(másként Waldstein) Albrecht Vencel Özséb, friendlandi herceg, császári generalisszimus a 30 éves háboru korában, szül. Hermancicban (Csehország) 1583 szept. 14. (a Gergely-féle naptár szerint 24.), megöletett Egerben (Csehország) 1634 febr. 25. A régi cseh nemes származásu W.-család ősi vára Turnau mellett emelkedett s e várról vette nevét a család is. W.- szülei, W. Vilmos és Smiricky Margit fiukat a protestáns vallásban nevelték, azok korai halála után pedig egyik nagybátyja, Slavata Albrecht a 14 éves ifjut a jezsuiták konviktusába vitte Olmützbe, ahol W. katolikus hitre tért. Később az altdorfi egyetemet látogatta s Vergundus Péter matematikus és csillagász kiséretében beutazta Németalföldet, Angliát, Francia- és Olaszországot és miután Polognában és Padovában csillagászati tanulmányokat folytatott, hazatért. Nemsokára elment katonának és Rudolf császár zászlaja alatt nehány hadjáratban részt vett. Básta alatt a törökök ellen harcolt hazánkban, mire kapitányi rangot nyert. A bécsi béke megkötése után (1606) visszatért Csehországba s megnősült; egy idősb, de gazdag özvegyet (Landeck Lukréciát) vett nőül, kinek 1614-ben történt halálával Morvaországban tetemes birtokokat örökölt, amint nagybátyja halála is terjedelmes jószágok birtokába juttatta. 1617. újra kardot fogott és Ferdinánd főherceg támogatta a Velence s az uszkókok ellen viselt háboruiban s nagy része volt Gradiska vár felmentésében. A béke helyreálltával császári ezredessé tették; Izabella Katalinnal, Harrach gróf leányával kötött új házassága alkalmával pedig Mátyás császár grófi rangra emelte. Midőn 1618. Csehországban felkelésre került, W. egy morva lovasezred vezére lett, de csakhamar otthagyta a rendek pártját és midőn ezrede őt követni vonakodott, egyedül bár, de a hadi pénztárral a császáriak táborába menekült. Erre Ferdinánd főherceg engedelmével Flandriában saját költségén vértes ezredet toborzott, melynek parancsnoka is lett. Ezen ezred élén fontos szolgálatokat tett a császári udvarnak és habár a Fehérhegyen vívott csatában nem volt jelen, a cseh felkelés elnyomásában vaskézzel közreműködött. Midőn azután II. Ferdinánd császár százával kobozta el a cseh prot. nemesi felkelők birtokait, W. is élt az alkalommal s roppant kincseket szerzett. 1623. a császár mint a friedlandi uradalom urát herceggé, 1625 jul. 25-én fővezérré tette. Ekkor Csehországból a Weser mellékére nyomult s onnan Halberstadtot és vidékét szállotta meg, ahol meg is telelt. 1626 ápr. 25. azután teljes győzelmet aratott a dessaui hídfőt ostromló Mansfeld fölött; midőn pedig az Szilézián keresztül Felső-Magyarországba vonult, hogy ott az Erdélyből segélyére siető Bethlennel egyesüljön. Meddő sikerei miatt a császár és W. között (1626 őszén) nagyfoku bizalmatlanság kapott lábra. Az udvar azt várta volt tőle, hogy Mansfeldet elfogja, Bethlen Gábort pedig és a törököket megfutamítja; és mindebből semmi sem lett. Ez alkalommal ellenfelei W.-t árulás gyanujába keverték, ami viszont W.-t annyira felbőszité, hogy lemondással fenyegetőzött. Csak nagy nehezen sikerült Eggenberg hercegnek a brucki konferencián az ellentéteket kiegyenlíteni s W.-t maradásra birni. 1627 tavaszán új feladat várt W.-ra. Egyesülnie kellett versenytársával, Tillyvel és György lüneburgi herceggel, hogy Mecklenburgot, Schleswiget s Holsteint pacifikálja, ami közös erővel még ez évben sikerült is. Erre W. újabb jutalmat követelt. A császár nem volt abban a helyzetben, hogy W. végnélküli kiadásait megtérítse; olyformán rótta tehát le tartozását, hogy 1627 szept. 1. Friedland hercegévé tette és azonfelül Sagan sziléziai hercegséget és a priebusi uradalmat adta el neki potom áron; 1628 jan. 28. pedig mindkét Mecklenburg hercegséget az azzal együtt járó hercegi méltósággal ruházta W.-ra. Egyúttal a Balti-tengeren, majd a Keleti- és Északi-tengeren tengernagynak nevezte ki, hogy az oceánokon is létesítse a Habsburg-ház világuralmát s annak tekintélyét a protestáns tengeri hatalmak (különösen Németalföld) rovására felemelje. E cél elérésére kezdé meg W. 1628. Pomeránia meghódítását, ami félig-meddig sikerült is; sőt egy ideig ugy látszott, mintha W. csakugyan a Balti-tengeren is meg akarná vetni lábát. Stralsund előtt azonban, melyet négy hónapon át a legkeményebben ostromolt, kudarcot vallott, mire II. Keresztély dán királyt a lübecki békében semlegességre kötelezte (1629). Időközben W. ellenfelei, protestánsok ugy mint katolikusok (hiszen ezeknek birtokait sem kimélte) örökös panaszokkal ostromolták a császárt. Az 1630-iki regensburgi gyülésen Miksas társai azt követelték a császártól, bocsássa el W.-t, mert különben nem választják meg fiát római királlyá (utódának). II. Ferdinánd, bár nem szivesen, W.-t szolgálatából csakugyan elbocsátotta. A generalisszimus látszólag egykedvüen fogadta ezt a hirt és Jicin kastélyba vonult vissza, hol fejedelmi pompával rendezte be székhelyét. Az álomfejtő, ki mindig mellette volt, egyébiránt azt jósolta neki a csillagokból, hogy a császár nemsokára vissza fogja őt hivni. És II. Ferdinánd nemsokára csakugyan újból W.-ra szorult. Ugyanis Gusztáv Adolf svéd király, a német protestánsok megmentője, Kikötött Pomerániában és a liga vezérét, Tillyt ismételten legyőzte, mire Bajorország szivébe nyomult és Münchenbe tartotta bevonulását. A védtelen Ausztria nyitva állott előtte és a császár és udvara már futni készült. Csak egy ember menthette meg a Habsburgok roskadozó hatalmát, t. i. W. Csakhogy W. eltelve gyülölettel a császár és környezete iránt, akkoriban kéz alatt Gusztáv Adolf emberével, Arnim szász tábornokkal (régi ismerősével) alkudozásokat folytatott, melyeket azonban ma is homály borít. Még folyt a levelezés, midőn Eggenberg herceg Jicinbe érkezett, hogy a császár nevében a duzzogó W.-t kiengesztelje, ami azonban nehezen ment. Elvégre W. ugyan hajlandónak nyilatkozott egy császári hadsereg toborzására (1631 dec.), de a fővezérletet csak a következő feltételek elfogadása esetén volt hajlandó elvállalni: nem tűr táborában semmiféle idegen befolyást; Ferdinánd császár a kötendő béke érdekében visszavonja majd a visszatérítési rendeletet; W., aki a császár, a birodalom és Spanyolország nevében birja a legfőbb hadvezéri méltóságot, nem tűr maga mellett önálló vagy melléje rendelt vezéreket; mecklenburg hercegség elvesztése esetében (mely ekkor a svédek kezében volt) a császár más birodalmi tartománnyal fogja őt kárpótolni; addig is a glogaui fejedelemséget kapja zálogul; a meghódítandó tartományokban W. a felségjogokat is fogja gyakorolni, igy a kegyelmezési jog és az elkobzás jogát és békét is köthet az ellenséggel. Csak akkor mozdult meg W. tétlenségéből, miután a válságos helyzetbe került császár ezeket a súlyos feltételeket a znaimi szerződésben (1632 tavaszán) elismerte. Bizonyos, hogy W. sem a Habsburg-család, sem a katolicizmus megmentése érdekében vállalta el a fővezényletet, hanem csupán nagyravágyásból, hogy döntő befolyást s hatalmat szerezzen Európa sorsára. Ekkor már vagy 50 000 kalandor zsoldos várta őt a táborban, kiknek tarka-barka soraiban Európában majdnem minden nemzetisége volt képviselve. Hazánkból horvátok (Izolani alatt) és határőrvidékiek siettek W. zászlaja alá. Ezzel a rettenetes ármádiával W. azután 1632 nyarán előbb a szászokat szorította ki Csehországból (akiket mellesleg a császár pártjára is iparkodott megnyerni), majd Bajorországba nyomult, hogy Gusztáv Adolffal mérje össze fegyvereit. Fürth táján (Burgstallon) rendkivül megerősített tábort ütött és annak sáncai mögött várta be a svéd király támadását. Gusztáv Adolf el is jött és többheti előkészület után 1632 szept. 3. rohamot intézett W. sáncai ellen, de visszaveretett. Mig most a svéd király újból déli Bajorország felé fordult vissza, W. a császártól elpártolt szász választó fejedelem ellen nyomult. E hirre azonban Gusztáv Adolf segélyére sietett a szászoknak és Lützen mellett 1632 nov. 8. (16.) W. seregével megütközött. A svéd király győzött, de életével váltotta meg a diadalt. W. még az esete vert hadával Csehországba menekült, hol a vereség okát magasabb tisztjeire hárítván, ezek közül egy cosmót kivégeztetett, avagy rangjuktól megfosztott. Ezzel szerencséje már meghaladta delelő pontját és beköszöntötték a félreértések s a kölcsönös bizalmatlanság napjai. 1633 tavaszán Sziléziába vezette csapatait, melynek erősített helyei jóformán mind szász, svéd és brandenburgi kézen voltak. Komolyabb akciót azonban nem kezdett, hanem holmi kisebb expediciókkal érvén be, Arnim tábornokkal és más svéd vezérekkel alkudozni kezdett. Ugy látszik, hogy a saját és a svéd-protestáns hadsereg egyesítéséről, a békének közös erővel való helyreállításáról tanácskoztak; a béke megkötésére egyébiránt W.-nak volt felhatalmazása. célhoz azonban ezek az alkudozások Ferdinánd türelmetlen követelései miatt nem vezettek. Közben Kinsky követe által franciaország követével (Feuquieres) is alkudozott, meglehet, a cseh korona elnyeréséről; valószinü, hogy W. az udvar által kilátásba helyezett fejedelemségre nézve a franciáktól akart igéretet kicsalni, mert a császár igéretében már nem bizott. Midőn hirét vette, hogy az udvar az ő tétlensége fölött nyugtalankodik, 1633 őszén váratlanul a szövetséges szászokra és brandenburgiakra támadt és mindkettőjüket Sziléziából kiszalasztá. Okt. 23-án pedig az Odera melletti Steinaunál kényszerített egy 5000 főből álló svéd hadtestet fegyverletételre. Azután Luzsicába nyomulván, Görlitzet és Bautzent keríté hatalmába s egyúttal fegyverszünetre kötelezte a brandenburgi fejedelmet. Ott értesült a császár határozott parancsáról, nyomuljon azonnal Csehországon keresztül Bajor Miksa segélyére és kisértse meg Regensburg s a Felső-Pfalz visszafoglalását. W. azonban mindössze annyit tett, hogy Csehország nyugati határszéléig, Cham városáig nyomult (nov.), hol azonban részben köszvénybaja miatt, részben pedig azért, mert Regensburg visszavivását téli időben nem tartotta kivihetőnek, további előnyomulásával felhagyott és Bajor Miksát, amugy is esküdt ellenfelét sorsára hagyván, Csehországban helyezte csapatait téli szállásokra. ez a dolog nagy visszatetszést szült az udvarnál, hol ellenfelei már most még több ármányt szőttek ellene. A trónörökös (III. Ferdinánd), Onate, a befolyásos spanyol követ, a bajor és a pápai követ, Lamormain (l. o.) és Quiroga csuklyás barát (II. Ferdinándnak és fiának gyóntató atyja), Schlick, a hadi tanács elnöke s mások most már nyiltan árulással vádolták s W. elbocsáttatását sürgették. Midőn tehát 1634 jan. 5. Quiroga csuklyás barát újabb parancsot hozott a császártól, melynek értelmében W.-nak a spanyolok segélyére a Rajna mellékére, esetleg Németalföldre kellett volna nyomulnia, hogy ott a franciákkal szembeszálljon, W. megragadta az alkalmat és Pilsenbe hivta össze összes főtisztjeit. Előterjeszté a hadi tanács tervét s kikérte a tisztek véleményét. Ezek egyhangulag azt felelték, hogy az a terv kivihetetlen. Egyúttal azonban W. bensőbb emberei más nyilatkozatra is vették rá a jelenlevőket. Addig korteskedtek W. mellett és addig szították a tüzet, mig a fővezérek a jan. 14-én tartott esélyen külön reverzálisban és névaláirásukkal arról biztosították szeretett fővezérüket, hogy minden körülmények között hivek maradnak hozzá utolsó lehelletükig. (Az a hir, mintha az eredeti reverzálisban a hűség megtartását attól tették függővé, hogy W. a császár szolgálatában megmaradt és hogy W. emberei lakoma közben oly példányt csempésztek volna az eredeti helyébe, melyből ezt a klauzulát kihagyták, nem egyéb mesebeszédnél. Az eredeti nem tartalmazott semminemü föltételt.) A bécsi körök a pilseni határozatban az árulás, illetőleg fegyveres ellenállás jelét látták és arra a hirre, hogy W. a szászokkal alkudozik, cselekvésre határozták el magukat. Mindekelőtt W. több hadvezérét, ugymint: Galalst, Piccolominit és Aldringert, ki W. háta mögött Colaltóval már régebben levelezett, elpártolásra birták. 1634 jan. 24-én pedig II. Ferdinánd titkos pátensben kimondotta W. letételét, amiről azonban egyelőre csak a megnevezett alvezéreket értesítették. Butler skót ezredes, gyóntató atyja Taaffe Patrik útján azt a parancsot kapta, hogy W.-t élve vagy halva kézre kerítse. Butler febr. 24. Egerbe vonult, hol W. a polgármester házába (az úgynevezett Pachhöllet-féle házba) szállt. Butler honfitársaival, Gordonnal és Leslievel is tudatta W. letételét, akikkel W. azután megölését is megbeszélte. E terv szerint Gordon febr. 25. este W. hű embereit, Ilov, Kinsky s Terzka ezredeseket vacsorára hivta magához és lakoma közben leszúratta. Butler egyik embere pedig, egy Devereux nevü dragonyos kapitány néhány fegyveressel W. szállására ment, aki éppen kihajolt az ablakon, hogy a lárma és fegyverzaj okát kutassa. Amint a fegyveresek W. hálótermébe hatoltak, ez átlátta a helyzetet és fatalisztikus megadással, szótlanul fogadta Devereuxtől a halálos döfést. Tetemeit előbb az egeri várkastélyban, majd Jicinben, 1785. pedig münchengrätzben helyezték nyugalomra. Birtokait a császár elkobozta, főbb hivei ellen pedig főbenjáró pört indított, mig gyilkosait fejedelmi bőkezűséggel jutalmazta. W. második neje, Harrach grófnő túlélte férjét; leánya pedig, Mária, utóbb Kaunitz grófhoz ment nőül. Fia nem volt.
W. kétségkivül egyike a nagy vezérekben nem szűkölködő 30-éves háboru legkiválóbb hadvezéreinek és egyúttal az osztrák hadsereg, nevezetesen a tüzérség megteremtője. Mint politikust határtalan nagyravágyás jellemzi, amellyel ingatagsága és habozása nem állott arányban. Kétségtelen, hogy sok homály borítja emlékét; vajjon azonban áruló is volt (mint azt ellenfelei állítják), arra a mostanig napfényre került aktákból határozottan felelni nem lehet. Sorsa oly rendkivüli magas állásra juttatta, hogy diktátori hatalmából folyó jogai és alattvalói kötelességei között kellett ellentétnek kifejlődnie, melynek e féktelen nagyravágyástól áthatott szellem azután áldozatul esett. - W. tragikus sorsa mindjárt a halálát követő évtizedben indított több német (Lütkeschwanger és Veruläus-Vernulz) és angol (Glapthorne) irót arra, hogy drámahősnek válasszák és ez az érdeklődés később sem csökkent. A leghiresebb W.-drámát Schiller irta.
(Volary), város Prachatitz cseh kerületi kapitányságban, a Cseh-erdő mély völgyében, (1890) 3233 lak., faiparral és faipariskolával. Közelében van Eleonorenhain nagy üveggyárakkal.
Henriette, l. Lajos (8.).
a nyugati gótok királya és a nyugati gót monárkia megalapítója. 415 jul. Athaulf megöletése után lépett a trónra, kibékült Honorius nyugatrómai császárral és mint annak hadvezére vonult az iberiai félszigetre, melynek germán-barbár lakóit legyőzte, mire Honorius császár Nyugat-Aquitaniát Tolosa fővárosával együtt neki átengedte. Megh. 419. fiutódok nélkül.
Nátán (tulajdonképen Wolff Nátán), dán botanikus, szül. Kopenhágában 1787 jan. 28., megh. Londonban 1854 ápr. 28. Szülővárosában az orvosi tudományokra meg a botanikára szánta magát. 1807. Frederiksnagorban Dánország keletindiai telepén orvos, 1815. pedig a kalkuttai növénykert igazgatója lett. Careyvel megkezdette kiadni Roxburgh Flora Indica-ját (Szerampur 1820), saját Tentamen Florae Nepalensis-ével pedig (u. o. 1824-26) a csaknem ismeretlen Nepal flóráját tárta fel. 1825. Hindosztán nyugati részének erdőségeit kutatta, 1826-27. Avát meg Birma vidékét utazta be. 1828. visszatért Európába, számtalan indiai növényt hozott magával s az európai és amerikai összes nyilvános gyüjtemények közt osztotta szét. 1834. Indiába visszatérve, az Asszemba menő expedició vezetője lett, hogy a tea termesztését tanulmányozza. De a klima miatt 1847. Kelet-Indiát el kellett hagynia. Nevezetes munkái: List of plants from the dried specimens in the East India Company's Museum (London 1828); Plantae Asiaticae rariores (3 köt., u. o. 1829-32, 300 rézmetszettel).
János Olaf, svéd költő és szónok, szül. Stora Tunában (Dalarna) 1779 okt. 15., megh. Upsalában 1839 szept. 30. Az upsalai egyetemen hallgatott teologiát, 1809. Karlborgban hitszónok, 1812. stockholmi lelkész, 1818. konzisztoriumi elnök, 1824. püspök, 1830. első udvari pap, 1837. érsek és az upsalai egyetem helyettes kancellárja. 1819. svéd énekes könyvet irt. Megjelentek tőle: Predikningar (3 kötet, Stockholm 1842); Samlade witterhets-arbeden (u. o. 1847).
(Le Valais), svájci kanton, a Genfi-tó, Waadt, Bern, uri, Tessin kantonok, Novara, Torino olasz tartományok és Haute-Savoire francia départemenet közt, 5247 km2 területtel. É-on a Berni-, D-en a Lepontini-, Pennini-Alpok és a Mont Blanc veszik körül és igy W. a Furkától Martignyig NyDNy-nak húzódó hosszanti völgy, Martignytól a tóig pedig ÉNy-nak vonuló keresztvölgy számos mellékvölggyel. A Rhône a róla elnevezett glecsertől kezdve 162 km.-nyi hosszuságban folyik rajta keresztül. Az egész kanton hegyes vidék nagyszerü szikla- és jégvadonokkal, havasi legelőkkel, felső részeiben fenyőerdőkkel, lejebb gyümölcskertekkel, szőllőkkel és gabonaföldekkel. A magassághoz mért az éghajlat is. Ny-on a hóhatár közel 3000 m., mig a glecserek 1800 és az Alecs-glecser egészen 1353 m.-nyire nyulik le. Az erdőhatár 2200, a gabonatermelés 1800 és a szőllő 950 m.-nyire van. Az egész területből 2410 km2 (45,9%) termőföld és pedig 625 km2 erdő, 11,4 szőllő és 1773 szántóföld, illetőleg rét és legelő. Gabona-, szőllő-, gyümölcstermelés, a magas vidékeken pedig havasi gazdálkodás a fő foglalkozás. A mélyebben fekvő helyeken kukoricát, dohányt, sőt a legmelegebb helyeken déli gyümölcsöket is termelnek. A legjobb borok Sierre, Sion és Martigny környékén teremnek; sokan belőlük exportálnak is. Az állattenyésztés igen jövedelmező. 1888. volt 2376 ló, 2161 öszvér, 793 szamár, 70 089 szarvasmarha, 15 672 sertés, 59 344 juh, 28 985 kecske és 5403 méhkas. A bányászat antracit, márvány, mész és pala előállítására szorítkozik. Az ásványvizforrások közül a legkiválóbbak a leuki, a saxoni és a morgini. A lakosok száma (1888) 101 985 (51 253 férfi), akik közt 825 evangelikus; anyanyelvre nézve 68 602 francia, 32 471 német, 883 olasz, 4 román és 25 egyéb. A születések száma (1894) 3089, a házasságoké 608 és a halálozásoké 2455. A járások szerint a lakosok igy oszlanak meg:
|
A járás neve |
A lakosok száma |
|
Brigue (Brig) |
5 566 |
|
Conthey (Gundis) |
8 863 |
|
Entremont |
9 760 |
|
Conches (Goms) |
4 192 |
|
Hérens (Ering) |
6 521 |
|
Loeche (Leuk) |
6 441 |
|
Martigny (Martinach) |
11 535 |
|
Monthey |
10 119 |
|
Ravogne (Ravon) |
5 912 |
|
St. Maurice |
6 517 |
|
Sierre (Siders) |
10 138 |
|
Sion (Sitten) |
9 911 |
|
Vie (Visp) |
7 010 |
Az ipar fejlődőben van, amit különösen a rendelkezésre álló vizi erő mozdít elő; fontosabb ipartelepek a montheyi üveghuta és szappangyár, a saxoni konzervgyár, a montheyi cukorgyár, a brigi dinamit-, a sioni és montheyi dohánygyárak. A legjelentékenyebb kereskedelmi cikk a bor. A főváros Sion. Az 1876. újra revideált alkotmány demokratikus képviseleti, pénzügyi tekintetben kötelező népszavazattal. A nagy tanács, minden 1000 lakos után 1 négy évre választott taggal, a törvényhozó testület; a kis tanács, amely a nagy tanács által választott 5 tagból áll, a végrehajtó hatalom kezelője. A közoktatás eszközei (1892) 496 népiskola 20 766 tanítvánnyal, 5 óvóiskola, 3 ismétlőiskola, 3 középiskola, 4 tanítóképző, 3 kollégium, amelyek közül az egyik reáliskolával van összekötve. A kanton bevételei (1890) 1,26, kiadásai 1,15, adósságai 6,40 és vagyona 3,47 millió frank.
Történelem. W.-t az ókorban kelta törzsek (seduni, nantuati stb.) lakták. Julius Caesar a római birodalomhoz csatolta. Az V. sz.-ban Burgundiához, 534. a frank birodalomhoz és 888. Felső-Burgundiához került. A XIII. sz.-ban Szavója és Sion püspökség osztoztak meg Alsó-W. birtokában, mig a német Felső-W. függetlenségét megőrizte és 1475. a burgundiai háborukban Alsó-W.-t is felsőbbsége alá hajtotta. A helyét alkotmány 1798. mindkét részt egyforma jogokkal ruházta fel, de már 1802. Napoleon W.-t Svájctól elszakította és 1810. birodalmába kebelezte. A párisi békében Svájchoz visszacsatoltatván a kanton, 1815. oly alkotmányt fogadott el, amely minden járásnak, tekintet nélkül lakói számára, a katoni gyülésben egyforma szavazatszámot biztosított és igy abban a túlsúlyt Felső-W.-nak biztosította. Ezen kiváltság ellen a népesebb Alsó-W. erős küzdelmet fejtett ki, aminek következtében ez utóbbinak előnyére az alkotmányt 1839. átalakították. Ámde a kanton e két része közt újabb viszály tört ki, amely 1844. a liberális párt vereségével végződött. Az ultramontánok ezen győzelmének következménye az 1844-iki alkotmány volt, amely az iskolákat a papság kezeibe tette le és ennek befolyását a kanton ügyeinek vezetésében is megnövelte. 1848. a kanton megint új alkotmányt kapott, de a tanácsban újra a klerikális párt jutott többségre. Az alkotmány reviziójára vonatkozó javaslatokat 1872. és 1874. a népszavazat elvetette és igy Fribourgot kivéve, W. az egyedüli kanton, amelyben a törvényszabásra nézve a népszavazat nem kötelező. V. ö. Boccard, Histoire du Valais (Genf 1844); Furrer, Geschichte von W. (Sitten 1850-54); u. a., Hist. du Valais (u. o. 1875); Wolf és Cresole, W. und Chamonix (Zürich 1885-89); Gremaud, Documents relatifs a l'histoire du Valais (Lausanne 1871-84); Hoppeler, Beiträ zur Geschichte des W. (Zürich 1897).
szigetcsoport, l. Uea.
régi grófi család Alsó-Szászországban; a XII. sz.-ban megtelepedett Hildesheimban, a XVI. sz.-ban pedig felső és alsó ágra oszlott. Az előbbi 1783. birodalmi grófi rangra emeltetett, szavazó és ülésezési joggal birt a vesztfáliai grófi kollégiumban s Wallmoden-Gimborn és Wallmoden-Wallmoden mellékágra oszlott, melyek ma már kihaltak. Az első ágból született Lajos György Thedel W. gróf (szül. Bécsben 1769 febr. 6-án, megh. 1862 márc. 20-án), ki először porosz, utóbb osztrák szolgálatban állott és az 1796-1801-iki hadjáratokban s kivált a wagrami csatában kitüntette magát. A bécsi béke után altábornagyi rangot nyert. Majd orosz szolgálatban harcolt, de 1821 jun. újból a Nápoly ellen rendelt osztrák sereg élén Sziciliát szállotta meg, hol 1823-ig maradt. Később a lombard-velencei királyságban elhelyezett hadtestben szolgált s 1848. katonai parancsnok volt Milanóban. Fivére Károly, osztrák tábornok, szül. Hannoverben 1792 jan. 4., megh. Prágában 1879-ben. 1833. az osztrák hadseregbe lépett; 1848. altábornagy és dandárparancsnok Magyarországon, később az I. hadtest parancsnoka. 1849 aug. 8. mint Haynau táborszernagy előhada, megtámadta Dembinszki hátvédét és Csatádról Nagy-Jécsára verte. Az aug. 9-iki temesvári csatát ő kezdte meg s a csata egész folyamán kitartóan küzdött. 1849. aug. 19. Dessewffy tábornok és Lázár Vilmos ezredes előtte tették le fegyvereiket Karánsebesnél. Ezen érdemeiért a Lipót-rend nagykeresztjét kapta. 1850. a harmadik hadtest ideiglenes parancsnoka volt Magyarországon. Benne kihalt a W.-család felső ága (Oberhaus). A család alsó ága (Niederhaus) még létezik és W. jószágot birja. A régi nemesi ág ellenben, mely jelenleg a Wallmoden-Wallmoden nevet viseli, ma is virágzik még Csehországban. V. ö. Dürre, Die Regesten des Geschlechts W. (Wolfenbüttel 1892).
Adolf, német énekes és komponista, szül. Bécsben 1854 ápr. 25-én. 1886-95. a prágai német szinház hőstenoristája, 1895 óta stettini szinigazgató, különösen mint Wagner- és hangversenyénekes szerzett kiváló érdemeket. Zeneszerzeményei közt nevezetesebbek: Die Grenzen der Menschleit; Der Blumen Rache (zene- és énekkarra); Eddystone (opera, 1889) és több mint 200 dal és ballada.