(ren migrans), a vese azon állapota, midőn rendes helyét elhagyja és a hasban sima felületü, a vesealakot utánzó, a lélekzési mozgásokat nem követő, de többnyire jól mozgatható daganat alakjában kitapintható. A vesén néha a vesekapunak megfelelő bemélyedés, sőt a veseverőér lüktetése is kivehető. Néha tüneteket egyáltalában nem okoz, máskor a betegek a hasban székelő kellemetlen érzésről, sőt néha igen nagy, hevesebb testmozgásnál fokozódó fájdalmakról panaszkodnak. Nyomást gyakorolhat a szomszéd szervekre, igy a gyomorra, epevezetékre stb., ami hányás, sárgaság stb. fellépéséhez vezet. Gyakoribb a jobb oldalon és kivált ott észlelhető, ahol a vese zsírtokja megapadt és a hashártya, hasfalak, melyek mint a vese rögzítő készülékei szerepelnek, ellazultak. Ezen feltételeket leginkább többször szült, lesoványodott nőknél látjuk. Létrejöttére azonban számos más tényező is befolyással van, igy fejlődésére jelentékenyebb szerepet tulajdonítanak az erős fűzésnek, a vesék tájékára ható erőművi behatásoknak, oly daganatoknak, melyek a vesékre felülről nyomást gyakorolnak, a magas sarku cipő okozta rendellenes testtartásnak és amint Korányi Frigyes vizsgálatai kimutatták, mindenek felett súlyos ruhák viseletének. A kezelés a vese rögzítésében áll, amire különböző haskötők használhatók; újabban sikerrel alkalmaztatnak hizlaló kúrák, melyeknél a vesét rögzítő zsírtokot nagyobbítani törekednek. Ha mindezek célhoz nem vezetnek, a fájdalmak igen hevesek, a beteget tevékenységében gátolják: ugy sebészi beavatkozásra van szükség, ami vagy a vesének művi odarögzítésében, vagy végső esetben annak eltávolításában áll.
András, pedagogus és filozofiai iró, szül. Csetneken (Gömör) 1807 jan. 24., megh. Eperjesen 1884 szept. 14. Atyja uradalmi tiszttartó volt. Felsőbb iskoláit Kassán és Rozsnyón végezte. 1828. Tiszolcon kitünő eredménnyel tette le az egyszersmind tanárképesítő jelleggel biró papjelöltvizsgát. Két esztendei nevelősködés után 1830. Jena felé indult. Az út nagy részét gyalog tette meg. Jenában egy évet töltött. 1831. visszakerült Eperjesre, ahol az evangélikus kollégiumban rábizták a felsőbb osztályok magyar irodalmi oktatását. 1833. mint Greguss Mihály utódja a bölcsészet tanára lett. Mint ilyen a hetedik és nyolcadik osztályban logikát, lélektant, metafizikát, esztetikát, latin meg magyar irodalmat, matematikát és fizikát adott elő. V. utóbb nemcsak az evangélikus kollégiumban, hanem a teologiai és a jogi akadémián is tanított. Sok éven át pedig az evangélikus kollégium igazgatója volt. Tanári pályáján nemcsak a tudomány terjesztésére, hanem a hazafias és erkölcsös nevelésre is fordította erejét. Azonkivül főúri családoknál, a többi közt a Kerepessy-, Kubinyi-, Thuránszky-, Dessewffy-, Balogh-, Máriássy- és Szirmay-családnál nevelősködött. A negyvenes évektől kezdve nagy sikerrel foglalkozott az irodalommal is. Lélektani, logikai, etikai és észjogi tankönyveit országszerte használták a középiskolákban. Sok alkalmi cikket irt, igazgatói beszédei pedig nyomtatásban is megjelentek. V., aki már 1842. is tevékeny részt vett az acsai egyetemi evangélikus tanügyi értekezleten, 1870. megbizatás következtében részletesen kidolgozta a magyar protestáns gimnáziumok szervezetének a tervét és önálló munka gyanánt közzé is tette. V. sok kitüntetésben részesült munkás élete során. Trencsén 1845., Árva 1847., Sáros vármegye 1848. táblabirónak, a magyar tudományos akadémia pedig 1847. levelező tagjának választotta. 1858. ülte meg tanári pályájának negyedszázados jubileumát. Ez alkalommal az a kitüntetés érte, hogy Arany János a Tanári jubileumra címü Quem dii odere kezdetü üdvözlő költeménnyel tisztelte meg. Ugyanekkor a jenai egyetem a bölcsészet doktorává avatta, de V. ezt a címet sohasem használta. Eötvös József báró 1867. a közoktatási minisztérium protestáns osztályának főnökségével kinálta meg, ő azonban nem akarta elhagyni az eperjesi kollégiumot és a meghivást nem fogadta el. 1882. a király a tanügy terén szerzett érdemei elismeréseül a Ferenc-József-rend kis keresztjét adományozta neki. 1883 szept. 15. ülte meg az eperjesi kollégium félszázados tanári működésének örömünnepét fényes, nagy közönség jelenlétében. V. ö. Vécsey Tamás, Emlékbeszéd V. felett (akadémia); Hörk József, V. (Sárosmegyei Közlöny 1883 szept. 13.); Az eperjesi evang. kollégium értesítője. (1884-85. évf.); Debreceni Prot. Lap (1884. évf. 28. sz.).
l. Dyck és Dyk.
(állat), l. Bíbic.
Tamás, l. Erpenius.
(állat), l. Pávaszemü lepke.
festők, l. Eyck.
kikötőhely Német-Kelet-Afrikában az Umba-torkolat két ága közt, Angol-Kelet-Afrika határán, 2-300 agyagkunyhóval. V. kiindulópontja a Masszaiföldre menő karavánoknak.
Jenő, zoologus, szül. Perkátán 1864 ápr. 16. Középiskolai tanulmányait Budán végezte, majd a budapesti egyetemre iratkozott be, ahol természet- és földrajzból a tanári alap- és szakvizsgákat letéve, 1886. állat-, növény- és az ásványtanból bölcsészdoktorrá avattatott. Ugyanaz év őszén az egyetemi állattani és összehasonlító boncolástani intézethez került első tanársegédnek. Majd 1892. a szövet- és módszertanból magántanárrá habilitáltatott és 1897 jan. 1. adjunktussá léptetett elő. Margó (l. o.) halála után az 1896-1897. és 1897-98. tanévekben az állattan és összehasonlító boncolástan helyettes tanárává neveztetett ki az egyetemen. Részint saját, részint állami ösztöndíjjal több ízben külföldön is járt, tanulmányozta Ausztria, Németország, Belgium és Németalföld nevezetesebb zoologiai intézeteit, muzeumait és zoologiai megfigyelő állomásait. 1886. a Rovartani Lapok társszerkesztője volt. Eleinte kivált lepkészettel foglalkozott, tanulmányainak befejeztével pedig szövettannal, összehasonlító boncolástannal, édesvizi gerinctelenekkel, nevezetesen a mohaállatokkal és szivacsokkal. Lexikonunkban a madár- és rovartani cikkek irója. Munkálatai közül nevezetesebbek: Adatok a vizi bogár (Hydrophilus picens) tápláló csövének bonc-, szövet- és élettanához (1886); Mikroszkópi módszertan (Budapest 1889); Állatok konzerválása (u. o. 1892, természettudományi társulat kiadványa); Adatok az almafélék gyümölcseiek morfologiájához (Margó-féle pályadíjjal jutalmazva); Adatok Kocsóc és környékének lepkefaunájához (1885); Adatok Trencsén vármegye lepkefaunájához (1886); A szűz nemzés (1886); A jelenkor bibora (1892); Az édesvizi mohállatok (1894, Margó-véle külön díjjal jutalmazva). A Balaton tudományos vizsgálatában résztvéve, a szivacsokat, mohaállatokat és a gyűrüsférgeket dolgozta fel. Értekezései többnyire német és francia kivonatban is megjelentek. Átdolgozta a Roth S.-féle Állattan és Pap J.-féle Természetrajz címü tankönyveket.
Adolf Károly, német jogtudós, született Schiffelbachban (Marburg mellett) 1808 jun. 5-én, megh. Heidelbergában 1870 okt. 11. A jogot Marburgban végezte, u. o. lett 1830. magán-, 1833-ban rendkivüli és 1837. rendes jogtanár. 1840. elfogadta a heidelbergai egyetem meghivássát, ahol haláláig működött. 1849. titkos tanácsosi címet nyert. A magy. tud. akadémia 1858. választotta kültagjává. Nevezetesebb munkája: Leitfaden für Pandekten-Vorlesungen (3 köt., Marburg 1839; újabb kiadás 1875). A Jahrbücher és az Archiv für civilistische Praxis számaiban, mely utóbbinak egy ideig társzerkesztője volt, számos értekezése jelent meg. V. ö. Marquardsen, In memoriam K. A von V. und Robert von Mohls (München 1876., új kiadás Erlangen 1886).