(Weitz), az ugyanily nevü stíriai kerületi kapitányság székhelye, a Rábába torkolló Weizbach és vasút mellett, (1890) 1796 lak., vasszerszám-, géprészkészítéssel, sör-, bőr- és rózsafüzérgyártással (évenkint 50-60 000 tucat); érdekes templommal, amelyről már 1188. történik említés; régi kastéllyal.
1. Gyula, német történetiró, szül. Öhringenben 1828 febr. 13., megh. Kissingenben 1889 szept. 3. Tanulmányai befeztével munkatársa let a müncheni történelmi bizottságnak; 1864. Erlangenba hivták mint a középkori német történelem tanárát; onnan 1872. Strassburgba, 1876. Göttingába és 1881. Berlinbe került. A fő súlyt a kútfői gyakorlatokra fektette. Számos ide szóló értekezései a német szaklapokban (Archiv für ältere deutsche Geschichtskunde és Sybel-féle Historische Zeitschrift) jelentek meg. Önállóan megjelent munkái: Der Kampf gegen das Chorepiscopat des fränkischen Reichs (Tübinga 1859); Der Rheinische Bund von 1254 (Freiburg 1879); Deutsche Reichstagsakten (6 köt.), Vencel és Ruprecht császárok korából.
2. W. Károly Henrik, német prot. hittudós, előbbinek bátyja, szül. Öhringenben (Württemberg) 1822 dec. 11. Tanulmányai bevégeztével 1847. Stuttgartban lett teologoiai magántanár, 1848-ban lelkész, 1851. udvari lelkész, 1859. főegyháztanácsos, 1861 óta pedig a tübingai egyetemen működik, Baur egykori tanszékét töltve be. Az általa és göttingai elvtársai által 1856-78. kiadott Jahrbücher für deutsche Theologie c. folyóiratban megjelent számos értekezésén kivül nevezetesebb művei; Zur Kritik des Barnabasbriefes (1863); Untersuchungen über die evangelische Geschichte (1864, új kiad. 1891); Zur vierten Sakulärfeier der Universität Tübingen (1877).
1. László, bölcsészeti iró, szül. Módoson (Torontál) 1840 dec. 9. Tanulmányait Temesváron és a pesti egyetemen végezte. 1884-ben Máramaros vármegyében nevezeték ki tanfelügyelőnek, 1897 dec. 7. kir. tanácsosi címet kapott. Munkái: Az észjog vezérelvei (Budapest 1877); Zeitgerechte Reform d. Philosophie (Lipcse 1876); Urentstehung und Leben der Organismen (u. o. 1881); A szükségképeniség bölcsészete (1897). Szerkesztette a Magyar Lexikont a G betütől kezdve s a Kis Lexikont.
2. W. Sándor, államférfi, a közigazgatási biróság elnöke, szül. Móron (Fejér) 1848 nov. 14., hol atyja Lamberg gróf gazdatisztje volt. Középiskolai tanulmányait 1859. kezdte meg a székesfejérvári főgimnáziumban, ahol 1867. kitünő sikerrel tette le az érettségi vizsgálatot. A jog- és államtudományokat a budapesti egyetemen végezte. Az ifjuság komolyabb része közt vezérszerepet játszott. Ô szervezte az országgyülési ifjuságnak, az u. n. kis követeknek önképzésre alakult társulatát, amelynek többek közt Ugron, Gábor, Hegedüs Sándor, Lukács Béla, Pulszky Ágost s Bartha Miklós voltak a tagjai. Egyetemi pályájának befejezése és a doktori oklevél megszerzése után hosszabb külföldi tanulmányútra indult. Hazatérvén, 1870. Kerkápoly minisztersége idején belépet a pénzügyminisztériumba. Eleinte Madarassy Pál államtitkár mellé volt beosztva. 1877. fogalmazó lett és minthogy Széll Kálmán, az akkori pénzügyminiszter, hamar felismerte tehetségét és kiváló pénzügyi szakismereteit, ritka gyorsasággal haladt pályáján. 1878. mint titkár az elnöki osztályba került, melynek vezetését azután teljesen rábizták. Közben a budapesti tudomány-egyetemen a pénzügyi és közigazgatási jog magántanárává habilitáltatta magát. 1881. már osztálytanácsos volt. 1884-ben a III. osztályu vaskoronarendet és a miniszteri tanácsosi címet és jelleget kapta meg. Abban a hirben állott, hogy a minisztériumnak ugy az elméleti kérdésekben, mint a folyó hivatalos ügyekben a legtájékozottabb hivatalnoka. Gyakran képviselte a minisztériumot pénzügyi és közgazdasági dolgokban, államhitel-, vasút- és költségvetési ügyekben, valamint bizalmas természetü fontos kiküldetésekben. A közel multban alig van fontosabb törvényhozási vagy igazgatási pénzügyi intézkedés, amelyben része ne lett volna. 1886. megválasztották az országos bank igazgatójává, de ezt az állást nem fogadta el. Amikor ugyanabban az évben Tisza Kálmán pénzügyminiszter lett, W. a pénzügyminisztérium államtitkárává neveztetett ki. W. csakhamar bebizonyította, hogy nemcsak a hivatalban, hanem a parlamentben is megállja a helyét. Kevéssel államtitkárrá való kineveztetése után a bobrói kerületben képviselői mandátumot nyert. A Házban igen rövid idő alatt szakszerü felszólalásai következtében mint kitünő szónok és erős vitázó vált ismeretessé. Az 1887-iki választások alkalmával a nagybányai és a bánátkomlósi kerületekben választották meg képviselőnek, de W. a nagybányaiak mandátumát fogadta el. Mint pénzügyi államtitkár törvényhozási és adminisztrativ téren igen nagy munkásságot fejtett ki. Kiváló része van a cukor-, szesz- és fogyasztási adókról, a dohányjövedékről, a regálé megváltásáról, az államadósságok konverziójáról szóló törvényjavaslatoknak előkészítésében és a parlamentben való képviselésében, amivel nagy mértékben hozzájárult az államháztartás egyensúlyának helyreállításához és a magyar államhitelek a külföldi nagy pénzügyi csoportok körében való emeléséhez. Minthogy Tisza nagy elfoglaltsága mellett ugyis W. vállaira rehezedett a pénzügyi tárcsa vezetésének súlya, 1889 ápr. 9. pénzügyminiszternek neveztetett ki. A Tisza-kabinet bukása után a Szápáry-kabinetben is megtartotta a pénzügyi tárcát. 1891. v. b. t. tanácsos lett, 1892 elején a nagybányai kerület ismét képviselőnek választotta. Amikor pedig Szápáry Gyula gróf lemondott a miniszterelnökségről, 1892 nov. 21-én W. lett az utóda, aki egyúttal a pénzügyi tárcát továbbra is megtartotta. Az ő miniszterelnökségéhez fűződik az államháztartás egyensúlyának végleges helyreállítása és a költségvetési deficit eltüntetése, a valutának az aranyvalutára áttéréssel való rendezésének megkezdése, a pénzügyi közigazgatás újjászervezése és az egyházpolitikai reformok keretén belül az új házassági és konfesszionális jognak, a kötelező polgári házasságról, az állami anyakönyvvezetésről, a gyermekek vallásáról, a zsidó felekezet recepciójáról s a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényeknek megteremtése (1. Magyarország történetét, XII. köt. 171. old.). Amikor a főrendiház a képviselőház által megszavazott polgári házassági törvényjavaslatot elvetette, W. 1894 jun. benyujtotta a minisztérium lemondását, amelyet a király elfogadott. A képviselőház liberális többsége és a főváros, amely W.-t 1894 jun. 7. tartott közgyülésen egyhangulag díszpolgárának választotta, a lemondott miniszterelnököt a legmelegebb óvációkban részesítette. Minthogy az új kabinet megalakításával megbizott Khuen-Héderváry horvát bán feladatának nem tudott megfelelni, a király 1894 jun. 9. W.-t újolag miniszterelnökké nevezte ki és W.-nek dec. 10-éig sikerült is az egyházpolitikai reformjavaslatokat az izraeliták recepciójáról és a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényhavaslatok kivételével keresztülvinni. Minthogy a korona már nem viseltetett iránta teljes bizalommal, W. dec. 23. másodízben beterjesztette a kabinet lemondását, amelyet a király őszinte köszönetének kifejezésével elfogadott. Az 1896-iki ezredéves kiállítás juryjének elnöke volt. A király 1896 nov. 30. az újonnan felállított közigazgatási biróságnak elnökévé nevezte ki. Mint ilyen a főrendiház tagja. W. a legnépszerübb magyar államférfiak egyike. A fővároson kivül egy csomó vidéki város díszpolgárává választotta meg. A népdal szájára vette. A Bács-Bodrog vármegyében levő Matkovics-Kerekity-telep belügyminiszteri engedéllyel Wekerlefalvára változtatta a nevét. W. az országos kaszinó igazgatója. Tagja az Osztrák-magyar monarchia irásban és képben c. vállalat művészeti magyar bizottságának. Ebben a munkában a Fejér vármegyéről szóló cikk az ő tollából ered. 1893. II. Vilmos német császártól a kőszegi hadgyakorlatok alkalmával a vörös-sasrend nagykeresztjét kapta meg.
1. Frigyes Gottlieb, kiváló német filologus, szül. Grünbergben (Hessen) 1784 nov. 4., megh. Bonnban 1868 dec. 17. Tanulmányait Giessenben végezte, ahol 1803. tanár is lett, 1806. Olaszországba utazott, 1808. nevelő let Humboldt Vilmos házában, 1809. rendes tanár a giesseni, 1816. a göttingai és 1819. a bonni egyetemen, ahol egyszersmind főkönyvtáros is volt. 1814. részt vett a Napoleon elleni hadjáratban. 1841. beutazta Olasz-, Görögországot s Kis-Ázsiát, 1861. nyugdíjba lépett, ő alapította Bonnban az egyetemi könyvtárt és az egyetemi művészeti muzeumot. Munkái: Zoëgas Leben mit Sammlung seiner Briefe stb. (1819, 2 köt.); Die Aeschyleische Trilogie u. die Kabirenweihe auf Lemnos (1824); Der epische Cyclus (1835-49, 2 köt.); Die griechischen ragödien mit Rücksicht auf dem epischen Cyclus geordnet (1839-41, 3 köt.); Kleine Schriften zur griechischen Litteraturgeschichte (1844-1867, 5 köt.); Alte Denkmäler (1849-64, 5 köt.); Griechische Götterlehre (korszakalkotó munka, 1857-63, 3 köt.); Kleine Schriften zur Mythologie, Kunst- und Litteraturgeschichte (1868). Lefordította Aristophanes néhány darabját. Nagy működést fejtett ki tudományos szakfolyóiratokban. V. ö. Kekulé, Das Leben F. g. W.-s (1880).
2. W. Károly Tivadar, német politikus és jogtudós, szül. Oberofleidenben 1790 márc. 29., megh. Heidelbergában 1869 márc. 10. Giessenben és Heidelbergában tanulta a jogot és már egyetemi hallgató korában alapítá meg hirnevét a Die letzen Gründe von Recht, Staat und Strafe c. művével (Giessen 1813). 1814. már egyetemi tanár volt. Mint ilyen Giessenben, majd Kielben működött (hol a Kieler Blättert is szerkesztette), utóbb pedig Heidelbergában és Bonnban tanárkodott. Itt titkos feladások alapján pört indítottak ellene, de birái felmentették. 1823-tól kezdve Freiburgban tanított és itt irta Das innere u. äussere System der praktischen, natürlichen und römisch-christlich-germanischen Rechts-, Staats- und Gesetzgebungslehre (megjelent Die Universsal und die juristisch-politische Encyklopädie u. Methodologie címen is). 1830. kérvényt nyujtott be a szövetséges tanácshoz a teljes sajtószabadság érdekében. 1831. Badenban képviselővé választották és erre az alkotmányos párt feje lett. Egyúttal Rotteckkel a Der Freisinnige c. lapot alapította, melyet azonban csakhamar betiltottak s W.-t Rotteckkel együtt nyugdíjazták. Ôk aztán egyesülve, a mérsékelt szabadelvü iránynak és doktrinér elveknek hódoló, annak idején nagyhirü Staatslexikont szerkesztették (Altona 1834-49, 15 köt., 3. kiad. 14 köt.). 1848-ban W. mint Baden bizalmi férfia s követe működött a szövetséges tanácsnál, majd a frankfurti parlamentbe választották. 1848 jul. mint a német szövetség megbizottja Ratzeburgba, aug.-ban pedig mint a központi hatalom követe Stockholmba ment. 1849 márc. 12. mint a «nagy német párt» feje, azt indítványozta a frankfurti nemzetgyülésen, hogy IV. Frigyes Vilmos porosz királynak ajánlják fel a német császári koronát. A m. tud. akadémia 1859. kültagjává választotta. Egyéb művei: Die rechtliche begründung unserer Reform (Frankfurt 1861) és Der preussische Verfassungskampf (u. o. 1863).
Lajos báró, osztrák táborszernagy, szül. Laupheimben (Württemberg) 1780 jun. 16., megh. Grazban 1853 aug. 7. Katonai pályáját 1798. Württemberg szolgálatában kezdte s részt vett az 1799-1800-iki francia hadjáratokban. 1802. osztrák szolgálatba szegődött. 1809. francia fogságba esett, de kicseréltetvén, részt vett az Aspern mellett vívott csatában. 1812. Schwarzenberg alatt Német-, 1814. pedig Olaszországban tünt ki. Ô kisérte déli Franciaországba a Mantovában kapitulált francia hadsereget. 1815. Murat ellen, 1821. pedig Piemont ellen harcolt. 1832-38. Frankfurtban a szövetséges katonai központi bizottság meghatalmazottja volt. A lombardiai fölkelés alkalmával (1848) Radetzkyt támogatta és azután Velence ostromában vett részt. 1848 szept. Dalmáciának, Bécs bevétele után pedig Bécs városának polgári és katonai helytartója lőn. 1849 dec. közepén hazánk ellen indult és benyomult Pozsonyba, hol nyomban az ostromállapotot kihirdette, a lapokat elkobozta és Drechsler Kristóf lapszerkesztőt, Boldini János mérnököt és Bartha József honvéd-őrmestert kivégeztette. 1849 ápr. Windischgrätz vereségei után ő lett az osztrák hadak fővezére Magyarországban. Azonban Buda eleste után (máj.) őt is elmozdították és Haynaut küldték helyére, mire W. Bécsbe került vissza. 1851 óta nyugalomban élt Grazban, ahol a várhegyen levő szép park létesítése körül nagy érdemet szerzett magának, amiért is a hálás városi polgárság u. o. emlékszobrot emelt neki. Ô létesítette a nevéről elnevezett rokkantalapot is. Művei: Der Monte Rosa (Bécs 1824); Episoden aus meinem Leben (3. kiadás Graz 1855); Der Krieg der österreicher in Italien gegen die Franzosen in den Jahren 1813 und 1814; Geschichte der Feldzüge der österreichischen Armee 1848 und 1849 (új kiad. Bécs 1875); Der Feldzug der Österreicher gegen Russland 1812 (1870); Der Krieg v. 1809 zwischen Österreich u. Frankreich (1872).
(Velehrad), falu Ungarisch-Hradisch morva kerületi kapitányságban, 594 lak., XVIII. sz.-beli templommal, amely az ország egyik leglátogatottabb búcsujáró-helye.
hires fejedelmi család, mely a középkorban Németországban virágzott és a braunschweig-hannoveri fejedelmi ház kettős ágában ma is él. A család eredete a Karolingok koráig nyulik vissza. Nagy Károly idejében élt egy Warin von Altorf nevü gróf, kinek fiát Izenbrandot a W.-nemzetség törzsatyjának tartják (W. a.m.kölyök). Izenbrand fia I. W. (a W.-ház idősb ágának alapítója) viselte először e nevet s Judit leánya révén Jámbor Lajos császár apósa lett. Fia Konrád utódai Felső-Burgund trónjára emelkedtek. Elicho fiától pedig a német W.-ek származtak. II. W. gróf, Ravensburg megalapítója, Ernő sváb herceggel szövetkezett II. Konrád császár ellen, 1027. azonban legyőzetvén, birtokainak egy részét elveszíté. Fia III. W. 1047. a karintiai hercegséget és a veronai határgrófságot kapta hűbérbe s végrendeletében családi javait Weingarten kolostornak hagyományozta. Azonban IV. W. gróf (mint herceg I. W., III. W. nővérének Kunigundának és Estei Azzónak fia), Milano, Genova s más városok ura, anyja sürgetésére maga vette birtokába a családi birtokokat és alapítója lett a ház ifjabb ágának. Nordheimi Ottó letétele után IV. Henrik császár 1070. a bajor hercegséget is hűbérbe adta neki; ennek dacára hűtlenül viselte magát a császár iránt és a pápa és az ellenkirály táborában küzdött. Csak 1095. békült ki a császárral. Meghalt 1101. Ciprus szigetén keresztes hadjáraton. Fia V. W. (II.) 1088-ban a 25 évvel idősebb Matild toscanai őrgrófnővel kötött házasságot, hogy ennek gazdag birtokait örökölhesse; midőn azonban tudomására jutott, hogy az őrgrófnő összes birtokait a pápának hgyományozta, 1095. elvált tőle. Azután atyját követte a bajor hercegi méltóságban és buzgó hive maradt V. Henriknek; megh. 1119., gyermektelenül. Összesen magánbirtokait öccse Fekete Henrik (megh. 1126.) örökölte, aki Wulfhildát, Mgnus szász herceg leányát vette feleségül, mely házasság útján a Billung-család örökös javainak fele részét s ezek között Lüneburgot szerezte. Nagyravágyó fia, Kevély Henrik (megh. 1139.) Lothár császár egyetlen leányával, Gertruddal kötött házassága által (1127) kezéhez kegítette a braunschweigi, nordheimi és supplinrenburgi birtokokat, melyekhez császári apósa kegyéből még a bajor és szász hercegségek is járultak, ami a Welf- és Hohenstauf-házak között lappangó ellentétet kitörésre juttatta. Véres polgárháboru támadt, melyben Henrik fia, a hires Oroszlán Henrik (l. o.) is részt vett. Ez években lett a W. név (Itáliában guelf) a Hohenstaufok ellenfeleinek pártelnevezése, mig Itáliában a pápai pártot illetteék e névvel (1. Ghibellinek). Fekete Henriknek egy másik fia, VI. W., Oroszlán Henrik halála után sikeresen tovább harcolt a W.-ektől elvett bajor hercegség birtokáért, mignem III. Konrád királytól 1140. a weinsbergi csatában megveretett. VI. W. később kibékült III: Konráddal, kit 1147. keresztes hadjáratán is elkisért; utóbb pedig unokatestvérétől, I. Rőtszakállu Frigyestől Itáliában az Este-ház birtokain kivül mgé más tekintélyes hűbér is nyert, u. m. Tusciát és Spoletót. Miután egyetlen fia VII. W. (Rómában 1167.) korán elhalt, az öreg W. anyagi segélyért fordult a császárhoz, ki tekintélyes összeget adott neki, melynek fejében W. olasz birtokairól lemondott és végrendeletében gazdag sváb birtokait is a császárra hagyta (megh. 1191 dec. 15.) Ugyancsak I. Frigyes a hűbéri kötelmeiről megfeledkezett, önfejü és birtokait szomszédjainak rovására egyfolytában növesztő Oroszlán Henriket is lealázta és a birodalmi törvényszék által minden hűbéri birtokától megfosztatta; a szász hercegséget pedig felaprították, ugy hogy Henrik ágának csak a braunschweigi családi birtokok maradtak meg, melyek 1235. Braunschweig és Lüneburg hercegséggé emeltettek. Ami a sváb birtokokat és hercegséget illeti, ezek VI. Henrik császár határozata értelmében harmadik testvérére, Konrádra szállottak. (V. ö. Behrens, Herzog W. VI., Braunschweig 1829; Adler, Herzog W. VI. u. sein Sohn, Hannover 1881.) IV. Ottó császár (1208-15), Oroszlán Henrik fia, versenytársa Fülöp sváb herceg megöletése után a császári trónra emelkedett. Az ő unokája, Gyermek Ottó (megh. 1252.) törzsatyja lett ugy a braunschweigi királyi mint a hercegi háznak, mely több ágra oszlott; ezekből azonban csak a Braunschweig-Wolfenbüttel és a Braunschweig-Lüneburg ágak maradtak meg. Az előbbi, melyből számos kiváló hadvezér származott, braunschweigi Vilmos herceggel halt ki 1884 okt. 18-án; utóbbi, mely a Hannover nevet vette föl, 1692 dec. 19. a válsztófejedelmi méltóságot kapta s 1714 okt. 31-én I. György király személyében Nagy-Britannia és Irország trónjára emelkedett, melyen jelenleg is uralkodik. Hannovert, melyet 1814 okt. 12. királyságra emeltek, Viktória királynőnek az angol trónra való lépése alkalmából, nagybátyja Ágost Ernő cumberlandi herceg örökölte, az 1866-iki szerencsétlen háboru után pedig a győztes Poroszország annaktálta. A trónjától megfosztott V. György király elősegítette a W.párt szervezését Hannoverben, mely a W.-dinasztia visszatérése mellett kardoskodott; 1867. pedig az u. n. welf légiót (l. o.) szervezte, mire Poroszország a W.-birtokot elkobzásával felelt (1. Welf alap). Mivel V. György halála után (1878 jun. 12.) fia Agost Ernő (cumberlandi heceg), Hannoverre való jogát magának fentartotta, 1885. a braunschweigi trón alfoglalásában a német szövetségi tanács és porosz kormány által megakadályoztatott. A W.-alap kamatjait ellenben a porosz kormánnyal kötött szerződés értelmében kezébe juttaták. V. ö. Steinmann, Die Grabstätten d. Fürsten d. Welfenhauses (Braunschweig 1885); Heinemann, Geschichte von Braunschweig u. Hannover (3. köt., 1884-92); u. a., Aus der Vergangenheit des Welfischen Hauses (1881).
ama 48 millió márkára rúgó vagyon, melyet a porosz kormány az 1866. trónjától megfosztott V. György hannoverai királynak az 1867 szept. 29-iki szerződés értelmbéen visszaadott, de nemsokára, 1868 márc. ismét lefoglalt. Ezt az alapot a kormány egy erre a célra kinevezett porosz bizottság által kezeltette, kamataiból pedig Bismarck titkos kémeket és rendőri ágenseket meg lapszerkesztőket fizetett, hogy ezek segélyével a welf párt törekvéseit és áskálódásait kijátssza és elnyomhassa. Bismarck szavai után 1869 jan. 39. Reptilien-Fondnak nevezték el az alapot. Ebből az alapból 1879 óta V. György özvegye, Mária királynő, leányaival együtt évi 240 000 márkát kapott, 1892. pedig V. György fia, György cumberlandi herceg és a porosz uralkodói ház között létrejött szerződés értelmében a W. jövedékét ezentúl a cumberlandi herceg élvezi.
V. György hannoveri ex-király 1867. volt hannoveri katonákból és idegenekből csapatot toborzott, mely azonban nem jött aba a helyzetbe, hogy fegyvereit használhassa. Miután a hollandi és a svájci kormány a W.-t a német kormány sürgetése folytán kiutasította, a légió francia területre húzódott vissza, de nemsokára feloszlott.
a német birodalmi gyülésben, más néven német-hannoveri jogpárt, 1869 dec. 31. alapíttatott Hannoverben. Célja, melyet azonban csak törvényes úton akar elérni: a hannoveri királyság visszaállítása, a Welf-dinasztia uralma alatt. 1892. az egész párt csak 11 tagból állott, mely von Olenhuzen és von der Decken vezetése alatt külön csoportot alkot a birodalmi gyülésen.