l. Árpád.
l. Slankamen.
József, költő (családi nevén Hirli), szül. Gyöngyösön (Heves) 1825. A gimnáziumot itt elvégezvén, kispap lett Egerben, hol filozofiát és teologiát végzett, majd elhagyván a papságot, jogot hallgatott. 1848. a hevesi önkéntesekkel részt vett a rácok elleni táborozásban. Zászlóalja Járekban, azután Temerinben volt elhelyezve; e helyet az egy ízben visszavert rácok éjjeli támadással bevették és a felgyujtott helységből kiszorult a kis magyar csapat. Z. e táborozásból betegen tért haza; de amint kissé jobban érezte magát, Debrecenbe sietett folytatni fegyveres szolgálatát. Vachott Sándor és Sárossy Gyula barátai bemutatták Jósika Miklós bárónak, a honvédelmi bizottmány tagjának, aki tábori történetiróvá nevezte ki Damjanich mellé. Török-Szt.-Miklóstól Komáromig a hadjárat alatt mindig a tábornok közelében volt, kinek hősieségét egy költeményében meg is énekelte. A nemzeti katasztrófa után Vachott Sándorral, Vörösmartyval és Bajzával együtt bujdosott Szatmár vármegye felé. Nagy-Károlyban elszéledt a társaság. Gyöngyösön kikerülvén a besorozást, Gömörbe ment nevelőnek, hol Tompával és Szász Károllyal ismerkedett meg. Innen megint Hevesbe tért vissza s Gyöngyös-Halászon nevelősködött. Majd Pestre költözködött, hol előbb mint nevelő, később mint tanár töltötte el az 50-es évek hátalevő idejét. 1860. az októberi diploma után Heves vármegye egyhangulag aljegyzőjévé választotta s azonnal rábizták a vármegye Emlékiratának megszerkesztését azzal az utasítással, hogy annak az 1849 óta történt főbb eseményeket kell magába foglalnia. Midőn Z. a közgyülésen felolvasta munkálatát, azonnal tiszteletbeli főjegyzőnek kiáltották ki. 1861 végén a tisztikarral ős is visszalépett. 1867. újra elfoglalta régi helyét; 1869. valóságos főjegyzőnek választották, mely állásában kifejtett működéséért a vármegye közönsége aranytollal tisztelte meg. A 80-as években egyhangulag alispánná választották. A 80-as években egyhangulag alispánná választották. Ez állásáról az 1897-iki tavaszi közgyülésen lemondván, nyugalomba lépett s jelenleg Egerben él. Már a szabadságharc előtt is irt és adott ki verseket, de többnyire különböző álnevek alatt. 1849. egy füzet verse jelent meg Szabadságdalok címen (Pest). Gömörből és Gyöngyös-Halászról küldött verseit sűrön hozták a lapok. Pesten laktában több lapba irt s nemcsak költeményeket, hanem esztétikai és kritikai cikkeket is. 1854. egy kötet verset adott ki Z. költeményei cím alatt (Pest). Egyike volt Z. az 50-es évek új lirikusai közt a legjobbaknak, megáldva erős képzelettel és merész hévvel, de liránk akkori áramlatához képest ő is az eredetiség túlzásába tévedt; hazafiság, szabadság, családi és baráti érzés voltak erősen érzett indítékai, eszméit azonban sokszor képzavar homályosítja el, szerkezete sem mindig tiszta; mindenesetre erős hangulatokat tudott kelteni. A kritika akkor rámutatott túlzásaira s Z. második kötete, a Borura derü (1860) sokkal kiforrottabb alakban mutatta művészetét. Néhány balladája (Zizim, Bánk bán stb.) kiválóan sikerült. Szilágyi haragja c. költői elbeszélése jelent meg 12 énekben (Eger). Főjegyzői és alispáni ideje alatt ritkán lépett fel mint költő. Legújabban az 1896-iki képviselőválasztás visszaélései birták méltatlankodásának költői kifejezésére. Verseiről Erdélyi János (Egy századnegyed), Gyulai Pál és Szász Károly irtak kritikákat. A Pester Lloydban is jelent meg róla egy tárca-kritika. Néhány verse német fordításban is megjelent (Zizim, Első szerelem, A lengyel és a honvéd, Őszi rózsa és a Szilágyi haragjából egy töredék). 1867.
kisközség Hunyad vármegye hunyadi járásában, (1891) 591 oláh lak. Hajdan a Hunyadi-család törzshelye. Legutóbb kapa-, ásó- és házieszközgyárral. A falun felül őskori telep.
(Szent-Iván), kisközség Zala vármegye zalaegerszegi járásában, (1891) 742 magyar lak., a magy. kir. államvasút és a déli vasút keresztezőpontja, posta- és táviróhivatallal.
kisközség, Zala vármegye pacsai járásában, (1891) 1010 magyar lak., vasúttal, posta- és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral.
(Gross-Schlatten, Zlakna), kisközség Alsó-Fehér vármegye magyar-igeni j.-ban, (1891) 3369 oláh és magyar lak. Z. az erdélyi bányászat egyik jelentékeny góca, székhelye a m. kir. főbányahivatalnak, bányakapitányságnak és kir. erdőgondnokságnak; van nevezetes magy. kir. fémkohója, mely aranyat és ezüstöt olvaszt (évi termelése 160-180 kg. arany és 200 kg. ezüst, 300 000 frt értékben), továbbá fémbeváltóhivatala, vegyelemzőhivatala és bányaszámvevősége, kénsav-, kén-, vaslágic- és szénkéneggyára, állami kőfaragó- és kőcsiszolóipari szakiskolája, postahivatala és postatakarékpénztára. Z.-hoz tartoznak a Vulkoj (l. o.), Korábia (l. o.), Trimpoel (l. o.). Vultur és Valea-Doszuluj bányatelepek, továbbá a Facebájai bányamű, melyekben aranyra, ezüstre, ólomra és tellurra történik a bányászat (utóbbi csak Facebáján).
Z. a rómaiak Ampelumja (innen az Ompoly folyónév) az egész erdelyreszi bányászat központjául szolgált (l. Alsó-Fehér tört.). Az érdekes bányaközség a mai helység fő terétől a kohók irányában le Petrozsény felé terjedt s épületmaradványainak gondos faragványai, a Lukács Béla volt kereskedelemügyi miniszter és Lukács László pénzügyminiszter telkein látható feliratok ízléses kiállítása jó módra és haladott műveltségre utalnak. Z. bányászati jelentősége napjainkig tart. Az Árpádok idejében betelepített szászok egy részét a bányászatért ide helyezték s 1417-ig a szász birák biráskodása is kiterjedt ide. A bányaipar fejlesztése nagy gondjuk volt királyainknak. I. Lajos 1365., Zsigmond 1428. a Z.-i bányagrófokat odautasították, hogy Körmöc és Besztercebánya városok bányatörvényei és szokásai szerint itéljenek. Közbe a gyulafehérvári püspökség is megnyerte volt V. Istvántól Z.-t és sok összetűzés támadt a kiváltságaikra féltékeny bányapolgárok és a püspöki tisztek közt. A nemesi fejedelmek is sokat foglalkoztak Z.-val. Báthory Zsigmond nevét a közel Breara-hegy Fal baja bányája tartja fenn; Bethlen Gábor Nagy-Almáson a Mindszent bányát hajtatta; II. Rákóczi György 1648. Körmöc vidékéről telepít munkásokat. A Habsburg-dinasztia visszatértével nagyobb beruházásokat eszközöltek. III. Károly az olvasztó kohókat újra építteté s a főbányatörvényszéket ide helyezé, mely az 1848 okt. nagy vérengzéssel szünt meg. Jelenleg bányakapitányság, főbányahivatal, erdőgondnokság, kohóhivatal, kőfaragó ipariskola székelnek a csinos bányavároskában, mely állomása a gyulafehérvár-zalatnai helyi érdekü vasútnak is. A kohóban arany ércek mellékterményeiül kénsav-, kén-, vasgálic-, szénkéneggyártás is foly. A főbányahivatalnál váltják be a környék amaz érceit, melyekből fizikai úton az arany kiválasztható nem volt. Igy beváltás alá kerül évente mintegy 15 000 q bányatermény, melyből átlag 200 kg. arany, 200 kg. ezüst, mintegy 10 000 q kénsav, 3-4000 q vasgálic, 500 q kén és 1200 q szénkéneg állíttatik elő. A szénkéneggyártást a fillokszerairtásra való tekintetből jelenleg fokozzák. A város igen sokat szenvedett 1784 nov. 6. a Hora-lázadásban, amikor a hegyi lakosság felprédálta, ugyszintén 1848 okt. 23. (Z.-i vérfürdő), amikor csaknem összes értelmiségét felkoncolták a 10 km. alább fekvő Précakánál, hol a felkelők által Gyulafehérvárra kisért lakossága szine-javából 700-at gyilkoltak le. Az erdélyi Érchegységbe ajánlatos kirándulások kiindulási állomása a Z. s a két miniszterrel jeleskedő Lukács-család törzshelye. V. ö. Téglás G., Ampelum mint a római bányászat hatósági központja, Erdélyi Muzeum 1888, V. évf.
l. Ompolymelléki hegység.
(Szalavár), kisközség Zala vármegye keszthelyi j.-ban, (1891) 1352 magyar lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. Z. a Kis-Balaton közelében fekszik; hajdan vára volt, melynek ma már nyoma sincs. Z. a legrégibb keresztény alapítás a vármegyében; 840-850 körül a szláv eredetü Privina és fia Kocel itt frank hercegséget alapítottak, melynek székhelye Mosapurk (Moosburg), a mai Z. volt; 895. Arnulf frank császár a várat Braslav védelmére bizta, de a magyarok mégis elfoglalták. 1019. Szt. István újra megalapította a már 850 körül fennállott Szt.-Adorján-egyházát és bencés apátságot alapított. 1250 óta országos levéltára volt. 1568. a törökök feldúlták, de levéltára Vasvárra vitetvén, megmenekült. A XVII. sz. elején újból megerősítették; 1715-ben III. Károly ismét a bencés rendnek adományozta Z.-t és a göttweihi apátság felsőbbsége alá helyezte; de ez Zala-Apátiba (l. Apáti, 13.) helyezte át a Z.-i apátságot, ahol a templom 1774. épült fel; levéltára Vasvárról 1758. vitetett vissza Zala-Apátiba. 1873. tétetett Göttweihtől ismét függetlenné. Most Pannonhalma alá tartozik.
alakult 1827. oly célból, hogy a Zala posványos völgyét a zalavár-zabári határ alsó szélétől a kehidai töltésig lecsapolja és termő területté alakítsa. A tervezett lecsapoló csatornát az említett felső határszéltől a csány-kustányi határok közepéig ki is ásták s ez által az ott lévő földeket megjavították. 1874-ben a társulat újjá alakult s kebelébe vonta még a balatonmogyoródi s hidvégi határokat s működéskörét a Kis-Balatonig kiterjesztette. Ily módon a társulat kötelékébe 9300 m. holdnyi terület tartozik Balaton-Mogyoród, Zabár, Esztergály, Zala-Apáti, Hosszufalu, Bókaháza, Újfalu, Csány, Kustány, Szt.-Györgyvár, Sármellék, Zalavár és Balaton-Hidvég határában. A rendezett Zala-meder s mellékágai hossza 40 000 m.; a társulat fennállása óta befektetett 174 034 forintot. Székhelye Zala-Apáti.