Bolondok uzsonnája

Künn a ház előtt, a fa árnyékában terített asztal. Ott ült Április Bolondja meg a Kalapos, és teázott. Kettejük között egy mormota szunyókált. Április Bolondja meg a Kalapos rákönyökölt, mint valami párnára, s a feje fölött beszélgetett.

"Hű, de rossz lehet ennek a szegény Mormotának - gondolta Alice. - Még szerencse, hogy alszik, és nem érzi."

Az asztal hosszú volt, de azért mindhárman az egyik sarkán szorongtak.

- Nincs hely, nincs hely - kiáltozták, amikor megpillantották Alice-t.

- Dehogyis nincs - méltatlankodott Alice, s leült egy székre az asztal végén.

- Igyál egy kis bort - kínálgatta őt nyájasan Április Bolondja.

Alice keresgélt az asztalon, de nem talált mást, csak teát.

- Nincs is bor - szólt.

- Nincs bizony - mondta Április Bolondja.

- Nem illik azt kínálni, ami nincs - jegyezte meg Alice mérgesen.

- Nem illik leülni sem annak, aki nincs meghíva - mondta Április Bolondja.

- Nem tudtam, hogy ez csak a maguk asztala - felelte Alice. - Többnek van terítve, mint háromnak.

- De kócos a hajad - mondta a Kalapos, aki eddig csak kíváncsian fürkészte Alice-t, s most szólalt meg először.

- Nem illik mást megszólni - figyelmeztette Alice haragosan. - Nagy neveletlenségre vall.

A Kalapos erre óriási szemeket meresztett, s csak ennyit mondott:

- Mi a különbség a holló meg az íróasztal között?

"Jaj, de nagyszerű!" - gondolta Alice, mert szerette a találós kérdéseket. - Mindjárt kitalálom - mondta hangosan.

- Azt gondolod? - kérdezte Április Bolondja.

- Azt.

- Hát akkor mondd azt, amit gondolsz.

- Én azt gondolom, amit mondok - hebegte Alice. - A kettő között nincs semmi különbség.

- Dehogyis nincs - pattogott a Kalapos. - Hiszen akkor éppúgy mondhatnám: Azt látom, amit iszom, vagy: Azt iszom, amit látok.

- Sőt mindegy lenne - tódította Április Bolondja - ez: Azt szeretem, amit kapok, vagy ez: Azt kapok, amit szeretek.

- Meg egyformán mondhatnám - dünnyögött a Mormota álmában: - Akkor alszom, ha élek, vagy: Akkor élek, ha alszom.

- No, te valóban csak akkor élsz, ha alszol - nevetett a Kalapos.

Itt a beszélgetés megfeneklett, s az egész társaság elhallgatott. Alice közben azon törte a fejét, mi a különbség a holló és az íróasztal között, de nemigen tudta kisütni.

A Kalapos szólalt meg először:

- Hányadika is van ma? - kérdezte Alice-től.

Kihúzta zsebóráját, nyugtalanul nézegette, aztán megrázta, és a füléhez nyomta.

Alice gondolkozott egy kicsit, aztán kibökte:

- Negyedike.

- Akkor az órám két napot késik - sóhajtott a Kalapos. - Látod, mondtam, hogy ne vajazd be a kereket - förmedt rá Április Bolondjára.

- Egészen friss vaj volt - mentegetőzött Április Bolondja.

- Igen, de azért néhány kenyérmorzsa is belékerült - dörmögött a Kalapos. - Nyilván a kenyérvágó késsel kented a vajat.

Április Bolondja vizsgálgatta az órát, elkomorodott, aztán beledugta a teáscsészébe, újra megnézte, de semmi egyéb nem jutott az eszébe, csak az, amit már mondott:

- Egészen friss vaj volt.

Alice Április Bolondja válla fölött kíváncsian kandikált az órára.

- Jaj, de fura egy óra - mondotta. - A napokat mutatja, de a perceket meg az órákat nem.

- Hát aztán - okoskodott a Kalapos -, a te órád talán mutatja az éveket ?

- Dehogyis mutatja - vágta rá Alice. - Hiszen egy év az nagyon hosszú, s akkor egy teljes évig egyáltalán nem kellene járnia.

- No és az én órám talán jár? - kérdezte a Kalapos.

Alice most már igazán nem tudta, hányat ütött az óra. A Kalapos megjegyzésének látszólag semmi értelme sem volt, ugyanakkor mégis angolul hangzott.

- Egy árva szót sem értek az egészből - vallotta be Alice pironkodva.

- A Mormota megint elaludt - ugrott föl a Kalapos, s egy kis forró teát loccsintott az orrára.

A Mormota türelmetlenül megrázta a fejét. Szemét föl se nyitva, ezt mondotta:

- Persze, persze. Magam is éppen ezt akartam mondani.

- No, kitaláltad-e már, mi a különbség a holló meg az íróasztal közt? - vallatta Alice-t a Kalapos.

- Nem. Tessék megmondani - kérlelte.

- Nekem halvány sejtelmem sincs róla - felelte a Kalapos.

- Nekem se - mondotta Április Bolondja.

Alice fáradtan fölsóhajtott:

- Hát nem sajnálják az időt ilyen ostobaságokra pazarolni - méltatlankodott. - Olyan találós kérdést tesznek föl, amelyikre nincs is válasz.

- Miért sajnálnók az Időt? - ellenkezett a Kalapos. - Hiszen az Idő nem beteg.

- Nem értem - jegyezte meg Alice.

- Hát persze hogy nem érted - vágott szavába a Kalapos megvető fejmozdulattal. - Mert hiszen te biztosan nem beszélgettél még az Idővel, nekem pedig jó barátom.

- Én csakugyan nem beszéltem vele - felelte Alice óvatosan -, de jól ki tudom verni, amikor zenét tanulok.

- Ó, hát akkor mindent értek - mondta a Kalapos. - Mert azt az Idő nem állja. Ha viszont nem ütnéd, hanem jóba lennél vele, kezes szolgád volna, s eligazítaná az órát. Tegyük fel például, hogy reggel nyolc óra van, s kezdődik a tanítás. Nos, egyebet sem kell tenned, csak két szót súgnod az Idő fülébe, s máris fordult egyet az óra, aztán íziben fél egyet mutat: ebédidőt.

- Ez csakugyan remek volna - kacagott Alice, s aztán elgondolkozva tette hozzá: - De hátha még nem volnék akkor éhes?

- Annyi baj legyen. Akkor addig marad fél egy, amíg meg nem éhezel.

- Tán maga így tesz az Idővel? - kérdezte Alice.

- Nem - rázta fejét búsan a Kalapos. - Mi nem vagyunk beszélő viszonyban egymással. Összevesztünk. Most április elsején történt. Éppen aznap, amikor szegény cimborám megbolondult - mutatott a teáskanalával Április Bolondjára. - Akkor a Királynőnél nagy hangverseny volt. Nekem kellett énekelni ezt a dalt:

Libbenj-lebbenj, denevér! Nincsen messze már a cél.

- Ismered ezt a dalt ?

- Mintha már hallottam volna.

- Várj csak, így megy tovább:

Nagyot koppansz a falon, bunkó nő az orrodon.

Erre a Mormota kissé fölneszelt, s félálomban dudorászni kezdte:

- Libbenj-lebbenj, denevér. - S mindaddig dudorászta, amíg jól oldalba nem bökték.

- No, szóval, alig értem az első versszak végére - folytatta a Kalapos -, amikor a Királynő fölugrott, és elkiáltotta magát: "Ez sose vág be időre. Nem tartja meg az ütemet. Üssétek le a fejét."

- Borzasztó - fakadt ki Alice.

- Azóta haragszik rám az Idő - bólogatott a Kalapos. - Meg nem tenne többet semmit a kedvemért. Az órám mindig hatot mutat.

Alice fejében derengeni kezdett valami.

- Ezért van itt az asztal uzsonnához terítve ? - kérdezte.

- Úgy van, úgy van - sóhajtotta a Kalapos -, nálunk minden idő uzsonnaidő, időnk sincs közben elmosogatni.

- Szóval egyik terítéktől a másikhoz vonulnak? - kérdezte Alice.

- Úgy bizony, mégpedig mihelyt bepiszkítottuk a csészéinket.

- De mi lesz, amikor a végére érnek ? - kockáztatta meg Alice.

- Beszéljünk másról - ásított Április Bolondja. - Unom. Azt ajánlom, hogy ez a kis kisasszony meséljen most nekünk valamit.

- Jaj, én nem tudok mesélni - szólt Alice félénken.

- Akkor meséljen a Mormota - kiáltott a két jópipa. - Mormota, ébredj! - S bökdösték jobbról is, balról is.

A Mormota lassan fölpillantott.

- Nem is aludtam - szólt rekedt, álmos hangon. - Minden szót hallottam, pajtások.

- Mesélj nekünk valamit - biztatta Április Bolondja.

- Igen - könyörgött Alice -, legyen szíves, meséljen valamit.

- De siess - ingerkedett vele a Kalapos -, különben elalszol, mielőtt befejeznéd.

- Egyszer volt, hol nem volt - kezdte a Mormota sebbel-lobbal -, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer három kislány. Úgy hívták őket, hogy Elsie, Lucie, Tillie. Ez a három kislány egy kút fenekén élt.

- És miből éltek? - kérdezte Alice, akit mindig nagyon érdekelt az evés meg az ivás.

A Mormota néhány pillanatig töprengett ezen, aztán így szólt:

- Hát málnaszörpből.

- Az lehetetlenség - jegyezte meg Alice mosolyogva. - Akkor elrontották volna a gyomrukat.

- El is rontották - mormogta a Mormota. - De még mennyire!

Alice akárhogy próbálta, sehogy se tudta elképzelni, hogy élt ott a kút fenekén az a három kislány.

- Aztán miért voltak a kút fenekén? - kérdezte.

- Igyál még egy csésze teát - kínálgatta a Kalapos Alice-t.

- Én eddig egyetlen csészével sem ittam - tiltakozott Alice sértetten -, hát nem ihatok még egy csészével.

- A semminél kevesebbet természetesen nem ihatsz - bölcselkedett Április Bolondja -, de a semminél többet annál könnyebben.

- Maga pedig ne kotyogjon bele mindenbe - szólt rá Alice.

- Nem illik mást megszólni - olvasta a fejére diadalmasan a Kalapos. Alice erre nem tudott mit felelni, hát bánatában kent magának egy darab vajas kenyeret, ivott egy kis teát, aztán újra megkérdezte:

- És miért éltek a kút fenekén?

A Mormota ismét törte a fejét egy-két pillanatig, majd kinyögte:

- Azért, mert az málnaszörpkút volt.

- Olyan kút nincs is a világon - mondta Alice hitetlenül.

A Kalapos meg Április Bolondja lepisszegte. A Mormota is megpirongatta Alice-t.

- Ha nem tudsz finoman viselkedni, akkor csak mondd tovább magad.

- Ne tessék haragudni - könyörgött Alice. - Tessék folytatni. Többet nem szólok bele. Végre is lehet, hogy csakugyan van egy olyan kút...

- Egy? - csattant föl a Mormota méltatlankodva, de azért folytatta:

- Szóval ez a három kislány csak elkezdett merni. Mertek, mertek...

- Mit mertek ? - kérdezte Alice, megfeledkezve fogadalmáról.

- Hát málnaszörpöt - vetette oda a Mormota.

- Tiszta csészét kérek - vágott közbe a Kalapos -, és üljünk egy hellyel odább.

Mialatt beszélt, már odább is vonult, a Mormota került az ő helyére, a Mormota helyére pedig Április Bolondja. Alice kelletlenül ült Április Bolondjának a helyére. Ebben a helycserében csak a Kalapos járt jól. Alice-nak sokkal rosszabb hely jutott, mint előbb, mert Április Bolondja, mielőtt tovább ült volna, feldöntötte a tejeskannát, bele a tányérjába.

Alice nem akarta újra megsérteni a Mormotát, ezért csínján érdeklődött:

- Csak azt nem értem, honnan merték a málnaszörpöt?

- Minthogy a vizes kútból rendszerint vizet szoktak merni - tanította a Kalapos -, a málnaszörpös kútból málnaszörpöt mernek. Nem érted, te kis csacsi?

- De hiszen a kislányok benne voltak a kútban - magyarázta Alice a Mormotának, ügyet se vetve az előbbi megjegyzésre.

- Persze hogy benne voltak, és benne mertek.

Ettől a választól Alice annyira meghökkent, hogy hagyta tovább beszélni a Mormotát, s egy darabig nem is szólt közbe.

- Szóval a három kislány egyszerre mindenfélét mert - folytatta a Mormota, nagyokat ásítva s szemét dörzsölgetve, minthogy már roppant elálmosodott. - Mindenfélét mert az a három kislány. Mindenfélét mert merni az a három kislány, ami m betűvel kezdődik.

- Miért éppen m betűvel? - csodálkozott Alice.

- Azért - felelt Április Bolondja -, mert mert. Azért - folytatta -, mert mert merni.

Alice elhallgatott.

A Mormota közben lehunyta szemét, és elszundított, a Kalapos azonban jól oldalba böködte, arra nyikkant egyet, fölriadt és folytatta:

- Mindent mertek ezek a kislányok, ami m betűvel kezdődik, úgymint mézet, mákot, mulatságot. Láttál te már mulatságot merni?

- Igazán nem tudom - hebegte Alice.

- Nahát, akkor ki se nyisd a szádat! - ripakodott rá a Kalapos.

Ez már több volt a soknál. Ilyen gorombán még senki se beszélt vele. Sértődötten fölkelt, s otthagyta őket. A Mormota tüstént elszenderedett, a másik kettő pedig nem törődött azzal, hogy elmegy. Alice ugyan hátra-hátratekintett, hogy hátha visszahívják, de bizony nem hívták vissza.

Messziről még látta, amint a Kalapos meg Április Bolondja a Mormotát belenyomja a teáskannába.

"Ezekhez aztán nem megyek többet - gondolta Alice, amikor már a erdőn ballagott. - Soha életemben nem jártam ilyen bolond társaságban."

Amint ezt mondotta, észrevette, hogy egyik fatörzsbe valami ajtó van vájva.

- Jaj, de furcsa - szólt. - De ma minden olyan furcsa. Mindenesetre kinyitom.

Kinyitotta az ajtót, s belépett rajta.

Ismét ott volt a hosszú folyosón, a kis üvegasztalka mellett.

- Na, most okosabb leszek - biztatta magát.

Fogta az icipici aranykulcsot, kinyitotta vele a parányi ajtót, amely a kertbe nyílt, majd kihúzta zsebéből a gombamaradékot, s addig harapdálta, amíg megint húsz centiméternyire nem törpült. Aztán lement a szűk átjárón; s végre-valahára ott volt a gyönyörű kertben, a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkutak között.

Tartalomjegyzék

8. fejezet