(Gulo borealis L.), a ragadozó emlősök rendjének egyik faja, rajzát l. a Ragadozók IV. mellékletén, leirását l. Gulo.
mesterséges akadály, melynek célja, hogy a támadót előnyomulása közben, főleg a leghatásosabb tűzkörletben, egészen v. részben feltartóztassa. Megkülönböztetünk természetes és vonszolt fa-T.-okat, továbbá fekvős álló ág-T.-okat. A természetes fa-T.-hoz sűrü gallyas fákat használnak, melyeket akként vágnak le, hogy koronáikkal az ellenség felé fordulva feküdjenek és a gyökértuskókkal összefüggésben maradjanak. A vonszolt fa-T. 10-20 cm. vastag ágakból készül, melyeket az alkalmazási helyre vonszolnak és több sorba sűrüen raknak. Fekvő és álló ág-T.-ok különösen a sáncárkokban alkalmaztatnak, hogy az ellenségnek az árokba való leugrását megnehezítsék.
keletkezik, ha a vizet, de különösen a jeget mozgásban valamely akadály fentartja. L. Jégzajlás.
római bankárcsalád, első ismert tagja János 1754. szegényes viszonyok közt született, mint ügyes spekuláns a francia forradalom alkalmából beállott zavarokban meggazdagodott, megvette a Bracciano hercegséget az Odescalchi-családtól, 1809. hercegi címet nyert és 1829 febr. 25. meghalt Rómában. Fiai közül a legidősebb Marino, szül. Rómában 1796 szept. 6., megh. 1865 szept. 30., a hercegi ágnak alapítója. Unokája Lipót herceg, szül. 1853., Róma polgármestere volt, de 1888. állásától elmozdították, mert XIII. Leo pápával papi jubileuma alkalmából felhatalmazás nélkül közölte a város szerencsekivánatait. Jánosnak harmadik fia Sándor, don, Civitella Cesi, Musignano, Canino Farnese és Fucino hercege, szül. 1800 jan. 1., megh. Rómában 1886 febr. 7. Marino halála után a ház ügyeinek vezetője. Nagyban gyarapította a család vagyonát és a Fucini-tónak kiszárítása által 14,500 ha. termékeny földet nyert. Régiséggyüjteménye a legtekintélyesebbek egyike Rómában. A hires Albani-villa műkincseivel együtt 1866. hasonlóképen birtokába jutott. Neje Colonna-Doria Teréz hercegnő volt. Egyedüli leánya és örököse Donna Anna Mária Ceri hercegnő, szül. 1855., férjhez ment Borghese Gyula herceghez (szül. 1847 dec. 19.), aki 1875. a T. nevet vette fel.
(növ., Meliusznál orratekerő T., tengeri retek, Cochlearia L., C. rusticana Lam., Armoracia rusticana Fl. Wett.), a kalánfűgénuszába számított fűnemü növény, többnyáréltü, hosszasan hengeres elágazó gyökeréből szétinduló nagy hosszukás alaku, csipkés szélü tőlevelekkel, 60-90 cm.-es szárán szárnyasan hasogatott, a véghajtások felé egyszerüsödő levelekkel, fehér szirmu keresztes virágokkal és tojásdad becőkékkel. Dél- és Kelet-Európa polgára, patakjaink partján gyakori; talán elvadult. Kertben majdnem kiirthatatlan gyommá hatalmasodik el. Számos fajtáját termesztik, p. édes norinbergi, csípős debreceni stb. Április első napjaiban az ágaktól megtisztított mellékgyökereket sorban görbére ásott lyukakba ültetik s a korona végéig elfödik. A földet gyakran lazítják, a gyökeret szt. János napja körül kiássák s a mellékgyökerektől megtisztítják. Novemberben kiássák a gyökereket s a vastag, hosszu gyökereket használják; a vékonyat, továbbá a mellékgyökereket pedig elültetik. A friss gyökér megreszelve illó-erős, nagyon átható s könnyekre ingerlő szagu s erős, égető és maró ízü; a bőrön vörös hólyagokat húz. Ezelőtt orvosság volt, ma konyhanövény. A T. hatásos alkatrésze a gyökér megreszelése alkalmával képződő párolgó olaj, mely ugy látszik az illó mustárolajjal azonos. A nagy termésü T. (C. macrocarpa) az előbbihez nagyon hasonlít, kevésbbé erős gyökérrel, hazánkban honos; valószinüleg az előbbinek törzsnövénye. Indiai T., l. Sarkantyuka. L. még Édes torma.
1. József, történettudós, szül. Désen 1801 márc. 29., megh. Csicsó-Keresztúron 1864 jan. 19. Désen és Kolozsváron tanulmányait befejezvén, 1822. az erdélyi kormányszéknél, utóbb a marosvásárhelyi királyi táblánál működött, majd visszavonult gazdálkodni. 1832. Belső-Szolnok vármegye főjegyzője lett. Vármegyéjét 1848-ig több ízben képviselte az erdélyi országgyüléseken. Csicsó-Keresztúr vidékén gyakran tett régészeti kutatásokat és gyermekeivel, Károllyal és Zsófiával, ő kedveltette meg a régészetet. Megirta Belső-Szolnok vármegy történetét s 1852. fia számára (Weidenbach és Grotefend munkáit megelőzve) Calendarium diplomaticumát, mely azonban, Brassai Sámuel és Finály Henrik által gondosan átnézve, csak 1879. jelenhetett meg (Kolozsvár, 30 és LXVI old.). Genealogiai táblái (2 köt.) és Hisztoriko-diplomatiki lexikona kéziratban maradt.
2. T. Károly, archeologus, az előbbinek fia, szül. Kudun (Szolnok-Doboka) 1829 dec. 10., megh. Porto d'Anzióban (Róma mellett) 1897 márc. 1. Atyja korán bevezette a diplomatikába, főkép pedig az archeologiába. Besztercén és Kolozsváron elvégezvén iskoláit, 1848. az erdélyi országgyülésen mint atyja mellé rendelt követi irnok jelent meg. Azután honvéd lett s Bem alatt mindvégig vitézül harcolt. A zsibói fegyverletétel után Csicsó-Keresztúrra vonult s egészen a gazdaságnak s közjogi és régészeti tanulmányainak élt. Dácia római történetéhez már ekkor kezdte gyüjteni különösen az epigráfiai adatokat. Ásatásokat is rendezett. Részt vett az unio átvizsgálása ügyében Kolozsvárra 1865 nov. 20-ra hirdetett országgyülésen, mely dec. 6-án újból kimondta az uniót. Midőn az országgyülés egy hónap mulva (jan. 9.) véget ért, mint Deák-párti képviselő lett tagja a magyar országgyülésnek 1867 tavaszáig, midőn Belső-Szolnok vármegye főispánjává nevezték ki és az is maradt 1872-ig. Ekkor ismét képviselővé választatta magát s mint ilyen Deák Ferenc legbizalmasabb emberei közé tartozott. A képviselőház őt választotta egyik alelnökéül. 1875. ismét visszavonult a magánéletbe, de már 1876 a közjog rendes tanárává nevezték ki a kolozsvári tudományegyetemen. 1878-ban hajlamainak megfeleleőbb tanítószéket nyert a budapesti egyetemen, a régészet tanárává neveztetvén ki. Itt főkép Aquincum romjainak föltárásával s az aquincumi muzeum megalapításával szerzett igazi érdemeket, másrészt méltó feltünést és elismerést Dácia kincseinek kutatásával és leirásával. 1887-ben nyugalomba vonult, majd Rómában (később Anzióban) telepedett le s római tanulmányainak élt. A m. tud. akadémia 1861 dec. 20. levelező, 1881 máj. 19. rendes taggá választotta. Tagja volt a történelmi társulat választmányának, a bécsi régészeti bizottságnak, a római archeologiai intézetnek stb. Mommsennek dáciai epigráfiája összeállításában ő volt a főmunkatársa. Szakfolyóiratokban (Ephemeris epigraphica, Erdélyi Muzeum, Archeologiai Értesítő, Arch.-epigr. Mitth. aus Österreich stb.) elszórt becses értekezései mellett örökbecsü A limes dacicus felső része (Budapest 1880, 134 old.); Adalék északnyugati Dácia föld- és helyiratához és Repertorium Dácia régiség- és felirattani irodalmához (u. o. 1880, 191 old.); Az aquincumi amfiteatrum északi fele (Akadémiai Értekezések, IX. köt., 1881). Fő műve, melyben kutatásainak gazdag eredményeit összefoglalni készült (Monumenta Hungariae aevi Romani epigraphica), már nem jelenhetett meg. Kiadta továbbá Thököly Imre naplóját (Pest 1866, 199 old.) és Rettegi György emlékiratait (1885).
3. T. Zsófia, az előbbinek huga, szül. Csicsó-Kereszturon 1840-ben. Szászvárosban telepedvén meg, Hunyad vármegye csigatelepeit (Bojtor, Lapugy) kezdte volt először tanulmányozni. Majd 1875. a Budapestre összehivott ősembertani kongresszus alkalmából Romer Flóristól vett felhivás következtében a közel Tordos őstelepét kezdte ásatni, hol csakhamar meglepő felfedezésekhez jutott. Szerencsés kezdeményezését Déva közelében a jelzett völgyön, Nándor-Válya (hajdan Ság), Nándor s főleg a mandori barlang őstelepeivel folytatta s csakhamar a külföldön is feltünést keltettek leletei, ugy hogy Fraas Oszkár, Lindenschmidt, az oxfordi Sayce, majd Schliemann, Trója ásatója, nyilváníták elismerésüket. Itthon Téglás Gábor külön füzetet irt leleteiről. (V. ö. A kőkorszaki ember nyomai Hunyad vármegyében; dévai főreáliskola 1876-77-iki értesítője; Goos Károly, Bericht über die Sammlung des Fräuleins S. T., Archiv des Vereins für Landeskunde Siebenbürgens.) 1876. leleteinek gazdagodásával külföldi tanulmányutakat tett, részt véve kétszer is a német antropologusok gyülésein, hol a legkiválóbb szakemberekkel beszélte meg főleg a szimbolikus díszítésü fazekaskészítmények jelentőségét. Első felolvasásait az erdélyi muzeum-egyesület, majd az 1881. Déván létesült hunyadvármegyei történelmi s régészeti társulat gyülésein tartotta s e két társulat évkönyveit gazdagítá értekezéseivel (A mandori barlangcsoport, Erdélyi muzeum; Neolitkori őstelepek Hunyad vármegyében, Erdélyi muzeum, 1879. évf. 5., 6., 7. füzet; Hunyadvármegyei történelmi és régészeti társulat évkönyve 1881). Legutóbb Lipcsében önálló kötetben adta ki a birtokában levő több száz szimbolikus ősemlék keleti vonatkozásait.
1. Kis-T., nagyközség Tolna vármegye simontornyai j.-ban, (1891) 1198 német lakossal. - 2. T., Csepreghez tartozó puszta Sopron vármegye csepregi j.-ban, nagy gazdasággal, vasúti megállóhellyel.
1. Béla, gazdasági iró, szül. Szegzárdon (Tolna) 1838., hol atyja a szabadságharc idejéig a vármegye tiszti főorvosa volt. A középiskolák elvégzése után gazdasági gépészetet és kertészetet tanult, ezután Széchenyi István gróf cenki uradalmában gyakornokoskodott, innét, hogy az alföldi gazdaságokkal megismerkedjék, Károlyi István gróf derekegyházi uradalmába ment, hol fiatal kora dacára az uradalmi ellenőr teendőivel bizatott meg és különösen a juhászat és gyapjuismeretben képezte magát. 1858-59. tanévben a budapesti egyetemen tett biologiai tanulmányokat és királyi engedéllyel az állatorvosi tudományokból vizsgát állott, oklevelet nyert és ezután Bajorországban a weihenstefani gazdasági tanintézetetet végezte. 1861. a budapesti állatorvosi tanintézet tanársegédének hivták meg és ekkor már gazdaságok rendezésével foglalkozott. 1865. tanár let a keszthelyi országos felsőbb gazdasági tanintézeten, az összes állattenyésztési szakok és az ezeket megalapító tárgyak előadásával bizatván meg. 1869. a debreceni országos felsőbb gazdasági tanintézet igazgatójává nevezték ki. A földmívelési kormányzat 1873. fölrendelte Budapestre, megbizta az állatorvosi tanintézetben az állattenyésztési tanszék szervezésével és két év mulva az akadémia rangjára emelt szakiskola igazgatójává tették, melyet T. újra szervezett és tervezései alapján épült pavillonrendszerben az új iskola, melybe az 1881. átköltöztetett. Ugyanez évben működött T. a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumban tenyésztési tervezetek elkészítésén, melyek azóta életbe léptek. 1886. a minisztériumba berendeltetvén, az összes gazdasági szakiskolák főigazgatója lőn miniszteri tanácsosi címmel és jelleggel. Ő volt e mellett (a lótenyésztést kivéve) az egymást követő minisztereknek az állattenyésztési ügyekben tanácsadója. 1892. nevezték ki valóságos miniszteri tanácsossá. T. létesítette az országos állatorvos-egyesületet; ő végezte 1894-ig a nagy állatimportokat; ő szervezte az országban a vasalási tanfolyamokat. T. az országos magyar gazdasági egyesület igazgató-választmányi tagja, elnöke az állattenyésztési tanácsnak, több külföldi tudományos társulatnak levelező és több hazai egyesületnek tiszteletbeli tagja. A magyar szakirodalom terén is működött, nagyobb önálló munkái a következők: Lófogtan (1861); Általános állattenyésztéstan; Gazdasági lótenyésztés (pályanyertes mű); A szarvasmarha és tenyésztése (három kiadást ért); A mezőgazdát is érdeklő néhány városi ügyről; Az átörökítés; Elmélkedés a mezőgazdasági egyensúlyról; A lóhús kimérésének kérdése hazánkban; A könyhasó mezőgazdaságunban; A sertéskérdés egyik fontos részlete. Népies munkái számosak (ő irta kis gazdák számára a Falusi lótenyésztőt; Nádudvari uram vasárnapi beszélgetéseit a mezőgazdaság különböző ágairól, külön műben: Vasárnapi beszélgetések az állategészségügyi törvényről; A házi állatok tenyésztését; A borjunevelést stb.). Érdemeit a király, valamint külföldi uralkodók is többször kitüntették.
2. T. Károly, orvos, szül. Vácon 1804., megh. Pesten 1871. Középiskolai tanulmányainak végeztével a pesti egyetemen doktori oklevelet nyert. Ezután beutazta Német-, Francia- és Angolországot, végül Svájcot, Belgiumot és Itáliát, leginkább a kórházak és egyetemek tanulmányozása céljából. 1830. a m. kir. orvosegyetemen tanársegéddé neveztetett ki s onnét két év mulva Tolna vármegye tiszti főorvosának s a szegzárdi kórház igazgatójának hivta meg, amely intézet vezetése alatt épült fel s kezei között később igen felvirágzott. 1840-ben rendes főorvossá s a vármegye táblabirájává lett. 1848. a minisztériumba egészségügyi osztálytanácsosnak hivatott meg, majd a Moldvában és Oláhországban dühöngő kolerajárvány észlelése végett kiküldetésbe ment. Ezek után a magyar kormány őrnagyi ranggal a honvéd hadsereg veszprémi és székesfejérvári táborába igazgató-főorvosnak nevezte ki, végre 1849 jan. 3. a tiszáninneni és tiszántúli tábori kórházak szervezését tette feladatává; febr. a honvédelmi bizottság elnöke az egészségügyi osztály főnökévé nevezte ki. Aulich tábornok rendeletére a Pesten létesített tábori és egyéb kórházak fejévé lett, májusban pedig az akkori belügyminiszter által Debrecenbe hivatott, ki őt első egészségügyi tanácsossá tette meg. 1850-ben a cs. kir. hadi törvényszék elé állíttatott. A viharos idők multával Pest városának tiszti főorvosa, később pedig a közkórház igazgatója lett. Számos orvosi és orvosrendőri munkát irt s kiváló statisztikus volt és a népességmozgalmat, valamint a közegészségügyet illető dolgozatai azon korszakban alapvetők voltak.
Tourn. (növ.), l. Pipefű.
a Duero 230 km. hosszu baloldali és legnagyobb mellékfolyója; Avila tartomány D-i részében, Novarredondától É-ra ered, a Sierra de Gredos É-i lábának mentén átfolyik a szép Bohoyo-völgyön, átlép Salamancába és végül ez utóbbi és Zamora közt határul szolgál.