l. Atout.
1. Márton Harpertzoon, hollandi tengernagy, szül. Brielben 1597., elesett a Ter-Heyde mellett vívott tengeri ütközetben 1653 aug. 10-én. Kora fiatalságában a tengerészetbe lépett; 1624. sorhajókapitánnyá nevezték ki, 1637. pedig már 11 hajóból álló hajóraj parancsnoka volt, melynek élén 1639 febr. 18. Gravelingen közelében egy sokkal erősebb spanyol hajóraj fölött diadalmaskodott. Tengernaggyá kinevezve 1639 okt. 21-én a hollandi partokon újból megvert egy spanyol flottát s 13 megrakott gallionhajót ejtett zsákmányul. 1653-ban de Ruyter társaságában 3 napi (febr. 28-tól márc. 2-áig) kemény harcot vívott a többségben levő angol hajórajjal és a fedezetére bizott kereskedelmi hajókat szerencsésen be is hozta a kikötőbe. Egy újabb (jun. 12. és 13.) támadása az angol hajóraj ellen azonban meghiusult. T. hajórajának helyreállítása után Ruyterrel Zeeland partjaira vitorlázott, ahol hajóit még a de Witt tengernagy 27 hajójával szaporítá és azután 1653 aug. 8. Ter-Heyde mellett a 120 hajóból álló angol hajórajt megtámadta. E csatában, ámbár keresztül tört az ellenfél csatasorán, körülfogatott és saját hajórajától elvágatott, mire utolsó leheletéig hősiesen küzdve, aug. 10. elesett. Összesen 33 tengeri ütközetben győzött. A delfti templomban pompás sírkövet emeltek emlékének. - Fia 2. Cornelis, holland tengeri hős, szül. Rotterdamban 1629 szept. 9-én, megh. Amsterdamban 1691 máj. 29-én. Már 19 éves korában küzdött mint hajóparancsnok az afrikai tengeri rablók ellen s két évvel későbben ellentengernaggyá lépett elő. A Solebay mellett (1665 jun. 13.) vívott szerencsétlen ütközet után csak ügyes visszavonulása által mentette meg a hollandi hajóhadat, amiért de Witt, noha T. az oraniai párt hive volt, őt bizta meg Ruyter visszatéréséig a fővezérlettel. 1673. azonban újra kinevezték parancsnokká s ekkor az egyesült angol-francia hajóhad ellen folytatott háboruban újabb babért aratott. A jun. 7., 14. és aug. 21. vívott ütközetekben rendíthetetlensége s fényes tehetségeinek oly tanujelét adta, hogy még az ellenfél tiszteletét is kivívta. A béke megkötése után 1675. ugyanis II. Károly angol király bárói rangra emelte. Hős atyja mellé temették Delftben.
(franc., ejtsd: tronp), nagyjában kúpfölületet alkotó kisebb boltozat, melyet ott készítünk, ahol a felső emelet sarka az alsó emeletben nem talál támasztó pontra. Ez az eset különösen a kupolás építmények belsejében fordul elő, ha a kupola belsejének alaprajza emeletenkint megváltozik. Rendszerint a négyszögü alaprajz megy nyolcszögübe át; ábránk is hasonló esetet mutat.
[ÁBRA] Trompe.
1. kerület Norvégia É-i részében Finmarken, orosz Lappföld, Svédország, Nordland és a Jeges-tenger közt, 26,247 km2 ter. (amiből 5566 km2 esik a szigetekre: Hindö, Grytö, Andorgö, Ringväsö, Vannö stb.), (1891) 65,009 lak. A fjordoktól szaggatott partu kerületet mindenfelé hegyek takarják, amelyk közt a Jaeggevarra (1910 m.) a legmagasabb és amelyeken sok a kisebb glecser. Leghosszabb folyó a Maalselv; legnagyobb tava az Altevand (200 km2). Földjének csak csekély részét (1220 ha.) mívelik. A fő termék a rozs (20,858 hl.) és a burgonya (139,129 hl.). A házi állatok: 4566 ló, 30,084 szarvasmarha, 62,078 juh, 11,954 kecske, 1726 sertés és 5824 rénszarvas. Legfontosabb keresetforrás a halászat. - 2. T., az ugyanily nevü norvég kerület fővárosa, a T.-fjordban fekvő T. szigetén (24 km2), 6080 lak., biztos és tágas kikötővel, amelyben 1890-ben 194 hajó fordult meg (mintegy 76,000 t.) s amelyből főként halolajat, besózott és füstölt halakat, állati bőröket és dunnalúd-tollakat (összesen 1,9 millió frank értében) exportálnak és ahová szenet és lisztet (1,3 millió frankért) importáltak. A halászok a Spitzbergákig és Novaja-Zemlyáig járnak föl. Szesz- és hajógyártás a főbb iparágak. A faházakból, de rendesen épített, 1794. alapított városnak gimnáziuma, tanítóképzője és érdekes etnográfiai muzeuma van.
v. trónus (gör.) a. m. ülés, ülőhely, szék, különösen királyi szék, innen királyi hatalom; l. Solium.
l. Sziksó.
alkotmányos monárkiákban az uralkodó intézi a törvényhozás tagjaihoz az országgyülés megnyitásánál és berekesztésénél. Hazánkban ez alkalommal az országgyülés két háza együttesen jelenik meg a király előtt és a T. a megnyitásnál a törvényhozás által végezendő munka tervezetét adja elő röviden, a berekesztésnél pedig visszapillant az országgyülés tevékenységére. De ezeken kívűl az általános politikai helyzettel, az államot érdeklő egyéb fontos kérdésekkel, valamint a külpolitikai viszonyokkal is foglalkozik. A T.-re nálunk az országgyülés két háza külön-külön válaszol.
(ejtsd: tronsien, flamand nyelven Drongen), belga helység keleti Flandria genti kerületében, a Lys folyó és a brüsszeli-ostendei állami vasút mellett, (1890) 5011 lak.
aki valamely monárkikus államban az alkotmány átal megállapított trónörökösödési szabályok szerint, már előre az uralkodó utódjául van kijelölve és annak halála v. lemondása esetében helyére lép, a trónt elfoglalja. A trónörökösödési rend lehet a rokonsági fok szerint alakuló (successio gradualis) a törzsatyától számítva, vagy pedig ági örökösödés (successio linealis), melyben az uralkodótól számítva az ágnak közelsége az irányadó. Ez utóbbi ismét lehet successio agnatica, az uralkodó család férfitagjainak örökösödése a nők kizárásával; successio cognatica, a férfiak és a nők örökösödése; ugyanabban az ágban a férfi megelőzi a nőt, de a közelebbi ághoz tartozó nő a távolabbi ághoz tartozó férfit szintén megelőzi, és végre successio mixta vagy promiscua, melyben a férfiakat illeti meg az örökösödés joga, de ha az uralkodó főágban (melynek számos alága lehet) férfi már nincsen, akkor mintegy kisegítőül a nő örökösödése áll be és azután ismét a tőle leszármazó férfiak, ilyenek hiányában a nők folytatják az örökösödést. Ez van nálunk is jelenleg érvényben. A T.-t illetőleg idegen állam területén a területenkivüliség elve elismertetik. Ott azonban, hol az uralkodónak örökösödésre képes egyenes leszármazói nincsenek, az, aki jogszerint a T., ezt a címet rendszerint nem viseli.
A hűbéri és patrimoniális államokban, az egész középkoron keresztül, a trónörökösödés kérdésénél magánjogi fölfogás volt befolyással, mint ahogy a fejedelem is inkább az állam magánjogi tulajdonosának tekintetett. Majd azonban mutatkozik ennek káros volta, az állam minden örökösödésnél felosztás alá kerül. E bajon segíteni a fejedelmi családtagok között kötött örökösödési szerződésekkel törekednek. A trónöröklés ugan még mindig magánjogi alapon nyugszik, de már nem a közönséges örökjog, hanem e szerződések tartalma szerint történik. Végre egész külön fejedelmi (uralkodói) magánjog jön létre, melynek lényege kérdésünket illetőleg abban foglalható össze, hogy az uralkodó gyermekei vagy örökösei nem osztják föl az államot, hanem a trónon csak az egyik, az elsőszülött örökösödik, míg a többi másként nyer kielégítést. Később, a közélet fejlődésével, a trónöröklés közjogi természetét is teljesen fölismerik. ennek megfelelően kivonják a magánjog köréből, a magánakarat befolyása alól és mint közjogi rendet, az alkotmányban szigoruan szabályozzák. Mai nap ez tisztán közjogi processzus, amelyre a magánjogi elvek nem vonatkoznak. Azért is e kifejezések: T., trónöröklés stb. csak abban az értelemben találók, amelyet a közjog fűz hozzájok. Az uralkodói hatalom átszállása külsőleg ugyan az örökjog bizonyos analogiájára történik, de lényegében mégis egészen más szempont alá esik. Az utód a koronát nem az előd hagyatékából örökli, hanem ez reá száll, mert elérkezett az idő, hogy az alkotmányból folyó joga életet nyerjen. A T., midőn trónra lép, nem az előd örököse, hanem az alkotmányból folyó joga alapján átveszi az uralkodást. A trónöröklés tárgya a közhatalom, vagyis az uralkodói jogok, a közönséges örökösödésé a magánvagyon. Nem szükséges, hogy a kettő összetalálkozzék, a magánjogi örökösdés a trónörökléstől teljesen el is válhat.
A magyar államban régente az uralkodói hatalom megszerzésének módja az örökösödésre ojtott választás volt, mint ahogy ezt a vezérek korára már a vérszerződés 1. pontja elismeri. Öröklési joggal Árpád leszármazói birtak, de a család tagjai közül a nemzeti választott. Nem mondhatnók, hogy a királyság első idejében az atyát rendesen a fiu követte volna a trónon: I. Endre után nem fia Salamon, hanem testvére Béla, I. Géza után nem fia Kálmán, hanem öccse László uralkodott. De már később az elsőszülöttségi fiági elv mindinkább előtérbe lép, habár a nemzet a választás jogát is föntartotta. Az Árpád-ház kihaltával a trónöröklés joga az Anjou-ház, vagyis Károly Róbert fiutódait illetőleg ismertetik el (1301), a nélkül azonban, hogy az örökösödési rend közelebbről meghatároztatott volna. Hasonlóan történt a Habsburg-ház javára az 1547. V. t.-cikkben, mely csak általánosságban jelenti ki, hogy a nemzet magát a király és fiutódai hatalmának aláveti. A nemzeti I. Ferdinánd fiutódai közül választhatott, habár politikai okok az elsőszülöttségi rend tiszteletben tartására utalták. Végre az 1687. II. és III. t.-c. megállapítja a fiág örökösödését az ági örökösödés elvei és az elsőszülöttség rendje szerint, az 1723. I. és II. t.-c. pedig az örökösödési rendet a III. Károly, I. József és I. Lipóttal leszármazó nőágakra is kitereszti (részletesen l. Magyarország alkotmánya, XII. köt., 124. old.).
Tagadhatatlan, hogy a trónö röklési rendnek nyugaton divatozó magánjogi fölfogása némileg kihatott Magyarországra is. Nálunk is előfordult az Árpádok alatt, hogy a király az országot gyermekei között felosztani látszik, vagy ha a trónra lépő fejedelem osztozkodik testvéreivel, avagy az uralkodó király fiának az ország egy részét még életében átadja. De az a tény, hogy nálunk az öröklés választással vegyes volt, annak közjogi természetét mégis megőrizte, mint ahogy másrészt meg a magyar állmi élet általában is megmaradt a közjogi alapokon. Midőn pedig 1687., illetve 1723. a trónöröklés végleges szabáyozást nyer, már eléggé ismert sajátlagos természete és ennek megfelelően járnak el. Az ország területének a király gyermekei között történtő felosztását az 1723. I. és II. t.-c. tiltja. A király a trónörökösödési törvények megtartását koronázáskor kiadott hitlevelelében, az 1. pontban biztosítja.
l. Trónörökös.