(állat), a rágcsálók egyik neme, melynek csak egy faja ismeretes: a Lagostomus trichodactylus Brook. L. Pampas-nyúl.
l. Biscaya.
(lat.), belső életművek vagy zsigerek. Ilyenek: a gyomor, lép, máj, belek, tüdő, sziv, vesék stb. Felosztatnak a fej, nyak és törzs (mell és has, medence) zsigereire.
német művészcsalád a XV-XVI. sz.-ban. - Péter, az idősb, szobrász és ércöntő, idősb V. Ármin ércöntő fia, szül. Nürnbergben 1455 körül, megh. u. o. 1529 jan. 7-én. 1489. céhbeli mester lett szülővárosában. 1491-ben Fülöp pfalzi választó fejedelem meghivására rövid időre Heidelbergába ment, majd visszatérve, nagy szobrász- és ércöntő-műhelyt nyitott, mely hirnevét egész Németországban elterjesztette. Benne érte el a német szobrászat tetőpontját. A XVI. sz. elejéig a csúcsíves művészet nyomdokaiban haladt, utóbb azonban átvette az olasz renaissance formáit és meghonosította őket a német szobrászatban. Legkiválóbb művei: IV. János püspök síremléke a boroszlói székesegyházban (1469); Ernő érsek síremléke a magdeburgi székesegyházban (1497); Szt. Sebaldus világhirü síremléke a nürnbergi Szt.-Sebaldus-templomban (1508-19); a Mária megkoronázását ábrázoló dombormű az erfurti székesegyházban (1521); Tucher Margit síremléke a regensburgi székesegyházban (1521); brandenburgi Albrecht bibornok sírtáblája az aschaffenburgi alapítványi templomban; Bölcs Frigyes választó fejedelem síremléke a vittenbergai vártemplomban (1527) stb. Közreműködött I. Miksa császárnak az innsbrucki udvari templomban levő hatalmas, számos alakból álló síremléke elkészítésében. Valószinüleg tőle valók Berni Detre, Artus király és Teodorik óriási ércszobrai, melyekben nem kevésbbé mutatkozik nagy alkotó művésznek, mint az ércöntés technikája kiváló mesterének. Műveinek reprodukcióit kiadta Lübke (2 köt., 48 táblával, Nürnberg 1878). - Armin, az ifjabb, szobrász és ércöntő, az előbbinek fia, szül. Nürnbergben a XV. sz. végén, megh. u. o. 1516. Atyjának volt tanítványa, az ő műhelyében segédkezett, 1516. pedig Olaszországba utazott. Főleg az ő révén kerültek az olasz renaissance formái a V.-féle műhelybe. - Péter, az ifjabb, szobrász és ércöntő, az előbbinek öccse, született Nürnbergben a XV. sz. legvégén, meghalt u. o. 1528. Atyjának műhelyében képezte ki magát, bátyjával Olaszországban járt és utóbb a műhely főmunkatársa lett. Műveiben szeretett klasszikus tárgyakat ábrázolni. Ilyenek: Tintatartó két mezítelen nőalakkal (Stamnore Hill); Orpheus s Eurydike (berlini muzeum); A nyilas Apollo kis szobra (Nürnberg, germán muzeum) stb. - János, szobrász és ércöntő, az előbbinek öccse, élt a XVI. sz. első felében. Atyjának műhelyében főleg technikai munkákat végzett s annak halála után ő vette át a múhely vezetését. - Öccsei: Jakab és Pál szintén atyjuk műhelyében dolgoztak. V. ö. Bergau, Peter V. und seine Söhne (Lipcse 1878); Peter V.-s Werke (Nürnberg 1875).
Frigyes Tivadar, az újabb német esztetika legkiválóbb művelője, szül. Ludwigsburgban 1807 jun. 30-án, megh. Gmundenben 1887 szept. 14. A hires tübingai stiftben nevelkedett, teologiai pályára lépett, de már 1833. tanársegéd (repetent) Tübingában, 1837. az esztetika és német irodalomtörténet rendkivüli tanára u. o., 1844. rendes tanár, de mindjárt megnyitó előadása folytán két évre fölfüggesztették. 1848-ban tagja az ellenzéknek a frankfurti parlamentben. 1855. a zürichi politechnikum tanára, 1866-ban a stuttgartié, 1877. nyugalomba vonult. A m. tud. akadémia 1872. külső tagjává választotta. Hegel eszmekörében élve, az esztetika tudományának első rangu művelője lesz és nagy műve: Aesthetik oder Wissenschaft des Schönen (3 kötet, 1847-1858), ámbár részben szigoruan spekulativ alapon építi föl az esztetika rendszerét, és ámbár később ő maga elitélte művének ezt az architektonikus részét: mégis a rendszertől független esztetikai fejtegetések, elmélkedések nagy gazdagságánál fogva mindenkor egyik legbecsesebb tárháza lesz az esztetika tudományának. Ehhez hozzájárulnak még a következő művei: Über das Erhabene und Komische (1837); Kritische Gänge (2 köt., 1844) és Neue Folge (6 füzet, 1860-75). Igen becses műve: Geothes Faust (1875). Szatirikus, költői stb. művei is vannak: Auch Einer (regény, 4. kiad. 1889); Altes und Neues (4 füz.); Lyrische Gänge (2. kiadás 1889); Mode u. Dynismus (3. kiad. 1887). Egy parodisztikus műve van: Mystifizinsky: Faust, der Tragödie dritter Theil (4. kiad. 1889), paródiája Faust második részének. Schartenmeyer álnéven megénekelte a francia-német háborut: Der deutsche Krieg 1870-71. Ein Heldengedicht és finom epigrammákat adott ki névtelenül: Epigramma aus Baden-Baden (1807). Gazdag, előkelő szellem volt, tipikus képviselője a német érzésnek és gondolkodásnak. Fia Róbert (szül. 1847-ben) a művészet történetének tanára az aacheni politechnikumon. Műve: Über das optische Formgefühl (1875). V. ö. Signorelli (1879), Studien zur Kunstgeschichte (1886); Günther Fr. Th. V. (Stuttgart 1888).
l. Droste-Vischering.
hires régi lombard család. A latin «vicecomites» és az olasz «V.» helyettes grófot s igy eredetileg hivatalt jelentettek; a V.-k kezdetben alkalmasan a német császárok helytartói voltak Milanoban. Maga a V.-család utóbb Angloria gróftól származtatta magát, a longobárd királyok állítólagos sarjától. Az első V., kiről az oklevelek említést tesznek. Eriprando (Heriband, 1037); fia Ottó (1075 körül) a milanói érsekség algrófja. A monda szerint 1099. Jeruzsálem közelében egy szaracént ütött agyon s annak sisakdíszét elvette; e jelvényt, egy tűzokádó sárkányt, a V.-ak ezentúl saját címerül használták. Ottó 1111. halt meg Rómában, az V. Henrik ellen kitört fölkelés alkalmával, kit menekülés közben segített. Két unokája közül az ifjabb, János, az 1271. X. Gergely név alatt pápává lett Tebaldónak nagyatyja volt; az idősebb Uberto, 1206 óta Milano főparancsnoka, örökös villongásban élt a della Torre családdal. Uberto idősebb fia Ottó (szül. Ugognéban 1208.) 1263-ban milanói érsek lett, de a della Torre család egészen 1277-ig tartotta őt távol Milano birtokától. 1295. unokaöccsének Matteónak engedte át Milano fölött az uralmat, kit azonban a polgárok 1302. elűztek, de VII. Henrik császár 1311. ismét visszahelyezte őt méltóságába. Egyházi átok alatt halt meg 1322-ben. A hatalom ekkor fia Galeazzo (szül. 1277.) kezébe jutott, kit a császár 1323. Piacenza vikáriusának nevezett ki. Galeazzót Bajor Lajos 1327. Monza várába záratta és csak a ghibellinek kérelmére bocsátotta szabadon. Fiát, Azzót, Bajor Lajos 1328-ban 60 000 forintért birodalmi helytartóvá (vicarius) nevezte ki Milanóban és ebben az állásban Azzo lassacskán egész Lombardiát kerítette hatalmába. Gyermekei nem voltak s utána 1339-ben nagybátyjának, Matteónak harmadik fia Lucchino (szül. 1287.) következett. Lucchino kényúri szigorral tartotta fenn magát Milanóban és családja hatalmát kiterjesztette Piemontra és Lunigianára is; a mellett azonban barátja volt a tudománynak és szépművészeteknek, Petrarcával levelezésben állott, sőt maga is irt verseket. Megh. 1349 jan. 24-én. Örököse, öccse János, 1328 óta milanói érsek, szelidebben uralkodott és pénzen szerezte meg Bolognát. Ôt 1354-ben három unokaöccse: II. Matteo, Bernabo és II. Galeazzo követték, kik Milanót és Genovát közösen kormányozták, a többi birtokon pedig megosztozkodtak. II. Galeazzo kapta Comót, Novarát, Vercellit,Astit, Tortonát s Alessandriát s Matteo halála után (1355) megosztozkodott fivérével Bernabóval Matteo birtokain. Ô ekkor Parmát, Piacenzát s Lodit kapta, Bernabo pedig Cremonát, Cremát, Bresciát és Parmát. A V.-család hatalmát és gazdagságát sokan irigyelték s elvégül szomszédaik szövetkeztek ellenük. A súlyos adók, szigoru kormányzás pedig több felkelést támasztott ellenük, mignem Bolognát és Genovát elvesztették; többi birtokaikat ellenben sikeresen megvédték. Galeazzo halála után (1378) fia Giovangaleazzo következett. Ô emelte a család hatalmát a tetőpontra és nőül vette Izabella Valois hercegnőt. A milanóiak, nagybátyja Bernabo kegyetlenkedéseit megunva, segélyül hivták Giovangaleazzót, ki Bernabót két fiával elzáratta, haláluk után pedig a V.-k összes birtokait kezében egyesítette. Felvette 1395-ben Vencel császárnak pénzen megvásárlott engedelmével a Milano hercege címet; megszerezte Pisát, Sienát, Perugiát, Padovát és Bolognát, sőt Olaszország egyesítésének eszméjét tűzte ki feladatául és az olasz király címét is akarta felvenni, de Firenze és Velence folytonos háboruk által szándékában meggátolták. Szerette a tudományt, udvarába gyüjtötte a hires férfiakat, a piacenzai egyetemet ismét helyreállította, megkezdte a milanói székesegyház s a Pavia melletti Certosa építését stb. Halála után (1402) kiskoru fia: Gian Mária, Fülöp Mária és Gabriella helyett egy kormánytanács és az özvegy királyné vitte a hatalmat, kiknek azonban sok véres polgárháborut kellett viselniök. 1404. meghalt a királynő, Gabriellát 1408-ban Genovában kivégezték, a kormányzást pedig Gian Mária vette át, ki kegyetlenkedésében valóságos szörnyeteg volt. Áldozatait kutyái által szokta széttépetni. 1412. egy templomban meggyilkolták. Öccse Fülöp Mária (szül. 1391., megh. 1447 aug. 13.) atyja halála után Paviát s környékét tartotta meg, bátyja halála után pedig ennek birtokait is, sőt később egész Lombardiát megszerezte. 1413 óta Zsigmond császárral és magyar királlyal hadi lábon állott, de Zsigmondnak sem a német birodalom, sem a magyar rendek nem igen bocsátottak sereget szolgálatára és igy a hadakozásnak nem lett eredménye. Később Zsigmond Fülöppel megbékült, sőt szövetséget is kötött vele Velence ellen, mely sehogysem tűrte, hogy az egész Lombardia a V.-ak kezében legyen. Zsigmond viszont Dalmáciát féltette Velencétől. Zsigmond ismételten megújítá V.-val a szövetséget és 8000 katonát helyezett kilátásba, V. pedig megigérte, hogy Zsigmondot koronázási útjában támogatni fogja. A magyar hadak azonban ez ízben is elmaradtak, Velence győzött és 1428. béke köttetett. 1431. azonban V. és Velence között megújult a háboru és erre Zsigmond Brunoro della Scala által újra hadi segélyt igért a milanói hercegnek, sőt Cillei Ulrik vezérlete alatt 5000 főnyi sereget csakugyan el is küldött Friaulba. E szövetség azonban csak a lombard koronát biztosítá Zsigmond számára, Rómába, a császári koronáért még sem mehetett. Zsigmond nov. 20. Milanóba ért és fejére tétette a vaskoronát, de Velence ellen a szövetségeseknek nem volt szerencséjük. Zsigmond pénzhiányból nem küldhetett sok katonát V.-nak, ez pedig sokalta a szerződésben kikötött 5000 arany havi segélypénzt. Ez okból neheztelés támadt köztük és Zsigmond több hetet töltött Milanóban a nélkül, hogy a herceggel találkozott volna. 1343. Zsigmond Velencével kibékült és V.-t magára hagyta. - Fülöp 1447-ben fiuutódok nélkül halt el és ekkor hatalma vejére, a condottieréből felemelkedett Sforza Ferencre szállt át.
Ennio Quirino, olasz régiségbuvár, szül. Rómában 1751 nov. 1., megh. 1818 febr. 7. V. Giambattista Antalrak, a római régiségek hirneves prefektusának fia. Korán ért csodagyermek. Jogot tanult, azután a pápa tiszteletbeli kamarássá és alkönyvtárnokká nevezte ki s mihelyt az atyja által megkezdett Museo Pio-Clementino 2. kötetét kidolgozta, 1787. a Museum Capitolium őrévé tette. Midőn a franciák Rómát első ízben megszállották, V. rövid ideig az új ideiglenes kormány belügyminisztere. 1799. a nápolyi hadsereg közeledtére Párisba menekült, hol a Louvreban levő gyüjtemények felügyelője és a régészet tanára lett. 1817. Angliába hivták, hogy a Partenon romjai közt talált szobrokat megbecsülje. Ebből az alkalomból irta Mémoire sur les ouvrages de sculpture du Parthénon (Páris 1818) c. művét. Többi irodalmi munkái: Iconographie grecqu (3 kö., Páris 1808) és Iconographie romaine (3 köt., u. o. 1818-20). Kiadta végül a Louvre műkincseinek katalogusát. Összes műveit Labus adta ki (Milano 1818 s köv.). - Fivére, Fülöp Aurelian (megh. Rómában 1831 márc. 30.), a Museo Pio-Clementino folytatásául a Museo Chiaramontit adta ki. Másik öccse Sándor (szül. Rómában 1757 márc. 12., megh. u. o. 1835 jan. 7.), tulajdonképen orvos volt, de mindamellett mint archeologus és numizmatikus tette nevét ösmeretessé. - Lajos Tullius Joachim, építész, az előbbinek fia, szül. Rómában 1791 febr. 11., megh. Párisban 1853 dec. 1. E városban tanult és ott is működött mint építész; egyebek közt ő építette a borcsarnokot, a nagy párisi könyvtárt, I. Napoleon síremlékét a rokkantak palotájában és ő alkotta és fejezte be a Louvret. - Péter Ercole, régiségbuvár, V. Sándor fia, szül. 1802., megh. 1880 okt. 14. Korán tagja lett a pápai régiségtani akadémiának, később pedig annak titkára volt; 1836 óta mint a régiségek biztosa, a vatikáni gyüjtemény igazgatója s egyetemi tanár működött. 1870. lemondott hivataláról. Kiadta Torlonia herceg muzeumának katalogusát s Vittoria Colonna költeményeit. Róma családainak történetét is elkezdte megirni, de e mű fennakadt. Unokaöccse Károly Lajos (szül. 1818., megh. 1894 jun. 20.) Rómában a pápai muzeumok igazgatója volt s tevékeny részt vett a Commissione archeologica municipale jelentéseinek kidolgozásában (Róma 1872).
Emil őrgróf, olasz államférfiu, szül. Milanóban 1830. Már korán a hirlapirodalomra adta magát; kezdetben Mazzini elveit követte, majd Cavour és Farinihoz csatlakozott s 1859-ben az előbbinek ajánlatára mint királyi biztos Garibaldi táborába küldetett. Röviddel utóbb Fraini diktátor oldala mellett Parmában és Modenában működött, hol Szárdiniával való egyesülés ügyében tevékeny részt vett. 1860. pepoli őrgrófot küldetésében Párisban és Londonban kisérte s midőn Farini 1860 végén nápolyi helytartóvá kineveztetett, mint adlátus annak oldalára került. 1863 májustól 1864 szeptemberig a Minghetti-minisztériumban a külügyi tárcát vezette s ebben az állásban kötötte a szeptemberi konvenciót, mely a kabinet bukását vonta maga után. 1866-67. ismét a külügy vezetésével lévén megbizva, megkötötte a békét Ausztriával s midőn 1869-76. harmadszor került a minisztériumba, ő vezette a tárgyalásokat az Egyházi Állam bekebelezése ügyében. Később II. Viktor Emánuelt Bécsbe és Berlinbe kisérte, hogy Olaszország csatlakozását a három császár szövetségéhez előkészítse. Azután 20 évig teljes visszavonultságban élt Sondrióban (Veltlin), mignem 1896 jul. újra megbizták a külügyi tárcával a Rudini-kabinetben. Most is a hármas szövetség hive. Afrikában pedig az eritreai gyarmat majdnem teljes kiürítését és a menelik királlyal való béke véglegesítését vitte keresztül. 1897 dec. a Rudini-kabinet rekonstruálásakor megtartotta tárcáját.
(gor.-lat.), készülék, mely a folyadékok nyúlósságának mérésére szolgál. Áll egy edényből, melynek meghatározott nagságu kifolyási nyilása van. A folyadék nyúlósságára azon idő szolgáltat mértéket, mely alatt bizonyos meghatározott folyadékmennyiség az edényből kifolyik.