"... egyre szűkebb lesz a völgy, s végre egészen kősziklák közé szorul, meredek, vad kősziklák közé, s az út fölfelé tart kanyargósan a Szinva partján, mely számos zuhatagot képez, fönn pedig a hegyen tóba gyűl, melynek vize sötétzöld, minthogy tükre az őt környező bércek erdejének." (Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez, 10. levél, Miskolc, július 8. 1847.)

1892 óta a Szinva és a Garadna patak találkozási helyét - ahol az utóbbi vize a Fassola Frigyes földuzzasztotta Hámori-tóba "gyűl" - hívják Lillafürednek. E Kazinczy Ferenc által "magyar Tempe"-nek nevezett térség a múlt század utolsó évtizedében Bethlen András, akkori földművelésügyi miniszter támogatásával kezdett üdülőhellyé válni, aki felesége, Vay Lilla udvarlására-tiszteletére keresztelte meg az újszülött pihenő-gyógyító települést.

A hely szellemét, akkor még szinte zavartalan csöndjét, tiszta levegőjét nyarait itt töltve Herman Ottó már évekkel korábban kezdte rendszeresen "használni". 1890-től a mai Erzsébet-sétány 33. sz. alatti "Pele-ház"-ban dolgozott-lakott.

Lillafüred a Bükk-hegység K-i felében, a "Fennsík" K-i és a DK-Bükk ÉK-i peremének határán fekszik, a Szinva völgyében, 300-350 m tszf.-i magasságban. Az előbbi felől a Szt. István-tető /650 m/, az utóbbi a Fehérkő-lápa tető /587 m/ és a Jávor-hegy /626 m/ fogja közre. É-i végén, a Palota szálló alatt, ahol a Hámori-tóból kilépő Garadna és a Szinva völgye találkozik, Felső-Hámorral szomszédos.

A szűk völgy keskeny völgytalpát elfoglaló település főleg barlangjairól és vízeséseiről, valamint a Herman Ottó emlékházról és a Palota Szállóról nevezetes.

Lillafüredi séta: a "Pele-ház"-tól az Anna-barlangig

Lillafüred legkönnyebben Miskolc felől (amelyhez közigazgatásilag is tartozik), az 5-ös jelzésű autóbusszal közelíthető meg. Ennek végállomásától K felé átgyalogolunk a Szinva hídján és azonnal elérjük az Erzsébet sétányt, amelyen balra fordulva É felé indulunk.

Ha nem kiadós télvégi-koratavaszi hóolvadás vagy tartós és erős későtavaszi-koranyári esőzések után érkezünk, a híd alatt csupán csupasz, szögletes kavicsokkal "teleszórt" medret láthatunk. A Lillafüredtől D-re, a völgyben fakadó Szt. Jakab karsztforráscsoport és a Szinva-forrás vizének javát az 1970-es évek első fele óta csővezeték szállítja Miskolcra, így a völgy az év túlnyomó részében száraz, vagyis mesterségesen időszakos.

Az Erzsébet sétányon, a Szinva jobb oldalán "lefelé" tartva, 300-400 m-es gyaloglás után érkezünk az Erzsébet sétány 33. sz. alatti Pele-ház-hoz, amelyet Herman Ottó 1890-ben emeltetett. Az épület, amelyben ettől kezdve 1914-ben bekövetkezett haláláig számos későtavaszt, nyarat, koraőszt töltött, ma igényesen berendezett múzeum. (Nyitva: hétfő kivételével 10-18 óráig).

Herman Ottó /1835-1914/ a XIX. sz. második felének és a századfordulónak egyik legregényesebb magyar tudósa, aki bár a Zólyom vármegyei Breznóbányán született, mivel szülei ezután hamarosan Hámorba költöztek, ahol a leendő tudós és a természet kapcsolata született meg, magáról hivatalosan is azt vallotta, hogy Alsó-Hámoron látta meg a napvilágot. "Névmagyarosításra nem gondolt idejekorán... tehát megmagyarosította a szülőhelyét.... Kiválasztotta szülőhelyéül azt a kicsi fészket, ahol felnőtt. A Bükkben akart születni, tehát elhitette kortársaival, hogy csakugyan ott született". - írja róla egyik legkiválóbb tanítványa, a hazai őslénytan neves tudósa, Lambrecht Kálmán /1889-1936/.

1847 és 1850 között a miskolci evangélikus esperesi középtanodában tanult, majd már mint a magyarországi néprajz és állattan kimagasló tudósa tért vissza "fogadott" szülőföldjére. Itt írta "A magyar halászat könyvét" /1887/. 1890-ben megépült lillafüredi háza; 1891-től pedig az ő ösztönző kezdeményezésére indult meg a bükki barlangok rendszeres, tudományos régészeti-őslénytani leleteinek föltárása.

A Pele-háztól É-ra tartva átmegyünk az országút szilaalagútján, és néhányszáz m után, a völgy bal oldalán elérjük a lillafüredi Kálváriához fölvezető ösvényt. Az ösvény és a völgytalp között rejtőzik a Szt. István-barlang természetes, kútszerű bejárata. A barlang naponta 9-17 óráig látogatható.

A barlang fölfedezője valójában az a kutya volt, amelyik valamikor a századforduló táján beesett a bejárati "verembe" s napokig tartós ugatással-vonítással jelezte, hogy onnan kimászni nem tud. Két fiatalember a hang után tájékozódva följutott az üreghez, majd kötelet hoztak és leereszkedtek érte. Az ezután "Kutya-barlang"-nak nevezett üreg első tudós fölmérője a magyarországi ősrégészeti-ősállattani barlangkutatás "atyja", Kadic Ottokár /1876-1957/ volt, aki 1913-ban végigjárta, fölmérte és "megkeresztelte" az akkor még csak a mai Nagy-terem végéig ismert járatrendszert. 1927-28-ban, amikor a Palota Szálló építésével Lillafüred természeti értékeinek föltárása és bemutatása gazdasági érdekké lépett elő, a Nagy terem végét eltömő barlangi agyag kiásása után csaknem a mai végpontig vált ismertté a barlang. Minthogy termeinek méretei és cseppkőgazdagsága indokolttá tette megnyitását a nagyközönség számára, 1931-ben a "kényelmes belépés érdekében" az országút felől 55 m-es mesterséges tárót hajtottak, a szűkületekből kihordták az agyagot és a kőzettörmeléket, s a főbb járatokat villanyvilágítással látták el.

A 318 m tszf-i magasságban nyíló barlang ismert járatainak összhossza 350, legnagyobb mélysége 55 m, s az összeszűkülő mélyében O₂ szegény levegőjű "Pokol" kapujáig kényelmesen járható. Keletkezését tekintve "forrásbarlang", amelyet minden bizonnyal a Nagy-fennsík K-i felén, főleg a Szent István-lápán és a Létrás K-i végén nyíló nyelőbarlangok vizei hoztak létre. A hegység általános emelkedése miatt ezek a vizek jelenleg ugyan már mélyebbre szállnak, kivételesen csapadékos időkben azonban bőséges áradat hömpölyög végig a járatokon. Így volt legutóbb 1974 októberében, amikor a vízmélység még a legnagyobb termekben is elérte a 2 m-t. A barlang "látható" növényzetének java a külszínről behurcolt moszat-, moha- és páfrányfaj, amelyek a villanyvilágítás miatt nem kívánt mértékben szaporodnak. Az állatvilágból a megvilágítatlan, háborítatlan járatokban nagy számban telelő denevérek és a ritka, 1962-ben "meglelt", apró, 3,5-4,1 mm hosszú Gebhardt-vakfutrinka /Duvalius gebhardti/ érdemel említést. A számottevő látogatottság ellenére a barlang belső termeinek levegője rendkívül tiszta és igen magas páratartalmú /90-98%/, ezért légúti betegségekben szenvedők gyógyítására alkalmas.

A Szt. István-barlangot elhagyva a műút mellett továbbra is É-nak tartunk. Hamarosan átszeljük a település legnagyobb gépkocsiparkolóját, amelynek É-i végén rátérünk a piros /P/ jelzésű kiránduló útra, átkelünk a Szinva jobb partjára és rövidesen a Felső /Kis/-vízeséshez érünk. Bár magassága mindössze 8 m, szélessége áradáskor 2,5-3,5 m is lehet, s olyankor csudaszép látvány. A Szinva forrásainak vezetékbe kényszerítése óta azonban többnyire csak a hóolvadást követően, április derekán gyönyörködhetünk benne néhány napra.

Tovább követve a P jelzést visszatérünk a patak bal oldalára és a Palota Szállóhoz jutunk.

Az 1920-as-30-as évek fordulójának világgazdasági válsága következtében Magyarországon is megszervezett közmunkák egyik leglátványosabb eredménye kétségtelenül a Lux Kálmán /1880-1961/ által tervezett és 1927-1930 között épült Palota Szálló. Legszebb termeinek falképeit és üvegablakait Helbing Lajos /1870-1958/ neves festő- és grafikusművész tervezte. A 8 emeletes tornyú épületegység a 30-as évektől 1945-ig az ország egyik legelőkelőbb szállodája volt, bár harmadik emeletén olcsó turistaszobák is "üzemeltek". A II. világháború után, 1992-ig a Szakszervezetek Országos Tanácsának üdülője volt, azóta a Nemzeti Üdülési Alapítvány tulajdona, üzemeltetője a Hunguest Rt. A földszinti Lillafüred Galériában az 1993. óta létező Lillafüred Alapítvány által szervezett, rendszeresen megújuló képzőművészeti kiállítások láthatók, melyek megnyitóját vasárnapi hangversenyek követik. E művészetpártoló tevékenység hagyománya 1933-ig vezethető vissza, amikor itt rendezték a az Írók Gazdasági Egyesületének esedékes ülésszakát, amelynek vendégeként József Attila itt írta egyik legszebb szerelmes versét, az "Ódá"-t:

"Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifjú nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege száll.
Szoktatom szívem a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng a kéz.


Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek, fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.


*


...Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova...


*


...Ízed, miként a barlangban a csend
számban kihűlve leng...

A Palota Szálló függőkertjeit összekötő sétányok és lépcsők levezetnek a Szinva Alsó-vízeséséhez és a szomszédságában nyíló Anna (Petőfi)-barlanghoz.

Az Alsó-Vízesés a Szinva lillafüredi édesvízimészkő-lerakódásának É-i peremén zuhan le. E lerakódás rejti az Anna-barlang üregeit, s hordozza felszínén a település É-i felét.

Az édesvízi mészkő (forrásmészkő, mésztufa, darázskő), amint nevei is utalnak rá, édesvízből kiváló, laza szerkezetű, likacsos üledékes kőzet. A Szinvából a Szt. István-barlang magasságában kezdett lerakódni, minden bizonnyal azért, mert a barlang alól hozzászivárgó karsztvizek mésztartalmát tovább növelték, és mert a Fehér-kőről a Szt. István-tetőre áthúzódó, s medrét "keresztező" mészkőréteglépcső kisebb vízesés létrehozására kényszerítette. A zuhanás ugyanis csökkenti a víz felületi feszültségét, így a benne levő CO₂ gáz, amely a mész oldatban tartásához szükséges, könnyebben elillan, a mész egy része tehát "kicsapódik". Mivel a lerakódott édesvízi mészkövön hamarosan mészkedvelő zöld- és kékmoszatok, valamint hasonló igényű moha fajok települnek meg, s ezek a fotoszintézishez szükséges CO₂ javát a vízből vonják el, a mészkiválás tovább fokozódik. Minthogy a kiváló mész a Szinva medrét állandóan föl-föltöltötte, a patak a két völgyoldal között oda-vissza "ingázva" völgytalpát csaknem teljes szélességében telerakta édesvízi mészkővel. E medercserélgetések, kisebb-nagyobb darázskő-lépcsők kialakulásával járó folyamat a XIX. századig teljesen zavartalanul tartott. A moszatok-mohok lakta mederszakaszokon a mészkiválás "sebessége" évi 1,5-2 cm. Érthető tehát, hogy e kb. 150-200 ezer esztendeje tartó folyamat révén akkora édesvízimészkő-lerakódás keletkezett, amelynek É-i pereme napjainkra már a Garadna völgy torkolatába is benyomul, és már az ember közbeavatkozása előtt is kisebb tóvá duzzasztotta a Garadna-patak vizét. Ez volt a Hámori-tó természetes őse, a Fel-tó.

A Hámori-tavon csónakázó kikötő üzemel, naponta 10-18 óráig. A tavon tett kellemes "csónak-séta" közben megcsodálhatjuk a tavat határoló meredek hegyoldalakat.

A lillafüredi édesvízimészkő-lerakódás hossza 600, legnagyobb szélessége 200, legnagyobb vastagsága - a Palota Szálló alatt - 40-45 m. Amíg tehát a Garadna völgyét mind mélyebbre vágta, a vele találkozó Szinva völgyének összetorkolási szakasza nemhogy mélyült volna, hanem magasodott. E "szintkülönbség" felső harmadán, vagyis az édesvízimészkő lerakódás É-i peremén zúdul le - sajnos, amint erről korábban szó esett, napjainkban már csak az év igen csapadékos időszakaiban - az Alsó-Vízesés, amely 20 m-es magasságával Magyarország legnyurgább zuhatagja.

A vízesés mellett található Anna /Petőfi-, Forrás/-barlang naponta 9³⁰-16 óráig látogatható. Üregeinek javát 1833-ban Stark András bányász vezetésével találták meg, amikor a hámori vasverők /hámorok/ folyamatosabb működtetése érdekében az itt fakadó bővizű források jobb hasznosíthatósága céljából tárót hajtottak az édesvízi mészkőbe. A szokatlanul finom, csipkeszerű mészképződményekkel díszített termekhez vezető vágatokat kiszélesítették, lépcsőket, fahidakat építettek hozzájuk. Az akkor "Csepegő-kő-barlang"-nak nevezett üregek híre gyorsan elterjedt. Korai látogatói közül legrangosabb Petőfi Sándor, aki, mint idézett útileveléből kitűnik, 1847 július 8-án járt benne (Ennek emlékére, 1973-ban, a költő születésének 150. évfordulóján kapta az üregrendszer legújabb nevét: Petőfi-barlang). A múlt század második felében, valószínűleg a vasverők bezárásával párhuzamosan, az üregek is gondozatlanná váltak s csaknem feledésbe merültek. 1912-ben Kadic Ottokár /1876-1957/ tette újra hozzáférhetővé az üregeket, majd, 1927-ben, a Palota Szálló építésének kezdetén, Révay Ferenc főerdőmérnök, miután irányításával újabb gyönyörű termekre bukkantak, ezeket mesterséges vágatokkal összeköttette és kivésette a ma is bejáratul szolgáló folyosót. Miután a villanyvilágítást is bevezettette, a barlang megnyílt az idegenforgalom számára.

Az 1949-ben, a gyorsan gyarapodó lélekszámú Miskolc ivóvízellátásának megoldását keresve, Kessler Hubert, a remek vízföldtantudós és barlangkutató vezetésével bebizonyosodott, hogy a Palota Szálló tövében fakadó forrásoknak, amelyeket korábban a Szinva-, a Garadna és a Hámori-tó elszivárgott vizének véltek, ezekkel semmi kapcsolatuk sincs. 1951-ben elérték az Anna I. sz. forrásának dolomitból való igazi kapuját, majd a II. sz. forrásét is megtalálták. A két forrásból azóta napi 1,5-1,5 millió liter, kitűnő minőségű karsztvizet vezetnek Miskolcra.

Az Anna-barlang - minthogy fiatal édesvízi mészkőben alakult ki, lényegesen különbözik az idősebb tengeri mészkőben képződött cseppkőbarlangoktól. Nagy termek, hatalmas cseppkőoszlopok helyett itt a hévizes barlangok aragonit- és gipszalakzatainak könnyedségét, pazar bőségét, aprólékos díszítettségét idéző forrásmészkő-képződményekben gyönyörködhetünk. A zegzugos termek mennyezetéről mészbevonatú moszat- és mohafonalak finom rojtozatú, megkövesedett függönye csüng alá. Helyenként apró forrásmészgöböcskék százezrei sorakoznak egymás mellé, másutt megkövesedett falevelek, fűszálak, faágak vagy ezek lenyomatai őrzik a közelmúlt évezredei növényvilágának emlékét. A kisebb üregek többsége az egykor kőzetbe temetett, hatalmas fatörzsek helyén képződött, miután azok elkorhadtak. A nagy termek kialakulásának megértéséhez a Szinva- és a Garadna-völgy találkozásának emberi beavatkozás előtti képét kell magunk elé képzelni. A Szinva vízesései a XIX. sz-ig a mai Palota Szálló szélességében ágakra bomolva változtatták helyüket. A zuhatagok peremén megtelepülő moha- és moszatgyepeket a víz sodra lefelé fésülve fonatokba rendezte s a kiváló mész világossárga kéreggel vonta be. Így a vízeséslépcsők felső peremei mind előreugróbbá változtak. A mohák és a moszatok egyre erősebben növekedve igyekeztek szabadulni a maguk készítette páncélból. A meszesedő és vastagodó fonatok lehajló eresszé hosszabbodtak, amelynek alja lassan elérte a vízesés talpát s mögötte tekintélyes, beboltozott üregek keletkeztek. Odakint az Alsó-Vízesés felső peremének előrenyomulása és eresszerű lehajlása ma is kitűnően megfigyelhető.

Felső-hámori séta: az Anna barlangtól Alsó-Hámorig

Anna-barlangból kilépve és lefelé indulva néhány lépés után már Felső-Hámorban vagyunk.

Alsó- és Felső-Hámor történetének első százada szinte szó szerint összekovácsolódott a Fassola családéval. A würtzburgi születésű Fassola Henrik /1730-1779/, az egri vármegyeháza világszép kovácsoltvas kapuinak készítője, a püspöki székhelyet odahagyva 1769-ben kezdi meg az ómassai vasolvasztó megtervezését. Mivel az ezt megelőző érckutatások vagyona javát fölemésztették, az 1770-71-ben megépült kohó 1772. március 12-én már mint a királyi kincstár üzeme "állt munkába". E néhány év egyúttal Felső-Hámor "kihordásának" ideje. Minthogy Ómassánál a Garadna patak még gyönge a nyersvasat földolgozó vasverők /hámorok/ meghajtásához, azok helyét 1769-ben Fassola Henrik a Garadna- és a Szinva-völgy összetorkolásában, a Szinva édesvízi mészkő dombjának É-i tövében jelöli ki, amely mögött a Garadna vize tóvá duzzad, s amelynek tövében bővizű források gyarapítják a két patak vizét.

1770-ben megindult a vasverő műhelyek és az azokat fölhúzó, majd az ott dolgozó munkások házai, valamint az őket ellátó mészárszék, kocsma templom és iskola megépítése. Az ezekhez szükséges gerendákat, pallókat a mai Felső- és Alsó-Hámor közötti Puskaporosi-szoros alatt volt fűrészmalomban készítették. Fassola Henrik halála /1779/ után a garadna-szinva-völgyi vasipari létesítmények irányítását a századfordulón fia, Fassola Frigyes /1774-1849/ vette át. 1794-ben már hat hámor dolgozott itt szögverő és szerszámkovács műhellyel. A munkások java német és szlovák bevándorló. (A község neve a német hammer = kalapács szóból származik.) Fassola Frigyes vasgyárában 1800-tól - Magyarországon elsőként - már az acélgyártást is megkísérlik, s 1803-tól sikerrel folytatják. 1810 és 1813 között a Hámorhoz közelebbi Újmassán új vasolvasztó épül, s ezzel párhuzamosan megépítik a Hámori-tó gátját. Fassola Frigyes 1817-ig vezette a vasgyártást. Utódai Gisztl Lőrinc, Vojta Elek, Ámon Károly igazgatása idején a termelés tovább növekedett. 1859-ben a vasverők száma 8, s hozzájuk már egy tengely-hámor is kapcsolódott. A faházakat kőépületek váltották föl, s a lakosság lélekszáma a XIX. sz. elejétől (362), 1860-ra megkétszereződött. Ez idő alatt költözött ide családjával Hermann Károly kincstári orvos, Herman Ottó édesapja, aki maga szintén szenvedélyes vadász és madarász lévén innen is levelezett Alfred Brehm /1829-1884/, "Az állatok élete" c. világhírű könyv szerzőjének hasonló érdeklődésű édesapjával, s a kor legkiválóbb magyar állattan tudósával, Petényi János Salamonnal /1799-1855/.

Hámor ipari "virágkora" 1871-ben az újmassai olvasztó bezárásával, ill. a diósgyőri kohászati művek beindulásával ért véget. Műhelyeinek javát széthordták, a "szerencsésebb" és alkalmasabb üzemcsarnokokat vendéglővé alakították /Vadászkürt, Zöldfa/. Eredetihez hasonló állapotban csupán az 1820-ban emelt, palazsindelyes róm. kat. templom, s a XVIII. legvégéről valló, 1812-ben emeletráépítéssel megmagasított Kancellária épülete maradt meg. Az 1880-as években - néhány pusztító olvadás után - megszüntetve a Felső-Hámor É-i, ill. D-i szélén végig vezetett patak-ágakat - a Szinva és a Garadna vizét a község hossztengelyében újonnan ásott, közös szabályozott mederbe terelték. Lillafüred kialakulásával Hámor egy része is üdülő-pihenő településsé alakult.

Az Anna-barlang után a K+ jelzést követve sétáljunk végig Felső-Hámoron. Átkelünk a Szinván és jobbra kanyarodva a hajdani kancelláriák (XVIII. sz. vége, XIX. sz. eleje) emeletes épületéhez érkezünk, amely ma a Központi Kohászati Múzeumnak ad otthont. Példaadó igényességgel berendezett termei híven őrzik a hazai vaskohászat hőskorának emlékeit. (Nyitva: hétfő kivételével 10-17 óráig).

Tovább haladva a K+ jelzésen Szent István király szobra (Borsodi Bindász Dezső munkája) után a község római katolikus templomához jutunk. Előtte Nepomuki Szent János szobra, amelyet Fassola Borbála állíttatott 1806-ban. Változatlanul K felé tartva, Felső-Hámor alsó végén jobbra fordulunk s még mindig a K+ jelzésen DNy-felé visszatérünk a Szinva jobb oldalára. A K+ jelzés itt hamarosan balra fordul, mi azonban az innen már jól látszó temetőhöz megyünk.

Felső-Hámor temetőjében még néhány szép múltszázadi gótbetűs öntött- és kovácsoltvas kereszt őrzi az egykori vasipar emlékét. Itt nyugszik a gyáralapító Fassola Henrik is, sírja azonban már sajnos nincs meg. Végakaratát teljesítve ide hozták s itt helyezték örök nyugalomba Herman Ottó hamvait. Síremléke mellett kapott nyughelyet Vásárhelyi István (1889-1968), a Bükk állatvilágának jeles kutatója .

A temetőből a K+ jelzésen visszatérünk Felső-Hámor alsó végéhez, amely szinte eléri a Szinva Hámori-szorosának felső bejáratát.

A Hámori-szoros a Bükk egyik legszebb mészkőszurdoka. Míg "fölötte" és "alatta" a Szinva völgyoldalait főleg lazább, palásodott dolomit és agyagpala alkotja, itt vastagpados, kemény ellenálló mészkő. A mészkőösszletet elérve a Szinva bennük minden bizonnyal rövid barlang-alagutat hozott létre, amelynek alsó vége az alsó-hámori völgytágulatra nyílt. A hegység lassú emelkedése a folyosó mélyülésével járt, s mind magasabbra került mennyezetét - föltehetően a jégkorszakokban - kikezdte, majd beomlasztotta az aprózódás. A szurdok eredetileg szűkebb volt, a lillafüred-miskolci műút építésekor azonban néhol robbantással megtágították s a Szinva medrét bal oldalról mesterséges kőgáttal rögzítették.

Felső-Hámor felől először a szoros felső kapujának roppant, függőleges, helyenként túlhajló falú mészkőhomlokzatai tornyosulnak elénk. Rajtuk, különösen a bal oldalin, gyakran látni gyakorló sziklamászókat. Minthogy a szurdok szűk és a gépkocsiforgalom viszonylag nagy, lefelé ajánlatos a műút bal oldalát használni. A szurdok közepe táján, a jobb oldali sziklafalon márványtábla hirdeti a hámori születésű Vadas Jenőnek, a hazai erdészképzés kiváló tudós-tanárának emlékét. Lejjebb, a szoros alsó vége közelében a szurdok még inkább összeszűkül. Itt lehet fogalmat alkotni arról, milyen lehetett e sikátor-völgy a műút megépítése előtti időkben. Az alsó kapu belső sziklafala négy termetes Kőlyukról nevezetes: a Herman Ottó- és Szinva-szorosi-barlangról, valamint a Herman Ottó- és a Puskaporosi-kőfülkéről.

A szurdok bal oldalán, a visszaduzzasztott Szinva víztükre szintjében nyíló Herman Ottó-barlang és a fölötte sötétlő, de összefüggő Herman Ottó-kőfülke együttes hossza 70 m, lényegében rövid forrásbarlang. A fölöttük 8-10 m magasságban tátongó Puskaporosi- kőfülke, amelyet alulról csak létrával, fölülről csak kötéllel lehet megközelíteni, egyetlen hatalmas, 8-10 m² területű örvényüst, amelyet az egykor ebben a szintben lefutó Szinva hozott létre. A velük szemben nyíló, mindössze 18 m hosszú Szinva-szorosi-barlang tágas szádája elé házat építettek, kis töbörbe mélyedő, kútszerű fölső nyílása eltömődött. Aki a szurdok alsó kijáratának remek barlangüreges falaira madártávlatból szeretne letekinteni, annak felülről jövet érdemes a Szinva-szorosi-barlang előtt fölkapaszkodni a szoros bal oldali sziklafalára. Különösen lombhullás után, lombfakadás előtt nagyszerű látvány.

Herman Ottó elképzelése szerint a szurdok alsó, puskaporosi vége az ősember egyik kedvenc zsákmányszerző tanyája lehetett, ahol az említett üregekbe húzódva leshetett a szoroson átvonuló vadakra. Föltételezése 1910 és 1917 között többször igazolódott. A Kadic Ottokár, valamint Kormos Tivadar vezette ásatások a Herman Ottó-barlangból az aurignaci kultúrához, a két kőfülkéből a szeletai kultúrához tartozó, kb. 180 ezer éve élt "ősember" (Homo sapiens fossilis) pattintott kőeszközeit hozták napvilágra, a legutóbbi jégkorszak jellemző emlőseinek - barlangi medve, barlangi hiéna, gyapjas orrszarvú, tarándszarvas - csontmaradványai társaságában. A mintegy 1000 db pattintott kőszilánk bizonysága szerint a Puskaporosi-kőfülke eszközkészítő műhely lehetett.

Az újkőkori bükki kultúrából való, továbbá a bronzkori-koravaskori (hallstatti) és La-téne (kelta) edénytöredékek azt igazolják, hogy az üregeket később is gyakorta fölkereste az ember.

A Hámori (Puskaporosi)-szorosból kilépve rövidesen Alsó-Hámorba érkezünk. Innen az első autóbusz megállóból visszautazhatunk Lillafüredre vagy Miskolc felé.

Kirándulások Lillafüred környékére

Minthogy Lillafüred a Bükk hegység belsejében van, környéke természetesen a Bükk. A Bükk hazánk második legmagasabb (Istállóskő 959 m) és legnagyobb átlagmagasságú hegysége. Belsejének javát néhányszáz millió éves (felsőkarbon-perm-triász-jura) tengeri üledékes kőzetek építik föl, amelyek közé a triász időszakban jórészt vízalatti működő, vagy sziget-tűzhányók működése következtében porfirit (andezit) és diabáz (bazalt) kövek települtek. A kőzetek a mai Földközi-tenger elődje, a Tethys afrikai partjai előtt keletkeztek, majd az őket hordozó kőzetlemezről lehasadva, több kisebb-nagyobb társuk társaságában É, ÉK felé sodródtak. Eközben egymásra tolódva a rajtuk lévő kőzeteket két hosszabb szakaszban összegyűrték, összepréselték majd egymáson fölpikkelyezték. így alakult ki a Bükk jellegzetes, gyűrt-pikkelyes szerkezete, s így változott először hegységgé (jura-kréta időszak) E hegység-társaival, a Déli-Alpokkal és a Dinaridákkal együtt ekkor még lényegesen délebbre, forró, csapadékos éghajlati vidékeken helyezkedett el, így néhány millió év alatt széleshátú, lapos tönkhegységgé egyengetődött. Ezek után - miközben szomszédaitól mind jobban elvált, egyre északkeletebbre sodródott, peremeit gyakran borították el az óharmadidőszaki tengerek. Mintegy 40 millió éve megérkezett a Kárpátok koszorújába, s annak peremével összetorlódva ismét fölmagasodott (alsómiocén). Néhány millió év alatt azonban a külső erők ismét alaposan lepusztították, majd megsüllyedt, s a környéken működő rengeteg tűzhányó tufával, a tenger vékony üledékes köpennyel s a bele hulló hamuból kialakult tufittal takarta be. Az így eltemetett Bükk kb. 10-15 millió éve fokozatosan újra emelkedni kezdett, szigetté, félszigetté, majd szakaszosan magasodva alacsony-, végül középhegységgé növekedett.

Ennek következtében kialakult vízhálózata mind mélyebbre vágódó völgyeivel mind nagyobb területekről hordta le a tufa- és tufit-köpenyt s hámozta ki alóla a hegység alapkőzeteit. Minthogy ez utóbbiak túlnyomó hányada mészkő, néhány millió évvel ezelőtt megkezdődött a Bükk karsztosodásának legújabb, napjainkban is folyamatos szakasza. Patakjainak többsége nyelőkbe, visszafolyókba bújt, vizük lejjebb forrásbarlangokon keresztül bukkant újra napvilágra. Mivel a hegység magassága növekedett, s mind nagyobb területről hordódott le mészkövet fedő vulkáni-tengeri üledékköpeny, vízfolyásainak gyűjtőterülete összezsugorodott, sőt megszűnt. Az elapadt patakok víznyelőtölcsérei eltömődtek, sajátos víznyelőtöbrökké töltődtek föl. Egyre több lett a karsztvízszint fölé emelkedő, kiszáradt forrásbarlang, amelyek azután különböző ősember csoportoknak adhattak ideiglenesen szállást, műhelyt, tanyahelyet.

Az így kialakult Bükk az Aggteleki-hegység mellett az ország felszíni és felszínalatti karsztformákban leggazdagabb hegysége.

1.
Lillafüred - Szeleta-barlang - Szeleta-tető - Büdös-pest - Forrás-völgy - Kecske-lyuk - Csanyik-völgy

kb. 8 km; 3-3,5 óra

Lillafüredről, a Palota Szálló Ény-i oldalától a Hámori-tó gátján átvezető műúton É felé, az ómassai elágazásig gyalogolunk, majd jobbra fordulva a lillafüred-miskolci műúton a piros négyzet (P[]) jelzést követjük. A kanyarban öntöttvasból készült emlékoszlop állít emléket József nádor 1847. évi látogatásának. (A forgalom miatt innen kezdve ajánlatos az út bal oldalán gyalogolnunk.) Áthaladunk a műutat keresztező hatalmas mészkőrétegbordába vésett alagúton, majd a P[] jelzéshez igazodva, balra hamarosan elhagyjuk a műutat és egy szárazvölgy talpa mentén fölkapaszkodunk a Szeleta-tető (330-350 m) D-i peremére. Jobbra, K felé fordulva, a tető karsztbokorerdős szikla-szegélyén, ahol az ösvény É, ÉK felé kanyarodik, elérjük a PΩ jelzés jobbra történő kiágazását. Ezt követve néhány perc alatt lejutunk a Szeleta-barlanghoz.

A Szeleta-barlang a magyarországi tudományos barlangi régészet és őslénytankutatás szülőhelye. A hazai ősemberkutatás megindításában döntő szerepe volt Herman Ottónak. 1891 és 1905 között Miskolcon a Szinva mentén, az Avas alján és tetején, számos pattintott kőeszköz (pl. lándzsahegy), kőszilánk került elő, amelyből Herman Ottó arra következtetett, hogy a legutóbbi jégkorszakban a környéket már több helyen lakhatta az ősember. Minthogy véleménye szerint ennek leghitelesebb bizonyítékai a bükki barlangokban őrződhettek meg, fő szorgalmazója volt annak, hogy azok régészeti-őslénytani föltárása mielőbb megkezdődjék.

1906-ban Kadic Ottokár és Hillebrand Jenő /1889-1950/, jeles ősrégész irányításával indult meg a Szeleta-barlang ásatása. A barlang tágas, D-re tekintő szádáján át 20 m hosszú, 15 m széles, 8 m magas kupolaszerű mennyezetboltozatú előcsarnokba jutunk. Innen ÉNy felé széles, 40 m hosszú, nyugatra keskenyebb, 30 m hosszú folyosó indul. Az előcsarnok 12 m vastag kitöltését - amelynek eredeti szintjét fekete kátrányvonal jelzi a falon - 1906 és 1947 között, 13 ásatás során helyenként a sziklafenékig eltávolították. A nagyszámú ásatást nemcsak a föltöltés vastagsága, hanem - és főleg - leletgazdagsága indokolta. Az itt talált legrégebbi kb. 90-100 ezer éves eszközök az ú.n. protosolutrei kultúrkörből valók. A kb. 80 ezer éves solutrei pattintott kőeszközöket - babérlevél alakú nyíl- és lándzsavégek , vakarók, pengék - olyan bőségben hozták felszínre innen és később más bükki barlangból is, hogy a solutrei kultúrkör közép-európai változatát világszerte szeletai-kultúrának nevezik.

A két hasonló korú aurignaci lándzsahegy, a barlangi medve, a barlangi oroszlán, a barlangi hiéna, a taránd- és az óriásszarvas, az ősló és a mamut, valamint a bükki kultúra cserépedény töredékei és néhány bronzkori tárgy szinte csak "ráadás"-ként szerepelnek a Szeleta-barlang leletanyagában.

A barlangból a PΩ jelzésen visszatérünk a P[] jelzésű ösvényre, és azon É-nak tartva rövidesen a Szeleta-zsombolyhoz érkezünk.

A Szeleta-tető felszínét itt kisebb folton vízzáró, nem karsztos kőzetek hordozzák, ahonnan néhány rövid, időszakos vízfolyás völgye(medre) fut a mészkőre. Ezek hozták létre s táplálják alkalmanként most is a Szeleta-zsombolyt, amely a Kis-fennsík egyik legtekintélyesebb, 87 m mélységű víznyelőbarlangja. Beleereszkedéséhez megfelelő fölszerelés és nagy gyakorlat szükséges.

A zsomboly után néhányszáz m-rel É-ra a P[] jelzés a K-Ny-i irányba haladó P jelzésű szekérúttal találkozik, és K, ÉK felé kb. 500 m-en együtt tart vele. Ezután balra É-ra kanyarodva újra önállósul, és a Dolka-tető (398 m) K-i szegélyét átszelve a Forrás-völgy felé ereszkedik. Mielőtt annak talpát elérné a balra kiágazó PΩ jelzésű ösvényen a Büdös-pesthez gyalogolhatunk.

A Büdös-pest (a szláv eredetű "pest" szó egyik fő jelentése: barlang) jókora, ívelt bejárati szádája a Forrás-völgy alsó szakaszának D-i oldalán, 42 m-rel a völgytalp fölött nyílik. Egyetlen, tágas, 36 m hosszú, átlag 5 m széles, 3 m magas csarnok, amelynek végén öblös, kútszerű kürtő tekint az égre. Nem lehetetlen, hogy korábban, amikor még egy szinten volt a Forrás-völgy talpával, annak patakja hozta létre. Első bükki próbaásatásait itt kezdte 1906-ban Kadic Ottokár, akkor eredménytelenül. 1913 és 1927 között azonban barlangi medve, barlangi hiéna, mamut, óriásgím és ősbölény csontok mellett a mousteri és a szeletai kultúrkörből való, 250 kidolgozott kőeszköz, továbbá mintegy 10 000 megmunkált szilánk került elő. Az újkőkori bükki kultúrát itt cserépedény és csonteszköz maradványok között egy meglehetősen teljes női csontváz is képviselte. A barlang bejáratától DNy-ra, a Büdös-pest oldalban nyílik a borsókő-képződményekben gazdag, 20-25 m mély Büdös-pest-zsomboly.

A Büdös-pesttől visszatérünk a P[] jelzésű útra, és leereszkedünk a Forrás-völgybe, amelynek talpán "beletorkolunk" a P+ jelzésbe. Jobbra kanyarodva lefelé követjük a völgyet, amely hamarosan sziklák szegte szurdokká szűkül. A szoros bal oldalán, alig 1 m-rel a völgytalp fölött nyílik a Kecske-lyuk. Igazi, tartós esőzések, erős olvadások után időszakosan napjainkban is működő, patakos forrásbarlang. 400 m hosszú, befelé egyre szűkülő folyosójának oldalfalait szabályos szinlők tagolják, mennyezetét kecsketőgy alakú függőcseppkövek ékesítik. Az előterében végzett ásatások során 1926-ban Kadic Ottokár rengeteg, bükki kultúrához tartozó, vonaldíszes cserépedény töredéket talált, s a barlang belsejében fedezte föl s írta le új fajként Bokor Elemér a csökött szemű Gebhardt vakfutrinkát (Duvalius Gebhardti).

A Kecske-lyuk után lefelé a Forrás-völgy hamarosan kitágul. Jobbról elhagyjuk a Király-kútra települt vízmű épületét. A 4 évtizede még szabadon föltörő, bő vízű karsztforrásnak, mióta csővezetékekbe kényszerítették, már csupán neve emlékeztet arra, hogy a diósgyőri várból vadászni járó Nagy Lajos gyakran pihent, vagy éppen lakmározott itt társaival. A mind szélesebb völgytorkolatban ezután ugyancsak jobbról hagyjuk el a Chinoin Ampullagyárat, amely nem rég költözött Európa egyik legkorábban létesített nemesgázüzemének, a Kriptongyárnak csarnokaiba. A gyártól alig 100 m-re a P+ jelzés, balról a "frissen" hozzá csatlakozó zöld kereszt (Z+) jelzéssel együtt kikanyarodik a Csanyik-völgy alsó, torkolati szakaszába, amely néhányszáz m után a Szinva-völgybe torkoll.

A Csanyik-völgy nevében a középkori Csenik falu emlékét őrzi. Ákos nembéli II. István nádor 1313-ban mint lakott földet adományozta a diósgyőri pálosoknak. 1315-ben már malma van s szőlőtermesztése jelentős. A XV-XVI. sz. fordulóján azonban jobbágyai elszöktek, elköltöztek, s az üresen hagyott község elpusztult.

A Csanyik-völgy kijáratától az 5-ös autóbusszal szándékunk szerint Diósgyőr vagy Lillafüred felé utazhatunk tovább.

2.
Lillafüred - Szeleta-barlang - Bedő Albert-hegy - Molnár-szikla - Csanyik-völgy

4,5-5 km; 1,5-2 óra

Útvonalunk a Dolka-hegy DK-i előteréig megegyezik az 1. kiránduláséval. Onnan azonban nem követjük a Forrás-völgybe ereszkedő P[] jelzést, hanem, továbbra is K-nek tartva a P jelzésen, enyhe kapaszkodás - ereszkedés - emelkedés után érjük el a Bedő Albert-hegyet (337 m). Az ösvény innen mindinkább a Szinva-völgy bal oldalának felső sziklaperemén vezet, ahol a karsztbokorerdős, sziklagyepes növényzet alig, vagy egyáltalán nem gátolja a Lillafüred, Hámor, vagy Diósgyőr felé való kilátást. Jobbra, valamivel alattunk hamarosan előtűnik a Molnár-szikla fakeresztje , ahová, az onnan még nagyszerűbben kitáruló "félkörkép" miatt mindenképpen - és nagyon óvatosan - érdemes leereszkednünk.

A Szeleta-tető, a Dolka-tető, és a Bedő Albert-hegy a Bükk kelet felé alacsonyodó és szűkülő Kis-fennsíkjának végső nyúlványa, ahol sziklás D-i szegélye, amelyhez a Molnár-szikla is tartozik, azonos a Szinva-völgy bal oldalának felső peremével. A sziklafal alatt, a völgy talpán az a még a két világháború között is két vízimalom őrölt. A malomház, amely Jókai Mór "A népdalok hőse" c. elbeszélésében szerepel, ma is áll.

A hagyomány szerint a múlt század hatvanas éveiben a gazdag molnár szép lányába beleszeretett a szegény molnárlegény. A vagyonos molnár azonban nem adta áldását szerelmük beteljesüléséhez, ezért a fiatalok egymást átölelve levetették magukat a malom fölötti sziklaoromról.

A történet másik változata az alábbiak szerint olvasható Hunfalvy János "Magyarország és Erdély eredeti képekben" c. munkájának 2. kötetében:

"Alsó-Hámor mély völgye fölött kopasz sziklacsúcs nyúlik fel, melyen egy kereszt áll. Ehhez a következő népmonda csatlakozik; volt egyszer egy vagyonos öreg molnár, ki özvegy állapotát megunván, a környék legszebb menyecskéjével, egy falusi bíró fiatal leányával kele házasságra. De boldog napjai csakhamar eltűntek. Az öreg molnár észrevevé, hogy szép Mariskája mást szível, de semmiképp nem tudott nyomába jönni annak, hogy kiért lángol. Most csak ezt akarta kilesni. Malma a diósgyőri völgyben egy meredek kőszikla tövében állott; egy ünnepnapon az ősz molnár elbúcsúzék menyecskéjétől, mintha a városba akarna menni, s fölkapaszkodék a sziklahegy tetejére, honnan mindent megláthatott, ami malma udvarában és kertében történik. Alig mászott vala fel az öreg a meredek hegyre, s máris a völgyben egy hetyke parasztlegény ólálkodik malma körül. A menyecske legott kiüté fejét az ablakon, s a szobájába hívogatá a legényt, ki azonnal bémene. Ennek láttára az öreg molnár szörnyű dühre fakada, s e felkiáltással: "így jár a vén bolond, ki fiatal nőt vesz feleségül; "az alatta tátongó mélységbe rohana. Azon helyre honnét leugrott rokonai keresztet állítottak, a szomorú eset emlékeül".

Lehetséges, hogy mindkét hagyomány igaz. A kereszt nemcsak a fönt írt szereplőknek állít emléket, hanem azoknak is akik, sajnos nem is kevesen, hasonló módon követték őket a halálba.

A Molnár-sziklától visszakapaszkodva a P jelzésű ösvényre, ültetett fekete fenyvesen keresztül leérünk a Csanyik-völgy torkolatához, ahonnan az 5-ös autóbusszal tetszés szerint utazhatunk Lillafüred, vagy Diósgyőr felé.

3.
Lillafüred (Szent István-barlang) - Szent István-lápa - Szent István-kilátóhely - Rovienka (Eszperanto-forrás) - Hámori-tó - Lillafüred (Palota-Szálló).

kb. 7 km; 3 óra

A lillafüredi Szent István-barlangtól a lillafüred-hollóstetői (miskolc-egri) országúton D felé indulunk. Átmegyünk a Fehér-kőről a Szent István tetőre áthúzódó mészkőrétegbordát keresztező alagúton, amely után néhány tucat lépésnyire széles, jelzés nélküli erdészeti föltáróút indul a Szent István-lápa felé. A jobbról, majd később balról is nyurga növendékerdővel kísért úton agyagpala-rétegek közül előszivárgó erecske folyik át, majd az útbevágás jobb oldali föltárásában erősen és apró redőkbe gyűrt palás mészkőrétegeket figyelhetünk meg. Enyhén emelkedve a Vesszős-völgy oldalába érkezünk, ahonnan a Szinva-völgy és a Fehér-kő látványában gyönyörködhetünk. Rövidesen elérjük a Vesszős-völgy patakját, keresztezzük a mellette vezető sárga (S) jelzés meredek útját, majd az élesen jobbra kanyarodó, továbbra is enyhén emelkedő szállítóúton korábbi irányunkhoz képest visszafelé gyalogolunk. Szemben a Szinva-völgy Szent István tető és Fehér kő közötti szűkülete látszik. A Vesszős-völgy oldalából fölérünk a Szinva-völgy bal oldalára, ahol az út élesen balra kanyarodik, és újra visszatér a Vesszős-völgy oldalába. Itt még egyszer találkozunk a S jelzéssel, ismét élesen jobbra kanyarodunk és szép, mészkedvelő tölgyes alatt megint a Szinva völgy oldalában haladunk fölfelé. A szállítóút következő kanyarja már kevésbé éles, és balra ívelve fölér a Szent István-lápa tetejére, ahol balról hasonló út csatlakozik hozzá. Jobbra fordulunk, és É felé haladunk tovább. Bokros tisztáson balra ágazó szekérutat hagyunk el. A balról kisérő, fenyőkkel beültetett töbörsor egyik tagjában nyílik az István-zsomboly, amely 250 m-es mélységével az ország legmélyebb barlangja (lejárata zárva van; csak engedéllyel, vezetővel, gyakorlattal és jó fölszereléssel látogatható). A töbörsor végén kezdődő tisztásnál szállítóutunk először enyhén, később egyre határozottabban jobbra hajlik, majd lilásvörös, meredek porfirit fal alatt élesen balra kanyarodik. Jobb oldalán kőkerítés kezdődik, amelyen átkelve óvatosan leereszkedhetünk az István-kilátó porfirit szikláira. Közvetlenül alattunk a Palota-szálló tornyát mögötte - Hámoron át egészen a Molnár-szikláig - a Szinva völgyét láthatjuk. Messze, É-on Kazincbarcika, ÉK-en Diósgyőr füstjei halványodnak.

Visszatérve a szállítóútra, Ny-i, majd ÉNy-i irányba ereszkedünk. Mintegy 1 km után nemrég használt (esetleg éppen égő) boksához érünk. Itt jobbra lekanyarodunk az erdészeti szállítóútról, és meredeken ereszkedő szekérúton lefelé indulunk. Balról érintjük a Savós-völgyben kanyargó lillafüred-szilvásváradi műút egyik hajlatát, majd kissé jobbra tartó keskenyedő úton, telepített fenyők alatt ereszkedünk tovább. Balról a műút újabb kanyarát látjuk. Kacskaringózva folytatódó ösvényünk később kettéágazik. Jobbra, a kevésbé meredek ágra térünk, amely hamarosan enyhén emelkedni kezd, és a Garadna-völgynek jobb oldalában, a Hámori-tó fölött (lombfakadás előtt le lehet látni a vízre) az Eszperantó-forrás, eredeti nevén Rovienka pihenőjéhez érünk. A bő vízű forrás az önmaga építette forrásmészdombról vékony zuhataggal ömlik alá. A forrástól vagy az eleinte szintben továbbhaladó és később leereszkedő, vagy a patak mellett azonnal lefelé kanyargó ösvényen a Hámori-tó mentén futó kisvasút pályájához jutunk.

A Hámori-tó, amint arra utaltunk már, mai alakját 1810-13-ban kapta, amikor K-i végén Fassola Frigyes megépítette a völgyzáró gátat. Természetes elődje, a Szinva édesvízi mészkő-lerakódása által visszaduzzasztott Fel-tó a XIV-XV. sz.-ban a diósgyőri pálosok halastava volt, s böjt idején ellátta a szentléleki pálos kolostort is. Jelenlegi állapotában hossza 1200 m, zsilipekkel szabályozható mélysége 4-8 m, átlagosan 400 000 m³ vizet tárol. Legnaposabb partjain a II. világháború előtt fából való úszó szigetekkel tagolt strandfürdő működött, a víz hőmérséklete ugyanis helyenként elérheti a 20-23 C fokot. Telente rendszeresen befagy, koranyártól őszig jó csónakázási lehetőséget kínál; s - főleg pisztrángjai miatt - szinte minden évszakban kedvelt horgászvíz.

A Hámori-tó D-i partját követve, a P, K+ jelzésű úton, a kisvasút alagútját balról megkerülve közvetlenül a Palota Szállónál érkezünk vissza Lillafüredre.

4.
Lillafüred - Fehér-kő-lápa - Gulicska-tető(szirt) - Mély-völgy - Alsó-Hámor

kb. 5 km; 1,5 - 2 óra.

A kisvasút megállójától a posta mögött, a park sétányain a Szinva folyásirányával szemben D felé indulunk. A gépkocsiparkoló után átmegyünk a Szinva hídján, és rátérünk a zöld jelzés éles kanyarral kezdődő sétányára. (Ha az 5-ös autóbusszal érkezünk, a Szt. István barlangi megállótól visszagyalogolva ugyanehhez a hídhoz juthatunk.) A kőmellvéddel megtámasztott sétány az éles kanyar után a Fehér-kő Ny-i lábánál D felé emelkedik. Mesterséges sziklaalagút után balról a "Lourdes-i barlang" elnevezésű sziklakápolnát hagyjuk el. Fölötte nyílik a Kristály-barlang. A kápolna a Lourdes-i, csodatévő Szűz Máriának állít emléket. A benne látható szobor a budai Mátyás-templom egyik középkori szobrának másolata. Alattunk, jobbra Lillafüred házai sorakoznak. Balra forduló utunk sűrűn ültetett lúcosban lassan kanyarog fölfelé. A gyakori rövidítő ösvények között kedvünk és erőnk szerint válogathatunk. A tetőhöz közeledve a fenyvest bükkös váltja föl, majd az utolsó, meredekebben emelkedő szakasz után kis nyeregbe érünk, ahonnan a balra ágazó Z ösvényen Fehér-kő sziklakilátójához gyalogolunk. Az élükre állított, ördögszántás (csapadékvízoldás) barázdálta mészkőbordákból a Szinva és a fölötte emelkedő Szent István-tetőre látunk, amelynek K-i oldalán folytatódnak a Fehér-kő remek rétegbordái.

A sziklabérctől visszatérünk a Z jelzés szekérútjába, és DK felé tartva a P jelzéssel találkozunk. Innen, derékszögben ÉK-nek fordulva a P és a Z jelzés együtt halad K, DK felé, a K+ jelzés "betorkollásáig"; majd bokros réteken keresztül ÉK felé fordul. Míg 150 lépésnyire a P jelzés jobbra, mi a Z és a K+ jelzést követve balra, ÉK, majd É-ra tartunk. Ismét erdőbe érve elválunk a balra kanyarodó K+ jelzéstől és a Z jelzésű utat követve, enyhe emelkedőn fölkapaszkodunk a Gulicska mészkőszirtjéhez (544 m). Alattunk, Ny felé, a szirt meredek, Ny-i falában, 50 m-re a Mély-völgy talpa fölött nyílik a Gulicska-szirt üreg 11 m-es hosszúságig járható folyosója: igazi, kiemelt, száraz, romosodó forrásbarlang. A bejárata alatti törmeléklejtőn, erdészeti föltáró utat keresztezve, óvatosan ereszkedünk a völgytalpra, amelynek régi, jelzés nélküli szekérútján lefelé megyünk.

A szekérút hamarosan a föltáróút "vak" ágában folytatódik. Ahol a föltáróút újra keresztezi a völgyet, bevágásában a karsztos mészkőhegység szövettani metszete tárul elénk: meredeken álló mészkőrétegek, a réteghatárokon számos, néhol elmetszett kürtővel, kéményszerű barlangjárattal. A föltáróút innen néhányszáz méteren a völgytalpat követi, majd balra ívelve a völgyoldalra kapaszkodik. Választhatunk. A völgytalp öreg szekérútját követve, az erdei vasút völgyhídja alatt legyalogolunk Alsó-Hámorba; vagy a föltáróúton fölkaptatunk a Puskaporos (456 m) É, ÉK-i orrára (kb. 400 m), majd magasan Alsó- és Felső-Hámor fölött, Ny felé enyhén kanyarogva, szinte szintben visszasétálunk Lillafüred felé. A föltáróút a Palota Szálló fölött teljesen vissza, K-nek fordul, de a kanyarban jobbra ágazó, viszonylag meredek ösvényen közvetlenül Lillafüredre ereszkedhetünk. (A második változat kb. 2,5 km-nyi többlettel jár, de a nagyszerű látvány kárpótol fáradságunkért).

5.
Lillafüredi kisvasúttal vagy autóbusszal Újmassa - Közép-Garadna - Csókás - Udvar-kő - Kaszás-rét - Forrás-völgy - Szeleta-tető - Lillafüred

gyaloglási távolság kb.: 10 km, 3,5 - 4 óra

Lillafüredről Újmassára kisvasúttal vagy a 15-ös autóbusszal utazhatunk. Az előbbi megállója a Palota Szálló É-i szomszédságában, az utóbbi a Hámori-tó É-i partjának DK-i vége fölött, az ómassai műút kiágazásának tövében található. (A kisvonat ritkán jár ugyan, ám azzal utazni élvezetesebb).

A Garadna-patak jobb partján álló újmassai őskohó egyik legértékesebb és leglátványosabb ipari műemlékünk. Fassola Henrik ómassai olvasztójának igazán "egyenesági leszármazottja", hiszen fia, Frigyes, annak fölváltására építtette 1811 és 1813 között. Helyén már a XVIII. sz. hetvenes éveiben kisebb vasverők dolgoztak, ezeket Fassola Frigyes a Hámori-tó gátjának elkészülte után Hámorba költöztette. Az újmassai kohó 1813-tól 1871-ig, az "új" diósgyőri nagyolvasztó üzembe helyezéséig rendszeresen dolgozott. A hozzá tartozó apró ipari település ezután elnéptelenedett, a kohó és a többi épület romosodni kezdett. A helyreállítás munkálatai 1955-től napjainkig több szakaszban folytak. A kohó mellett a vele egykorú kőépület (Massa múzeum) és ezekkel szemben, a Garadna bal partján álló épületcsoport (ma részben szabadtéri, részben fedélalatti múzeum), ahol a massa és a vízikerekekkel hajtott vasverő kicsinyített mása, valamint korabeli termékeik láthatók szemléltetik a XVIII-XIX. sz.-i vasipar munkáját. Nyitva: hétfő kivételével 10-17 óráig.

Újmassáról a lillafüred-ómassai műúton a Garadna völgyében "többféle" 1 km-t gyalogolva, miközben balról elhagyjuk a Nyavalyás-hegyi dolomitbánya alsó, fölhagyott fejtésének sebhelyeit, a Garadnai Pisztrángtenyésztő Gazdasághoz érünk. Halastavait részben a Garadna, részben az itt szinte belefakadó Margit-forrás látja el vízzel.

A sebes pisztráng (Salmo trutta) magasabb középhegységeink gyors hűvösvízű patakjainak őshonos hala. Ízletes húsa miatt tenyésztik is, a Bükkben a Szalajka és Garadna völgyében. Különleges, bennszülött bükki formája a piros pöttyökben gazdagabb Ungerpisztráng (Salmo trutta morpha Ungeri), amelynek fölfedezője és leírója Vásárhelyi István /1889-1968/ (sírja a felső-hámori temetőben), aki életének java részében itt a garadnai Pisztrángtenyésztő Gazdaságban lakott, dolgozott, és állított össze nagyértékű csiga-, rovar-, hal és kisemlős gyűjteményeket.

A Pisztrángos létesítésének javaslata szintén Herman Ottótól származik (1906), de csak 1932-ben hozták létre. A gazdaság mai vezetői szívesen vállalkoznak a vörösfenyő deszkából készült keltetők és a különböző kor- és súlyosztályokat elkülönítő, medencék bemutatására, sőt nyaranta a megvásárolható halak ízletes húsát helyben elkészítve is elfogyaszthatjuk.

A halgazdaság É-i szomszédságában a műútról jobbra kiágazó P+ jelzést követve, a Hárs-kút völgyében, viszonylag meredeken kanyargó úton jutunk föl a Kis-fennsík D-i szegélyére. A D-i szegély Csókás nevű részén balról a P jelzéssel találkozunk, amely azonban jobbra rövidesen elválik utunktól. Ahol a P+ jelzésből jobbra kiágazik a Csókás-forráshoz vezető Po jelzés, nemcsak megpihenni, körbesétálni is érdemes.

A Csókás a Kis-fennsík karsztjelenségekben jellegzetesen gazdag része. Pihenőhelyünk mellett attól D-re a Csókás-forrás vize rövidesen eltűnik a Csókási-víznyelőben, éppúgy ahogy az időszakos vizek az ide kanyarodó varbói kövesút túl oldalán a Csókás-réti-víznyelőben. Víznyelő volt egykor az 55 m hosszú Csókási-barlang is, amely a forrás közvetlen közelében mélyülő töbör alján nyílik, s amelynek szűk járatát - ha ruhánkat nem sajnáljuk - elemlámpával végig járhatjuk, mászhatjuk.

Csókásról változatlanul a P+ jelzést követjük. Jobbról töbörsoros völgy csatlakozik hozzánk, amelybe szekérutunk is hamarosan leereszkedik, és a töbröket kerülgetve a Bükk leglátványosabb felszíni karsztformájához, az Udvar-kő szakadéktöbréhez vezet.

A remek képződményhez a balra kiágazó PΩ jelzés ösvényén ereszkedhetünk le. Mélysége 20 m, átmérője 15 m. Alján a levegő gyakran 10-12 C fokkal hidegebb, mint a felszínen. Eredetileg maga is a völgytalpi víznyelőtöbör-sor tagja volt, de a szomszédos nyelők járatai alatta tágas teremmé egyesültek és a töbör feneke (a terem mennyezete) beszakadt.

Az Udvar-kőt elhagyva a P+ jelzés a barlangjairól nevezetes Kőlyuk-galya DK-i tövében halad tovább.

A három "Kő-lyukat" legkönnyebben úgy találhatjuk meg, ha az Udvar-kő után az első balra ágazó (jelzés nélküli) szekérút bal oldalától induló erdővédő kerítés mentén néhányszáz m-t fölfelé kaptatunk. Ahol az erdőt bokros tisztás váltja föl, a kerítésen belül, de annak közelében nyílik a Kő-lyuk II., Ny-i szomszédságában a Kő-lyuk I. A kis töbör aljából induló Kő-lyuk II. v. Hillebrand Jenő-barlang szűk üregrendszere két tágas terméről nevezetes.

Az egyikben cölöplyukak jelzik az újkőkori ember megtelepedését; a másikban, amely a bejárattól kb. 90 m-re fekszik és cseppkövekben gazdag, őskori medvekaparás utánzatok találhatók a falakon. Ilyen emberkéztől való vallási vadász-szertartás részét képező őskőkori karcok Magyarországról egyedül innen ismeretesek, s Európában a Hillebrand Jenő-barlang ezek legkeletibb előfordulási helye. A nagyobb töbörben, a látványos bejárati kapuzattal induló Kő-lyuk I. hossza 350 m. Benne számos barlangi medve koponya - többségük egyéb csontok nélkül - arra vall, hogy termeiben őskori vadászok folytatták vallásos varázsszertartásaikat.

A Kő-lyukaktól visszatérünk a P+ jelzésű útra és azon K, majd D felé gyalogolva a Kaszás-réti-visszafolyó és a Felső-forrás völgyét elválasztó nyeregre érkezünk.

A Kaszás-réti-visszafolyó olyan, víznyelőben végződő búvó patakos vakvölgy, amely az innen Ny-ra fekvő agyagpala felszínén összeszedődő, száraz nyarakon rövid időre elapadó csermelyt vezeti vissza a "hegybe". Hóolvadás, későtavasz-nyáreleji esőzés után nyelőtölcsérében örvénylik alá a víz, máskor már a lyuk előtt törmelékben-hordalékban elszivárog. Korábbi, ma már túl magasan fekvő, ezért nem működő nyelője a különleges cseppkőgazdagsága miatt lezárt Lilla-barlang.

A völgyválasztó nyergen a P+ a Z jelzéssel találkozik, és élesen balra kanyarodva ÉK-nek tart, majd jobbra fordulva elválik a Z jelzéstől és a Felső-forráshoz ereszkedik.

A Felső-forrás, amely többek között a Kaszás-réti-visszafolyóból is táplálkozik, foglalása előtt a Bükk egyik legszebb legbővizűbb karsztforrása volt. Jelenleg csővezetéken át átlagosan napi 400 m³ vizet juttat Perecesre. Völgyfője hatalmas, nagyszabású katlan , amelynek DNy-i, D-i pereme látványos sziklafal. Ennek Ny-i végén, magasan a völgytalp fölött tátong a Felső-forrási-barlang, amelynek fönn, a szabadba nyíló kürtő, valamikor a Kaszás-réti-visszafolyó elődjének vizeit nyelték a mélybe. Egyikükön viszonylag könnyen bárki a felszínre mászhat. Aki nem kockáztat, az kívülről kapaszkodhat föl ide - megéri, mert ritka érdekes és tanulságos térség.

A Felső-forrástól az P+ jelzésű út a völgyfő katlan alján kanyargó patakmedret követi. (A forrás elvezetése óta a mederbe csak csapadékosabb időkben jut víz). A katlan aljának föltűnő lapossága annak köszönhető, hogy a forrás és patakja egyenletesen föltöltötte édesvízi-mészkővel. A katlan K-i vége összeszűkül és ugyancsak édesvízi mészkő alkotta lépcsők mellett jutunk ki belőle a Forrás-völgy első nagy pala térszinekbe mélyülő tágulatába (csapadékos idők után a lépcsőkön lebukdácsoló víz a Szalajka-völgyet idézi). Néhányszáz méter után a patak medrében száraz évszakokban is újra megjelenik a víz, amely a völgy D-i oldalában fakadó Flóra- és Közép-forrásából való.

A mintegy 1,5 km hosszú, vizenyős réteknek, égereseknek helyet adó völgytágulat K-felé hirtelen összeszűkül, és keskeny szorossal szeli át azt a mészkőösszletet, amelyben az 1 és 2. számú útvonalunkról már ismert Kecske-lyuk Büdös-pest és a Büdös-pest-zsomboly nyílik. A Büdös-pest alatt elérjük a P jelzést. Útvonalunk innen 1. számú kirándulás első szakaszának fordítottja: Fölkaptatunk a Dolka-tető K-i peremére, majd a Szeleta-zsombolyt és a Szeleta-barlangot megközelítve a Szeleta-tetőre, s végül Felső-Hámor fölött jutunk le a lillafüred-miskolci műútra.