Robert Browning válogatott versei
TARTALOM
TÉBOLYDA-CELLA
I - JOHANNES AGRICOLA MEDITÁL
II - PORPHYRIA SZERETŐJE
JAMES LEE ASSZONYA
I - JAMES LEE ASSZONYA AZ ABLAKNÁL ÜL S BESZÉL
II - A KANDALLÓNÁL
III - A HÁZ ELŐTT
IV - A TENGERPARTON
V - A SZIKLÁN
VI - KÖNYVVEL, A SZIKLA TÖVÉBEN
VII - A SZIKLÁK KÖZÖTT
VIII - A RAJZTÁBLA MELLETT
IX - A FEDÉLZETEN
ELHÚNYT NŐM, A HERCEGNŐ FERRARA
Ott fenn a menny, s éjente én
Pompás héján pillanatok át,
Nap s hold legyen bár büszke fény,
Nekem ragyogásuk se gát,
S kizárom csillagok hadát.
Mert én Istenhez készülök,
Isten felé röpít hevem,
S keblén, mely lakom lesz, örök,
A tünt dicsőség nincs jelen,
És lelkem végre elpihen.
Pihen, hol mindig helye volt,
S Isten, mosolyog, mint most s elébb;
Nem nőtt, fogyott még nap, se hold,
Csillagtól nem nyüzsgött az ég,
S már elgondolt mint gyermekét;
Rendelt számomra életet,
Minden körülményt megszabott,
Bármily csekélyt: szavára lett
E kéz, mit összekulcsolok,
S előbb, mint nap, hold, csillagok.
S így megteremtve és eként
Elplántálva, ártatlanul
Nőnöm parancsolá, faként,
Mely rügyez s virágba borul
Nem kutatva, miért virul;
De eszme, szó, tett szítja mind
Szeretetét lelkem iránt,
Melyet nagy szeretete mint
Örökös zálogot kivánt
Kizárólagos tárgy gyanánt.
Igen, faként, mely égbe tart,
Nem maszlagként, mely meghajol!
Óv Isten: töltsek bár italt
A bűn ocsmányságaiból
S hajtsam fel, elkeverve jól -
Tudom, abból természetem
Rügyet formál s víg szirmokat,
De harmatból mérget terem
A maszlag, puffad, felfakad -
Mit sorsa kezdettől kiszab.
Így fekve, míg a kegyelem
Táplál, mint nem muló erő,
Bősz poklok ágyát látni lenn,
És mindazt, ki eget verő
Tűz-árjában jajongva fő:
Földi éltében áldozat-
Láng akart lenni mind - nem épp
Oly kegybe, mint én, jutni, csak
Elkerülni Isten dühét;
S bűn lett a szándék, bármi szép.
Pap, doktor, remete, barát
S apáca imába kopott,
Ministráns, mártir és apát -
Kárhozott volt, bár még napot
Sem formált Isten s csillagot!
Isten, kit dícsérek; s akit
Én, senki, hogy dicsérhetek,
Ha kiszámítom útjait,
Kegyéért alkuszom, s helyet
Jobbján fizetségért nyerek?
Korán jött este az eső,
Hamar szél támadt feketén,
Szil-csúcsot daccal tördelő,
S tajtékot vert a tó szinén,
Alélt szívvel füleltem én;
S Porphyria osont be: lám
Vihar, hideg, szél künnrekedt,
Letérdelt, a rostélyra láng
Fészkelt és a házba meleg;
Felállt, az ázott köpönyeg
Leomlott testéről s a sál;
Mellé sáros kesztyű; lehullt
Fátyla alól a dús haj-ár;
Ágyamra ült, hozzám simult
S szólitott. S mert hasztalanul,
Csipőjére tette karom,
Felfedte válla hó szinét,
Megrázta szép haját mohón,
Míg arcom a fürtökhöz ért
S elborított a szőke ék,
És hogy szeret! suttogta: ő,
Kit bár rég unszol szíve, gyönge,
Hogy gőgjét, rangját sürgető
Vágya útjából félrelökje
És enyém maradjon örökre;
De néha győz a szenvedély,
Lám nem volt víg estély se gát,
Hogy rám gondoljon, kit kevély
Szivéért rég sáppaszt a vágy,
S eljött esőn és szélen át.
Hidd meg, szemébe néztem, és
Büszkén; végre tudtam, szeret
Porphyria; meglepetés
Melengette a szívemet,
Míg fontolgattam, mit tegyek.
Most, most enyém: tökéletes,
Szép, tiszta, jó; csak egy maradt:
Aranyhajából jó feszes
Zsinórt fonni, kigyózva hadd
Fogja körül a csöpp nyakat -
S megfojtottam. Nem szenvedett;
Nem fájt neki, biztos vagyok.
Mikor mint méh-rejtő rügyet,
Szemhéját felnyitottam ott,
A kék szem tisztán kacagott.
Aztán megoldottam nyakán
A fürtöt; még egyszer kigyúlt
Csókomtól arca, mint a láng;
Fejét megtámasztottam úgy,
Hogy most az én vállamra hullt;
S még most is egyre ott pihen,
Rózsás, mosolygó kicsi fő,
Boldog, mert már nincsen jelen
Semmi bántó, kedvet szegő,
Helyettük engem nyert el ő!
Porphyria nem tudta még,
Hogy így betelik óhaja.
És most ketten ülünk eképp,
Nem mozdultunk az éjszaka -
S Istennek nem volt egy szava!
Tótfalusi István fordítása
I - JAMES LEE ASSZONYA AZ ABLAKNÁL ÜL S BESZÉL
Csak egy nap, Szivem,
S milyen más a világ!
Nap süt - hidegen,
Daltalanok a fák;
Eltünt a szél,
Komor ég dühe vág:
Nyár volt s jön a tél.
Nézz rám! Te is e
Forgást követed?
Mondd, bízhatom-e?
Mit rejteget
A drága rév,
Mire vált szived,
Ha fordul az év?
Te férfi vagy, és
A szerelmesed én:
Fészken - repesés,
Hattyú - tó tükörén;
S neked - én: (ó, siess!)
Hajolj fölém,
Karodba vehess.
Hajók roncsa táplál, tüzünk?
E tölgy s fenyő?
Gond, baj, mit csak félig érthetünk,
Halott-sivár,
Megül ma már,
Keserü francia partvidék!
Hány hajós tette fel életét...!
Mint én, a nő.
Vörös fényként loboghat e tűz
A tengeren:
Nézi-e hajós, kit vihar űz,
S ázott-fagyott,
Az ablakot?
Sziszegve irígyli-e, gyűlöli-e,
Hogy egy otthon e fény, hogy jó melege
Neked s nekem?
Hajósnép, Isten óvna bár!
Átok, ne fogj!
Hány hajót biztos réve zár,
S már rozsda csak,
Korhadt kacat,
Mig szunnyadt szivünk, a szú belül
Elrágta - két halál közül
Melyik a jobb?
Ki élt itt, mondd, kettőnk előtt?
Sok régi pár.
Lesték-e vajon e hajdani nők
Szerelmesük,
Kit egykor velük
Jó szél röpitett - (no, sziszegjetek!)
Mert - észre se veszed, a deszka recseg
S pokolra tár.
A fecske kiülteti kicsinyeit
S a víz fele néz:
Kígyózva, olajosan gyürüzik
A parti rész,
De sötétlik a mélyvíz, villog tarajostól -
"Elhágy a szerencse, marad csak a rossz sors" -
Ha! a szél panaszos jaja egyre süvit!
Hogy nyúlt fügefánk! föl, a sós levegőben!
Most - ujjai zárva.
A világ remegett tenyerén-levelében:
Nyár ragyogása.
De arany dele múlt, kifakult azóta,
Hogy fonnyad a szőlő, döfve karókra!
És fonnyad a szívem, lelkem erőtlen.
S mégis, itt vagyunk: dús szeretők, te meg én,
Van mindenünk,
Ház: négy szoba; föld: rőt, vad televény,
Terem nekünk;
Hol gazt a falánk nyúl alig talál,
Most az is esemény, ha egy szarka leszáll;
Ködképek, tünve November egén.
Mért terjed a fagy? Milyen útra kél
A szív, melyet
Isten kegye éltet, száz színt cserél
S lehel életet
- Sokasítva magát - hidegbe, sötétbe?
Ó, méltón élj s szeress, tűrő, bátor legyél te!
Mit a Nyár frigye köt, hadd oldja a Tél!
Most szólok veled - ez nem panasz,
Csak vita, érvelés.
Szerelmem akartad - ugye, eddig igaz?
S szerelmem lettél s vagy ma is az;
De mivé lett mind az egész?
Nekem Te - másképp, mondd, lehet-e?
A világ voltál - s mi több:
- Mert csal a szerelmes szeme! -
E világ dicsfénye, Istene,
Ki elébb csak puszta rög.
Rög, puszta rög, gyarló, igen!
Vagy túlzok, tévedek?
Gyengéid érdemnek hiszem?
S hogy csak bőség van, inség sosem?
Elfojtom itéletemet?
Ó nem, Szerelmem! nem így, ne félj!
Tudtam, mi vagy: gyenge rög,
Ugar, hol dudvát hajt a mély,
Sok felburjánzó szenvedély,
S pár jó mag a gyom között.
S így voltál enyém és én a tiéd -
Ugye tudtad - bármi hibád;
Ápolva olajfát s szőlővenyigét,
Várva olaj s bor dús örömét -
Mint az Írásban állt.
S kudarcuk mit bizonyít, no ládd,
Hogy elmaradt mind e jó?
"E férfi nekem így is: egy világ,
Ha gyom, ha virág: egyik legalább,
Nem! mind szeretnivaló!
S lám, mégis: rosszra vált, hogy ilyen
Elnézőn szeretek,
S míg várok, vénülök, azt hiszem;
Mily régi e dal! szomorú esetem
Új dal témája lehet:
"Hogy e víg szerelem gyors szárnyra kel,
Gyanítva kötelékeket:
Bölcs voltam, s vágyad ez űzte el,
Majd friss, szerető szempárra lel -
Hogy messzebb nézne? Minek?
A hantra dűlve
Néztem a sziklát -
Az ár kikerülte;
S a fű is alattam: hant röge inkább -
Halott, gyökeréig; nem maradt
Tétlen a nyári nap.
A szikla alélt
Üllő-csupaszon;
Nem lelsz ily acélt!
Szárazra kisült; se csigahéj, se gyom.
Szine tűz, de a szive jégben áll:
Szirt-oltárod, Halál!
S ami szökdösött,
A hant tetején,
Nem is csöpp tücsök:
De vértes, acélsisakos csatamén!
Mesebeli mágus küld ily lovagot,
Tündér-kék szárnya ragyog.
S a napszítta kövön
- Mintha fáklyából! -
Szikrányi öröm:
Két piros pillangó-szárny lángol.
A hant helyett, rút szikla helyett,
Nézd: kék-piros csoda lett.
Nem épp ilyen
Az emberi szív?
Éget - hidegen,
Emészti sivár magánya, amíg
Ily kék-piros édes tűz - nem övé! -
Szerelem libben fölé!
VI - KÖNYVVEL, A SZIKLA TÖVÉBEN
"Jajongsz, szél? Nem nyugszol, békételen?
Ki kell a másikának, te vagy én?
Kínban vergődsz, béklyóba vert elem,
S ha szólítlak, hangom: remény,
Rabságod elűzhetem?
Vagy szótlan vergődsz, igazságra várva
S ügyed rámbizod? Vigyázz, azt hiszem,
Nincs szó ily kínra írnak, a hit ára:
Hamisság; balga szerelem:
Hiú remény döbben magára;
Ez mind - miénk; de nincs hang, fájdalomra,
Mely a tiednél tépettebb lehetne:
Mert mondd, jajszó nélkül megtébolyodna
Bárki, ha szert tehetne
Kínjához pátoszodra?
Sok sóhajból mit próbálsz? melyiket?
Mely az apáca kék, szederjes ajkát
Lassan felnyitja - lelkeként lebeg
S nyújtózik a test, szétrugva a szalmát,
Amelyen didereg;
Milyen sudár volt! - s megtört; hitted-e?
Hervadt ajka szétnyílt, egymásba mélyedt
Tíz ólom-szin köröm: tíz kés hegye;
Nyirkos tenyér. És csönd: a lélek
Búcsúüzenete.
Ó, szél! - vagy inkább - hogy segítsz nekem -
Szándékod úgy értsem? Mint a kutya itt a
Parton, mely egykor szembe jött velem,
A koncot elutasitotta
S csak nyalta nyüszítve kezem?"
Ez - s annyi más - egy ifju büszkesége,
Aki minden hibáján és kudarcán
- Inség, ha jő, szégyen, ha hull fejére -
Példát lát s így okulván
Megy új veszélyre:
Példát, követni-készet, önmagában?
Ó, többet ennél! kezdőként rajongva,
Kedvét kettőzni kell jel-olvasásban,
Minden kis részletet kibontva:
Az istenit - csirában.
Ő tudja, mit jelent a vereség
S a többi! ő, ki veretlen maradt:
Kudarc, szégyen - csak próbatétel épp,
Ő: dicső - örök fény alatt
Túlfényli szinterét.
Hát így itéld meg, mit nyög, érti-e,
Mit nyög a szél - megfejti ifju hév?
Mert gyötrelmek számláját nyujtja be
Sok kedves, szelid év
- Lelkünk próbaköve;
S egy nyári hajnalon, épp kél a nap
Mozdulatlan nyugalomban körülnéz
És lát csodás, idegen partokat -
Te félhomály! te égi tűzvész!
- S kiolt egy pillanat -
S fönn már szél támad a szőlők között,
S mi mást suttogna ily halkan: Ime,
Változás rezdül, hálója örök
- A Szépség félmult ideje -,
Bevégzi örömöd.
Semmi nem marad ugyanaz: sivár
Vigasz, hogy egyre jobb lesz, hogyha: más.
Bár kincsén, mit szivünk magába zár
Ne fogna többé változás!
De - mindhiába már.
Csak így, világ? Ó, ez régi keserved!
Dallam: hullámára élünk-halunk.
Sodródj hát, ember; örvendj, hogy emelkedsz,
Hogy új jő, még-nem-unt,
S hogy nem zárul be lelked!
Új a kérdés; s a válasz: semmi nem
Tarthat örökké. Szól s sóhajt a szél. S mi -
Békén - vele: az élet már ilyen;
S hogy - próba-e? értem-e? Isten érti.
Én csak elviselem.
Mily kár! nincs rá mód, bevésni a lélek
Tenyerébe a szépet s jót, midőn
Miénk. Csak a halál hulláma érhet.
Ó jaj, ha felkorbácsolja időnk!
Hull, s még előbb, mit éltet.
Jó barna, öreg Föld: gigász-mosolyod
Ez az őszi reggel. Vén csontjaidat
Rakod a napra, nyújtózik boka, térd:
Víz vidám fodraival locsolod.
És hallgatod, kő felett, ég alatt
A fehérmellű lile énekét.
S mily igaz, mily bölcs; jól teszi e vénség,
Hogy mosolyog éltünk bolond sorára.
Ha csak hozzád méltót szeretni bírnál,
Szived nem győzné tenger nyereségét:
Kínod legyen e bűnös lét kovásza!
Add magad Föld-anyánknak! égi díj vár!
"Ahogy két kéz hasonlatos..."
Akárki mondta, dőreség,
Nem érti, hiába tudós,
Isten szavát s szeretetét,
Ahogy mintázta e kezet,
Melyet, ím, én dicsérhetek.
Minden dicsérhető csodán
Túl, bár elsajátitanám,
Mi e gyors, jó kézben - szeretet!
"Ahogy két kéz hasonlatos..."
Ki ezt mondta, mit ért ahhoz;
A szív egy percet hogy követ,
Szépségét! - szárnyalóan édes
S szédítő végtelen a véges!
Néztem s rajzoltam e kezet,
S tanultam s rajzoltam megint;
Hány boldog perc ellüktetett!
S lelkemben volt szépsége mind,
S egy látomás, mely arra int:
"Töröld le - s újra kezdheted,
Csókkal átlényegítheted."
S már piros krétám ajkamon -
Lelkem, segíts, ha szám erőtlen! -
Csókom élessze holt mezőben
A Szépséget, mely - fájdalom! -
Elperegne holt ujjakon.
Agyagforma, tökéletes;
Egy kéz, mely élt - s már rég halott;
Gyűrűt sejt rá a képzelet,
Hercegnőét, s így tudhatod:
Egy mester lelt itt a vele
Rokon-büszkére: két magányos;
Géniusz hullt itt föld fele,
Ceruza nem fog ily talányos
Szépséget! - szárnyalóan édes,
Széditő végtelen a véges.
Réges-rég ez az isten - mint én,
A féreg -, ki-ki a maga szintjén,
Tanult s vágyott, rajzolt s szeretett,
Rajzolt, tanult s szeretett megint;
Hány boldog perc ellüktetett!
S a Szép - áradt lelkébe mind
S mit elcsukló művészete
Fel nem ért - gyűrűt vont e kézre,
S látja a képzelet szeme -
Mint ritka frígy megszentelése:
Itt - egy kudarc beismerése,
A mennyben - méltó jegyese.
Itt: a kislány, durva kezű;
Ott: a hideggé gyúrt agyag -
Megkaptam leckém, egyszerű
Amit hús és vér összead.
Egy kéz - csak szépség? szín s alak?
S ha úgy érezné, hogy sivár
Vagy mindahhoz, mit lelke vár
S meg nem válthat s te sem magadat:
Da Vinci - félrelökne már?
Hallom, nevet, aggályomon:
"Hogy nekibúsult e bolond!
A szépség - így véli e nő -
Rég-, vagy sosem-volt alkalom,
Mert nincs szépség, mely mérhető
- E durva paraszt kézhez. Ez - Ő!
»Művészet s tanulás - hiuság! «
Így szólsz te! De nem én, nem ám!
Eldobtam gyarló ceruzám
S hosszú, türelmes éveken át
Tanulmányoztam: rezdülő
Hús, csont, ideg hogy működik,
Míg drapériái fedik.
S bár művemben e sok erő
Játékából csak egy is elő-
Tűnne, melytől csont, hús, ideg
S a legdurvább emberi kéz
Oly méltó tárgy lesz, oly egész,
Hogy egy életen át figyelheted!
De a világ s szűk perc-tere
Ily kegyelmet megadhat-e?
A rész előbb, s az egész utána!
Ki vagy, fukar lelkű? mi rázza
Satnya tested, hogy így zokog?
»A vágy - sorsom szigoru gyásza;
Vagy szeretnek - vagy meghalok.«
E paraszt kéz, mely nem pihen,
Gyapjút, ha fon, kovászt, ha gyúr,
Nyers, durva kéz, hogy éli túl
Tűnt szépségét?" Én esztelen!
Menj, kislány, vidd durva kezed.
Leckém! örökre értelek.
Mért emlékeznél rám? Hiszen
Egy szóm nem volt könnyed s kecses,
Mit is kivánnál vissza - velem?
Feledj; nem voltam érdekes.
Elhagylak most. Szabad vagy; legyen.
Cserébe valld be te is nekem:
Volt közös lángunk! S bár zárva szived -
Mily kérés! - Egy kulcsért - szerelem! -
Kinyithatnád, mig olyan leszek,
Amilyennek Téged lát szemem.
Mert akkor nem számítana, nem
Hogy én voltam a rút; mint két kicsi mák,
Egyformák lennénk teljesen;
S ez így van, mióta a világ -
De add, tovább merengenem.
Úgy élni benned, oly teljesen,
Mint te - bennem! - ma is megremegek!
Szavadra derült-borult szinem,
S kezed, ha moccant. - Tengerek
Túljáról vezeti ma is kezem!
Ha rám gondolva - hogy ver szivem! -
Egy arcot látnál, ahogy én
A tied látom, oly fényesen,
S rándulna száj- s szemöldök ivén
Elcsukló szavad: "Egyetlenem!"
Hogy az élet volt a szerelem
S viszont - most valld be, ne tagadd;
Lélegzeted - nyugvóhelyem;
Szenvedély, hogy lessem szavad;
S hogy hulltom lábadhoz legyen.
Ha ily szerelmed sejtenem
Szavad- s nézésedből lehetne!
- Mert így múlik el életem:
Szavadra s nézésedre lesve -
S hihetném: "Lelkünk egy elem..."
S lennél hát, mint én: fénytelen,
Hajad durva, gyapjas, kopott,
Kezed: göcsört, te: én! - de nem
Bánnám én már, a boldogságba ott
Rég belehalnék, James Lee, igen!
Tandori Dezső fordítása
Most, hogy az arcomat üvegpajzs védi,
A fehér füst-habon át tudok nézni,
Ahogy ördöngős konyhádban fortyog a főzet -
Miféle mérget mérsz annak a nőnek?
Mert vele van most is, és tudja, tudom,
Hol s hogyan mulatnak közben azon,
Hogy a templomba futottam, sírva, nekik
Lefohászni az Istent! - Itt vagyok, itt.
Porrá törd, péppé zúzd, csapja a gőz,
Keverjed, kölyűzzed - nem sietős!
Elnézlek, jobb itt e sok fura tál,
Mint táncosaim meg az udvari bál.
Az ott a mozsárban - mézga-e, mondd?
Derék fa, mely arany-iszapot ont!
És ott az a finom kis kék fiola
Mézízű méregcsepp, vagy micsoda?
Volna csak enyém e kincsőrző katlan,
A temérdek gyönyör, a vad, láthatatlan!
Hogy halált visz hajtű meg ékszeresláda,
Meg legyező, pecsétnyom, ezüstkosárka!
Az udvari bálon egy cukorfalat,
És Pauline-nak harminc perce marad!
Csak egy rudacska lobbanjon Elise-re ott,
S a feje, a karja, a keble halott!
Siess - befejezted? A szín elijeszt!
Legyen lágy, mint a mézga, kísérteties!
A pohárban tompán felragyogó,
Hogy kavarja, kóstolja, s rámondja: jó!
Egy korty! Az a nő nem törpe kegyenc!
Így tudta befonni - de majd az a perc
Rögzíti a lelket a férfi-szemen,
S a lüktető érnek majd nem mondja: "nem!"
Az éjjel, míg suttogtak, olyan erőt
Véltem a szememben, hogy azt a nőt,
Gondoltam, félpercig bűvölni kell,
És szétfoszlik; nem foszlott; hát majd a szer!
Nem mintha kérném, hogy kíméld - soha!
Csak érezze: meghal, csak legyen nyoma,
Hogy roncsolod, csúfítod, bőrébe marsz -
Hadd kísérje őt az a haldokló arc!
Kész van? Le a maszkkal! Jaj, ne dühöngj,
Hisz nem is kell látnom, és meghal a hölgy:
A bájital fejében kapsz egy vagyont!
Hát rossz az nekem, ami őrajta ront?
Nesze, arany, meg ékszer, csak tömjed magad!
Gyere, csókold meg, vénember a szájamat!
De porolj le előbb, a ravasz halál
Nehogy elérjen - vár fönn az udvari bál!
Gergely Ágnes fordítása
ELHÚNYT NŐM, A HERCEGNŐ
FERRARA
Elhúnyt nőm, a hercegnő ez a kép
Itt a falon. Szinte él! Csodaszép
Darab; valóban: Fra Pandolf keze
Jól működött s most itt áll a müve.
Leül és megnézi? Kiemelem,
Hogy "Fra Pandolf", mert aki idegen,
Mint ön, megállt e festmény mély tüzét
És az arc lobogását nézni, még
Mind hozzám fordult (minthogy mások a
Függönyéhez sem nyúlhatnak soha),
S látszott, hogy kérdezné, de nem meri:
Mi ez a tűz?; nemcsak ön volt, aki
Igy meglepődött. Uram, nem csupán
A férj előtt lobbant fel ez a láng
A szép arcon; Fra Pandolf szavai -
Is felgyujthatták: "Egész befödi
Úrnőm csuklóját a köpeny", s megint,
Hogy: "Ecset nem hozza ki azt a pírt,
Mely ladym nyakán elhal." Mert a hölgy
Szive - hogy mondjam? - itta a gyönyört,
Mohón itta: szeme, bármit talált,
Mindennek örült, s mindenfele járt.
Minden mindegy volt, uram! Csillagom
A keblén, az esthajnal nyugaton,
Almaág, mit egy úri hülye a
Kertből felhozott, fehér szamara,
Melyen kirándult a városon át -
Minden tetszett neki, vagy legalább
Elpirult tőle. Csupa köszönet
Volt - jó! de - hogy is? - mintha nevemet,
Kilencszázéves nevemet annyiba
Vette volna, mint bármit. Ez hiba,
De nem szégyen kifogásolni? Még
Ha segített volna is a beszéd
- Mely nem kenyerem - kifejteni, hogy:
"Ez vagy az sért, ezt ne tedd, ha tudod;
Vagy hogy ez túlzás" - és ha lehetett
Volna is leckéztetni, nemcsak egy
Percre, mikor megbánta szavait
- Még az is sértett volna; márpedig
Sértést nem tűrök. Ó, kétségtelen,
Mosolygott rám, uram; de kire nem
Mosolygott úgy? Elég. Ment a parancs;
S minden mosoly egybeállt. Épp olyan,
Mintha élne. Ne menjünk? Odalenn
Már vár a társaság. Ismételem:
Az ön grófi urának hírneve
Bő zálog, hogy megértésre talál
A hozományigényem nála; bár,
Mint kezdetben mondtam, szép gyermeke
Az első célom. Nem, önnel megyek,
Önnel, uram. Neptunt is nézze meg:
Fókát szelidít, ritkaság, azt mondják;
Claus von Innsbruckkal öntettem a bronzát.
Szabó Lőrinc fordítása
Most, hogy a történet végéhez ér,
Sajnálnod közülünk, mondd, kit lehet?
A barátomat, vagy azt a ledér
Nőcskét, vagy engemet?
A barátom jelleme tökéletes,
És halmozta egyre még az erényt,
Mikor jött az a nő, aki prédára les,
S behálózta szegényt.
Láttam a hálóban bénán, bután,
Mondom: de ocsmány szeszély ez itt,
Kilencvenkilenc zsákmány után
Ő lesz a századik!
S hogy övé lett volna szegény gyerek,
Jobb lesz, mondom, ha megtudja azt,
Hogy nem fog a vadász ökörszemet,
Ha kaphat büszke sast!
És meglelte szemem a kacér szemét,
Kezem sóvár lett, társkereső,
Hát fordult egyet a kedvemért
És enyém lett a nő.
A sas én vagyok, tanu rá a világ,
Az ökörszem ő, az a puha fiú.
Elfordulsz, biggyeszted a szád?
Várj még egy percig, jó?
Mert látod, a barátom reszket, fehér;
Úgy döf, mint az ősgyík: minthogyha csak
Miattam volna a nappala éj,
Fogytán az égi nap.
S mint a tolvajt, úgy hiszi, tettenért:
"Bár szereti őt" - ennyit belát -,
"De győzzön le szerelmet, szenvedélyt,
Ha igazi barát!"
És a nő - az a nő olyan szelíd,
Mint a napszítta körte a falon;
Csak egy mozdulat s elém bukik;
Enyém - hát hagyhatom?
De étvágyam nincs rá, az a baj!
Hogyha útszélre dobnák, kellene?
Mikor leszedtem, egy nagyétkü raj
Dongólégy lepte be.
Hát én? Hogy a barátom mit mond, tudod.
Hogy a szerelme mit szól majd, sejtheted.
S hogy magamról én mit gondolok -
Nem sok jót, elhiszed?
Lelkekkel játszottam: ostoba múlt,
Elég, ha mentem a sajátomat.
Ám gondold meg, barátom parázsba nyúlt
Hitvány kövek miatt!
Az igazság útja egyenes út;
Hogy könnyű kis nő volt, az tény.
De tegyük fel, így szól: - Hagyd a fiút!
Hát bántottalak én?
Nos, mindegy, a történet eddigvaló,
Én legalább így tudok gondolni rá;
És, Robert Browning, te drámairó,
Itt van a téma a tollad alá!
Gergely Ágnes fordítása
Szobára szobát,
Fölhajtom mind
Utánad a házat!
... Ne félj, szivem, egyszer megleled őt még,
És nemcsak a függönyön lépte szellőjét,
És nemcsak fekhelye illatát,
Vagy fodra tükörből vissza ha int
S ujját virággal ekózza a váza!
De hervad a nap -
Előre még!
- S ajtóra jön ajtó...
Ó, végig ezer benyilót és termet!...
Hiába! kilép, mire én ott termek
S hajszolva - ki bánja? - megy kárba a nap.
Már este van és még hány menedék!
Milyen szobasor! hány rejtekes alkóv!
Babits Mihály fordítása
Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; míg
Ketten vagyunk a világban, én
A szerelmes és te a kőkemény.
Egyik üldöz, a másik fut s búvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
És bárhogy igyekszem hasztalan;
De mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj,
Ha elestél, ujra kezdeni:
E hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villantson szeme rám
Egy sugarat ebbe a ködbe, s én
Ha összedől remény-palotám,
Újra épitem! bár szökevény
Örökké s
Hűtlen
A Cél!
Babits Mihály fordítása
Hadd küzdjenek! hagyd csak! elmérgesedett
Ügyüket maga Isten itélje meg.
Ha bűntelen egyik: övé a dicsőség,
S mesém a bűnösben megleli hősét.
Kérnéd, ki ily mélyre süllyedt, a mocsárba:
Ne mozdítsa kezét, sár-bűzbe' bevárja,
Míg a Jó meg a Rossz eldönti a pert?
Menny s rút pokol - kín s rabság közepett?
Ki a bűnös? Hogy nézi ily bűnös az Istent?
Szinleg: áldja királynénk; s jót nevet ott bent.
"Mert szép, ha ki néki alattvalója,
De hogy komolyan vedd - no, szó se róla!"
Ürítsd fenékig a bűnt! Isten ugyis figyel.
S ha az életet: hát gyötrelmeivel!
Mert mindent látott bár, néma az ég
S megőrzi a föld szörnyű közönyét.
Hadd járjon a bűnös rózsák közt egyre,
Majd sebzi kacs-ág, dús fürtöt szedve.
Csak sejtse: e kert mire kell s hogy alul
Néma csőszként álnok szörnye lapul.
S leopárd-kutya-féle: egyre nyomában!
Álnok szolga-vigyor pöttyében-inában;
Sok hazug alázata hol leli vesztét?
Hol késik a perc, bűnért a fizetség?
Ez lenne - a bűnös. S az áldozat? ő ki?
Sujts rá még egyszer; hadd győzze, ha győzi!
Ki jóságával e gonoszt hesegette,
Hadd ontsa vérét, térjen meg a mennyekbe.
Vagy mindent, vagy semmit! Istenhit emelte?
Csak eddig s...? tovább is? Megérdemelte!
Elég a csűrés-csavarás, a sok
Bölcs fondorlat s mind a mentő paragrafusok.
"Megköveted?" Míg él Isten bajnoka, retteg
A Rossz, ám holtán: kap kegyelmet.
De ne menj még, barátom, mielőtt belefogsz;
Koronázva nem élhet a földi Gonosz!
S még egyszer: a bűnös lesüllyed-e végképp?
Vagy - bukva, de dicsőn! - bevallja a vétkét?
Nem? Rajta hát! Mindkettő föl a pástra!
Mig hármat számolok, lépjetek hármat hátra!
Tandori Dezső fordítása
Takard föl arcát, és elém borulva
Rémítsen el a hulla.
Mint férfi néz most is reám még!
Megtette a halál már a magáét.
Új életébe süpped, önmagába,
S csöppet se bánja
Se bosszumat, se bűnét - mind a kettő
Számára meddő,
S a változás ünneplő-ijedelmes
Lázában elvesz.
Mit ér, hogy a halál s a vére most a
Sértéseit és szégyenem lemosta?
Bár gyermekek volnánk, mint réges-régen
Künn a cserénynél és a réten -
A vétke s a Sors nem nyomná az elmém,
Könnyen viselném.
Itt állok, ő meg fekszik. Mit akarsz hát?
Takard el arcát.
Kosztolányi Dezső fordítása
Így - három nap még, s látom őt,
S egy éj - de hisz az éj rövid,
S két óra ráadás - és itt a perc,
S megint a régi, hű sziven heversz,
Mely szívedről törött le és
Melyen még, ím, friss a törés:
Illesszük össze s egybeforr a rés!
Egy év, amíg e pár nap eltipeg!
De legalább az éjek rövidek!
S mint lenge hold az éj egén,
A keskeny, karcsú drága fény:
Kelsz s fénylik éjlő életem
S csak téged látlak és nekem
Te vagy csak földem és egem!
Ó, a súlyos, bomló hajak
Illattal s hővel hulljanak,
Mint régen, szőke és setét
Zengéssel szikrát szórva szét;
E hajhoz arcom hányszor ért
A drága hőért s illatért
S mily fénye volt, meg árnya - mert
Barnán büvölt s szőkén levert,
Mint ó művész, ha tust s aranyt kevert...
S ha tán zord szó int: "Pár nap, és
Egy világ is romokba dől,
Hát még a halk reménykedés?
Örülj, ha míg vársz, gyász nem öl!" -
S ha gyáva szó ijeszt: "Kevés
Talán e három nap s egy éj,
Hogy árny törjön rá s szenvedés,
De évek jönnek, meredély
Véletlenekkel és kevély
Balsorssal, hogy rút véget érj!" -
Nem félek: ó, te, drága "mersz!",
Vidíts, ki vaksi bút leversz,
Három nap s újra látom Őt,
S egy éj, de hisz az éj rövid,
S két óra ráadás - és itt a perc!
Tóth Árpád fordítása
Arcát ezután
Sohasem
Láthatom már, ahogyan
Hajdanán.
Én loboghatok,
Ő ha nem -
S együtt is magányosan
Fáj a csók.
Vajon mondtam és
Tettem-e
Bántót? S mi volt: kézfogás,
Fővetés?
Lám, a szerelem
Kezdete
Rejtély - s a vége se más
Sohasem.
Varrtam, s mintha csak
Csodaszép
Dalt dalolnék, úgy fülelt
Azalatt.
Szavam hallatán
Legelébb
Elpirult s csak úgy felelt
Azután.
Lábamnál ha ült
Csendesen,
Lélegzetem szítta be,
Úgy örült.
S már gerjedezett
A szivem:
Haljak meg, ha így vele
Jót teszek.
Kérlelt: "Légy enyém,
S ha leszel,
Szíved szívvel követem!"
S kértem én:
"Vonj szivedre: bűnt
Nem teszel,
Hisz lelkem is lelkeden
Rajta csüng!"
Baj volt igazat
Vallanom? -
Hát mindig csak ő lehet,
Aki ad?
Szépségem, hevem,
Vagyonom:
Adtam - mert úgy szeretett -
Mindenem.
Örömet nekem
Az igért,
Hogy értem-gyúlt vágyait
Hűthetem.
S mivel kincsemért
Port cserélt,
Kár volt odaadni, mit
Kérve kért?
Ha szeretne még
Mit nekem
Adott: én törleszteném
Bármiképp.
De ha elomolt
Mindenem,
Ő majd nevet: "Nem enyém,
Sose volt!"
Majd nevet: "Mi van
Ott belül
A szivében? - Más van a
Férfiban!
Meghal? Értem épp?
Hül s hevül!?
Érintem csak, s pattan a
Buborék?"
Kínom oly rövid!
Tedd, mi köt
S éld világodat! - No lám,
Csalt a hit.
Szív volt ez, de rég
Tompa rög.
Zúzd szét! Mi jön azután?
Tán az ég?
Ó Galuppi, Baldassaro, szomorú, hogy rád lelek!
Nem vagyok süket, se vak, hogy téged meg ne értselek,
De a szívem oly nehéz, míg képzeletem száll veled.
Ime itt jössz ó zenéddel, régi kincseket kinál.
Mondd, így éltek Velencében, hol kalmár volt király,
S tengert jegyzett el a dózse, hol a Szent Márk templom áll?
Hisz a tenger ott az utca és fölötte ível át
Shylock hídja - házaiban tartották a karnevált -
Mintha látnám... pedig még csak el se hagytam Angliát.
Hogy a vízre szállt a május - így meséled, ugyebár? -
Éjszakától másnap délig fellángolt a maszkabál,
S felkészültek új kalandra; ifjú korban így szabály.
Ilyen dáma volt a dáma, piros ajka íly finom?
Nyakán keskeny arca lengett, mint harangvirágszirom?
Felséges mellén a férfi nyughatott, mint vánkoson?
Elhallgattak kegyesen s mind téged hallani akart
- Nők játéka sötét álarc, férfiaké könnyü kard -
Te meg ültél méltósággal, s felzengett a klavikord.
Hát e kis terc, szűkített szext - jajra sóhaj visszaszáll -
Szólt hozzájuk? e kitartás? e feloldás? "A halál?"
Rá a szeptim: "Tart az élet, de kibírni rajtad áll!"
"Boldog voltál?" "Igen." "És most?" "Hát te boldog vagy-e még?"
"Akkor még több csókot!" "Nekem ezer csók se volt elég!"
Halld, a makacs domináns is vár a feleletre rég.
És egy oktáv üt rá választ. Dicsértek ott igazán.
"Remekelt a jó Galuppi, ha komoly volt, ha vidám!
Én, amikor mester játszik, hallgatni is tudok ám!"
Majd elhagytak, amikor a gyönyör perce érkezett,
Sorsuk csupa félig-élet, csupa kurtafényü tett,
Hallgatag halál jött értük, s nem látnak több kék eget.
De ha ülök és tünődöm, hogy álljak meg helyemen,
S a természet mélyen elzárt titkait ha kémlelem,
Bejössz kihűlt muzsikáddal, s érzi minden idegem.
Ciripelsz, tücsök-kísértet, holott elhamvadt a ház:
"Hamu, halál - hova lett a velencei aratás?
Lélek marad, ami lélek, nem múlik el az a láz.
Hisz te ismered a földtant, ismersz némi fizikát,
Algebrát is, de a lélek túlröpüli e határt,
A haláltól lepke félhet, de tenéked meg nem árt.
Mert Velence és a népe csak virágzott, hervadott,
Bolond ünnep volt gyümölcse, mit a földnek itthagyott,
Vajon még maradt-e lélek, mikor a csók megfagyott?
Hamu, halál!" - ciripeled. Én szívemmel pörölök.
És ti drága, halott hölgyek, hová lett a fürtötök?
Hát az ékkő melletekről? Hűvösödik. Vénülök.
Vas István fordítása