A vízen járó embert a sok szép élmény mellett olykor kellemetlen meglepetések is érhetik. Előfordulhat például, hogy akaratától függetlenül egy szál fürdőnadrágban románul nézheti a Dallast, miközben családja már halálra aggódik érte, és nem tudja, hogy mi történhetett a kalandvágyó kajakossal.
Egy szép nyári délutánon történt, hogy szlalom kajakommal elindultam a makói strandról Románia felé, gondoltam, megnézem, milyen arra a víz.
Árral szemben haladtam, és egy nagy jobb kanyar megtétele után, a Román határhoz értem. Tudtam, hogy hol kezdődik Románia, hiszen számtalanszor jártam már arra, de soha egy teremtett lélekkel sem találkoztam, és olyan is volt már, hogy beeveztem a két ország határán lévő kis árokba, amit - magas vízállás esetén- a maros megtölt vízzel.
Most két terepruhás ember állt a parton sapka nélkül és kedvesen mosolyogva integettek, hogy menjek közelebb. Gondoltam üzletelni akarnak valamit, ahogy a románok szoktak. Amikor közel értem a parthoz, az egyik a két férfi közül lehajolt, megfogta a kajak orrán lévő kikötő kötelet, és kihúzott a partra. Ekkor románul magyarázni kezdtek, hogy ez itt már Románia, szálljak ki a kajakból. Én persze adtam a tudatlant, hiszen a vízről nem látszik az az országhatártábla, ami onnan, ahol most voltunk már látszott. Megpróbáltam bevetni az összes román nyelvtudásomat (amigo), hiszen akkor már - 1989 után - nem volt olyan feszült a viszony a két ország között, mint korábban. Próbáltam nekik pénzt felajánlani, de ők hajthatatlanok voltak, sőt az egyik a pisztolyához nyúlt. Ennek már fele se’ tréfa gondoltam, és kikászálódtam a kajakból.
Szerencsére volt nálam egy száraz fürdőnadrág, meg egy strandpapucs, azt megengedték, hogy felvegyem, így nem kellett mezítláb gyalogolnom előttük. Terelni kezdtek maguk előtt, ahogy a hadifoglyokat szokták sűrű hajde-hajde kiáltásokkal. Először egy tanyára vittek a töltés mellett, olyan gátőrház féle volt.
Egy néni lakott benne szerencsére magyar volt, és elmesélte, hogy úgy 15 évvel ezelőtt is elkaptak két magyar evezőst a határőrök. Őket egy hét múlva engedték el. Ez aztán megvigasztalt.
Vártunk úgy egy jó fél órát (milyen hosszú félóra volt), amíg a határőrök közül az egyik elment egy motorbiciklivel az őrsre és visszatért egy másik motorossal. Az egyik motorra két határőr ült a másikra -a harmadik határőr mögé - felültettek engem és, úgy ahogy voltam fürdőnadrágban, strandpapucsban bevittek Őscsanádra a határőrsre.
Kézzel, lábbal próbáltam megmagyarázni, hogy a kajakot nem kéne ám otthagyni, mert ellopják, de ők azt mondták, hogy a kajakot majd hozzák utánunk. Ez nem nyugtatott meg, de nem tehettem semmit.
A határőrsön a TV szobába kísértek, ahol jegyzőkönyvet vettek fel ott már volt egy magyarul tudó katona, de nem mondhatom, hogy nagyon a pártomon volt. Azzal vádoltak, hogy megsértettem a határt. Én meg elmondtam, hogy egy részt nem tudtam, hogy hol kezdődik Románia, hiszen a vízen semmilyen bója, vagy tábla nem jelzi a határt, másrészt minket úgy tájékoztattak a magyarcsanádi magyar határőrsön, amikor határvízi engedélyt kértünk, hogy a határsávban bárhol lehet a vízen közlekedni, csak kikötni nem szabad a Román oldalon. A románok azt állították, hogy ez nem igaz, a folyó közepe a határ és ezt nem szabad átlépni. Megkérdeztem, hogy mi lett volna, ha van nálam útlevél, de azt mondták, hogy azt se fogadták volna el, mert a maroson, nincs határátkelőhely. Egyébként egy Amway-es vásárlási kártyával igazoltam magam, mert a magyar személyigazolványt sem fogadták el.
Ezután több órás telefonálgatás következett, Őscsanádról Nagyszentmiklósra, onnan Aradra,vagy Temesvárra, onnan Orosházára, onnan Kiszomborra és vissza, mindez ősi kurblis telefonon folyt, ezért este 8 óra is elmúlt mire megérkezett két tiszt, egy magyar anyanyelvű zászlós, és egy román százados. Felültettek egy Aro terepjáróra és elindultunk vissza oda, ahol elkaptak. Körülbelül félúton lehettünk, amikor egy lovaskocsival találkoztunk. Régi jármű volt, úgy nézett ki mint egy bödönhajó, azon hozta két határőr a kajakot. Még nézni is rossz volt szegény szlalom kajakomat. Az ülés berepedt, biztosan beleléptek bakanccsal. Ami ezután jött még rosszabb volt bedugták a kajakot az Aróba, a vége két méterre kilógott. Elindultunk a Kiszomborra a határátkelő helyre, ahova meglehetősen rossz dűlőút vezet. Amikor a határhoz értünk, már erősen sötétedett.
A sorompónál várakoztunk, hogy jöjjenek értem.
Eltelt körülbelül félóra, de a "felmentő sereg" csak nem jött.
A románok már élcelődni kezdtek velem:
- Na, téged vihetünk vissza, nem kellesz otthon. - Kezdtem ideges lenni.
Végre, amikor már alig lehetett valamit látni, olyan sötét volt, feltűnt két reflektor fénye az erdőnyiladékban. Kiderült, hogy a magyar határőrök a töltés tetején vártak félreértésből.
Néhány papír aláírása és a kajak átpakolása után, "érzelmes" búcsút vettem a románoktól, és mostmár, egy UAZ terepjáró hátsó ülésén folytattam az utamat, ahonnan a kajak még jobban kilógott. A zombori határőrsre vittek, a kajakot egy használaton kívüli épületbe rakták, mondván, hogy azért majd holnap kijöhetek. A százados telefonált szegény kétségbe esett családomnak, jöjjenek az elveszettnek hitt gyerekükért. Meghívtam a századost meg a sofőrt egy sörre a zombori presszóba, közben megkérdeztem a századost arról, ami egész idő alatt furdalta az oldalamat: miért volt ez jó a románoknak? Feláldozni a vasárnap délutánjukat egy bolond magyar kajakos miatt, aki nyilvánvalóan nem disszidálni akart Romániába, behívni a lakásukról vasárnap este, amikor nyugodtan nézhették volna a TV-t, telefonálgatni, megírni egy csomó jegyzőkönyvet?
- Ide figyelj öcsém - a százados ilyen közvetlen volt- mi minden nap elkapunk két-három román disszidens csoportot. ők tizen három éve nem kaptak el magyar határsértőt. Gondolod, hogy nem akartak elégtételt venni?
Nemsoká' megérkezett értem a bátyám, megköszöntem a százados kedvességét, így azután már fél tízre haza is értem.
Hajdú Gábor
Forrás: KK-túra