János, gyulafehérvári és fogarasi gör. kat. érsek és metropolita, szül. Vasadon (Bihar) 1820 máj. 18., megh. Balázsfalván 1892 jul. 31-én. Középiskoláit a nagyváradi főgimnáziumban kitünő sikerrel elvégezvén, 1841. Bécsbe küldetett az u. n. Stadt-Convictba, mely később Barbareum név alatt volt ismeretes. Mint e papnevelő növendéke, a teologiát a bécsi egyetemen végezte. 1845 aug. 10. pappá szentelték és rövid ideig a nagyváradi gör. kat. püspöki irodában és mint káplán Makón működött. 1845 dec. 7. a bécsi Augustineumba küldték, ahol 1848. teol. doktor lett. Utána püspöki levéltáros s iktató, szentszéki jegyző és tanár a nagyváradi gör. kat. tanítóképzőben; 1849. püspöki titkár, 1855. nagyváradi kanonok. Mint püspöki oldalkanonok, irodaigazgató és egyházmegyei tanfelügyelő sikeres tevékenységet fejtett ki. 1865 jul. 4. szamosújvári gör. kat. püspök. Érdemei elsimeréseül IX. Pius 1867. római gróffá, házi főpapjává és pápai trónállóvá nevezte ki. 1868 nov. 21. gyulafehérvári s fogarasi érsek és metropolita, 1869 v. b. t. tanácsos; 1869. és 1870. részt vett a vatikáni zsinaton, hol nagy tudománya és ritka szónoki tehetsége által tünt ki. Több egyházmegyei zsinatot és vegyes kongresszust tartott székhelyén Balázsfalván, melyek egyházának felvirágzását nagy mértékben előmozdították. 1872. és 1882. pedig tartományi zsinatot hivott egybe, melyek a metropolita szervezését közmegelégedésre foganatosították. Balázsfalván monumentális román fiu- és leánynevelő intézetet állíttatott fel, a szegény egyházakat bőkezüen támogatta és több egyházmegyei alapítványt tett vagy gazdagított. Röviddel halála előtt a Lipót-rend nagykeresztjét kapta. Végrendeletileg 120,000 frtnyi alapítványokat létesített, melyeknek célja a szegény papok, tanárok és tanulók segélyezésére.
(máskép Báncza-) -nemzetség, oklevelesen ismert első tagja Orbáz comes (megh. 1252 előtt), kinek három fia maradt: István esztergomi érsek és bibornok (l. o.), Péter (1213-53) és Bencenc (Vince), 1244. esztergomi főispán. Pétertől származott Tamás és Orbáz, 1280-84. pozsega prépost. Orbáz comesnek Bekének fia volt Dénes (1256-65) és unokája Beke (1283). A nemzetség tagjai közé tartoztak továbbá: János, 1264. győri főesperes; István, 1263. pápai kálán és pozsegai prépost, 1264. pedig kalocsai érsek, s az Anjou korában Báncsai István és Mihály, 1255. királyi ember. A V.-nemzetségnek jobbadán Esztergom, Bars és Bács vármegyékben nyolc birtoka ismeretes.
V. (v. Báncza) István, államférfiu a XIII. sz. első felében. 1238. váci prépost és kir. kancellár, 1240. váci püspök lett. 1241. IV. Béla ő vele küldte feleségét, gyermekeit s kincseit Bécsbe, hogy Babenberg Frigyes hercegnél a mongolok ellen oltalmat keressen számukra; majd maga is odamenekült, de csak nagy nehezen szabadulhatván a hercegtől, Balaton-Segesd felé futott s onnan küldte követségbe V.-t IX. Gergely pápához és az ezzel nyilt háboruban álló II. Frigyes német-római császárhoz, kinek a mongolok ellen nyujtandó segítség fejében még magát és Magyarországot is felajánlotta. A visszatért V. Zágrábból Spalatóba követte s mindenütt kisérte királyát, ki őt, mint 1242 máj.-tól már Esztergom választott érseket, Dalmátország helytartójává nevezte ki s védelmére bizván feleségét és gyermekeit, ő maga a mongolok kitakarodásának hirére 1242-ben visszatért az országba. V. utóbb a legnagyobb buzgósággal támogatta őt a helyreállítás nagy munkájában, miért is IV. Ince, másfél esztendő után az első pápa, legsürgősebb feladatai közé számította, hogy őt 1243 jul. 7. megerősítse az esztergomi érsekségben, sőt a pápa a király helyeslésével 1252 okt. praenestei püspökké s bibornokká nevezte ki. Igy V. lett Magyarország első bibornoka. Rómába költözvén át, ezentúl is nagy szeretettel képviselte a kuriában a magyar érdekeket s éveken át élvezte az egymásra következő pápák bizalmát. Arcképe fenmaradt abban az üvegfestményben, melyet a chartresi Notre Dame du Pilier kápolna számára ő maga ajándékozott s mely őt szűz Mária előtt térdepelve mint bibornokot ábrázolja. A kép festője alkalmasint Villard cambraii építész, kivel V. ugy látszik az újonnan épített esztergomi székesegyházat is terveztette vagy felülvizsgáltatta. V. 1267. vagy 1268. hunyt el. V. ö. F. de Mély cikkét a lillei Revue de l'art chrétien (1889, II. füzet) és Archeol. Ért. (1889, 272-274. old.); Török, Magyarország primásai; Balics, Egyháztört. (II., elszórtan).
(Oncicesci), kisközség Máramaros vármegye szigeti j.-ban, (1891) 1238 oláh lak. Közelében petroleum fordul elő.
nagyközség Bihar vármegye berettyó-újfalusi j.-ban, (1891) 1768 magyar lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral.
(lat.) a. m. vad rombolás, céltalan pusztítás, amit a vandálok (l. o.) különösen Róma városának műkincsein elkövettek, kiknek nevét ilyformán a szóhagyomány örökre megbélyegezte. Magát a V. szót ebben az értelemben Grégoire bloisi püspök használta és vitte be az irodalomba a francia nagy forradalom korában (a francia konventhez intézett levelében).
(lat. vandali és vandili), a germánok törzséhez tartozó ókori nép, mely eleinte a Maeotis-tó környékén lakott, de később onnan felkerekedett és északnyugati irányban a Keleti-tenger partjaira vonult. Legközelebbi szállásaik a mai Sziléziában és Csehországban voltak, ahol aztán a markomannokhoz és quádokhoz csatlakoztak. Ezekkel együtt vonultak Dácia ellen, Kr. u. 410. pedig Hispaniába, melynek déli részében külön országot alapítottak, a mai Andaluziát (l. o.). Bonifacius római helytartó szövetségre szólította őket, amit el is fogadtak, de lassankint a rómaiak szövetségeseiből ugyancsak a rómaiaknak veszedelmes versenytársaivá lettek. Geiserich (l. o.) vezérlete alatt 429. megszállották Afrikát, tiz évvel később pedig elfoglalták Karthagót, mely azontúl afrikai hatalmuknak központja volt. Tengerpartra kerülvén, félelmes tengeri hódítókká lettek, akik hajórajuk élén megostromolták Itáliát és hatalmukba kerítették a középtenger szigeteit. Geiserich halálával azonban csakhamar vége lett ennek a fénykornak és Justinianus 534-ben megtörte a V. hatalmát. A nép java része Ázsiába települt, ahol az Eufrát partjain vérzett el a persák ellen való küzdelmekben. Újabban Löher (l. o.) azt a nézetet kockáztatta, hogy a Kanári-szigetek (egykori, most már kihalt) őslakói, a guanchok volnának a V. utódai; de ezt a merész föltevést az etnografusok egyhangulag elvetették.
Domokos József, Hüneburg gróf, francia tábornok, szül. Casselben (Nord) 1771 nov. 5-én, megh. u. o. 1830 március 15-én. Kezdetben mint közvitéz szolgált egy gyarmatezredben; a forradalom kitörésekor visszatért Franciaországba s 1792. önkéntes csapatot szervezett chasseurs du Mont-Cassel címen. 1793. osztálytábornok lett. 1800. és 1801. a Felső-Rajnán harcolt s az első konzul által a 16. hadosztály parancsnokságával bizatott meg. 1805-ben kitüntetéssel harcolt Austerlitz mellett; 1806-ban és 1807-ben Sziléziában állomásozott és 1809-ben a württembergi csapatokat vezényelte. A következő években V. az összes lovasság felügyeletével volt megbizva. A Drezda melletti ütközet után Napoleon 30,000 emberrel Csehországba küldé, hogy a szövetségesek visszavonuló hadseregének útját elvágja, de V. nem volt képes az oroszok sorain Kulmnál áttörni, sőt aug. 30. körülzároltatván, több mint tizezer emberrel és 81 ágyuval megadásra kényszeríttetett, mire I. Sándor orosz cár a szibériai határszélekre küldötte fogolyként. Az első restauráció után engedélyt kapott, hogy Franciaországba visszatérhet. A száz nap alatt Napoleon pairségre emelte s a 3. hadtest parancsnokságával bizta meg, melyhez Grouchy hadosztálya is tartozott, mellyel 1815 jun. 18. vitézül harcolt Wavre mellett. A második restauráció után kénytelen volt kivándorolni s É.-Amerikában telepedett le. 1818. azonban ismét visszatért Európába s Gent mellett jószágán lakott, mignem 1824. engedély alapján szülővárosában állapodott meg s itt fejezte be életét. V. ö. Du Casse, Le général V. et sa correspondance (Páris 1870, 2 köt.).
Gyula, belga miniszter, szül. Courtraiban 1843. Jogot tanult s 1878. képviselő, 1884. pedig a vasút, posta és távirda minisztere Malou kabinetjében. Minisztersége alatt nagy igazságszeretettel s tiszta pártatlansággal járt el a hivatalok betöltésénél. Nagy érdeme, hogy a vasárnapi szolgálatot egyszerüsítette.
Kornél, dúsgazdag amerikai vállalkozó, szül. 1794 máj. 27., megh. 1877 jan. 4. Szegény hollandi származásu farmernek volt a fia s eleinte zöldséget árulgatott a new-yorki piacon; de a szerencse kedvezett neki s üzletét megnagyobbíthatta. Az 1812-15-iki angol háboru idején a new-yorki kikötő több erődjének volt szállítója, sőt a következő években üzleti összeköttetései a partvidéken egész Charlestonig kiterjedtek. 1818. a New-York és Philadelphia közti hajózási vállalat az üzlet élére állította; tiz év mulva maga alapított egy gőzhajózási vonalat. Ezután öt fontos gőzhajózási vonalat alapított egymásután, 1857-ben pedig már 100 hajóból álló flotta tulajdonosának mondhatta magát. Majd nem kevesebb szerencsével vasúti vállalkozásokba bocsátkozott, úgy hogy halála évében a három legjövedelmezőbb vasútvonalnak tulajdonosa volt. Roppant vagyonát Vilmos fia örökölte (szül. 1821., megh. 1885.). A család jelenlegi feje V. Kornél, szül. 1843 nov. 27., 30 vasúti társaság igazgatója és fő részvényese. Beutazta saját hajóján Nyugat- és Dél-Európa tengerpartjait és botrányos válópörével is magára vonta a figyelmet. V. ö. Croffut, The Vanderbilts (London 1886); Glardon, Les V. et leur fortune (Páris 1889).
(ejtsd: - börg), county Indiana amerikai államban, 598 km2 területtel, 56,810 lak., Evansville székhellyel.