TÚLÉLŐISKOLA II.
Az előző számban tett ígéretemhez híven elindulunk a hegyekbe. Ne menjünk egyedül. Baráti körünkből szervezzünk egy kis csapatot. A katonai normák szerint a kettő, négy, hat, nyolc stb. fős felállás biztosítja a legjobb feladatmegosztást és a legkiegyensúlyozottabb mentális állapotot. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy e cikksorozatban nem "mélységi felderítő" feladatokra szeretném felkészteni az olvasót, hanem kifejezetten a hazai viszonyoknak megfelelő civil szabadidőtöltéhez igyekszem segítséget adni.
A csapat döntse el, hogy hova és mennyi időre szeretne menni. A legjobb egy hegységet vagy egy ország valamely régióját kiválasztani. Általában erre három nap elég. Tervezzük meg az odautazás módját és menetvonalát. Gépkocsival gyorsan és kényelmesen tehetjük meg az utat, viszont a menet végpontja csak a járműnél lehet, nem vághatunk át pl. egy régión. Tömegközlekedési eszközzel az utazás sok időt igényel és körülményes, azonban jobb menetvonalak állíthatók össze.
Terítsük ki magunk elé a kiválasztott vidék térképét. Határozzuk meg rajta a tevékenységi területünket, a menetvonalat, a napi menettávot, valamint a táborhelyeket (az ebédek helyét is). Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy egy hely varázsának engedve nem változtathatnánk meg a "forgatókönyvet".
A menetvonal kiválasztásánál vegyük figyelembe a természetes (emelkedők, lejtők, csatornák, patakok, horhosok stb.) és mesterséges tereptárgyakat (lakott helységek, kerítések stb.), ezek ugyanis nagymértékben befolyásolhatják teljesítményünket. Amennyiben igazán alaposak akarunk lenni, érdemes menetvonal vázlatot készíteni vagy a térképen alászínezni az útvonalat. Célszerű a régió történetét, földrajzát, élővilágát is tanulmányozni.
Ahol csak lehet, kerüljük el a turista utakat. Egyrészt gondolnunk kell arra, hogy félelmetes látvány a békés polgárok számára egy teljesen felszerelt túlélőcsoport (terepszínű ruha, arcfesték, túlélőkés stb.) másrészt az igazi romantika és szépség az erdők rejtett mélyén található. Inkább irányokba, a terep kínálta lehetőségeket figyelembe véve, gerinceken, völgyekben, horhosokban, patakmedrek mentén mozogjunk. Az utak közül a jelzetleneket (fekete szaggatott vonal a térképen) részesítsük előnyben.
A menetvonal megtervezése után érdemes a területileg illetékes erdőgazdasággal, vadásztársasággal egyeztetni a táborhelyeket és a menetvonalat. Alapos megfontolást, jó emberismeret igényel a csoporton belüli menetrend meghatározása. Elöl a legtapasztaltabb, erős, kiegyensúlyozott, a tájékozódás szabályait legjobban ismerő társunk menjen. Ő határozza meg a menetirányt, a tempót, kijelöli a pihenők helyét és idejét stb. Amennyiben látótávolságnál jobban eltávolodik a csoporttól, hagyjon útbaigazító jeleket maga után. Az utolsóként haladó feladatai fontosak, az oszlop együtt tartása, segítségnyújtás stb. A többiek sem pihennek: számolják a lépéspárokat és az irányokat, felosztva figyelnek stb.
Nem csak a feladatokat kell azonban megosztani: mindenkinek vinnie kell a csoport működéséhez szükséges élelmiszer és eszköz rá eső részét. A szerszámok közül pl. négy emberre elég baltából, gyalogsági ásóból fűrészből és machetéből egyet-egyet vinni. Az ételkészítés eszközeit is közösen használjuk: 2 fő részére nagy teljesítményű főző és fedeles edény, négy fő részére teáskanna, hat-nyolc főre bogrács. Az egyéni felszerelés egy részét is megoszthatják egymás között a csoport alapegységét képező párok, pl. egyikük zsákjában van a kenyér a másiknál a konzerv.
Az indulás előtti esten rendszerezetten vizsgáljunk meg és rakjunk ki szobánkban minden felszerelést, majd szisztematikusan pakoljunk be a hátizsákba. Elméletileg alulra kell rakni a könnyebb és felülre a nehezebb felszerelési tárgyakat, azonban praktikusabb a használati gyakoriságot figyelembe venni (pl. legalulra menjen a váltás ruha, legfelülre pedig az étkezés eszközei és alapanyagai). Az indulás előtti percekre csak a vízvételt hagyjuk. Zsebeinkbe se találomszerűen pakoljunk. Gondoljunk arra, hogy az ide kerülő eszközökre lesz a leggyakrabban szükség (pl. papírzsebkendő, öngyújtó, rágcsálnivaló, zsebkés stb.)
Megérkezve a "beszálláshoz" (itt megindulási ponthoz) ellenőrizzük felszerelésünket és ruházatunkat. A menethez való felöltözés szabálya nagyon egyszerű: "télen vetkőzzünk, nyáron öltözzünk" Hidegben csak annyi ruhát vegyünk magunkra, amennyi közepes tempó mellett komfortérzést biztosít, azonban mindig legyen a zsák felső részében meleg felsőruha (pl. kabátbélés), amit megállásnál felvehetünk. Ilyenkor elsősorban a meghűlés veszélye, nyáron pedig a folyadékveszteség miatt kell csökkenteni az izzadás mértékét. Hőségben póló és zubbony felvételével, a törülközőt sálként nyakunkba téve szigeteljük le a felsőtestünket (lassabban párolog a verejték, s ez hűsít is). A zubbonyt az erdőben hordjuk legombolt ujjal a bozót csipkelődései miatt. Ha érzékenyek vagyunk a napra, ellenzős sapkát vagy kalapot vegyünk fel. Szemünket UV-szűrős napszemüveggel védjük (erdőben zavarja a látást, de védi a szemet a sérülésektől).
Használjunk álcázó arcfestéket. Amennyiben valóban szeretnénk megismerni az erdő életét, akkor teljesen alkalmazkodnunk kell a környezethez. Hiába hordunk terepszínű öltözetet, ha csupasz arcunk és kezünk világít. A környezettel harmonizáló színű festék segítségével elmoshatjuk arcvonásainkat. Alkalmazásának legegyszerűbb módja: szabálytalan ferde csíkokban váltakozva felhordani. (l. ábra). Számoljunk azzal, hogy lemosni csak kozmetikai arclemosóval lehet. Szükség esetén zsiradék, föld, növényzet felhasználásával is készíthetünk álcafestéket.
Málházzuk a felszerelést, majd helyben ugrálva ellenőrizzük a hevederek beszabályozását, illetve, hogy felszerelési tárgyaink nem zörögnek-e. A hevederek végeit dugjuk vissza a csatok résébe, ezzel megakadályozzuk elállítódásukat. Megindulás előtt a térképet mindig tájolni kell. Ez történhet tájoló segítségével, a térkép felső szélét északi irányba fordítva, vagy a térkép és a terep egyeztetésével (legalább két jól látható pontjelét a valós irányba fordítva). Következő lépésként határozzuk meg álláspontunkat. Ez a legegyszerűbben szintén jellegzetes tereptárgy azonosítása alapján történhet. (pl. útvillánál vagyunk). Valahányszor ránézünk a térképre, e két műveletet el kell végezni. Végezetül pontosítsuk a megindulási pontot és az útirányt.
A menet során csak kevés pihenőt iktassunk be. Lehetőleg ezek alatt se üljünk le. Ez alól csak az étkezés a kivétel, mert nehéz újra elindulni és felvenni a ritmust. Ajánlatos azonban egy rövid pihenőt beiktatni kb. fél órával az indulás után. Ekkorra már jelentkeznek az első problémák (gyűrött zokni, lazán fűzött bakancs, hosszúra hagyott hátizsákheveder stb.). A legnagyobb figyelmet a lábra kell fordítani. A legkisebb bőrpírt is azonnal ragasszuk le ragtapasszal és vegyünk fel záraz zoknit. A vízhólyagot lehetőleg fertőtlenített tűvel szúrjuk ki (az orvosi javaslatokkal ellentétben), a folyadékot nyomjuk ki belőle, majd ragasszuk le. A nem nyílt hámsérüléseket bekenhetjük körömvirágkrémmel. Ha már véres, felszakadt a hólyag, tegyünk rá gézlapot.
A következő megállást kb. egy két óra múlva egy kötelező rövid étkezés céljából itassuk be. Ebédig többször már ne álljunk meg. Csendben, szinte lopakodva haladjunk. Ne lépjünk ágra, falevelekre, nem rúgjunk kövekbe, így bepillantást nyerhetünk az erdő élővilágába. Túlélőszemmel vizsgáljuk az állatok rejtekhelyeit, mozgási útvonalait, mert ide lehetne a csapdákat elhelyezni. Az állatok mozgását azonban azért is figyelni kell, mert veszély jelenthetnek számunkra.
Hű társunk a kutya, életveszélyes lehet. Elkóborolt házőrzőkkel és szabadon futtatott harci kutyával egyaránt találkozhatunk. Veszélyes ellenfél. Szaglása harminchatszor, hallása kétszer jobb az emberénél. Látása azonban csak fele, ellenszélben közelről sem észlel, ha mozdulatlanok maradunk. Ne mutassuk ki félelmünket és ne nézzünk az állat szemébe. Ne meneküljünk, mert hátunkat látva mindenképpen támadni fog. Lassan oldalazva, monoton, megnyugtató szavakat mondva térjünk ki. A betanított kutya, ha parancsot kapott, megtámad minket. Az elkóborolt állat csak akkor, ha táplálékot vagy különleges veszélyt lát bennünk. Falusi házőrzők és kóbor ebek színlelt támadással általában elriaszthatók. Az állat farka mutatja agresszivitását: ha vízszintesen áll, támadásra számíthatunk. Várjuk be ezt a pillanatot. Kínáljunk fel valamilyen tárgyat, pl. botot, vagy ruhával vastagon betekert karunkat, amire ráharaphat, majd a kutya pofájára ütve kővel, bottal kíséreljük meg eltörni felső állkapcsát. A rövid pofájú ebek hasát, lágyékát rúgjuk. A támadáskor kíséreljünk meg állva maradni. Megtehetjük azonban, hogy szorosan magunkhoz szorítva földre vigyük és mögé kerülve leszorítsuk. A harci kutya küzd, amíg él. Más fajták megfutamodhatnak.
Egyes területeken hazánkban is találkozhatunk a viperafélék családjába tartozó mérges kígyókkal. Hátoldalukon végighúzódó zegzugos vonal és feltűnően rövid, hegyes farok jellemzi őket. A keresztes vipera a Zempléni-hegységben, valamint Zala, Tolna, Somogy megye lápos területein, hegyi kaszálóin, erdőkben él. A kisebb testű parlagi vipera szórványosan fordul elő a Duna-Tisza közének füves kaszálóin (pl. Bugacon), valamint a Fertő környékén. A Hanságban gyakoribb. Mivel nem agresszívak, elégséges, ha a veszélyeztetett területen elővigyázatosan mozgunk, és kikerüljük e védett állatokat. Óvatosan mozdítsunk el köveket, a táborhelyet és a levetett ruhát vizsgáljuk át. Ha mégis támadás érne, valamivel a sérült testrészt a marás helye fölött, nem túl szorosan el kell kötni. Húszpercenként lazítsuk meg a kötést, és legkésőbb egy óra múlva vegyük le. A sérült végtagot pihentessük, a szív szintje alatt tartva tegyük sínbe és lehetőleg hűtsük. A sebet kimetszeni, kiszívni nem szabad. A vérkeringés serkentésére itassunk kávét vagy teát. A sérültet minél gyorsabban szállítsuk orvoshoz. A kígyómarás veszélyét nem kell túldramatizálni, csak kevesebb mint l %-a halálos és 50 % tünetmentes.
A foltos szalamandra, sárga hasú vörös hasú unka, a zöld és barna varangy, valamint a zöld levelibéka testváladéka a kezünkről a nyálkahártyára kerülve mérgezéseket okozhat. Érintésük után mossunk kezet. A váladék által izgatott testrészt hideg vízzel mossuk le.
A kullancs jelenti a legnagyobb reális veszélyt. Tavasszal és ősszel különösen aktív, de az esős nyár is nagyon kedvező számára. Az általa terjesztett kullancs-encephalitis elleni oltást (FSME/IMMUN) adassuk be magunknak. Azonban ez nem véd a Lyme betegség ellen, melynek kórokozóját százszor gyakrabban hordozzák magukban. A csípés helye körüli kerek, viszkető kiütés esetén haladéktalanul forduljunk orvoshoz, mert ez a Lyme boreliosis jele lehet. A kullancs ellen a legjobb védekezés, ha elkerüljük a magas füvet, bozótot. A teljes zárt ruházat és a magas szárú bakancs viszonylagos védelmet nyújt. Minden körülmények között kb. 8 óránként vizsgáljuk át saját és társaink testét. Elsősorban a lágy hajlatoknál és a hajas fejbőrön keressük. Csipesszel a fejénél megfogva, lassan mozgatva, óvatosan lehet kivenni. A mikrosebet fertőtlenítsük. Ma már több olyan készítmény is létezik, amely véd a szúnyog és a kullancscsípés ellen (AUTAHN, Sanody, Protect B, Ultrathon stb.). Állítólag ugyanilyen hatású a Polybé tabletta.
A méhfélék és darazsak tömeges szúrása vagy túlérzékenység esetén adjunk a sérültnek antiallergikus gyógyszert (Fenistil, Sandosten, Zaditen, Tavegyl). A háziméh fullánkját csipesszel vegyük ki, a rajta lévő méregmirigyet ne nyomjuk meg. Külön kell szólni a veszettségről. Egyre gyakoribb hazánkban a fertőzött állat, ezért kerüljük a különösen szelíd egyedeket. Ne nyúljunk tetemekhez, állati ürülékhez. A macska, kutya, róka, őz stb. egyformán veszélyes lehet. Ha támadás ér minket, minél közelebb van a fejhez, annál veszélyesebb a fertőzés, a sebet azonnal mossuk le szappannal és vízzel, tegyünk rá steril kötést. Haladéktalanul keressünk fel orvost, aki azonban csak az állat megvizsgálásával tudja megállapítani, hogy veszett volt-e. A HDC vakcina segít.
Utunk alatt folyamatosan szükségünk van a menetteljesítményt jellemző és befolyásoló legfontosabb adatok mérésére. Vegyük figyelembe a várható menetidő becsléséhez, hogy 15-20 kg-os csomaggal óránként az alábbi menetteljesítménnyel lehet számolni: úton 4-5 km, terepen 3 km, terepen sötétben 2 km, gyors menetelésnél 6 km. Mintegy 10 km távolságig terjedő menetnél sebességünket óránként kb. l km-rel lehet növelni, ekkor energiafelhasználásunk kb. 400 %-kal nagyobb, mint nyugalmi állapotban. Legnagyobb sebességünk a csoport leggyengébb tagjának sebessége.
A terepen megtett távolságot lépéspárok számlálásával mérjük. Egy egyszerű segédeszköz segítségével 5000 m-ig százméteres pontossággal meghatározhatjuk távolságunkat a megindulási ponttól. Elkészítéséhez egy darab zsinór és tizenhárom darab felfűzhető gyöngy szükséges. A zsinórra kössünk akkora hurkot, hogy a csuklónkra húzhassuk. Fűzzünk fel négy gyöngyöt. Háromujjnyival lejjebb kössünk rá csomót, majd fűzzünk fel kilenc gyöngyöt. Háromujjnyira ismét csomóval zárjuk a sort. Használata azon alapszik, hogy 65 lépéspár kb. 100 méternek felel meg. Minden 65. alkalommal tehát, amikor a bal lábunk érinti a talajt, a kilenc gyöngyből egyet húzzunk a zsinór végéhez: 100 méter. A kilencedik után következő 65. lépésnél a négy gyöngyből húzzunk át egyet: 1000 méter. Újrakezdhetjük a számolást a kilenc gyönggyel. Minden további 1000 méternél a négyes csomóból húzzunk át egy gyöngyöt.
Az előttünk álló belátható távolságot becsüljük. Ezt az élőlények, tárgyak láthatósága alapján végezhetjük. Még jól felismerhetők a szem és a száj 50 méterről, a ruha egyes részletei 100 méterről, a testrészek 200 méterről, az egyes végtagok 300 méterről, a lábak mozgása, az egyes alakok körvonala 400 méterről, a színek 500 méterről, az egyes emberek 750 méterről, mozgás és egyes villanypóznák 1000 méterről, nagy magányos fák 2000 méterről, különálló épületek és füst 4000 méterről, gyárkémény 5000 méterről.
A menetidő és az energiafelhasználás megbecsüléséhez fontos adat a leküzdendő emelkedő hossza és szöge. A menetteljesítményhez hozzá kell ugyanis számolni kb. l órát minden 300 méternyi magasságkülönbségnél hegynek felfelé, s minden 500 méternyinél lefelé. Az energiafelhasználás szempontjából a 16o-os emelkedő pl. 1000 %-os, ugyanekkora lejtő kb. 300 %-os növekedést jelent. Az emelkedő magasságát álláspontunk és a "cél" közti szintvonalak segítségével tudjuk kiszámolni: a térképen megtalálható, hogy hány méter az egyes szintvonalak közti távolság.
A lejtő szögét egy számlapos óra és egy egyenes pálca segítségével a következő módszerrel lehet meghatározni. Álljunk a lejtő lábához, hogy oldalról legyen rálátásunk. Óránkat tartsuk függőlegesen, a számlap elé tett pálca pedig legyen párhuzamos a lejtővel. A 3-as és 9-es szám által jelölt vízszintes vonaltól mért minden perc eltérés 6o-nak felel meg.
Mozgásunk a terepen legyen ütemes, kiegyensúlyozott. Emelkedőn fölfelé lehetőleg megállás nélkül, fejünket leszegve, lassú, apró, folyamatos léptekkel haladjunk. Felsőtestünket a lépések ütemére mozgassuk. Lábunkat teletalppal tegyük a talajra.
Az általánosan elterjedt nézettel szemben enyhe lejtőkön futhatunk, minden lépésnél finoman fékezve. Ezzel gyorsabbá válik haladásunk és izmaink is kellemesen kilazulnak. Csúszós szakaszon ne próbáljunk megállni, rohanjunk át. Mivel ez meglehetősen balesetveszélyes, ezért tartsunk egymástól biztonságos távolságot. Meredek lejtőn, ahol még nem kell megkapaszkodni, szintén le lehet futni, de itt szlalomozva, vagy a természetes megcsúszásokat tudatosan kihasználva kell mozgási energiánkat csökkenteni.
Az éjszakai menet megszervezése még nagyobb körültekintést igényel. A felkészülés során alaposan tanulmányozzuk a térképet, memorizáljuk a menetvonalat. Az elágazások, törési pontok, veszélyes szakaszok helyét és távolságát rögzítsük. Ebben a napszakban inkább az utakon mozogjunk. Ismét fel kell hívnom a figyelmet a menetvonal egyeztetésére a területileg érintett vadásztársasággal.
Vizsgáljuk meg felszerelésünket alaposan, hogy vannak-e rajta olyan kiemelkedő részek, amelyek elakadhatnak (pl. a napközben keresztben hordott polifoam-fóliát lehetőleg függőlegesen rögzítsük). Legfontosabb eszközeink könnyen és gyorsan elérhető helyen legyenek. Tájolónk forgatható szelencéjét legalább 15-20 percig erős fénnyel világítsuk meg, hogy foszforeszkáló pontjai feltöltődjenek. Ellenőrizzük elemlámpánkat.
Általában éjszaka is van elegendő fény (hold, csillagok) a viszonylag biztonságos mozgáshoz és a tájékozódáshoz. Ha olyan részre érnénk, ahol teljes a sötétség, akkor se essünk kétségbe, lábunk a legnagyobb sötétben is lát. Jól érzékelhető pl. hogy az erdei utak talaja keményre taposott, míg szegélye puha füves vagy falevelekkel borított. Jó szolgálatot tehet egy levágott bot, kitapogathatjuk vele magunk előtt az utat, segíthet egyensúlyunk megtartásában, ferde szögben felfelé tartva előre jelzi a fejmagasságban elhelyezkedő ágakat. Bal kezünkben tartsunk nagy erejű elemlámpát, de csak végszükség esetén kapcsoljuk be, mert elvakít. Ugyanígy járhatunk a holdra vagy a csillagokra felnézve. Legyen nálunk színszűrős lámpa is, ugyanis a vörös fény az egyetlen, amely nem zavarja meg a látást. Sajnos a színszűrő nagyon csökkenti a hatótávot, ezért a fehér fényt veszély esetén, a vöröset tájékozódásul használjuk.
Éjjel különösen fontos a csapaton belüli menetrend meghatározása és betartása. Célszerű jeleket, jelhangokat megbeszélni (pl. állj, veszély, tovább, akadály stb.). Ha nullára csökken a látótávolság, a csoport tagjai felzárkózhatnak annyira, hogy a szabad kezüket egymás vállára, hátizsákjára tegyék. Esetleg egy zsinórt vagy botot fogva, ovis módra lehet haladni.
A veszélyt jelentő tereptárgyak távolságát (pl. útvillától 200 méterre - 130 lépéspárra - gödör) legalább két fő mérje. Ha ugyanazon az úton szándékozunk visszatérni, a fontosabb pontokat jelöljük meg fehér szigetelőszalaggal. A túlélés egyik legfontosabb művelete a tájékozódás. Térkép és tájoló szükséges hozzá. A turistatérképek ma már nagyon jó minőségűek és megbízhatóak. Ha olyan vidékre megyünk, amelyről nem áll rendelkezésre ilyen, akkor szakboltban szerezzük be a megye térképét.
A térképek azonban csak akkor használhatók, ha értjük jelzéseiket. Ezért tekintsük át a legfontosabb tudnivalókat: A térkép a föld felületének tagolódását és domborulatait, térszíni formáit és alakulatait mértanilag egyezményes jelekkel és meghatározott arányú kisebbítéssel, rendszerint síkban ábrázoló színes rajz. Minden térkép tartalmaz matematikai (pl. méretarány) fizikai (folyók, hegységek, növényzet stb.) gazdasági és politikai elemeket (települések, mezőgazdasági létesítmények, utak stb.), valamint a térkép saját adatait (elnevezés, egyezményes jelkulcsok stb.)
A térkép legjellemzőbb adata a lépték. Ez mutatja, hogy a valóságos méretek hányadrészükre csökkentve szerepelnek a rajzon. Egy 1:25000-es térképen lévő 1 centiméter a valóságban 250 méter, illetve 1 km terepi távolság 4 cm a térképen. Távolságot a térképen legkönnyebben görgős távmérővel mérhetünk. Amennyiben ez nem áll rendelkezésre, egy karórát állítsunk 12.00-ra, majd kihúzott felhúzófejét az aránymérték 1 km-es szakaszán gördítsük végig. Jegyezzük meg a mutatott értéket, majd ismét 12.00-ra állítva, gördítsük végig a menetvonalon. A távolságot osztással kaphatjuk meg. Hozzávetőleges távolságot számíthatunk a térkép kilométerhálózata segítségével. Az 1:40000-es térképig ugyanis a négyzetrácsok minden oldala 1 km-nek felel meg.
Sok bajunk lehet a térkép kezelésével, különösen szélben vagy esőben. Megkönnyíti dolgunkat, ha akkora négyzetet hajtunk belőle, amely tervezett mozgási körzetünket illetve annak közvetlen környezetét tartalmazza. A legjobb megoldás azonban ha 5-ös méretre felvágva, a darabokat megszámozva befóliáztatjuk, majd méretre vágjuk. Így nyerünk egy olyan térképet, amely vízhatlan, jól rejthető, menetnél pedig kezünkben tartható. Tájékozódásunkat megkönnyítik a turistautak. Színük, jelzésük értékes információkat hordoznak. A kék és piros színű utak egy egész hegységen átvezetnek. A zöld és sárga a helyi főútvonalakkal megegyező, de szimbólumokkal megkülönböztetett utak. A kereszt alakú jelek a főútvonalakat kötik össze. A négyzet lakott helyhez vagy turistaházhoz irányít, általában rövid, de nehéz útvonalon. A háromszög kilátópontokhoz, a kör forráshoz, az omega barlangokhoz vezet.
Nélkülözhetetlen felszerelési tárgyunk a tájoló. A magyar honvédségnél rendszeresített 39/49 mintájú, Bézard-rendszerű tájoló szerintem a legjobb beszerezhető műszer. (2. ábra) A rajta található forgatható szelence vonásokban a kör hatezred része adja meg. Felhasználásával sok műveletet lehet elvégezni. Minden típusú tájolót hasonló módon kell használni.
A fő világtájak kitűzéséhez nyissuk ki a tájolót. A forgatható szelencét forgassuk el úgy, hogy a rajta található É jelzés kerüljön át a tükör tövében lévő leolvasójel alá. A fémtükröt állítsuk kb. 45o-os szögbe. Könyökünket mellünkhöz szorítva emeljük a műszert a szemünk elé. Nézzünk a tükörre és forduljunk el addig, amíg a mágnestű hegye a szelencén található északi irány jelzésével egybeesik. Ezután az irányrésen keresztül nézve keressünk egy jellegzetes tereptárgyat (pl. jellegfa stb.), amely a jelzett irányban van. (3. ábra)
Egy tereptárgy irányszögét térkép alapján az alábbiak szerint tudjuk kitűzni, a terepen megállapítani, hogy merre van valójában. Álláspontunk és a keresett tereptárgy összekötő egyenesére a térképen helyezzük rá a tájoló irányélét úgy, hogy azon a centiméter beosztás nulla jelzése álláspontunkra essen. A szelencét forgassuk el addig, amíg annak É-D-i vonala párhuzamos lesz a kilométer hálózat észak-déli függőleges vonalaival. A tereptárgy irányszöge leolvasható a leolvasójelnél. Ezután kezdjük meg a tájolást a terepen. A tükörre nézve forduljunk el addig, amíg az É jelre áll a mágnestű. Az irányrésben a keresett pontot fogjuk meglátni. A világtájak természetes eszközökkel is megállapíthatók. A nap például minden évszakban a következő világtájakat mutatja: 06.00 órakor kelet, 12.00-kor dél, 18.00-kor nyugat. Óránkat vízszintesen tartva és a kismutató hegyével a napot megirányozva pedig úgy kaphatjuk meg a déli irányt, ha megfelezzük a 12-es számjegyet és a kismutató által bezárt szöget. Éjjel az Északi Sarkcsillag a földrajzi északot jelzi.
A menet során a jellegzetes tereptárgyak mellett elhaladva mindig ellenőrizzük pontos helyzetünket, irányunkat. A legbiztosabb támpontot a domborzat egyeztetése adja. Így az esetleges iránytévesztéseket időben felismerhetjük és még viszonylag kis távolságról visszafordulhatunk. Számoljunk azzal, hogy erdőben, utakról letérve nem tudjuk az egyenes irányt tartani, fokozatosan elfordulunk. Ezért vagy jelöljünk meg jól látható tájékozódási pontot, vagy kövessünk olyan domborzati elemet (pl. gerinc, völgy, patakmeder, vízmosás stb.) amelynek irányát ismerjük. Arra is van lehetőség, hogy menet közben folyamatosan kontrolláljuk tájolóval az irányt. Ködben tájékozódási ponttól tájékozódási pontig haladjunk még akkor is, ha ezek tíz méterre vannak egymástól.
Előfordulhat, hogy eltévedünk vagy utat tévesztünk. Ilyen esetben nyugodtan, módszeresen vessük össze a térképet a tereppel. Kíséreljünk meg azonosítható tereptárgyat keresni, hallgatózzunk műút, vasút, emberek után. Amennyiben ez sem segít, álláspontunktól indulva egy tájolóval kitűzött, nagy hatszöget bejárva próbáljunk azonosítható tereppontot találni. Ehhez jól láthatóan rögzítsük álláspontunkat a terepen: pl. induljunk egy jellegfától, majd valamely irányba haladjunk 15 percet, innen forduljunk el 1000 vonással (ezer vonás a kör hatodrésze - 60o) 15 perc után tegyünk újabb fordulatot. Ismételjük ezt addig, amíg azonosítható tereptárgyat találunk, vagy visszatérünk kiindulásunkhoz. Amennyiben ez sem segít, induljunk el olyan, a térképen jelölt tereptárgy felé, amely a feltétezett tartózkodási helyünktől valamelyik irányt széles sávban keresztezi. Ezt elérve könnyebb lesz az álláspont meghatározása.
Sikeresen végrehajtott menet végén még sötétedés előtt legalább egy órával illik megérkezni a táborhelyre. Kiválasztásánál ügyeljünk arra, hogy a közelében víz és elegendő tűzifa legyen. A településektől viszont tartsunk biztonságos távolságot. Lehetőleg ne táborozzunk völgyben vagy hegycsúcson - az előbbi hideg, az utóbbi szeles lehet. Kerüljük a talajvizes helyeket.
Megérkezéskor vegyük le a szerelvényt, könnyítsünk ruházatunkon, de zsebkés ilyenkor is legyen nálunk. Lehetőleg mindent ágra kifeszített gumipókra vagy kötélre rakjuk. Osszuk el egymás között a feladatokat (a táborhely megtisztítása, tűzifagyűjtés, hálóhely előkészítése, ételkészítés stb.) csak akkor pihenjünk meg, ha már lobog a tűz és a fekhelyünk is kész van.
Ez utóbbit lehetőleg védett sima terepen rendezzük be. Terítsük le a földre a ponchónkat, erre tegyük a derékaljat és a hálózsákot. A hátizsákot rakjuk a fejünkhöz vagy a lábunkhoz. Az alvók feje sugárszerűen vagy párhuzamosan egymás mellett helyezkedjen el. (4. ábra) Párnának egy ruhadarabot, kabátbélést hajtogassunk. A hálózsákba még nagy hidegben is csak alsóruhát vegyünk fel. Felöltözve saját fűtésünket kapcsoljuk ki, ráadásul reggelre a ruha is biztosan befülled rajtunk. Felsőruházatunkat összehajtva rakjuk be a hálózsák lábrészéhez. Hidegben a bakancsot tegyük ide, természetesen nejlonzacskóba csomagolva. A túlélőkést, elemlámpát és a kulacsot tartsuk a kezünk ügyében. Minden felszerelési tárgyunkat pakoljuk el éjszakára, mert reggel átnedvesedhet vagy indulásnál megfeledkezhetünk róla.
A tábor biztosítása nehezen megoldható feladat. A mai világban azonban ez egyáltalán nem felesleges luxus. Talán a legjobb módszer a fák között, lábszárközép magasságban erős damilt kifeszítve bekeríteni a tábort. Szervezhetünk őrséget is, így egész éjjel éghet a tűz.
A természetben ugyanolyan fontos a testi higiénia, mint a civilizációban. A menet és a napi tevékenység során megizzadunk, por, piszok tapad a testünkre. A táborverés időszakában az átizzadt zubbonyt, ha lehet a nadrágot is, szellős, napos helyre terítsük ki száradni. A levegő átjárja, a napfény pedig fertőtleníti ruhánkat. Lehetőleg vegyük le bakancsunkat, s húzzunk könnyű sportcipőt vagy sarut. Átnevesedett lábbelink száradását segíti, ha este újságpapírt vagy száraz fűfélét rakunk bele. Ha nincs módunk levenni, lazítsuk ki a fűzőt.
A rendszeres tisztálkodást nem szabad elhagyni. Ezért kell víz közelében táborozni. Ennek hiányában szükségmegoldást kell keresni. Egy kulacs víz, esetleg a hajnali harmat és egy szivacs, kendő segítségével felülről lefelé haladva lemosakodhatunk. Fázós reggelenként csodálatos hatása van a hideg vizes fürdésnek, teljesen helyreállítja hőháztartásunkat. Mindennap tiszta fehérneműt kell venni, lehet hogy zoknit, pólót naponta többször is. Fogmosás helyett ideiglenesen megfelel a rágógumi és fogselyem cérna alkalmazása.
A tábor elhagyásakor egy fő maradjon vissza és nagyon alaposan fésülje át a terepet ottmaradt eszközök, szemét összegyűjtésére, a tábortűz maradványainak ellenőrzésére. Minden szemetet műanyag zacskóban hozzunk ki az erdőből.
A tábor központja a tűz körül van. Fénye barátságos hangulatot teremt, hője lehetővé teszi hogy felmelegítsük tagjainkat, megszárítsuk ruhánkat. A parázs fölött ételt készíthetünk.
A tűz rakása nagy tudomány - különösen esőben szélben vagy más nehéz időjárási körülmények között. Szükség van hozzá éghető anyagra (gyúlékony anyag, gyújtós, tűzifa) és oxigénre. A gyúlékony anyagnak (tapló) könnyen lángra kell lobbannia, de elég hosszan és magas hővel kell égnie, hogy a láng átterjedhessen a gyújtósra. Erre a célra használhatunk papírt vagy természetes anyagokat (pl. nyírfakéreg, száraz narancshéj, porrá morzsolt, elkorhadt fadarabok száraz nád, madár pehelytollai, száraz fű, moha, falevelek, a ruhánkból szövetszálak stb.). Az erdőt járva vizsgáljuk figyelmesen a környezetet. Egész biztos, hogy tudunk gyűjteni alkalmas anyagot. Ha mégsem találnánk semmit (pl. csapadéktól felázott az erdő), akkor vastagabb ág száraz belsejéből faragjunk forgácsokat, esetleg fenyőágszerűen hasogassuk be. Gyújtósnak nagyon vékony száraz ágacskákat (pattanva törik) gyűjtsünk. Ne törjük túl rövidre.
A tűzifa kiválasztásánál vegyük figyelembe, hogy a lombos fa jobb parazsat ad, a tűlevelű viszont könnyebben ég. A legjobb tűzifák top-listája csökkenő hőértékben: csipkerózsa (erős tartós tüzet ad, de füstje izgatja a torkot), tölgy (erős hőjét sokáig megőrzi, ezért kiváló melegítő tűz) kőris (nedvesen is ég), bükk (különösen főző tüzekre alkalmas), juhar, nyírfa (nedvesen is ég), gyertyán, magyal, galagonya (zölden is használható). Kerüljük a következőket, mert elhamvadnak és füstjük nagyon kellemetlen: vadgesztenye, szelídgesztenye, szil, bodza, hárs, nyár. A gyűjtött fa legyen karvastagságú, azonban az ennél vastagabb nehezen ég át. Nem szükséges félméteresnél rövidebbre vágni. A tűz táplálásának ugyanis az a lényege, hogy a fát fokozatosan, a leégés ütemében toljuk egyre beljebb. A kb. 10x70 cm-es fahasáb 4-5 órán át ég. Szárazsága szemrevételezéssel állapítható meg és kopogtatással csengő hangod ad. ismerhető fel. A földön fekvő fa általában még nyáron is nedves, ezért inkább fákról vágjunk elszáradt ágakat, bár a tűzifának már nem feltétlenül kell csontszáraznak lennie.
Megfelelő mennyiségű és minőségű hozzávaló birtokában elkezdhetjük a tűzrakást. Egyenletes, széltől védett, száraz felületet keressünk. Ügyeljünk, nehogy a közelben gyúlékony anyagok legyenek. Ásóval jelöljük meg a tűz pontos helyét, majd gyeptéglákat felszedve ássunk kb. tenyérnyi mély gödröt. A táborhely elhagyásakor a gyeptéglát helyezzük vissza, vagy kövekkel, vastag fával kerítsük be a tűzhelyet. Homokot, kavicsot, köveket vagy megfelelő hosszúságú tűzifákat egymás mellé téve készítsünk aljzatot. Ez elszigeteli a tüzet a hideg, esetleg nedves földtől. A kő ne legyen porózus, mert szilánkokra robban. Télen a faaljat közvetlenül a hóra rakjuk.
A taplót helyezzük a tűztér közepére. Ha papírt használunk, egy nagyobb darabot lazán, kb. két ökölnyire gyűrjünk össze. Erre rakjuk indiántipi-szerűen a gyújtóst. Az ágacskák keresztezve egymást nyúljanak túl a gúla elején. Érdemes fokozatosan vastagodó gallyakkal biztosítani a hőerő növekedését. A egésznek lazának, levegősnek kell lennie. Különlegesen nehéz körülmények között locsoljuk meg denaturált szesszel de ezt benzinnel sose tegyük. A szélirány felőli részen legyen hozzáférhető nyílás a begyújtáshoz. (5. ábra.)
Gyújtsuk meg a tüzet. Erre a célra használhatunk egy sajátos eszközt: a magnéziumtömböt. Egyik oldala az ú.n. forgácsoló, a szemközti pedig a gyújtó. Késsel faragjunk kb. egy mogyorónyit a magnéziumból. A forgácsokat söpörjük egy kupacba. Fogjuk egyik kezünkbe a magnéziumtömböt, tegyük egész közel a forgácsokhoz. Késünk pengéjét derékszögben helyezzük a vágóélre és egy erőteljes toló mozdulattal rántsuk végig rajta. A kirepülő szikra begyújtja a forgácsokat. A szikra elég erőteljes, hogy más gyúlékony anyagot is lángra lobbantson. Egy-két másodpercig ég, ez elég ahhoz, hogy a taplót vagy a gyújtóst meggyújtsa.
Egy puhafalap és egy keményfabot segítségével ősi módon is gyújthatunk tüzet. A falapon készítsünk egy V alakú bevágást. Az ennek a csúcsához tett botot addig forgassuk két tenyerünk között vagy íjjal, amíg a lehulló finom fűrészpor parázslani kezd. Faforgáccsal és fújással tűz gyújtható belőle. (6. ábra.) Amikor már az ujjnyi ágak is égnek, tegyünk rá keresztben két-három tűzifát. Csak ezek meggyulladása után nyugodhatunk meg. A tűz táplálásánál vegyük figyelembe, hogy melegedéshez láng, főzéshez parázs kell. Az indián tűz, melynél csillagszerűen rakunk le 3-4 tűzifát, inkább főzni jó, míg a vadásztűz, melynél a tűzteret határoló két párhuzamos tűzifára keresztbe rakva ég a többi, inkább melegedni való.
Amennyiben parázsról gyújtunk tüzet, rakjunk rá egy kevés gyújtóst. Majd hosszan, erőteljesen fújjuk meg többször a parazsat, amíg fehére nem izzik. E feladatot könnyíti meg az indián tűzfúvócső. Ez egy nagyjából 20-30 cm hosszú, ujjnyi vastag cső, amely lehetővé teszi az oxigén koncentrált eljuttatását még viszonylag biztonságos távolból. Segítségével a parázsra tett vastag ág is azonnal meggyújtható.
A parázs gyeptéglával vagy kővel jól lefedett gödörben tárolható, de szállítására is van mód kilyuggatott konzervdobozban vagy egy száraz taplógomba szélének meggyújtásával, mely cigarettaszerűen órákig parázslik.
A tűzrakóhelyet lehetőleg úgy jelöljük ki, hogy a hátunk mögött valamilyen hővisszaverő felület legyen (pl. sziklafal). Ha nincs ilyen, akkor poncsóból csináljunk paravánt. Vele szemben a hősugár irányítására építsünk úgy nevezett kanadai kandallót. Egymástól kb. 60 cm távolságra két karvastagságú cöveket verjünk le párhuzamosan kb. 80o-os szögben a tűz elé, majd ezekre rakjunk falat. Friss fával cserélve mindig száraz tüzelőnk lesz.
Néhány biztonsági rendszabályt szigorúan figyelembe kell venni. Tartsuk be a tűzgyújtásnál tilalmat. Körültekintően csak akkor rakjunk tüzet, ha van eszközünk az eloltására (víz, gyalogsági ásó). Ne hagyjuk magára, ha már nincs rá szükség, oltsuk el.
Van már tüzünk és táborunk. Nincs más hátra, mint elkészíteni és jóízűen megenni a vacsoránkat. A következő részben az élelemgyűjtéssel és a táplálkozás szabályaival, valamint az eszköz-, menedék- és fegyverkészítéssel foglalkozunk.
