l. Alpakka.
1. U. (Neudorf), kisközség Moson vármegye nezsideri j.-ban, (1891) 1024 horvát és német lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. - 2. U., nagyközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye kiskun alsó j.-ban, (1891) 1499 magyar lak. - 3. Ú. (Neudorf), nagyközség Temes vármegye lippai j.-ban, (1891) 1242 német lak. - 3. Kassa-Ú. (Neudorf, Kosicka-Novejsa), kisközség Abaúj-Torna vármegye kassai j.-ban, (1891) 1151 tót lak. L. még Avas-Újfalu, Bács-Újfalu, Barca-Újfalu, Bereg-Újfalu, Berettyó-Újfalu, Bözöd-Újfalu, Bruck-Újfalu, Csicsó-Újfalu, Dabjon-Újfalu, Dévény-Újfalu, Gyergyó-Újfalu, Ilonok-Újfalu, Kászon-Újfalu, Lajta-Újfalu, Laksár-Újfalu, Mikó-Újfalu, Nyerges-Újfalu, Pécs-Újfalu, Réva-Újfalu, Somos-Újfalu, Somró-Újfalu és Sziget-Újfalu.
-család (divék-újfalusi gróf és nemes). A honfoglaló 108 nemzetség egyikéből, az u. n. Divék-törzsből származott, épp ugy, mint a Bossányi, Rudnay, Rudnyánszky, Zsámbokréthy stb. családok. A család első ismert őse István 1250 körül. 1. János 1435. a pozsonyvármegyei Zavar és a nyitravármegyei Sakot kapja adományul Zsigmond királytól. 1677. András, királyi táblai ülnök és testvére István, báróságra emeltettek. Andrásnak leánya volt Judit nagyszombati apáca, később fejedelemasszony, ki 1712. egy cseh könyvet fordított magyarra (Makula nélkül való tükör). Istvánnak egy unokáját Károlyt, a király 1745. grófi címmel tüntette ki, de ennek fiával a család kihalt. A nemesi ág 1750. halt ki. A többi hasonnevü U.-családok között ma is él a szatmár és zemplénvármegyei. Nevezetesebb tagja Mihály, 1691. szabolcsi főszolgabiró, Rákóczi hive és tanácsosa. Miklós, 1843. Szatmár vármegye követe a pozsonyi országgyülésen, 1860-61. Szatmár vármegye első alispánja, később a nagybányai ref. egyház fő gondnoka; testvére Lajos szintén képviselő 1848-49.
1. Károly Jenő (mezőköveski), nyelvész és utazó, szül. Erdélyben 1842 máj. 18-án. 1853. katonaintézetbe adták, honnan 1861. mint hadnagy lépett ki. 1864. lemondott a katonai pályáról s tudományos dolgokkal kezdett foglalkozni. 1866. a bonni egyetemen hallgatott; nagyobb utakat téve, 1867. állandóan Párisba költözött, hol a tanári vizsgát letéve 1870. a versaillesi gimnáziumban a német nyelv tanára lett. 1872. a francia kormány megbizásából az osztrák iskolákat tanulmányozta. 1876. mint a keleti akadémia magántanára, ismét a francia kormány megbizásából Közép-Ázsiába ment, honnét visszatérve a keleti akadémia rendes tanárává lett. 1880. ismét nagyobb utat tett Közép-Ázsiában nejével együtt, de onnan már betegen tért vissza s később szeme is elgyöngülvén, nyugalomba vonult. U. művei közül nevezetesebbek: La langue magyare, son origine (Versailles 1871); La Hongrie, son histoire (u. o. 1872); Recherches sur le tableau ethnographique de la Bible (u. o. 1873); Le Syr-Daria, le Zerofchene et le pays des Sept-Rivieres de la Sibérie (u. o. 1879); Les Bachkis. les Vepres (u. o. 1880). Szerkesztette a Revue de philologie et etnographie (Páris 1874-77) folyóiratot. Adott francia Petőfi-fordítást (1871). Ezenkivül irt finn nyelvtant, több magyar költeményt s a Kalevalát fordította le franciára. Neje Bourdon Mária, kivel 1868. kelt össze, középázsiai utazásáról igen ügyes könyvet adott ki: De Paris a Samarkand, impressions de voyage d'une Parisienne cím alatt (Páris 1879), mely magyar fordításban is megjelent Révai Utazások könyvtára c. gyüjteményében (Budapest 1882). Ugyanerről az útról a szerző a magyar földrajzi társaságban is tartott előadást. U. utazása alatt igen sok és becses anyagot gyüjtött az antropologia, etnográfia s archeologia terén és mindenféle érdekes tárgyak és leletek gyüjteményével tért haza. Tudományos munkásságát és sikeres utazásait európaszerte elismeréssel fogadták; a m. tud. akadémia 1875. tagjává választotta s a magyar, sz.-pétervári, bécsi, amsterdami, müncheni, római földrajzi társaság tiszteletbeli és levelező tagjául; Franciaország a becsületrend keresztjével tüntette ki, uralkodónk pedig a Ferenc-József-renddel.
2. U. Krisztina, költőnő, szül. Küküllő vármegyében 1761., megh. Csáváson 1818 jun. 19. Előkelő családból származott, atyja főbiró volt. A hagyomány szerint Haller László gróffal volt szerelmi viszonyban s mikor meghallotta, hogy kedvese mást vesz el, udvarlói közül a legeszesebbet, de legrútabbat választotta ki s dacból neki nyujtotta kezét 1780., de kikötötte, hogy férje ne kivánjon tőle szerelmet s neki teljes szabadságot biztosítson. Férjével, Máté Lajossal a marosmenti Csávásra vonult s itt a magányban foglalta dalokba csalódott szivének panaszát. Legfőbb örömét leánya nevelésében nyerte, kit 1812. adott férjhez. Később jóvátette hitvese iránti ridegségét, mikor veszélyes betegségének hirét vette, hozzá sietett és két esztendőn át, a halál percéig önfeláldozóan ápolta. Költészetének forrása szivének ama végzetes megbomlása volt; verseinek alapszine a gyász, a keserüség, mely csak ritkán enged helyet a tréfának v. gúnynak. Verseit halála után Döbrentei vette magához, de korunkra kevés jutott el belőlük. Kővári László adta ki a Figyelő 12. kötetében s a Család könyvében I. köt.
l. Német nyelv.
(New Foundlan, Terre-Neuve), sziget Észak-Amerika ÉK-i partján, a Szt.-Lőrinc-öböl mellett, 110,670 km2 területtel. Partjai különösen a K-i és D-i oldalon mély öblök által szaggatottak és a legkevésbbé összerongált Ny-iakat kivéve, ahol sík vidékek vannak, magasra emelkednek ki a tenger vizéből. Kikötőit tavasszal és télen a jég zárja el, a sürü ködök pedig, amelyek éppen ugy mint az aránylag enyhe telek a golf- és egy hideg tengeráramlat találkozásának tudhatók be, megközelítésüket megnehezítik. Belseje jórészt tavakkal, mocsarakkal fedett és folyóktól átszeldetlt vadon, számos dombsorral, amelyek közt a legmagasabb a 400 km. hosszu parti hegység, a Long-range egészen 600 m.-nyi magasra emelkedik. Legnagyobb folyója az Exploit-river, amelynek 320 km. hosszu, a vasút által átszelt völgye a szigetet majdnem egész hosszában átmetszi. Az éghajlat félig kontinentális, félig tengeri. St. Johnsban az évi középhőmérséklet 5,1°, a maximum 31,6°, a minimum - 16,5°. Az évi csapadékmennyiség 2 m. Megmívelhető föld leginkább csak az öblök, tavak mellett és a folyók völgyében van; ezért is a földmívelés és állattenyésztés nem jelentős. A sziget belsejében terjedelmes erdők is vannak. Legtöbb jövedelmet azonban a halászat hajt; legfontosabb a halászatra nézve az Ú.-i nagy zátony, amely 120,000 km2 területü és 45-175 m. magas viz borítja; tőle 200 km.-nyire egy másik zátony van és D-re szintén több zátony terül el. Ú. körül évenkint tömérdek halat fognak (értéke mintegy 1 millió sterling font). A lakosok száma (1891) 202,040, közülök 69,824 az angol egyház tagja, 72,696 r. kat., 53,276 metodista, 1449 presbiteriánus, a többi egyéb felekezetü. A benszülött lakosok a francia s angol elem keveredéséből keletkezett és leginkább csak a partok közelében lakik. Az őslakosok, a vörös indusok egészen eltüntek; a bevándorlott mik-mak indusok nagyon gyér számuak. A bevándorlást nagyon megnehezítette azon tilalom, hogy a halászat befejezése után minden hajónak és hajósnak el kell távoznia. A bányászat főképen rézbányászat, amit leginkáb a Notre-Dame-öböl körül, kitünő szenet pedig a Szt.-György-öböl körül meg a Great Lake mellett találnak. A kereskedelmi forgalom 1895. a következő: behozatal értéke 6.001,732, kivitelé 6.219,990 dollár. Ú. Labradorral és Anticosti (l. o.) szigettel együtt egy kormányzóságot alkot, amelyet egy kinevezett kormányzó igazgat egy végrehajtó tanács (legföljebb 7 tagból), egy törvényhozó tanács (legföljebb 15 taggal) és egy törvényhozó gyülés (36 taggal) segítségével. Választási célokból a sziget 18 járásra van fölosztva. A kormányzóság évi jövedelme 1895-ben 325,721, kiadása 281,809 sterling font; a legnagyobb jövedelmet a vámok hozzák: 295,427 fontot. Főváros St. Johns. A segélyezett iskolák száma (1894-ben) 605, 35,501 tanítvánnyal. A Trinty-öbölnél tengeralatti kábelek végződnek. A vasúti vonalak hossza 320 km.
Ú.-ot Giovanni Coboto és fia Sebestyén fedezték föl és 1583. Anglia számára el is foglalták. Midőn a XVI. sz. vége felé franciák is megtelepedtek rajta, folytonos surlódások keletkeztek. Az utrechti béke a szigetet ugyan átadta Angliának, de azért a viszálykodások nem szüntek meg, mivel a franciák fentartották maguknak a jogot, hogy a Bonavista és Rich fokok közt a sziget partjain a tőkehal-halászatban részt vehessenek. Az 1783-iki versaillesi béke, amely e jogot az amerikaiaknak is megadta, a franciáknak is biztosította azt, amit máig is megtartottak.
l. Kutyák.
l. Salamon-szigetek.
Ezen alapjában véve helytelen elnevezés amaz immár egészen meghaladott tudományos álláspontnak hatása alatt keletkezett, melyre helyezkedve sokan, de különösen Fallmerayer (l. o.) a mai görögök nyelvét a régi görögtől egészen eltérő nyelvnek tekintették s a kettő között minden történeti kapcsolatot és összefüggést megtagadtak. Újabb kutatások és különösen legújabb időben feltárt nyelvemlékek méltányosabb felfogásnak törtek utat, melynek alapigazsága mindenekelőtt az, hogy a görög népnyelv (Glwssa Pwmaiich), mely mint ilyen már a klasszikus ókorban is létezett, soha sem halt ki teljesen, hanem egyfelől az egészen megállapodott irodalmi nyelvvel, másfelől az u. n. xoinh dialectoV-szal küzdve, egészen napjainkig fentartotta magát. Ezen görög népnyelv, melynek nyomaira már az alexandriai papiruszok tartalmában is ráakadunk, két ízben hátrált meg szerencsésebb testvérei előtt: a középkorban, amikor a bizánci nyelv elől szorult háttérbe, és az újkorban, amikor fölébe került az, amit rendesen U.-nak nevezünk. A bizánci korban, melyet rendesen Justinianus azon rendeletétől kelteznek, mellyel az athéni egyetemet megszüntette (529), két fő korszakot kell megkülönböztetnünk, melyeknek elsejében inkább a népnyelv érvényesül, másodikában az antik mintákra térnek visza. Amaz a korszak (VII-X. század), melynek legjellemzőbb képviselői Theophanes és Georgios Monachos, még ott is, ahol a régi kor nyelvkincséhez nyul, a népies nyelvü irókat (Prokopios, Agathias) utánozza; emebben, melynek tetőpontja a Palaiologosok kormányzatának idejére esik, a purizmus és ódonság megszakítja az előbbi kornak természetes fejlődését. Ez a harc az élő és a mesterkélt nyelv között eltart egészen Konstantinápoly elestéig és a XI. sz. óta beleszól az irodalmi téren a népnyelv is. E nagy kornak, mely tulajdonképen a keleti hellenizmus önállóságát jelenti a nyugati latinizmussal szemben, gazdag és hatalmas szerep jutott a hellén műveltségnek alaki fentartásában és ugyanannak széles körben (Szíria, Oroszország s a többi szlávok, sőt Khina felé is) való érvényesítésében. Irodalmi tekintetben a bizánci kor fő jellemvonása a prózának túlnyomósága a költészet felett, a prózában viszont a történelemnek és földrajznak, bölcseletnek és retorikának s a régészeti tanulmányoknak sokoldalu, de jóformán csak reproduktiv művelése. A magyar szempontból kiválólag fontos történetirásnak kimagasló alakjai: Prokopius, Petrus Magister, Nonnosos, Agathias, Menander Protector, Euagrios, Theophylaktos Simokattes, de különösen Konstantinos Porphyrogennetos, akinek gyüjtő és rendszeresítő működése egy egész irodalmi iskolát teremtett. Utána Leo Diakonos, Attaliai Mihály, de kivált Komnen Anna és férje Nikephoros Bryennios jelzik a művészetre törekvő történetirás fejlődését. Követik őket Johannes Kinnamos, Niketas Akominatos s egy nagy polihisztor: Nikephoros Gregoras. Kantakuzenos János ismét biboros történetiró, méltó versenytársai Laonikos Chalkokondyles, Dukas és Phrantzes. A történetirás pendantját a krónikairók teszik. Többnyire papok, akik népies nyelven a világkrónikán kivül a különleges bizánci történetet művelték és a középkor művelődéstörténetét illetőleg elsőrendü kútfők. A magasabb világtörténeti fölfogást a VI. sz.-ban állapítja meg antiokiai János és miletoszi Hesychios. Egy másik fölfogást (a városi krónikások csoportjában) egészen észrevehetőleg végig kisérhetünk a bizánci irodalomban, kezdve Malalas Jánostól egészen Glykas Mihályig, ezentúl a gyér tehetségek a kötött formához folyamodnak, mig a magasabb világtörténeti felfogás szikrája a XI. sz.-beli Zonaras Mihályban lobban egy utolsót.
A filologia művelése egyik fényes lapja a bizánci irodalomnak és előkészítője a humanizmusnak, mely már a IX. sz.-ban felragyog, még pedig Photios alakjában. A későbbi kor a formának sokszor feláldozza a szellemet, de azért akkor is akadnak olyan férfiak, mint Suidas. Egészen világosan mutatkozik a humanizmus a Kommenosok és Palaeologosok korában. Amott Tzetzes és Eustathios a vezéralakok, emitt Maximos Planudes, Moschopulos Manó, Thomas Magister, de különösen Theodoros Metochites és Demetrios Triklinios a filologia vezetői, akik azonban szöveg és még inkább a verstan tekintetében inkább káros, mint hasznos hatással voltak. A filologiai irodalom grammatikai segédeszközeit a nagyszámu szótár egészíti ki, melynek szerzői hol ismeretlenek, hol apokrifok (Philemon, Eudokia). A grammatika nyelvtani kézikönyvei rendkivül sokat foglalkoznak a helyesirással, mely az idők folyamában a kiejtéstől mindinkább eltért; a VI. sz.-ban tetőpontjára jutott grammatikai irodalom jelesebb alakja Johannes Philoponos. A nyelvtannál és helyesirásnál is nagyobb és alaposabb változáson ment által Bizáncban a verstan, melynek alapja nem az antik mérték többé, hanem a hangsúly, eredménye pedig, mely örökségül maradt a mai görögökre, a magyar alexandrinra emlékeztető politikai vers. Ezt ragadja meg a bizánci költészet, melynek két fő iránya az egyházi költészet és a népköltés. Amaz eleinte még az antik mintákra (kivált Pindarosra) támaszkodik, de aztán határozottan a népszerü ritmikus alakot fogadja el. Különálló csoportot alkotnak költői formába öntött állat- és növénytörténetek, melyeknek központjául, esetleg kiinduló pontjául is az u. n. Physiologus tekintendő (l. o.). A prózairodalom körében jóformán mindenütt a keletről hozott mesés történeteknek tanító és kegyes szellemü iratoknak népkönyvekké való feldolgozásával találkozunk. Ilyenek: Barlaam és Joasaph története (görög feldolgozása a VII. század első felében készült, még pedig alighanem Palesztinában, szt. Szávának ősrégi kolostorában); Syntipas (a Hét bölcs mester keleti feldolgozásának görög verziója); Stephanites és Ichnelates (a Kalila va Dimnah c. szanszkrit népkönyvnek 1080. Komnenos Elek császár parancsára készült átdolgozása).
Az új műköltészetnek koráig, mely századunkban (l. alább) kezdődött, a nép mondja el a bizánciaktól megalkotott mértékben elébb bánatát, aztán óhajtásait, utoljára reményeit is. De a műveltebb elemek sem maradtak tétlenül. Egyházunkban, s a vele szorosan összefüggő iskolában nemcsak ápolták és fentartották a népnyelvet, hanem tőlük telhetőleg tovább fejlesztették is. E tekintetben korszakot alkot az az idő, mikor a szabadelvü Lukarisz Cirill ült a patriárkai széken, akinek felügyelete alatt egy a nép nyelvén készült teljes bibliafordítás került a leigázott nemzetnek kezébe. Viszont a régi fővárosban, a török kézre került Bizáncban az által emelkedett a görög nyelvnek ügye, hogy a fényes kapunál befolyásra jutott fanarioták a Duna-fejedelemségek uralmát kapták kezükbe, ahol bár kicsiny befolyásu, de mégis görög udvarokat szerveztek, a görög nyelvet hvatalossá tették s igy egy bizonyos fokig irodalmilag is fejlesztették. Ámde a tehetősebbek és előkelőbbek még mindig az attikai (ó-görög) klasszikus nyelvhez ragaszkodtak és a népnyelvet az irodalom közegéül elfogadni sehogy sem akarták. Mások (kivált Pilippidesz és Krisztopulosz) viszont a népnyelv kizárólagos jogosultsága mellett kardoskodtak. Változó szerencsével folyt a harc, ameddig az az ember meg nem érkezett, aki a nehéz kérdést megoldotta. Ez a férfiu Koraisz (l. o.) volt, vele köszönt be az Ú.-ra a nyelvújítás kora. Koraisz nyelvújításának lényege a purifikáció és az antik nyelvkincsnek a modern népnyelvben való felélesztése. Az igy átalakult irodalmi nyelv hajlékonysága és könnyü továbbképezhetősége egyfelől alkalmassá tette a modern fogalmak visszaadására, másfelől ugy áthidalta a százados távolságokat, hogy a mai nemzedék az antik műveket csekély szómagyarázatok árán teljesen élvezheti. Ami különbség az analizis felé hajló mai görög és az antik görög nyelv között tényleg fennáll, leginkább a következő nyelvi tüneményekben nyilvánul: egyes szavaknak az antik időbelitől eltérő jelentése, a név- és igeragozás némely alakjainak (dualis, infinitivus, optativus, perfectum) kiveszése; lazább mondatfűzés s a szótagos hangsúlynak túltengése az időmérték rovására. Ez az irodalmi nyelv azonban sokáig küzdött, amig a nemzet zöménél polgárjogot nyert. E tekintetben az irodalmi forrongás párhuzamosan halad a politikaival, a szabadságharc győzelme az irodalmi megállapodással, sőt bátran mondhatjuk virágzással is. Egyes költők (Krisztopulosz, Nerulosz, Vilarasz) tagadhatatlan és nagy tehetségük dacára mélyebb hatás nélkül multak el az irodalom teréről, melyen túlnyomó a költészet s ez ismét közvetetlenül a népdalok örökébe lép. Rigasz (l. o.) is csak a népdal nyomán irta hires dalát, mely a szabadságharc éneke lett. Egy átmeneti korszak után, melyben a tájszólások az olasz irodalomhoz hasonlóan még erősen mérkőznek egymással s amelyben Szolomosz fényes tehetségét a hétszigeti nyelvjárás érdekében érvényesíti: a Szutszosz testvérek egy csapással meghódították lirájuknak a görög népet, sőt irodalmi iskolát alkottak, melynek kiválóbb tagjai: Tantalidesz, Karaszutzasz, a szellemes Laszkaratosz, Tercetisz, Orfanidisz és Zalokosztasz. Valamennyi a népköltés alapján áll, de azért legtöbbjének művein megérzik a nagy filhellén költőnek, Byron lordnak hatása. A magasabb, ódaszerü költészet művelői: Vallaoritisz, Paraszchosz és Vlachosz, Drosszinisz a falusi életet választotta műveinek motivumául. Melisszinosz eposzában (Erkölcsi világ) visszatért a jón nyelvjáráshoz. A drámairodalom fejlődésének sokáig hátrányára volt az állandó és rendszeres szinház hiánya, miért is a két Szutszosznak és az idősb Rankavisznak (l. Rangabé) művei inkább csak könyvdrámák és a szinszerüségnek csaknem teljesen hijával vannak. Haladást jeleznek Bernardakisz drámai művei (Merope, Doxapatri Mária), még inkább Vlachosz vígjátékai (A kalmár leánya, A honvédkapitány, A kérők ostroma), az ifjabbik Rankavisznak Teodorája és Rhigopulosz Miltonja igen népszerüek, Vasziliadisz Galateája pedig Kállay Béni magyar fordításában a magyar nemzeti szinházig is elhatolt. A regényirodalomban ismét az idősb Rankavisz alakjával találkozunk. A bölcselet hivatottabb művelői: Kairisz, Renierisz, Kotzias és Karusszosz. Jelentősebb a lendület a történetirás s még inkább a régészet terén. Amott mai napig páratlanul áll Paparrigopulo hatkötetes nagy történelme, versenytársának készül Lambrosz; hozzája csatlakoznak monográfiákkal: Bizantiosz (Konstantinápoly története), Zambelli (Bizánci tanumányok), Milliarakisz (A Kikladok története), Kutzonikas (A szabadságharc története), Romanosz (A jóni szigetek története); a mémoire-irodalmat a szabadságharc vezéremberei művelték. A régebbi görög irodalom lelkes buvára Szathasz. A régészet, kapcsolatban a helyszinén eszközölt ásatásokkal, hatalmas értekező irodalmat támasztott; nagyobb művekkel léptek fel régebben Kumanudisz, Rankavisz és Kiprianosz; újabban Karapanosz (Dodonáról), Georgiadisz (Tesszália), Staurosz Ikonomakisz (Ithome, Messene). A régészetet egyébiránt mindenfelé egyesületek és szaklapok ápolják. A többi tudományok közül a teologia jelesebb művelői: Kontogonisz, Diomidisz és Ikonomosz; a jogi szakirodalomé: Kalligasz, Paparrigopulosz, Ikonomidesz, de kivált Szaripolosz a jeles alkotmánytaniró és Szutzosz a nemzetgazda; az orvostané: Koszti, anagnosztakisz és Afendulisz. De talán sehol sem mutatkozik akkora tevékenység, mint a hirlapirás terén, ami egyrészt a népnek rendkivüli érdeklődésén, másrészt a kifejlett és élénken pezsgő politikai pártéleten alapszik (l. a Görögország cikknek a közművelődési állapotokra vonatkozó részét).
Németországban egy nyelvészeti irány (a 70-es és 80-as években), melynek nagy érdemei vannak a nyelvészeti módszer továbbfejlesztésében, különösen a hangtörvények s az analogia nagy szerepének fölismerésében és értékesítésében.