Abban a rue du Helder-i házban, ahová Albert de Morcerf még Rómában meghívta Monte Cristo grófját, május 21-en reggel nagy készülődés folyt, hogy a fiatalember derekasan beválthassa a szavát.

Albert de Morcerf egy nagy udvar sarkán levő kis házban lakott, amely szemközt állt a személyzeti épülettel. A kis háznak csupán két ablaka nyílt az utcára, a többiek közül három az udvarra, kettő pedig a kertre nézett.

Az udvar és a kert között Morcerf gróf és grófné divatos és tágas, de a Császárság ízléstelen modorában épült palotája állott.

A kertet az utca felől, egész szélességében, magas fal kerítette el, amelyet helyenként virágvázák díszítettek. A falat középen aranyozott hegyű rácsoskapu törte meg, a díszbejárat. A portásfülke tőszomszédságában kisebb kapun közlekedett a személyzet és a gyalog érkező vagy távozó háziak.

Abból, hogy Albert lakásául éppen ezt a kis kerti házat választották, kiérződött az anya gyöngéd figyelme. Az anya ugyanis nem akart megválni fiától, de megértette, hogy a vicomte korában levő fiatalembernek teljes szabadságra van szüksége. De hadd mondjuk meg azt is, hogy másrészt megnyilvánult benne a fiatalember értelmes önzése is. Imádta az elkényeztetett fiúk szabad és tétlen életét, amelyet úgy bearanyoztak, mint a madárnak kalitkáját.

Albert de Morcerf az utcára néző két ablakon át megfigyelhette, mi történik odakint. A fiatalok mindig szeretnek kitekinteni, meg akarnak nézni mindenkit, aki csak feltűnik látókörükben, még akkor is, ha szemhatáruk mindössze az utca. Albert de Morcerf, miután befejezte az effajta szemlélődést, nekiláthatott kutatásainak, és eltávozhatott egy kiskapun, amely a portás fülkéje melletti ajtónak párja volt, és érdemes arra, hogy külön is beszéljünk róla.

Erről a kiskapuról azt lehetett volna hinni, hogy mindenki elfeledkezett róla, amióta csak a ház felépült, és hogy mindörökre feledésre is van ítélve, annyira szerény és poros volt. Gondosan megolajozott zárja és sarkai azonban titokzatos és állandó használatról tanúskodtak. Ez az alattomos kiskapu vetélytársa volt a másik kettőnek, és kijátszotta a kapus éberségét és hatalmát, hiszen úgy nyílt, mint az Ezeregyéjszaka barlangjának nevezetes bejárata, mint Ali Baba elvarázsolt szezámja, néhány bűvös szó segítségével, amelyeket a legédesebb hangon suttognak el, vagy a világ legkarcsúbb ujjainak valamely előre megállapodott kopogtatására.

Egy hatalmas és csendes folyosó végén, amelyhez ez a kiskapu vezetett, és amely egyúttal előszoba volt, jobbra Albert-nek az udvarra néző ebédlője, balra pedig a kertre tekintő szalonja nyílt. Sűrű bozótok és kúszónövények legyező módjára terpeszkedtek széjjel az ablakok előtt, az udvar és a kert elől elrejtették a két földszinti szoba belsejét, ahová egyébként tolakodó tekintetek behatolhattak volna.

Az első emeleten ugyancsak volt két szoba, de a lakás itt bővült a földszinti előszoba fölé épült harmadik szobával. E három szoba közül egy szalonnak, egy hálónak, egy pedig öltözőnek volt berendezve.

A földszinti szalon inkább dohányzóul szolgált, és csupán egy algériai dívány állt benne.

Az első emeleti öltöző a hálószobába vezetett, és egy láthatatlan ajtón keresztül összeköttetésben állt a lépcsővel. Minden nagy gonddal készült.

Az első emelet fölött hatalmas műterem volt elhelyezve, amelyet még a közfalak és a válaszfalak lebontásával is megnagyobbítottak. Ez a dandyre rátukmált mindenféle szedett-vedett holmival volt tele. Itt húzódott meg és halmozódott fel Albert-nek minden szeszélyből összeszedett holmija: vadászkürtök, nagybőgők, fuvolák, egy teljes zenekar hangszerei, mivel Albert-t egy időben nem a kedve, hanem csak a szeszélye a muzsikához vezette, azonkívül festőállványok, paletták, pasztellkréták, mert a zene szeszélyét a hivalkodó festőszenvedély váltotta fel. Végül vívótőrök, bokszkesztyűk, vívókardok és mindenféle botok, mert végre is, az akkori kor divatos ifjainak hagyományait követve, Albert de Morcerf mérhetetlenül több kitartással áldozott három művészetnek, amely teljessé tette az úri nevelést, mint amennyivel a zenének és a festészetnek. Ez a három művészet a vívás, a bokszolás és a botforgatás volt, és ebben a helyiségben, amely a testgyakorlás céljait szolgálta, fogadta Grisier-t, Cooksot és Charles Leboucher-t.

E kiváltságos helyiség többi bútorzata I. Ferenc korabeli régi ládákból állt, amelyek tele voltak kínai porcelánnal, japáni vázával, Pucca della Robbia fajanszaival és Bernard de Palissy tálaival, voltak ott antik karosszékek is, amelyekben valamikor talán IV. Henrik vagy Sully, XIII. Lajos vagy Richelieu ült, mert e karosszékek közül kettőn faragott címer ékeskedett, amelyen égszínkék alapon Franciaország három szál fehér lilioma ragyogott, s fölötte ott díszelgett egy királyi korona - tehát bizonyára a Louvre, vagy legalábbis valamelyik királyi palota bútorraktárából kerültek ki. A komor és sötét alapszínű karosszékekről itt-ott élénk színű szövetek omlottak a földre, amelyek Perzsia napjának színárnyalatait tükrözték, vagy Kalkutta és Csandernagor asszonyainak ujjai alatt születtek. Senki sem tudta volna megmondani, mit kerestek itt ezek a szövetek. Gyönyörködtették a tekintetet, s várták további sorsukat, amely még tulajdonosuk előtt is ismeretlen volt, de addig is beragyogták a helyiséget selymes és aranyos fényükkel.

A legszembeötlőbb helyen zongora állott, amelyet Roller és Blanchet készített rózsafából. Ez a zongora a mi liliputi szalonjaink méreteihez készült, keskeny belsejében azonban mégis egy egész jó csengésű zenekar rejtőzködött, és Beethoven, Weber, Mozart, Haydn, Grétry és Porpora mesterműveit lehetett rajta megszólaltatni.

Azután mindenfelé - a falak hosszában, az ajtók fölött, a mennyezeten - kardok, maláji tőrök, buzogányok, csatabárdok, aranyozott vagy berakott díszítésű teljes fegyverzetek, növénygyűjtemények, ásványtömbök, lószőrrel kitömött madarak, mozdulatlan repülésre lebbentve tűzszínű szárnyukat, és örökre kitátva csőrüket.

Mondani sem kell, hogy ez a helyiség volt Albert legkedvesebb tartózkodási helye.

A találkozó napján azonban a fiatalember, amikor félig felöltözött, mégiscsak a földszinti kis szalonban ütött tanyát.

Ott, egy asztalon, amely körül széles és puha kerevet futott, látható volt minden ismert dohányfajta, a pétervári szőke dohánytól Sinaj fekete dohányáig. Itt díszelgett a marylandi, portorico és latakia repedezett mázú fajanszkupákban, amelyeket a hollandusok imádnak. Mellettük illatos farekeszekben, nagyság és minőség szerint osztályozva, feküdtek a puros, a regália, a havanna és a manillai szivarok. Végül egy nyitott szekrényben német pipák, borostyánszopókás, korallal díszített csibukok, és kígyókként összecsavart, hosszú csövű, aranyberakásos nargilék gyűjteménye várta marokentokban a dohányzók szeszélyét vagy kegyét. Albert maga szokott felügyelni a tárgyak elrendezésére, vagy inkább arra a szimmetrikus rendetlenségre, amelyet kávézás után egy modern reggeli vendégei szeretnek szemlélgetni a szeszélyes csigavonalban mennyezet felé szálló füstön keresztül.

Háromnegyed tízkor egy komornyik lépett be. Ez a tizenöt esztendős, John névre hallgató kis groom csak angolul beszélt, és Albert egyetlen szolgája volt. Hétköznapokon azonban rendelkezésre állott a grófi palota szakácsa is, sőt, különleges alkalmakkor a gróf vadásza is.

Ez a komornyik, akit most Germainnek neveztek el, és aki ifjú gazdájának teljes bizalmát élvezte, egész köteg újságot tartott a kezében, amelyet letett az asztalra, egy levélcsomót pedig átnyújtott Albert-nek.

Albert szórakozott pillantást vetett a különböző üzenetekre, kiválasztott két gyöngéd írású és illatos borítékú levelet, felbontotta és bizonyos figyelemmel olvasta át őket.

- Hogy érkeztek ezek a levelek? - kérdezte.

- Az egyik postán jött, a másikat Danglars-né komornyikja hozta.

- Jelentse Danglars-nénak, hogy elfogadom a páholyába való meghívást... Várjon csak... Később, a nap folyamán, menjen el Rosához. Mondja meg neki, hogy meghívása értelmében elmegyek hozzá vacsorázni az opera után, és vigyen neki hat üveg válogatott bort, ciprusit, xeresit, malagait, azonkívül egy kis hordó ostende-i osztrigát... Az osztrigát Borelnél vegye, és ne felejtse el megmondani, hogy nekem lesz.

- Hány órára parancsolja, uram, hogy tálaljunk?

- Most hány óra van?

- Háromnegyed tíz.

- Tálaljanak pontosan fél tizenegykor. Lehet, hogy Debray-nek el kell mennie hivatalába, a minisztériumba... Egyébként - Albert belenézett jegyzőkönyvébe - ezt az időpontot jelöltem meg a grófnak... Május 21-én délelőtt fél tizenegykor... Nem valami sokat adok az ígéretére, de magam mégis pontos akarok lenni. Igaz is, nem tudja, hogy a grófné felkelt-e már?

- Ha a vicomte úr parancsolja, azonnal megtudakolom.

- Jó lesz... Kérje el tőle az egyik likőröskészletet, mert az enyém bizony hiányos. Mondja meg neki, hogy három óra felé tiszteletemet teszem nála, és kérem szíves engedelmét arra, hogy valakit bemutassak neki.

A komornyik távozott. Albert levetette magát a díványra, letépte két-három újság borítószalagját, megnézte a színházi híreket, elbiggyesztette a száját, mikor meglátta, hogy este operát adnak, nem pedig balettet, hiába kereste annak a fogpasztának a hirdetését, amelyet dicsértek neki, és egymás után dobta félre Párizs három legolvasottabb újságját, egy hosszú ásítás közben ezt mormogva:

- Ezek az újságok igazán egyre unalmasabbak lesznek.

Ebben a pillanatban könnyű kocsi állt meg a kapu előtt. Egy perccel később a komornyik belépett, és Lucien Debray urat jelentette.

Magas, szőke, sápadt, szürke szemű, bátor tekintetű fiatalember lépett be. Ajka keskeny és hideg, ruhája kék színű, vésett aranygombokkal, nyakkendője fehér, selyemzsinóron csüngő gyöngyház monoklit viselt, amelyet a szemöldökizmának rándításával sikerült olykor jobban belehelyeznie jobb szeme üregébe. Nem mosolygott, arckifejezése félig hivatalos volt.

- Jó napot, Lucien... Jó napot! - mondta Albert. - Kedves barátom, ön megijeszt a pontosságával. Mit is mondok? Pontosság! Hiszen azt hittem, utolsónak fog megjelenni, és lám, beállít már öt perccel tíz óra előtt, holott a meghatározott találkozó csak fél tizenegykor van! Ez csodálatra méltó! Nem bukott meg véletlenül a miniszterük?

- Nem, kedvesem - felelte a fiatalember, és elhelyezkedett a díványon. - Legyen csak nyugodt, bár ingadozunk állandóan, de nem bukunk meg. Kezdem már azt hinni, hogy az elmozdíthatatlanság állapotában vagyunk, nem szólva arról, hogy a Félsziget eseményei teljes mértékben meg fognak majd bennünket szilárdítani.

- Igaz is, önök kikergetik Don Carlost Spanyolországból?

- Kedvesem, ne zavarjuk össze a dolgokat: csak Franciaország túlsó határszélére akarjuk telepíteni, és királyi vendégszeretettel fogadjuk majd Bourges-ban.

- Bourges-ban?

- Bizony, nincs mit panaszkodnia, az ördögbe is! Bourges VII. Károly király székvárosa volt! Nem tudta? Tegnap óta mindenki tudja Párizsban, már tegnapelőtt megszimatolták a tőzsdén is, mert Danglars úr (meg nem foghatom, honnan tudja meg ez az ember az új híreket ugyanakkor, amikor mi), mert Danglars úr hausse-ra játszott, és nyert egymilliót.

- Ön pedig egy új szalagot, amint látom. Most veszem csak észre a kék csíkot a rendszalagjai között.

- Hát igen, elküldték a III. Károly-rendjelet - felelte hanyagul Debray.

- Ugyan már, ne adja itt a közönyöst, és vallja be, hogy örült a kitüntetésnek.

- Már hogyne örültem volna. A begombolt fekete kabáton nagyszerűen mutat ez az érdemrend. Elegáns.

- És - tette hozzá mosolyogva Morcerf - olyan vele az ember, mint a walesi vagy a reichstadti herceg.

- Hát ezért lát engem ilyen korán reggel, kedvesem.

- Mert megkapta a III. Károly-érdemrendet, és mert nekem be akarta jelenteni ezt a jó hírt?

- Nem, hanem mert az éjszakát azzal töltöttem, hogy leveleket küldözgettem szét: huszonöt diplomáciai táviratot. Amikor ma reggel hazamentem, aludni akartam. De megfájdult a fejem, és újra felkeltem, hogy egy óra hosszat lovagoljak. Boulogne-ban eluntam magam, és éhes is lettem. Ez két olyan ellenség, amely ritkán jár együtt, mégis most mind a kettő ellenem esküdött, mint valami karlista-republikánus szövetség. Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy ma délelőtt önnél valami ünnepi lakoma lesz, és most itt vagyok. Éhes vagyok, adjon ennem. Unatkozom, szórakoztasson.

- Vendéglátó kötelességem, kedves barátom - felelte Albert, és csengetett komornyikjának, mialatt Lucien türkizzel díszített aranygombos pálcája hegyével a kibontott újságokat dobálta szét. - Germain, egy pohár xeresit és kétszersültet!... Addig is, kedves Lucien, ezek itt valódi csempészett szivarok. Nagyon kérem, kóstolja meg, és hívja fel a miniszterét, hogy ilyeneket árusíttasson azok helyett a diófalevélbe burkolt holmik helyett, amelyekre a derék polgárokat kárhoztatja.

- Teringettét! Dehogyis teszek ilyesmit. Attól a perctől fogva, hogy az állam adná el őket, már nem volnának önnek ínyére, és utálatosaknak találná. Ez különben sem a belügyre tartozik, hanem a pénzügyre. Forduljon Humann úrhoz, közvetett adók osztálya. A. folyosó, 26. ajtó.

- Igazán bámulatba ejt széles körű tájékozottságával! - jelentette ki Albert. - De vegyen hát egy szivart.

- Ah, kedves vicomte - mondta Lucien, miközben az aranyozott tartóban égő rózsaszín gyertyáról rágyújtott egy manillára, és végigheveredett a díványon -, bizony, kedves vicomte, milyen boldog ön, hogy nincs semmi tennivalója! Igazán nem is tudja, micsoda boldogság ez!

- És mit csinálna ön, kedves országbékéltetőm - kezdte ismét Morcerf, könnyed gúnnyal -, ha nem volna semmi tennivalója? Hogyan, egy miniszter személyes titkárja, aki a nagy európai bonyodalmak útvesztőiben éppúgy otthon van, mint az apró párizsi cselszövésekben, akinek királyokat, sőt mi több, királynékat kell megvédenie, aki a pártokat egyesíti, és a választásokat irányítja, aki kis dolgozószobájában a tollával és a telegráfjával többet tesz, mint amennyit Napóleon tett a csatatéren kardjával és győzelmeivel, akinek a rendes fizetésén kívül évi huszonötezer frank járadéka van, egy olyan lova, amelyért Château-Renaud négyszáz aranyat kínált, és amelyet ön nem akart odaadni, olyan szabója, aki soha még egy nadrágját sem szabta el, akinek rendelkezésére áll az Opera, a Jockey Club és a Variétés Színház - az mindebben nem találja meg a szórakozását? Hát jól van, majd én elszórakoztatom.

- Ugyan hogyan?

- Új ismeretséget szerzek önnek.

- Férfit vagy nőt?

- Férfit.

- Ó, már nagyon sok férfi ismerősöm van.

- De olyat még nem ismer, mint az, akiről én beszélek.

- Hát honnan jön? A világ végéről?

- Talán még messzebbről.

- Mi az ördög! Remélem, a reggelinket nem ő hozza?

- Nem, legyen nyugodt, a mi reggelink az anyám konyháján készül. De hát csakugyan éhes?

- Bevallom, éhes vagyok, bármilyen megalázóan hangzik is. De tegnap Villefort úrnál ebédeltem, és megfigyelte-e már, kedves barátom, hogy ezeknél a törvényszéki embereknél nem nagyon lakik jól az ember. Mintha mindig valami lelkifurdalás bántaná őket.

- No, ne mondja! Lebecsüli a mások ebédjét, hiszen az ön minisztereinél olyan jó a konyha.

- Azt hiszem, téved. De mi legalább nem hívjuk meg az igazi úriembereket. És ha nem volnánk kénytelenek asztalunknál hajbókolni egy-két semmiházinak, aki politikailag megbízható, és főleg jól szavaz, igazán úgy óvakodnánk attól, hogy otthon ebédeljünk, akár a pestistől. Ezt elhiheti nekem.

- Nohát, kedvesem, igyék még egy pohár xeresit, és vegyen ki még egy kétszersültet.

- Nagyon szívesen, kitűnő az ön spanyol bora. Láthatja, minden okunk megvolt rá, hogy kibékítsük ezt az országot.

- Ez igaz. De hát Don Carlos?

- Ej, hát Don Carlos majd bordeaux-it fog inni, és tíz év múlva a fiát összeházasítjuk a kis királynővel.

- Ez meghozná önnek, persze, az aranygyapjas rendet, ha ugyan még akkor ott lesz a minisztériumban.

- Azt hiszem, Albert, a maga módszere ma reggel az, hogy füsttel akar jóllakatni.

- Ej, hiszen ez a gyomor legjobb szórakozása, higgye el. De várjon csak, éppen hallom Beauchamp hangját az előszobából. Majd vitatkoznak egy kicsit, ez megkönnyíti a várakozást.

- Miről vitatkoznánk?

- Az újságokról.

- Ó, kedves barátom - mondta Lucien megvetéssel -, azt hiszi, olvasok én újságot?

- Egy okkal több. Akkor még többet vitázhatnak róla.

- Beauchamp úr! - jelentette a komornyik.

- Tessék, tessék! Félelmetes tollforgató! - mondta Albert, felállva és a fiatalember elé lépve. - Nézze csak, itt van Debray, aki gyűlöli önt anélkül, hogy olvasná az írásait, legalábbis ezt állítja.

- Igaza is van - felelte Beauchamp -, úgy van vele, mint én: bírálom őt anélkül, hogy tudnám, mit is csinál. Jó napot, Becsületrend parancsnoka!

- Ó, hát már tudja - válaszolta a személyi titkár, miközben kezet szorított az újságíróval, és kölcsönösen egymásra mosolyogtak.

- Teringettét! - viszonozta Beauchamp.

- És mit beszélnek a világban?

- Miféle világban? Igen sokféle világ van az Úrnak 1838. esztendejében.

- Ej, hát abban a világban, amelynek ön az egyik főoszlopa: a kritizáló politikában.

- Azt mondják, hogy a kritika a legigazságosabb valami. Elég sok vöröset vetettek önök, hogy végre egy kis kék sarjadjon belőle.

- Lám, lám, ez nem is rossz - jegyezte meg Lucien. - Miért is nem tartozik ön miközénk, kedves Beauchamp? Ennyi elmésséggel három vagy négy év alatt igen sokra vihetné.

- Hiszen csak egyvalamire várok, hogy kövessem tanácsát: egy olyan minisztériumra, amely egy fél esztendeig megmarad. Most pedig egy szót csak, kedves Albert-em, mert hagynom kell, hogy ez a szegény Lucien lélegzethez jusson. Reggelizünk vagy ebédelünk? Nekem ma el kell mennem a képviselőházba, amint látják, nem minden olyan rózsás ám a mi mesterségünkben.

- Csak reggelizni fogunk. Már csak két vendéget várunk, és amint megérkeznek, azonnal asztalhoz ülünk.

- Miféle vendégeket vár reggelire? - kérdezte Beauchamp.

- Egy nagyurat meg egy diplomatát - felelte Albert.

- Akkor két rövid óra, míg a nagyúr, és két jókora óra, míg a diplomata megérkezik, A csemegéhez visszatérek. Tegyen el nekem epret, kávét és szivart. Majd a képviselőházban eszem egy karajt.

- Eszébe se jusson ilyesmi, Beauchamp, mert még ha a nagyúr Montmorency, a diplomata meg maga Metternich volna is, pontosan fél tizenegy órakor reggelizünk. Addig is tegyen úgy, mint Debray, kóstolja meg a xeresimet és kétszersültemet.

- No, nem bánom, maradok. Ma délelőtt feltétlenül szórakozni akarok.

- Nagyszerű, ön éppen úgy tesz, akár Debray! Pedig azt hittem, hogy amikor a minisztérium szomorkodik, az ellenzék jókedvű.

- Hát látja, kedves barátom, ön nem tudja, mi fenyeget engem. Még ma délelőtt végighallgatom Danglars úr beszédét a képviselőházban, és ma este a feleségénél egy francia pair tragédiájának felolvasását. Hogy az ördög vinné el az alkotmányos kormányt! És minthogy állítólag magunk választottuk, azt mondják, miért választottuk éppen ezt?

- Értem. Most igazán jó adag tartalékvidámságra van szüksége.

- Ne mondjon rosszat Danglars úr beszédéről - jegyezte meg Debray. - Önökre szavaz, ő is az ellenzékhez tartozik.

- Éppen az a baj! Számítok is rá, hogy átküldik majd a Luxembourg-palotába szónokolni, akkor legalább kedvemre nevethettem volna.

- Kedvesem - mondta Albert Beauchamp-nak -, látni való, hogy a spanyolországi ügyek már rendbe jöttek. Ön ma reggel lázítóan fanyar. Tud arról, amit a párizsi krónika beszél, hogy feleségül veszem Eugénie Danglars kisasszonyt? Így hát már csak lelkiismeretességből sem hagyhatom, hogy rosszat mondjon annak az embernek az ékesszólásáról, aki egy szép napon majd ezt mondja nekem: "Vicomte úr, ön tudja, hogy a leányom hozománya kétmillió."

- Ugyan, ugyan! - mondta Beauchamp, - Ez a házasság nem jön létre soha. A király báróvá tehette ugyan, pairré is kinevezhette, de igazi urat sohasem csinálhat belőle, és Morcerf gróf sokkal arisztokratikusabb, semhogy hitvány kétmillióért beleegyezzék fiának valami rangon aluli házasságába. Morcerf vicomte csak marquise-t vehet feleségül.

- Kétmillió! Márpedig ez egészen szép kis összeg - jegyezte meg Morcerf.

- Ez egy körúti színház, vagy a Jardin des Plantes-tól a Râpéeig vezető vasút alaptőkéje.

- Hagyja, ne törődjék vele, Morcerf, és házasodjék meg - jegyezte meg Debray hanyagul. - Hiszen csak egy pénzeszsák feliratát veszi nőül, igaz? Mit törődik vele? Azon a feliraton többet ér, ha egy címerrel kevesebb és egy nullával több van. Az ön címerében van hét rigó, abból hármat odaad a feleségének, és önnek marad négy. Ez még mindig több eggyel, mint amennyi Guise herceg címerében volt, aki csaknem királya lett Franciaországnak, és akinek első unokatestvére Németország császára volt.

- Szavamra mondom, úgy látom, igaza van, Lucien - felelte Albert szórakozottan.

- Hogyne volna igazam! Egyébként is minden milliomos nemes, vagyis azzá lehet.

- Ne beszéljen így, Debray - szólt közbe Beauchamp nevetve -, mert itt van Château-Renaud, aki keresztüldöfi önt ősének, Renaud de Montaubannak a kardjával, hogy elvegye kedvét a paradoxonok gyártásától.

- Ezzel csak leereszkednék hozzám - válaszolta Lucien -, mert én nem nemesi, hanem nagyon is jobbágyi származású vagyok.

- Helyes! - kiáltott fel Beauchamp. - Íme, a minisztérium már Béranger-ból idéz, hová jutunk, Istenem!

- Château-Renaud úr! Maximilien Morrel úr! - jelentette az inas a két most érkezett vendéget.

- Akkor hát mind együtt vagyunk! - mondta Beauchamp. - És mindjárt reggelizünk is. Mert ha nem csalódom, csak két vendéget várt, Albert?

- Morrel? - mormogta Albert meglepetten. - Morrel! Mit jelent ez?

De még mielőtt befejezhette volna, Château-Renaud úr, a harmincéves szép fiatalember, tetőtől talpig úr, Guiche arcával és Mortemart szellemével megáldva, kézen fogta Albert-t:

- Engedje meg, kedvesem, hogy bemutassam Maximilien Morrel szpáhikapitány urat, barátomat, sőt megmentőmet. Egyébként nem is szorul semmiféle ajánlásra. Fogadja szívesen az én hősömet, vicomte.

És félreállt, hogy utat engedjen egy magas homlokú, átható tekintetű, fekete bajuszos, nyúlánk és nemes külsejű fiatalembernek, akivel olvasóink már találkoztak Marseille-ben, eléggé tragikus körülmények között ahhoz, hogy el ne feledjék. A félig francia, félig keleties, gazdagon díszített egyenruha pompásan érvényesült a Becsületrend keresztjével ékesített széles mellén, és kiemelte viselőjének délceg tartását. A fiatal tiszt finom udvariassággal hajolt meg. Morrel mindig kecsesen mozgott, mert erős volt.

- Uram - kezdte Albert szívből jövő melegséggel -, Château-Renaud báró úr jó előre tudta, milyen örömet szerez nekem, ha megismertet önnel. Ön az ő barátja, kérem, legyen a miénk is.

- Nagyon helyes - jegyezte meg Château-Renaud -, de tegye még hozzá azt az óhaját is, hogy adott esetben önért is megtegye azt, amit énérettem tett.

- Mit tett hát önért? - kérdezte Albert.

- Ó - mondta Morrel -, nem érdemes beszélni róla, a báró úr igazán túloz.

- Hogyhogy? - kiáltott fel Château-Renaud. - Nem érdemes beszélni róla? Hát az élet nem éri meg, hogy beszéljenek róla?... Ez már igazán nagyon magasröptű mondás, kedves Morrel úr... Az ön szemében, aki naponta kockára teszi az életét, talán hihető is, de nekem, aki csak egyszer, véletlenül...

- Mindebből csak azt az egyet látom tisztán, báró, hogy Morrel kapitány úr megmentette az ön életét.

- Ó, Istenem! Bizony megmentette - szólt Château-Renaud.

- Ugyan milyen alkalommal? - kérdezte Beauchamp.

- Beauchamp barátom, ön tudja, hogy menten éhen halok - jegyezte meg Debray. - Ne kezdjenek hát bele valami hosszú történetbe.

- No de hát én nem akadályozom meg, hogy asztalhoz üljünk... - mondta Beauchamp. - Majd az asztalnál meséli el Château-Renaud.

- Uraim - mondta Morcerf -, még csak negyed tizenegy van, ne feledjék el, és még egy utolsó vendéget várunk.

- Ah, igaz! Valami diplomatát - felelte Debray.

- Diplomatát vagy másvalakit, magam sem tudom, annyit tudok csak, hogy az én ügyemben megbíztam egyszer egy küldetéssel, és azt olyan tökéletesen intézte el, hogy ha király lettem volna, azonnal valamennyi rendem lovagjává ütöm, még ha egyszerre az Aranygyapjas- és a Térdszalagrend is rendelkezésemre állt volna.

- Így hát, miután úgysem ülünk asztalhoz - mondta Debray -, öntsön magának egy pohár xeresit, mint ahogy mi is tettük, és beszélje el az esetet, báró.

- A dolog úgy kezdődött, hogy amint mindannyian tudják, eszembe jutott, hogy Afrikába megyek.

- Ezt az utat már megtették az ősei is, kedves Château-Renaud - válaszolt udvariasan Morcerf.

- Az igaz, de nem hinném, hogy ön is a Krisztus koporsóját akarta volna megmenteni, mint ők.

- Igaza is van, Beauchamp - jegyezte meg az ifjú arisztokrata. - Mindössze azért mentem, hogy a pisztolyaimmal lövöldözgessek, mint afféle műkedvelő. A párbajtól idegenkedem, mint tudja, amióta két segédem, akiket azért választottam, hogy elegyengessenek egy ügyet, arra kényszerített, hogy eltörjem egyik legjobb barátom karját... ej, hát annak a szegény Franz d'Épinaynek a karját, akit valamennyien jól ismernek.

- Igaz, igaz! - jegyezte meg Debray. - Önök megverekedtek valamikor... Ugyan mi volt az oka?

- Vigyen el az ördög, ha még emlékszem rá! - felelte Château-Renaud. - Arra azonban pontosan emlékszem, hogy szégyelltem parlagon hevertetni olyan tehetséget, mint amilyen az enyém, és az arabokon akartam kipróbálni az új pisztolyaimat, amelyeket akkor kaptam ajándékba. Ennélfogva áthajóztam Oranba. Oranból Constantine-ba mentem, és éppen akkor érkeztem oda, amikor az ostromot megszüntették. Magam is együtt tartottam a visszavonulókkal. Negyvennyolc óra hosszat elég jól elviseltem nappal az esőt, éjnek idején pedig a havat. Végre a harmadik reggelen a lovam kimúlt a hidegtől. Szegény állat, takarókhoz és fűtött istállóhoz volt hozzászokva... Az arab ló kissé hontalannak érezte magát, amikor Arábiában tízfokos hideggel találkozott.

- Ezért akarta hát megvenni az én angol lovamat - mondta Debray. - Úgy gondolta, hogy az jobban el tudja viselni a hideget, mint az arab ló.

- Téved, megfogadtam, soha többé nem megyek Afrikába.

- Talán félt ott? - kérdezte Beauchamp.

- Bevallom, féltem - válaszolta Château-Renaud. - És volt is miért! A lovam tehát elpusztult. A visszavonulást gyalogszerrel csináltam végig. Hat arab rohant rám, hogy levágja a fejemet. Kettőt lelőttem a puskámmal, kettőt a pisztolyommal. Telitalálat. De még mindig maradt kettő, és én már fegyvertelen voltam. Az egyik arab megfogott a hajamnál fogva, ezért viselek azóta rövid hajat, mit tudja az ember, mi történhet, a másik a jatagánjával készült nekimenni a nyakamnak, és már szinte éreztem a vas hidegét, amikor ez az úr, akit itt látnak, rájuk vetette magát, egy pisztolylövéssel leterítette azt, amelyik a hajamba markolt, majd egy kardcsapással széthasította annak a fejét, aki a nyakamat akarta elvágni. Ez az úr aznap azt tűzte ki feladatául, hogy megmenti egy ember életét, a véletlen pedig azt akarta, hogy az az ember én legyek. Ha egyszer gazdag leszek, Klagmannal vagy Marochettivel mintáztatom meg a Véletlen szobrát.

- Igen - mondta Morrel mosolyogva -, szeptember 5-én volt, vagyis egy olyan nap évfordulóján, amelyen az apámat csodálatos körülmények között megmentették. Amennyire csak tehetem, minden esztendőben megünnepelem ezt a napot valami különös cselekedettel...

- Hősies cselekedettel, ugye? - szakította félbe Château-Renaud. - Röviden, én voltam a kiválasztott, de ez még nem minden. Miután megmentett a vastól, megmentett a hidegtől is, amennyiben nem felét adta ide a köpenyének, mint annak idején Szent Márton cselekedte, hanem az egészet nekem adta. Végül megmentett az éhségtől is, mert megosztotta velem - kitalálják-e, hogy mit?

- Egy Félix-féle pástétomot talán? - kérdezte Beauchamp.

- Nem azt, hanem a lovát, amelyből igen jó étvággyal fogyasztottunk el egy-egy darabot. De azért nehéz volt.

- A lovat megenni? - kérdezte nevetve Morcerf.

- Nem, hanem az áldozatot meghozni - válaszolta Château-Renaud, - Kérdezzék csak meg Debrayt, vajon feláldozná-e angol lovát egy idegen kedvéért?

- Egy idegen kedvéért nem - válaszolta Debray -, de egy barátom kedvéért talán igen.

- Kitaláltam, hogy ön a barátom lesz, báró úr - jegyezte meg Morrel. - Egyébként már volt szerencsém kijelenteni önnek; hogy akár hősiesség, akár nem, akár áldozat, akár nem az, azon a napon tartoztam a végzetnek valami áldozattal, viszonzásképpen azért a jóért, amelyet valamikor velünk tett.

- Az a történet, amelyre Morrel úr céloz - folytatta Château-Renaud -, egész csodálatos eset volt, amelyet majd elmond önöknek egyszer, amikor már jobban összebarátkoztak. A mai napon inkább a gyomrunkat lássuk el, ne pedig az emlékezetünket. Hány órakor reggelizik, Albert?

- Fél tizenegykor.

- Pontosan? - kérdezte Debray, elővéve óráját.

- Ó, hát ötpercnyi kíméleti időt kérek, mivel én is életmentőt várok.

- Kinek az életmentőjét?

- Az enyémet, a mindenségit! - válaszolta Morcerf. - Azt hiszi talán, hogy engem nem lehet éppúgy megmenteni, mint másvalakit, és hogy csak az arabok vághatják le az ember fejét? A mi reggelink emberbaráti reggeli, és asztalunknál az emberiség két jótevője fog helyet foglalni, legalábbis remélem.

- Mit csináljunk? - kérdezte Debray. - Csak egy Montyon-díjunk van!

- Ej, hát olyan valakinek fogják odaadni, aki semmit sem tett érte - jelentette ki Beauchamp. - Az Akadémia is rendszerint ilyen módon húzza ki magát a csávából.

- És honnan jön ez az úr? - kérdezte Debray. - Bocsásson meg az állhatatosságért, hiszen tudom, hogy egyszer már válaszolt erre a kérdésre, de ez a válasz olyan bizonytalan volt, hogy bátor vagyok még egyszer feltenni.

- Igazán nem tudom - felelte Albert. - Amikor három hónappal ezelőtt meghívtam, akkor Rómában volt, de ki tudja, azóta merre járt.

- És azt hiszi, pontos tud lenni? - kérdezte Debray.

- Mindent meg tud tenni - felelte Morcerf.

- Ne feledje, hogy az ötpercnyi kíméleti idővel együtt már csak mindössze tíz percünk van hátra.

- Jól van, ezalatt mondok önöknek egy-két szót a vendégemről.

- Bocsánat - kérdezte Beauchamp -, tárcatéma ez, amit el akar mondani?

- Nagyon is az - jelentette ki Morcerf -, mégpedig a legkülönösebb történet.

- Mondja el hát, mert már látom, hogy a képviselőházba nem megyek el, és ezért kárpótolnom kell magamat.

- Az utolsó karnevált Rómában töltöttem.

- Ezt tudjuk - jegyezte meg Beauchamp.

- Igen, de azt már nem tudják, hogy haramiák hurcoltak el.

- Haramiák nincsenek - jegyezte meg Debray.

- De bizony vannak, mégpedig szörnyűek, azaz csodálatosak, mert én félelmetesen szépeknek láttam őket.

- Nézze csak, kedves Albert - mondta Debray -, vallja be szépen, hogy a szakácsa megkésett kissé, hogy az osztriga nem érkezett meg Ostende-ból vagy Marennes-ből, és hogy Maintenonné asszony példájára ön is elbeszélésekkel akarja a fogásokat helyettesíteni. Vallja csak be, kedvesem, elég jól neveltek vagyunk, hogy ezt megbocsássuk önnek, és hogy meghallgassuk elbeszélését, bármennyire meseszerűnek ígérkezik is.

- Márpedig én azt mondom, hogy bármilyen meseszerű is, elejétől végig a színigazat mondom. A rablók tehát elhurcoltak, és egy igen szomorú helyre cipeltek, amelyet Szent Sebestyén katakombáinak neveznek.

- Ismerem azt a helyet - jegyezte meg Château-Renaud. - Kis híján kilelt a hideg ott.

- Én akkor ennél jobban jártam - mondta Morcerf -, engem valóban ki is lelt. Kijelentették, hogy fogoly vagyok, hacsak le nem fizetem a váltságdíjat, hitvány négyezer római tallért, vagyis huszonhatezer frankot. Szerencsétlenségemre mindössze ezerötszáz frankom volt. Utazásom végén jártam, és hitelem kimerült. Írtam Franznak. No, a mindenségit, látják, Franz is ott volt, megkérdezhetik tőle, vajon hazudom-e egy szót is. Megírtam Franznak, hogy ha reggel hat órára meg nem hozza a négyezer tallért, hat óra tíz perckor már szemtől szemben állok a megboldogult szentekkel és a dicsőséges vértanúkkal, akiknek a társaságában volt szerencsém lenni. És Luigi Vampa úr, ez az én rablóvezérem neve, higgyék el, kérem, igen lelkiismeretesen megtartotta volna a szavát.

- Megérkezett hát Franz a négyezer tallérral? - kérdezte Château-Renaud. - Az ördög vigye el, csak nem jön zavarba az ember négyezer tallér miatt, ha valakit Franz d'Épinaynek vagy Albert de Morcerf-nek hívnak?

- Nem, egészen egyszerűen annak a vendégemnek a társaságában érkezett, akit most idevárok, és akit, remélem, bemutathatok önöknek.

- No lám! De hiszen akkor ez az úr valami Herkules lehet, aki megölte Cacust, vagy egy Perszeusz, aki megszabadította Andromedát?

- Nem, körülbelül olyan magamfajta termetű ember.

- A körme hegyéig felfegyverkezve?

- Még egy kötőtű sem volt nála.

- De lealkudta a váltságdíjat?

- Csak két szót súgott a rablóvezér fülébe, és már szabad is voltam.

- Talán még bocsánatot is kértek tőle, amiért téged elfogtak - tette hozzá Beauchamp.

- Pontosan így volt - felelte Morcerf.

- No de hát akkor Ariosto lehetett ez az ember?

- Nem, egyszerűen csak Monte Cristo grófja.

- Monte Cristo nevű gróf nincs - jegyezte meg Debray.

- Nem hinném - jelentette ki Château-Renaud, annak az embernek hidegvérével, aki töviről hegyire ismeri az európai nemességet -, hogy lenne valaki, aki ismer egy Monte Cristo nevű grófot.

- Talán a Szentföldről került ide - jegyezte meg Beauchamp. - Valamelyik őse birtokában lehetett a Kálvária, mint ahogy a Holttenger a Mortemart-oké volt.

- Bocsánat - szólt közbe Maximilien -, azt hiszem, én meg tudom magyarázni a dolgot, uraim. Monte Cristo egy kicsike sziget. Sokat hallottam róla apám tengerészeitől. Egy homokszem a Földközi-tenger közepén, egy atom a végtelenségben.

- Pontosan így van, uram - mondta Albert. - Hát ennek a homokszemnek, ennek az atomnak ura és királya az, akiről beszélek. A grófi címet valahol Toszkánában vehette.

- Így hát gazdag ember ez az ön grófja?

- Azt hiszem.

- Úgy gondolnám, azt látni lehet.

- Ebben aztán téved, Debray.

- Most már aztán nem értem.

- Olvasta az Ezeregyéjszaká-t?

- Ugyan már, micsoda kérdés!

- Hát ott tudni lehet-e, hogy akiket látunk, gazdagok-e vagy szegények? Vajon a búzájuk nem rubinból vagy gyémántból van-e? Nyomorult halászoknak tűnnek fel, ugye? Aszerint is bánunk velük, és akkor egyszer csak megnyitnak valami titokzatos barlangot, ahol annyi kincs van felhalmozva, hogy egész Indiát meg lehetne venni érte.

- És aztán?

- Aztán az én Monte Cristo grófom egyike az ilyen halászoknak. Onnan vette egyik nevét is. Szindbádnak, a tengerésznek nevezi magát, és egy barlangja van színig arannyal telve.

- És ön látta ezt a barlangot, Morcerf? - kérdezte Beauchamp.

- Nem, én nem, hanem Franz, az látta. De csitt! Erről nem szabad előtte beszélni. Franzot bekötött szemmel vezették le oda, némák szolgálták ki, és olyan nők, akik mellett, úgy látszik, még Cleopatra szépsége is elhomályosul. Csak azt az egyet nem tudja bizonyosan, hogy a nők nemcsak akkor jöttek-e be hozzá, amikor már lenyelte a hasist, s így könnyen meglehet, hogy azok, akiket ő asszonyoknak tartott, egész egyszerűen egy szoborcsoportozat alakjai voltak.

A fiatalemberek olyan tekintettel néztek Morcerf-re, mintha azt mondanák: "No mi az, talán megbolondult, kedvesem, vagy csúfolódik velünk?"

- Csakugyan hallottam effélét mesélni egy Penelon nevű öreg tengerésztől, mint amit most Morcerf úr mondott el - jegyezte meg elgondolkozva Morrel.

- Ah - mondta Albert -, szerencsére Morrel úr segítségemre jön. De talán nincs ínyükre, hogy ő dobja be útvesztőmbe a kivezető fonalat?

- Bocsásson meg, kedves barátom - mondta Debray -, de ön olyan valószínűtlen dolgokat ad elő itt...

- Hát aztán! Mert az ön követeik, konzuljaik nem tettek róla jelentést? Persze, nincs rá idejük, nekik utazgató honfitársaikat kell nyaggatniuk.

- Lám! Ön megharagudott, és most nekimegy szegény hivatalnokainknak. Ej, Istenem, ugyan mivel védenék meg önöket? A képviselőház napról napra lenyeseget valamit a fizetésükből. Hiszen már alig találnak oda embert. Akar követ lenni, Albert? Kineveztetem Konstantinápolyba.

- Dehogy akarok! Hogy a szultán az első tüntetés alkalmával, amelyet Mehemet-Ali érdekében rendeznék, elküldje nekem a selyemzsinórt, és a titkáraim megfojtsanak.

- Na látja - jegyezte meg Debray.

- Igen, de mindez nem jelenti azt, hogy az én Monte Cristo grófom nem él a valóságban!

- A mindenségit! Mindenki a valóságban él, ez nem nagy csoda!

- Mindenki a valóságban él, ez kétségtelen, de nem egyforma körülmények között. Nem mindenkinek vannak fekete rabszolgái, fejedelmi képtára, fegyvergyűjteménye, hatezer frankos lovai és görög szeretői!

- Ön látta a görög nőt?

- Láttam és hallottam is. Láttam a Valle Színházban, egy alkalommal pedig hallottam, mikor a grófnál reggeliztem.

- Ez a rendkívüli ember enni is szokott?

- Szavamra mondom, olyan keveset eszik, hogy még beszélni sem érdemes róla.

- Még kiderül, hogy vámpír.

- Csak nevessen, ha jólesik. Ez G... grófnő véleménye, aki, mint tudja, ismerte Ruthwen lordot.

- Ó, nagyszerű! - jegyezte meg Beauchamp. - Aki nem újságíró, azt hihetné, hogy itt van a Constitutionnel híres tengeri kígyójának a párja. Annyi szent, hogy vámpír!

- Rőt színű szem, amelynek bogara tetszés szerint kitágul vagy összehúzódik - mondta Debray. - Egyenes arcél, nemes homlok, ólomszínű arcbőr, fekete szakáll, és fehér fogsor, és egészen ehhez illő udvariasság.

- Ez éppen, Lucien - mondta Morcerf -, a leírás pontról pontra találó. Éles és metsző udvariasság. Gyakran megborzongatott ez az ember. Egyszer például, amikor együtt néztünk végig egy kivégzést, azt hittem, hogy rögtön elájulok, amint láttam és hallottam, milyen közönyösen társalog a világ valamennyi kivégzési módjáról, miközben a hóhér teljesítette kötelességét, s a halálraítélt üvöltözött.

- Nem vezette önt kissé a Colosseum romjai közé, hogy kiszívja a vérét, Morcerf? - kérdezte Beauchamp.

- Vagy pedig, mikor már kiszabadította önt, nem íratott alá önnel valami lángszínű pergament, amelynek értelmében ön eladja neki a lelkét, akárcsak Ézsau az elsőszülöttségi jogát?

- Csak csúfolódjanak! Csúfolódjanak, amennyit akarnak, uraim! - mondta Morcerf kissé sértődötten. - Mikor elnézem önöket, szép párizsi urakat, a boulevard de Grand törzsvendégeit, a bois de Boulogne közönségének tagjait, és erre az emberre gondolok, akkor bizony eszembe jut, hogy nagyon is különbözünk egymástól.

- Igazán hízelgő reám nézve! - jegyezte meg Beauchamp.

- Az ön Monte Cristo grófja ráérő perceiben igen előkelő ember lehet - tette hozzá Château-Renaud -, de megvannak a maga kis ügyei az olasz banditákkal.

- Ej! Nincsenek olasz banditák! - jelentette ki Debray.

- Nincsenek vámpírok! - tette hozzá Beauchamp.

- Nincsen Monte Cristo gróf - tódította Debray. - Nézze csak, kedves Albert, már üti az óra a fél tizenegyet.

- Vallja be, hogy képzelődött, és menjünk reggelizni - mondta Beauchamp.

De a falióra kondulásának hangja még el sem ült, már nyílt az ajtó, és Germain jelentette:

- Monte Cristo gróf úr őexcellenciája!

A hallgatóság minden tagja összerezzent, mert Morcerf elbeszélése akaratuk ellenére is lelkük mélyére hatolt. Albert maga sem tudta visszafojtani hirtelen támadt izgalmát.

Nem hallatszott sem kocsi gördülése az utcáról, sem léptek zaja az előszobából. Maga az ajtó is zajtalanul nyílt ki.

A küszöbön megjelent a gróf, a legegyszerűbb öltözékben: még a legkényesebb divatfi sem találhatott volna ruháján semmi kivetnivalót. Minden pompás ízlésről tanúskodott, minden a legelőkelőbb helyekről került ki: ruha, kalap, fehérnemű.

Alig látszott harmincöt évesnek, és mindenkit meglepett, hogy tökéletes mása volt annak az arcképnek, amelyet Debray rajzolt róla. A gróf mosolyogva ment a szalon közepére, egyenesen Albert felé, aki kezet nyújtva jött elébe, és sietve kezet szorított vele.

- A pontosság - mondta Monte Cristo - a királyok udvariassága, mint ahogy, gondolom, valamelyik uralkodónk állította. De az utasok, bármennyire meg is van bennük a jóakarat, nem mindig tudnak ennek eleget tenni. Hanem azért remélem, kedves vicomte, hogy jóakaratom figyelembevételével megbocsátja nekem azt a két-három másodpercnyi késedelmet, amellyel a találkozón megjelentem. Ötszáz mérföldet nem lehet akadály nélkül megtenni, főleg Franciaországban, ahol, mint látom, nem szabad megverni a postakocsist.

- Gróf úr - felelte Albert -, éppen most jelentem az ön látogatását néhány barátomnak, akiket az ön tiszteletére hívtam meg. Van szerencsém be is mutatni őket. Ez itt Château-Renaud gróf úr, akinek nemessége a tizenkét pairig nyúlik vissza, és akinek ősei helyet foglaltak a Kerekasztalnál. Ez itt Lucien Debray úr, a belügyminiszter személyi titkára. Ez meg Beauchamp úr, a félelmetes újságíró, a francia kormány mumusa, akiről azonban nagy nemzeti hírneve ellenére sem hallott semmit Olaszországban, mivelhogy az ő újságját oda nem engedik be. Végül ez itt Maximilen Morrel úr, szpáhikapitány.

E névre a gróf, aki mindmostanáig udvariasan, de egészen angolos hidegséggel és közönnyel köszöngetett, önkéntelenül egy lépést tett előre, és halvány arcán könnyű pirosság ömlött el.

- A kapitány úr az új francia hódítók egyenruháját viseli - jegyezte meg -, szép egyenruha.

Senki sem tudta volna megmondani, miféle érzés adott a gróf hangjának olyan mélységes rezgést, és mitől csillant meg, szinte akarata ellenére, szép, nyugodt, tiszta szeme, mikor nem volt semmi oka arra, hogy fátyolossá legyen.

- Ön még sohasem látta a mi afrikai katonáinkat, uram? - kérdezte Albert.

- Soha - felelte a gróf, és most már ismét teljesen ura lett önmagának.

- Hát, uram, e katonaruha alatt a hadsereg egyik legjobb és legnemesebb szíve dobog.

- Ó, vicomte úr - szakította félbe Morrel.

- Hagyja csak elmondanom, kapitány... Éppen most hallottunk a kapitány úrról egy olyan hősre valló történetet, hogy noha ma látom őt első ízben, azt a kegyet kérem tőle, úgy mutathassam be önnek, mint barátomat.

És e szavaknál ismét észre lehetett venni Monte Cristón azt a különös, merev tekintetet, a futó pírt az arcán és szemhéja könnyed rezdülését, amely nála mindig meghatottságot jelentett.

- Ó, hát a kapitány úr ilyen nemes lélek! - mondta a gróf. - Annál jobb!

Ez a felkiáltás, amely inkább a gróf saját gondolataira adott választ, semmint arra, amit Albert mondott, mindenkit meglepett, főleg pedig Morrelt, aki bámulattal nézte Monte Cristót. De ugyanakkor a gróf hangja olyan lágyan és kellemesen hangzott, hogy bármilyen különös volt is ez a felkiáltás, nem lehetett rossz néven venni.

- Ugyan miért kételkedett volna ebben? - kérdezte Beauchamp Château-Renaud-tól.

- Valóban - felelte Château-Renaud, aki nagyvilági tapasztalatával és arisztokratikus szeme élességével annyira behatolt Monte Cristo lelkébe, amennyire ez csak lehetséges volt -, valóban, Albert nem csapott be bennünket. A gróf különös egyéniség. Mit szól hozzá, Morrel?

- Csak azt mondhatom - felelte Morrel -, hogy a tekintete őszinte, a hangja rokonszenves, elannyira, hogy nekem nagyon tetszik, noha a reám tett megjegyzése kissé furcsa volt.

- Uraim - mondta Albert -, Germain jelenti, hogy tálalva van. Kedves grófom, engedje meg, hogy mutassam az utat.

Szótlanul mentek át az ebédlőbe. A terített asztalnál mindenki elfoglalta a helyét.

- Uraim - kezdte a gróf, miközben leült -, engedjenek meg egy vallomást, amely egyúttal mentségemül is szolgál, ha esetleg valami illetlenséget találnék elkövetni. Idegen vagyok, mégpedig annyira idegen, hogy most vagyok első ízben Párizsban. A francia élet tehát egészen ismeretlen előttem, és mostanáig csak a keleti életmódot szoktam meg, amely a jó párizsi hagyományoknak a lehető legellenszenvesebb. Nagyon kérem tehát, ne vegyék rossz néven, ha valami túlságosan törököset, túlságosan nápolyit vagy túlságosan arabosat találnak viselkedésemben. Ezek után, uraim, reggelizhetünk.

- Hogyan mondja mindezt! - mormogta Beauchamp. - Bizonyára valami igen nagy úr.

- Nagy úr - tette hozzá Debray.

- Nagy úr ez minden országban, Debray úr - jegyezte meg Château-Renaud.

A gróf, mint emlékszünk rá, mértékletes volt az étkezésben. Albert észrevette ezt, és attól tartott, hogy a párizsi élet már kezdettől fogva nem lesz ínyére a világutazónak, a legmateriálisabb, de egyúttal legszükségesebb tekintetben.

- Kedves grófom - mondta -, félek, hogy a rue du Helder-i konyha nem nyeri meg annyira a tetszését, mint a piazza Espagnán levő. Érdeklődnöm kellett volna az ízlése felől, és néhány fogást az ön kedve szerint kellett volna készíttetnem.

- Ha jobban ismerne, uram - felelte mosolyogva a gróf -, nem foglalkozna velem annyit, hiszen ez szinte megalázó a magamfajta utasra nézve, aki sorjában élt Nápolyban makarónival, Milánóban polentával, Valenciában olla-podridával, Konstantinápolyban piláffal, Indiában karpickkal, Kínában pedig fecskefészekkel. A magamfajta világpolgár semmiféle konyhától sem riad vissza. Mindenből és mindenhol eszem, csakhogy nem sokat. És ma, amikor szememre hányja mértékletességemet, éppen nagyon is jó étvágyam van, mivel tegnap reggel óta semmit sem ettem.

- Hogyan, tegnap reggel óta?! - kiáltoztak a vendégek. - Huszonnégy órája nem evett semmit?

- Nem én! - felelte Monte Cristo. - Kénytelen voltam kerülőt tenni, mert Nîmes környékén értesüléseket kellett beszereznem. Így azután némi késést szenvedtem, és nem akartam megállni.

- Így hát csak a kocsijában evett? - kérdezte Morcerf.

- Nem én, aludtam, mint ahogy ez megesik velem, ha unatkozom és lusta vagyok hozzá, hogy szórakozást keressek magamnak, vagy olyankor, amikor éhes vagyok, és nincs kedvem enni.

- De aludni akkor tud, amikor akar? - kérdezte most Morrel.

- Körülbelül.

- Van erre valami biztos módszere, uram?

- Csalhatatlan módszerem van.

- Az bizony jó volna nekünk, afrikaiaknak, mert nem mindig van ennivalónk, és csak ritkán van italunk - jegyezte meg Morrel.

- Igen ám - felelte Monte Cristo -, de sajnos, ez a recept csak az olyan ember számára kitűnő, aki, mint én, kivételes életmódot folytat. Igen veszedelmes lehetne azonban egy hadseregben, amelyet nem lehetne felébreszteni, amikor szükség volna rá.

- Megtudhatnánk, mi az a recept? - kérdezte Debray.

- Ó, Istenem, hogyne! - felelte Monte Cristo. - Nem csinálok belőle titkot: egy keverék ez, amely kitűnő ópiumból és a legjobb hasisból készül. Az ópiumot magam hoztam Kantonból, hogy bizonyos legyek a tisztaságáról, a hasis pedig Keleten terem, pontosabban a Tigris és az Eufratesz között. Ezt a két anyagot egyenlő arányban összekeverem, a keveréket apró pirulákká formálom, és akkor veszem be, amikor szükség van rá. Tíz perc múlva jelentkezik a hatása. Kérdezzék csak meg Franz d'Épinay báró urat, azt hiszem, egy alkalommal ő is megkóstolta.

- Úgy van - jegyezte meg Morcerf -, beszélt róla, sőt igen szívesen emlékezik rá.

- De - szólt közbe Beauchamp, aki újságíró lévén, nagyon hitetlen volt - ön mindig magánál hordja ezt a szert?

- Mindig - válaszolta Monte Cristo.

- Illetlen dolog volna megkérni rá, hogy mutassa meg ezeket a pirulákat? - folytatta Beauchamp, abban a reményben, hogy az idegen most rajtaveszt.

- Nem, uram - válaszolt a gróf.

Zsebéből egyetlen smaragdból faragott, csodálatos szelencét vett elő. A szelence arany csavarral záródott, s ha ezt megcsavarták, borsó nagyságú, zöldes golyócskát bocsátott keresztül. A kis golyónak fanyar és átható illata volt. Négy vagy öt ilyen golyócska volt a smaragdszelencében, de mintegy tizenkettő is belefért volna.

A szelence kézről kézre járt az asztal körül, de a vendégek inkább a csodálatos smaragdot bámulták, s nem a pirulákat nézték vagy szagolgatták.

- És ezt a szert a szakácsa készíti el? - kérdezte Beauchamp.

- Dehogy, uram - felelte Monte Cristo -, az efféle igazi élvezet céljára készülő szert sohasem bízom méltatlan kézre. Elég jó vegyész vagyok, magam készítem a piruláimat.

- Csodálatosan szép ez a smaragd, és a legnagyobb, amelyet életemben láttam, pedig anyámnak elég tekintélyes családi ékszerei vannak - jegyezte meg Château-Renaud.

- Három hasonló volt a birtokomban - folytatta Monte Cristo. - Az egyiket a Nagyúrnak adtam, aki belefoglaltatta kardja markolatába. A másodikat a Szentatyánknak, a pápának adtam, aki beletétette tiarájába, egy majdnem ugyanilyen nagyságú, de nem ilyen tüzű smaragd mellé, amelyet elődje, VII. Pius pápa kapott Napóleon császártól. A harmadikat megtartottam magamnak, kivájattam, aminek következtében értéke felét elvesztette, de alkalmasabbá tette erre a használatra, amelyre magamnak szántam.

Valamennyien bámulattal tekintettek Monte Cristóra. Olyan egyszerűen beszélt, hogy nyilvánvaló volt: vagy az igazat mondja, vagy pedig bolond. A kezében tartott smaragdkő látása azonban arra késztette őket, hogy az első feltevés mellett maradjanak.

- És ezt a pompás ajándékot mivel viszonozta önnek a két uralkodó? - kérdezte Debray.

- A Nagyúr szabadon bocsátott egy asszonyt - válaszolta a gróf. - Szentatyánk, a pápa pedig egy ember életét adta ajándékba. Ilyen módon életemben egyszer olyan hatalmas voltam, mintha Isten egy trón lépcsőire teremtett volna.

- Ugye Peppino volt az, akinek az életét megmentette? - kiáltott fel Morcerf. - Az ő számára kérte a kegyelmet?

- Meglehet - felelte Monte Cristo mosolyogva.

- Gróf úr, ön nem is sejti, mennyire örülök, hogy így hallom beszélni - jelentette ki Morcerf. - Már előre úgy festettem önt le barátaimnak, mint valami mesebeli embert, mint az Ezeregyéjszaka varázslóját, mint egy középkori boszorkánymestert. A párizsiak azonban annyira torkig vannak a paradoxonokkal, hogy már a legkétségtelenebb igazságokat is a képzelet szeszélyének tartják, ha ezek az igazságok nem felelnek meg az ő mindennapi életük összes feltételeinek. Itt van például Debray, aki elolvassa, és Beauchamp, aki kinyomatja mindennap, hogy a körúton elfogták és kirabolták a Jockey Club egyik elkésett tagját, hogy négy embert meggyilkoltak a rue Saint-Denis-n vagy a faubourg Saint-Germainen, hogy letartóztattak tíz, tizenöt, húsz tolvajt, akár valamelyik boulevard du Temple-i kocsmában, akár a Thermes de Julienben, hanem azért tagadják, hogy a Maremmákban, Róma mezőin vagy a Pontini-mocsarak tájékán haramiák vannak. Mondja hát meg nekik, gróf úr, maga, nagyon kérem, hogy engem bizony elhurcoltak ezek a banditák, és hogy az ön nemes lelkű közbenjárása nélkül ma már, minden valószínűség szerint, az örök feltámadást várnám Szent Sebestyén katakombáiban, ahelyett hogy most reggelivel szolgálok nekik szerény kis rue du Helder-i házamban.

- Ugyan! - mondta Monte Cristo. - Hiszen megígérte, hogy nem beszélünk többé erről a csekélységről.

- Nem én ígértem meg, gróf úr! - kiáltott Morcerf. - Másvalaki ígérte meg, akinek ön bizonyára ugyanezt a szolgálatot tette, amit nekem, és akit összetéveszt velem. Ellenkezőleg: beszéljünk róla, nagyon kérem. Mert ha rászánja magát, hogy beszéljen róla, nemcsak azt mondja el talán, amit tudok, hanem olyasvalamit is, amiről nincs tudomásom.

- De nekem úgy rémlik - mondta mosolyogva a gróf -, ön eléggé fontos szerepet játszott ebben a dologban ahhoz, hogy éppúgy tudja, mi történt, mint jómagam.

- Volna szíves megígérni, hogy ha elmondom mindazt, amit tudok - mondta Morcerf -, kiegészíti majd azzal, amit nem tudok?

- Rendben van - válaszolt Monte Cristo.

- Hát bizony - kezdte ismét Morcerf -, még ha hiúságom csorbát is szenved, elmondom, hogy három napig azt hittem, bálványa vagyok egy álarcos női alaknak, akit a Tulliák vagy Poppaeák leszármazottjának tartottam, holott egész egyszerűen csupán egy contadina játékszere voltam. És azért nevezem contadinának, hogy ne kelljen parasztlányt mondanom. Annyit tudok, hogy mint valami ostoba, még sokkal ostobább, mint az, akiről azt imént beszéltem, ezt a parasztlányt véltem felismerni egy tizenöt-tizenhat éves, csupasz állú, nyúlánk termetű banditasuhancban, aki abban a pillanatban, amikor habfehér vállára az első csókot merészkedtem rálehelni, torkomnak szegezte pisztolyát, és hét vagy nyolc társa segítségével levezetett, vagy talán inkább lehurcolt Szent Sebestyén katakombáinak mélyére, ahol egy igen művelt rablóvezér elé vezettek. Szavamra mondom, Caesar Kommentárjai-t olvasta, és kegyeskedett olvasmányát félbeszakítani, hogy tudtomra adja: ha másnap reggel hat órára nem fizetek be négyezer tallért a kasszájába, reggel egynegyed hétkor bevégzem az életemet. Az erről szóló levél, amit küldtem, megvan, Franz őrzi az én aláírásommal és Luigi Vampa mester utóiratával. Ha kételkednek benne, írhatok Franznak, ő majd igazolja az aláírások hitelességét. Ennyit tudok. Mármost, amit nem tudok, az az, hogy miképpen szerzett ön, gróf úr, olyan mélységes tiszteletet a római banditáknál, akik vajmi kevés dolgot tartanak tiszteletben. Bevallom, hogy Franzcal együtt szemünk-szánk elállt a bámulattól.

- Ennél semmi sem egyszerűbb, uram - válaszolt a gróf -, én több mint tíz esztendeje ismerem a hírneves Vampát. Még egészen fiatal bojtárgyerek volt, mikor valami aranypénzt adtam neki, mert megmutatta nekem az utat, ő pedig, hogy ne maradjon alul, egy olyan tőrt adott nekem, amelyet maga faragott, és amelyet ön bizonyára látott fegyvertáramban. Később, akár mivel elfeledkezett erről a kis ajándékról, amelynek biztosítania kellett volna kettőnk barátságát, akár mert nem ismert rám, megpróbált elfogni engem. A vége az lett, hogy én fogtam el őt mind a tizenkét cimborájával. Átadhattam volna a római igazságszolgáltatásnak, amely gyorsan dolgozik, és nem sokat teketóriázott volna vele, de nem tettem semmit. Hazaküldtem a bandájával együtt.

- Azzal a feltétellel, hogy többé sohase követnek el semmi bűnt sem - szólt közbe az újságíró nevetve. - Örömmel látom, hogy lelkiismeretesen megtartották adott szavukat.

- Dehogy, uram - felelte Monte Cristo -, azzal az egyszerű feltétellel, hogy engem a hozzám tartozókkal együtt mindig tiszteletben fognak tartani. Talán különösnek találják, amit mondani fogok, önök, szociális, haladó szellemű és humanista urak. Én azonban sohasem foglalkozom felebarátaimmal, nem kísérlem meg, hogy megvédjem azt a társadalmat, amely nem véd meg engem, sőt merem mondani, amely általában csak azért foglalkozik velem, hogy ártalmamra legyen. És hacsak nem sokra becsülöm őket, és nem ártom magam a dolgukba, még mindig a társadalomnak és felebarátaimnak van köszönnivalójuk velem szemben.

- Nagyszerű! - kiáltott fel Château-Renaud. - Tessék, itt az első bátor ember, aki őszintén, nyíltan magasztalja az önzést: ez gyönyörű dolog! Bravó, gróf úr!

- Legalább őszinte - jegyezte meg Morrel. - Hanem azért bizonyosra veszem, a gróf úr nem bánta meg, hogy egy alkalommal eltért azoktól az elvektől, amelyeket az imént itt kifejtett nekünk.

- Hogyan tértem volna el ezektől az elvektől, uram? - kérdezte Monte Cristo, aki nem állhatta meg, hogy időről időre figyelmesen ne vizsgálgassa Maximilient, mire a merész ifjú két vagy három ízben kénytelen volt lesütni a szemét a gróf tiszta és átható tekintete előtt.

- Úgy vélem - kezdte ismét Morrel -, hogy amikor kiszabadította Morcerf urat, akit nem is ismert, mégiscsak felebarátját és a társadalmat szolgálta.

- Amelynek ő az egyik legszebb ékessége - jelentette ki komolyan Beauchamp, és egy hajtásra kiivott egy pohár pezsgőt.

- Gróf úr! - kiáltott fel Morcerf. - Most csávába került ön, aki pedig egyike a leglogikusabban gondolkodó embereknek, akiket csak ismerek. És meglátja, ragyogó világossággal bebizonyítják önnek, hogy korántsem önző, hanem ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben emberbarát. Ó, gróf úr, ön azt állítja, hogy Keletről jött ide, levantei, maláj, indiai, kínai, barbár ember. A Monte Cristo családnevet viseli, ehhez keresztnévként pedig a "Szindbád, a tengerész" elnevezést fűzi hozzá. Márpedig alig tette Párizsba a lábát, ön ösztönösen követi azt a legnagyobb erényt vagy legnagyobb hibát, amely nekünk, különcködő párizsiaknak szokásunk, hogy kohol olyan bűnöket, amelyek nincsenek meg önben, és elrejti meglevő erényeit!

- Kedves vicomte-om - felelte Monte Cristo -, mindabban, amit mondtam vagy tettem, nem látok egyetlen olyan szót sem, amellyel kiérdemeltem volna az öntől és ezektől az uraktól kapott dicséretet. Ön nem volt nekem idegen, hiszen ismertem már, átengedtem önnek két szobát, vendégem volt reggelire, kölcsönadtam az egyik kocsimat, a Corsón együtt néztük végig az álarcosokat, és a piazza del Popolo egyik ablakából egymás társaságában néztük végig azt a kivégzést, amelynek láttára ön csaknem rosszul lett. Mármost azt kérdem ezektől az uraktól, ott hagyhattam-e vendégemet azoknak a szörnyű banditáknak a keze között, ahogy önök nevezik őket? Ezenkívül, mint tudja, mikor önt megmentettem, volt egy mellékgondolatom is: fel akartam önt kérni arra, hogy vezessen be a párizsi társaságba, mikor Franciaországba utazom. Egy ideig ön talán azt hitte, hogy ez az elhatározásom csak afféle bizonytalan és futó terv, de ma már láthatja, hogy ízig-vérig valóság, és ígéretének eleget kell tennie, hacsak nem akar szószegő lenni.

- Meg akarom tartani a szavamat - mondta Morcerf -, de attól félek, hogy erősen csalódni fog, kedves gróf, hiszen ön változatos tájakhoz, festői látványosságokhoz, csodálatos dolgokhoz van szokva. Nálunk a legcsekélyebb olyan élményben sem lesz része, mint amelyekhez hozzászokott kalandos életében. A mi Csimborasszónk a Montmartre, a mi Himalájánk a Valérien-hegy, a mi nagy sivatagunk a grenelle-i síkság, ahol artézi kutat fúrnak, hogy a karavánok vízhez jussanak. Tolvajunk is van, méghozzá sok, noha nem annyi, mint ahogy híre jár, hanem ezek a tolvajok sokkal jobban félnek a legkisebb titkosrendőrtől, mint a legnagyobb úrtól. Végül Franciaország elannyira prózai hely, Párizs pedig annyira civilizált város, hogy nem találhat nyolcvanöt megyénkben - nyolcvanöt megyét mondok, Korzikát természetesen nem számítom Franciaországhoz -, nyolcvanöt megyénkben tehát nem találhat olyan kis helyet, amelyen ne volna telegráf, s olyan kicsi, valamennyire is sötét barlangot, amelybe a rendőrség már be ne vezette volna a gázvilágítást. Így csupán egyetlen szolgálat van, amellyel viszonozni tudom önnek a barátságát, kedves gróf, és ebben a tekintetben rendelkezésére állok: bemutatom önt mindenütt, vagy bemutattatom barátaimmal, ez magától értetődik. Ehhez egyébként nincs szüksége senkire sem. Az ön nevével, vagyonával és szellemével (Monte Cristo kissé gúnyos mosollyal hajolt meg) az ember bárhol bemutatkozhat önmaga is, és mindenütt szívesen látják. A valóságban tehát csak egy dologban lehetek szolgálatára. Ha a párizsi életben való bizonyos fokú jártasságomnak, a kényelmes életben szerzett tapasztalatomnak vagy bazárainkról való ismereteimnek hasznát veheti, rendelkezésére állok, hogy megfelelő szállást találjunk az ön számára. Nem merem felajánlani, hogy lakásomat megosztom önnel, mint ahogy Rómában ön megosztotta velem az önét. Én ugyan nem hirdetem az önzést, de azért kiváltképpen önző ember vagyok, mert az én lakásomban rajtam kívül nem tartana ki még egy árnyék sem, feltéve, hogy az nem egy nő árnyéka.

- Ó - mondta a gróf -, ez már egészen hitvesi fenntartás. Igaz is, ön Rómában említette, uram, hogy házasodni készül. Kívánhatok szerencsét jövendő boldogságához?

- A dolog mindeddig terv maradt, gróf úr.

- És aki tervet mond, az csak eshetőségre gondol - jegyezte meg Debray.

- Szó sincs róla! - jelentette ki Morcerf. - Apám ragaszkodik hozzá, és remélem, minél előbb bemutathatom önöknek, ha nem is a feleségemet, legalább a menyasszonyomat: Eugénie Danglars kisasszonyt.

- Eugénie Danglars! - ismételte a nevet Monte Cristo. - Várjon csak, nem Danglars báró az édesapja?

- De igen - felelte Morcerf -, csakhogy amolyan újdonsült báró.

- Sebaj - jelentette ki Monte Cristo -, ha az államnak olyan szolgálatokat tett, amelyekkel kiérdemelte ezt a kitüntetést.

- Mégpedig nagy szolgálatokat - mondta Beauchamp. - Noha lélekben szabadelvű volt, 1829-ben hatmilliós kölcsönt adott X. Károly királynak, aki báróvá és a Becsületrend lovagjává tette, úgyhogy a szalagot Danglars nem a mellénye zsebében viseli, mint ahogy azt az ember hinné, hanem egyenesen kabátja gomblyukában.

- Ó - nevetett Morcerf -, Beauchamp, Beauchamp, ezt tegye közzé a Consaire-ben és a Charivari-ban. De előttem kímélje jövendő apósomat.

Azután ismét Monte Cristóhoz fordult:

- De az imént úgy említette a nevet, mintha ismerné a bárót - jegyezte meg.

- Nem ismerem - mondta hanyagul Monte Cristo -, de minden valószínűség szerint hamarosan megismerkedem vele, tekintve, hogy nyílt hitelem van nála a londoni Richard és Blount, a bécsi Arstein és Eskeles és a római Thomson és French cégektől.

E két utolsó név kiejtésekor Monte Cristo a szeme sarkából figyelte Maximilien Morrelt.

Ha az idegen azt várta, hogy ez a két név hatással lesz Maximilien Morrelre, nem is csalatkozott. Maximilien összerezzent, mintha villamos áram futott volna rajta keresztül.

- Thomson és French - mondta. - Ismeri ezt a céget, uram?

- Ez a cég a bankárom a keresztény világ fővárosában - válaszolta a gróf a legnagyobb nyugalommal. - Tehetnék talán náluk valamit az ön érdekében?

- Ó, gróf úr, ön talán segítségünkre lehet a mostanáig oly hiábavaló kutatásainkban. Ez a cég valamikor igen nagy szolgálatokat tett a mienknek, és nem tudom, miért, mind a mai napig tagadja, hogy bármit is tett volna.

- Rendelkezésére állok, uram - válaszolta Monte Cristo meghajolva.

- Hanem - szólt közbe Morcerf - mi most Danglars úr miatt egészen eltértünk beszélgetésünk tárgyától. Arról volt szó, hogy megfelelő szállást találjunk Monte Cristo gróf számára. Kérem, uraim, szedjük össze magunkat, és találjunk ki valamit. Hol legyen a nagy Párizs ez új vendégének lakása?

- A faubourg Saint-Germainen - jelentette ki Château-Renaud.

- Ott talál majd a gróf úr egy édes kis kertes házat.

- Ugyan már, Château-Renaud - szólt közbe Debray -, ön csak azt a bús és mogorva faubourg Saint-Germaint ismeri. Ne hallgasson rá, gróf úr, inkább a Chaussée d'Antinre menjen lakni, az Párizs igazi szíve.

- A boulevard de l'Opérán, az első kerületben, szép erkélyes házban - jegyezte meg Beauchamp. - A gróf úr odavitethet ezüstszövetű párnákat, és miközben csibukját szívja vagy hasispiruláit szedegeti, a szeme előtt vonul el egész Párizs.

- Önnek nincs semmi ötlete, Morrel, hogy nem javasol semmit? - kérdezte Château-Renaud.

- Dehogy nincs - felelte mosolyogva a fiatalember. - Ellenkezőleg, csak arra vártam, hogy hátha elfogadja a gróf úr valamelyikük ragyogó ajánlatát. Most azonban, hogy nem felelt, felajánlhatok egy lakosztályt egy igen bájos, Pompadour-stílusú kis házban, amelyet egy év óta bérel a húgom a rue Meslayn.

- Önnek húga is van? - kérdezte Monte Cristo.

- Van, uram, mégpedig kitűnő testvér.

- Asszony?

- Idestova kilenc esztendeje.

- Boldog? - kérdezte ismét a gróf.

- Olyan boldog, amennyire emberi lény csak lehet - válaszolta Maximilien. - Annak lett a felesége, akit szeretett, és aki kitartott mellettünk balszerencsénkben is. Emmanuel Herbaut-nak.

Monte Cristo alig észrevehetően elmosolyodott.

- Ott szoktam lakni a félévi szabadságom alatt - folytatta Maximilien -, és sógorommal, Emmanuellel együtt szolgálatára leszünk a gróf úrnak minden felvilágosítással, amire csak szüksége lesz.

- Vigyázat! - kiáltott fel Albert, mielőtt Monte Cristónak ideje lett volna felelni. - Gondolja meg, mit cselekszik, Morrel úr. Ön be akarja zárni a világjárót, Szindbádot, a tengerészt, egy szűk családi körbe. Abból az emberből, aki azért jött ide, hogy Párizst lássa, ön otthon ülő pátriárkát akar csinálni.

- Ó, szó sincs róla - válaszolta Morrel mosolyogva -, hiszen a húgom huszonöt éves, a sógorom pedig harminc. Fiatalok, jókedvűek, boldogok. A gróf úr különben is a saját otthonában lenne, és csak akkor találkozna házigazdáival, ha kedve tartja, hogy lemenjen hozzájuk.

- Köszönöm, uram, köszönöm - mondta Monte Cristo. - Én azonban beérem vele, ha ön megtisztel azzal, hogy majd bemutat a kedves húgának és sógorának. De nem fogadtam el egyiket sem az urak ajánlatai közül, minthogy berendezett lakásom már készen áll.

- Hogyan? - kiáltott Morcerf. - Csak nem fog szállóban lakni? Ez túlságosan barátságtalan volna.

- Hát olyan rossz helyem volt talán Rómában? - kérdezte Monte Cristo.

- A mindenségit! Rómában ötvenezer piasztert költött arra, hogy berendeztessen magának egy lakosztályt - jegyezte meg Morcerf. - De úgy gondolom, ekkora kiadást nem ismételhet meg olyan gyakran.

- Nem ez tartott vissza - válaszolta Monte Cristo -, hanem elhatároztam, hogy házam lesz Párizsban, úgy értem, hogy saját házam. Előre küldtem komornyikomat, ő azóta már bizonyára meg is vette, be is bútoroztatta nekem azt a házat.

- De hiszen akkor van egy olyan komornyikja, aki ismeri Párizst? - kérdezte Beauchamp.

- Ő is most van először Franciaországban, akárcsak jómagam. Fekete bőrű és néma - jegyezte meg Monte Cristo.

- Akkor hát Ali az? - kérdezte Albert, az általános csodálkozás közepette.

- Ali az, uram, csakugyan, Ali, az én núbiaim, az én némám, akit, azt hiszem, Rómában látott.

- Igaz, hogyne - válaszolta Morcerf -, csodálatosan jól emlékszem rá. De hogyan bízott ön meg egy núbiait, hogy házat vegyen önnek Párizsban, egy némát, hogy a házat bebútoroztassa? Hiszen mindent megfordítva fog csinálni, a szegény szerencsétlen!

- Ki kell önt ábrándítanom, uram, én ellenkezőleg bizonyosra veszem, hogy mindent az én ízlésem szerint fog elintézni. Mert tudja, az én ízlésem nem olyan, mint az általános ízlés. Ali egy héttel ezelőtt érkezett ide. Eddig már bizonyára végigszaladt a városon azzal az ösztönnel, amellyel a magában vadászó kutya szokott futkosni. Ali ismeri szeszélyeimet, ötleteimet, szükségleteimet, már bizonyára mindent megszervezett az én kedvem szerint. Tudta, hogy ma tíz órakor érkezem. Kilenc óra óta várt a fontainebleau-i sorompónál, és átadta nekem ezt a cédulát. Ez az új címem: tessék elolvasni.

Monte Cristo egy papírszeletet nyújtott át Albert-nek.

- Champs-Élysées 30. szám - olvasta Morcerf.

- Nahát, ez igazán eredeti! - szaladt ki Beauchamp száján.

- És hozzá fejedelmi - folytatta Château-Renaud.

- Mi az? Ön nem ismeri a saját házát? - kérdezte Debray.

- Nem én - felelte Monte Cristo -, hiszen már említettem, hogy nem akartam elkésni a találkozóról. A kocsiban öltözködtem át, és a vicomte kapujánál szálltam ki.

A fiatalemberek összenéztek. Nem tudták, komédiázik-e Monte Cristo. De minden szó, amit ez az ember csak kiejtett, eredetisége ellenére is olyan természetesen egyszerű volt, hogy hazugságot fel sem tételezhettek. És különben is, miért hazudott volna?

- Be kell tehát érnünk azzal - mondta Beauchamp -, hogy azokat az apró szolgálatokat tegyük meg a gróf úrnak, amelyeket módunkban áll megtenni. Én mint újságíró, megnyitom előtte Párizs valamennyi színházának kapuját.

- Köszönöm, uram - felelte mosolyogva Monte Cristo. - Titkáromat azonban már megbíztam vele, hogy minden színházban béreljen számomra egy-egy páholyt.

- És a titkár is núbiai és néma? - kérdezte Debray.

- Nem, uram, ő egészen egyszerűen az önök honfitársa, ha egy korzikai egyáltalában honfitársa lehet bárkinek is. De hiszen ön ismeri is, Morcerf úr.

- Csak nem a derék signor Bertuccio az, aki olyan pompásan ért az ablakok megszerzéséhez?

- Éppen ő az. Ön aznap látta nálam, amikor reggelire volt szerencsém önökhöz. Nagyon derék ember, kissé katona volt, kissé csempész, egyszóval egy kissé mindaz, ami csak lehet az ember. Még arra sem mernék megesküdni, hogy nem volt-e dolga a rendőrséggel valami potomság, mondjuk egy kis késelés miatt.

- És ön éppen ezt a derék világpolgárt választotta titkárának, gróf úr? - kérdezte Debray. - Mennyit lop ez öntől évenként?

- Szavamra mondom - felelte a gróf -, bizonyos vagyok benne, nem többet, mint bárki más. De nekem megfelel, nem ismer lehetetlent, és ezért tartom magam mellett.

- Így hát - jegyezte meg Château-Renaud - már van berendezett lakása, háza a Champs-Élysées-n, cselédsége, titkárja, most már csak barátnő kellene.

Albert mosolygott. A szép görög nőre gondolt, akit a Valle és az Argentína Színházban, a gróf páholyában látott.

- Én ezt jobban csinálom - mondta Monte Cristo -, van egy rabszolganőm. Önök az Opéra, a Vaudeville és a Variétés Színházakból bérlik barátnőiket, én Konstantinápolyban vettem a magamét. Az enyém talán kissé drágább volt, de ebben a tekintetben semmi okom az aggodalomra.

- Ön azonban elfelejti - mondta nevetve Debray -, hogy mint Károly király mondotta, mi itt nevünkben és természetünkben egyaránt szabad emberek vagyunk,^[1] hogy tehát, amint ön Franciaország földjére tette a lábát, rabnője is szabaddá lett.

- Ki mondja ezt meg neki? - kérdezte Monte Cristo.

- Ejnye, hát a legelső ember, aki útjába akad.

- Ő csak újgörögül ért.

- Az már más.

- De látni legalább fogjuk, vagy pedig nemcsak néma szolgája, hanem eunuchjai is vannak? - kérdezte Beauchamp.

- Bizony az nincs - jelentette ki Monte Cristo -, ilyen messzire nem megyek el a keletiességben. Mindenki, aki a környezetemhez tartozik, bármikor szabadon elhagyhat, és ha engem elhagy, nem lesz már sem rám utalva, sem másra. Talán éppen ezért nem hagynak el.

Már túl voltak ekkor a csemegén és a dohányzáson is.

- Kedves barátom - mondta Debray Morcerf-nek távozóban - fél háromra jár, az ön vendége igen szeretetre méltó, de nem lehet olyan kedves társaság, amelyet az ember végül is ott ne hagyjon, olykor a rosszabb kedvéért is. Vissza kell térnem a minisztériumba. A miniszternek beszélni fogok a grófról, végtére is meg kell tudnunk, hogy kicsoda.

- Vigyázzon - mondta Morcerf -, még a legravaszabbak is rajtaveszthetnek.

- Ugyan! A rendőrségnek hárommillió áll a rendelkezésére, noha igaz, hogy csaknem mindig jó előre elköltik a pénzt. De nem baj, azért még mindig marad ötvenezer frankja erre a célra.

- És ha megtudja, hogy kicsoda, elmondja nekem?

- Ezt ígérem. A viszontlátásra, Albert. Uraim, alázatos szolgájuk.

Debray azután kint, az előszobában, jó hangosan kiáltotta:

- Jöjjön a kocsim!

- Helyes - mondta most Beauchamp Albert-nek -, nem megyek ugyan már a képviselőház ülésére, hanem azért olvasóimnak érdekesebb olvasmánnyal fogok szolgálni, mint Danglars úr beszéde.

- Kegyelem, Beauchamp - mondta Morcerf -, egyetlen szót se, könyörgök! Ne vegye el tőlem az érdemet, hogy én mutathassam be, és én beszélhessek róla elsőnek. Ugye, érdekes ember?

- Több annál - mondta Château-Renaud -, és csakugyan az egyik legcsodálatosabb ember, akit életemben valaha is láttam. Jön, Morrel?

- Egy pillanat - mondta Morrel -, csak a névjegyemet adom át a gróf úrnak, aki volt szíves megígérni, hogy meglátogat bennünket a rue Meslay 14. szám alatt.

- Legyen nyugodt, nem mulasztom el ezt a látogatást, uram - mondta meghajolva a gróf.

És Maximilien Morrel együtt távozott Château-Renaud báróval, magára hagyva Monte Cristót és Morcerf-t.

Mikor Albert négyszemközt maradt Monte Cristóval, ezt mondta neki:

- Gróf úr, engedje meg, hogy ciceronei működésem kezdeteként bemutassak önnek egy minta-legénylakást. Önnek, aki megszokta az olasz palotákat, érdekes tanulmányul szolgál majd annak a kiszámítása, hogy hány négyzetlábnyi területen élhet egy párizsi ifjú, akinek nem éppen a legrosszabb a lakása. Míg átmegyünk egyik szobából a másikba, kinyitogatjuk az ablakokat, hogy egy kis friss levegőt élvezhessen.

A földszinti ebédlőt és szalont már ismerte Monte Cristo. Albert tehát először "műtermébe" vezette a grófot. Emlékszünk rá, hogy ez volt a legkedvesebb tartózkodási helye.

Monte Cristo alaposan méltányolta mindazt a sok holmit, amelyet Albert összehordott ebbe a helyiségbe: régi ládák, japán porcelánok, keleti szövetek, velencei üvegkészítmények, fegyverek a világ minden tájáról, mind-mind ismerősök voltak előtte, és első pillantásra felismerte, hogy melyik századból és melyik országból származnak. Albert arra számított, hogy ő fog magyarázni, holott éppen ellenkezőleg, ő hallgatta meg a gróf régiségtani, ásványtani és természetrajzi előadását. Lementek az első emeletre.

Albert most a szalonba vezette vendégét. A szalon falát modern festők művei díszítették: Dupré tájképei lengő nádszálakkal, magas fákkal, bőgő tehenekkel és csodálatos égboltozattal, Delacroix hosszú, fehér burnuszos, ragyogó övtüszős, ezüsttel kirakott fegyvereket viselő arab lovasai, akiknek lovai dühösen harapdálják egymást, miközben a lovasok vasbuzogánnyal verekednek, Boulanger vízfestményei, amelyek a Párizsi Notre-Dame-ot azzal a hatalmas erővel ábrázolják, ami a festőt a költő vetélytársává teszi; ott voltak Diaz vásznai is, aki szebb virágokat fest, mint amilyenek azok a valóságban, a napot ragyogóbbnak ábrázolja, mint amilyen a nap maga; Decamp rajzai éppen olyan színesek, mint Salvator Rosa rajzai, csakhogy annál is poétikusabbak; Giraud és Müller pasztelljei, amelyek angyalarcú gyermekeket és szűzies tekintetű nőket ábrázoltak; Dausatz keleti útialbumaiból kivett vázlatok, amelyeket egy teve hátán vagy egy mecset kupolája alatt hevenyészve vetett oda ceruzával; vagyis mindaz, amit a modern művészet cserébe és kárpótlásul adhat az előző századokkal elvesztett és letűnt művészetért.

Albert arra számított, hogy legalább ezúttal majd valami újat mutathat ennek a különös világjárónak. De legnagyobb ámulatára a gróf, anélkül, hogy meg kellett volna keresnie az aláírást, amelyet egyébként némelyik képen csak a kezdőbetűk jeleztek, kapásból megmondta azonnal minden egyes mű alkotójának nevét, olyan módon, hogy nemcsak azt volt könnyű látni: ismeri mindezeket a neveket, hanem hogy már e tehetségek mindegyikét méltatta és tanulmányozta is.

A szalonból a hálószobába mentek át. Ez a szoba az előkelőség és a jó ízlés mintaképe volt. A falon egyetlen arckép ragyogott bágyadt fényű aranykeretében, ám ezt a képet Léopold Robert festette.

Legelőször ez az arckép vonta magára Monte Cristo gróf figyelmét, mert három lépéssel odasietett, és hirtelen megállt előtte.

Egy huszonöt-huszonhat éves, kreolos arcbőrű, tüzes tekintetű, hosszú szempillájú fiatalasszony képe volt ez. A katalán halászlányok festői viselete volt rajta, piros-fekete mellényt és hajában aranytűket viselt. A tengert bámulta, elegáns körvonala kirajzolódott a hullámok és az égbolt kettős kékjén.

A szobában elég sötét volt, különben Albert észrevette volna, milyen halotti sápadtság önti el a gróf arcát, és meglepte volna az az ideges borzongás, amely végigfutott a gróf mellén és vállán.

Egy percig hallgattak, s ezalatt Monte Cristo le nem vette tekintetét a festményről.

- Igazán szép kedvese van, vicomte - jegyezte meg aztán Monte Cristo, most már tökéletes nyugalommal. - Ez az öltözék kétségtelenül valami báli jelmez, pompásan illik a hölgynek.

- Ó, uram - felelte Albert -, ezt a tévedését nem tudnám önnek megbocsátani, ha e képen kívül még más arcképét is látta volna. Ön nem ismeri az édesanyámat, uram, ez a kép őt ábrázolja. Ő festette így le magát hat-nyolc évvel ezelőtt. A ruhát, úgy látszik, képzelet után festették, de annyira hasonlít anyámhoz ez az arckép, hogy szinte magam előtt látom, olyannak, amilyen 1830-ban volt. A grófné egyszer férje távolléte alatt készíttette ezt az arcképet. Kétségtelenül azt hitte, hogy kellemes meglepetést szerez vele apámnak, mire hazaér. De a festmény különösképpen nem nyerte meg apám tetszését, és noha Léopold Robert egyik legszebb vászna, még az értéke sem tudta elfeledtetni apám ellenérzését. Köztünk legyen mondva, kedves grófom, Morcerf úr a legszorgalmasabb pairek egyike a Luxembourg-ban, kitűnő szakértő hírében áll, mint tábornok, de műértőnek teljesen közepes. Ez nem áll anyámra, aki igen tehetségesen fest, és sokkal többre becsüli az ilyen művészi munkát, semhogy teljesen meg tudna válni tőle, s ezért nekem adta azzal a gondolattal, hogy itt sokkal kevésbé van Morcerf úr szeme előtt. Apám arcképét is meg fogom mutatni, ez Gros festménye. Bocsásson meg, hogy ennyit beszélek családi vonatkozású dolgaimról, de mivel szerencsém lesz önt bemutatni a grófnak, megemlítettem ezt a dolgot, nehogy véletlenül dicsérni találja előtte a képet. Egyébként néha rossz hatással van rám is ez a kép, mert ha anyám bejön hozzám, ritkán esik meg, hogy meg ne nézné, és még ritkábban, hogy sírva ne fakadna előtte. Különben pedig az a borús hangulat, amelyet ennek a festménynek a házunkban való megjelenése okozott, talán az egyetlen, amely a gróf és a grófné között valaha is felbukkant. Szüleim, noha már több mint húsz éve házasok, most éppen olyan gyengédek egymáshoz, mint az első időben voltak.

Monte Cristo futó pillantást vetett Albert-re, mintha rejtett célzást keresne szavai mögött. De kétségtelennek látszott, hogy a fiatalember csak őszinte, szívből jövő szavakat mondott.

- Most pedig - jegyezte meg Albert -, miután látta minden kincsemet, gróf úr, engedje meg, hogy bármily méltatlanok is önhöz, rendelkezésére bocsássam őket. Érezze nálam otthon magát. És hogy még otthonosabban mozoghasson, kérem, jöjjön át velem Morcerf úrhoz, akinek még Rómából megírtam, milyen szolgálatot tett ön nekem, és jeleztem is neki az ön ígért látogatását. Meg kell mondanom, hogy a gróf is, a grófné is égnek már a vágytól, hogy köszönetet mondhassanak önnek. Tudom jól, gróf úr, hogy ön kissé érzéketlen az effélék iránt, és a családi jelenetek nem valami nagyon hatják meg Szindbádot, a tengerészt - hiszen ön már annyiféle jelenetet látott! Mégis arra kérem, fogadja el ajánlatomat mint bevezetőt a párizsi életbe, hiszen ez az élet csupa udvariaskodásból, látogatásból és bemutatkozásból áll.

Monte Cristo szótlanul hajolt meg. Lelkesedés és vonakodás nélkül fogadta az ajánlatot mint társadalmi formaságot, amelynek minden társaságbeli ember alá kell hogy vesse magát. Albert behívta komornyikját, és meghagyta neki, hogy jelentse Morcerf grófnak és a grófnénak Monte Cristo gróf látogatását.

Albert a gróffal együtt nyomon követte a komornyikot.

Morcerf gróf előszobájában a szalonba vezető ajtó fölött címer ékeskedett, amely gazdag foglalatával és a szoba díszítéséhez illő voltával arról tanúskodott, hogy a ház gazdája nagy fontosságot tulajdonít ennek a címernek.

Monte Cristo megállt e címer előtt, és figyelmesen vizsgálgatta.

- Hét aranyszínű csonka rigó kék mezőben, keresztsávval! Ez bizonyára a családi címerük, uram? - kérdezte. - A címerek értelmét meg tudom ugyan fejteni, mivel a címeralakokat ismerem, de egyébként a címertanban igen járatlan vagyok, hiszen csak véletlenül lettem gróf. Az én grófi címem Toszkánában készült, a Szent István-rend kommendája segítségével. Nem is lettem volna ilyen nagy úr, ha nem ismételgették volna előttem, hogy ha valaki sokat utazgat, akkor erre a címre feltétlenül szüksége van. Mert már a vámőrök sem zaklatják az embert, ha a kocsija ajtaján díszeleg valami. Bocsásson meg hát, amiért ilyen kérdést intéztem önhöz.

- Ez a kérdés egyáltalán nem kellemetlen, uram - felelte Morcerf a meggyőződés egyszerűségével -, eltalálta: ez valóban a családi címerünk, helyesebben apám őseié. De, mint látja, egyesítve van egy másikkal, amely piros mezőben ezüst tornyot ábrázol. Ez az utóbbi anyám őseinek címere. Anyai ágon spanyol vagyok, a Morcerf család azonban francia, sőt, mint hallottam, Dél-Franciaország egyik legrégibb családja.

- Úgy van - jegyezte meg Monte Cristo -, a csonka rigók is erre vallanak. A fegyveres zarándokok, akik a Szentföldet akarták meghódítani, csaknem valamennyien keresztet, a küldetésük jelképét választották címerül, vagy pedig vándormadarakat, annak a hosszú utazásnak a jelképét, amelyre vállalkoztak, és amelyet hitük szárnyán teljesíteni is reméltek. Az ön valamelyik apai őse efféle keresztes hadjáratban vehetett részt, és még ha csak a Szent Lajos seregéhez csatlakozott is, a család eredete legalább a XIII. századig vezethető vissza, és ez még mindig igen figyelemre méltó.

- Lehetséges - mondta Morcerf. - Valahol apám dolgozószobájában van egy családfa, amelyből ezt megtudhatjuk. Ehhez a családfához egyébként én valamikor olyan magyarázatokkal szolgáltam, amelyekből még Hozier és Jaucourt is okulhatott volna. Ma már nem is gondolok rá, de azért csak megmondom, gróf úr - és ez hozzátartozik ciceronei tevékenységemhez -, mostanában, a mi demokratikus kormányunk alatt, kissé sokat kezdenek foglalkozni az efféle dolgokkal.

- Hát akkor az önök demokratikus kormánya is valami jobbat választhatott volna ki a múltból, mint azt a két irkafirkát, amelyet a középületeken láttam. Ezeknek nincs semmiféle heraldikai értéke. Ami önt illeti, vicomte - folytatta Monte Cristo, visszatérve Morcerf-hez -, ön szerencsésebb, mint a kormánya, mert az ön címere valóban szép, és a képzeletre hat. Igen, ez az, ön provence-i és egyben spanyol származású is. Ez magyarázza meg azt a gyönyörű barna arcszínt is, amelyet annyira megcsodáltam az előbb a nemes katalán nő arcán, ha ugyan hű az az arckép.

Oidipusznak vagy magának a szfinxnek kellett volna lennie annak, aki észreveszi a gróf szavaiban bujkáló gúnyt, hiszen látszólag a legnagyobb udvariassággal beszélt. Morcerf egy mosollyal köszönetet is mondott, és előrement, hogy az utat mutassa. Benyitott a címer alatt levő ajtón, mire az kitárult, és mint már mondtuk, a szalonba vezetett.

Ennek a szalonnak a legfeltűnőbb helyén is függött egy arckép. Harmincöt-harmincnyolc éves férfit ábrázolt tábornoki egyenruhában, a legmagasabb rangokat jelző kétsoros, aranyzsinóros vállrojttal; a férfi nyakában a Becsületrend szalagja azt bizonyította, hogy viselője parancsnok volt, mellén jobbról a Megváltó-rend nagykeresztje, balról pedig III. Károlyé, amely utóbbi arra vallott, hogy annak, akit ez a kép ábrázol, részt kellett vennie a Görögország és Spanyolország ellen viselt háborúkban, vagy, ami a kitüntetések szempontjából egyre megy, valami diplomáciai küldetésnek kellett eleget tennie a két ország valamelyikében.

Monte Cristo ezt az arcképet is éppen olyan aprólékos figyelemmel vizsgálgatta, mint a másikat, mikor hirtelen kinyílt egy oldalajtó, és ő szemben állt magával Morcerf gróffal.

Negyven-negyvenöt éves férfi volt, de legalább ötvennek látszott. Fekete bajusza és ugyanilyen szemöldöke különös ellentétben állt csaknem hófehér hajával, amelyet katonás divat szerint rövidre nyírva viselt. Polgári ruhában volt, és gomblyukában olyan szalag ékeskedett, amelynek különböző csíkjai a többféle kitüntetéseket jelezték. Elég magabiztosan, de azért szolgálatra készen lépett be. Monte Cristo egyetlen lépéssel sem ment eléje. Mintha lába éppúgy a földre lett volna szegezve, mint szeme Morcerf gróf arcára.

- Apám - kezdte a fiatalember -, bátor vagyok bemutatni önnek Monte Cristo grófját, ezt a nemes lelkű jó barátomat, akivel, mint ön is tudja, igen súlyos körülmények között volt szerencsém találkozni.

- Hozta Isten, uram - mondta Morcerf gróf, és mosollyal üdvözölte Monte Cristót. - Azzal, hogy megmentette a család egyetlen örökösének életét, olyan szolgálatot tett nekünk, amely örök hálára kötelez bennünket.

E szavakkal Morcerf gróf egy karosszékben helyet mutatott Monte Cristónak, maga pedig az ablakkal szemközt ült le.

Monte Cristo, noha helyet foglalt abban a karosszékben, amelyet Morcerf gróf mutatott neki, úgy intézte a dolgot, hogy arca a nehéz bársonyfüggönyök árnyékában elrejtve maradjon, és hogy onnan olvashassa ki a grófnak fáradtság és gondok szántotta vonásaiból a titkos fájdalmak történetét, amelyet az idő arca redőibe vésett.

- A grófné éppen öltözködött - mondta Morcerf -, mikor a vicomte értesítette arról, hogy milyen látogatáshoz lesz szerencséje. Le fog jönni, tíz perc múlva itt lesz a szalonban.

- Igen nagy megtiszteltetés reám nézve - jelentette ki Monte Cristo -, hogy Párizsba érkezésem napján olyan férfival köthetek ismeretséget, akinek érdemei nem kisebbek hírnevénél, és akinél a szerencse - ez egyszer - nem méltatlanra mosolygott. De vajon Mitidzsa síkján vagy az Atlasz-hegységben nem adhat-e még a szerencse önnek marsallbotot?

- Ó - válaszolt Morcerf, könnyedén elpirulva -, már otthagytam a szolgálatot, uram. A Restauráció alatt neveztek ki pairré, részt vettem az első hadjáratban, és Bourmont marsall parancsnoksága alatt szolgáltam. Így hát felsőbb parancsnoki beosztásra számíthattam, és ki tudja, mi történik, ha az idősebb ág maradt volna a trónon! De a júliusi forradalom, úgy látszik, elég diadalmas volt ahhoz, hogy hálátlan legyen. Hálátlan is volt minden olyan szolgálat iránt, amely nem a császári uralom alatt történt. Én tehát beadtam lemondásomat, mert aki a harcmezőn szerezte vállrojtjait, nehezen mozog a szalonok sima parkettjén. Otthagytam a kardot, belevetettem magam a politikába, az iparnak szentelem magam, a hasznos művészeteket tanulmányozom. Húsz esztendei katonai szolgálatom alatt mindig vágytam erre, de sohasem volt rá időm.

- Az ilyen felfogás biztosítja az önök fölényét a többi ország fölött, uram - válaszolta Monte Cristo. - Ön, aki előkelő származású nemes és igen vagyonos, mégis egyszerű közkatonaként kezdte pályáját: ez igazán ritkán esik meg. Később, mikor már tábornok, Franciaország pairje és a Becsületrend tisztje lett, ismét hajlandó volt egy új munkakör megtanulására, holott semmi más remény, semmi más jutalom nem kecsegteti, csak az, hogy valamikor hasznára lehet felebarátainak... Ah, uram! Ez igazán gyönyörű! Többet mondok: ez magasztos!

Albert csodálattal nézte és hallgatta Monte Cristót. Nem hitte volna, hogy a grófot ilyen gondolatok ennyire fellelkesítsék.

- Sajnos - folytatta az idegen, kétségkívül azért, hogy eltüntesse azt a kis felhőt, amely szavai nyomán megjelentek Morcerf gróf homlokán -, mi Olaszországban nem így csináljuk. Mi csak felnövünk fajunk és családfánk szerint, és megtartjuk ugyanazt a nagyságot, ugyanazt a termetet, sőt gyakran ugyanazt a haszontalanságot is egész életünkben.

- De uram - válaszolta Morcerf gróf -, olyan érdemes embernek, mint ön, Olaszország nem lehet hazája, és Franciaország kitárja a karját ön felé. Fogadja el a hívó szót, Franciaország talán nem mindenkihez lesz hálátlan. Saját gyermekeivel olykor rosszul bánik, de az idegeneket rendszerint szívesen fogadja.

- Ej, apám - jegyezte meg Albert mosolyogva -, látszik, hogy nem ismeri eléggé Monte Cristo gróf urat. Az ő vágyai nem is erre a világra valók. Egyáltalán nem érdeklik a kitüntetések, és csak annyit fogad el, amennyi az útlevelére ráfér.

- Ez a legtalálóbb jellemzés, amelyet magamról valaha is hallottam - mondta az idegen.

- A gróf ura volt a jövőjének - jegyezte meg Morcerf sóhajtva -, és ő a virágos utat választotta.

- Így is van, uram - jelentette ki Monte Cristo azzal a mosolyával, amelyet egyetlen festő sem tudna soha visszaadni, és amelynek elemzéséről a fiziológus lemondana.

- Ha nem tartanék attól, hogy fárasztom a gróf urat - jegyezte meg a tábornok, akit nyilvánvalóan elbűvölt Monte Cristo modora -, magammal hívtam volna a képviselőházba. Igen érdekes lesz ma az ülés, főleg azok számára, akik még nem ismerik mai szenátorainkat.

- Nagyon hálás leszek, uram, ha egy más alkalommal megismétli majd ajánlatát. Ma azonban azzal a szerencsével kecsegtettek, hogy bemutatnak a grófnénak, és arra várok, hogy ez megtörténjék.

- Ah, már itt is van az anyám! - kiáltott fel a vicomte.

Amint most Monte Cristo hirtelen hátrafordult, valóban megpillantotta Morcerf-nét a szalon bejáratánál, azzal az ajtóval szemközt, ahol az imént férje lépett be. Mikor Monte Cristo feléje fordult, a sápadt és mozdulatlanul álló grófné karja lehanyatlott, és nem tudni, miért, az aranyozott ajtófélfának támaszkodott. Már néhány másodperce volt ott, és meghallotta a világjáró látogató utolsó szavait.

Monte Cristo felállt, és mélyen meghajolva üdvözölte a grófnét, aki némán és szertartásosan hajtotta meg magát.

- Ó, Istenem! Mi van önnel, asszonyom? - kérdezte Morcerf gróf. - Talán túlságosan meleg van idebent, és rosszul érzi magát?

- Csak nem beteg, édesanyám? - kiáltott fel a vicomte, Mercédès felé sietve.

A grófné mindkettőjüknek egy hálás mosollyal mondott köszönetet.

- Nem - felelte -, de kissé felizgatott, mikor először pillantottam meg azt, akinek a segítsége nélkül ma könnyeket hullajtanánk és gyászolnánk. Uram - folytatta a grófné, miközben egy királynő fenségével lépett előbbre -, a fiam életét köszönhetem önnek, és áldom önt e jótettéért. Most mondok köszönetet önnek, amiért alkalmat adott, hogy kifejezhessem hálámat úgy, ahogyan áldottam önt, vagyis a szívem mélyéből.

Monte Cristo ismét meghajolt, de most még mélyebben, mint az első ízben. Még Mercédèsnél is sápadtabb volt.

- Asszonyom - felelte -, a gróf úr és ön túlságosan nagylelkűen jutalmaznak meg szerény cselekedetemért. Megmenteni egy embert, megkímélni egy apát a szenvedéstől, tekintettel lenni egy anya érzékenységére még nem jótett, csak emberi kötelesség.

E gyöngéden és kifogástalan udvariassággal kiejtett szavakra Morcerf-né mély meghatottsággal válaszolt:

- Igen, nagy szerencse a fiamra nézve, uram, hogy önt barátjának nevezheti, és hálát adok Istennek, amiért így rendezte a dolgokat.

Mercédès olyan végtelen hálával emelte égnek gyönyörű szemét, hogy Monte Cristo még két könnycseppet is vélt látni benne. Morcerf gróf most a feleségéhez lépett.

- Asszonyom - mondta -, én már kimentettem magam a gróf úr előtt, amiért itt kell hagynom, és nagyon kérem, ismételje meg bocsánatkérésemet. Az ülés két órakor kezdődött, most háromra jár; és nekem beszédet kell mondanom.

- Menjen csak, uram, azon leszek, hogy távollétét elfeledtessem vendégünkkel - válaszolt a grófné ugyanazon a megindult hangon. - Gróf úr - folytatta Monte Cristóhoz fordulva -, megtisztel-e bennünket azzal, hogy velünk tölti a nap hátralevő részét?

- Köszönöm, asszonyom, s kérem, higgye el, senki sem lehet nálam hálásabb meghívásáért, de ma reggel az önök kapuja előtt szálltam ki hosszú utazás után a kocsimból, még azt sem tudom, milyen lesz a párizsi lakásom, azt is alig, hogy hol van. Bizonyos, hogy ez nem ad okot komoly nyugtalanságra, de azért mégiscsak figyelemre méltó.

- Megígéri legalább, hogy egy más alkalommal megszerzi nekünk ezt az örömet? - kérdezte a grófné.

Monte Cristo szótlanul meghajolt, de mozdulata beleegyezést is jelenthetett.

- Akkor hát nem tartóztatom, uram - mondta a grófné -, mert nem akarom, hogy csupa hálából alkalmatlanságot vagy kellemetlenséget okozzak önnek.

- Kedves grófom - jegyezte meg Albert -, ha megengedi, szeretném Párizsban viszonozni önnek azt az előzékenységet, amelyet Rómában tanúsított irántam, és rendelkezésére bocsátom hintómat addig is, amíg önnek alkalma lesz fogatairól gondoskodni.

- Ezer köszönet lekötelező szívességéért, vicomte - felelte Monte Cristo. - De felteszem, hogy Bertuccio úr, annak rendje és módja szerint, felhasználta a rendelkezésére adott négy és fél órát, és a kapu előtt felszerelt fogatot fogok találni.

Albert megszokta már a gróf modorát. Tudta, hogy mint Néró, ő sem ismer lehetetlent, és már semmin sem csodálkozott. De saját szemével akarta látni, hogyan engedelmeskedtek a gróf utasításainak, és vendégét a palota kapujáig kísérte.

Monte Cristo nem csalódott, az inasa - ugyanaz, aki Rómában a gróf névjegyét vitte be a két fiatalemberhez, és jelentette a gróf látogatását - most, abban a pillanatban, amikor Monte Cristo a Morcerf gróf előszobájában megjelent, már ott is állt az oszlopzat mellett, és amint az előkelő utas a kapu alá ért, valóban ott is találta már fogatát, amely reá várt.

A hintó Keller műhelyéből került ki, a lovakat, mint azt Párizs valamennyi aranyifja tudta, előző este Drake még tizennyolcezer frankért nem volt hajlandó eladni.

- Uram - mondta a gróf Albert-nek -, nem hívom, hogy kísérjen haza, hiszen csak rögtönzött lakást tudnék mutatni önnek, és a rögtönzések terén, mint tudja, jó hírem van, amelyet meg szeretnék őrizni. Adjon egy nap haladékot, és engedje meg, hogy akkor lássam vendégül. Így bizonyos leszek benne, hogy nem vétek a vendéglátás szabályai ellen.

- Ha ön egynapi haladékot kér, gróf úr, bizonyosra veszem, hogy nem házat, hanem valami palotát fog bemutatni nekem. Önnek kétségtelenül valami jó szellem áll a rendelkezésére.

- Bizony jó lesz, ha ezt széltében elhíreszteli rólam - jegyezte meg Monte Cristo, miközben fellépett pompás új hintajának bársonnyal bevont lépcsőjére -, ez bizonyára hasznomra lesz a hölgyek körében.

Ezzel beszállt kocsijába, amely becsukódott mögötte, és vágtatva indult el, de mégsem olyan gyorsan, hogy a gróf észre ne vette volna a függöny gyenge libbenését annak a szalonnak az ablakán, ahol Morcerf-nét hagyta.

Mikor Albert visszatért anyjához, a grófnét a budoárban találta, egy nagy bársony karosszékbe süppedve. Az egész szoba félhomályba burkolózott, és így nem látszott más, mint itt-ott egy csillogó színfoltocska valamelyik dísz szélén vagy egy aranykeret sarkában.

Albert nem láthatta a grófné arcát, mert azt ködként eltakarta egy tüllfelhő, amelyet Mercédès a haja köré csavart. De Albert-nek úgy rémlett, hogy édesanyja hangja izgatott volt, meg tudta különböztetni a virágállvány rózsa- és heliotrop-illata között is a repülősó fanyar és csípős szagát. A kandalló metszett tálkáján valóban meg is pillantotta a grófné kis üvegjét a bőrtokja nélkül, és ez nyugtalanná tette a fiatalembert. Aggódó pillantást vetett édesanyjára.

- Rosszul érzi magát, édesanyám? - kiáltott fel, amint belépett. - Talán azalatt lett rosszul, míg én kint jártam?

- Én? Dehogy, Albert, hanem, látod, ez a sok rózsa, tubarózsa, narancsvirág olyan erősen illatozik ebben a még szokatlan, hirtelen jött hőségben...

- Akkor hát, anyám - felelte Morcerf, a csengő után nyúlva -, ki kell vitetni őket az előszobába. Úgy látszik, ön igazán gyengélkedik, már akkor is nagyon halvány volt, amikor az előbb ide belépett.

- Halvány voltam, azt mondod, Albert?

- Az a halványság remekül illik önnek, anyám, de apámat is megijesztette, engem is megrémített.

- Szólt valamit édesapád neked erről? - kérdezte élénken Mercédès.

- Nem, anyám, önnek tette ezt a megjegyzést, tessék csak visszaemlékezni.

- Nem emlékszem rá - mondta a grófné.

Egy inas lépett be. Albert csengetésére jelent meg.

- Vigye ki ezt a virágot az előszobába vagy az öltözőbe - mondta a vicomte. - Nem tesz jót a grófnénak.

Az inas engedelmeskedett.

Elég hosszú csend állott be, és nem szűnt meg mindaddig, míg a virág kihordása tartott.

- Miféle név ez a Monte Cristo? - kérdezte a grófné, mikor az inas kivitte az utolsó váza virágot is. - Családnév az, valami birtok neve, vagy egyszerűen cím csupán?

- Azt hiszem, csak cím, anyám, semmi más. A gróf megvásárolt egy szigetet a toszkánai szigetcsoportban, és mint ahogy ma reggel ő maga mondta, ott egy kommendát alapított. Tetszik tudni, hogy ez így megy a firenzei Szent István, a pármai Szent György-Konstantin, sőt még a Máltai Rendnél is. Azonfelül nem sokat törődik a nemességgel, és azt mondja, csak azért gróf, mivel Rómában azt tartja a közvélemény, hogy Monte Cristo grófja igen nagy úr.

- A modora kitűnő - jegyezte meg a grófné -, legalábbis, ahogy ittléte rövid percei alatt megfigyelhettem.

- Ó, a modora tökéletes, anyám, annyira tökéletes, hogy jóval felülmúlja bármely arisztokratáét, akit csak ismertem Európa legbüszkébb három nemes ága, az angol, a spanyol és a német nemesség tagjai közül.

A grófné egy pillanatig elgondolkozott, majd rövid habozás után így folytatta:

- Látod, kedves Albert-em, olyan igazi anyai kérdést intézek hozzád, megérted, ugye? Láttad Monte Cristót az otthonában, elég élesen tudsz látni, ismered a nagyvilági szokásokat, több a tapintatod, mint általában a korodbelieknek. Mit gondolsz, a gróf valóban az, akinek mutatkozik?

- És milyennek mutatkozik?

- Te magad mondtad az imént: nagyúrnak.

- Azt mondtam, anyám, hogy annak tartják.

- De mi a te véleményed, Albert?

- Be kell vallanom, nincs róla megállapodott véleményem. Azt hiszem, máltai.

- Nem a származását kérdezem én, hanem a személye érdekel.

- Ó, a személye, az már egészen más. Olyan sok különös dolgot láttam vele kapcsolatban, hogyha el kell mondanom, amit róla gondolok, legszívesebben azt felelném, hogy olyan, mint Byron egyik alakja, akire valami szerencsétlenség nyomta rá kitörölhetetlen bélyegét. Valami Manfréd lehet, Lara vagy Werner, esetleg egy ősi család utolsó sarja, aki, noha mit sem örökölt az apai vagyonból, mégis meggazdagodott a saját kalandos szelleme erejével, amely őt a társadalom törvényei fölé emelte.

- Hogy érted ezt?

- Úgy értem, hogy az a Monte Cristo egy kis sziget a Földközi-tenger közepén, lakatlan, katonasága nincs, minden nemzet csempészeinek és minden ország kalózainak búvóhelye. Ugyan ki tudja, vajon ezek a derék iparűzők nem fizetnek-e menedékadót uruknak?

- Az bizony meglehet - felelte álmodozva a grófné.

- De az sem baj - folytatta a fiatalember -, akár csempész, akár nem, mert azt ön is elismeri, anyám, hiszen látta, Monte Cristo gróf úr figyelemre méltó ember, és Párizs szalonjaiban igen nagy sikerekre számíthat. Tessék csak nézni, éppen ma reggel is, odaát nálam, úgy kezdte meg a társaságba való bevonulást, hogy mindenkit bámulatba ejtett, még Château-Renaud-t is.

- Ugyan hány éves lehet a gróf? - kérdezte Mercédès, és szemmel láthatóan nagy fontosságot tulajdonított ennek a kérdésének.

- Harmincöt-harminchat éves, anyám.

- Olyan fiatal! Lehetetlen - jelentette ki Mercédès, és így egyszerre adott választ arra, amit fia mondott, és arra, amit saját gondolata sugalmazott neki.

- Márpedig így van. Három vagy négy ízben is mondta, és bizonyos, hogy minden különösebb szándék nélkül: "akkortájt ötesztendős voltam", egy más alkalommal: "tízéves koromban", megint máskor: "tizenkét esztendős voltam". Engem érdekeltek ezek az apró részletek, összehasonlítottam a dátumokat, és sohasem kaptam rajta, hogy hibázott volna. E különös, kortalan ember tehát - bizonyos vagyok benne - legfeljebb harmincöt éves. Mindenekfelett emlékezzék csak vissza, anyám, milyen élénk a tekintete, milyen koromfekete a haja, és bár halvány, de teljesen redőtlen a homloka. Nemcsak erős ember, hanem még fiatal is.

A grófné lehajtotta a fejét, mintha igen nehéz, keserű gondolatok súlya nyomná.

- Megkedvelt téged ez az ember, Albert? - kérdezte a grófné ideges remegéssel.

- Azt hiszem, anyám, igen.

- És te... te is megszeretted?

- Nagyon tetszik nekem, anyám, bármit mond is Franz d'Épinay, aki azt akarta elhitetni velem, hogy ez az ember a másvilágról jött.

A grófné összeborzongott.

- Albert - mondta izgatottan -, mindig óvtalak az új ismeretségektől. Most már felnőtt férfi vagy, és itt az ideje, hogy te adj tanácsot nekem. És mégis azt mondom: nagyon vigyázz, Albert.

- Hogy a tanácsa hasznos és jó legyen, kedves jó anyám, tudnom kellene előre, hogy mi az, amiben nem szabad bíznom. Ez a gróf sohasem játszik szerencsejátékot, sohasem iszik egyebet, mint egy csepp spanyol borral aranyszínűre festett vizet, a gróf köztudomásúan igen gazdag, és nem tenné magát azzal nevetségessé, hogy tőlem kérjen pénzt kölcsön; mitől tarthatnék tehát vele kapcsolatban?

- Igazad van - felelte a grófné -, ostobák ezek a félelmek, főleg mert hiszen éppen arra az emberre vonatkoznak, aki az életedet mentette meg. Igaz is, Albert! Szívesen fogadta őt apád? Fontos, hogy az illendőnél is szívesebben lássuk a grófot. Apád olykor nagyon elfoglalt, ügyei szórakozottá teszik, és meglehet, hogy akaratlanul is...

- Apám tökéletesen viselkedett, anyám - szakította félbe Albert. - Sőt, többet mondok: igen jólesett neki az a két vagy három ügyes bók, amelyet a gróf olyan szerencsésen és kellő pillanatban alkalmazott, mintha már harminc esztendeje ismerné apámat. E dicséretek nyilai, úgy látszik, találtak - tette hozzá Albert nevetve -, elannyira, hogy a legjobb barátokként váltak el, és Morcerf úr még a képviselőházba is el akarta vinni magával, hogy a gróf meghallgassa a beszédét.

A grófné nem folytatta a beszélgetést. Olyan mély álmodozásba merült, hogy szeme lassanként lecsukódott. A fiatalember, amint ott állt előtte, azzal a gyermeki szeretettel nézte, amely még gyöngédebb és melegebb, ha fiatal és szép édesanyák iránt nyilvánul meg. Majd, mikor látta, hogy szeme lecsukódik, egy percig hallgatta, amint szelíd mozdulatlanságban lélegzik, és abban a hitben, hogy elszenderült, lábujjhegyen távozott. Vigyázva nyitotta ki annak a szobának az ajtaját, ahol édesanyját hagyta.

- Ördöngös ember - mormogta Albert, és a fejét csóválta -, már ott megjósoltam neki, hogy nagy sikere lesz a társaságban. Most csalhatatlan hőmérőn mértem le a hatását. Anyámnak is feltűnt, tehát nevezetes embernek kell lennie.

Ezzel lement az istállóba, nem minden titkos bosszankodás nélkül, ha arra gondolt, hogy Monte Cristo olyan fogatra tett szert, amely az ő pejlovait másodrendűvé fokozza le a hozzáértők szemében.

"Annyi bizonyos - gondolta -, hogy az emberek nem egyenlőek. Meg kellene kérnem az apámat, hogy fejtse ki ezt az elméletet a képviselőházban."

Eközben a gróf hazaért. Hat perc alatt tette meg ezt az utat. Ez a hat perc elég volt ahhoz, hogy vagy húsz fiatalember meglássa. Ezek, ismerve a fogatot, amelyet ők maguk nem tudtak megvásárolni, elvágtattak mellette, hogy szemtől szembe lássák azt a káprázatos nagyurat, aki darabonként tízezer frankért vett magának lovakat.

Az a ház, amelyet Ali választott, és amelynek Monte Cristo városi szállásául kellett szolgálnia, a Champs-Élysées jobb oldalán, egy kert mélyében emelkedett. Az udvar közepén álló sűrű lombozatú facsoport eltakarta a ház homlokzatának egy részét. E fák csoportja körül, mint két ölelő kar, két fasor futott jobbra és balra, amelyek a rácsos kaputól a kettős feljárathoz vezettek. A feljáró minden lépcsőfokánál virággal teli porcelán váza állott. Ennek a széles térség közepén egyedül álló háznak a főbejáraton kívül a rue de Ponthieu felől is volt még egy bejárata.

Mielőtt még a kocsis a kapust szólíthatta volna, a súlyos rácsos kapu feltárult. Már látták, hogy közeledik a gróf, és őt Párizsban csakúgy, mint Rómában vagy bárhol, villámgyorsan szolgálták ki. A kocsis tehát behajtott, félkört írt le anélkül, hogy lassított volna, és a kapu máris becsukódott, noha a kocsi kerekei még a fasor homokján csikorogtak.

A feljáró bal oldalán megállt a kocsi. A bejárati ajtónál két ember jelent meg: az egyik Ali volt, aki hihetetlenül őszinte örömmel mosolygott gazdájára, és úgy érezte, hogy Monte Cristo egyszerű pillantása is ajándék.

A másik alázattal üdvözölte, és karját a gróf felé nyújtotta, hogy lesegítse a kocsiból.

- Köszönöm, Bertuccio úr - mondta a gróf, könnyedén leugorva a kocsi három lépcsőfokán. - Hát a közjegyző?

- A kis szalonban van, eccellenza - válaszolta Bertuccio.

- És a névjegyek, amelyeket utasításom szerint azonnal nyomatnia kellett, amint megtudta a házszámot?

- A névjegyek már elkészültek, gróf úr. A Palais-Royal legkitűnőbb vésnökénél jártam, és az a szemem láttára véste ki a rézlapot. Az első levonatot, parancsa szerint, azonnal elvittem Danglars báró képviselő úrnak, a rue de la Chaussée d'Antin 7. szám alá. A többi eccellenza hálószobájának kandallóján van.

- Helyes. Hány óra?

- Négy.

Monte Cristo átadta kesztyűjét, kalapját és botját ugyanannak a francia lakájnak, aki már a Morcerf gróf előszobájában is várta, mikor a kocsit előszólította. A gróf azután a kis szalonba ment Bertuccio vezetésével, aki az utat mutatta neki.

- Micsoda gyatra márványszobrok ezek itt az előszobában? - kérdezte Monte Cristo. - Remélem, kihordják őket innen.

Bertuccio meghajolt.

Ahogy a titkár jelentette, a közjegyző már a kis szalonban várt. Remek figurája volt a párizsi másodírnokoknak, aki már egészen a Párizs környéki közjegyző méltóságáig emelkedett.

- Önt bízták meg vele, közjegyző úr, hogy eladja nekem azt a vidéki házat, amelyet meg akarok venni? - kérdezte Monte Cristo.

- Igenis, gróf úr - felelte a jegyző.

- Az adásvételi szerződés készen van?

- Igenis, gróf úr.

- Elhozta?

- Tessék, itt van.

- Helyes. És hol van az a ház, amelyet megvásárolok? - kérdezte hanyagul Monte Cristo, félig Bertuccióhoz, félig a jegyzőhöz fordulva.

A titkár mozdulata azt jelentette: "Nem tudom".

A jegyző csodálkozva nézett Monte Cristóra.

- Hogyan? - mondta. - A gróf úr nem tudja, hol az a ház, amelyet megvásárol?

- Nem én - felelte a gróf.

- Hát a gróf úr nem is ismeri?

- Már hogy az ördögbe ismerném? Ma reggel érkeztem Cadixból, még sohasem jártam Párizsban, sőt életemben először vagyok Franciaországban.

- Az már más - felelte a jegyző -, az a ház, amelyet a gróf úr vesz, Auteuilben van.

E szavakra Bertuccio szemmel láthatóan elsápadt.

- És merre van Auteuil? - kérdezte Monte Cristo.

- Alig egypár lépésnyire ide, gróf úr - mondta a jegyző -, valamivel Passy után, igen kedves környezetben, a bois de Boulogne közepén.

- Ilyen közel! - jegyezte meg Monte Cristo. - De hiszen ez nem is falu. Hogy az ördögbe választhatott nekem olyan nyaralót, amely Párizs kapui előtt van, Bertuccio úr?

- Én! - kiáltott fel a titkár különös hevességgel. - Nem, nem én voltam az, a gróf úr nem engem bízott meg a házvétellel, tessék csak visszaemlékezni, gróf úr, gondoljon csak jól utána, kutasson az emlékezetében, gróf úr.

- Ah, igaz! - jelentette ki Monte Cristo. - Most már emlékszem. Valamelyik újságban olvastam azt a hirdetést, és tévútra vezetett a hazug cím: "Falusi ház".

- Még nem késő - mondta élénken Bertuccio -, és ha eccellenza megbíz vele, hogy bárhol másutt keressek másikat, felkutatom én a lehető legjobbat, akár Enghienben, akár Fontenay-aux-Rosesban vagy Bellevue-ben lenne is az.

- Nem - mondta gondtalanul Mointe Cristo. - Ha már ez megvan, akkor meg is tartom.

- És igaza is van, uram - jegyezte meg élénken a jegyző, aki féltette a jutalékát. - Nagyon bájos hely ez, fürge patakok, lombos berkek, kényelmes lakás, bár régóta lakatlan, nem is szólva a berendezésről, amely ha régi is, de értékes, főleg ma, mikor ismét annyira keresik az ócskaságot. Bocsánat, de azt hiszem, a gróf úr is kora ízlésének hódol.

- Egyszóval, mondja csak - szólt közbe Monte Cristo -, csakugyan olyan megfelelő?

- Ó, uram, annál sokkal több: pompás.

- A mindenit! Már csak ne szalasszuk el az alkalmat - jelentette ki Monte Cristo -, kérem hát azt a szerződést, jegyző úr.

Gyors pillantást vetett az iratnak arra a helyére, ahol a ház fekvése volt leírva, és a tulajdonosok nevei szerepeltek, azután sietve aláírta.

- Bertuccio - mondta -, adjon át a közjegyző úrnak ötvenötezer frankot.

A titkár kissé bizonytalan léptekkel távozott, azután visszatért egy köteg bankjeggyel, amelyet a jegyző úgy olvasott meg, mint aki csak a törvényes formaságok tisztázása után szokott pénzt átvenni.

- És ezzel valamennyi formaságnak eleget tettünk? - kérdezte a gróf.

- Valamennyinek, gróf úr.

- A kulcsok önnél vannak?

- A kapusnál vannak, aki a házat őrzi. De itt van a neki szóló utasítás, hogy a gróf urat bocsássa be a tulajdonába.

- Nagyon helyes.

Ezzel Monte Cristo a fejével intett a jegyzőnek, mintha azt akarta volna mondani: "Nincs már szükségem önre, elmehet.''

- De - kockáztatta meg a derék jegyző -, úgy látom, a gróf úr tévedett. Az egész vételár, mindent beleértve, ötvenezer frank.

- És az ön díjazása?

- Az már benne van ebben az összegben, gróf úr.

- De hiszen ön Auteuilből jött ide, ugye?

- Igen, persze.

- Nohát! Csak meg kell fizetni a fáradozását? - jegyezte meg a gróf.

Egy mozdulattal elbocsátotta.

A jegyző hátrálva távozott, miközben többször a földig hajolt. Mióta csak közjegyzői munkakörét ellátta, most először találkozott ilyen ügyféllel.

- Kísérje ki a jegyző urat - utasította a gróf Bertucciót.

A titkár kikísérte a jegyzőt.

Alig maradt magára a gróf, kivett a zsebéből egy bezárható tárcát, amelyet a nyakában viselt kis kulccsal nyitott ki. Ezt a tárcát mindig magával hordta.

Egy percig keresgélt benne, azután elővett egy lapot, amelyen több jegyzet állott, e jegyzeteket összevetette az asztalon hagyott adásvételi szerződéssel, és elmerült emlékeibe:

- Auteuil, rue de la Fontaine 28. Ez az - mondta. - De vajon milyen vallomásra számíthatok, olyanra, amelyet a babonás félelem, vagy olyanra, amelyet a valóságos rémület idéz elő? No, mindegy, egy órán belül mindent megtudok. Bertuccio! - kiáltott, egy görbe nyelű kis kalapáccsal egy csengőre ütve, amely élesen és hosszan szólt, mint valami tamtam. - Bertuccio!

A titkár megjelent a küszöbön.

- Bertuccio úr - mondta a gróf -, nem említette ön valamikor, hogy már utazgatott Franciaországban?

- Franciaország bizonyos részein, hogyne, eccellenza.

- Bizonyára ismeri Párizs környékét?

- Nem én, eccellenza, nem - válaszolta a titkár valami ideges remegéssel, amelyet Monte Cristo, aki jól ismerte az efféle izgalmakat, joggal tudott be Bertuccio nyugtalanságának.

- Milyen kár - jegyezte meg -, hogy sohasem járt Párizs környékén, mert én még ma este meg akarom nézni új birtokomat, és mivel ön is velem jön, bizonyára hasznos útbaigazítást adhatott volna.

- Auteuilbe? - kiáltott fel Bertuccio, és rézvörös arca csaknem ólomszínűre sápadt. - Hogy én Auteuilbe menjek?

- No, már ugyan mi csodálkoznivaló van azon, hogy kijön velem Auteuilbe, azt kérdem? Ha Auteuilben fogok lakni, önnek is ott kell majd élnie, hiszen a háznéphez tartozik.

Bertuccio lehajtotta a fejét gazdája parancsoló tekintete előtt, nem mozdult, és nem felelt semmit.

- Ejnye no, hát mi baja? Talán másodszor is csengessek kocsiért? - kérdezte Monte Cristo azon a hangon, amelyen XIV. Lajos tette valamikor híres kijelentését: "Csaknem várnom kellett!"

Bertuccio egy ugrással kint termett a kis szalonból az előszobában, és rekedtes hangon kiáltotta:

- Az eccellenza lovait!

Monte Cristo két-három levelet írt. Mire az utolsót lepecsételte, megjelent a titkár.

- Eccellenza, a kocsi előállott - jelentette.

- Rendben van! Fogja a kesztyűjét és kalapját - mondta Monte Cristo.

- Én is a gróf úrral megyek? - kiáltott fel Bertuccio.

- Természetesen, ki kell adnia utasításait, minthogy abban a házban szándékozom lakni.

Példátlan lett volna, hogy valaki ellenszegüljön a gróf rendelkezésének. A titkár is egyetlen ellenvetés nélkül követte gazdáját, aki kocsiba szállt, és intett neki, hogy kövesse. A titkár tisztelettudóan az elülső ülésen foglalt helyet.

Monte Cristo megfigyelte, hogy Bertuccio, mikor lejött a lépcsőn, korzikai módon, vagyis hüvelykujjával, keresztet vetett a levegőben, és hogy amint elfoglalta helyét a kocsiban, egészen halkan rövid imádságot mormolt. A kíváncsiakon kívül bárki mást megindított volna az a furcsa vonakodás, amelyet a derék titkárból a gróf extra muros^[2] teendő kirándulása kiváltott. De úgy látszik, a gróf sokkal kíváncsibb ember volt, semhogy felmentette volna Bertucciót e kis utazás alól.

Húsz perc múlva Auteuilben voltak. A titkár izgalma nőttön-nőtt. Amint beértek a faluba, Bertuccio a kocsi sarkába szorulva, lázas izgalommal kezdett vizsgálni minden házat, amely előtt elhaladtak.

- A rue de la Fontaine 28. előtt állítsa meg a kocsit - mondta a gróf, könyörtelen tekintetét a titkárra szegezve, akinek ezt az utasítást adta.

Bertuccio arcát ellepte a verejték, de azért engedelmeskedett, és kihajolva a kocsiból, odakiáltott a kocsinak:

- Rue de la Fontaine 28. szám.

Ez a 28. számú ház a falun kívül esett. Míg utaztak, egészen beesteledett, vagy talán inkább a villámokkal terhes fekete felhő adta ennek a korai sötétedésnek egy drámai epizód színezetét és ünnepélyességét.

A kocsi megállt, és a kísérő inas az ajtóhoz sietett, hogy kitárja.

- No mi az? - kérdezte a gróf. - Ön nem száll le, Bertuccio úr? Hát a kocsiban akar maradni? De ugyan, mi az ördög lelte ma este?

Bertuccio gyorsan a kocsi ajtajánál termett, karját nyújtotta a grófnak, aki ezúttal rá is támaszkodott, és egyenként lépkedett le a kocsi három lépcsőjén.

- Kopogtasson - mondta a gróf -, és jelentsen be.

Bertuccio bekopogott, az ajtó kinyílt, és megjelent a kapus.

- Mi tetszik? - kérdezte.

- Megjött az új uraság, jóember - jelentette az inas.

És átnyújtotta a kapusnak a jegyzőtől kapott írást.

- Hát eladták a házat? - kérdezte a kapus. - És ez az úr fog itt lakni?

- Én, barátom - felelte a gróf -, de azon leszek, hogy ne nagyon sajnálja a régi gazdáját.

- Ó, uram - jegyezte meg a kapus -, nem valami sok sajnálnivalóm van rajta, mert ugyancsak ritkán láttuk. Több mint öt esztendeje, hogy itt járt, és szavamra mondom, ugyancsak helyesen cselekedett, hogy eladta ezt a házat, amely semmit sem jövedelmezett neki.

- Hogy hívták a régi gazdáját? - kérdezte Monte Cristo.

- Saint-Méran marquis úr. Bizonyosra veszem, hogy nem kapott annyit a házért, amennyibe neki került.

- Saint-Méran marquis! - ismételte Monte Cristo.

- Úgy rémlik, nem ismeretlen előttem a neve - folytatta a gróf -, Saint-Méran marquis...

Úgy látszott, mintha keresgélne az emlékezetében.

- Egy öreg nemesúr - mondta a kapus -, a Bourbonok régi, hű szolgája. Egyetlen lánya Villefort úrhoz ment nőül. Ez a Villefort úr előbb Nîmes-ben, majd Versailles-ban volt királyi ügyész.

Monte Cristo tekintete Bertuccióra esett, aki most még fehérebb lett, mint az a fal, amelyhez támaszkodott, hogy el ne essék.

- És ez a leány nem halt meg? - kérdezte Monte Cristo. - Mintha ilyesmit hallottam volna.

- De igen, uram huszonegy esztendeje, és azóta háromszor sem láttuk viszont a kedves jó marquis urat.

- Köszönöm, köszönöm - mondta Monte Cristo, úgy vélve, hogy a titkár teljes kimerültsége miatt már nem feszítheti jobban ezt a húrt, ha nem akarja megkockáztatni, hogy elpattan. - Köszönöm! Adjon valami világítóeszközt, jóember.

- Kísérjem el talán, uram?

- Nem, fölösleges volna, majd Bertuccio világít.

Monte Cristo e szavait két arany borravalóval kísérte, ami hálakitöréseket és sóhajokat vont maga után.

- Ah, uram! - mondta a kapus, miután hiába kutatott a kandalló szélén és a szomszédos párkányon. - Sehol sem találok itt gyertyát.

- Fogja csak a kocsi egyik lámpását, Bertuccio, és mutassa meg a helyiségeket - mondta a gróf.

A titkár ellenvetés nélkül engedelmeskedett, de látszott a keze remegésén, ahogy a lámpást tartotta, hogy nem egykönnyen tudott így engedelmeskedni.

Végigjárták az eléggé tágas földszintet, az első emeletet, amely egy szalonból, fürdőszobából és két hálószobából állott. Az egyik hálószobán keresztül egy melléklépcsőhöz jutottak, amely levezetett a kertbe.

- Nini, melléklépcső - jegyezte meg a gróf -, ez eléggé kényelmes dolog. Világítson csak, Bertuccio úr, és menjen előttem, nézzük meg, hová vezet ez a lépcső.

- A kertbe vezet, uram - válaszolta Bertuccio.

- Ugyan honnan tudja ezt, kérem?

- Úgy értem, hogy oda kell vezetnie.

- Menünk, győződjünk meg róla.

Bertuccio felsóhajtott és előrement. A lépcső valóban a kertbe vezetett.

A külső ajtóhoz érve, a titkár megállt.

- Gyerünk hát, Bertuccio úr! - biztatta a gróf.

Hanem akihez a szavait intézte, az kábult, értetlen és lesújtott volt. Révedező szeme mintha valami szörnyű múlt nyomait kereste volna körös-körül, és görcsösen összeránduló kezével mintha borzalmas emlékeket akart volna elhárítani.

- No, mi lesz? - erősködött a gróf.

- Nem! Nem! - kiáltott fel Bertuccio, és a belső fal szögletébe támasztotta a kezét, - Nem, uram, tovább már nem megyek, hiszen az lehetetlen!

- Mit jelent ez? - szólalt meg Monte Cristo ellentmondást nem tűrő hangja.

- De hiszen láthatja, uram - kiáltott a titkár -, hogy ez nem természetes dolog, hogy ha Párizsban akar házat vásárolni, azt éppen Auteuilben kell megvennie, és ha már vett Auteuilben egyet, annak éppen a rue de la Fontaine 28. számú háznak kell lennie! Miért is nem mondtam meg önnek otthon mindent, uram! Akkor bizonyára nem követelte volna, hogy idejöjjek. Azt reméltem, hogy nem éppen ez a ház lesz a gróf úré. Mintha nem is volna Auteuilben más ház, mint éppen az, ahol a gyilkosság történt!

- Ó! Ó! - kiáltott fel Monte Cristo, és hirtelen megállt. - Micsoda rettenetes szót ejtett most ki! Pokoli ember! Tősgyökeres korzikai! Folyton csupa titokzatosság és babona! Gyerünk csak, fogja azt a lámpást, nézzük meg a kertet! Remélem, ha velem van, csak nem fog félni?

Bertuccio felvette a lámpást és engedelmeskedett.

Amint az ajtót kinyitották, halvány égbolt tűnt elő, ahol a hold hiába harcolt a hatalmas felhőtengerrel, mert a felhők sötét hullámai el-elborították. A hold egy percre még megvilágította őket, hogy utána annál sötétebben vesszenek bele a végtelenség mélyébe.

A titkár balra akart kanyarodni.

- Ne arra, uram - mondta Monte Cristo -, ugyan minek mennénk a fasor felé? Itt milyen gyönyörű pázsit van, menjünk csak egyenesen előre.

Bertuccio letörölte a homlokán végigömlő verejtéket, de engedelmeskedett. Hanem azért mégis egyre balra tartott.

Monte Cristo ellenben jobbra fordult. Amint egy sűrű facsoporthoz értek, hirtelen megállt. A titkár nem bírta tovább.

- Távozzék innen, uram! - kiáltott fel... - Távozzék, kérve kérem, hiszen most pontosan ugyanazon a helyen áll.

- Miféle helyen?

- Azon a helyen, ahol ő összerogyott.

- Kedves Bertuccio úr - mondta Monte Cristo nevetve -, térjen már magához, ezt megkövetelem. Itt most nem vagyunk sem Sartène-ben, sem Cortéban. Ez itt nem sűrű bozót, hanem park, eléggé elhanyagolt ugyan, megengedem, de azért még nem kell lebecsülni.

- Ne maradjon itt, uram! Ne maradjon itt, könyörgök!

- Azt hiszem, ön az eszét vesztette, Bertuccio mester - jegyezte meg a gróf hidegen. - Ha így áll a dolog, csak szóljon, és én nyomban bezáratom valami gyógyintézetbe, mielőtt nagyobb baj történhetne.

- Fájdalom, eccellenza! - felelte Bertuccio a fejét rázva és kezét összetéve, aminek láttára a gróf szívesen elnevette volna magát, ha e pillanatban magasabb érdekek nem kötik le és nem késztetik arra, hogy figyelemmel kísérje ennek az ijedező lelkiismeretnek a legcsekélyebb moccanását is. - Fájdalom, eccellenza, a szerencsétlenség megtörtént.

- Bertuccio úr - mondta a gróf -, úgy érzem, meg kell mondanom önnek, hogy még el találja törni a karját, olyan erősen gesztikulál, a szemét pedig úgy forgatja, mint egy megszállott, akinek testéből az ördög nem akar eltávozni. Többször megfigyeltem, hogy a legmakacsabb ilyen ördög mindig valami titkot rejteget. Azt tudtam önről, hogy korzikai, tudtam, hogy sötét alak, aki valami régi vendetta-dologba gabalyodott bele, mindent el is néztem önnek Olaszországban, mert Olaszországban elcsúszik az ilyesmi, Franciaországban azonban általában igen furcsa szemmel nézik a gyilkosságot: vannak csendőrök, akik ezzel foglalkoznak, bírák, akik ítélkeznek ilyen ügyekben, és van vérpad, amely megtorolja.

Bertuccio összetette a kezét, és mivel a különböző hadonászások közben a lámpást nem tette le, annak fénye jól megvilágította feldúlt arcát.

Monte Cristo ugyanolyan tekintettel vizsgálgatta, mint ahogy Rómában Andrea kivégzését nézte. Azután olyan hangon szólalt meg ismét, amelynek hallatára a szegény titkár testén újabb borzongás futott végig.

- Busoni abbé tehát hazudott nekem - mondta -, mikor Franciaországban tett utazása után, 1829-ben, önt olyan ajánlólevéllel küldte hozzám, amelyben az ön értékes tulajdonságait ajánlotta figyelmembe. Hát, kérem, én írni fogok az abbénak, felelősségre vonom pártfogoltja miatt, és majd megtudom, mi van e gyilkossági ügy mögött. De annyit már most mondhatok, Bertuccio úr, hogy alkalmazkodom annak az országnak a törvényeihez, amelyben most élek, és hogy semmi kedvem ahhoz, hogy ön miatt kellemetlenségem legyen a francia igazságszolgáltatással.

- Ó, ne tegye ezt, eccellenza, hiszen olyan hűségesen szolgáltam önt, ugye? - kiáltott fel Bertuccio kétségbeesve. - Mindig becsületes ember voltam, sőt, amennyire tőlem telt, jó cselekedeteket is hajtottam végre.

- Ezt nem is tagadom - felelte a gróf -, de hát mi az ördög izgatta fel ennyire? Ez nem jó jel: a tiszta lelkiismeret nem sápasztja el ennyire valakinek az arcát, és nem hozza így ki a sodrából...

- De gróf úr - kezdte ismét Bertuccio habozva -, hát nem ön maga mondta, hogy Busoni abbé úr, akinek a Nîmes-i börtönben meggyóntam, amikor önhöz küldött, közölte, hogy nagy bűn nyomja a lelkemet?

- Ez igaz, de mivel azzal irányította hozzám, hogy ön kitűnő titkár lesz, azt hittem, csak valami lopásról lehetett szó!

- Ó, gróf úr! - jegyezte meg Bertuccio megvetéssel.

- Vagy talán, mivel ön korzikai, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kikészítsen valakit, amint azt odalent gúnyosan mondják, mikor egy embert megölnek?

- Hát igen! Igen, uram, igenis, jó uram, ez az! - kiáltott fel Bertuccio, és a gróf lába elé borult. - Bosszút álltam, esküszöm, hogy csak egyszerű bosszúállás volt az egész.

- Ezt értem, csak azt az egyet nem tudom megérteni, miért éppen ez a ház okozta, hogy ennyire kikelt magából?

- De már, uram, hát nem magától értetődő ez - magyarázta Bertuccio -, ha egyszer a bosszúállás éppen ebben a házban folyt le?

- Micsoda? Az én házamban!

- Ó, uram, még akkor ez nem volt az ön háza - válaszolt jámborul Bertuccio.

- Hát kié volt? A kapus, úgy emlékszem, azt mondta, hogy Saint-Méran marquis-é. Mi az ördögöt akart ön megbosszulni Saint-Méran marquis-n?

- Ó, nem őrajta, uram, másvalakin.

- No, ez különös egy találkozás - jegyezte meg Monte Cristo, és úgy látszott, elmélyed gondolataiba -, hogy úgy véletlenségből, minden előkészület nélkül, éppen abba a házba került, ahol ez a szörnyű lelkifurdalást okozó jelenet lejátszódott.

- Uram - mondta a titkár -, mindezt a végzet rendezi így, ebben én bizonyos vagyok. Ön éppen Auteuilben vesz házat, s méghozzá ugyanazt, amelyben én gyilkoltam. Azután ön ugyanazon a lépcsőn halad le, amelyen ő is lejött a kertbe. Ön azon a helyen áll meg, ahol őt leszúrtam. Két lépésnyire innen, e platán mögött volt az a gödör, amelybe a gyermeket elásta. Mindez nem a véletlen műve, mert ebben az esetben a véletlen a Gondviselés szerepét töltené be.

- Helyes! Kedves korzikai uram, tegyük fel, hogy ez valóban a Gondviselés keze, Én magam mindig mindent feltételezek, amit csak akarnak, mert a beteg lelkeknek még engedményeket is kell tenni. No de most kérem, szedje össze magát, és mondja el ezt az egészet töviről hegyire.

- Nem mondtam el ezt sohasem, csak egyetlenegyszer, akkor is Busoni abbénak. Ilyen vallomást - tette hozzá Bertuccio, a fejét rázva - nem is lehet másként tenni, csak a gyónás pecsétje alatt.

- Akkor hát, kedves Bertuccio - mondta a gróf -, talán helyes lesz, ha visszaküldöm a gyóntatójához. Általa beállhat karthauzi vagy akár bernátrendi barátnak, akkor majd beszélhet a titkairól. Én azonban félek az olyan háznéptől, amelyik megijed az efféle kísértetektől, nem szeretem, ha az embereim este nem mernek lent sétálgatni a kertemben. Azonkívül, bevallom, cseppet sem lenne ínyemre a rendőrség látogatása sem. Mert vegye tudomásul, Bertuccio mester, hogy Olaszországban azért fizetik meg az igazságszolgáltatást, hogy hallgasson, Franciaországban ellenben éppen azért, hogy beszéljen. A kutyafáját! Azt hittem, ön egy kissé korzikai, nagymértékben csempész, igen ügyes titkár, de úgy látom, még másféle húrokat is tud pengetni. Elbocsátom önt, Bertuccio úr.

- Ó, uram, uram! - kiáltott fel a titkár, megrémülve a fenyegetéstől. - Ha csak ettől függ, hogy megtartson szolgálatában, inkább beszélek, elmondok mindent. És csak akkor távozom öntől, ha a vérpadra kelt mennem.

- Az már más - jegyezte meg Monte Cristo. - De ha hazudni akar, jusson eszébe: jobb, ha meg se szólal.

- Dehogy, uram, a lelkem üdvösségére esküszöm, hogy mindent elmondok! Mert maga Busoni abbé is csak a titkom felét tudta. De először is kérve kérem, távozzék el ettől a platántól. Nézze csak, a hold megvilágítja azt a felhőt, és így, ahogy most ön itt áll, az alakját eltakaró köpenybe burkolózva, amely éppen olyan, mint a Villefort úré volt...

- Mit mond? - kiáltott fel Monte Cristo. - Villefort úr...

- Eccellenza ismerte?

- A volt nîmes-i királyi ügyészt?

- Azt.

- Aki Saint-Méran marquis leányát vette feleségül?

- Azt.

- Akit a törvényszéken a legbecsületesebb, legszigorúbb, legkérlelhetetlenebb tisztviselőnek tartottak?

- Ej, uram - kiáltott fel Bertuccio -, ez a feddhetetlen hírű ember...

- No, igen.

- Gazember volt.

- Ugyan! - mondta Monte Cristo. - Lehetetlen!

- Mégis így van, ahogy mondom.

- Igazán? - kérdezte Monte Cristo. - Van rá bizonyítéka is?

- Legalábbis volt.

- És elveszítette, maga szerencsétlen?

- El, de ha kutatunk utána, még megtalálhatjuk.

- Valóban? - mondta a gróf. - Beszélje el hát, Bertuccio úr, mert most már igazán kezd érdekelni.

És a gróf, a Lucia egy áriáját dúdolva, egy pad felé indult, hogy leüljön, Bertuccio pedig, emlékeit rendezgetve, követte és megállt a gróf előtt.

- Hogy kívánja, gróf úr, hol kezdjem az elbeszélést? - kérdezte Bertuccio.

- Ahol akarja - felelte Monte Cristo -, minthogy én egyáltalában semmit sem tudok.

- Pedig azt hittem, hogy Busoni abbé úr elmondta eccellenzának...

- Néhány részletet bizonyára elmondott, de hiszen azóta eltelt hét vagy nyolc esztendő, és én bizony elfelejtettem már ezeket a dolgokat.

- Így hát nem kell attól tartanom, hogy untatom, eccellenza...

- Ugyan már, Bertuccio úr, nekem ez az esti újságot pótolja.

- Az események 1815-ig nyúlnak vissza.

- No lám! - jegyezte meg Monte Cristo. - 1815, az nem éppen tegnap volt.

- Nem bizony, uram, és mégis minden apró részlet annyira tisztán él az emlékezetemben, mintha csak tegnap történt volna. Volt egy testvérbátyám, aki a császár szolgálatában állott. Hadnagy lett egy csupa korzikaiakból álló ezredben. Ez a bátyám volt egyetlen barátom is. Árván maradtunk, amikor én ötesztendős voltam, ő pedig tizennyolc. Úgy nevelt, mintha csak a fia lettem volna. 1814-ben, a Bourbonok uralma alatt megnősült. Mikor a császár visszatért Elba szigetéről, bátyám ismét azonnal átvette szolgálatát, majd Waterloonál könnyen megsebesült, és a hadsereggel visszavonult a Loire-on túlra.

- De hiszen ez a Száz Nap története, Bertuccio úr - jegyezte meg a gróf -, és ha nem tévedek, ezen már túl vagyunk.

- Bocsásson meg, eccellenza, de ezekre a régi részletekre szükségem van, és ön megígérte, hogy türelmes lesz.

- Helyes, helyes! Állom a szavamat.

- Egy szép napon levelet kaptunk. Meg kell mondanom, hogy akkor egy Rogliano nevű falucskában laktunk, a Korzika-hegyfok szélén. A levelet a bátyám írta. Tudatta velünk, hogy a hadsereget hazabocsátották, és ő Chateauroux-n, Clermont-Ferrand-on, Le Puyn, és Nîmes-en keresztül hazatér. Ha volna valami kis pénzem, küldjem el neki Nîmes-be egy fogadóshoz, régi ismerősünkhöz, akivel összeköttetésben álltam.

- Mint csempész - jegyezte meg Monte Cristo.

- Ej, Istenem, gróf úr, hát élni csak kell.

- Az bizonyos, folytassa csak.

- Szívből szerettem bátyámat, ezt már mondtam, eccellenza. El is határoztam, hogy nem küldöm, hanem magam viszem el neki a pénzt. Volt vagy ezer frankom, abból ötszázat otthagytam Assuntának, ez a sógornőm volt. A másik ötszázat pedig magamhoz vettem, és elindultam Nîmes-be. Könnyű dolog volt nekiindulni, hiszen saját bárkám volt, meg egy rakományt is fel kellett éppen vennem a tengeren, és így minden kedvezett a tervemnek. De alig készültem el a berakodással, a szél megfordult, elannyira, hogy négy-öt nap is eltelt, mégsem tudtunk befutni a Rhône torkolatába. Végre mégis odajutottunk. Elértünk egészen Arles-ig. A bárkát Bellegarde és Beaucaire között hagytam, és megindultam gyalog a Nîmes felé vezető úton.

- Hamarosan megérkezünk, ugye?

- Hogyne, uram. Bocsásson meg, mint eccellenza látni fogja, csak a feltétlenül szükséges dolgokra térek ki. Hát ez volt az az időpont, amikor a híres mészárlások folytak le ott délen. Két vagy három rabló garázdálkodott ott akkoriban: Trestaillon, Truphemy és Graffan nevűek, ezek a nyílt utcán legyilkoltak mindenkit, akiről azt gyanították, hogy bonapartista. Gróf úr is hallott bizonyára ezekről a mészárlásokról?

- Csak úgy futólag, akkortájt nagyon távol voltam én Franciaországtól. Folytassa csak.

- Amint beértünk Nîmes-be, a szó szoros értelmében vérben kellett gázolnunk. Lépten-nyomon holttestekbe botlottunk. A gyilkosok bandákba verődve öldöstek, fosztogattak, gyújtogattak.

E vérfürdő láttára borzongás futott át rajtam, nem önmagam miatt, hiszen nekem, csak egyszerű korzikai halász révén, nem sok okom volt a félelemre. Ellenkezőleg, ez az időszak igen kedvező volt reánk, csempészekre nézve. Hanem a bátyámnak, aki a Császárság katonája volt, és a Loire-i hadseregtől indult vissza egyenruhájában és vállrojtjaival, minden oka megvolt a félelemre.

A fogadósunkhoz szaladtam. Balsejtelmem nem csalt meg: bátyám csakugyan előtte való este érkezett meg Nîmes-be, és azon nyomban meggyilkolták, éppen annak a kapujában, akitől vendégszeretetet kért.

A világon mindent megtettem, hogy megtudjam, kik voltak a gyilkosok, de senki sem merte megmondani a nevüket, annyira rettegett tőlük mindenki. Ekkor arra a francia igazságszolgáltatásra gondoltam, amelyről annyit mondták, hogy nem fél semmitől. Beállítottam a királyi ügyészhez.

- És ezt a királyi ügyész Villefort-nak hívták? - kérdezte hanyagul Monte Cristo.

- Igenis, eccellenza. Marseille-ből került oda, ahol ügyészhelyettes volt. Buzgalmával kiérdemelte, hogy előléptessék. Mint mondták, egyike volt a legelsőknek, akik hírül adták a kormánynak, hogy Elba szigetéről útnak indult a császár.

- Ön tehát beállított hozzá - kezdte ismét Monte Cristo.

- Uram, mondtam neki, testvérbátyámat tegnap meggyilkolták Nîmes utcáján, fogalmam sincs róla, ki ölte meg, de önnek hivatása, hogy megtudja. Ön itt az igazságszolgáltatás feje, és az igazságszolgáltatás feladata, hogy megbosszulja azokat, akiket nem tudott megvédeni.

- És ki volt a bátyja? - kérdezte a királyi ügyész.

- Hadnagy volt a korzikai zászlóaljnál.

- Tehát a bitorló katonája volt.

- A francia hadsereg katonája.

- Hát, kérem - felelte -, kardot fogott, és kard által pusztult is el.

- Téved, uram, tőrdöféstől halt meg.

- Én ugyan mit tehetnék? - kérdezte az ügyész.

- Már megmondtam: azt akarom, hogy megtorolja a bátyám halálát.

- De kicsodán?

- A gyilkosain.

- Hát tudom én, kik a gyilkosai?

- Nyomoztassa ki.

- Ugyan minek? A bátyja bizonyára valami csetepatéba keveredett és párbajban eshetett el. Ezek a régi katonák nagyon szeretnek garázdálkodni, s ez a Császárság idején sikerülhetett nekik, de most balul ütött ki rájuk nézve. A mi délvidéki lakosságunk egyébként sem a katonákat, sem a garázdálkodásokat nem szereti.

- Uram - kezdtem ismét -, nem magam miatt kértem ezt, én megsiratom vagy megbosszulom a bátyámat, és kész. De szegény bátyámnak felesége is volt. Ha engem is valami szerencsétlenség találna érni, az a szegény teremtés éhen halna, mert csak abból élt, amit a bátyám keresett. Eszközöljön ki számára valami kis nyugdíjat a kormánynál.

- Minden forradalomnak megvannak a maga szerencsétlenségei - felelte Villefort úr. - Az ön bátyja ennek az áldozata volt. Ez szerencsétlenség ugyan, de a kormány ezért semmivel sem tartozik az ön családjának. Ha meg akarnánk torolni mindazt a bosszút, amelyet a bitorló hívei a király hívein elkövettek, mikor erre hatalmuk volt, akkor a bátyját ma talán halálra ítélnék. Ami itt most folyik, az teljesen természetes dolog, mert ez a megtorlás törvénye.

- Ejha, uram! - kiáltottam. - Ön beszél így, ön, az ügyész?...

- Mind bolondok ezek a korzikaiak, szavamra mondom! - válaszolta Villefort úr. - És még mindig azt hiszik, hogy honfitársuk ma is császár. Ön eltévesztette az időpontot, kedves barátom. Ezt két hónappal ezelőtt kellett volna mondania. Ma már késő. Távozzék hát, mert ha nem megy, elvezettetem.

Rápillantottam, hogy lássam, vajon érdemes-e még egy kissé könyörögnöm. Ez az ember azonban kőből volt. Elébe léptem.

- Jól van - mondtam neki halkan -, hát ha ismeri a korzikaiakat, azt is tudnia kell, hogyan tartják meg ígéretüket. Ön úgy véli, helyes volt, hogy meggyilkolták bonapartista bátyámat, mivelhogy ön királypárti. Nohát én, aki magam is bonapartista vagyok, ezt mondom önnek: megölöm. Ettől a pillanattól kezdve bejelentem önnek a vendettát. Így hát vigyázzon magára, ahogy csak tud. Mert a legelső alkalommal, amikor szemtől szembe kerülünk egymással, ütött az ön utolsó órája.

Még mielőtt magához térhetett volna meglepetéséből, kinyitottam az ajtót és elszaladtam.

- Lám, lám! - jegyezte meg Monte Cristo. - Hát ilyeneket csinál ön a becsületes arcával, Bertuccio úr, méghozzá egy királyi ügyésszel. Piha! És legalább tudta az ügyész, mit jelent ez a szó, hogy vendetta?

- Olyan jól tudta, hogy ettől a perctől kezdve sohasem távozott el egyedül, otthon jól bezárkózott, és engem mindenfelé kerestetett. Szerencsémre olyan jól elrejtőztem, hogy nem találhatott meg. Ekkor félni kezdett. Nem mert tovább Nîmes-ben maradni. Kérelmezte az áthelyezését, és mivel igazán befolyásos ember volt, Versailles-ba került. Hanem hát, tetszik tudni, egy korzikai számára, aki bosszút esküdött ellensége ellen, nincs semmiféle távolság és bármilyen vágtatva is rohant kocsija, mindössze is csak egy fél nappal előzött meg engem, holott én gyalogszerrel követtem.

Nem az volt a fontos, hogy megöljem, hiszen erre már százszor is lett volna alkalmam. Úgy kellett megölnöm, hogy fel ne fedezzenek, és főleg le ne csukjanak. Ekkor már nem voltam a magam ura: sógornőmet kellett eltartanom, és gondját kellett viselnem. Három álló hónapon át leskelődtem Villefort úr után. Három hónapon át nem tehetett egyetlen lépést, semmiféle utat, ki nem sétálhatott úgy, hogy tekintetemmel ne követtem volna mindenüvé, ahová csak ment. Végül rájöttem, hogy titokzatos módon Auteuilbe jár. Ide is követtem, és láttam, amint belép ebbe a házba, ahol most vagyunk. Csakhogy nem úgy jött be, mint mindenki más szokott, a nagy utcai kapun, hanem akár lovon, akár kocsival jött, a kocsit vagy a lovat a fogadóban hagyta, és ezen a kis ajtón jött be, amelyiket itt tetszik látni.

Monte Cristo bólintott, annak jeléül, hogy a sötétségben is látta ezt a bejáratot, amelyet Bertuccio mutatott.

- Nem volt többé szükségem arra, hogy Versailles-ban legyek, ide telepedtem tehát Auteuilbe, és kérdezősködni kezdtem. Ha el akartam csípni, nyilvánvalóan itt, ezen a helyen kellett tőrt vetnem neki.

A ház, mint ahogy a kapus mondta eccellenzának, Saint-Méran úrnak, Villefort apósának tulajdona volt. Saint-Méran úr Marseilleben lakott, tehát erre a nyaralóra nem volt szüksége. Hallottam is arról, hogy bérbe adta egy fiatal özvegyasszonynak, akit mindenki csak báróné néven ismert.

Egy este, amint a fal tetejéről nézegettem le, valóban meg is pillantottam egy egyedül sétáló fiatal és szép asszonyt ebben a kertben, amelyre semmiféle idegen ablak nem nyílt. Az asszony gyakran nézegetett erre a kis ajtóra, és ebből megértettem, hogy ma estére várja Villefort urat. Mikor annyira közel volt hozzám, hogy a sötétségben is jól megláthassam arcát, egy tizennyolc-tizenkilenc éves gyönyörű, magas, szőke asszonyt láttam magam előtt. Mivel egyszerű fésülködőköpeny volt rajta, és termetét semmi sem leplezte, észrevehettem, hogy teherben van, sőt, hogy terhessége igen előrehaladott.

Néhány perc múlva nyílt a kis ajtó, és belépett egy férfi. A fiatalasszony, amilyen gyorsan csak tudott, elébe szaladt. Egymás karjába vetették magukat, gyöngéden megcsókolták egymást, és együtt tértek be a házba.

Ez az ember Villefort úr volt. Úgy véltem, hogy majd ha távozik, főleg, ha éjnek idején megy el, egyedül kell végighaladnia a kert egész hosszában.

- És - kérdezte a gróf - megtudta azóta ennek az asszonynak a nevét?

- Nem én, eccellenza - válaszolta Bertuccio. - Meg tetszik látni, nem volt időm arra, hogy ezt megtudjam.

- Folytassa csak.

- Aznap este - folytatta Bertuccio - talán megölhettem volna a királyi ügyészt, de nem ismertem még eléggé a kert minden zegét-zugát. Tartottam tőle, hogy nem végzek vele elég gyorsan, és ha valaki odaszalad a kiáltozására, nem tudok elmenekülni. Elhalasztottam a dolgot a legközelebbi találkáig, és hogy el ne szalasszam az alkalmat, kibéreltem egy kis szobát, amely arra az utcára nyílt, ahol a kert fala húzódott.

Három nappal később, este hét óra felé, láttam, amint a házból lóháton távozik egy szolga, és vágtatva indul neki a Sèvres felé vezető országútnak. Gyanítottam, hogy Versailles-ba igyekszik. Nem csalódtam. A szolga három órával később fülig porosan tért vissza. Elintézte küldetését.

Tíz percre rá egy gyalogosan közeledő, köpönyegbe burkolózott másik férfi érkezett. Kinyitotta a kis kertajtót, amely ismét becsukódott mögötte.

Sietve leszaladtam. Noha nem láthattam Villefort arcát, ráismertem a saját szívdobogásomról. Átvágtam az utcán, felmásztam a fal mellett levő sarokkőre, amelyről már egyszer benéztem a kertbe.

Ezúttal azonban nem értem be azzal, hogy benézzek, hanem kihúztam zsebemből a késemet, meggyőződtem róla, hogy jól ki van köszörülve, és átvetettem magam a falon.

Első gondom volt a kis ajtóhoz futni. A férfi benne hagyta a kulcsot, beérte azzal az egyszerű óvatossággal, hogy kétszer ráfordítsa a zárban.

Erről az oldalról tehát semmi sem akadályozta menekülésemet. A helyiségeket kezdtem most tanulmányozni. A kert téglalap alakú volt, a közepén finom angol pázsit terült el, e pázsit szélénél lombos facsoportok állottak, és közöttük mindenfelé őszi virágok nyíltak.

Villefort úrnak, akár a házból a kis ajtóhoz, akár a kis ajtótól a házba akart menni, jövet is, menet is, el kellett haladnia e facsoportok mellett.

Szeptember vége felé jártunk. Erős szél fújt. A sápadt holdfény, amelyet a nagy, gyorsan futó felhők minduntalan elhomályosítottak, fehér fénnyel szórta be azoknak a fasoroknak kavicsos útját, amelyek a házhoz vezettek, de a lombos fák bozótja közé nem tudott behatolni, ahol pedig bátran elrejtőzhetett egy ember anélkül, hogy bárki is meglátta volna.

Elbújtam a bozótnak abban a részében, amely mellett Villefortnak el kellett haladnia. Alig voltam ott, mikor a szélrohamban, amely fejem fölött ide-oda cibálta a fák lombjait, valami nyöszörgést véltem hallani. De tudja, vagy helyesebben nem tudja, gróf úr, az, aki valami gyilkosság elkövetésére készül, egyre azt képzeli, hogy a levegőben tompa kiáltozást hall. Két óra telhetett el, és ezalatt több ízben is hallani véltem ugyanazt a nyöszörgést. Az óra éjfélt ütött.

Az utolsó komor és érces kondulás még el sem pihent, mikor gyenge fényt láttam felvillanni annak a titkos lépcsőnek az ablakában, amelyen az imént lejöttünk.

Nyílt az ajtó, és megjelent a köpenyes férfi. Eljött a rettentő pillanat. De már olyan régóta készültem erre a pillanatra, hogy semmi gyengeséget sem éreztem. Kihúztam késemet, kinyitottam, és készenlétbe álltam.

A köpenyes ember egyenesen felém tartott. De ahogy közeledett a szabad térségen, úgy rémlett, mintha fegyvert szorongatna jobb kezében. Félni kezdtem. Nem a küzdelemtől, hanem a kudarctól féltem. Mikor már csak néhány lépésnyire volt tőlem, észrevettem, hogy az, amit fegyvernek néztem, nem volt egyéb, mint egy ásó.

Még mindig nem tudtam kitalálni, ugyan minek szorongat Villefort úr ásót a kezében, mikor hirtelen megállt a bozót szélénél, körülnézett és gödröt kezdett ásni. Csak akkor vettem észre, hogy a köpönyege alatt is hozott valamit, amit letett a pázsitra, hogy annál szabadabban tudjon mozogni.

Bevallom, hogy gyűlöletembe akkor némi kíváncsiság is vegyült: látni akartam, mit csinál itt Villefort. Nem moccantam, lélegzetem is visszafojtottam. Vártam.

Hirtelen különös ötletem támadt, amely csak megerősödött, látva, hogy a királyi ügyész a köpönyege alól egy két lábnyi hosszú és hat-nyolc hüvelyk széles ládikót vesz elő.

Hagytam, hadd tegye bele a ládikót a gödörbe, amelyet ismét befedett földdel. Azután ezt a friss földet jól letaposta, hogy eltüntesse az éjszakai munka nyomait. Ekkor rávetettem magam, késemet a mellébe döftem, és ezt mondtam neki:

- Giovanni Bertuccio vagyok! Életeddel fizetsz meg testvérem haláláért, kincseddel fizetsz az özvegyének. Láthatod, hogy bosszúm még jobban sikerült, mint ahogy remélni mertem volna.

Nem tudom, hallotta-e szavaimat, de nem hiszem, mert egy jajszó nélkül elvágódott. Éreztem, amint forró vére kezemre és arcomba freccsen, de én megrészegültem, önkívületben voltam. Ez a vér nemhogy égetett volna, inkább még fel is üdített. Az ásóval percek alatt kiástam a ládikót, majd hogy ne vegyék észre, hogy elemeltem, most én temettem be a gödröt, az ásót áthajítottam a falon, kirohantam a kis ajtón át, amelyet kétszeresen bezártam kívülről, és a kulcsát magammal vittem.

- Helyes! - mondta Monte Cristo. - Amint látom, ez bizony rablógyilkosság volt.

- Nem, eccellenza - válaszolta Bertuccio -, ez vendetta volt, amelyet anyagi jóvátétel követett.

- Legalább jó, kerek kis összeget talált?

- Nem pénz volt benne.

- Ah igaz, emlékszem - jegyezte meg Monte Cristo -, nem említett valami gyermeket?

- De igenis, eccellenza. Leszaladtam a folyóhoz, leültem a part lejtőjére, és késemmel felfeszítettem a láda zárját, hogy megtudjam, mi van benne. Újszülött gyermek feküdt benne, finom batisztpólyába burkolva. Vérvörös arca, lila színű kezecskéje arról tanúskodott, hogy a nyaka köré tekert köldökzsinór fojtotta meg. De mivel még nem hűlt ki, nem akartam a vízbe dobni, amely a lábam alatt folydogált. Egy perc múlva csakugyan hallottam is valami gyenge dobbanást a szíve táján. Leoldottam nyakáról a köldökzsinórt, amely fojtogatta, és mivel valaha a Bastia-kórházban betegápoló voltam, megcsináltam azt, amit ilyen esetben az orvos cselekedett volna, vagyis derekasan levegőt fújtam a tüdejébe, és egy negyedórai hallatlan erőfeszítés után láttam, hogy lélegzik, és hallottam, hogy melléből kiáltás szakad fel.

Most én is felkiáltottam, de örömömben: "Nem ver meg az Isten hát - mondtam magamban -, ha egyszer megengedi, hogy visszaadjam az életet egy emberi lénynek, cserébe azért a másik életért, amelyet kioltottam."

- És mit tett azzal a gyermekkel? - kérdezte Monte Cristo. - Ez a teher meglehetősen zavarta volna, ha egyszer menekülnie kellett.

- Egy percig sem akartam magamnál tartani. De tudtam, hogy van Párizsban egy menhely, ahol befogadják az ilyen szegény kis teremtéseket. Mikor áthaladtam a sorompón, azt állítottam, hogy a gyermeket az országúton találtam, és tudakozódtam, mit tehetek. A ládikó mellettem tanúskodott. A batisztpólya azt mutatta, hogy a gyermek gazdag szülőktől származott. A rajtam levő vérfoltok is éppen úgy eredhettek a gyermektől, mint bármi mástól. Nem is tettek semmi ellenvetést, útba igazítottak a gyermekmenhely felé, amely a rue d'Enfer végén állt. Akkor előrelátásból kettéhasítottam a pólyát, mégpedig olyan módon, hogy a rajta levő két betű egyike a gyermeken maradjon, a másikat pedig én tehessem el, azután a terhemet letettem a falban levő kis forgó szekrénybe, becsengettem és elillantam. Két héttel később ismét Roglianóban voltam, és azt mondtam Assuntának:

- Vigasztalódjál, húgom. Israël meghalt ugyan, de én megbosszultam.

Assunta kérte, magyarázzam meg szavaimat, mire elbeszéltem neki a történteket.

- Giovanni - mondta Assunta -, el kellett volna hoznod azt a gyermeket, felneveltük volna elvesztett szülei helyett, Benedettónak neveztük volna, és e jótéteményért Isten is megáldott volna bennünket.

Felelet helyett odanyújtottam neki a pólya felét, amelyet megőriztem, hogy visszakövetelhessük a gyermeket, ha valamelyest gazdagabbak leszünk.

- És milyen betűkkel volt megjelölve az a pólya? - kérdezte Monte Cristo.

- Egy H meg egy N betűvel, amelyek fölött bárói korona ékeskedett.

- Az Isten bocsássa meg! Ön még címertani kifejezésekkel is él, Bertuccio úr! Honnan az ördögből is szedte fel heraldikai tudományát?

- Az ön szolgálatában, gróf úr, onnan, ahol mindent meg lehet tanulni.

- Folytassa csak, két dolgot szeretnék tudni.

- Éspedig, gróf úr?

- Hogy mi lett a kisfiúból? Vagy nem azt mondta, hogy kisfiú volt, Bertuccio úr?

- Nem, eccellenza, nem emlékszem rá, hogy erről beszéltem volna.

- Ah! Úgy rémlett, mintha így hallottam volna. Bizonyára tévedek.

- Nem, nem téved, mert valóban fiúcska volt. De eccellenza az imént azt mondta, hogy két dologra kíváncsi. Melyik a második?

- A második az a bűntett, amellyel vádolták önt, amikor ön gyóntatót kért, és Busoni abbé felkereste a Nîmes-i börtönben.

- Ez talán nagyon is hosszadalmas lenne, eccellenza.

- Nem tesz semmit, hiszen alig van még tíz óra, ilyenkor, mint tudja, még nem szoktam aludni, és úgy hiszem, hogy önnek sincs valami nagy kedve most az alváshoz.

Bertuccio meghajolt, és folytatta elbeszélését:

- Részben azért, hogy eltereljem emlékeimet, amelyek körülrajzottak, részben azért, hogy gondoskodjam a szegény özvegyasszony szükségleteiről, ismét teljes erővel belevetettem magam a csempészmesterségbe, amely akkoriban valamivel könnyebbé vált, hiszen a forradalmat követő időkben a törvényeket kissé mindig lazábban kezelik. Főleg alig őrizték a déli partvidéket az örökös lázadások miatt, amelyek hol Avignonban, hol Nîmesben, hol pedig Uzèsben törtek ki. Mi bizony lefölöztük a kormány részéről engedélyezett fegyverszünetet, mégpedig úgy, hogy kapcsolatot teremtettünk az egész partvidékkel. Mióta Nîmes utcáin meggyilkolták a bátyámat, nem akartam visszatérni abba a városba. Így az a fogadós, akivel üzleteket kötöttünk, látva, hogy nem akarunk visszamenni hozzá, maga állított be hozzánk, és egy Pont du Gard-hoz címzett fiók-fogadót alapított a Bellegarde-ból Beaucaire-be vezető országúton. Ilyen módon vagy tizenkét lerakatunk volt Aigues-Mortes-ban, vagy Martigues-ban, vagy akár Boucban, ahol leraktuk áruinkat, és ahol, ha kellett, menedéket is találtunk a vámőrök és a csendőrök elől. A csempészmesterség nagyon szépen jövedelmez ám, ha az embernek helyén van az esze, és nem valami gyenge legény. Én bizony a hegyek között éldegéltem, hiszen most már kétszeresen is tartanom kellett a csendőröktől meg a vámőröktől, mivel ha bíróság elé kerülök, abból vizsgálat is lehetett volna, s az ilyen vizsgálat mindig egy kis kirándulást jelent a múltba. Márpedig az én múltamban most valamivel komolyabb dologra is bukkanhattak volna, mint holmi csempészett szivar vagy engedély nélkül behozott szesz. Mivel pedig én sokkal inkább választottam volna a halált, mint a börtönt, olykor igazán remekeltem, és a véghezvitt csodálatos tettek azt bizonyították, hogy néha éppen a túlságos óvatosság akadályoz meg bennünket a siker útján, mikor gyorsan kell határoznunk, bátran és habozás nélkül kell cselekednünk. Valóban, ha valaki már csak egyszer is kockára tette az életét, már nem olyan, mint a többi ember, vagyis inkább a többi ember nem olyan, mint ő, és akárki elhatározza rá magát, ereje már abban a pillanatban megtízszereződik, és látóhatára kitágul.

- Még bölcselkedik is, Bertuccio úr! - szakította félbe a gróf. - Úgy látszik, ön már sok mindent próbált életében.

- Ó, bocsásson meg, eccellenza!

- Nem, nem, csak azt akartam mondani, hogy este fél tizenegykor kissé későre jár az idő a bölcselkedéshez. Nekem azonban nincsen egyéb észrevételem, hiszen helytállónak találom, s ezt nem minden filozófiáról lehet elmondani.

- Mesterségem egyre szélesebb mederben folyt, és egyre jövedelmezőbbé vált. Assunta vezette a háztartást, és kicsiny vagyonunk egyre gyarapodott. Egy szép napon, amikor éppen üzleti ügyben távoztam, így szólt hozzám sógornőm:

- Menj csak, mire hazajössz, meglepetéssel várlak.

Hiába faggattam, semmit sem akart elárulni, és én elutaztam.

A vállalkozás csaknem hat hétig tartott. Luccában olajjal és Livornóban angol gyapjúval rakodtunk meg. Minden zökkenő nélkül partra szállítottuk áruinkat, el is adtuk őket, és jókedvűen tértünk haza.

Amint beléptem a házba, az első dolog, ami szemembe tűnt, egy bölcső volt Assunta szobájának legfeltűnőbb helyén. Ez a bölcső a berendezés többi bútorához képest nagyon fényűzőnek látszott, s benne egy hét-nyolc hónapos gyermek feküdt. Felkiáltottam örömömben. Mióta a királyi ügyészt megöltem, csupán az a tudat okozott szomorú perceket, hogy a gyermeket elhagytam. Mondanom sem kell, hogy maga a gyilkosság a legkevésbé sem bántotta lelkiismeretemet.

A szegény Assunta mindent kitalált: felhasználta távollétemet, és a pólya felével - amelyre, hogy el ne felejtsem, annak idején a gyermek menhelyre kerülése pontos napját és óráját is feljegyeztem - Párizsba utazott, maga kérte ki a gyermeket. Semmi akadályt sem gördítettek útjába, átadták neki a gyermeket.

Ó, bevallom, gróf úr, mikor a bölcsőjében alva megláttam a szegény kis teremtést, keblem dagadt, és könny szökött a szemembe.

- Assunta - kiáltottam -, igazán derék asszony vagy, és a Gondviselés megáld téged.

- No, ez már kevésbé helytálló, mint a bölcselkedése volt - jegyezte meg Monte Cristo. - Igaz, hogy ez csak hit kérdése.

- Fájdalom, önnek igaza van, eccellenza - folytatta Bertuccio -, éppen ebben a gyermekben büntetett meg az Isten. Soha gonoszabb természet meg nem nyilvánult időnap előtt, noha még azt sem lehetett mondani, hogy rosszul nevelték, hiszen a sógornőm úgy bánt vele, mint valami királyfival. Csinos ifjú volt, szeme halványkék, mint azok a kínai porcelánok, amelyek oly remekül illenek a tejszerű fehér alapszínhez. Csak kissé túlságosan hirtelenszőke haja adott arcának valami furcsa kifejezést, erősen fokozta tekintete élénkségét és mosolya kajánságát. Sajnos, van egy közmondás, amely azt tartja, hogy a vörös ember vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. A közmondás ezúttal nem hazudott, mert Benedetto már kora fiatalsága óta egészen gonosznak mutatkozott. Igaz, hogy nevelőanyja engedékenysége nagyban hozzájárult eredendő hajlamai kibontakozásához. Az a gyerek, akinek a kedvéért szegény sógornőm elment a városi piacra, négy-öt mérföldnyi távolságra, hogy megvegye neki a korai gyümölcsöt és a legfinomabb édességeket, a palmai narancsnál és a genovai befőttnél jobban kedvelte a szomszédból lopott gesztenyét, amelyért átmászott a sövényen, vagy a szomszéd magtárában szárított almát, noha ehette volna a saját gyümölcsöskertünkben termett gesztenyét és almát is.

Egy szép napon - ekkor Benedetto öt- vagy hatéves lehetett - a szomszéd Vasilio, aki népünk szokása szerint sem pénztárcáját, sem ékszereit nem szokta elzárni, mert, mint gróf úr bárki másnál jobban tudja, Korzikában nincsenek tolvajok, Vasilio szomszéd elpanaszolta nekünk, hogy egy arany eltűnt erszényéből. Azt hittük, talán elszámította magát, de ő erősen állította, hogy bizonyos a dolgában. Aznap Benedetto már kora reggel elment hazulról, és mi egész nap tele voltunk aggodalommal, mikor végre, estére kelve, megláttuk, amint egy majmot hoz magával, amelyet, mint mondta, egy fa lábához láncolva talált.

A vásott gyereknek, aki már azt sem tudta mit találjon ki, már vagy egy hónap óta az volt a vágya, hogy egy majmot szerezzen magának. Ezt a szerencsétlen ötletet minden valószínűség szerint attól a bűvésztől kapta, aki arra járt Roglianóban, és több majma volt, amelyeknek mutatványai igen mulattatták a gyereket.

- A mi erdeinkben nem lehet csak úgy majmot találni - mondtam neki -, és főleg nem megláncolt majmot. Valld be hát, hogyan szerezted ezt a majmot.

Benedetto kitartott hazugsága mellett, sőt, olyan részletességgel adta elő, amely inkább képzelőerejének semmint igazmondásának vált dicsőségére. Bosszankodtam, ő pedig nevetett. Megfenyegettem, mire két lépést hátrált.

- Te nem verhetsz meg - mondta -, nincs hozzá jogod, hiszen nem vagy az apám.

Sohasem tudtuk meg, ki árulta el neki ezt a végzetes titkot, amelyet addig olyan gondosan rejtegettünk előtte. Bárhogyan is történt, ez a felelet, amelyben a gyermek egész lénye megnyilatkozott, csaknem megijesztett, felemelt karom valóban lehanyatlott anélkül, hogy megütöttem volna a kis bűnöst. A gyermek diadalmaskodott, és ez a győzelem olyan merésszé tette, hogy e perctől kezdve Assunta, aki annál jobban szerette, minél kevésbé érdemelte meg, a fiú olyan szeszélyeinek kielégítésére költötte pénzét, amelyek ellen nem tudott küzdeni, és olyan ostobaságokra, amelyeknek megakadályozásához nem volt bátorsága. Mikor én Roglianóban tartózkodtam, még csak hagyján volt, de mihelyt elutaztam, azonnal Benedetto lett a ház ura, és minden a feje tetejére állt. Noha alig töltötte be a tizenegy esztendőt, barátait mégis a tizennyolc-húsz éves fiatalemberek közül választotta ki. Bastia és Corte környékének legvásottabb kölykei voltak ezek, és már nem egy csínye miatt, amely valóban komolyabb elnevezést érdemelt, a hatóságtól figyelmeztetést is kaptunk.

Megrémültem. Minden nyomozás gyászos következményeket vonhatott volna maga után. Éppen el kellett távoznom Korzikából egy igen fontos vállalkozás végett. Sokáig gondolkoztam, és mivel rossz sejtelmeim arra intettek, hogy igyekezzem kerülni a nagyobb bajokat, elhatároztam, hogy magammal viszem Benedettót is. Azt reméltem, hogy a csempészek mozgalmas és fáradságos életmódja, a hajón uralkodó szigorú fegyelem majd csak megváltoztatja ezt a romlás szélén álló jellemet, ha ugyan nem volt máris a velejéig romlott.

Félrevontam tehát Benedettót, és felajánlottam neki, hogy velem jöhet, miközben ezt az ajánlatomat minden olyasféle ígérettel toldottam meg, amely csak csábíthat egy tizenkét éves gyermeket.

Végighallgatott, azután amikor mondókámat befejeztem, nevetésbe tört ki:

- Megbolondult a bácsi? - kérdezte (így szólított, ha jókedvében volt). - Hogy felcseréljem életmódomat az önével, remek kényelmemet holmi irtózatos fáradozással, amelyet ön vállal! Az éjszakát hidegben tölteni, a nappalt hőségben, állandóan bujkálni, mert lelőnek, ha észrevesznek, és mindezt csak azért, hogy valami pénz üsse a markom! Hiszen annyi a pénzem, amennyit csak akarok! Ad nekem Assunta mama, ha kérek tőle. Láthatja, hogy igazán tökkelütött volnék, ha elfogadnám az ajánlatát.

Ennyi merészség és ez az okoskodás megdöbbentett. Benedetto visszament játszani pajtásaihoz, és láttam, amint messziről úgy mutogat nekik, mint valami hülyét.

- Bájos gyermek! - mormogta Monte Cristo.

- Ó, hiszen ha az én fiam lett volna - felelte Bertuccio -, vagy legalább az unokaöcsém, bizonyára visszatérítettem volna a helyes útra, mivel a jó lelkiismeret erőt ad. De az a gondolat, hogy megverjem azt a gyereket, akinek az apját megöltem, lehetetlenné tett minden fenyítést. Jó tanácsokkal láttam el tehát sógornőmet, aki vitáink alkalmával állandóan védelmébe vette a kis szerencsétlent, és amikor bevallotta, hogy már több ízben elég tekintélyes összegek hiányoztak pénzéből, megjelöltem neki egy helyet, ahová biztonsággal elrejtheti kis vagyonunkat. Én, részemről, elszántam magam. Benedetto már jól tudott olvasni, írni és számolni, mert ha véletlenül nekilátott a munkának, egy nap alatt megtanulta azt, amivel a többiek egy hétig bajlódtak. Elhatározásom, mint mondtam, készen állott. Valamely hosszújáratú hajóra akartam elszerződtetni írnoknak.

Gondoltam, anélkül, hogy előre értesíteném bármiről is, egy szép reggel csak fogom, és elviszem a hajóra. Ilyen módon, ha a kapitánynak beajánlom, a jövője már csak a saját kezében lesz. Ennél a tervnél állapodtam meg, azután elindultam Franciaországba.

Ezúttal minden műveletünknek az Oroszlán-öbölben kellett lezajlania, és ezek a munkálatok egyre nehezebbekké váltak, mert 1829-et írtunk. A nyugalom tökéletesen helyreállt, következésképpen a part menti vámszolgálat ismét szabályos lett, és szigorúbb volt, mint valaha. Ez a felügyelet pillanatnyilag még azért is fokozódott, mert akkoriban nyílt meg a beaucaire-i vásár.

Vállalkozásunk eleinte zökkenő nélkül ment. Horgonyt vetettünk bárkánkkal, amelynek kettős feneke volt - oda rejtettük csempészáruinkat -, egy nagy csoport hajó között, amelyek a Rhône két partja mentén vesztegeltek, Beaucaire-től egészen Arles-ig. Amint odaértünk, éjszaka kezdtük kirakodni tiltott áruinkat, és elszállítani a városba olyan emberek segítségével, akikkel összeköttetésben álltunk, vagy fogadósok révén, akiknél leraktuk őket. Lehet, hogy a siker kissé a fejünkbe szállt, az is lehet, hogy valaki feljelentett, de egy délután öt óra tájban, amikor éppen falatozni kezdtünk, kis matrózfiúnk rémülten futott hozzánk, és azt a hírt hozta, hogy egy csapat vámőrt látott egyenesen felénk közeledni. Nem éppen a csapat nagyságától ijedtünk meg, hiszen egészen nagy számú ilyen csapatokat láttunk folytonosan, főleg mostanában, a Rhône partján keringeni, mi inkább attól az óvatosságtól rémültünk meg, amellyel, mint ahogy a kisfiú mondta, ez a csapat igyekezett titokban közelíteni. Egy pillanat alatt talpon termettünk, de már késő volt. Bárkánk, mely nyilvánvalóan a célpontjuk lehetett, körül volt kerítve. Észrevettem, hogy a vámőrök között csendőrök is vannak. És amilyen bátran szembeszálltam máskor minden katonai alakulattal, ezúttal éppen olyan félelem fogott el a csendőrök láttára. Lemásztam hát a hajófenékre, és egy négyszögű rakodónyíláson kicsúszva, leereszkedtem a folyóra, a víz alatt úsztam előre, csak nagy ritkán vettem lélegzetet, úgyhogy észrevétlenül el is értem egy árokhoz, amelyet nemrégiben ástak, és amely a Rhône-t összeköti a Beaucairetől Aigues-Mortes-ig húzódó csatornával. Amint odaértem, már meg voltam mentve, mert észrevétlenül tovább haladhattam ebben az árokban. Minden baj nélkül elértem tehát a csatornát. Nem a véletlen műve volt, és nem megfontolás nélkül választottam ezt az utat.

Már egyszer említettem eccellenzának egy Nîmes-i kocsmárost, aki a Bellegarde-ból Beaucaire-be vezető országút mentén kis fogadót nyitott.

- Úgy van - felelte Monte Cristo -, jól emlékszem rá. Sőt, ha nem tévedek, ez a derék ember üzlettársuk is volt.

- Hogyne - válaszolta Bertuccio. - De ő már hét vagy nyolc éve átadta üzletét egy Marseille-ből jött volt szabónak, aki saját mesterségében tönkrement, és most másként akart szerencsét próbálni. Mondanom sem kell, hogy a régebbi tulajdonossal folytatott kis vállalkozásainkat átruháztuk az utódjára is. Ettől az embertől akartam tehát menedéket kérni.

- Hogy hívták ezt az embert? - kérdezte a gróf, akit most már újra érdekelni kezdett Bertuccio elbeszélése.

- Gaspard Caderousse-nak hívták, a felesége egy Carconte nevű falucskából való volt, és mi csak ezen a néven ismertük. A szegény asszony mocsárlázban szenvedett, és lassan emésztette a gyengeség. A férfi viszont hatalmas, negyven-negyvenöt éves tagbaszakadt ember volt, aki már több ízben igen nehéz körülmények között is tanújelét adta lélekjelenlétének és bátorságának.

- És mikor játszódtak le ezek a dolgok, melyik évben? - kérdezősködött Monte Cristo.

- 1829-ben, gróf úr.

- Melyik hónapban?

- Júniusban.

- Az elején vagy a végén?

- Harmadikán este.

- Ah! - jegyezte meg Monte Cristo. - 1829, június 3-án... Na jól van, folytassa.

- Caderousse-tól akartam hát menedéket kérni. De mivel még rendes körülmények közt sem szoktunk az utcára nyíló kapun bemenni hozzá, úgy gondoltam, most sem szegem meg ezt a szokást, hanem átléptem a kert sövényén, kúszva törtem át magamat a satnya olajfák és a vadfügefák ágain, és attól való féltemben, hogy Caderousse fogadójában valami vendég lehet, egy kis fészerbe lopóztam be, ahol már nemegyszer olyan jól töltöttem az éjszakát, akár a legpompásabb ágyban. Ezt a fészert a fogadó földszinti közös termétől csak egy deszkafal különítette el, amelyen réseket hagytak nekünk, hogy azokon keresztül leshessük ki a kedvező pillanatot, amikor felfedhetjük jelenlétünket. Úgy számítottam, hogy ha Caderousse egyedül van, értesítem megérkezésemről, nála fejezem be megkezdett falatozásomat, amelyet a vámőrök megjelenése szakított félbe, és azután felhasználom a kitörőben levő vihart, hogy visszatérjek a Rhône partjára, és megtudjam, mi történt a bárkával és azokkal, akik rajta voltak. Megbújtam hát a fészerben, és nagyon helyesen cselekedtem, mivel ebben a pillanatban Caderousse lépett be egy ismeretlennel a terembe.

Csendben maradtam és vártam, igazán nem azért, hogy kilessem házigazdám titkait, hanem mivel nem tehettem másként. Ilyesmi egyébként már tízszer is előfordult.

Az a férfi, aki Caderousse kíséretében belépett, nyilvánvalóan idegen volt a francia délvidéken. Egyike volt azoknak a vándorkereskedőknek, akik a beaucaire-i vásárra jönnek ékszert eladni, és az egy hónapig tartó vásáron, amelyre Európa minden tájáról érkeznek kereskedők és vevők, olykor száz-százötvenezer frankos forgalmat is lebonyolítanak.

Caderousse vidáman lépett be, elsőnek. Majd, miután látta, hogy az ivószoba üres, mint rendesen, és csupán a kutyája őrködik benne, odaszólította a feleségét.

- Hé, Carconte! - kiáltott. - Az a derék pap nem csapott ám be bennünket. A gyémánt valódi.

Az asszony felkiáltott örömében, és csaknem ugyanakkor megreccsent a lépcső, amint az asszony a gyengeségtől és betegségtől elnehezedett lépésekkel lejött.

- Mit mondasz? - kérdezte az asszony halálsápadtan.

- Azt mondom, hogy a gyémánt valódi, és hogy ez az úr itt Párizs egyik legelső ékszerésze, aki hajlandó kifizetni érte ötvenezer frankot. Csakhogy tudni akarja bizonyosan, hogy a gyémánt a mi tulajdonunk, ezért arra kér, mondd el neki, mint ahogy én már elbeszéltem, milyen csodálatos módon került a gyémánt a mi kezünkbe. Addig is, uram, tessék helyet foglalni, és mivel a hőség tikkasztó, valami frissítő után nézek.

Az ékszerész figyelmesen vizsgálgatta a fogadó belsejét és azoknak a szemmel látható szegénységét, akik el akarnak adni neki egy fejedelmi gyűjteménybe illő gyémántot.

- Mesélje el, asszonyom - mondta, mert kétségtelenül ki akarta használni a férj távollétét, hogy az egyetlen intéssel se befolyásolhassa az asszonyt, és hogy lássa, hogyan vág össze a két elbeszélés.

- Ej, Istenem! - mondta az asszony szaporán. - Ez, kérem, isteni jótétemény, amelyet igazán nem vártunk. Képzelje csak, kedves uram, a férjem 1814-ben vagy 1815-ben összeköttetésben állt egy Edmond Dantès nevű tengerésszel. Ez a szegény fiú, akit Caderousse már tökéletesen elfelejtett, nem feledkezett meg őróla, és halálos ágyán reá hagyta ezt a gyémántot, amelyet ön már látott.

- De hogyan kerülhetett ennek a gyémántnak a birtokába? - kérdezte az ékszerész. - Már megvolt neki, mielőtt a börtönbe került volna?

- Dehogy, uram - felelte az asszony. - Hanem, úgy látszik, bent a börtönben megismerkedett valami igen gazdag angollal. És mivel a börtönben cellatársa megbetegedetett, és minthogy Dantès úgy gondját viselte, mintha tulajdon testvére lett volna, az angol, mikor kiszabadult a börtönből, ezt a gyémántot hagyta a szegény Dantèsnek, aki nem volt olyan szerencsés, mint ő, és meghalt a börtönben. Ezt a gyémántot azután Dantès a halálos ágyán reánk hagyta, és arra a derék abbéra bízta, aki ma reggel el is hozta nekünk.

- Ez bizony ugyanúgy hangzik - mormogta az ékszerész. - És végre is, ha úgy vesszük, noha első hallásra valószínűtlennek tetszik, igaz is lehet. Most már csak az árra nézve van közöttünk eltérés.

- Eltérés! Hogyan? - kérdezte Caderousse. - Azt hittem, beleegyezett abba az árba, amelyet kértem.

- Vagyis - felelte az ékszerész - én negyvenezer frankot ajánlottam fel.

- Negyvenezret! - kiáltott Carconte. - Ennyiért bizony nem adjuk oda. Az abbé azt mondta, hogy ötvenezret ér, méghozzá a foglalat nélkül.

- És hogy hívták azt az abbét? - kérdezősködött a fáradhatatlan vendég.

- Busoni abbénak - felelte az asszony.

- Tehát külföldi volt?

- Olasz volt, azt hiszem, Mantua környékéről.

- Mutassa csak azt a gyémántot - kezdte ismét az ékszerész -, megnézem még egyszer. Sokszor előfordul, hogy első látásra rosszul ítéli meg az ember a drágaköveket.

Caderousse kis fekete bőrtokot vett ki a zsebéből, kinyitotta és átnyújtotta az ékszerésznek. A gyémánt láttára, amely akkora volt, mint egy kis mogyoró, úgy látom magam előtt, mintha most is itt volna, Carconte szeme csak úgy ragyogott a kapzsiságtól.

- És ön mit gondolt mindezekről, kedves leskelődő úr? - kérdezte Monte Cristo. - Ön elhitte ezt a szép mesét?

- El én, eccellenza. Nem tartottam rossz embernek Caderousse-t, és korántsem gondoltam volna, hogy bűnt kövessen el, vagy akár csak lopjon is.

- Ez inkább a jó szívére nézve hízelgő, semmint a tapasztaltságára, Bertuccio úr. Ismerte ön azt az Edmond Dantèst, akiről szó volt?

- Nem én, eccellenza, addig az ideig még a nevét sem hallottam, azóta is csak egyszer, mikor maga Busoni abbé említette Nîmes-i börtönben.

- Jól van, folytassa!

Az ékszerész átvette a gyűrűt Caderousse-tól, kihúzott zsebéből egy kis acélfogót és egy apró rézmérleget. Azután meglazította az aranykapcsokat, amelyek a gyűrűben levő drágakövet tartották, kiemelte üregéből a gyémántot, és aprólékos gonddal lemérte a kis mérlegen.

- Elmegyek egészen negyvenötezer frankig - mondta -, de egyetlen sou-val sem adok többet. Egyébként sem vettem több pénzt magamhoz, mivel ennyit ér a gyémánt.

- Ó, ezen ne múljék - jelentette ki Caderousse -, én elmegyek önnel Beaucaire-be a hiányzó ötezer frankért.

- Nem - felelte az ékszerész, és visszaadta Caderousse-nak a gyűrűt meg a gyémántot. - Nem, nem ér többet, sőt, még ezért is haragszom magamra, amiért annyit ígértem, hiszen a gyémántban van valami hiba, amelyet először nem vettem észre. De nem tesz semmit, állom a szavamat, negyvenötezer frankot mondtam, ezt nem is vonom vissza.

- Legalább tegye vissza a gyűrűbe a gyémántot - mondta élesen Carconte.

- Ebben igaza van - felelte az ékszerész. És visszahelyezte a drágakövet a foglalatba.

- Jó, jó, jó - jelentette ki Caderousse, mialatt a tokot ismét zsebre tette -, majd eladjuk másvalakinek.

- Igen ám - mondta az ékszerész -, hanem az a másvalaki nem lesz ám olyan könnyű fickó, mint amilyen én vagyok. Az a másik majd nem éri be azokkal a magyarázatokkal, amilyeneket nekem adtak. Mert egy cseppet sem természetes dolog, hogy ilyen szegény ördögnek ötvenezer frankos gyémántja legyen. Az a másik majd értesíti a hatóságot, elő akarja keríttetni Busoni abbét, és bizony ritkák azok az abbék, akik kétezer arany értékű gyémántokat ajándékoznak. A hatóság legelőször is ráteszi kezét a gyűrűre, önt lecsukják, és ha majd kiderül az ártatlansága, és kiszabadul a börtönből, három vagy négy hónap múlva, a gyűrűnek már se híre, se hamva, vagy adnak önnek valami háromfrankos hamis gyémántot, a saját gyémántja helyett, amely ötvenezret ér, sőt talán ötvenötezret is. Azt azonban belátja, jóember, kissé mégiscsak kockázatos dolog megvenni.

Caderousse és felesége összenéztek.

- Nem - jelentette ki Caderousse -, nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy elveszítsünk ötezer frankot.

- Ahogy tetszik, kedves barátom - jegyezte meg az ékszerész. - Mint látják azonban, szép kis pénzecskét hoztam magammal.

Egyik zsebéből most egy marék aranyat vett ki, és ott csillogtatta a fogadós káprázó szeme előtt, a másikból egy köteg bankjegyet.

Caderousse lelkében szemmel láthatóan súlyos küzdelem folyt: nyilvánvaló volt, hogy azt a kis bőrtokot, amelyet a kezében ideoda forgatott, nem tartotta olyan értékesnek, mint azt a hatalmas pénzösszeget, amely elbűvölte a szemét. A feleségéhez, Carconte-hoz fordult:

- Mit szólsz hozzá? - kérdezte halkan.

- Add oda, add oda - felelte az asszony. - Ha a gyémánt nélkül megy vissza Beaucaire-be, még feljelent bennünket. És, ahogy mondja, valóban ki tudja, megtaláljuk-e valaha is Busoni abbét?

- Nem bánom, legyen hát! - jelentette ki Caderousse. - Legyen hát az öné a gyémánt negyvenötezer frankért. Hanem a feleségem aranyláncot is akar, én pedig egy pár ezüst csatot.

Az ékszerész elővett a zsebéből egy hosszú lapos szelencét, amelyben a kért tárgyakból több is volt.

- Nézzék csak - mondta -, üzleti ügyekben nem vagyok kicsinyes. Válasszanak.

Az asszony kiválasztott egy aranyláncot, amely öt aranyat érhetett, a férje pedig egy pár csatot, mintegy tizenöt frank értékben.

- Remélem, nem panaszkodnak? - kérdezte az ékszerész.

- Az abbé azt mondta, hogy ötvenezer frankot ér - mormogta Caderousse.

- Ugyan, ugyan, adja már ide! Micsoda rettenetes ember! - jelentette ki az ékszerész, és kivette Caderousse kezéből a gyémántot. - Leolvasok neki negyvenötezer frankot készpénzben, amely kétezerötszáz frank járadékot jelent, vagyis akkora vagyont, amilyenre magam is vágyom, és még csak meg sincs elégedve!

- Hol van hát az a negyvenötezer frank? - kérdezte Caderousse rekedten. - Lássuk hát, hol van?

- Tessék - felelte az ékszerész.

Ezzel leolvasott az asztalra tizenötezer frankot aranyban, és harmincezret bankjegyben.

- Várjon, amíg lámpát gyújtok - mondta Carconte -, már sötétedik, és könnyen eltéveszti az ember.

Valóban leszállt az este e vitatkozás közben, és a sötétséggel együtt megjött a vihar is, amely már egy félórája fenyegetett. A távolból tompa mennydörgés hallatszott. De sem az ékszerész, sem Caderousse, sem Carconte nem törődtek vele, mert mindhármójukat a nyerészkedés ördöge szállta meg. Engem magamat is valami különös varázslat fogott el ennyi arany és bankjegy láttára. Úgy rémlett, mintha álmodnék, és mint ahogy álomban szokott lenni, nem tudtam elmozdulni a helyemről.

Caderousse megszámolta, újra meg újra megszámolta az aranyat meg a bankjegyeket, azután odaadta a feleségének, mire most az kezdte ismételten átszámolni.

Ezalatt az ékszerész a lámpa fényénél csillogtatta a gyémántot, és a gyémánt fénylő villáma elfeledtette vele azokat a villámokat, amelyek a vihar hírnökeként már kezdtek az ablakokon becsillanni.

- Nohát, rendben van a számadás? - kérdezte az ékszerész.

- Rendben - felelte Caderousse. - Add ide a tárcát, és keress valami kis zsákot, Carconte.

Carconte az egyik szekrényhez lépett, és egy régi bőrtárcát hozott, amelyből kitettek néhány elpiszkolódott levelet, és a helyükbe rakták a bankjegyeket. Elővett egy pénzes zacskót is, amelyben két vagy három darab hatfrankos tallér húzódott meg. Minden valószínűség szerint ez volt a nyomorúságos házaspár egész vagyona.

- Nézze - mondta Caderousse -, noha csaknem tízezer frankkal rövidített meg bennünket, nem volna kedve velünk vacsorázni? Jó szívvel mondom.

- Köszönöm - felelte az ékszerész -, de már későre járhat, és nekem vissza kell térnem Beaucaire-be. A feleségem nyugtalan lenne. - Elővette az óráját. - Teringettét! - kiáltott fel. - Idestova kilenc óra. Éjfél előtt bajosan leszek Beaucaire-ben. Isten velük, gyermekeim. Ha újra ilyen Busoni abbék találnának beállítani, csak jussak eszükbe.

- Egy hét múlva ön már nem lesz Beaucaire-ben, hiszen a vásár a jövő héten véget ér - jegyezte meg Caderousse.

- Persze hogy nem, de az nem tesz semmit. Írjanak csak Párizsba nekem, Joannes névre, a Palais-Royalba, galerie de Pierre 45. szám alá. Ha érdemes, csak azért is ideutazom.

Hatalmasat dördült az ég, és olyan heves villámlás kísérte, hogy szinte nem is látszott a lámpa világa.

- Ó, ó! - mondta Caderousse. - Csak nem indul neki ilyen időben?

- Nem félek én a mennydörgéstől - felelte az ékszerész.

- Hát a tolvajoktól? - kérdezte Carconte. - Míg a vásár tart cseppet sem biztos az országút.

- A tolvajoktól? - felelte Joannes. - Az ő számukra hordom ezt itt.

És egy pár csőre töltött kis pisztolyt húzott ki a zsebéből.

- Ezek a kutyák ugatnak is, meg harapnak is: ez azoknak szól, akiknek az ön gyémántjára fáj a foguk, Caderousse bácsi.

Caderousse és felesége komoran néztek össze. Úgy látszott, egyazon időben ugyanaz a szörnyű ötletük támadt.

- Akkor hát szerencsés utat! - mondta Caderousse.

- Köszönöm! - felelte az ékszerész.

Fogta a botját, amelyet jövet egy régi ládának támasztott, és távozott. Abban a pillanatban, amikor kinyitotta az ajtót, olyan szélroham csapott be, hogy a lámpa csaknem kialudt.

- No! - mondta. - Kedves kis idő lesz, és két mérföldet kell megtennem ilyen időben!

- Maradjon nálunk - ajánlotta Caderousse. - Majd itt alszik nálunk.

- Persze hogy maradjon itt - mondta most Carconte is remegő hangon -, mi majd jól ellátjuk.

- Nem lehet, Beaucaire-ben kell hálnom. Isten velük.

Caderousse lassan a küszöbig kísérte.

- Nem látszik sem az ég, sem a föld - szólt az ékszerész már kívülről. - Jobbra vagy balra kell menni?

- Jobbra - felelte Caderousse -, nem tévedhet el, az országutat mindkét oldalon fák szegélyezik.

- Rendben van, már megtaláltam - hangzott tompán messziről.

- Zárd be hát az ajtót - mondta Carconte -, nem szeretek nyitott ajtónál lenni, ha mennydörög.

- És ha pénz van a háznál, ugye? - felelte Caderousse, és kétszeresen rázárta az ajtót.

Azután visszament a szekrényhez, ismét elővette a pénzes zacskót meg a tárcát, és mind a ketten újra megolvasták az aranyakat és a bankjegyeket, most már harmadszor. Sohasem láttam még olyan kifejezést, mint ezen a két arcon, amelyeknek kapzsiságát gyér lámpafény világította meg. Főleg az asszony volt visszataszító. Az a lázas remegés, amely rendszerint hatalmában tartotta, most megkétszereződött. Amúgy is halvány arca ólomszínű lett, beesett szeme tűzben égett.

- Ugyan miért akartad, hogy itt aludjék? - kérdezte tompán.

- Hát azért, hogy... ne kelljen visszafáradnia Beaucaire-be - válaszolta Caderousse összerezzenve.

- Ó, én azt hittem, másvalamire gondoltál - mondta az asszony, valami kimondhatatlan arckifejezéssel.

- Asszony! Asszony! - kiáltott fel Caderousse. - Honnan vannak efféle gondolataid, és ha már vannak, miért nem tartod meg őket magadnak?

- Mindegy - felelte Carconte, egy kis hallgatás után -, nem vagy férfi!

- Hogy érted ezt? - kérdezte Caderousse.

- Ha férfi tettél volna, akkor ez ugyan ki nem megy innen!

- Asszony!

- Vagy pedig nem jutna el Beaucaire-ig.

- Asszony!

- Az országút kanyarodik, márpedig neki arra kell mennie. De van egy út a csatorna mentén is, és ez sokkalta rövidebb.

- Asszony, ne kísértsd az Istent! Hallgasd csak...

Ebben a pillanatban valóban borzalmas mennydörgés hangzott el, és kékes fényű villámlás világította be a szobát, majd a villám lassacskán távolodott, mintha sajnálta volna itt hagyni ezt az elátkozott házat.

- Jézusom! - mormogta Carconte, és keresztet vetett.

Ugyanakkor és abban a rémületes csendben, amely a villámcsapást követni szokta, kopogás hangzott az ajtón.

Caderousse és felesége összerezzentek, és borzadva néztek egymásra.

- Ki az? - kiáltott Caderousse felállva, és az asztalon szétszórt aranyat és bankjegyeket egyetlen kupacba tolta össze, s a két kezével eltakarta.

- Én vagyok! - felelte egy hang.

- Ki az az én?

- Ej, no! Hát Joannes, az ékszerész.

- Akkor jó! Mit beszéltél hát - mondta Carconte borzalmas mosollyal -, hogy az Istent kísértem!... Lám, a Jóisten maga küldi vissza.

Caderousse sápadtan és zihálva hanyatlott hátra székében. Carconte ellenben felállt, biztos léptekkel ment az ajtóhoz és kinyitotta.

- Tessék csak bejönni, kedves Joannes úr - mondta.

- Szavamra mondom - jelentette ki az ékszerész csuromvizesen - úgy látszik, az ördög nem akarja, hogy ma éjjel visszamenjek Beaucaire-be. Nem akarok nagy bajt csinálni a kicsiből, kedves Caderousse uram. Önök felajánlották vendégszeretetüket, most hát elfogadom, és itt fogok aludni.

Caderousse hebegett valamit, miközben letörülte verejtékező homlokát. Carconte kétszeresen bezárta az ajtót az ékszerész mögött.

Az ékszerész, amint belépett, kérdően körülnézett. De ha eddig nem gyanakodott, most sem volt semmi oka rá. Ha pedig előzőleg gyanakodott volna, ennek jogosságát most semmi sem erősítette.

Caderousse még mindig két markában tartotta aranyait és bankjegyeit. Carconte a tőle telhető legnagyobb kedvességgel mosolygott a vendégre.

- Ah! - mondta az ékszerész. - Úgy látszik, féltek, hogy nem egyezik meg a számadás, és távozásom után ezért vették elő ismét a pénzüket.

- Dehogy - felelte Caderousse -, csak olyan váratlanul ért bennünket, hogy megkaptuk ezt a kincset: alig tudjuk elhinni, és ha nem látjuk a tulajdon szemünkkel, még mindig azt hisszük, hogy csak álmodtunk.

Az ékszerész mosolygott.

- Vannak utasok a fogadóban? - kérdezte.

- Nincsenek - válaszolta Caderousse -, mi egyáltalán nem szoktunk szállást adni. Nagyon is közel vagyunk a városhoz, itt ugyan meg nem száll senki.

- Így hát nagyon alkalmatlan leszek?

- Alkalmatlan? Ugyan már, kedves uram! - felelte bájosan Carconte. - Esküszöm, hogy otthon érezheti magát.

- Hová helyeznek el?

- A felső szobába.

- De hát nem az az önök szobája?

- Baj is az! A mellette levő szobában is van ágyunk.

Caderousse bámulattal nézett a feleségére. Az ékszerész valami kis dalt dúdolt, s közben a hátát melengette annál a rőzselángnál, amelyet Carconte azért rakott, hogy vendége megszárítkozhasson.

Ezalatt az asszony asztalkendőt terített az asztal egyik sarkára, és odarakta az ebéd sovány maradékát, amelyet megtetézett két-három gyorsan megsütött tojással.

Caderousse ismét visszarakta bankjegyeit a tárcába, aranyát a pénzes zacskóba, és az egészet betette a szekrénybe. Komoran, elgondolkozva sétált fel és alá, időnként az ékszerészre pillantott, aki a tűzhely előtt szárítgatta ruháit, és amikor egyik oldalán megszáradt, a másikat tartotta a tűzhöz.

- Tessék - mondta Carconte, és egy üveg bort tett az asztalra -, ha tetszik, itt a vacsora.

- És önök? - kérdezte Joannes.

- Én nem vacsorázom - felelte Caderousse.

- Nagyon későn ebédeltünk - sietett a magyarázattal Carconte.

- Így hát egyedül vacsorázom?

- Mi majd kiszolgáljuk - válaszolta Carconte olyan készségesen, ahogy még a fizető vendégekkel sem szokott beszélni, és ott tett-vett az asztal körül.

Caderousse időről időre villámgyors pillantást vetett rá. A vihar még egyre dühöngött.

- Hallja ezt? Hallja? - kérdezte Carconte. - Szavamra, jól tette, hogy visszajött.

- Ami azonban nem jelenti azt - mondta az ékszerész -, hogy ha vacsora közben a vihar alábbhagy, ne folytassam az utamat.

- Ez a misztrál-szél - jegyezte meg Caderousse, a fejét rázva. - Ez bizony eltart holnapig.

És nagyot sóhajtott.

- Elég baj azoknak, akik odakint rekedtek - mondta az ékszerész, és asztalhoz ült.

- Igen - tette hozzá Carconte -, bizony azoknak keserves éjszakájuk lesz.

Az ékszerész hozzákezdett a vacsorához, Carconte pedig elhalmozta a gondos fogadósné minden apró-cseprő figyelmességével. Máskor szeszélyes és mogorva szokott lenni, de most az előzékenység és udvariasság példaképe volt. Ha az ékszerész azelőtt is ismerte volna, bizonyára elcsodálkozik ezen az óriási változáson, és élt volna valami gyanúperrel. Caderousse viszont meg sem mukkant, csak tovább járkált, és még csak rá sem pillantott a vendégre.

Amikor az ékszerész megvacsorázott, Caderousse maga nyitotta ki az ajtót.

- Úgy hiszem, enyhül a vihar - mondta.

De ebben a pillanatban, mintha csak meg akarta volna hazudtolni szavait a vihar, hatalmas mennydörgés remegtette meg a házat, és olyan irtózatos, esővel vegyes szélroham csapott be, hogy még a lámpa is kialudt.

Caderousse ismét becsukta az ajtót. A felesége gyertyát gyújtott a hunyó parázsnál.

- Nagyon fáradt lehet már - mondta az ékszerésznek. - Tiszta ágyneműt húztam, tessék csak felmenni és lefeküdni. Pihenje ki magát!

Joannes még egy darabig ott maradt, hogy megbizonyosodjék róla, nem gyengült-e a vihar, de mikor meggyőződött róla, hogy a mennydörgés és az eső csak fokozódott, jó éjt kívánt házigazdáinak, és felment a lépcsőn.

Az én fejem fölött haladt el, minden lépése alatt hallottam megcsikordulni a lépcsőfokokat.

Carconte mohó tekintettel követte, Caderousse ellenben hátat fordított neki, és még csak rá sem nézett.

Mindezek a részletek csak később jutottak az eszembe; amikor a szemem előtt lejátszódtak, fel sem tűntek. Hiszen mindaz, ami történt, természetes volt, és a gyémánt történetén kívül, amely kissé valószerűtlennek tűnt fel előttem, minden érthető volt. Mivel pedig a fáradtság már nagyon levett a lábamról, úgy számítottam, hogy amíg a vihar kissé elcsendesedik, magam is alszom néhány órát, azután majd az éj közepén odábbállok.

A fölöttem levő szobából hallottam az ékszerész mozgását, amint éjszakára kényelembe helyezte magát. Kisvártatva megcsikordult alatta az ágy. Lefeküdt.

Éreztem, hogy szemem - akaratom ellenére is - lecsukódik, és mivel semmi rosszat sem gyanítottam, meg sem kíséreltem, hogy küzdjek az álom ellen. Utolsó pillantást vetettem a fogadó belsejére. Caderousse egy hosszú asztal mellett ült, olyan falócán, amely a falusi fogadókban a széket helyettesíti. Nekem háttal fordult. Így hát az arcát nem láthattam. De ha ellenkező helyzetben ül, akkor sem láthattam volna, mivel az arcát két kezébe rejtette.

Carconte egy darabig elnézte, vállat vont, azután leült vele szemben.

Ebben a pillanatban a kialvóban levő tűz egy épen maradt darabka fától feléledt. A sötét helyiséget most kissé élénkebb fény világította meg. Carconte a férjére meresztette a szemét, és mivel az még mindig nem mozdult, láttam, amint az asszony görbe ujjaival feléje nyúl, és megböki a homlokát.

Caderousse összerezzent. Úgy rémlett, hogy az asszonynak mozog az ajka, de vagy egészen halkan beszélt, vagy az én érzékeimet tompította már el álmosság, szavai nem értek el hozzám. Már csak mintegy ködön keresztül láttam, az álomnak azzal az előzetes kétségével, amely azt hiteti el velünk, hogy máris álmodunk. Végül lecsukódott a szemem, és nem is tudtam többé magamról.

Mély álmomból hirtelen egy pisztolylövés ébresztett fel, amelyet irtózatos kiáltás követett. A szoba padlóján néhány tántorgó lépés dobbant, majd egy tehetetlen test zuhanása hallatszott a lépcsőn, éppen a fejem fölött.

Még nem tértem egészen magamhoz. Nyögéseket hallottam, utána pedig elfojtott kiáltozást, mint amikor két ember küzd egymással.

Egy utolsó kiáltás, amely hosszabb volt a többinél és nyögésbe fúlt, végleg magamhoz térített kábultságomból.

Felkönyököltem fél karomra, kinyitottam a szemem, de a sötétben semmit sem láttam. Kezemet végighúztam a homlokomon, mert úgy éreztem, mintha a falépcső deszkáin keresztül valami langyos és bő eső hullott volna rá.

A szörnyű zajt mélységes csend követte. Hallottam, amint a fejem fölött járkál valaki. Léptei alatt megreccsent a lépcső. Lement az alsó helyiségbe, a kandallóhoz lépett, és gyertyát gyújtott.

Caderousse volt. Arca sápadtnak látszott, inge vértől ázott.

Az égő gyertyával ismét felsietett a lépcsőn, és megint hallottam gyors és nyugtalan lépéseit.

Kisvártatva újra lejött. Kezében tartotta az ékszeres tokot, meggyőződött róla, hogy a gyémánt benne van, egy percig tétovázott, ugyan melyik zsebébe tegye, azután - kétségtelenül abban a hitben, hogy egyik zsebe sem nyújt biztos rejtekhelyet - begöngyölte piros zsebkendőjébe, amelyet azután a nyakába kötött.

Ekkor a szekrényhez futott, kivette onnan bankjegyeit és aranyait, egyiket nadrágja zsebébe, a másikat mellénye zsebébe helyezte, kivett két vagy három inget, majd a kapunak tartva, eltűnt a sötétben. Most vált előttem minden világossá és érthetővé. Szemrehányást tettem magamnak a történtek miatt, mintha én volnék az igazi bűnös. Úgy rémlett, hogy nyöszörgést hallok. A szerencsétlen ékszerész talán még nem halt meg, lehet, hogy ha segítségére leszek, helyrehozom annak a bűnnek egy részét, amelyet ha nem is én követtem el, de hagytam, hogy elkövessék. Vállamat nekivetettem a rosszul összetákolt deszkafalnak. Ez választotta el az alsó teremtől azt a kis helyiséget, amelyben én aludtam. A deszka engedett, és én már bent is voltam a házban.

Felkaptam a gyertyát, és felrohantam a lépcsőn. Egy test feküdt keresztben az utamon. Carconte holtteste.

A pisztolylövés, amelyet hallottam, őt találta el: a golyó átjárta a nyakát, de vére nemcsak két sebéből folyhatott, hanem száján keresztül is. Már halott volt. Átgázoltam tetemén és továbbmentem.

A szobában szörnyű rendetlenség fogadott. Két-három bútordarab felborult, a takaró, amelybe a szerencsétlen ékszerész még most is belekapaszkodott, a földön hevert. Ő maga is a földön feküdt, feje a falnak támaszkodott, valóságos vértengerben úszott, amely a mellén tátongó három hatalmas sebből áradt.

A negyedik sebben benne maradt egy hosszú konyhakés, amelynek csak a nyele látszott ki.

Ráléptem a második pisztolyra, amely csütörtököt mondott. Valószínűleg átnedvesedett benne a puskapor.

Odaléptem az ékszerészhez. Még nem halt meg egészen. Lépéseim neszére, főleg pedig a padló nyikorgására, kinyitotta révedező szemét, egy pillanatig rám meredt, ajkát mozgatta, mintha beszélni akarna, de hirtelen kiszenvedett.

Ez az irtózatos látvány csaknem elvette az eszemet. Mihelyt nem segíthettem senkinek, már csak egyetlen vágyam volt: menekülni. A lépcsőn lerohanva a hajamat téptem, és az irtózat kiáltása tört ki ajkamon.

Az alsó teremben már öt-hat vámőr és két vagy három csendőr állt, egész kis fegyveres csapat. Reám rontottak. Meg sem kíséreltem az ellenállást, hiszen nem is voltam már ura az érzékeimnek. Megpróbáltam beszélni, de csak néhány tagolatlan szót kiáltottam, más nem jött ki az ajkamon. Láttam, hogy a vámőrök meg a csendőrök mutogatnak reám. Végignéztem magamon, és megláttam, hogy merő vér vagyok. Az a langyos eső, amelyet a lépcső deszkáin keresztül magamra hullani éreztem, a Carconte vére volt.

A rejtekhelyemre mutattam.

- Mit akar ez mondani? - kérdezte az egyik csendőr.

Egy vámőr odament és megnézte.

- Azt akarja mondani, hogy erre jött keresztül - válaszolta és arra a hasadékra mutatott, amerre valóban keresztültörtem.

Csak akkor értettem meg, hogy engem tartanak a gyilkosnak.

Most megtaláltam a hangomat, visszanyertem erőmet. Kiszabadítottam magamat a két ember kezéből, aki tartott, és kiáltozni kezdtem.

- Nem én voltam! Nem én voltam!

Két csendőr célba vett karabélyával.

- Ha csak megmoccansz is, a halál fia vagy - jelentették ki.

- De ha mondom, hogy nem én voltam! - kiáltottam.

- Majd a nîmes-i bíróság előtt mondd el kisded meséidet - felelték. - Addig is kövess bennünket. És csak egy jó tanácsot adhatunk: ne ellenkezz!

Ez nem is volt szándékomban, annyira megtört a megdöbbenés és a rémület. Megbilincseltek, egy ló farkához kötöttek, és elvittek Nîmes-be.

Az előző napon egy vámőr követett, a ház táján elveszített szem elől, és sejtette, hogy ott töltöm az éjszakát. Értesítette társait; éppen jókor érkeztek oda, hogy meghallják a pisztolylövést, és engem ott találjanak, ennyi ellenem szóló bizonyíték és bűnjel közepette. Azonnal megértettem, hogy mennyi fáradságomba fog kerülni, amíg bebizonyítom ártatlanságomat.

Csak egyetlen reménybe kapaszkodtam: a vizsgálóbíróhoz legelsősorban azt a kérést intézem, hogy nyomoztasson egy bizonyos Busoni abbé után, aki a nap folyamán a Pont du Gard fogadóban járt. Ha Caderousse a történetet koholta volna, ha ez az abbé nincs is a világon, akkor nyilvánvaló, hogy elveszett ember vagyok, hacsak el nem fogják Caderousse-t, és az be nem vall mindent.

Két hónap telt el, mialatt - ezt bíráim dicséretére meg kell mondanom - mindent megtettek, hogy felkutassák azt, akire hivatkoztam. Már minden reményemet elveszítettem. Caderousse-t nem fogták el. Elítéltek volna az első tárgyaláson, amikor szeptember 8-án, vagyis három hónappal és öt nappal az esemény után, Busoni abbé, akiben már nem is reménykedtem, megjelent a börtönben, és azt mondta: tudomására jutott, hogy egy fogoly beszélni óhajt vele.

Mint mondta, Marseille-ben hallotta az esetet, és sietett, hogy kívánságomnak eleget tegyen.

Érthető, hogy milyen örömmel fogadtam. Elmondtam neki mindazt, aminek tanúja voltam, és nyugtalanul érintettem a gyémánt történetét. Várakozásom ellenére a történet szóról szóra igaz volt, sőt, ismét várakozásom ellenére, az abbé elhitte minden szavamat. Minthogy szelíd jósága akkor annyira megindított, és mivel rájöttem, hogy jól ismeri hazám szokásait - abban a reményben, hogy az egyetlen bűntett, amelyet elkövettem, a kegyes ajkakról feloldozást nyerhet -, a gyónás titkának pecsétje alatt elmondtam neki az auteuili kalandot is minden részletében. Lelkesedésből cselekedtem így, de akkor sem remélhettem volna jobb eredményt, ha számításból tettem volna. Az, hogy az első gyilkosságot önszántamból tártam fel, bebizonyította előtte, hogy a másodikat nem követhettem el.

Úgy hagyott ott, hogy remélhettem. Megígérte, hogy mindent elkövet, ami csak hatalmában lesz, hogy ártatlanságomról meggyőzze bíráimat.

Valóban törődött velem. Éreztem, hogy fogságom fokról fokra enyhül és hamarosan azt is megtudtam, hogy ítéletre majd csak a most kezdődő esküdtszéki tárgyalások után kerül sor.

A Gondviselés is úgy intézte, hogy közben Caderousse-t elfogják külföldön, és hazahozzák Franciaországba. Mindent bevallott. Az előre megfontolást és főleg a bujtogatást a feleségére tolta. Életfogytiglan tartó gályarabságra ítélték, engem pedig szabadlábra helyeztek.

Monte Cristo közbeszólt:

- És akkor történt - mondta -, hogy ön megjelent nálam, és levelet hozott Busoni abbétól?

- Igenis, eccellenza, ő szemmel láthatóan érdeklődött irántam. Ha csempész marad, elvész - mondta nekem. - Ha innen kiszabadul, hagyja abba.

- De atyám - kérdeztem -, miből éljek hát, és hogyan tartsam el szegény sógornőmet?

- Egyik hívem - felelte - igen becsül engem, és megbízott vele, keressek számára egy bizalmi embert. Volna kedve vállalkozni erre? Akkor önt küldöm el hozzá.

- Ó, atyám! - kiáltottam. - Mennyi jóság!

- De esküvel fogadja, hogy sohasem lesz okom megbánni ezt a tettemet?

Esküre emeltem a kezemet.

- Fölösleges - mondta az abbé -, ismerem és szeretem a korzikaiakat. Tessék, itt van az ajánlólevelem.

Néhány sort írt, melyet elvittem önhöz, és amelynek következtében eccellenza volt kegyes engem szolgálatába fogadni. Most pedig büszkén kérdem eccellenzát, volt-e valaha is oka bárminő panaszra?

- Nem volt - válaszolt a gróf -, és örömmel állapítom meg, ön jól végzi szolgálatát, Bertuccio, noha nem eléggé bízik bennem.

- Én, gróf úr?

- Igen, ön. Hogyan lehetséges az, hogy van egy sógornője meg egy fogadott fia, és sohasem beszélt egyikükről sem?

- Fájdalom! Eccellenza, most még életem legszomorúbb részét kell elbeszélnem. Korzikába utaztam. Megértheti, hogy siettem viszontlátni és megvigasztalni szegény sógornőmet. Amikor azonban Roglianóba értem, a házat mély gyászban találtam. Irtózatos jelenet játszódott le ott, a szomszédok még ma sem felejtették el! Szegény sógornőm tanácsomat követve, ellenszegült Benedetto követeléseinek, hiszen a fiú azt akarta, hogy minden pénzt, ami csak a házban van, ő kapjon meg. Egy reggel megfenyegette az asszonyt, és aznap egész nap nem volt látható. A sógornőm sírt, mert a drága jó Assunta úgy szerette a nyomorultat, mintha édesanyja lett volna. Este le sem feküdt, úgy várta a fiút. Benedetto, mikor este tizenegy órakor hazatért, két barátját hozta magával, akikkel együtt szokta elkövetni csínyjeit. Assunta kitárta a karját felé, de a fiúk megragadták, és egyikük - remegek, vajon nem ez a pokoli gyerek volt-e az - így kiáltott:

- Játsszunk nyomozást, s akkor be kell vallania, hol a pénze.

Vasilio szomszéd éppen Bastiában járt, a felesége egymaga volt otthon. Az ő kivételével senki sem láthatta vagy hallhatta azt, ami a sógornőmmel történt. Ketten megfogták a szegény Assuntát, aki nem akart hinni ekkora gonoszságban, és rámosolygott azokra, akik hóhérai voltak. A harmadik eltorlaszolta az ajtókat, ablakokat, majd visszajött, és hárman együtt igyekeztek elfojtani Assuntának a komolyabb előkészületek láttára kitörő rémült sikoltását. Assunta lábát a tűzhely parazsa fölé tartották, mert arra számítottak, hogy így bevallja, hol tartja kis vagyonunkat. A küzdelem hevében azonban ruhája lángot fogott. A fiúk ekkor kereket oldottak, nehogy ők maguk is megégjenek. Assunta lobogó ruhával futott az ajtóhoz, de az ajtó kívülről zárva volt. Erre az ablakhoz szaladt, az ablak azonban el volt torlaszolva. A szomszédasszony szörnyű kiáltozást hallott: Assunta kiáltott segítségért. Hangja azonban csakhamar elfulladt, a kiáltozásból nyöszörgés lett, és másnap, amikor egy borzalmakkal és félelmekkel teli éjszaka után, Vasilio felesége végre kimerészkedett hazulról, és a bíróval kinyittatta a házunk kapuját, Assuntát félig megégve találták, de még lélegzett. A szekrények fel voltak törve, a pénz eltűnt. Benedetto eltávozott Roglianóból, és soha többé nem tért vissza. Azóta nem láttam, sőt, még csak hírét sem hallottam.

- E szomorú események után állítottam be eccellenzához - folytatta Bertuccio. - Nem volt okom rá, hogy Benedettóról beszéljek, hiszen teljesen eltűnt, a sógornőmről sem, mivel meghalt.

- És mi volt a véleménye ezekről az eseményekről? - kérdezte Monte Cristo.

- Az, hogy büntetés volt az elkövetett bűnömért - válaszolta Bertuccio. - Ó, ezek a Villefort-ok átkozott egy fajzat!

- Meghiszem azt - mormogta a gróf komoran.

- Most már megérti, eccellenza - kezdte ismét Bertuccio -, hogy ez a ház, amelyet nem láttam azóta, hogy ez a kert, ahová olyan váratlanul visszakerültem, hogy ez a hely, ahol megöltem egy embert, idézhette fel lelkemben azt a szörnyű izgalmat, amelynek ön okát akarta tudni. Mert elvégre mégsem vagyok benne bizonyos, hogy itt előttem, a lábamnál, nem fekszik-e éppen Villefort úr abban a gödörben, amelyet a gyermekének ásott.

- Valóban, minden lehetséges - jegyezte meg Monte Cristo, és felállt a padról. - Sőt - tette hozzá egész halkan -, még az is lehet, hogy a királyi ügyész meg sem halt. Busoni abbé helyesen tette, hogy önt hozzám küldte. Ön pedig jól tette, hogy elbeszélte történetét, mert így nem lesz rossz véleményem az ön személyéről. Ami ezt a helytelenül elnevezett Benedettót^[3] illeti, ön sohasem kísérelte meg, hogy nyomára jöjjön? Sohasem érdeklődött utána, hogy mi lett vele?

- Soha, s ha tudtam volna, hogy hol van, inkább elmenekültem volna a közeléből, mint valami szörnyetegtől, semhogy felkeressem. Nem, szerencsére soha senkitől sem hallottam felőle semmit. Remélem, hogy meghalt.

- Ne reménykedjék, Bertuccio - jegyezte meg a gróf. - A gonoszok nem halnak meg ilyen egyszerűen, mert mintha isten a pártjukat fogná, csak azért, hogy bosszúja eszközéül használja fel őket.

- Meglehet - mondta Bertuccio. - Én csak azt kérem az Istentől, hogy soha az életben ne kelljen viszontlátnom Benedettót. Most pedig - folytatta a titkár, fejét lehajtva - mindent tetszik tudni, gróf úr. Ön a bírám idelent, mint ahogy Isten lesz odafent. Nem mond nekem egyetlen vigasztaló szót sem?

- Valóban igaza van, és csak azt mondhatom, amit Busoni abbé is mondana: az a Villefort, akit ön leszúrt, megérdemelte a büntetést azért, amit ön ellen vétett, sőt talán még egyébért is. Benedetto, ha ugyan él, majd valami isteni bosszú eszközéül fog szolgálni, mint ahogy mondtam, utána pedig ő is elnyeri méltó büntetését. Ön pedig csak egyetlen szemrehányást tehet önmagának. Nézzen a lelkébe! Amikor azt a gyermeket életre keltette, miért nem adta vissza az édesanyjának? Ez az ön bűne, Bertuccio.

- Úgy van, uram, ez a bűnöm, és ez igazán bűn, mert akkor gyáván viselkedtem. Amikor már életre keltettem a gyermeket, csak egy tennivalóm lett volna, mint ön is mondta: visszaküldeni az édesanyjának. Csakhogy akkor nyomoznom kellett volna, magamra vontam volna a figyelmet, talán ki is szolgáltattam volna magamat. Nem akartam meghalni, ragaszkodtam az élethez a sógornőm miatt, de a velünk született hiúság miatt is, hogy a mi bosszúnk teljes és tökéletes legyen, és végül talán csupán magáért az életért is. Ó, én nem vagyok ám olyan derék ember, mint szegény bátyám volt!

Bertuccio két kezébe temette arcát, és Monte Cristo hosszú és szavakkal le nem írható tekintetet vetett rá.

Majd egy kis hallgatás után megszólalt. A késői óra és a hely még ünnepélyesebbé tette szavait:

- Hogy méltóan zárjuk le ezt a beszélgetést, amellyel aztán be is végezzük e kalandokra való visszaemlékezést, jegyezze meg jól szavaimat, Bertuccio úr - mondta a gróf, nála szokatlan enyhe szomorúsággal. - Gyakran hallottam ezeket magától Busoni abbétól is: "Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend." Most, Bertuccio úr, hadd sétáljak egyet itt a kertben, egyedül. Az, ami önre nézve kínos izgalom, mert hiszen valóságos szereplője volt az itt lefolyt eseménynek, az belőlem csaknem szelíd érzést váltott ki, és szinte értékesebbé teszi ezt a birtokot. Látja, Bertuccio úr, a fákat azért szeretjük, mert árnyékot adnak, az árnyékot pedig azért, mert álmodozással és látomással van telítve. Hát tessék, vettem egy kertet abban a hiszemben, hogy ez egyszerű fallal körülzárt kis terület, de szó sincs róla, a hely most hirtelen egy kísértetekkel teli kertté válik, ami nem volt benne a szerződésben. Márpedig én szeretem a kísérteteket. Sohasem hallottam arról, hogy a halottak hatezer év alatt annyi rosszat követtek volna el, mint amennyit az élők egyetlen nap alatt véghezvisznek. Menjen csak be, Bertuccio úr, és aludjék békével. Ha majd ütött a végső órája, és a gyóntatója akkor nem lenne olyan elnéző, mint amilyen Busoni abbé volt, hívasson engem, ha ugyan még élek akkor, én majd megtalálom a kellő szavakat, amelyek édesdeden elringatják a lelkét abban a pillanatban, amikor készen áll az örökkévalóságnak nevezett nehéz útra.

Bertuccio tisztelettel hajolt meg a gróf előtt, és nagyot sóhajtva távozott.

Monte Cristo egyedül maradt. Négy lépést ment előre.

- Itt, e platán mellett - mormogta -, itt van az a gödör, amelybe a gyermeket eltemették. Ott van a kis ajtó, amely a kertbe nyílik. Itt, a kanyarodónál húzódik meg a titkos lépcső, amely a hálószobába visz. Azt hiszem, nincs rá szükség, hogy mindezt feljegyezzem jegyzőkönyvecskémbe, mert hiszen itt van a szemem előtt, körülöttem, a lábam alatt. A terv megelevenedik, a terv él.

Ezzel a gróf egy utolsó forduló után a kertből visszatért kocsijához. Bertuccio álmodozónak látta őt, és szótlanul felmászott a bakra, a kocsis mellé.

A kocsi megindult, vissza Párizs felé.

Monte Cristo grófja, amikor megérkezett a Champs-Élysées-n levő házába, még aznap este megtekintette az egész lakást, és már olyan meghitten járt-kélt benne, mint aki évek óta ismeri. Noha ő ment elöl, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy valamelyik ajtót eltévesztette volna, és nem ment végig egy lépcsőn vagy folyosón sem úgy, hogy ne egyenesen oda ért volna, ahová menni akart. Ezen az éjszakai úton Ali kísérte végig. A gróf több utasítást adott Bertucciónak a lakás csinosítására vagy új beosztására nézve, majd kihúzta óráját, és azt mondta a reá figyelő núbiainak:

- Fél tizenkettő van, Haydée már nem késhet sokáig. Értesítették a francia komornákat?

Ali a szép görög nő lakosztálya felé mutatott, amely az ajtókárpit mögé rejtve, teljesen el volt különítve, úgyhogy végig lehetett járni az egész házat, nem sejtve, hogy ott még egy szalon és két lakószoba van. Ali, mint tehát mondottuk, a lakosztály felé mutatott, bal keze három ujját felemelte, és ugyanezt a kezét vízszintesen tartva, rátette a fejét, majd szemét behunyta, mint aki alszik.

- Ah! - mondta Monte Cristo, aki megszokta ezt a jelbeszédet.

- Tehát hárman várnak a hálószobában, igaz?

- Igenis - intett Ali a fejével.

- Az úrnő fáradt lesz ma este - folytatta Monte Cristo -, és bizonyára aludni akar majd. Ne kényszerítsétek beszédre, a francia komornák csak üdvözöljék új úrnőjüket, azután vonuljanak vissza. Te vigyázz arra, hogy a görög komorna ne érintkezhessék a franciákkal.

Ali bólintott.

Csakhamar szólították a kapust. A kapu kinyílt, egy kocsi gördült be a fasorba, és megállt a feljáró előtt. A gróf lement, a kocsi ajtaja már nyitva volt. A férfi kezét nyújtotta egy fiatal nőnek, aki a feje búbjáig arannyal hímzett zöld selyemköpenybe volt burkolva.

A fiatal nő elfogadta a feléje nyújtott kezet, és olyan szeretettel csókolta meg, amelybe bizonyos tisztelet is vegyült. Néhány szót váltottak. A fiatal nő ajkáról gyöngéden, a gróféról pedig szelíd komolysággal hangzottak el a szavak azon a zengzetes nyelven, amelyen az öreg Homérosz szólaltatta meg isteneit.

Ali elöl lépkedett, égő rózsaszínű viaszgyertyát tartott kezében, majd a fiatal nőt, aki nem volt más, mint az a gyönyörű görög lány, aki Olaszországban is mindenüvé elkísérte Monte Cristót, bevezették lakosztályába. Azután a gróf visszavonult a számára berendezett termekbe.

Éjjel fél egykor a házban kialudt minden világosság, és feltehető volt, hogy mindenki alszik.

Másnap délután, két óra tájban, pompás angol fogat állott meg Monte Cristo kapuja előtt. Egy ötvenöt éves férfi, aki azon igyekezett, hogy negyvennek se lássék, hajolt ki a kocsiajtón, amelynek közepét bárói korona díszítette. A látogató a kapushoz küldte groomját, hogy megtudakolja, otthon van-e Monte Cristo grófja. A férfi selyemgombos kék kabátot és fehér mellényt viselt, amelyen hatalmas aranylánc vont barázdát, nadrágja mogyorószínű volt, haja pedig annyira fekete és úgy omlott le szemöldökére, hogy szinte kérdésesnek látszott, vajon valódi-e, olyan ellentétben állt homloka elrejthetetlen ráncaival.

Ez a férfi várakozás közben olyan aprólékos figyelemmel vizsgált meg mindent, ami már csaknem arcátlanságszámba ment: a ház külsejét, mindazt, ami a kertből látszott, néhány inas libériáját, amint jövés-menés közben látni lehetett őket. Szeme élénk volt, de sokkal inkább ravasznak látszott, semmint szellemesnek. Ajka olyan keskeny volt, hogy nem kifelé görbült, hanem befelé hajolt a szájába. Végül széles és kiugró arccsontja, ami a ravaszság csalhatatlan jele, alacsony homloka, duzzadt nyakszirtje, amely túlnőtt legkevésbé sem arisztokratikus nagy fülén is, minden arcismerettel bíró ember szemében szinte visszataszító jelleget adhatott megjelenésének, köznapi emberek szemében azonban - tekintettel pompás lovaira, az ingén viselt hatalmas gyémántjaira és a kabátja egyik gomblyukától a másikig érő piros szalagra - igen kiváló egyéniségnek számíthatott.

A groom bekopogott a kapus ablakán és megkérdezte:

- Nem itt lakik Monte Cristo grófja?

- De igen, őexcellenciája itt lakik - válaszolt a kapus -, de...

Tanácstalanul pillantott Alira.

Ali nemet intett a fejével.

- De...? - kérdezte a groom.

- De őexcellenciája most nem fogad - fejezte be válaszát a kapus.

- Akkor hát tessék, itt van a gazdámnak, Danglars báró úrnak a névjegye. Adja majd át Monte Cristo grófjának, és mondja meg neki, hogy a gazdám a képviselőházba menet útközben kerülőt tett, hogy tiszteletét tehesse.

- Nem szoktam őexcellenciájával beszélni - felelte a kapus.

- Majd a komornyik átadja az üzenetet.

A groom visszatért a kocsihoz.

- No, mi az? - kérdezte Danglars.

A gyerek, akit eléggé megszégyenített a kapott lecke, átadta gazdájának a kapus válaszát.

- Ó - mondta Danglars -, hát valami hercegféle ez az úr, hogy őexcellenciájáról beszélnek, és hogy csak a komornyikjának van joga átadni üzeneteket? Sebaj, mivelhogy nálam nyitottak neki hitelt, majd csak mutatkozni fog, ha pénzre lesz szüksége.

Ezzel Danglars visszadobta magát kocsija párnáira, és olyan hangosan, hogy az utca másik felén is jól lehetett hallani, odakiáltotta a kocsinak:

- A képviselőházba!

Monte Cristo, akit idejében értesítettek a dologról, szobája egyik ablakredőnyén keresztül jól látta a bárót, sőt, tanulmányozta is egy kitűnő messzelátó segítségével, éspedig nem kisebb figyelemmel, mint amilyennel Danglars úr maga vizsgálgatta a házat, a kertet és a libériákat.

- Határozottan visszataszító egy ember - tűnődött utálkozva, miközben visszahelyezte messzelátóját az elefántcsont tokba. - Első látásra fel lehet ismerni lapos homlokáról a kígyót, kiugró koponyájáról a keselyűt és keskeny csőréről az ölyvöt.

- Ali! - kiáltotta, aztán megrázta a rézcsengőt. Ali megjelent. - Hívd ide Bertucciót! - mondta neki.

Abban a pillanatban belépett Bertuccio.

- Hívatott, eccellenza? - kérdezte a titkár.

- Hívattam, uram - felelte a gróf. - Látta ezeket a lovakat a kapum előtt?

- Hogyne láttam volna, eccellenza. Gyönyörű lovak.

- Hogy lehet az - kérdezte a gróf, összehúzva szemöldökét -, hogy amikor én Párizs legszebb lovait vétettem meg önnel, Párizsban még van két olyan szép ló, mint amilyen az enyém, és ez a két ló mégsem az én istállómban van?

Ali lehajtotta a fejét, látta, hogy gazdája összehúzta szemöldökét, és hallotta, hogy hangja szigorú lett.

- Nem a te hibád, derék Ali - mondta a gróf most arabul, és olyan szelídséggel a hangjában és az arcvonásain, amilyet nem tételezett volna fel róla senki. - Te nem ismered az angol lovakat.

Ali vonásai megenyhültek.

- Gróf úr - mondta Bertuccio -, azok a lovak, amelyeket említeni kegyeskedett, nem voltak eladók.

Monte Cristo vállat vont.

- Tudja meg, titkár úr, hogy mindig minden eladó, ha meg tudjuk adni az árát.

- Danglars úr tizenhatezer frankot adott értük, gróf úr.

- No hát akkor harminckétezret kellett volna kínálni értük. Danglars bankár, és a bankár sohasem mulasztja el, hogy megduplázza a tőkéjét.

- Komolyan beszél, gróf úr? - kérdezte Bertuccio.

Monte Cristo úgy bámult a titkárra, mint aki csodálkozik, amiért kérdést mertek hozzá intézni.

- Ma estére - mondta - látogatóba kell mennem. Azt akarom, hogy kocsimba az a két ló legyen befogva, mégpedig vadonatúj szerszámmal.

Bertuccio hajlongva távozott, de az ajtóhoz érve megállt.

- Hány órakor szándékozik látogatóba menni, eccellenza?

- Öt órakor - válaszolta Monte Cristo.

- Meg kell jegyeznem, eccellenza, hogy már két óra van - kockáztatta meg a titkár.

- Tudom - érte be a rövid válasszal Monte Cristo.

Azután Alihoz fordult:

- Vezess el minden lovat az úrnő előtt - mondta -, hadd válassza ki, melyik fogat felel meg neki legjobban, és kéretem, üzenje meg, velem óhajt-e ebédelni. Ebben az esetben nála szolgálják fel az ebédet. Menj, lemenet küldd fel a komornyikot.

Alig tűnt el Ali, máris belépett a komornyik.

- Baptistin úr - mondta a gróf -, ön egy éve van szolgálatomban. Ez nálam a rendes próbaidő. Ön megfelel nekem.

Baptistin meghajolt.

- Most még tudnom kell, vajon én megfelelek-e önnek.

- Ó, gróf úr! - sietett a válasszal Baptistin.

- Hallgasson csak végig - kezdte ismét a gróf. - Az ön fizetése évenként ezerötszáz frank, vagyis annyi, mint egy jó és bátor katonatiszt illetménye, aki naponta kockára teszi az életét. Az ellátása olyan, hogy megirigyelhetné érte igen sok tisztviselő. Ezek a szerencsétlen szolgák, sajnos, sokkalta hajszoltabbak, mint ön, és szívesen cserélnének önnel. Ön komornyik ugyan, de önnek magának is vannak inasai, akik gondozzák az ön fehérneműjét és ruháit. Az ezerötszáz frank fizetésen felül ön ellop tőlem évenként csaknem további ezerötszáz frankot, amikor bevásárolja a nekem szükséges toalettcikkeket.

- Ó, gróf úr!

- Nem panaszképpen mondom, Baptistin úr, ez ésszerű dolog. De arra kérem, ezen ne menjen túl. Sehol sem találna jobb helyet, mint ez, amelyet jó sorsa adott önnek. Sohasem ütöm meg az embereimet, nem átkozódom, nem gerjedek haragra, a tévedéseket mindig megbocsátom, de a hanyagságot vagy a feledékenységet soha. Parancsaim rendszerint rövidek, de világosak és érthetők. Inkább elismétlem kétszer, sőt, akár háromszor is, semhogy félreértsék őket. Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy megtudjak mindent, amit meg akarok tudni, és nagyon kíváncsi is vagyok, azt előre kijelentem. Ha tehát megtudnám, hogy ön akár jót, akár rosszat beszél rólam, magyarázgatja a cselekedeteimet, leskelődik utánam, abban a percben távoznia kellene. Személyzetem tagjait csak egyetlenegyszer figyelmeztetem. Ön most volt soron. Elmehet!

Baptistin meghajolt, és három-négy lépést hátrált.

- Igaz is - mondta újból a gróf -, elfelejtettem megmondani, hogy minden esztendőben bizonyos összeget teszek le személyzetem számára életjáradékul. Akiket elküldök, azok természetesen elvesztik ezt az összeget, és azok kapják meg, akik itt maradtak, halálom után ők jogosultak felvenni. Most ön éppen egy éve van nálam, vagyona alapjait leteszem, a többi az ön dolga.

Ez a kis beszéd Ali előtt folyt le, de őt hidegen hagyta az egész, mivel egyetlen szót sem értett franciául. Baptistinre azonban olyan hatással volt, amit mindenki megért, aki csak tanulmányozta a francia komornyikok lélektanát.

- Azon leszek, hogy minden tekintetben excellenciád kívánságai szerint járjak el - mondta. - Egyébként Ali úrról fogok példát venni.

- Ó, ezt a világért se - tiltakozott a gróf fagyos nyugalommal. - Alinak, jó tulajdonságai mellett, igen sok hibája is van. Ne vegyen tehát őróla példát, mivel Ali kivétel. Neki nincs is fizetése, ő nem is szolga, ő az én rabszolgám, a kutyám. Ha elmulasztaná kötelessége teljesítését, nem kergetném el, hanem megölném.

Baptistin nagy szemeket meresztett.

- Kételkedik benne? - kérdezte Monte Cristo.

És elismételte Alinak ugyanazt arabul, amit az imént Baptistinnek franciául mondott.

Ali hallgatta, elmosolyodott, odament gazdájához, fél térdre ereszkedett, és tisztelettel megcsókolta a kezét.

A leckének ez a következménye betetőzte Baptistin úr megdöbbenését.

A gróf intett Baptistinnek, hogy távozhat, és Alinak, hogy kövesse. A gróf dolgozószobájába mentek, ahol sokáig elbeszélgettek.

Öt órakor a gróf háromszor megrázta a csengőjét. Egy csengetés Alit, kettő Baptistint, három pedig Bertucciót szólította. A titkár belépett.

- A lovaimat! - mondta Monte Cristo.

- Már be vannak fogva, eccellenza - válaszolta Bertuccio. - Én is elkísérjem a gróf urat?

- Nem, csak a kocsis, Baptistin meg Ali jön, senki más.

A gróf lement, és látta, hogy kocsijába az a két ló van befogva, amely aznap délben Danglars kocsija előtt táncolt.

Mellettük elhaladtában, kissé szemügyre vette őket.

- Valóban szépek - mondta -, és helyesen tette, hogy megvette őket. Csak az a kár, hogy kissé későn.

- Eccellenza - felelte Bertuccio -, nem egykönnyen szereztem meg őket, és bizony jó áruk is volt.

- Attól kevésbé szépek a lovak? - kérdezte vállat vonva a gróf.

- Ha eccellenza meg van elégedve - jegyezte meg Bertuccio -, akkor minden rendben van. Hová megy eccellenza?

- A rue de la Chaussée d'Antinre, Danglars báróhoz.

Ez a beszélgetés a lépcső feljárónál hangzott el. Bertuccio már lefelé indult a lépcsőn.

- Váron csak, uram - mondta Monte Cristo és visszatartotta. - Szükségem van egy kis birtokra a tenger partján, valahol Normandiában, például Le Havre és Boulogne között. Elég nagy teret engedek a választásra, mint láthatja. Jó lenne, ha ezen a kis birtokon volna egy kis kikötő, valami kis öböl, ahová korvettem befuthat, és ahol kiköthet. A hajónak csak tizenöt lábnyi mélységre van szüksége. Ez a hajó mindig készenlétben áll majd, hogy bármikor kifuthassam a tengerre, a napnak vagy az éjszakának abban az órájában, amikor majd kedvem tartja jelet adni az indulásra. Tudakozódjék az összes közjegyzőknél a feltételeknek megfelelő birtok iránt. Ha talál majd ilyet, menjen oda, tekintse meg, és ha megfelelőnek tartja, vegye meg a saját nevére. A korvettnek már Fécamp felé kell járnia, ugye?

- Aznap este, amikor elhagytuk Marseille-t, láttam, amint elindult.

- És a jacht?

- A jachtnak az az utasítása, hogy Martiques-ban maradjon.

- Helyes! Időről időre írjon a két parancsnoknak, nehogy elaludjanak.

- És a gőzhajó számára mi a parancs?

- Amelyik Châlons-ban van?

- Igen.

- Ugyanaz, mint a vitorlásoké.

- Igenis!

- Amint megvásárolta azt a birtokot, legyen tíz-tíz mérföldenként váltott lovam az északi és a déli országutakon.

- Számíthat rám, eccellenza.

A gróf elégedetten intett, lement a lépcsőn, beugrott kocsijába, a gyönyörű fogat ügetésbe kezdett, és meg sem állt a bankár palotájáig.

Danglars éppen elnökölt egy vasúti bizottságban, mikor jelentették neki Monte Cristo grófjának látogatását. Az ülés egyébként már a vége felé járt.

A gróf nevének hallatára Danglars felállt.

- Uraim - mondta társaihoz fordulva, akik közül többen az egyik vagy a másik kamarának érdemes tagjai voltak -, bocsássanak meg, ha most itt hagyom önöket. De gondolják csak el, hogy a római Thomson és French cég hozzám utasított egy bizonyos Monte Cristo grófot, és korlátlan hitelt nyitott nálam számára. Ez a legkülönösebb tréfa, amilyet külföldi megbízóim eddig még sohasem engedtek meg maguknak velem szemben. Higgyék el, kíváncsiság fogott el, és ez még most is hatalmában tart. Ma reggel ott jártam az állítólagos grófnál. Ha valódi gróf volna, megérthetnék, hogy nem volna ilyen gazdag. A gróf úr nem fogadott. Hát mit szólnak hozzá, nem olyanforma volt-e Monte Cristo uram viselkedése, mint a fenségeké vagy a szép asszonyoké szokott lenni? Különben a Champs-Élysées-n levő ház, amely, mint megtudtam, az övé, tisztán áll. De az a korlátlan hitel - folytatta Danglars, szokott visszataszító nevetésével - igen nagy igényűvé teszi a bankárt, akinél a hitelt megnyitották. Alig várom hát, hogy meglássam az emberünket. Azt hiszem, jól rá akarnak szedni. De azok odalent nem tudják ám, kivel állnak szemben. Az nevet igazán, aki utoljára nevet.

E nyomatékosan kiejtett szavak után a báró úrnak még az orrcimpái is kidagadtak. Otthagyta vendégeit, és átment egy fehérarany szalonba, amelynek igen nagy híre volt a Chaussée d'Antinen.

Úgy rendelkezett, majd oda vezessék a látogatót, hogy annak az első látásra szeme-szája elálljon a bámulattól.

A gróf állva várakozott. Albani és Fattori képeinek néhány másolatát nézegette, amelyeket rásóztak a bankárra az eredetiek helyett, és amelyek, noha csak másolatok voltak, erősen és előnyösen elütöttek a mennyezetet elborító tarkabarka díszektől.

Danglars nagy zajjal lépett be, mire a gróf megfordult. Danglars könnyedén bólintott, és intett a grófnak, hogy foglaljon helyet egy aranyozott fából készült karosszékben, amelynek arannyal hímzett fehér selyem párnázata volt.

A gróf leült.

- Monte Cristo úrral van szerencsém beszélni?

- És nekem - válaszolta a gróf - Danglars báró úrral, a Becsületrend lovagjával, a képviselőház tagjával?

Monte Cristo elsorolta mindazokat a címeket, amelyeket a báró névjegyén talált.

Danglars megértette a gúnyt, és ajkába harapott.

- Bocsásson meg, uram - mondta -, amiért nem adtam meg önnek azonnal azt a címet, amellyel bejelentette magát. De hiszen tudja, hogy demokratikus kormány alatt élünk, én pedig a nép érdekeinek egyik képviselője vagyok.

- Elannyira - felelte Monte Cristo -, hogy noha önmagát, jól megőrzött szokás szerint, bárónak hívatja, de a grófoknak nem adja meg az őket megillető címet.

- Ó, a magam címével nem sokat törődöm, uram - jegyezte meg hanyagul Danglars. - Kineveztek báróvá és a Becsületrend lovagjává néhány szolgálatomért, de...

- De lemondott a címeiről, mint annak idején Montmorency és Lafayette tette? Gyönyörű, követni való példa volt ez, uram.

- Azért nem egészen - jelentette ki Danglars kissé zavartan. - A személyzetnek, hiszen meg tetszik érteni...

- Igen, a személyzettel báró úrnak szólíttatja magát, az újságírók már csak uramnak hívják, a választói pedig polgártársnak. Ezek igen alkalmas árnyalatok az alkotmányos kormány idején. Tökéletesen megértem.

Danglars az ajkát harapdálta. Látta, hogy ezen a területen nem veheti fel a versenyt Monte Cristóval, megkísérelte tehát, hogy olyan területre térjen át, amelyen könnyebben mozog.

- Gróf úr - mondta meghajolva -, értesítést kaptam a Thomson és French cégtől.

- Nagyon örülök, báró úr. Engedje meg, hogy úgy szólítsam, ahogy a személyzete szokta. Ezt a rossz szokást azokban az országokban vettem fel, ahol még vannak bárók, talán éppen azért, mert újakat nem neveznek ki. Igen örvendek a levélnek, mondom. Így nem lesz rá szükség, hogy magam mutatkozzam be, ami eléggé kellemetlen volna... Ön azt mondta, hogy értesítést kapott?

- Azt - mondta Danglars -, de be kell vallanom, hogy nem értem tökéletesen.

- Ugyan!

- Éppen azért voltam bátor önt felkeresni, hogy néhány felvilágosítást kérjek.

- Tessék, uram, itt vagyok, figyelek, és kész vagyok meghallgatni önt.

- Azt hiszem, a levél itt van nálam - jelentette ki Danglars (keresgélni kezdett a zsebében) -, igen, itt van. Ez a levél Monte Cristo gróf úrnak korlátlan hitelt biztosít az én cégemnél.

- No és? Mi érthetetlent talál ebben, báró úr?

- Semmit, uram, csakhogy a korlátlan szó...

- Mi az? Ez nem francia szó?... Tetszik tudni, angolszászok írták.

- Ó, dehogynem, uram, és nyelvtani értelemben nincs is benne semmi hiba, hanem annál inkább van üzleti szempontból.

- Talán a Thomson és French cég nem egészen megbízható az ön nézete szerint, báró úr? - kérdezte Monte Cristo, a tőle telhető legártatlanabb arccal. - Az ördögbe is! Ez igazán bosszantó volna, mert magam is helyeztem el ott némi tőkét.

- Ó, tökéletesen megbízható - válaszolta Danglars, csaknem gúnyos mosollyal. - De a korlátlan szó pénzügyi értelemben annyira határozatlan...

- Hogy korlátlan, ugye? - kérdezte Monte Cristo.

- Éppen ezt akartam mondani, uram. Ami határozatlan, az kétséges, és mint ahogy a bölcsek mondják, a kétségestől óvakodjál.

- Ami annyit jelent - folytatta Monte Cristo -, hogy ha a Thomson és French cég bolondságokat akar elkövetni, a Danglars cég nem hajlandó követni a példáját.

- Hogy érti ezt, gróf úr?

- Kétségtelen, hogy a Thomson és French cég nem szabja meg a hitelösszeg határait. Danglars úr azonban a maga részéről bizony megszabja. Mert ő bölcs ember, mint az imént kifejtette.

- Uram - mondta a bankár gőgösen -, még soha senki sem becsülte fel a pénztáramat.

- Akkor hát - felelte Monte Cristo hidegen -, úgy látszik, én kezdem el.

- Honnan veszi ezt?

- Azokból a magyarázatokból, amelyeket tőlem kér, uram, és amelyek igen hasonlítanak az ingadozáshoz...

Danglars az ajkát harapdálta. Másodízben szenvedett vereséget ettől az embertől, s most már a saját területén. Gúnyos udvariassága tettetett volt, és már a vele rokon véglet, az arcátlanság határán mozgott.

Monte Cristo, éppen ellenkezőleg, a lehető legkedvesebben mosolygott, és néha egészen ártatlan arcot vágott, ami nemegyszer előnyt nyújtott neki.

- Talán jobban megért, uram - szólalt meg ismét Danglars rövid hallgatás után -, ha arra kérem, határozza meg önmaga azt az összeget, amelyet nálam fel akar venni.

- De uram - válaszolta Monte Cristo, elszánva magát, hogy egy jottányit sem enged a vitában -, ha én az ön cégére szóló korlátlan hitelt kértem, ez azt jelenti, hogy nem tudhatom előre, mekkora összegre lesz szükségem.

A bankár úgy vélte, most érkezett el az a pillanat, amikor felül kerekedhet. Hátravetette magát a karosszékében, és önhitt, gőgös mosollyal jelentette ki:

- Uram, ne ijedjen meg attól az összegtől, amelyet kérni akar. Legyen róla meggyőződve, hogy a Danglars cég tőkéje, bármennyire korlátozott is, meg tud felelni a legnagyobb követeléseknek, még ha egymilliót kérne is...

- Tessék? - kérdezte Monte Cristo.

- Egymilliót mondtam - ismételte Danglars az ostobaság biztonságával.

- Hát ugyan mit kezdjek én egymillióval? - kérdezte a gróf. - Szent Isten! Uram, ha nekem csak egymillióra volna szükségem, ilyen hitvány összegért bizony nem nyittattam volna hitelt. Egymillió? Hiszen egymillió mindig meghúzódik a pénztárcámban vagy az útitáskámban.

Ezzel Monte Cristo egy kis jegyzőkönyvecskéből, amelyben a névjegyet hordta, két darab bemutatóra szóló, ötszázezer frankos kincstári utalványt vett elő. Az olyan embert, mint amilyen Danglars, nem elég szurkálni: agyon kell ütni. A bunkóütés megtette a maga hatását: a bankár megingott és beleszédült. Bárgyún, ijesztően kidülledt szemmel meredt Monte Cristóra.

- Ugyan, vallja hát be - mondta Monte Cristo -, hogy nem bízik meg a Thomson és French cégben. Istenem! Egyszerű a dolog. Gondoltam én erre az esetre, és noha az üzleti világban eléggé járatlan vagyok, megtettem óvintézkedéseimet is. Van itt még két másik olyan levél, mint amilyent ön kapott. Az egyik a bécsi Arstein és Eskeles cégtől Rotschild báró nevére, a másik pedig a londoni Baring cégtől Laffitte úr nevére. Csak egy szavába kerül, uram, és megkímélem önt minden aggodalmamtól, és e két cég valamelyikéhez fordulok.

Ez hatott. Danglars vereséget szenvedett. Szemmel láthatóan remegő kézzel bontotta ki a német és az angol levelet, amelyeket a gróf csak úgy, az ujja hegyével nyújtott oda neki. Megvizsgálta az aláírások valódiságát olyan alapossággal, hogy az már sértésszámba is ment volna Monte Cristóra nézve, ha a gróf nem tulajdonítja az egészet a bankár zavarának.

- Ó, uram ez a három aláírás aztán igazán milliókat ér - jelentette ki Danglars felállva, mintha az előtte álló férfiban az arany megszemélyesített hatalmát akarná üdvözölni. - Három korlátlan hitellevél a mi cégeinkre! Bocsásson meg, gróf úr, mert ha az ember már nem is bizalmatlankodik, de a bámulata azért megmarad.

- Az olyan cégnek, mint amilyen az öné, nincs mit csodálkoznia - jegyezte meg Monte Cristo igen udvariasan. -, Így hát küldhet nekem valami pénzt, ugye?

- Parancsoljon, gróf úr, rendelkezésére állok.

- Helyes - kezdte ismét Monte Cristo -, most, hogy már megértettük egymást, mert megértettük egymást, ugye?...

Danglars helyeslően bólintott.

- És nincs már semmiféle kétsége? - folytatta Monte Cristo.

- Ó, gróf úr! - kiáltott fel a bankár. - Hiszen nem is volt soha.

- Nem, ön csak bizonyítékot akart, ez az egész. Nohát - ismételte a gróf - most, hogy megértettük egymást, hogy már nincs önben semmiféle bizalmatlanság, állapodjunk meg, ha önnek is megfelel, egy bizonyos összegben az első évre. Például hatmillióban.

- Hatmillióban, helyes! - felelte Danglars fuldokolva.

- Ha többre lenne szükségem - folytatta gépiesen a gróf -, akkor többet állapítunk meg. De úgy terveztem, hogy csak egy évet töltök Franciaországban, és nem hinném, hogy ezalatt túllépném ezt az összeget... De majd meglátjuk... Egyelőre kezdetnek küldjön nekem, kérem, ötszázezer frankot holnap, én délig otthon leszek, egyébként, ha nem lennék otthon, titkáromnál hagyok egy nyugtatványt.

- Holnap reggel tíz órára önnél lesz a pénz, gróf úr - válaszolta Danglars. - Aranyban, bankjegyekben vagy ezüstben parancsolja a pénzt?

- Felét aranyban, felét bankjegyekben kérem.

A gróf felállt.

- Valamit be kell vallanom, gróf úr - jegyezte meg Danglars. - Azt hittem, hogy pontos tudomásom van Európa minden nagy vagyonáról, és most látom, hogy az önének, amely pedig igen tekintélyesnek látszik, bevallom, még hírét sem hallottam. Új keletű talán?

- Nem, uram - válaszolta Monte Cristo -, ellenkezőleg, nagyon is régi származású. Afféle családi vagyon volt, amelyhez nem volt szabad hozzányúlni, úgyhogy a felszaporodott kamatokkal a tőke megháromszorozódott. Az örökhagyó által meghatározott határidő csak néhány éve telt le, így hát csak néhány év óta használom a vagyont. Az ön ilyen irányban való tájékozatlansága tehát természetes. Egyébként hamarosan többet is megtud még róla.

A gróf azzal a halvány mosollyal kísérte e szavakat, amellyel Franz d'Épinayt is annyira megrémítette.

- Ön az ízlésével és terveivel, uram - folytatta most Danglars -, olyan fényűzést fejt majd ki a fővárosban, amely egészen háttérbe szorít bennünket, szegény kismilliomosokat. Úgy vettem észre, ön műértő, mert mikor a szobába léptem, éppen a képeimet nézegette. Arra kérem, engedje meg, hogy megmutassam gyűjteményemet: csupa régi kép, szavatoltan valódi mestermű. Nem szeretem a moderneket.

- Igaza van, uram, mert ezeknek általában egy nagy hibájuk van: még nem volt rá idejük, hogy régiekké váljanak.

- Bemutathatnék néhány szobrot, Thorwaldsen, Bartoloni, Canova alkotásait? Megannyi külföldi művész. Mint láthatja, nem sokra becsülöm a francia művészeket.

- Joga van hozzá, hogy igazságtalan legyen hozzájuk, uram, hiszen a honfitársai.

- Mindez azonban későbbre marad, amikor már jobban összeismerkedtünk. A mai napra beérem azzal, ha megengedi, hogy bemutassam Danglars bárónénak. Bocsássa meg a buzgalmamat, gróf úr, de úgy érzem, hogy az olyan ügyfél, mint ön, szinte a családhoz tartozik.

Monte Cristo bólintott, annak jeléül, hogy elfogadja azt a megtiszteltetést, amelyet a bankár felajánlott.

Danglars csengetett, mire megjelent egy tarka libériába öltözött lakáj.

- Itthon van a báróné? - kérdezte Danglars.

- Igenis, báró úr - válaszolta a lakáj.

- Egyedül van?

- Nem, vendége van.

- Nem kellemetlen önnek, gróf úr, ha idegen előtt mutatom be? Nem akar inkognitóban maradni?

- Nem én, báró úr - mosolygott Monte Cristo -, nem hiszem, hogy erre jogom volna.

- És ki van a bárónénál? Debray úr? - kérdezte Danglars kedélyeskedve, amin Monte Cristo jót mulatott magában, hiszen már hallott a bankár közismert családi titkairól.

- Igenis, Debray úr van itt, báró úr - válaszolt a lakáj.

Danglars bólintott.

Azután Monte Cristóhoz fordult:

- Lucien Debray úr - mondta - régi barátunk, a belügyminiszter személyi titkára. Ami a feleségemet illeti, kissé rangján alul ment férjhez, amikor az én feleségem lett, mert ősi család sarja: Servieres lány, Nargonne marquis-nak, az ezredesnek az özvegye volt.

- Danglars bárónét nincs szerencsém ismerni, de Lucien Debray úrral már találkoztam.

- Ugyan! - jegyezte mag Danglars. - És hol?

- Morcerf úrnál.

- Ah! Ön ismeri hát a kis vicomte-ot? - kérdezte Danglars.

- Egyidőben tartózkodtunk Rómában, a karnevál idején.

- Igen, igen - mondta Danglars -, mintha valami különös kalandról is hallottam volna ott a romok között, banditákról és tolvajokról? Csodálatos módon szabadult ki onnan. Úgy hiszem, elbeszélte mindezt a feleségemnek és a leányomnak, amikor hazatért Olaszországból.

- A báróné várja az urakat - tért vissza a lakáj az üzenettel.

- Előremegyek, hogy az utat mutassam - mondta Danglars meghajolva.

- Én pedig követem önt - mondotta Monte Cristo.

A báró a gróf kíséretében egész sor olyan termen haladt keresztül, amelyet túlzottan pompázatos és agyondíszített ízléstelenség jellemzett, amíg végre elérkeztek Danglars-né budoárjához. Nyolcszögletű kis helyiség volt, amelynek falait indiai muszlinnal borított rózsaszínű selyem fedte. A karosszékek aranyozott antik fából készültek, és antik szövettel voltak bevonva. Az ajtók fölött Boucher modorában festett pásztorjelenetek ékeskedtek. Végül a többi bútorral harmóniában álló két, medalion alakban készült bájos pasztell emelte ki ezt a kis szobát, mint az egyetlen olyat az egész palotában, amelynek saját stílusa van. Igaz, hogy ezt kihagyták az általános tervből, amelyet Danglars úr és építésze, a Császárság egyik legkimagaslóbb és legkiválóbb híressége készített, és a szobát a báróné meg Lucien Debray rendezte be. Danglars úr, aki a Direktórium korának módján értelmezte és bámulta az antik művészetet, alaposan le is nézte ezt a kis kacér zugocskát, ahová általában nem is igen mehetett be, hacsak nem vitt be valakit, hogy bemutassa. A valóságban nem is Danglars mutatott be valakit, hanem inkább őt magát mutatták be újra és újra, s jól vagy rosszul fogadták, aszerint, hogy a látogató arca tetszett-e a bárónénak vagy sem.

Danglars-né, aki harminchat éve ellenére még mindig híres szép asszony volt, egy remekbe készült, berakásos zongoránál ült, mialatt Lucien Debray a kézimunkaasztal előtt egy albumban lapozgatott.

Lucien már jóval előbb elmondott a bárónénak egyet-mást a grófról. Tudjuk jól, hogy annál a villásreggelinél, amelyet Albert adott, Monte Cristo milyen nagy hatással volt a vendégekre. Bár Debray eléggé közönyös természetű volt, ez az első hatás még mindig nem mosódott el a lelkéből, s ez meg is látszott azon a módon, ahogy a bárónénak a grófról beszámolt. Danglars-né kíváncsisága tehát, amelyet Morcerf már régebben előadott története és Lucien újabb adatai már felkeltettek, most tetőpontjára hágott. Ez az elrendezés is, a zongorával és az albummal, csak azoknak a társaságbeli apró csalásoknak az egyike volt, amelyekkel el szokták leplezni a legnagyobb elfogultságot. A báróné tehát mosolyogva fogadta Danglars urat, ami egyébként éppen nem volt szokása, a gróf üdvözlését viszont szertartásos, de egyben kecses meghajlással viszonozta.

Lucien a felületes ismerős módján üdvözölte a grófot, s a jó barát meghittségével köszöntötte Danglars-t.

- Báróné - kezdte Danglars -, engedje meg, hogy bemutassam Monte Cristo grófját, aki római üzletfeleim lehető legkedvezőbb ajánlásával fordult hozzám. Csak egyetlen szót mondok, amelytől a gróf egy csapásra a szép asszonyok kedvence lesz: azért jött Párizsba, hogy egy esztendőt töltsön itt, és ezalatt hatmilliót költsön el. Ez egész sor bált, ebédet, éjfél utáni vacsorát jelent, amelyekből, remélem, a gróf úr nem felejt ki bennünket, mint ahogyan mi sem felejtjük majd őt ki apró ünnepségeinkből.

Ez a bemutatás eléggé durván hízelkedő volt, de minthogy általában mégiscsak nagyon ritka dolog, hogy valaki Párizsba jövet egy év alatt fejedelmi vagyont költsön el, Danglars-né olyan pillantást vetett a grófra, amely nem volt bizonyos érdeklődés híján.

- Mikor érkezett, uram? - kérdezte a báróné.

- Tegnap reggel, asszonyom.

- És, mint hallom, szokása szerint a világ végéről jött?

- Ezúttal egészen egyszerűen Cadixból, asszonyom.

- Ó, de rossz időszakban érkezett ide. Párizs nyáron gyűlöletes Nincsenek sem bálok, sem összejövetelek, sem ünnepségek. Az olasz opera Londonban van, a francia opera mindenütt, csak Párizsban nem, a Théâtre Français pedig bizony sehol sincs. Minden szórakozásunk néhány lóverseny a Mars-mezőn és Satoryban. Futtat ön, gróf úr?

- Mindent végigcsinálok, asszonyom, amit Párizsban szokás - felelte Monte Cristo -, feltéve, hogy lesz, aki illendő módon bevezet a párizsi szokásokba.

- Ért a lovakhoz, gróf úr?

- Életemnek egy részét Keleten töltöttem, asszonyom, és mint tudja, a keleti emberek csak két dolgot becsülnek: a nemes vérű lovakat és az asszonyi szépséget.

- Ah, gróf úr! - jegyezte meg a báróné. - Lehetett volna önben annyi udvariasság, hogy először az asszonyokat említse.

- Látja, asszonyom, mennyire igazam volt, amikor azt mondtam az imént, hogy szükségem van valakire, aki megismertet a francia szokásokkal.

Ebben a pillanatban Danglars báróné kedvenc komornája lépett be, és odasietve úrnőjéhez, valamit súgott a fülébe.

Danglars-né elsápadt.

- Lehetetlen! - mondta.

- Márpedig ez a színtiszta igazság, asszonyom - válaszolta a komorna.

Danglars-né most a férjéhez fordult:

- Igaz volna ez, uram?

- Micsoda, asszonyom? - kérdezte Danglars, szemlátomást izgatottan.

- Amit ez a lány mond...

- Ugyan, mit mond?

- Azt, hogy mikor a kocsisom be akarta fogni a lovaimat, nem találta őket az istállóban. Azt kérdezem, mit jelent ez?

- Asszonyom - felelte Danglars -, hallgasson meg.

- Ó, hallgatom, uram! Mert kíváncsi vagyok, mit akar mondani. Ezt a két urat kérem fel bírónak közöttünk, és azzal kezdem, hogy elmondom, miről van szó. Uraim - folytatta a báróné -, Danglars báró úrnak tíz ló van az istállójában. A tíz közül kettő az enyém, jó járású lovak, a legszebb lovak egész Párizsban. Ön ismeri az én almásszürkéimet, Debray úr! Hát kérem, abban a pillanatban, amikor Villefort-né kölcsönkéri a fogatomat, és én oda is ígértem neki, hogy holnap a Bois-ba kocsizhasson, a két ló eltűnik! Danglars úr bizonyára nyert rajtuk néhány ezer frankot, és eladta őket. Ó, de csúnya fajta is ez a spekuláns kereskedő!

- Asszonyom - válaszolta Danglars -, azok a lovak túlságosan tüzesek voltak, alig négyévesek, mindig borzasztó félelmet álltam ki miattuk.

- Ej, uram! - mondta a báróné. - Ön jól tudja, hogy egy hónap óta Párizs legjobb kocsisa van a szolgálatomban, hacsak azt is el nem adta a lovakkal együtt.

- Kedves barátnőm, találok helyettük mást, ha lehet, még szebbet is. Csakhogy azok szelíd, nyugodt lovak lesznek, és nem okoznak nekem több nyugtalanságot.

A báróné mélységes megvetéssel vont vállat.

Danglars nem tulajdonított semmi fontosságot ennek a már nem éppen házastársi mozdulatnak, és Monte Cristo felé fordulva mondta:

- Igazán nagyon sajnálom, hogy nem ismertem meg előbb, gróf úr - kezdte. - Ön most rendezi be a házát?

- Természetesen - felelte a gróf.

- Ezeket a lovakat ajánlottam volna önnek. Képzelje csak el, szinte ingyen adtam el őket. De mondtam már, szabadulni akartam tőlük. Fiatalembernek való lovak.

- Köszönöm, uram - felelte a gróf. - Már ma reggel vettem elég jó lovakat, és nem is nagyon drágán. Nézze csak meg, Debray úr, ön ért a lovakhoz, azt hiszem.

Miközben Debray az ablakhoz ment. Danglars a feleségéhez lépett.

- Képzelje, asszonyom - mondta neki halkan -, milyen roppant összeget kínáltak a lovakért. Nem tudom, miféle bolond az, aki tönkre akar menni, és ma reggel hozzám küldte a titkárját, de annyi bizonyos, hogy tizenhatezer frankot nyertem rajtuk. Ne nehezteljen rám, önnek négyezer, Eugénie-nek pedig kétezer frankot adok belőle.

Danglars-né megsemmisítő pillantást vetett férjére.

- Ó, Istenem! - kiáltott fel Debray.

- Mi történt? - kérdezte a báróné.

- Nem, nem tévedek, ezek az ön lovai, az ön saját lovai itt, a gróf kocsijába befogva.

- Az én almásszürkéim! - kiáltotta Danglars-né, és az ablakhoz futott.

- Csakugyan azok - jelentette ki.

Danglars nem győzött bámulni.

- Lehetséges volna? - kérdezte Monte Cristo, csodálkozást tettetve.

- Hihetetlen! - mormogta a bankár.

A báróné két szót súgott Debraynek, aki most félrevonta Monte Cristót.

- A báróné azt kérdezteti, mennyiért adta el a férje a fogatot.

- Bizony magam sem tudom - felelte a gróf -, titkárom lepett meg vele, és... azt hiszem, harmincezer frankomba került.

Debray megvitte a választ a bárónénak.

Danglars annyira sápadt volt, és annyira kijött a sodrából, hogy szinte még a gróf is megszánta.

- Látja - mondta neki -, mennyire hálátlanok a nők. Az ön előzékenysége cseppet sem hatotta meg a bárónét. Hálátlan, sőt inkább hóbortost kellett volna mondanom. De hát látja, mindig a veszélyes dolgokat szeretik. Higgye el nekem, kedves báró, a leghelyesebb hagyni, hadd tegyenek a saját fejük szerint. Ha betörik a fejüket, legalább csak saját magukra vethetnek.

Danglars nem válaszolt, már előre látta, milyen végzetes jelenet fenyegeti. A báróné máris összevonta szemöldökét, és ez vihart jósolt, akár az olümpiai Jupiternél. Debray, aki látta, hogy ez a hangulat egyre vészjóslóbb lesz, valami elintézni való dolgát hozta fel ürügyül és eltávozott. Monte Cristo nem akarta elrontani már elért sikereit azzal, hogy ott marad, elbúcsúzott Danglars-nétól, visszavonult és otthagyta a bárót, kiszolgáltatva felesége haragjának.

"Jól van! - gondolta Monte Cristo távoztában. - Elértem azt, amit akartam. Most már kezemben tartom a házi békét, és egy csapással hatalmamba kerítem mind a férfi, mind az asszony szívét. Micsoda szerencse! Csakhogy - tette hozzá - nem mutattak be Eugénie Danglars kisasszonynak, pedig nagyon szerettem volna megismerkedni vele. No de - tűnődött tovább sajátos mosolyával -, végre is Párizsban vagyunk, és van elegendő időnk... Ez majd későbbre marad!..."

Mindezeket végiggondolva, a gróf kocsijába szállt és hazahajtatott. Két óra múlva Danglars-né igen kedves levelet kapott Monte Cristo grófjától. A levélben a gróf kijelentette: nem akarja párizsi tartózkodását azzal kezdeni, hogy egy szép asszonynak keserűséget okozzon, és arra kérte, fogadja vissza a lovait.

Ugyanazok a szerszámok voltak a lovakon, amelyeket a báróné reggel látott rajtuk, csakhogy a fülükön viselt kokárdák közepébe a gróf egy-egy gyémántot varratott.

Danglars is kapott a gróftól levelet.

Monte Cristo engedelmet kért, hogy teljesíthesse egy milliomosnak ezt a szeszélyét, azonkívül elnézést kért a keleties módért, ahogyan a lovakat visszaküldte.

Az este folyamán Monte Cristo, Ali kíséretében, elment Auteuilbe. Másnap, három óra felé, Ali egy csengetés hívó szavára belépett a gróf dolgozószobájába.

- Ali - mondta a gróf -, te már több ízben bizonygattad, hogy igen ügyesen bánsz a lasszóval.

Ali igent intett, és büszkén kiegyenesedett.

- Helyes!... Tehát lasszóval meg tudnál állítani egy ökröt?

Ali igent intett.

- Hát egy tigrist?

Ali ismét bólintott.

- Oroszlánt?

Ali azt az embert mímelte, aki lasszót vet, s elfojtott ordítást hallatott.

- Helyes! Értem - jegyezte meg Monte Cristo. - Vagyis vadásztál már oroszlánra?

Ali büszkén intett igent.

- De vajon meg tudnál-e állítani két rohanó, megvadult lovat?

Ali mosolygott.

- Nohát! Ide hallgass! - mondta Monte Cristo. - Hamarosan erre fog vágtatni egy kocsi, amelyet két almásszürke ló elragadott, ugyanaz a két ló, amely még tegnap az enyém volt. Törik-szakad, neked azt a kocsit a kapum előtt meg kell állítanod.

Ali lement az utcára, és a kapu előtt vonalat húzott a kövezetre. Azután visszatért, és megmutatta a vonalat a grófnak.

A gróf kedvesen megveregette a vállát. Így szokta megelégedését közölni Alival. A núbiai azután csibukra gyújtott, és a ház sarokkövére telepedett, miközben Monte Cristo, most már semmivel sem törődve, visszament a házba.

Úgy öt óra tájban azonban, vagyis abban az időpontban, mikorra a gróf a kocsit várta, a türelmetlenség alig észrevehető jelei kezdtek jelentkezni nála: egyik utcai szobában sétálgatott, időnként hallgatózott, időről időre az ablakhoz lépett, amelyen át látta, amint Ali szabályos időközökben fújja ki a dohány füstjét, annak jeléül, hogy csupán ez a fontos foglalkozás érdekli.

Hirtelen távoli kocsizörgés hangzott fel, majd villámgyorsan közeledett. Máris feltűnt egy hintó, amelynek kocsisa igyekezett féken tartani a lovakat, mert azok dühösen, megbokrosodva, esztelen száguldással iramodtak előre.

A hintóban egy fiatalasszony meg egy hét-nyolc esztendős fiúcska szorongatták egymást, és annyira úrrá lett rajtuk a rémület, hogy még sikoltás sem jött az ajkukra. Elég lett volna, ha csak egy kő- vagy fadarab kerül a kerekek alá, a máris recsegő kocsi menthetetlenül darabokra törik. A hintó az út közepét foglalta el, és az utcán mindenfelől hallani lehetett azoknak a rémült kiáltozását, akik közeledni látták.

Ali hirtelen leteszi csibukját, kihúzza zsebéből a lasszót, elhajítja, háromszoros hurkot von a bal oldali ló mellső lába köré, de a vágtatás még így is három-négy lépésnyire tovább ragadja. E három-négy lépés után azonban a megkötözött ló rázuhan a kocsirúdra, eltöri, megbénítja a másik ló erőfeszítéseit, és így az is kénytelen megállni. A kocsis felhasználja ezt a pillanatot, hogy leugorjék a bakról. Ali azonban akkorra már vaskézzel megragadja a második ló orrát, mire az állat, felnyerítve fájdalmában, görcsösen társa mellé roskad.

Mindehhez csak annyi idő kellett, amíg egy golyó célba talál.

De arra azért mégis elég volt, hogy abból a házból, amellyel szemben a baleset történt, egy férfi a szolgáival együtt odasiessen. Abban a pillanatban, amikor a kocsis kinyitja a kocsi ajtaját, a férfi leemeli a hintóból a hölgyet, aki egyik kezével a kocsi párnájába kapaszkodik, a másikkal ájult gyermekét szorítja magához.

Monte Cristo mindkettőjüket a szalonba vitte, és a pamlagra fektette.

- Ne féljen most már, asszonyom - mondta -, megmenekültek.

Az asszony magához tért, és feleletképpen a fiára mutatott. Tekintete többet mondott minden könyörgésnél.

A gyermek valóban még mindig ájultan feküdt.

- Értem, asszonyom - mondta a gróf, a gyermekre tekintve -, de legyen csak egészen nyugodt, semmi baja sem történt, csupán a félelem vette el az eszméletét.

- Ó, uram! - kiáltott fel az anya. - Nemcsak vigasztalásképpen mondja ezt nekem? Nézze, milyen sápadt! Fiam! Gyermekem! Édouard! Felelj hát anyádnak! Ó, uram! Küldjön orvosért! Egész vagyonomat annak adom, aki megmenti fiamat!

Monte Cristo megnyugtatóan intett, hogy lecsillapítsa a síró anyát. Kinyitott egy kis szekrénykét, elővett belőle egy aranyozott cseh kristályüvegecskét, amelyben vérvörös folyadék állt.

Egyetlen cseppet öntött abból a folyadékból a gyermek ajkai közé. A gyermek, noha még sápadt volt, azonnal kinyitotta a szemét. Ennek láttára az anya azt se tudta, hová legyen örömében.

- Hol vagyok? - kiáltott az asszony. - És kinek köszönhetem ezt a boldogságot, ilyen kegyetlen megpróbáltatás után?

- Asszonyom - felelte Monte Cristo -, ön olyan embernél van, aki nagyon boldog, hogy önt megkímélhette a bánattól.

- Ó, átkozott kíváncsiság! - mondta a hölgy. - Egész Párizs Danglars-né pompás lovairól beszélt, és én voltam olyan ostoba, hogy ki akartam próbálni őket.

- Hogyan! - kiáltott fel a gróf, pompásan megjátszott csodálkozással. - Hát ezek a báróné lovai?

- Persze, uram. Talán ismeri a bárónét?

- Danglars-nét?... Van szerencsém ismerni, és örömöm határtalan, amiért ön megmenekült abból a szerencsétlenségből, amelybe ezek a lovak sodorták. Mert végül is nekem tulajdoníthatta volna ezt a szerencsétlenséget. Tegnap megvettem a bárótól ezeket a lovakat, a báróné azonban annyira sajnálta őket, hogy még tegnap visszaküldtem neki, s kértem, hogy fogadja őket vissza tőlem.

- Akkor hát ön Monte Cristo grófja, akiről Hermine annyit beszélt nekem tegnap?

- Az vagyok - felelte a gróf.

- Én pedig Héloïse de Villefort vagyok, uram.

A gróf úgy üdvözölte a hölgyet, mint aki most hallja először ezt a nevet.

- Ó, milyen hálás lesz majd Villefort úr! - kezdte ismét Héloïse. - Mert végre is mindkettőnk életét önnek köszönheti: ön visszaadta neki feleségét és fiát. Bizonyos, hogy az ön derék szolgája nélkül ez a drága gyermek is, meg én is meghaltunk volna.

- Bizony, asszonyom, még most is remegek, hogy micsoda veszedelemben forogtak.

- Remélem, megengedi, hogy méltóképpen megjutalmazzam ennek az embernek az önfeláldozását.

- Asszonyom - válaszolta Monte Cristo -, nagyon kérem, ne rontsa el Alit sem dicséretekkel, sem jutalmakkal. Nem akarom, hogy megszokja az ilyesmit. Ali a rabszolgám. Azzal, hogy az önök életét megmentette, engem szolgált, márpedig az a kötelessége, hogy engem szolgáljon.

- De kockára tette az életét - jelentette ki Villefort-né, akire ez a fölényes hang különösen hatott.

- Az ő életét pedig én mentettem meg, asszonyom - válaszolta Monte Cristo. - Így hát az ő élete az enyém.

Villefort-né elhallgatott. Talán éppen erre az emberre gondolt, aki a legelső pillanatban olyan mély hatást gyakorolt mindenkire.

E kis hallgatás alatt a gróf kedvére szemügyre vehette a gyermeket, akit anyja elborított csókjaival. Kicsiny, törékeny és fehér bőrű volt, mint általában a vörös hajú gyermekek szoktak lenni, pedig semmiféle fésűnek nem engedelmeskedő fekete hajtömeg borította domború homlokát és hullott vállaira, keretbe foglalta arcát, hangsúlyozta alamuszi, gonoszkodó tekintetét. Finom metszésű, de széles szája már majdnem visszanyerte pirosságát. E nyolcéves gyermeket vonásai legalább tizenkét esztendősnek mutatták. Első mozdulata az volt, hogy hirtelen lerázta magáról anyja karjait, és kinyitotta azt a szekrénykét, amelyből a gróf a csodaszert elővette. Most anélkül, hogy bárkitől is engedelmet kért volna, mint az afféle gyermek, aki saját kénye-kedve szerint szokott cselekedni, kezdte kinyitogatni a fiolákat.

- Ahhoz ne nyúljon, kis barátom - szólt rá a gróf élénken -, azoknak a folyadékoknak némelyikét bizony veszedelmes nemcsak meginni, hanem belélegezni is.

Villefort-né elsápadt, megkapta fia karját, és magához vonta a gyermeket. Alig csillapodott azonban nyugtalansága, rövid, de jelentős pillantást vetett a szekrénykére, s a gróf ezt a pillantást röptében elkapta.

Ebben a pillanatban belépett Ali.

Villefort-né boldogan, még jobban magához szorította a fiát.

- Édouard - mondta -, nézd csak ezt a derék szolgát: hősiesen viselkedett, hiszen kockára tette saját életét, hogy megállítsa a lovakat, amelyek elragadtak bennünket, és a kocsit, amely szilánkokra tört volna. Köszönd meg neki, mert nélküle most minden valószínűség szerint mindketten halottak volnánk.

A gyerek ajkát biggyesztve, megvetően rázta meg a fejét:

- Nagyon csúnya - felelte.

A gróf elmosolyodott, mintha a gyermek úgy viselkedett volna, ahogy várta tőle. Villefort-né viszont megkorholta fiát, de olyan enyhén, hogy Jean-Jacques Rousseau-nak cseppet sem lett volna ínyére, ha a gyermeket történetesen Émile-nek hívják.

- Látod - mondta a gróf Alinak arabul -, ez a hölgy meghagyta fiának, köszönje meg, hogy mindkettőjük életét megmentetted, mire a gyerek gőgösen azt felelte, hogy te nagyon csúnya vagy.

Ali egy percre odafordította értelmes arcát, és látszólag közönyösen nézte a gyermeket. De orrlyukának remegéséből megtudta Monte Cristo, hogy az arab lelke mélyéig megbántódott.

- Uram - kérdezte Villefort-né, és felállt, hogy távozzék -, ön állandóan ebben a házban lakik?

- Nem, asszonyom - válaszolta a gróf -, ez csak egyszerű falusi lak, amelyet megvettem. A Champs-Élysées-a lakom, a 30-as szám alatt. De látom, hogy ön már egészen összeszedte magát, és haza akar térni. Mindjárt utasítást adok, hogy ugyanezeket a lovakat az én kocsimba fogják be, és Ali, az a csúnya fiú - fordult most mosolyogva a gyermekhez - hazaviszi önöket, amíg kocsisuk itt marad, hogy kissé rendbe hozhassa a hintót. Amint ez a feltétlenül szükséges munka elkészül, valamelyik fogatommal hazaküldöm egyenesen Danglars-néhoz.

- De - szólt közbe Villefort-né - ugyanezekkel a lovakkal a világért sem mernék nekiindulni.

- Ó, majd meglátja, asszonyom - mondta Monte Cristo -, Ali keze alatt olyan szelídek lesznek, akár a bárányok.

Ali csakugyan odament a lovakhoz, amelyeket csak nagy üggyel-bajjal tudtak ismét lábra állítani. Ali fűszeres ecettel átitatott kis spongyát tartott a kezében. Azzal bedörzsölte a verejtékkel és tajtékkal borított lovak orrlyukait és halántékát. A lovak csakhamar lihegni kezdtek, és néhány másodpercig egész testükben remegtek.

Azután meglehetős nagy tömeg közepette, amelyet a törött kocsi és a lejátszódott esemény híre vonzott a ház elé, Ali befogta a lovakat a gróf hintajába, kezébe vette a gyeplőt, felmászott a bakra, és a jelenlevők nagy ámulatára - akik látták, amint a lovak szélvészként elragadták a kocsit - ugyancsak neki kellett látnia az ostorral, hogy megindítsa a lovakat. A híres-nevezetes almásszürkék most bután, mereven, élettelenül, két óra alatt is csak nagy nehezen értek be Villefort-nénak a faubourg Saint-Honorén levő lakása elé.

Alig ért haza Villefort-né, és alig ült el a családi izgalom, a kővetkező levelet írta Danglars-nénak:

Kedves Hermine,

a csodával határos módon menekültem meg fiammal együtt, annak a Monte Cristo grófnak a segítségével, akiről tegnap este olyan sokat beszéltünk, és igazán nem is álmodtam, hogy ma látni fogom. Ön tegnap annyi lelkesedéssel beszélt róla, hogy bizony véges kis eszemmel gúnyolódtam ezen, ma azonban úgy találom, hogy ez a lelkesedés jóval alatta maradt annak az embernek, aki ezt kiváltotta önből. Az ön lovai Ranelagh közelében hirtelen úgy megvadultak, mintha csak megőrültek volna, és szegény Édouard-om meg én bizonyára apró darabokra morzsolódhattunk volna szét, mert nekirohantunk volna az első fának az országúton vagy a falu első határkövének, ha egy arab, egy néger, egy núbiai, egyszóval egy fekete bőrű ember, aki a gróf szolgálatában áll, azt hiszem, az ő intésére, meg nem állítja a száguldó lovakat, kockáztatva, hogy ő maga is halálfia lesz. Igazán csoda, hogy nem így történt. Akkor odafutott a gróf, bevitt bennünket a házába, Édouard-t meg engem életre keltett. Saját kocsiján küldött vissza a palotába. Az ön kocsija holnap érkezik majd haza önhöz. Lovait bizony, e baleset miatt, legyengült állapotban fogja viszontlátni. Mintha megbutultak volna. Mintha nem bocsátanák meg maguknak, hogy ember meg tudja fékezni őket. A gróf azt üzeni önnek, hogy két napig pihentesse őket az almukon, és árpán kívül ne adasson nekik más élelmet. Ez a módszer visszaadja erejüket, s éppen olyan félelmesek lesznek, mint amilyenek tegnap voltak.

Isten önnel! Nem köszönöm meg a sétakocsizást, pedig, ha elgondolom, bizony hálátlanság tőlem, ha önnek teszek szemrehányást fogatának szeszélyei miatt. Mert éppen egy ilyen szeszélynek köszönhetem, hogy megismerhettem Monte Cristo grófját. A híres idegen millióitól függetlenül is olyan érdekesnek és különösnek látszik, hogy mindenáron tanulmányozni akarom, még akkor is, ha ismét az ön lovaival kellene végighajtatnom a Bois-n.

Édouard csodálatos bátorsággal viselte el a balesetet. Elájult ugyan, de előtte fel sem sikoltott, utána pedig egyetlen könnyet sem ejtett, Ön még azt találná mondani, hogy anyai elfogultság beszél belőlem, de ebben a szegény törékeny, vékonyka kis testben valóságos vaslélek lakozik.

Kedves Valentine-ünk szíves üdvözletét küldi az ön kedves Eugénie-jének. Szívből ölelem

HÉLOÏSE VILLEFORT

Ui. Bármilyen módon össze kell találkoznom ezzel a Monte Cristo gróffal. Mindenáron viszont akarom látni. Egyébként sikerült kieszközölnöm Villefort úrtól, hogy látogassa meg a grófot. Remélem, a látogatást aztán viszonozni fogja.

Estére kelve széltében-hosszában mindenütt az auteuili esetről beszéltek: Albert elmondta anyjának, Château-Renaud a Jockey Clubban, Debray a miniszter szalonjában. Beauchamp maga az újságjában hajbókolt a grófnak húszsoros napihírben, amely a nemes idegent az arisztokrata hölgyek szemében most már valóságos hőssé avatta.

Igen sokan jelentkeztek Villefort-nénál, hogy joguk legyen meglátogatni idejekorán, és saját szájából hallják meg e festői kaland minden részletét.

Villefort úr, mint ahogy Héloïse mondta, fekete ruhát öltött, fehér kesztyűt húzott, ami nála díszruhának számított, és így szállt be kocsijába, amely még akkor este megállt a Champs-Élysées 30-as számú ház kapuja előtt.

Ha Monte Cristo grófja már hosszú ideje élt volna a párizsi társaságban, egész nagyságában tudta volna értékelni Villefort úrnak irányában tanúsított magatartását.

Villefort úr bejáratos volt az udvarnál, akár a fiatalabb, akár az idősebb ág volt az uralkodó, a kormányon levő miniszter lehetett mérsékelt, liberális vagy akár konzervatív is, őt mindenre alkalmasnak tartották, mint ahogy általában alkalmasnak tartják az olyan embereket, akik sohasem sültek fel a politikában. Sokan gyűlölték, egynéhányan melegen pártfogolták, de senki sem szerette. Villefort úr az egyik legmagasabb hivatali helyet töltötte be, és úgy tartotta magát ezen a magaslaton, mint valami Harlay vagy Molé. Noha szalonját ifjú, második felesége és első házasságból származó, alig tizennyolc éves leánya lendítette újra fel, mégis egyike volt Párizs ama szigorú szalonjainak, ahol legfőképpen a hagyományok művelését és az etikett vallását ápolják. Hideg udvariasság, a kormány elveihez való feltétlen hűség, az elméletek és teoretikusok mélységes megvetése az ideológusok mélységes gyűlölete - ez volt Villefort úr magán- és közéleti szereplésének alapja.

Villefort úr nemcsak hivatalnok, hanem majdnem diplomata is volt. A régi udvarral való összeköttetése következtében, amelyről mindig méltósággal és tisztelettel emlékezett meg, az új udvar is megbecsülésben részesítette. Olyan sok mindenről tudott, hogy nemcsak tisztelettel bántak vele, hanem olykor tanácsot is kértek tőle. Talán mindez nem így történt volna, ha meg tudnak szabadulni Villefort úrtól. Ám ő, a lázadó hűbérurak módjára, bevehetetlen várban lakott. Ez az erőd királyi ügyészi hivatala volt, amelynek minden előnyét csodálatosan kiaknázta, és amelyet oda nem hagyott volna másért, csak egy képviselőségért, hogy így semlegessége helyett az ellenzék oldalára álljon.

Villefort általában alig fogadott látogatókat, és maga is keveset járt vendégségbe. Az ilyesmit felesége végezte el helyette. Ezt így el is fogadták a társaságban, mivel számot vetettek vele, hogy az ügyésznek komoly és nagy elfoglaltsága van, ami a valóságban csupán gőgös számítás volt, az arisztokrácia teteje, a következő axiómának az alkalmazása: Tégy úgy, mintha becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is. A mi társadalmunkban ez az axióma százszor hasznosabb, mint a görögöké: "Ismerd meg tenmagadat", amelynek helyébe napjainkban a mások megismerésének kevésbé nehéz és sokkal előnyösebb művészete lépett.

Barátai számára Villefort úr igen hatalmas pártfogót jelentett. Ellenségeire nézve alattomban cselekvő, de elkeseredett ellenfél volt. A közönyösök szemében maga volt a törvény testet öltött szobra. Gőgös magatartás, érzéketlen arc, fénytelen és tompa, vagy arcátlanul átható és kutató tekintet - ilyen volt az az ember, aki ügyesen kitervezte, majd keresztülvitte, hogy léte talapzatát négy egymásra következő forradalom rakja le és szilárdítsa meg.

Villefort úr Franciaország legkevésbé kíváncsi és legkevésbé mindennapi emberének hírében állott. Minden évben rendezett egy bált, de csak egy negyedórára jelent meg vendégei körében, vagyis negyvenöt perccel rövidebb időre, mint amennyit a király tölt az udvari bálokon. Sohasem látták sem színházban, sem hangversenyen, sem egyéb nyilvános helyen. Olykor, bár ritkán, játszott egy-egy whist-partit, és ilyenkor ugyancsak gondosan válogatták össze a hozzá méltó játékosokat: néhány nagykövetet, érseket, herceget, elnököt vagy végül valami herceg özvegyét.

Ilyen volt az a férfi, akinek kocsija éppen megállt Monte Cristo kapuja előtt.

A komornyik abban a pillanatban jelentette be Villefort urat, amikor a gróf egy nagy asztal fölé hajolva, egy térképen a Szentpétervárról Kínába vezető útirányt követte.

A királyi ügyész ugyanolyan súlyos és kimért járással lépett be, ahogyan bírósági tárgyalásra szokott menni. Ugyanaz az ember volt, vagyis inkább ugyanannak az embernek a folytatása, akit valamikor Marseille-ben mint ügyészhelyettest láttunk. A természet, elveihez híven, szokásos rendjétől semmiben sem tért el a kedvéért, és rendes folyását követte. Vézna ifjúból sovány férfivá lett, halvány arca megsárgult. Mélyen ülő szeme beesett, és aranykeretes szemüvege úgy hatott, mintha arcának egy része volna. Fehér nyakkendőjével ellentétben, ruházatának többi része teljesen fekete volt, és ruhájának e gyászos sötétségét csak az a kis piros szalag szakította meg, amely alig észrevehetően volt gomblyukába illesztve, és úgy hatott, mint egy vérbe mártott ecset vonása.

Bármennyire is uralkodott magán Monte Cristo, mégis bizonyos kíváncsisággal vizsgálgatta az ügyészt, mialatt üdvözölte. Villefort, aki már megszokásból is bizalmatlan és hitetlen volt, főleg a nagy társadalmi csodákat illetően, a nemes idegent - ahogyan Monte Cristót máris nevezték - inkább valami új színteret kereső iparlovagnak vagy titkon visszaszivárgott gonosztevőnek tartotta, semmint a Szentszék hercegének vagy az Ezeregyéjszaka szultánjának.

- Uram - kezdte Villefort azon a rikácsoló hangon, amelyet a bírák beszédeikben szoktak használni, és amelytől nem tudnak vagy nem akarnak megválni társalgás közben sem -, uram, az a nagy szolgálat, amelyet tegnap tett feleségemért és fiamért, kötelességemmé teszi, hogy köszönetet mondjak önnek. Le akarom hát róni ezt a feladatot, és ki akarom önnek fejezni hálámat.

E szavak közben az ügyész szigorú tekintete semmit sem veszített megszokott önhittségéből. Ezeket is a királyi ügyész hangján mondta, nyakát és vállát olyan feszes tartásba merevítette, amely, ismételjük, hízelgői szemében a törvény eleven szobrává tette.

- Uram - válaszolta a gróf fagyosan -, boldog vagyok, amiért megmenthettem egy anyának a gyermekét, mert azt mondják, hogy az anyaság érzése mindennél szentebb. Az én boldogságom felmenthette önt, uram, annak a feladatnak teljesítése alól, amelynek végrehajtása reám nézve kétségtelenül megtisztelő ugyan, hiszen tudom, hogy Villefort úr nem nagyon osztogatja ezt a kegyet, de ez, bármilyen értékes is, mégsem ér fel azzal, hogy önmagammal meg vagyok elégedve.

Villefort, akit meglepett ez a nem várt támadás, összerezzent, mint az a katona, aki a vértezet alatt érzi az őt ért ütést, és lebiggyesztett ajkának egy ránca jelezte, hogy Monte Cristo grófját már kezdettől fogva nem tartotta rangbeli nemesnek.

Körülnézett, hogy valamibe kapaszkodva ismét felvegye a társalgás elejtett fonalát, amely azonban, úgy látszik, eltűnt.

Hirtelen megpillantotta a térképet, amelyet beléptekor Monte Cristo éppen tanulmányozott.

- Földrajzzal foglalkozik, uram? - kérdezte. - Ez igazán gazdag tudomány, főleg önre nézve, aki, mint mondják, olyan sok országot járt be, amennyi ezen a térképen látható.

- Úgy van, uram - felelte a gróf -, én az emberi nemen a maga egészében akartam tanulmányozni azt, amit ön napról napra egyes eseteken vizsgál, vagyis a lélek mélységeit. Arra gondoltam, hogy könnyebb lesz majd az egészből következtetnem a részre, mint a részből az egészre. Ez egyébként algebrai alapigazság, amely azt követeli, hogy az ismerttől haladjunk tovább az ismeretlen felé, nem pedig az ismeretlentől az ismert felé... De nagyon kérem, uram, foglaljon helyet.

Monte Cristo egy karosszékre mutatott, amelyet a királyi ügyész kénytelen volt saját maga közelebb gördíteni, míg a gróf csak belevetette magát ugyanabba a karosszékbe, amelyben akkor térdelt, amikor a királyi ügyész belépett. Ilyen módon a gróf félig fordult csak vendége felé, és háttal az ablaknak odakönyökölt a térképre, amely ebben a percben a társalgás tárgya volt. Ez a társalgás teljesen hasonló fordulatot vett, mint Morcerf-nél és Danglars-nál, ha nem is a helyzet révén, hanem a szereplők személye miatt.

- Nicsak, ön bölcselkedik - kezdte ismét Villefort egy kis hallgatás után, amely alatt, mint a birkózó, aki erős ellenfélre talált, összeszedte minden erejét. - Hát nézze, uram, szavamra mondom, hogy ha, mint önnek, nekem sem volna semmi dolgom, valami vidámabb foglalatosságot keresnék magamnak.

- Igaza van, uram - válaszolta Monte Cristo -, és az ember csakugyan olyan, mint egy rút hernyó, ha nagyítóüveg alatt vizsgálják. Azt hiszem azonban, ön azt mondta az imént, hogy nekem semmi dolgom sincs. De vajon önnek van véletlenül valami tennivalója, uram? Vagy hogy világosabban beszéljek, azt hiszi, hogy amit csinál, megéri azt, hogy valaminek nevezzük?

A különös ellenfélnek ez a második erős ütése még nagyobb bámulatba ejtette Villefort urat. Már régen nem hallott az ügyész ilyen erős paradoxont, vagy pontosabban szólva, most hallott első ízben.

A királyi ügyész nekifogott a feleletnek.

- Uram - kezdte -, ön idegen, és azt hiszem, ön maga mondta, hogy életének egy részét keleti országokban töltötte. Így hát nem is tudja, hogy emberi igazságszolgáltatás, amely azokban a barbár országokban gyorsan lefolyik, itt nálunk bölcs és körültekintő módon megy végbe.

- Dehogynem, uram, tudom én. De ez a régi pede claudo.^[4] Tudom én mindezt, mert főleg az egyes országok igazságszolgáltatásával foglalkoztam. Minden nemzet büntető jogszolgáltatását összehasonlítottam a természet törvénykezésével, és mondhatom, uram, hogy eddig még a kezdetleges népek törvényét, vagyis a megtorlás törvényét, Istennek tetszőbbnek találtam.

- Ha ezt a törvényt fogadnánk el, uram - jelentette ki a királyi ügyész -, nagyban egyszerűsítenénk törvénykönyveinket, és ahogyan az imént tetszett mondani, bíráinknak valóban nem sok tennivalójuk maradna.

- Talán még ezt is megérjük - jegyezte meg Monte Cristo. - Hiszen tudja, hogy az emberi elme mindig a bonyolulttól az egyszerű felé tart, és hogy mindig az egyszerű a tökéletes.

- Addig is azonban, uram - szólt közbe az ügyész -, ellentmondó cikkekkel teli törvénykönyveinket használjuk, mert hiszen a gall szokásokból, a római törvényekből és a frank használati jogból állították össze őket. Na mármost, mindezeknek a törvényeknek az ismerete, azt csak belátja, hosszas munka eredménye. Alapos tanulmányozásra van szükség ahhoz, hogy ezeket az ismereteket megszerezzük, és ha már megszereztük, hatalmas emlékezőtehetségre, hogy el ne felejtsük őket.

- Én is ezen a nézeten vagyok, uram. Csakhogy mindazt, amit erről a francia törvénykönyvről mondott, én is tudom, de nemcsak francia vonatkozásban, hanem minden nemzet törvénykönyvére vonatkoztatva: az angol, török, japán, hindu törvényeket éppen olyan jól ismerem, akár a franciákat. Igazam volt tehát, amikor azt állítottam, hogy viszonylagosan (tetszik tudni, hogy minden viszonylagos), ahhoz képest, amit én csináltam, önnek igen kevés a tennivalója, és hogy ahhoz viszonyítva, amit én tanultam, önnek még igen sok tanulnivalója van.

- De ugyan mi célból tanult ön ennyi mindent? - kérdezte Villefort csodálkozva.

Monte Cristo elmosolyodott.

- Jól van, uram - mondta -, már látom, hogy noha ön valami felsőbbrendű ember hírében áll, mégis mindent a társadalom anyagi és köznapi szempontjából ítél meg, kezdi az embernél és végzi az embernél, vagyis a legkorlátoltabb és legszűkebb nézőpontból, amelyet emberi értelem csak felfoghat.

- Magyarázza meg ezt, uram - mondta Villefort egyre jobban bámulva -, nem értem önt... egészen jól.

- Azt mondom, uram, hogy ha szemét a nemzetek társadalmi szervezetére irányítja, csak a gép egyes rugóit látja, de magát a magasztos munkást nem, aki a gépet mozgatja. Azt mondom, hogy ön nem ismer maga előtt és maga körül mást, mint azokat, akiknek oklevelét miniszterek vagy királyok írták alá, és hogy azok az emberek, akiket Isten a kinevezettek, a miniszterek és a királyok fölé helyezett, és akiknek küldetést adott, nem pedig azt, hogy betöltsenek valami előkelő helyet, mondom, ezek elkerülik az ön rövidlátó tekintetét. Ez a gyenge és tökéletlen szervekkel ellátott sajátos emberi gyarlóság! Tóbiás is köznapi embernek vélte az angyalt, aki azért jött, hogy visszaadja látását. A nemzetek Attilát, akinek el kellett őket pusztítania; csak olyan hódítónak tekintették, mint minden más hódítót. És ezeknek mindnyájuknak ki kellett nyilatkozniuk mennyei küldetésüket, hogy felismerjék őket. Egyiknek azt kellett mondania: "Az Úr angyala vagyok", a másiknak pedig ezt: "Isten ostora vagyok", hogy mindkettőjük isteni lényege kitűnjék. Villefort egyre jobban bámult, és úgy vélte, hogy vallásos megszállottal vagy bolonddal beszél.

- Ön tehát úgy tekinti magát, mint ezeknek a rendkívüli lényeknek egyikét, akiket itt idézett?

- Miért ne? - kérdezte hidegen Monte Cristo.

- Bocsásson meg, uram - kezdte ismét Villefort kábultan -, de beláthatja, amikor beléptem önhöz, nem tudtam, hogy olyan valakihez jövök, akinek ismeretei és szelleme a megszokott emberi ismereteket és szellemi képességet ennyire felülmúlják. Nálunk, a civilizáció szerencsétlen áldozatainál, szokatlan dolog, hogy nemesurak, akik olyan hatalmas vagyonnal rendelkeznek, mint ön, legalábbis ez a hír járja önről - tessék megfigyelni, én nem kérdezem ezt, csak ismétlem -, mondom, nem szokás tehát, hogy a vagyon e kiválasztottjai idejüket társadalmi problémákkal, bölcselkedő álmodozásokkal töltsék, amelyek legfeljebb arra jók, hogy megvigasztalják azokat, akiket a sors kizárt a földi javakból.

- Ej, uram! - mondta a gróf. - Elérkezett hát arra a kimagasló állásra, amelyet betölt, anélkül, hogy elfogadott vagy akár csak látott volna is kivételeket, és sohasem élesítette tekintetét, amelynek pedig igen nagy szüksége van a finomságra és biztos ítélőképességre, hogy egyetlen pillantásra felismerje, ki áll önnel szemben? Az ügyész ne a törvény betűjének legjobb alkalmazására vagy a paragrafusok homályos kibúvóinak furfangos magyarázására törekedjék, hanem acélszonda legyen, hogy próbára tegye a szíveket, és próbakő, hogy felismerje, mennyi a színarany az emberi lélek ötvözetében.

- Uram - mondta Villefort -, ön egészen megzavar, szavamra mondom, még soha életemben nem hallottam senkit sem így beszélni.

- Ez azért van, mert ön szüntelenül be van zárva az általános viszonyok gyűrűjébe, és mert ön sohasem mert egy szárnycsapással kiemelkedni abba a magasabb szférába, amelyet Isten láthatatlan vagy kivételes lényekkel népesített be.

- Ön azt állítja, uram, hogy ezek a szférák valóban vannak, és hogy e láthatatlan és kivételes lények közénk keverednek?

- Miért ne? Látja ön talán a levegőt, amelyet beszív, és amely nélkül nem élhet?

- Így hát nem látjuk azokat a lényeket, akikről beszél?

- De igen, láthatják, amikor Isten megengedi, hogy megtestesüljenek. Érinthetik őket, megtaszíthatják a könyökükkel, szólhatnak hozzájuk, és ők felelnek.

- Ó! - mondta Villefort mosolyogva. - Bevallom, nagyon szeretném, ha valaki figyelmeztetne majd, mikor szembekerülök ezeknek a lényeknek egyikével.

- Kívánsága teljesedett, uram, mert éppen az imént figyelmeztettem, és most is erre hívom fel a figyelmét.

- Tehát ön is az?

- E kivételes lények egyike vagyok, uram, igen, és azt hiszem, hogy mind e mai napig soha senki sem volt még olyan helyzetben, amilyenben én vagyok. A királyok birodalmát hegyek, folyók, eltérő szokások vagy akár nyelvjárások határolják. Az én birodalmam azonban olyan nagy, mint maga a világ, mert nem vagyok sem olasz, sem francia, sem hindu, sem amerikai, sem spanyol: világpolgár vagyok. Egyetlen ország sem állíthatja, hogy ott születtem. Csak Isten a tudója, miféle vidéken fogok meghalni. Elfogadok minden szokást, beszélek minden nyelvet. Ön azt hiszi, francia vagyok, ugye, mert éppen olyan folyékonyan és tisztán beszélek franciául, mint ön? Nohát Ali, az én núbiaim, arabnak tart, Bertuccio, a titkárom, rómainak vél, Haydée, a rabszolganőm, azt gondolja, görög vagyok. Megértheti, hogy mivel egyik országhoz sem tartozom, semmiféle kormányzattól sem kérek támogatást, egyetlen embert sem ismerek el testvéremül, tehát egyetlen olyan aggodalmam sincs, amely a hatalmasokat gátolja, s nem bénít meg semmi olyan nehézség, amely a gyengéket megbénítja. Csak két ellenségem van - nem mondom, hogy ezek győzedelmeskednek fölöttem, mert erős kitartással magam alá gyűröm őket -, s ezek: a távolság és az idő. A harmadik a legszörnyűbb: az, hogy halandó lény vagyok. Egyedül csak ez állíthat meg azon az úton, amelyen járok, még mielőtt elértem volna kitűzött célomat. Minden egyébbel számot vetettem. Azt, amit az emberek a sors változandóságának neveznek, vagyis a pusztulást, a változást, a véletleneket, előre láttam. Ha valamelyikük utolér is, elgázolni nem tud. Feltéve, hogy meg nem halok, mindig az leszek, aki most vagyok. Ezért mondok olyan dolgokat önnek, amilyeneket még sohasem hallott, még királyok szájából sem, mivel a királyoknak szükségük van önre, a többi ember pedig retteg öntől. Vajon van-e valaki, aki a mi nevetségesen szervezett társadalmunkban azt nem mondja önmagának: "Talán valamikor még dolgom akadhat a királyi ügyésszel?"

- De ezen ugyan ön maga is tűnődhet, uram. Mert attól a perctől kezdve, hogy Franciaországban lakik, ön természetesen a francia törvényeknek van alávetve.

- Tudom, uram - válaszolta Monte Cristo. - De amikor én valamely országba indulok, először is sajátos módszereimmel tanulmányozni kezdem azokat az embereket, akiktől ott remélhetek valamit, vagy akiktől félnem kell. Végül is éppen olyan jól vagy talán jobban is ismerem őket, mint saját maguk. Ennek az az eredménye, hogy a királyi ügyész, bárki is az, akivel dolgom akadna, bizonyára nagyobb zavarban lenne, mint én magam.

- Ami annyit jelent - tette hozzá Villefort habozva -, hogy mivel az emberi természet gyenge, ön szerint minden ember követett el... hibákat?

- Hibákat... vagy bűntetteket - válaszolta Monte Cristo hanyagul.

- És hogy az emberek között, akiket, mint saját maga mondta, nem ismer el testvéreinek - jegyezte meg Villefort könnyed izgalommal -, egyedül csak ön a tökéletes?

- Nem, dehogy vagyok tökéletes - felelte a gróf -, egyszerűen csak kifürkészhetetlen vagyok. De hagyjuk ezt, uram, ha önnek nincs ínyére ez a téma. Engem nem fenyeget jobban az ön hivatalos hatalma, mint önt az én víziószerű látásom.

- Nem, nem, uram! - mondta élénken Villefort, aki kétségtelenül tartott tőle, hogy legyőzöttnek látszik. - Nem! Az ön ragyogó és szinte magasztos beszélgetése a megszokott színvonal fölé emelt. Mi már nem is beszélgetünk, hanem valósággal értekezünk. Bizonyára tudja, hogy a Sorbonne katedráin a teológusok vagy a bölcsészek vita közben olykor kegyetlen igazságokat vágnak oda egymásnak: tegyük fel, hogy társadalmi teológiáról vagy teológiai bölcseletről beszélnénk, akkor én egész nyersen ezt mondanám önnek: testvérem, te a gőgnek áldoztál, a többi ember fölé helyezted magadat, de fölötted ott van az Isten.

- Mindenki fölött, uram! - válaszolta Monte Cristo olyan nyomatékkal, amire Villefort önkéntelenül is megrezzent. - A gőgöm csak az embereknek szól, s ezek olyan kígyók, amelyek mindig készek nekimenni annak, aki kimagaslik közülük, és nem tiporja szét a fejüket. Ám ezt a gőgöt leteszem Isten előtt, aki a semmiből tett azzá, ami lettem.

- Akkor hát bámulom önt, gróf úr - mondta Villefort, és ebben a különös párbeszédben most első ízben alkalmazta az idegen irányában ezt a megszólítást, hiszen eddig csak uram-nak szólította. - Igen, azt mondom, ha ön valóban erős, valóban felsőbbrendű, valóban szent vagy kifürkészhetetlen, ami majdnem egyre megy, és ebben önnek igaza van, legyen büszke, uram, ez az uralkodás törvénye. Hanem azért csak van valami becsvágya?

- Volt, uram.

- Micsoda?

- Mint minden ember életében bekövetkezik egyszer, engem is felvitt a Sátán a Föld legmagasabb hegyére. Odafent megmutatta az egész világot, és mint ahogy valamikor Krisztusnak, most nekem mondta: "Mondd csak, emberfia, mit adjak, hogy engem imádj?" Én hosszasan elgondolkoztam, mert egy szörnyű becsvágy régóta foglalkoztatott. Így feleltem neki: "Hallgass csak ide: annyit hallottam már a Gondviselésről, és mégsem láttam sohasem őt, sem valami hozzá hasonlót, úgyhogy azt kell hinnem, nincs is ilyen. Én akarok a Gondviselés lenni, mert a világon a legszebb, legnagyobb és legmagasztosabb: jutalmazni és büntetni." A Sátán azonban lehajtotta a fejét és felsóhajtott: "Tévedsz - mondta -, a Gondviselés valóban van, csakhogy te nem látod, mert ő, Isten gyermeke lévén, láthatatlan, mint az atyja. Nem láttál hozzá hasonlót, mert táltos rugókat működtet, és rejtett utakon jár. Legfeljebb annyit tehetek érted, hogy ennek a Gondviselésnek egyik eszközévé teszlek." Az alkut megkötöttük: talán elveszítem miatta a lelkemet, de sebaj - tette hozzá Monte Cristo -, a vásárt újra megcsinálnám, ha szükség volna rá.

Villefort valami földöntúli csodálattal nézett Monte Cristóra.

- Gróf úr - mondta -, vannak szülei?

- Nincsenek, uram, egyedül élek.

- Az már baj.

- Miért? - kérdezte Monte Cristo.

- Mert valami olyat láthatott volna, ami megtörné a büszkeségét. Azt mondta, ugye, hogy csak a haláltól fél?

- Azt nem mondtam, hogy félek tőle, csak azt, hogy csupán ez állhatja utamat.

- Hát az öregség?

- Küldetésem véget ér, mielőtt megöregednék.

- És az őrület?

- Már álltam egyszer az őrület határán, és ön bizonyára ismeri az axiómát: non bis in idem.^[5] Ez büntetőjogi alapelv, és így az ön munkakörébe vág.

- Uram - válaszolta Villefort -, mástól is lehet félni, nemcsak a haláltól, az öregségtől meg az őrülettől. Ott van például az agyvérzés, ez a villámcsapás, amely tönkretesz, de nem roncsol egészen szét, és utána mégis mindennek vége... amely után ön továbbra is az lesz, aki volt, de korántsem ugyanaz már. Ön, aki Arielként már majdnem angyal, ha ez a csapás éri, már csak egy tehetetlen test, aki, mint Caliban, félig állattá válik. Ezt, mint már mondtam, emberi nyelven agyvérzésnek nevezik. Ha nincs ellenére, gróf úr, folytassuk ezt a beszélgetést az én lakásomon, valamelyik napon, amikor kedve lesz szemben állni egy olyan ellenféllel, aki meg tudja önt érteni, és mégis meg akarja cáfolni az ön állításait, s akkor megmutatom önnek apámat, Noirtier de Villefort urat, a francia forradalom egyik legdühösebb jakobinusát. Ő maga volt a legragyogóbb vakmerőség, amely a leghatalmasabb szervezet szolgálatában állt. Ez az ember nem látta a föld minden országát, mint ön, de segített felforgatni az egyik leghatalmasabb országot. Olyan ember, aki, mint ön, szintén kiválasztottnak hitte magát, ha nem is Isten, hát a Legfőbb Lény kiválasztottjának, nem a Gondviselés, hanem a Sors küldöttjének. Uram, az agy egy lebenyében megrepedt véredény mindezt megsemmisítette, nem egy nap, nem is egy óra, csak egy másodperc alatt. Noirtier úr, a volt jakobinus, volt szenátor, régi carbonaro, aki előző napon még kikacagta a guillotine-t, az ágyút, a tőrt, Noirtier úr, aki játszadozott a forradalmakkal, Noirtier úr, akinek szemében Franciaország egy óriási sakktábla volt, amelyről el kellett tűnnie a parasztnak, bástyának, futónak és királynénak, csak azért, hogy megmattolhassák a királyt, Noirtier úr, a félelmes, másnapra már az a szegény Noirtier úr lett, mozdulatlan aggastyán, kiszolgáltatva a ház leggyengébb teremtésének, vagyis unokájának, Valentine-nek. Néma és dermedt tetem, aki csak azért él még szenvedés nélkül közöttünk, hogy időt engedjen az anyagnak a rázkódtatás nélkül való teljes felbomláshoz.

- Sajnos, uram - mondta Monte Cristo -, ez a látvány nem szokatlan sem a szememnek, sem a gondolataimnak. Kissé orvos is vagyok, és akárcsak felebarátaim, én is több ízben kerestem a lelket az élő és a holt anyagban. De akárcsak a Gondviselés, ez is láthatatlan maradt a szemem számára, noha a szívem érezte jelenlétét. Már száz író is feldolgozta Szókratész, Seneca, Szent Ágoston és Gall óta, prózában vagy versben, azt a hasonlatot, amelyet ön is alkalmazott. Én azonban megértem, hogy az apa szenvedései nagy változásokat hozhatnak létre fia lelkében. Mivel ön óhajtja, uram, elmegyek és megnézem ezt a rettenetes látványt, amely növelni fogja az én alázatosságomat, és bizonyára nagyon elszomorítja az ön otthonát.

- Bizony kétségtelenül elszomorítaná, ha Isten nem adott volna helyette bő vigasztalást. Ellentétben az öregemberrel, aki a sír felé vonszolja magát, két gyermek lép be az életbe: Valentine, a Renée de Saint-Méran kisasszonnyal kötött, első házasságomból származó leányom, és Édouard, az a fiam, akinek ön az életét megmentette.

- És milyen következtetést von le ebből a vigasztalásból, uram'? - kérdezte Monte Cristo.

- Azt, uram - felelte Villefort -, hogy apám, aki szenvedélyeinek rabja volt, elkövetett néhány olyan hibát, amelyek az emberi igazságszolgáltatás alól kisiklottak ugyan, hanem Isten igazsága előtt napvilágra kerültek! És hogy Isten csupán egy embert akarván megbüntetni, csak őt egyedül sújtotta.

Monte Cristo, ajkán mosollyal, lelke mélyén olyan jajkiáltást hallatott, hogy ha ezt Villefort meghallotta volna, messzire elfut tőle.

- Isten önnel, uram - búcsúzott az ügyész, aki már az imént felállt, és állva beszélt. - Elmegyek és magammal viszem nagyrabecsülésem emlékét, ami talán jól fog esni önnek; ha jobban megismer, hiszen nem vagyok köznapi ember, ez bizonyos. Villefort-né egyébként önnek örökké hálás barátjává lett.

A gróf köszönt, de elégnek tartotta, ha csak szobája ajtajáig kíséri Villefort-t, aki lesietett kocsijához. Két lakáj, gazdája intésére, kinyitotta előtte a kocsi ajtaját.

Majd amikor a királyi ügyész eltűnt, Monte Cristo így tűnődött:

- Elég volt ebből a méregből - mondta, és nagy sóhajtás szakadt fel elszoruló melléből. - Most, hogy telve van vele a szívem, lássunk az ellenméreg után.

Egyet ütött a csengőre.

- Felmegyek az úrnőhöz - mondta Alinak. - A kocsi egy félóra múlva álljon készen.

Még emlékezetünkben van, kik voltak Monte Cristo grófnak új, vagy inkább régi ismerősei, akik a rue Meslayn laktak: Maximilien, Julie és Emmanuel.

Ennek a látogatásnak s az ott reá váró néhány boldog percnek a reménye örömmel töltötte el, mert paradicsomi verőfénynek érezte a pokol után, amelyet önként vállalt, és attól a perctől kezdve, hogy Villefort eltűnt a szeme elől, a gróf arcára ez a reménység olyan jóleső derűt varázsolt, hogy Ali, aki a csengő szavára futott be, látva gazdája arcán a ritkán fellelhető jókedvet, szinte lábujjhegyen és lélegzetét visszafojtva vonult vissza, mint aki nem akarja elriasztani a kellemes gondolatokat, amelyeket gazdája körül látott röpködni.

Dél volt. A gróf egy órát szánt rá, hogy felmenjen Haydée-hoz. Mintha az öröm nem tudott volna hirtelen behatolni e régóta megtört lélekbe, és mintha fel kellett volna készülnie a kedves izgalmakra, mint ahogy más lelkeknek a bántó izgalmakra kell felkészülniük.

Az ifjú görög lány, mint mondottuk, a gróf lakosztályától teljesen elkülönített lakrészben élt. Ez a lakosztály egészen keleties módra volt berendezve, vagyis a padlót vastag török szőnyeg borította, a falak mentén brokátszövetek függtek, és minden szobában széles pamlag futott körös-körül, egész halom párnával, amelyeket ide-oda rakott, aki éppen használta.

Haydée-nak három francia és egy görög komornája volt. A három francia nő az első szobában tartózkodott, készen állva arra, hogy a kis aranycsengő szavára beszaladjon, és engedelmeskedjék a görög komorna parancsainak. Ez eléggé tudott franciául ahhoz, hogy tolmácsolja úrnője akaratát a három komornának, akiknek Monte Cristo a lelkükre kötötte, hogy Haydée-t olyan tiszteletben tartsák, mint egy királynőt.

Maga a fiatal görög lány lakosztálya legtávolabb eső szobájában tartózkodott, egy kerek budoárban, amely csak felülről kapta a fényt, és amelybe a napsugár csak rózsaszínű üvegtáblákon át szűrődött be. A leány a földre vetett, ezüsttel hímzett kék selyempárnákon hevert, félig a pamlagnak támaszkodott, jobb karját lágyan a feje fölé tartotta, míg baljával egy korallszopókát szorított az ajkához. Ez a szopóka egy nargilé hajlékony csövében folytatódott, amely a füstöt csak benzoé-vízzel illatosítva engedte át a szájához. A gyenge szívás következtében a füstnek ezen az illatos vízen kellett áthatolnia.

Ez a testtartás, amely egy keleti nő számára egészen természetes volt, a francia nő szemében talán kissé tettetett kacérságnak tűnt volna fel.

Öltözéke epiruszi nőre vallott: rózsaszínű virággal hímzett fehér selyembugyogót viselt, s ez szabadon hagyott két kis gyermeklábat, amelyről, ha nem játszadoztak volna két kis arany- és gyöngyhímzéses, felhajló orrú szandállal, azt hitte volna az ember, hogy pároszi márványból faragták, hosszú, kék és fehér csíkos, hasított ujjú zubbonyka volt rajta, ezüstös gomblyukakkal, gyöngy gombokkal, végül pedig kis derék, amelynek szív alakú kivágása szabadon hagyta a nyakát, melle felső részét, és a keble alatt három gyémántgombbal záródott. A derék alja és a bugyogó felső része élénk színű, hosszú selyemrojtos övbe veszett, amelyet a mi elegáns párizsi nőink is megirigyelnének.

Fején félrecsapott, gyönggyel hímzett arany sapkát viselt, és a sapka alatt, amerre hajolt, gyönyörű bíborpiros élő rózsa pompázott a szinte kékesen játszó fekete hajfürtök között. Arca a görög típus tökéletes szépségében virult: bársonyos, nagy fekete szem, egyenes orr, korallpiros ajak és gyöngy fogsor. És mindezt a kedves bájt betetőzte az ifjúság pompája és illata. Haydée tizenkilenc-húsz esztendős lehetett.

Monte Cristo a görög komornát szólította, és megkérdeztette Haydée-tól, megengedi-e, hogy bemenjen hozzá.

Haydée felelet helyett intett a komornának, hogy vonja félre a függönyt az ajtó elől, amelynek négyszögű nyílása keretbe foglalta a fekvő fiatal leányt, mint valami bájos festményt. Monte Cristo belépett.

Haydée felkönyökölt bal karjára, és ugyanakkor kezét nyújtotta a grófnak, akit mosolyogva fogadott.

- Miért kérdezteted meg tőlem, hogy bejöhetsz-e hozzám? - kérdezte Spárta és Athén leányainak zengzetes nyelvén. - Nem vagy-e már az én uram, és én nem vagyok-e már a te rabszolganőd?

Most Monte Cristo mosolygott.

- Haydée - mondta -, ön tudja...

- Miért nem tegezel, mint ahogy szoktál? - szakította félbe a fiatal lány. - Valami hibát követtem el? Akkor büntess meg, de ne mondd, hogy ön.

- Haydée - kezdte ismét a gróf -, tudod, hogy Franciaországban vagyunk, és így természetesen teljes szabadságod van.

- Szabadságom? És mit kezdjek vele? - kérdezte a fiatal lány.

- Szabadságodban áll, hogy elhagyj engem.

- Téged elhagyjalak!... Ugyan miért hagynálak el?

- Nem tudhatom... társaságba fogunk járni.

- Nem vagyok kíváncsi senkire sem.

- És ha a csinos fiatal férfiak között, akikkel majd találkozol, találsz egyet, aki megtetszik neked, én nem lennék olyan igaztalan...

- Sohasem láttam nálad szebb férfiakat, és sohasem szerettem senkit apámon és rajtad kívül.

- Szegény gyermek - jegyezte meg Monte Cristo -, hiszen alig is beszéltél mással, mint apáddal és velem.

- Hát ugyan mire való is lenne másokkal beszélnem? Apám úgy nevezett: boldogságom, te azt mondod: szerelmem, és mindketten gyermekem-nek hívtatok.

- Emlékszel még apádra, Haydée?

A fiatal lány mosolygott.

- Itt van ő, meg itt van - mondta, kezét előbb szemére, azután szívére téve.

- Hát én hol vagyok? - kérdezte mosolyogva Monte Cristo.

- Te? - felelte. - Te mindenütt ott vagy.

Monte Cristo megfogta Haydée kezét, hogy megcsókolja. Az ártatlan gyermek azonban visszahúzta kezét, és homlokát nyújtotta csókra.

- Most pedig, Haydée - mondta a gróf -, tudod, hogy szabad vagy, úrnő vagy, királynő vagy. Megtarthatod ruháidat, vagy felcserélheted őket tetszésed szerint. Itt maradsz, ha itt akarsz maradni, de amikor távozni akarsz, akkor elmégy. Állandóan rendelkezésedre áll egy fogat. Ali és Myrto mindenhová elkísérnek, és parancsaidra várnak. Csak egyet kérek tőled.

- Mondd meg, mi az?

- Őrizd meg születésed titkát, múltadról egyetlen szót se beszélj senkinek. Sohase nevezd meg nagy hírű atyádat vagy szegény anyádat.

- Már megmondtam neked, uram, senkit sem akarok látni.

- Hallgass ide, Haydée. Könnyen lehet, hogy ez a keleties visszavonultság Párizsban lehetetlenné válik. Ismerd meg ezt az országot is, mint ahogy Rómában, Firenzében, Milánóban és Madridban tetted. Ez mindenképpen hasznodra válik majd, akár itt élsz továbbra is, akár visszatérsz Keletre.

A fiatal lány a grófra emelte nagy, könnyes szemét, s így felelt:

- Vagyis, hogy visszatérünk Keletre, így gondoltad, uram, ugye?

- Így, gyermekem - válaszolta Monte Cristo. - Jól tudod, hogy sohasem hagylak el. Nem a fa hagyja el a virágot, hanem a virág válik le a fáról.

- Én nem hagylak el soha, uram - jelentette ki Haydée -, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem tudnék nélküled élni.

- Szegény gyermek! Én tíz év múlva öregember leszek, te pedig tíz év múlva is fiatal leszel.

- Apámnak hosszú fehér szakálla volt, de azért szerettem. Apám hatvanesztendős volt, és én szebbnek hittem, mint akármelyik fiatalembert, akit csak valaha láttam.

- De mondd csak, mit gondolsz, meg tudod szokni ezt a helyet?

- Látni foglak téged?

- Mindennap.

- Hát akkor hogy kérdezhetsz ilyet, uram?

- Tartok tőle, hogy majd unatkozol.

- Dehogy, uram, hiszen reggel arra gondolok, hogy bejössz majd hozzám, és este vissza fogok rá emlékezni, hogy itt voltál. Egyébként, amikor egyedül vagyok, sok magasztos emlék foglalkoztat, hatalmas képeket, széles határokat látok, mögöttük a Pindoszt és az Olümposzt. Azonkívül a szívemben három olyan érzés van, amely sohasem hagy unatkozni: a szomorúság, a szeretet és a hála.

- Méltó leánya vagy Epirusznak, Haydée, kecses és költői. Meglátszik rajtad, hogy az istennők családjából származol, amely a te hazádban született. Légy hát nyugodt, gyermekem. Azon leszek, hogy ifjúságod kárt ne szenvedjen, mert ha te engem atyádként szeretsz, én úgy szeretlek, mintha édesgyermekem volnál.

- Tévedsz, uram. Apámat nem úgy szerettem, mint téged. Irántad táplált szeretetem másfajta érzés. Apám meghalt, de én nem haltam meg. Ha ellenben te meghalnál, meghalnék én is.

A gróf a mélységes gyöngédség mosolyával nyújtott kezet a fiatal lánynak. A lány, szokása szerint, ajkával illette a kezet.

A gróf pedig, ilyen módon felkészülve a Morrellel és családjával való találkozásra, eltávozott, miközben Pindarosznak e versét mormogta:

"Az ifjúság virág, szerelem a gyümölcse... Boldog az a szüretelő, aki úgy szakíthatja le, hogy a szeme láttára érett meg lassacskán."

A hintó Monte Cristo utasítása szerint készen állott. A gróf felszállt, és a kocsi, mint mindig, most is vágtatva robogott el.

A gróf néhány perc alatt megérkezett a rue Meslay 14. számú ház elé. Fehér falú, barátságos épület volt, az előtte elterülő udvaron elég dúsan virágzott két sűrű bokor.

A portásban, aki kaput nyitott, a gróf az öreg Coclèst ismerte fel. De mivel az öreg, mint ahogy emlékszünk rá, csak fél szemmel látott, és mivel ez a fél szem is elég sokat romlott kilenc év alatt, Coclès nem ismerte fel a grófot.

A kocsiknak, ha a ház bejáratánál meg akartak állni, egy kis sziklamedencéből előtörő szökőkutat kellett megkerülniük, amelyet pompájáért az egész városrész irigyelt, és amely miatt a házat Kis Versailles-nak nevezték.

Fölösleges megemlíteni, hogy a medencében egész tömeg vörös és sárga halacska úszkált.

A ház a pincék és a konyhák sora fölé épült. A földszint felett még két emelet és padlás emelkedett. A fiatalok a házat minden hozzátartozó épülettel együtt vásárolták meg. Ide tartozott egy hatalmas műterem, egy kerti lak a kert mélyén, és egy másik magában a kertben. Emmanuel az első pillanatban megszimatolt egy kis üzleti lehetőséget. Megtartotta a házat, a kert felét, és vonalat húzott, vagyis falat húzatott a maga kertje és a műtermek közé, amelyeket bérbe adott a pavilonokkal és az odatartozó kertrésszel együtt. Ilyen módon elég mérsékelt áron lakott, és amellett olyan magányos elzárkózottságban élhetett, akár a faubourg Saint-Germain bármely palotájának legkényelmesebb tulajdonosa.

Az ebédlő bútorzata tölgyfából készült, a kék bársonnyal behúzott szalonbútorok mahagóni fából. A hálószoba bútorzata citromfa és zöld damaszt volt. Mindezeken a szobákon kívül rendelkezésre állott még egy dolgozószoba Emmanuel számára, aki nem dolgozott, és egy zeneszalon Julie részére, aki egyáltalán nem foglalkozott muzsikával.

A második emeletet teljesen Maximilien számára rendezték be. Ez pontosan olyan volt, mint a húga lakása, azzal a különbséggel, hogy az ebédlőnek megfelelő szobát biliárdszobává rendezték be. Maximilien itt fogadta barátait.

Ő maga éppen a lova gondozására felügyelt, és a kert ajtajánál szivarozott, amikor a gróf kocsija megállt a kapu előtt.

Coclès nyitott kaput, mint ahogy már mondtuk, és Baptistin, leugorva a bakról, megkérdezte, vajon Herbault úr és felesége, valamint Maximilien Morrel úr hajlandók-e fogadni Monte Cristo grófját.

- Monte Cristo grófját! - kiáltott fel Morrel, és eldobta szivarját, úgy sietett vendége elé. - Meghiszem azt, hogy fogadjuk! Ó, köszönöm, nagyon köszönöm, gróf úr, hogy nem feledkezett meg ígéretéről.

A fiatal tiszt olyan barátian szorította meg a gróf kezét, hogy az nem kételkedhetett a megnyilvánulás őszinteségében, és láthatta, milyen türelmetlenül várták, milyen szíves-örömest fogadták.

- Tessék csak jönni - mondta Maximilien -, én akarom önt bevezetni. Az olyan embert, mint amilyen ön, nem jelentheti be holmi egyszerű inas. A húgom lent van a kertjében, éppen a hervadt rózsákat szedi le. Sógorom az újságjait olvassa, a La Presse-t meg a Les Débats-t, tőle hat lépésnyire, mert ahol Herbault-né asszonyt látni lehet, csak négy méternyire kell körülnézni, ott megtalálható valahol Emmanuel úr is, és viszont, reciprok értékben véve, ahogy a műszaki iskolán mondani szokás.

A léptek zajára felemelte fejét egy selyem háziruhában kertészkedő húsz-huszonöt éves fiatalasszony, aki éppen egy sárga rózsatövet vizsgálgatott különös gonddal.

Ez az asszony a mi kis Julie-nk volt, akiből, mint azt Thomson és French cég meghatalmazottja megjósolta, Emmanuel Herbault felesége lett.

Julie felsikoltott, amikor idegent pillantott meg maga mellett. Maximilien elnevette magát.

- Sose zavartasd magad, húgom - mondta -, a gróf úr még csak két vagy három napja tartózkodik Párizsban, de azt már tudja, mi fán terem egy marais-i^[6] tőkepénzes asszony, ha pedig nem tudná, te majd megtanítod rá.

- Ó, uram - mondta Julie -, ez valóságos árulás a bátyámtól, hogy önt idevezette. Semmi érzéke sincs a női hiúsághoz... Penelon!... Penelon!...

Egy öregember, aki éppen egy bengáliai rózsafákkal teli virágágyat ásogatott, most beszúrta ásóját a földbe, és sapkáját a kezében tartva közeledett, miközben tőle telhetőleg az időközben a szája mélyére süllyesztett bagót igyekezett titkolni. Még mindig sűrű hajából néhány ősz fürt ezüstje kandikált ki, míg bronzszínű arca és merész, élénk tekintete elárulták a vén tengerészt, akinek bőrét az egyenlítő napja barnította meg, és viharok szele cserzette ki.

- Úgy hallottam, hívni tetszett, Julie kisasszony - mondta -, hát itt vagyok.

Penelon megőrizte régi szokását, hogy gazdája lányát Julie kisasszonynak szólítsa, és nem tudta megszokni, hogy asszonynevén hívja.

- Penelon - mondta Julie -, értesítse Emmanuel urat a kedves vendég érkezéséről, addig majd Maximilien a szalonba vezeti a gróf urat.

Azután Monte Cristóhoz fordult:

- Megbocsátja, ha egy percre eltűnök, ugye, uram?

És be sem várva a gróf beleegyezését, egy bokor mögött elhaladva, az egyik oldalsó fasoron át bement a házba.

- Ejnye, kedves Morrel úr - kezdte Monte Cristo -, sajnálattal látom, hogy forradalmat okoztam a családjában.

- Nézze csak - felelte Maximilien nevetve -, innen látni, amint a férj az ujjasát szalonkabáttal cseréli fel. Ó, a rue Meslayn is ismerik ám önt, várták is már, higgye el.

- Úgy látom, ön boldog családi körben él itt, uram - jegyezte meg a gróf, mintegy saját gondolatára válaszolva.

- Ez így igaz, gróf úr. De hát, lássa, mi is hiányoznék a boldogságukhoz? Fiatalok, jókedvűek, szeretik egymást, és ők, akik olyan hatalmas vagyonok közelében éltek, huszonötezer frank járadékukkal azt képzelik, hogy Rothschild mérhetetlen gazdagsága van a kezükben.

- Márpedig huszonötezer frank járadék igazán nem sok - jegyezte meg Monte Cristo olyan igaz gyöngédséggel, hogy Maximilien egy szerető édesapa hangjának hallotta szavait. - No de hát a mi ifjú barátaink nem állnak ám itt meg, majd csak milliomosok lesznek. Ügyvéd a kedves sógora, uram?... Vagy orvos?

- Kereskedő volt, gróf úr, és szegény apám cégét vette át. Apám halálával ötszázezer frankot örököltünk, felét én, másik felét a húgom, hiszen csak ketten voltunk testvérek. Sógoromnak, amikor elvette, semmi más vagyona nem volt, mint kifogástalan becsülete, kiváló tehetsége és tiszta hírneve. Nem nyugodott addig, amíg ugyanannyit össze nem gyűjtött, mint a felesége vagyona. Addig dolgozott, amíg össze nem gyűjtött kétszázötvenezer frankot. Ehhez elég volt hat esztendő. Esküszöm önnek, gróf úr, megható látvány volt, amint ez a két szorgalmas, egyetértő gyermek, akik képességük szerint megszerezhették volna a leghatalmasabb vagyont, de mivel semmit sem akartak az apai ház szokásain változtatni, hat esztendőt töltöttek azzal a munkával, amit új módszerekkel két vagy három év alatt elvégezhettek volna. Marseille még ma is hangos a dicséretektől, amellyel a sok bátor önmegtagadás láttán elhalmozták őket. Végre egy szép napon Emmanuel ezzel állított be a feleségéhez, aki éppen egy esedékes tartozást egyenlített ki:

- Julie - mondta neki -, itt az utolsó százfrankos tekercs, amelyet Coclès hozott. Ez hiányzott abból a kétszázötvenezer frankból, amelyet nyereségünk felső határául szabtunk meg. Beéred ezentúl azzal a kevéssel, amellyel a jövőben meg kell elégednünk? Figyelj csak ide, a cégnek évenként körülbelül egymillió forgalma van, és negyvenezer frank nyereséget hozhat. Ha akarjuk, eladjuk vevőkörünket háromszázezer frankért, akár egy óra alatt, mert itt van Delaunay úrnak egy levele, amelyben ezt az összeget ajánlja fel üzletünkért, amellyel a sajátját bővítené. Hogyan vélekedel erről a dologról?

- Kedves barátom - felelte a húgom -, a Morrel céget csak egy Morrel vezetheti. Nem ér-e meg háromszázezer frankot, hogy egyszer s mindenkorra megvédjük apánk nevét a balszerencse szeszélyeitől?

- Én is így gondoltam - felelte Emmanuel -, de hallani akartam a te véleményedet is.

- Hát most hallottad. Minden kinnlevőségünk befutott, minden váltónkat kifizettük. Zárjuk le az utolsó két hét számadását, és csukjuk be az irodát. Fejezzük be ezt a számadást, és zárjuk le.

Mindez azonnal meg is történt. Három óra volt. Negyed négykor egy ügyfél jelentkezett, hogy két hajót béreljen. Ezen az üzleten tisztán lehetett volna nyerni tizenötezer frankot készpénzben.

- Uram - mondta Emmanuel -, tessék ezzel az ügyével kartársunkhoz, Delaunay úrhoz fordulni. Mi már nem foglalkozunk semmiféle üzletkötéssel.

- Ugyan mióta? - kérdezte az ügyfél csodálkozva.

- Egy negyedórája.

- Így esett, uram - folytatta mosolyogva Maximilien -, hogy húgomnak és sógoromnak mindössze huszonötezer frank járadéka maradt.

Alig fejezte be Maximilien az elbeszélést, amely alatt a gróf szíve egyre jobban, és jobban tágult, amikor megjelent Emmanuel kalapban és szalonkabátban. Úgy köszönt, mint aki tudatában van annak, hogy milyen rangú látogatóval van dolga. Majd, miután körülsétált a gróffal a kis virágoskertben, visszavezette a ház felé.

A szalon már illatozott az óriási japán vázába gyömöszölt virágoktól. Julie illő öltözékben és szépen megfésülve (minderre elég volt tízpercnyi idő) az ajtóban várta a grófot.

Egy közeli galambdúcból behallatszott a madarak turbékolása. Az aranyeső és a rózsaszínű akácok ágai virágfürtjeikkel vontak szegélyt a kék bársonyfüggönyök köré. Ebben a bájos kis fészekben a madárdaltól a háziak mosolygásáig minden nyugalmat lehelt.

A grófot, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a házba, azonnal áthatotta ez a boldogság. Éppen ezért hallgatag volt, elmélázott, megfeledkezett arról, hogy az első üdvözlő szavak után mindenki tőle várta a félbemaradt társalgás folytatását.

Hirtelen rádöbbent a már-már feszélyezővé váló csendre, és erőszakkal rázta fel magát álmodozásából:

- Asszonyom - mondta végre -, elnézést kérek, amiért ilyen izgalom fogott el, s ön joggal csodálkozik ezen, hiszen megszokta ezt a békességet és boldogságot, amellyel itt találkoztam. Nekem azonban egészen új dolog egy emberi arc elégedettsége, és éppen azért nem győzöm bámulni önt és férjét.

- Valóban nagyon boldogok vagyunk, uram - felelte Julie -, de elég sokáig kínlódtunk, és nagyon kevesen szerezték meg olyan drágán a boldogságukat, mint mi.

A gróf arcán érdeklődés látszott.

- Ó, ez hosszú családi történet, mint ahogy a minap Château-Renaud is mondta önnek - jegyezte meg Maximilien. - Az ön szemében, gróf úr, aki megszokta az óriási szerencsétlenségeket és ragyogó örömöket, nem volna sok érdekesség ebben a meghitt történetben. Mindenesetre azonban, mint ahogy Julie éppen az imént mondta, igen fájó szenvedéseket éltünk át, ha ezek szűk keretek között mozogtak is...

- És Isten bölcs szokása szerint jóra fordította a szenvedést? - kérdezte Monte Cristo.

- Jóra fordította bizony, gróf úr - mondta Julie. - Ezt bízvást elmondhatjuk, hiszen úgy bánt velünk, ahogyan csak a kiválasztottjaival szokott: elküldte hozzánk egyik angyalát.

A gróf arcát elöntötte a pirosság, és köhögni kezdett, hogy zsebkendőjét szájához emelve alkalma legyen izgalmát elrejteni.

- Azok, akik bíbor bölcsőben születtek, és akiknek sohasem volt teljesíthetetlen kívánságuk - jelentette ki Emmanuel -, nem is tudják, milyen boldogság élni, Ugyancsak nem tudják megbecsülni, mit jelent a derült égboltozat, akik sohasem mentették meg az életüket háborgó tengeren, négy odavetett deszkaszál segítségével.

Monte Cristo felállt, és szótlanul végigrótta lépéseivel a szalont, mert ha megszólal, remegő hangja elárulja izgalmát.

- A mi fényűzésünk mosolyra készteti önt, ugye gróf úr? - kérdezte Maximilien, és tekintetével követte Monte Cristót.

- Nem, nem - válaszolta Monte Cristo igen sápadtan, és amíg egyik kezével szíve erős dobogását fojtotta el, a másikkal egy kristálybúrára mutatott, amely alatt fekete bársonypárnán selyemerszény volt gondosan elhelyezve. - Csak azon tűnődtem, miért van itt ez az erszény, amelynek egyik rekeszében, úgy látom, egy darabka papír, a másikban egy elég szép gyémánt foglal helyet.

Maximilien komoly arccal válaszolta:

- Ez itt, gróf úr, családi kincseink legértékesebb darabja.

- A gyémánt valóban elég szép - jegyezte meg Monte Cristo.

- Ó, a bátyám nem a drágakő értékéről beszélt, noha százezer frankra becsülték, gróf úr. Csak azt akarta megmagyarázni, hogy azok a tárgyak, amelyek ebben az erszényben vannak, annak az angyalnak az ereklyéi, akiről az imént esett szó.

- Ezt nem értem, és magyarázatot mégsem kérhetek reá, asszonyom - felelte Monte Cristo meghajolva. - Bocsásson meg, nem akartam tolakodó lenni.

- Tolakodó? Ellenkezőleg, nagy hálára kötelez bennünket, gróf úr, ha alkalmat ad reá, hogy beszélgessünk erről a tárgyról. Ha titokként el akarnánk rejteni azt a szép cselekedetet, amelyre ez az erszény emlékeztet bennünket, nem tennénk így látogatóink szeme elé. Ó, bár közölhetnénk az egész világgal, hogy ismeretlen jótevőnk akár csak egy megrezzenésével elárulta kilétét.

- Ó, csakugyan! - mormogta Monte Cristo, izgalomtól elfojtott hangon.

- Uram - mondta Maximilien, miközben felemelte a kristályburát, és áhítattal megcsókolta a selyemerszényt -, ezt annak az embernek a keze érintette, aki megmentette apám életét, minket megmentett a nyomortól és nevünket a szégyentől, olyan emberé, akinek mi, szegény, nyomorra és búbánatra kárhoztatott gyermekek, mai boldogságunkat köszönhetjük, amelyet mindenki megcsodált. Ezt a levelet - Maximilien most kis levélkét vett ki az erszényből, és átnyújtotta a grófnak -, ezt a levelet ő írta aznap, amikor édesapám igazán kétségbeesett elhatározásra szánta el magát, ezt a gyémántot pedig ez a nagylelkű ismeretlen hozományként adta a húgomnak.

Monte Cristo kibontotta a levelet, és a boldogság leírhatatlan gyönyörűségével olvasta végig. Az a levélke volt, amelyet olvasóink ismernek. Julie-nek szólt, és Szindbád, a tengerész írta alá.

- Azt mondják, hogy ismeretlen? Így hát az az ember, aki ezt a szolgálatot tette önöknek, mindmáig ismeretlen maradt önök előtt?

- Bizony így van, uram. Sohasem ért bennünket az a szerencse, hogy megszoríthassuk a kezét. Nem mintha nem kértük volna Istentől ezt a kegyet - folytatta Maximilien -, de az egész regényes történetben volt valami titokzatos elrendezettség, amelyet még ma sem értünk. Mindent valami láthatatlan kéz intézett, amely olyan volt, mint valami varázsló keze.

- Ó, én még nem adtam fel a reményt - jegyezte meg Julie -, hogy egy szép napon megcsókolhassam a kezet, mint ahogy megcsókolom az erszényt, amelyet megérintett. Négy évvel ezelőtt Penelon Triesztben járt - Penelon az a derék tengerész, gróf úr, akit ásóval a kezében tetszett látni, és aki tengerészaltisztből kertész lett -, Triesztben járt tehát Penelon, ahol a rakodóparton látott egy angolt, aki éppen be akart szállni egy jachtba, és ebben az angolban felismerni vélte azt, aki 1829. június 5-én az apámnál járt, s aki nekem szeptember 5-én ezt a levélkét írta. Biztosít róla, hogy ugyanaz volt, de megszólítani nem merte.

- Angol! - mondta Monte Cristo álmodozva, és kissé nyugtalankodva Julie pillantása alatt. - Azt mondta, hogy angol volt?

- Angol - jelentette ki Maximilien -, angol, aki úgy mutatkozott be nálunk, mint a római Thomson és French cég megbízottja. Ez volt az oka, hogy a múltkor Morcerf úrnál, amikor említeni tetszett, hogy Thomson és French az ön bankárja volt, kissé összerezzentem. Az isten szerelmére, uram, mindez 1829-ben történt. Nem ismerte ön ezt az angolt?

- Hát nem mondta ön azt is, hogy a Thomson és French cég kitartóan tagadja, hogy valaha is ilyen szolgálatot tett volna?

- De igen.

- Nem lehetett ez az angol az ön édesapjának valamilyen lekötelezettje? Valami olyan ügyből kifolyólag, amelyről Morrel úr maga is megfeledkezett? Talán ezzel az ürüggyel élve fejezte ki háláját?

- Minden feltehető, uram, ilyen körülmények között. Még valami csoda is.

- Hogy hívták az angolt? - kérdezte Monte Cristo.

- Nem hagyott meg más nevet - felelte Julie, és mélységes figyelemmel nézte a grófot -, mint azt, amelyet a levélke aljára írt: Szindbád, a tengerész...

- Ami nyilvánvalóan nem a saját neve, csak álnév.

Majd mivel Julie még figyelmesebben nézte, és a hangjára is egyre inkább felfigyelt, így folytatta:

- Mondják csak, nem olyan magamformájú ember, talán valamivel magasabb is nálam, kissé karcsúbb, vállas, magasan körültekert nyakkendővel, nyakig begombolva, feszes ruhában, kezében örökké ceruzával?

- Ó, hát ismeri? - kiáltott fel Julie, örömtől ragyogó szemmel.

- Nem - felelte Monte Cristo -, csak feltételezem mindezt. Ismertem valami lord Wilmore-t, aki hasonló módon vitte véghez nagylelkű cselekedeteit.

- Anélkül, hogy felfedte volna magát?

- Különc ember volt, nem hitt a hálában.

- Ó! - kiáltott fel Julie egészen magánkívül, és kezét összekulcsolta. - Akkor miben hisz hát szegény?

- Ebben nem hitt, legalábbis akkortájt nem, amidőn én ismertem - jegyezte meg Monte Cristo, akit ez a lélek legmélyéről jött hang a végsőkig megrázott. - Azóta azonban már talán meggyőződött róla, hogy igenis, van hála.

- És ön ismeri ezt az embert, uram? - kérdezte Emmanuel.

- Ó, ha ismeri, uram - kiáltott fel Julie -, mondja el, könyörgök, oda tud-e vezetni hozzá, meg tudja-e mutatni nekünk, meg tudja-e mondani, hol van? Kérleld hát te is, Maximilien, kérd te is, Emmanuel. Ha valaha is rátalálunk, akkor hinnie kell majd a szív hálájában.

Monte Cristo érezte, hogy két könnycsepp szökik a szemébe. Még néhány lépést tett a szobában.

- Az isten szerelmére, uram - mondta Maximilien -, ha tud valamit arról a férfiról, mondja el mindazt, amit csak tud róla!

- Sajnos - felelte Monte Cristo, elfojtva hangja megindultságát -, ha valóban lord Wilmore volna a jótevőjük, attól tartok, sohasem találják meg. Két vagy három évvel ezelőtt Palermóban váltam el tőle, távoli, soha nem hallott országokba indult éppen. Nem hihetek a visszatérésében.

- Uram, ön kegyetlen - kiáltott fel Julie ijedten.

És a fiatalasszony arcán könnyek permeteztek végig.

- Asszonyom - mondta komolyan Monte Cristo, miközben merev tekintettel követte azt a két könnycseppet, amely Julie arcán végiggördült -, ha lord Wilmore látta volna azt, amit én itt most láttam, akkor megszerette volna az életet, mert az ön kiontott könnyei megbékéltették volna az emberiséggel.

Kezét nyújtotta Julie-nek, aki megszorította, annyira elbűvölte a gróf tekintete és hangja.

- De ennek a lord Wilmore-nak - kérdezte a fiatalasszony, valami utolsó reménység felé fordulva - volt hazája, családja, voltak szülei... Végre is ismerősei csak voltak? Vajon tőlük nem tudhatnánk...

- Ó, ne keresse, asszonyom - mondta a gróf -, ne fessen édes ábrándképeket arra a szóra, amelyet kiszalasztottam a számom. Nem, lord Wilmore minden valószínűség szerint nem is az az ember, akit önök keresnek. Barátom volt, ismerem minden titkát, ezt is elmondta volna nekem.

- És nem mondott róla semmit?

- Semmit.

- Soha egyetlen szót sem, amelyből arra következtethetne?

- Soha.

- És ön mégis azonnal megnevezte.

- Ó, hát... ilyen esetekben az ember csak feltételezni tud.

- Húgom, húgom - mondta Maximilien, a gróf segítségére sietve -, igaza van a gróf úrnak. Emlékezz vissza csak, szegény jó apánk mit szokott mondani: "Ezt a boldogságot nem angol embernek köszönhetjük."

Monte Cristo megremegett.

- Ez volt édesapja véleménye... Morrel úr? - kérdezte élénken.

- Édesapám csodatettet látott ebben a cselekedetben, uram. Édesapám olyan jótevőben hitt, aki a sírból kelt ki érettünk. Ó, megható volt ez a babonás érzése, uram, és noha magam nem hittem benne, nem akartam megfosztani ettől a hittől nemes szívét. Hányszor emlegetett álmodozva egy drága jó barátot, egy elveszített barátja nevét. És amikor közeledett utolsó perce, amikor az örökkévalóság megadta szellemének a sir világosságát, a gondolat, amely csak sejtése volt, meggyőződéssé vált. Ezek voltak utolsó szavai: "Maximilien! Edmond Dantès volt az!"

A gróf arca néhány másodperc óta egyre sápadtabb lett, s e szavak hallatára szinte ijesztővé vált. Minden vére a szívére futott. Nem jött szó az ajkára. Elővette az óráját, mintha elszámította volna magát az idővel, fogta a kalapját, hirtelen és zavartan hajolt meg Herbault-né előtt, kezet szorított Emmanuellel és Maximiliennel.

- Asszonyom - mondta -, engedje meg, hogy olykor tiszteletemet tehessem önöknél. Szeretem az otthonukat, és hálás vagyok a fogadtatásért. Látja, évek óta most első ízben történt meg, hogy megfeledkeztem az idő múlásáról.

És nagy léptekkel távozott.

- Különös ember Monte Cristo grófja - jegyezte meg később Emmanuel.

- Igen - válaszolta Maximilien -, de azt hiszem, jó a szíve, bizonyos vagyok benne, hogy szeret bennünket.

- Én is bizonyos vagyok benne! - kiáltott fel Julie. - A hangja a szívemhez szólt. Két vagy három ízben is úgy éreztem, hogy ezt a hangot nem először hallom!

A faubourg Saint-Honoré nagyobbik felén túl, a gazdag negyed jelentékeny házai közt is feltűnő szép palota mögött hatalmas kert terül el, amelynek lombos gesztenyefái bástya magasságú, óriási fal mögül nyúlnak ki, és tavasz jöttével rózsaszínű és fehér virágaikat két barázdált díszű kővázába hullatják. A párhuzamosan elhelyezett vázák két négyszögletes pilléren nyugszanak, amelyek között XIII. Lajos korabeli vasrácsos kapu nyílik.

A két vázában még pompázó gerániumok virulnak, amelyek márványosan erezett leveleiket és bíborszínű virágaikat ide-oda lengetik a szélben, de ez a nagyszerű bejárat állandóan zárva van, mint ahogy a palota tulajdonosai már jó ideje csak a házat, az utcára néző, fával teli udvart és a rács mögött elterülő kertet tartották meg maguknak. Ez a kapu valamikor a park melletti egy holdnyi pompás veteményeskertre nyílott. A spekuláció ördöge azonban vonalat húzott oda, vagyis utcát nyitott a konyhakert szélén. És még meg sem volt az utca, egy fényezett vastáblára máris kiírták a nevét. Abban reménykedtek, el tudják majd adni a veteményest, hogy annak utca felőli részén építkezni lehessen, versenyre kelvén Párizs ama nagy ütőerével, amelyet faubourg Saint-Honorénak hívnak.

Ámde a spekulációk terén ember tervez, pénz végez. A tervezett utca még bölcsőjében kimúlt. A veteményeskert vevője a vételárat teljesen kifizette, de azután nem tudott többé túladni rajta azon az áron, amelyet el akart érni, és így arra az áremelkedésre várt, amelynek ma vagy holnap, de be kell következnie, s amely majd busásan kárpótolja régi veszteségeiért és befektetett tőkéjéért. Így hát beérte azzal, hogy bérbe adta a bekerített kertet konyhakertészeknek, évi ötszáz frankért.

Az így kamatozó pénz nem hozott többet fél százaléknál. Manapság, amikor vannak, akik pénzüket ötven százalékra helyezik ki, és így is úgy vélik, hogy tőkéjük igen gyatrán jövedelmez, a fél százalék nem valami fényes jövedelem.

Hanem azért, mint mondottuk, a kert kapuját, amely hajdanában a veteményeskertre nyílt, állandóan zárva tartották, és sarkait a rozsda rágta. Sőt, hogy holmi alantas kertészlegények be ne mocskolják közönséges tekintetükkel az arisztokratikus kertet, hat láb magas deszkapalánkot illesztettek a rács mögé. Igaz, hogy a deszkák nincsenek olyan jól összeillesztve, hogy a hézagok között ne furakodhatna át titkos pillantás. A házban azonban szigorú rend uralkodik, és nem kell a kíváncsi tekintettől tartani.

A veteményeskertben káposzta, répa, retek, borsó és dinnye helyett csak hatalmas lucerna nő; ez az egyetlen növény hirdeti, hogy még van valakinek gondja az elhagyatott helyre. Alacsony, a tervezett utcára néző kapu nyílik e falakkal körülzárt térségre, amelyet terméketlensége miatt hagytak ott a bérlői, és egy hét óta már nemhogy egy fél százalékot nem hoz, mint amennyit a múltban hozott, hanem egyáltalában semmi jövedelmet sem hajt.

A falnak a palota felé eső oldalán azok a gesztenyefák nyújtogatják lombjukat a fal mentén, amelyekről már beszéltünk, ez azonban nem akadályozza meg, hogy más, buján tenyésző és virágba borult fák ne dugják ki közöttük levegőre éhes ágaikat. A kert egyik sarkában, ahol a lombok annyira sűrűn borulnak egymásra, hogy a napfény alig-alig hatol rajtuk keresztül, széles kőpad és kerti székek mutatják, hogy itt a száz lépésnyire eső s a környező lomboktól alig látható palota valamelyik lakójának kedvelt tartózkodási vagy pihenőhelye lehet. Ezt a titkos kis zugot egyébként többféle okból is választhatta a gazdája: ide nem hatolt be a nap melege, és állandóan üde levegő áramlott, még a nyár legforróbb napjaiban is; idehallatszott a madarak csivitelése; és ez a hely mind a háztól, mind az utcától távol esett, vagyis semmiféle zaj nem hatolt idáig.

Egy meleg alkonyatkor, amellyel a tavasz ajándékozta meg Párizs lakóit, ezen a kőpadon egy könyv, napernyő, kézimunkakosár és egy batiszt zsebkendő hevert, amelynek hímzése még nem volt készen. Nem messze a padtól, a rács közelében, a deszkapalánk mellett, szemét a lécekre illesztve, fiatal lány állott. Tekintete egy hasadékon át behatolt abba az elhagyatott kertbe, amelyet már ismerünk.

Csaknem ugyanabban a pillanatban az elzárt kert kiskapuja zajtalanul kinyílt: nyersvászon zubbonyt és bársonysapkát viselő magas, erős fiatalember jelent meg. Gondosan ápolt bajusza, szakálla és fekete haja elütött hanyag öltözetétől. Gyors pillantást vetett maga köré, hogy megbizonyosodjék, senki sem leselkedik utána, azután a kiskaput gondosan bezárta maga mögött, és gyors léptekkel a rácshoz ment.

A fiatal lány, mikor megpillantotta azt, akit várt ugyan, de valószínűleg nem ebben az öltözetben várta, megijedt. A fiatalember azonban a szerelmesek éles tekintetével a kapu hasadékán keresztül meglátta már a fehér ruhát és hosszan lebegő kék övszalagját. A deszkapalánkhoz sietett.

- Ne féljen, Valentine - mondta -, én vagyok az.

A lány közelebb lépett.

- Ó, uram - mondta -, miért jött ma ily későn? Tudja, hogy hamarosan ebédelünk, és mennyi ügyeskedésre és gyorsaságra volt szükségem, hogy lerázzam mostohaanyámat, aki leskelődik utánam, szobalányomat, aki árulkodik rám, és öcsémet, aki kínoz - hogy idejöhessek hímzésemhez, amely, attól tartok, nem egyhamar készül el. Majd ha már kimentette magát a késése miatt, elmondja azt is, miféle ruha ez, amelyet visel, és amely miatt alig ismertem önre.

- Valentine, kedves - mondta a fiatalember -, ön sokkal magasabban áll, semhogy beszélni mernék szerelemről, és mégis valahányszor csak látom, tudtára kell adnom: imádom! Szavaim visszacsengenek bennem olyankor, amikor ön már nincs a szemem előtt, s lágyan simogatják szívemet. Hálás vagyok, amiért zsörtölődött velem: kedves dolog ez, mert azt bizonyítja, hogy gondolt rám, noha azt nem merészelem mondani, hogy várt is. Tudni akarta, miért késtem, és miért vagyok ebben a ruhában. Mindjárt megmondom mind a kettőt, és remélem, megbocsát. Állást vállaltam.

- Állást!... Hogy érti ezt, Maximilien? Hát annyira boldogok vagyunk, hogy ilyen tréfásan beszélhet arról, ami reánk vár?

- Ó, isten őrizzen! - mondta a fiatalember. - Dehogy veszem tréfára azt, ami az életemet jelenti. De belefáradtam abba, hogy örökké csak a mezőn futkossak és a falakon mászkáljak keresztül, és komolyan megrémültem arra a gondolatra, amelyet ön a múltkoriban egyik este juttatott eszembe: hátha édesapja majd tolvajnak talál nézni. Ez az egész francia hadsereg becsületét tönkretenné. Nem kevésbé ejtene kétségbe, ha észrevennék, hogy a kert körül, ahol a legkisebb ostromolni való fellegvár, a legparányibb, védelemre váró erődítmény sincs, örökösen itt lebzsel egy szpáhikapitány. Ezért hát kertészlegény lettem, és hivatásomhoz illő ruhát öltöttem.

- Ugyan már, micsoda hóbort!

- Ellenkezőleg! Azt hiszem, ez a lehető legokosabb ötlet életemben, mert teljes biztonságot nyújt nekünk.

- Magyarázza meg bővebben.

- Hallgasson hát ide. Elmentem a telek tulajdonosához. A régi bérlőkkel kötött szerződése lejárt, és most én lettem a bérlő. Az a sok lucerna, amelyet itt körös-körül lát, Valentine, mind az enyém. Semmi akadálya, hogy összetákoltassak valami kalibát itt, a széna között, és hogy itt éljek ezentúl, húsz lépésnyire öntől. El sem tudok viselni ennyi boldogságot és örömöt! Gondolná-e, Valentine, hogy az ilyen boldogságot meg lehessen fizetni? Lehetetlen, ugye? És nézze, ez az egész boldogság, mindez az öröm, amelyért szívesen odaadtam volna tíz évet az életemből, találja ki, mennyibe kerül?... Ötszáz frankba évenként, negyedéves részletekben. Láthatja hát, hogy a jövőben nincs mitől félnünk. Itt idehaza vagyok, nyugodtan létrát támaszthatok a falamhoz, és elnézhetek fölötte, nem kell attól tartanom, hogy valami őrjárat megzavar, jogomban áll megmondanom önnek, hogy szeretem, ha ugyan az ön büszkeségét nem sérti majd, hogy ez a szó egy zubbonyos, sapkás napszámos szájából hangzik el.

Valentine boldog meglepetéssel sikoltott fel, de aztán hirtelen elkomolyodott.

- Fájdalom, Maximilien! - mondta szomorúan, mintha váratlanul valami irigy felhő fátyolozta volna el a szívét betöltő verőfényt. - Most már nagyon is szabadok leszünk, boldogságunk megkísérti Istent. Visszaélünk majd biztonságunkkal, és ez a biztonság lesz a vesztünk.

- Hogy mondhat ilyet, drágám, nekem, aki amióta önt ismerem, naponta bebizonyítom, hogy gondolataimmal és életemmel az ön gondolatait és az ön életét akarom szolgálni? Mi keltett önben bizalmat irántam? A boldogságom, ugye? Amikor ön azt mondta nekem, hogy valami bizonytalan ösztön arra inti, hogy nagy veszedelem fenyegeti, az ön szolgálatának szenteltem minden odaadásomat, és cserébe semmi más jutalmat nem kértem, csak azt a boldogságot, hogy önt szolgálhassam. Adtam-e azóta egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal okot arra, hogy megbánja, amiért kitüntetett azok között, akik boldogan haltak volna meg önért? Ön azt mondta nekem, szegény gyermek, hogy d'Épinay úr menyasszonya volt, hogy az ön édesapja kívánta ezt a házasságot, vagyis, hogy ez már eldöntött dolog volt, mert amit Villefort úr akar, az feltétlenül be is következik. Én mégis a háttérben maradtam, bízva, ó, nem a magam akaratában, nem is az önében, hanem a Gondviselésnek, Istennek az akaratában. Azután ön megszánt engem. Szeret, Valentine, és ezt be is vallotta. Hálásan köszönöm az édes szót, és nem kérek mást, csak azt, hogy időnként ismételje el, mert ez mindent elfeledtet velem.

- És ez tette önt merésszé, Maximilien. Lássa, ez tett engem boldoggá, de ugyanakkor szerencsétlenné is, annyira, hogy gyakran azt kérdem magamtól, vajon mi jobb: az a bánat, amelyet valamikor mostohaanyám szigora és fia iránt táplált elvakult szeretete okozott, vagy az a veszedelmekkel teli boldogság, amelyet az ön láttára érzek.

- Veszedelmekkel teli! - kiáltott fel Maximilien. - Hogyan ejthet ki ilyen zord és igazságtalan szavakat! Látott-e már engedelmesebb rabszolgát, mint amilyen én vagyok? Azt megengedte nekem, Valentine, hogy olykor szóljak önhöz, de azt megtiltotta, hogy elkísérjem. Engedelmeskedtem. Amióta rájöttem a módjára, hogy ide besurranjak, és ezen a kapun keresztül beszélhessek önnel, egyszóval, hogy egészen közelében lehessek és mégse lássam, mondja meg, kértem-e csak egyetlenegyszer is, hogy megcsókolhassam a ruhája szegélyét itt a rácson keresztül? Tettem-e valaha is egyetlen lépést, hogy áthatoljak a falon, amely nevetséges akadály fiatalságomnak és erőmnek? Soha egyetlen zokszót nem hallattam szigorúsága miatt, soha hangosan kimondott kívánságom nem volt. Úgy hozzá voltam láncolva adott szavamhoz, mint valami középkori lovag. Legalább lássa ezt be, hogy ne kelljen igazságtalannak tartanom önt.

- Mindez igaz - felelte Valentine, és két deszka hasadékán átdugta egyik karcsú ujja hegyét, amelyet Maximilien megcsókolt. - Igaz, ön becsületes jó barátom. De végre is, ön csak a saját érdekében cselekedett így, kedves Maximilien, mert jól tudta, hogy a rabszolga abban a pillanatban, amikor követelőzővé válik, mindent elveszít. Ön a testvér barátságával kecsegtetett engem, akinek nincsenek barátaim, engem, akiről még az édesapja is elfeledkezett, akit mostohaanyja üldöz, és akinek egyetlen vigasztalása az a mozdulatlan, néma, megdermedt aggastyán, akinek keze nem tudja megszorítani az enyémet, aki csak a szemével tudja nekem megmondani, mit akar, akinek a szíve azonban minden megmaradt hevével kétségtelenül énértem dobog. Keserűen gúnyolódik velem a sors, hogy ellensége és áldozata lettem mindazoknak, akik erősebbek, mint én, viszont támaszul és jó barátul egy élőhalottat adott mellém. Ó, Maximilien, nagyon szerencsétlen vagyok. Igaza van, ha magam miatt és nem magáért szeret.

- Valentine - mondta a fiatalember mélységes meghatottsággal -, azt nem mondhatom, hogy a világon senki mást nem szeretek, csak önt, mert hiszen szeretem a húgomat és a sógoromat is, hanem ez a szeretet olyan szelíd és nyugodt érzés, amely semmiképpen sem hasonlít ön iránt táplált vonzalmamhoz. Mert amikor önre gondolok, forr a vérem, a mellem feszül, a szívem túlárad. De ezt az erőt, ezt a forróságot és ezt az emberfölötti energiát csak addig a napig állítom pusztán a szerelmem szolgálatába, amíg azt nem mondja, hogy érdekeit is szolgálhatom vele. Azt mondják, Franz d'Épinay úr még egy évig távol marad. Egy esztendő alatt mennyi kedvező fordulat állhat be, hányféle esemény lehet segítségünkre! Reméljük tehát mindig, hiszen olyan jó és édes a reménykedés! De ön, Valentine, aki azt veti szememre, hogy önző vagyok, mi volt hát ön az én számomra? A szemérmes Venus szép és hideg szobra. Az én odaadásomért, engedelmességemért és tartózkodásomért cserébe mit ígért ön nekem? Semmit. Mit engedett meg? Vajmi keveset. Beszél nekem d'Épinay úrról, vőlegényéről, és sóhajtva gondol arra, hogy valamikor a felesége lesz. Hát mondja csak, Valentine, semmi más nem lakik a lelkében? Hogyan? Hát én lekötöm az életemet, a lelkemet adom önnek, a szívem minden dobbanását önnek szentelem, és amikor már egészen az öné vagyok, amikor azt mondom magamban, hogy meghalok, ha el kell önt veszítenem, ön meg sem borzad arra a gondolatra, hogy egy másik férfié lesz! Ó, Valentine, Valentine! Ha önnek volnék, és tudnám, hogy úgy szeret valaki, mint ahogy én önt szeretem, már százszor is kinyújtottam volna a kezemet e rácsok között, megszorítottam volna szegény Maximilien kezét, és azt mondtam volna neki: "Az öné vagyok, Maximilien, csak az öné, itt és a másvilágon."

Valentine nem válaszolt, de a fiatalember hallotta, hogy sóhajt és sírva fakad.

Ez hirtelen hatással volt Maximilienre.

- Ó! - kiáltott fel. - Valentine! Valentine! Feledje el, amit mondtam, ha szavaimban bármi is megbánthatta volna!

- Nem - mondta a lány -, önnek igaza van. De nem látja-e, hogy milyen szerencsétlen teremtés vagyok? Itt élek egy csaknem idegen házban, mert hiszen apám úgyszólván idegen hozzám, s akaratomat megtörte már tíz esztendeje napról napra, óráról órára, percről percre azoknak a zsarnokoknak vasakarata, akik reám nehezednek! Senki sem látja, mit szenvedek, és nem is mondtam el soha senkinek, csak önnek. Látszólag és a világ szemében mindenki jó, mindenki szíves hozzám. A valóságban azonban mindenki az ellenségem. Azt mondják az emberek: "Villefort úr sokkal komolyabb és szigorúbb férfiú, semhogy nagyon gyöngéd lehetne a leányához. De a lány legalább második anyát talált Villefort-né személyében." Nohát, az emberek csalódnak, apám közönyösen megy el mellettem, mostohaanyám pedig annál szörnyűbb elkeseredéssel gyűlöl, minthogy indulatait állandó mosoly mögé kell ellepleznie.

- Önt gyűlölni! Önt, Valentine! Hát hogyan lehet önt gyűlölni?

- Fájdalom, barátom - felelte Valentine -, be kell vallanom, hogy ez a gyűlölet szinte természetes érzésből fakad. Imádja a fiát, Édouard öcsémet.

- No és?

- Bizony furcsán esik nekem kissé, hogy anyagi kérdést keverek beszélgetésünkbe, de azt hiszem, gyűlölete innen származik. Mivel neki magának nincs vagyona, én viszont anyai ágról gazdag vagyok, és minthogy a vagyonom több mint a duplájára emelkedik majd a Saint-Méran házaspár vagyona révén, amely valamikor reám száll, azt kell hinnem, ezt a vagyont irigyli tőlem. Ó, istenem, ha neki adhatnám a vagyon felét, és ezzel ismét apám szeretett leánya lehetnék az apai házban, még ebben a pillanatban megtenném.

- Szegény Valentine!

- Úgy érzem magam csakugyan, mintha leláncoltak volna, de ugyanakkor olyan gyönge is vagyok, hogy szinte támasznak tekintem azokat a kötelékeket, és félek széttépni őket. Egyébként sem olyan ember az apám, akinek a parancsait büntetlenül lehet megszegni. Hatalmas ő hozzám képest, az volna önhöz képest is, sőt, magával a királlyal szemben is az lenne, mert hiszen őt szeplőtlen múltja és csaknem megingathatatlan állása védi. Ó, Maximilien! Esküszöm, csak azért harcolok, mert attól félek, nemcsak magamat töröm össze ebben a küzdelemben, hanem önt is.

- De utóvégre is - folytatta Maximilien -, miért esik ennyire kétségbe, Valentine, és miért látja ilyen sötétnek a jövőt?

- Azért, barátom, mert a múlt alapján ítélem meg.

- De hát, ha arisztokrata szemmel nézve személyem nem jelent is valami fényes házasságot, többféle szempontból mégiscsak ahhoz a társasághoz tartozom, amelyben ön is él. Elmúlt már az a világ, amikor két Franciaország volt e hazában. A Monarchia legelőkelőbb családjai keveredtek a Császárság családjaival: a lándzsa arisztokráciája összeházasodott az ágyú nemességével. Én ehhez az utóbbihoz tartozom, szép jövő vár reám a hadseregben, nem valami nagy, de függetlenséget biztosító vagyonom van. Édesapám emlékét úgy őrzik a mi szűkebb hazánkban, mint egyikét a legbecsületesebb kereskedőkének. Azért mondtam azt, hogy a mi szűkebb hazánkban, Valentine, mert ön is csaknem marseille-i.

- Ne is említse nekem Marseille-t, Maximilien, mert édesanyám jut eszembe róla, az az angyal, akit mindenki sajnált, aki rövid földi életében gondot viselt leányára, és gondot visel ma is örök mennyországi otthonában, vagy legalább remélem ezt. Ó, ha szegény anyám élne, nem volna mitől félnem. Megmondanám neki, hogy önt szeretem, és ő megvédene bennünket.

- Fájdalom, Valentine - jegyezte meg Maximilien -, ha ő élne, akkor én bizonyára nem is ismerném önt, mert hiszen éppen most mondta, hogy ha ő élne, ön boldog volna, márpedig a boldog Valentine bizonyára megvetéssel nézne le reám, nagysága magasságából.

- Ó, barátom! - kiáltott fel Valentine. - Lám, most ön az igazságtalan... De mondja csak...

- Mit mondjak? - kérdezte Maximilien, látva, hogy Valentine habozik.

- Mondja csak - folytatta a fiatal lány -, volt valaha Marseille-ben valami egyenetlenség az ön édesapja és az én apám között?

- Nem tudok róla, hogy lett volna - válaszolta Maximilien -, hacsak az nem, hogy az ön édesapja a Bourbonoknak volt igen buzgó híve, az enyém pedig szívvel-lélekkel a császár mellé állt. Amint tudom, mindössze ennyi választotta el őket egymástól. De miért kérdezte ezt, Valentine?

- Mindjárt megmondom - felelte a fiatal lány -, mert önnek mindent kell tudnia. Hallgasson csak ide. Aznap volt, amikor az újságban közölték, hogy önt a Becsületrend tisztjévé nevezték ki. Mindannyian nagyapámnál, Noirtier úrnál voltunk, sőt, még ott volt Danglars úr is, tudja, az a bankár, akinek a lovai tegnapelőtt mostohaanyámnak és öcsémnek csaknem a halálát okozták. Hangosan olvastam fel nagyapámnak az újságot, miközben ezek az urak Danglars kisasszony házasságáról beszéltek. Amikor ahhoz a részhez értem, amely önre vonatkozott, és amelyet én már előzőleg olvastam, mert hiszen ön előtte való reggel már közölte velem a jó hírt, amikor, mint mondtam, odaértem az önt érintő szakaszhoz, nagyon boldog voltam... de ugyanakkor féltem is attól, hogy hangosan ki kell mondanom az ön nevét, és bízvást ki is hagytam volna, ha nem tartok attól, hogy rosszul értelmezik hallgatásomat. Így hát összeszedtem minden bátorságomat és felolvastam.

- Drága Valentine!

- Alig hangzott el azonban az ön neve, apám hátrafordult. Annyira bizonyosra vettem (látja, milyen csacsi vagyok!), hogy mindenkire villámcsapásként hat majd ez a név, hogy úgy láttam, mintha apám összerezzenne, sőt még (de ezt már bizonyosra veszem, hogy képzelődés volt) Danglars úr is. "Morrel - mondta apám -, várjon csak! (Összevonta a szemöldökét.) Vajon valamelyik marseille-i Morrel volna ez, azoknak a dühös bonapartistáknak egyike, akik annyi bajt okoztak nekünk 1815-ben?" "Az bizony - válaszolta Danglars úr. - Sőt, azt hiszem, az öreg hajótulajdonos fia."

- Igazán? - kérdezte Maximilien. - És mondja csak, Valentine~ mit felelt az édesapja?

- Valami szörnyűt mondott, amit nem is merek elismételni.

- De csak mondja - biztatta Maximilien mosolyogva.

- "Az ő császáruk - folytatta apám a szemöldökét összehúzva - értette a módját, hová tegye fanatikus híveit. Ő maga is ágyútölteléknek nevezte őket, és ez volt az egyetlen név, amit érdemeltek. Örömmel látom, hogy az új kormányzat visszaállítja ezt az üdvös elvet. És ha csak ezért védenék Algériát, gratulálnék a kormánynak, noha kissé sokba kerül ez a hadjárat."

- Hát ez valóban eléggé embertelen politika - jegyezte meg Maximilien. - De sose piruljon, drága barátnőm, azért, amit Villefort úr mondott. Az én jó apám ebben a tekintetben egy cseppet sem maradt az öné mögött. Ezt szokta hangoztatni: "Vajon a császár, aki annyi szép tettet vitt végbe, miért nem állít össze égy ezredet bírákból és ügyvédekből, és miért nem küldi őket a tűzvonalba?" Láthatja, drága barátnőm, mind a festői kifejezésekben, mind a gondolatok szelídségében mennyire hasonlítanak egymáshoz a pártok. De mi volt a véleménye Danglars úrnak a királyi ügyész szavairól?

- Szokott alattomos nevetésével nevetett, amelyet mindig oly kegyetlennek találok. Egy perc múlva felálltak és távoztak. Csak akkor láttam, hogy drága jó nagyapám milyen izgatott lett. Meg kell mondanom, Maximilien, hogy én vagyok talán az egyetlen, aki kitalálja, mi okozza ennek a szegény, szélütött embernek az izgalmát. Sejtettem egyébként, hogy az előtte lefolyt beszélgetés hathatott rá így (mert egyáltalában nem veszik tekintetbe őt, szegény nagyapát!), hiszen rágalmazták a császárját, akinek ő állítólag olyan fanatikus híve volt.

- Ez így is volt - jegyezte meg Maximilien -, a Császárságban ismert név, szenátor volt az ön nagyapja, és mint ön is tudja, vagy nem tudja, Valentine, a Restauráció alatt csaknem minden bonapartista összeesküvésben részt vett.

- Igen, olykor hallok suttogni ezekről a dolgokról, amelyeket elég különöseknek találok. A nagyapa bonapartista, az apa királypárti. De elvégre mit lehet tenni?... Én tehát visszatértem hozzá.

Tekintetével az újságra mutatott.

- Mi tetszik, nagyapa? - kérdeztem. - Meg van elégedve?

Igent intett a fejével.

- Azzal, amit apám mondott az imént? - kérdeztem.

Most nemet intett.

- Azzal, amit Danglars úr mondott?

Ismét nemet íntett.

- Akkor azzal, hogy Morrel urat - nem mertem azt mondani, hogy Maximilien - kinevezték a Becsületrend tisztjévé?

Igent intett.

- Hitte volna ezt, Maximilien? Örült neki, hogy önt a Becsületrend tisztjévé nevezték ki, holott nagyapa nem is ismeri önt. Talán egy kis hóbort ez az ő részéről, mert azt mondják, már egészen gyermekes lett. De én nagyon szeretem ezért az igenért.

- Furcsa dolog - tűnődött Maximilien. - Édesapja tehát gyűlölne, míg nagyapja ellenkezőleg... Különös dolog ez a pártálláson alapuló szeretet és gyűlölet!

- Csitt! - kiáltott fel hirtelen Valentine. - Bújjon el, meneküljön, jön valaki!

Maximilien felkapott egy ásót, és nekifogott nagy buzgalommal a lucerna irtásának.

- Kisasszony! Kisasszony! - kiáltotta egy hang a fák mögül. - Villefort-né asszony keresi mindenfelé, és hívatja önt. Látogató érkezett a szalonba.

- Látogató! - ismételte Valentine izgatottan. - Ugyan ki az a látogató?

- Valami nagyúr, egy herceg, ahogy mondják. Monte Cristo grófja.

- Megyek már - felelte Valentine jó hangosan.

A gróf nevének hallatára megremegett a kerítés túlsó oldalán valaki, aki egyébként minden találkozáskor ezt a megyek már-t hallotta utoljára szerelme ajkáról.

- Ejha! - tűnődött Maximilien, és elgondolkozva támaszkodott ásójára. - Vajon Monte Cristo grófja honnan ismeri Villefort urat?

Az imént valóban Monte Cristo grófja érkezett Villefort-néhoz, hogy viszonozza a királyi ügyész látogatását. A gróf neve hallatára, mint ahogy ez érthető is, lázba jött az egész ház.

Villefort-né éppen a szalonban tartózkodott, amikor a grófot bejelentették. Azonnal behívatta fiát, hogy a gyermek ismét hálás köszönetet mondjon a grófnak. Édouard, aki két nap óta egyébről se hallott, csak erről a nagy személyiségről, lóhalálában futott oda, de nem azért, hogy szót fogadjon anyjának, vagy a grófnak köszönetet mondjon, hanem pusztán kíváncsiságból, és azért, hogy jól körülnézzen, és majd egypár csúfondáros megjegyzést tehessen, amelyek hallatára anyja ezt szokta mondani: "Ó, micsoda rosszcsont! De nem tudok rá haragudni, annyi esze van!"

Az első szokásos udvariaskodások után a gróf Villefort úr iránt érdeklődött.

- Férjem a kancellár úrnál ebédel - válaszolt a fiatalasszony. - Az imént távozott, és bizonyosra veszem, nagyon fogja sajnálni, hogy elmulasztotta az ön látogatását.

A gróf érkeztekor már két másik vendég is volt a szalonban. Ezek majd felfalták szemükkel Monte Cristót, de azután az udvariasságnak és kíváncsiságuknak eleget téve, kellő időben elköszöntek.

- Igaz is, hol van nővéred, Valentine? - kérdezte Villefort-né Édouard-tól. - Hívják be, hadd mutassam be a gróf úrnak.

- Leánya is van, asszonyom? - kérdezte a gróf. - De hiszen az még bizonyára gyermek.

- Villefort úr leánya - felelte a fiatalasszony. - Első házasságából származó nagy és szép lány.

- De mélabús - szakította félbe a kis Édouard, és a kalapja mellé díszül kitépett egy tollat egy pompás amerikai papagáj farkából, mire a szegény madár aranyos állványán rikácsolni kezdett fájdalmában.

Villefort-né csak ennyit mondott:

- Csend legyen, Édouard! Ennek a kis szeleverdinek csaknem igaza van, és csak azt ismétli meg, amit én több ízben fájó szívvel megjegyeztem már. Mert Villefort kisasszony mindannak ellenére, hogy sokat szórakoztatjuk, szomorú és hallgatag természetű, ami bizony szépsége rovására megy. De nézz csak utána, Édouard, miért nem jön?

- Mert nem ott keresik, ahol van.

- Hát hol keresik?

- Noirtier nagypapánál.

- És úgy hiszed, hogy nincs ott?

- Nem, nem, nem, nem, nem ott van - válaszolta Édouard danolászva.

- Hát hol van? Mondd meg, ha tudod.

- A nagy gesztenyefa alatt van - folytatta a gonosz fiú, és anyja minden tiltása ellenére legyeket fogott a papagájnak, amely mohó örömmel fogadta a csemegét.

Villefort-né éppen a csengő után nyúlt, hogy a szobalánnyal közölje, hol találhatja meg Valentine-t, amikor a fiatal lány belépett. Valóban szomorúnak látszott, sőt, aki figyelmesen megnézte, könnyek nyomait is felfedezhette a szemében.

Valentine, akit az elbeszélés gyors sodrában már bemutattunk ugyan olvasóinknak, de közelebbről még nem ismertettük meg, magas, karcsú, tizenkilenc éves leány volt. Haja világos gesztenyebarna, szeme sötétkék, járása bágyadt, olyan finoman előkelő, amilyen édesanyjáé volt. Hófehér, keskeny keze, gyöngyházfényű nyaka, futó pirosságtól élénkülő arca az első pillantásra azokhoz a szép angol nőkhöz tette hasonlóvá, akiket elég költői módon önmagukban gyönyörködő hattyúkhoz hasonlítanak.

Amikor Valentine belépett, és mostohaanyja mellett megpillantotta az idegent, akiről már olyan sokat hallott, a lányoknál egyébként szokásos kényeskedések nélkül, szemét le sem sütve, olyan bájjal üdvözölte a grófot, hogy annak érdeklődését még jobban felkeltette.

Monte Cristo felállt.

- Villefort kisasszony, mostohalányom - mutatta be Villefort-né Monte Cristónak a leányt, miközben a pamlag fölé hajolt, és kezével Valentine-re mutatott.

- És Monte Cristo gróf úr, Kína királya, Kokinkína császára - jegyezte meg a vásott lurkó, alamuszi pillantást vetve nővérére.

Víllefort-né most már elsápadt, és majdnem megneheztelt erre az Édouard névre hallgató házicsapásra.

A gróf azonban, éppen ellenkezőleg, mosolygott és kedvtelve nézte a gyereket, amitől az anya öröme és elragadtatása a tetőfokra hágott.

- Asszonyom - folytatta a gróf a beszélgetést, és hol Villefort-néra, hol Valentine-re nézett -, nem volt szerencsém már valahol látni önöket? Már az imént gondoltam erre. És mikor a kisasszony belépett, látása újabb fényt vetett egy már elmosódott emlékemre. Bocsásson meg ezért a szóért.

- Nem valószínű, uram. Villefort kisasszony nemigen szereti a társaságot, és ritkán járunk el hazulról - jegyezte meg a fiatalasszony.

- Nem is társaságban láttam én a kisasszonyt, sem önt, asszonyom, sem pedig ezt a kedves kis lurkót. A párizsi társaságot egyébként egyáltalában nem ismerem, mert, mint volt szerencsém mondani, csak néhány napja vagyok Párizsban. Nem, de ha megengedi, hogy kissé gondolkodjam... várjon csak...

A gróf végighúzta kezét a homlokán, mintha emlékeit akarná összeszedni.

- Nem, ez valahol odakint volt... valahol... nem tudom... de úgy rémlik, hogy ez az emlék nem választható el egy szép napsütéstől és valami vallásos ünnepségtől... A kisasszony kezében virág volt, a gyermek egy kertben valami szép páva után futkosott, ön pedig, asszonyom, egy lugas lombjai alatt ült... Segítsen hát, asszonyom! Amiket mondtam, nem idéz fel önben semmi emléket?

- Nem, igazán nem - válaszolt Villefort-né -, márpedig úgy vélem, gróf úr, hogy ha bárhol is találkoztunk volna, az nem mosódott volna el az emlékezetemben.

- Meglehet, hogy a gróf úr Olaszországban látott bennünket - jegyezte meg félénken Valentine.

- Csakugyan Olaszországban... az lehetséges - mondta Monte Cristo. - Utazott Olaszországban, kisasszony?

- Két évvel ezelőtt jártunk ott mostohaanyámmal. Az orvosok féltették a tüdőmet, és Nápoly levegőjét ajánlották. Bolognán, Perugián és Rómán keresztül utaztunk.

- Jó úton járunk, kisasszony - kiáltott fel Monte Cristo, mintha ez az egyszerű felsorolás emlékezetébe idézte volna a letűnt emlékeket. - Perugiában, Úrnapján, a Posta fogadó kertjében, ahol a véletlen hozott össze bennünket, önt, asszonyom, a fiát, a kisasszonyt meg engem. Már emlékszem, hogy ott volt szerencsém látni önöket.

- Igen jól emlékszem Perugiára, uram, és a Posta fogadóra, sőt az ünnepre is, amelyet említett - mondta Villefort-né. - De hiába erőltetem meg szégyenletesen gyenge emlékezetemet, nem tudok visszaemlékezni, hogy szerencsém lett volna önt ott látni.

- Különös, én magam sem emlékszem rá - jelentette ki Valentine, és szép szemét Monte Cristóra emelte.

- Ó, én bizony emlékszem! - jegyezte meg Édouard.

- Majd segítek, asszonyom - kezdte ismét a gróf. - A nap égetően sütött. Önök lovakra vártak, de azok az ünnepek miatt nem érkeztek meg. A kisasszony bement a kert mélyére, kedves fia pedig egy madár után futva tűnt el.

- Meg is fogtam, mama, hiszen tudod - mondta Édouard. - Ki is húztam a farkából három tollat.

- Ön, asszonyom, a szőlőlugasban maradt. Nem emlékszik rá, hogy egy kőpadon ült, és mialatt, ahogy már mondtam, kedves fia és Villefort kisasszony távol voltak, ön elég hosszasan elbeszélgetett valakivel?

- Igen, igen, csakugyan így volt - válaszolt a fiatalasszony elpirulva -, emlékszem... valami hosszú gyapjúköpenybe burkolózott férfival... talán egy orvossal beszélgettem.

- Így van, asszonyom. Hát az a férfi én voltam. Már akkor két hete laktam abban a szállóban, kigyógyítottam váltólázból a komornyikomat, sárgaságából pedig a fogadóst, és ilyen módon valami kiváló orvosnak hittek. Elég hosszan beszélgettünk, asszonyom, igen különböző dolgokról, Peruginóról, Raffaelről, különféle szokásokról, viseletekről, arról a hírneves aqua-tofaná-ról,^[7] amelynek titkát, mint önnek is mondták, asszonyom, ha jól emlékszem, Perugiában még ma is őrzik.

- Igen, igen - mondta élénken Villefort-né, némi nyugtalansággal -, most már tudom!

- Részletesen már nem emlékszem rá, miket mondott róla, asszonyom - folytatta a gróf tökéletes nyugalommal -, de arra igenis jól vissza tudok emlékezni, hogy ön is osztozott a rólam elterjedt balvéleményben, és Villefort kisasszony egészségi állapotára nézve kért tőlem tanácsot.

- De hiszen ön a valóságban orvos volt, uram - mondta Villefort-né -, ha egyszer betegeket gyógyított meg.

- Molière vagy Beaumarchais azt felelnék önnek, asszonyom, hogy éppen azért, mert nem vagyok orvos, a betegeim meggyógyultak, noha nem én gyógyítottam meg őket. Én csak annyit mondok, hogy eléggé alaposan tanulmányoztam a kémiát és a természettudományokat, de nem hivatásszerűen... Tetszik érteni?

Ebben a pillanatban hatot ütött az óra.

- Hat óra - jegyezte meg Villefort-né, szemmel láthatóan izgatottan. - Volna szíves megnézni, Valentine, hogy nagyapja felkészült-e a vacsorához?

Valentine felállt, és elköszönt a gróftól, azután szó nélkül kiment a szobából.

- Istenem! Csak nem miattam küldte most ki Villefort kisasszonyt, asszonyom? - kérdezte a gróf, mikor Valentine eltávozott.

- Szó sincs róla - felelte élénken a fiatalasszony. - De ebben az időpontban szoktuk Noirtier urat leültetni szomorú vacsorájához, amellyel eltengeti szomorú életét. Tudja, uram, milyen siralmas állapotban van a férjem édesapja?

- Tudom, asszonyom, Villefort úr elmondta... Azt hiszem, bénulásról van szó.

- Sajnos, arról. A szegény öreg képtelen a legcsekélyebb mozdulatra is. Ebbe az emberi gépezetbe már csak hálni jár a lélek, az is halvány és reszketeg, mint a kihunyni készülő lámpafény. De bocsásson meg, uram, hogy házi bajainkkal untatom, ott szakítottam önt félbe, amikor éppen arról beszélt, hogy ügyes kémikus.

- Ó, ezt nem mondtam, asszonyom - felelte a gróf mosolyogva.

- Ellenkezőleg, azért tanulmányoztam a kémiát, mert elhatároztam, hogy miután úgyis főleg Keleten akarok élni, követni fogom Mithridatész király^[8] példáját.

- Mithridates rex Ponticus - vágott közbe a szeleverdi gyerek, és egy pompás albumból képeket vagdalt ki. - Az volt az, aki minden reggelire megivott egy csésze mérgezett tejszínt.

- Édouard! Komisz kölyök! - kiáltott Villefort-né, és kikapta fia kezéből a megcsonkított könyvet. - Kibírhatatlan vagy, egészen kétségbeejtesz. Menj innen, eredj Valentine nénéd után a jó Noirtíer nagypapához.

- Az albumot... - mondta Édouard.

- Minek az neked?

- Az albumot akarom.

- Miért vagdaltad ki belőle a képeket?

- Mert nekem úgy tetszett.

- Takarodj innen! Eredj!

- Nem megyek én, ha nem kapom meg az albumot - jelentette ki a fiú, és belevetette magát egy nagy karosszékbe. Rendes szokásához híven most sem engedelmeskedett.

- Itt van hát, és hagyj békén bennünket - mondta Villefort-né.

Odaadta az albumot Édouard-nak. A gyerek, anyja kíséretében, kifelé indult.

A gróf szemmel követte Villefort-nét.

"Vajon becsukja-e az ajtót mögötte?" - tűnődött.

Villefort-né a legnagyobb gondossággal tette be az ajtót a gyerek mögött.

A gróf úgy tett, mintha nem vette volna észre.

A fiatalasszony még egyszer körülnézett, azután visszaült a pamlagra.

- Engedje megjegyeznem, asszonyom - mondta a gróf azzal a jóindulattal, amelyet ismerünk nála -, ön túlságosan szigorú ezzel a kedves kis kópéval.

- Erre szükség van, uram - válaszolt Villefort-né igazi anyai önérzettel.

- Cornelius Neposból idézett Édouard úr, amikor Mithridatész királyról volt szó - mondta a gróf -, és ön olyan idézetet szakított félbe, amely azt bizonyítja, hogy a fiú nevelője nem vesztegeti vele hiába az idejét, és hogy a kedves fia, korához képest, igen sokat tud.

- Annyi bizonyos, gróf úr - felelte az anya, akinek hízelgett ez a kijelentés -, hogy nagyon tehetséges, és mindent megtanul, amit csak akar. Csupán egyetlen hibája van: nagyon is önfejű. De visszatérve a gyerek szavaira, önnek az a véleménye, gróf úr, hogy az óvatos Mithridatész valóban élt is ezzel a módszerrel, és ez meg is menthette az életét?

- Annyira hiszem ezt, asszonyom, hogy én magam is ezzel a módszerrel éltem Nápolyban, Palermóban és Szmirnában, vagyis három alkalommal, és bizony óvatosság nélkül otthagytam volna a fogamat.

- És bevált ez a módszer?

- Tökéletesen.

- Igaz is, hiszen most jut eszembe, hogy ön már beszélt ilyesmiről Perugiában is.

- Igazán? - kérdezte a gróf, remekül megjátszott meglepetéssel.

- Én bizony nem emlékszem rá.

- Azt kérdeztem akkor öntől, vajon a mérgek egyenlően hatnak-e az északi és a délvidéki emberekre, mire ön azt felelte, hogy az északiak hideg és vértelen természete nem rendelkezik azzal a fogékonysággal, mint a déliek bővérű és tüzesebb vérmérséklete.

- Ez igaz - jelentette ki Monte Cristo. - Láttam, amint orosz emberek a legcsekélyebb rossz hatás nélkül fogyasztottak el olyan növényi anyagokat, amelyek egy nápolyit vagy egy arabot feltétlenül megöltek volna.

- Így hát úgy véli, hogy nálunk még biztosabb lenne ez a hatás, mint Keleten, és hogy a mi ködös, esős vidékünkön a méreg fokozódó adagolását könnyebben megszokhatná valaki, mint a melegebb vidékeken?

- Természetesen. Mindenkor tekintetbe kell azonban venni, hogy csak az ellen az egyetlen méreg ellen védekezhetik valaki, amelyhez hozzászoktatta magát.

- Igen, értem. És ön például hogyan szoktatná, helyesebben hogyan szoktatta hozzá a természetét?

- Ó, ez igen egyszerű. Fel kell tenni, hogy előre tudja, milyen mérget akarnak ön ellen felhasználni... Feltéve, hogy ez a méreg... például brucin lenne...

- A brucint a vad angustur-fából nyerik, úgy tudom - jegyezte meg Villefort-né.

- Pontosan így van, asszonyom - felelte Monte Cristo -, de azt hiszem, nem sokat kell tőlem tanulnia. Fogadja elismerésemet. Nőknél ritkán látni ilyen jártasságot.

- Bevallom, igen nagy szenvedéllyel foglalkozom az okkult tudományokkal, amelyek éppúgy a képzelethez szólnak, mint a költészet, és ugyanúgy kifejezhetők számjegyekkel, mint akár egy algebrai egyenlet - mondta Villefort-né. - De nagyon kérem, folytassa. Amit mond, az a legnagyobb mértékben leköti az érdeklődésemet.

- Jól van, tegyük fel tehát, hogy az a méreg például brucin volna - folytatta Monte Cristo -, és hogy ön az első napon egy milligrammnyit venne be belőle, a második napon kettőt, a tizedik nap végén már egy centigrammnál tartana. Húsz nap múlva, napi egy milligrammos emeléssel már három centigrammot venne be, akkora adagot, amelyet ön egészen könnyedén el tud viselni, noha ez a mennyiség másvalakire nézve, aki nem szoktatta hozzá magát, már igen veszedelmes volna. Végül is, egy hónap elteltével, ha ön ugyanabból a korsóból iszik mérgezett vizet, amelyikből egy másik személy is iszik, azt a méreg megölné, ön pedig túljutna rajta egy csekély rosszulléttel. Legfeljebb ebből tudná meg, hogy mérgezett volt a víz.

- Más ellenmérget nem ismer?

- Nem.

- Sokszor és újra meg újra elolvastam Mithridatész történetét - mondta Villefort-né elgondolkodva -, de bizony mesének tartottam.

- Pedig az nem mese, asszonyom. A történelem, rendes szokása ellenére, ezúttal igazat beszél. De amit ön mond, asszonyom, és amit kérdez, nem valami szeszélyes kíváncsiság csupán, mert hiszen két évvel ezelőtt is feltett nekem hasonló kérdéseket, és azt mondta az imént, hogy Mithridatész története már régóta foglalkoztatta önt.

- Ez igaz is, uram, fiatal koromban legszívesebben növénytannal és ásványtannal foglalkoztam, és később, amikor rájöttem, hogy a gyógynövények használata Keleten nemegyszer megmagyarázza a népek történetét és az egyének életét, mint ahogy a virágok feltárják minden szerelmes gondolatukat, nagyon sajnáltam, hogy nem férfinak születtem, mert így egy új Flamel, Fontana vagy Cabanis lehetnék.

- Annál is inkább, asszonyom - folytatta Monte Cristo -, mert a keletiek nem szorítkoznak arra, hogy Mithridatész módján a mérgekből csak vértet készítsenek maguknak, hanem tőrt is alkotnak belőlük. A tudomány az ő kezükben nemcsak védekező fegyver, hanem igen gyakran támadó is. Az egyiket testi szenvedéseik ellen használják, a másik ellenségeik ellen való. Az ópiummal, a belladonnával, a vad angusturral, a bürökkel vagy a babérmeggyel elaltatják mindazokat, akiket el akarnak tenni láb alól. Azok között az egyiptomi, török vagy görög nők között, akiket itt javasasszonynak neveznének, egyetlenegy sincs, aki kémiai tudásával el ne képesztene egy orvost, és lélektan tekintetében kétségbe ne ejtene egy gyóntatót.

- Igazán? - kérdezte Villefort-né, és szeme e beszélgetés alatt különös lánggal csillogott.

- Hát, istenem, bizony így van ez, asszonyom - folytatta Monte Cristo. - A Kelet titkos drámáinak szövevénye így bonyolódik és így bomlik ki, a szerelmi bájitaltól a halált okozó növényig, a mennyei gyönyörűséget hozó keveréktől egészen a pokolhoz lealjasító italig. Annyi mindenféle árnyalat van, ahány szeszély és furcsaság az ember fizikai és erkölcsi természetében megbújik. Sőt többet mondok, e kémikusok művészete csodálatosan tudja alkalmazni orvosságait és mérgeit a szerelmi vagy bosszúvágyak sokfélesége szerint.

- De uram - vetette ellen a fiatalasszony -, ezek a keleti társadalmak, amelyekben ön életének egy részét töltötte, olyan fantasztikusak, mint a szép országaikból származó mesék. Ott tehát büntetlenül el lehet tenni valakit láb alól? Csakugyan valóság hát az a Bagdad és Bassora, amelyről Galland^[9] beszél? A szultánok és nagyvezírek, akik ezeket a társadalmakat kormányozzák, és akik ugyanazt végzik, mint Franciaországban a kormányok, valóban afféle Harun-al-Rasidok és Dzsafárok, akik nemcsak megbocsátanak a méregkeverőnek, hanem még miniszterelnökké is teszik, ha bűntette lángészre vall, és ebben az esetben aranybetűkkel íratják, meg történetét, hogy az unalom óráiban szórakozzanak vele?

- Dehogy, asszonyom, ilyen fantasztikus világ már Keleten sincs. Ott is vannak, noha más néven nevezett és más ruhába bújtatott rendőrbiztosok, vizsgálóbírák, királyi ügyészek és szakértők. Ott is felakasztják, ott is lefejezik és karóba húzzák a bűnösöket annak rendje és módja szerint... Csakhogy ezek a bűnösök ügyes csalók módjára tévútra vezetik az emberi igazságszolgáltatást, és ügyes fondorlatokkal biztosítják vállalkozásuk sikerét. Nálunk, ha egy ostoba fajankót megszáll a gyűlölet vagy a kapzsiság ördöge, ha tönkre akarja tenni valami ellenségét, vagy láb alól akarja eltenni nagyszülőjét, elmegy a fűszereshez, hamis nevet mond be, ami jobban elárulja, mint az igazi neve, és azzal az ürüggyel, hogy a patkányok nem hagyják aludni, öt-hat gramm arzént vásárol. Ha nagyon ügyes, öt vagy hat szatócshoz is bemegy, amitől ötszörte vagy hatszorta könnyebben ismerik fel. Majd, amikor már kezében a különleges szer, akkora adag arzént ad be ellenségének vagy nagyapjának, amelytől akár egy mammut vagy masztodon is felfordulna. Az áldozat viszont ész nélkül üvölteni kezd, mire az egész környék összeszalad kétségbeesésében. Lóhalálában megérkezik egy csapat rendőr és csendőr is. Orvosért küldenek, aki felboncolja a halottat, és a gyomrában és beleiben kanálszámra talál arzént. Másnap száz újság tárgyalja az esetet az áldozat és a gyilkos nevével. Még akkor este jelentkezik a szatócs vagy jelentkeznek a szatócsok, és azt mondja, vagy azt mondják "Én adtam el ennek az úrnak az arzént." És inkább húszat is felismernek egy helyett, csak hogy a valódit el ne szalasszák. Az ostoba bűnöst lefülelik, bebörtönzik, kivallatják, szembesítik, rábizonyítanak mindent, elítélik, lefejezik. Vagy ha netán valami magasabb rangú hölgy volna, életfogytiglan tartó börtönre ítélik. Így értik a kémiát az ön északi emberei, asszonyom, Desrues mindenesetre jobban értette a dolgát, el kell ismernem.

- Mit csináljunk? - nevetett a fiatalasszony. - Azt tesszük, amit lehet, uram. Nem mindenki van a Mediciek vagy a Borgiák titkainak birtokában.

- Most pedig akarja, hogy megmondjam, mi okozza mindezt a sok ostobaságot? - kérdezte a gróf vállat vonva. - Az, hogy az önök színházaiban, legalábbis ahogy a darabok olvasása után megítélhetem, mindig olyan embereket lehet látni, akik vagy egy fiola tartalmát isszák ki, vagy pedig egy gyűrű foglalatába harapnak, és máris szörnyethalnak. Öt percre rá legördül a függöny, a nézők elszélednek. Senki sem tudja, mi lesz a gyilkosság következménye, Nem lát senki rendőrbiztost szolgálati övvel, sem káplárt a maga négy emberével, és mindez feljogosítja a szegény együgyűeket, hogy azt higgyék, ilyen egyszerűen folyik le a dolog. De menjen ki csak Franciaországból akár Aleppóba, akár Kairóba, vagy akárcsak Nápolyba vagy Rómába, ott majd nyílegyenes tartású, pirospozsgás arcú embereket lát az utcán, akikre a sánta ördög azt mondaná, ha megérintené bűvös köpenyével: "Ez az úr három hét óta meg van mérgezve, és egy hónap múlva meg is hal."

- De hiszen akkor hát ismét megtalálták annak a híres aquatofanának a titkát, amelyről Perugiában azt mondták nekem, hogy elveszett - jelentette ki Villefort-né.

- Édes istenem! Hát elveszhet valami az emberek között, asszonyom? A művészetek helyüket változtatva bejárják a világot. Új elnevezést kap minden, ennyi az egész, és ez megtéveszti az egyszerű embereket. Az eredmény azonban mindig ugyanaz. A méreg különösképpen mindig egy bizonyos szervünket támadja meg, egyik a gyomrot, másik az agyat, megint másik a beleket. Van méreg, amely köhögésre ingerel, ez a köhögés tüdőgyulladásra vezet, vagy más olyan betegségre, amely a tudomány könyvében már szerepel. Ez a betegség azonban azért még halálos is lehet. De ha még nem volna is az, azzá lesz a gyakorlatlan orvosok, az általában gyenge kémikusok kezelése következtében. Ezek mindent a betegségre fognak magyarázni, vagy ellenkezőleg, ahogy éppen tetszik. És már meg is öltek egy embert egész szakszerűen, minden szabály megtartásával, ami ellen az igazságszolgáltatás egy szó kivetnivalót sem találhat, mint ahogy egy szörnyűséges kémikus barátom, a kitűnő Adelmonte de Taormine abbé mondta Szicíliában. Az abbé igen alaposan tanulmányozta az ilyen nemzeti sajátosságú jelenségeket.

- Ijesztő ez, de egyúttal csodálatos is - jegyezte meg a fiatalasszony, és olyan élesen figyelt, hogy meg sem moccant. - Bevallom, azt hittem, hogy mindezeket a módszereket a középkorban találták ki.

- Igen, ez kétségtelen, de napjainkban tökéletesítették őket. Mert mire valók is volnának az olyan tényezők, mint az idő, az állami támogatások, a medáliák, az érdemkeresztek, a Montyon-díjak, ha nem arra, hogy a társadalmat a legnagyobb tökéletesség útjára vezessük? És az ember csak akkor lesz tökéletes, ha majd teremteni és rombolni is tud, mint az Isten. Rombolni egyébként máris tud, és ez már a tökéletesség útjának egyik fele.

- Ilyen módon - folytatta Villefort-né, makacsul visszatérve témájához - a Borgiák, a Mediciek, a Renék és Ruggierik mérgei, majd később valószínűleg Trenck báró mérge is, amelyekre a modern drámákban és regényekben unos-untalan visszatérnek...

- Mindez csak művészi fortély volt, asszonyom, semmi más - válaszolta a gróf. - Azt hiszi talán, hogy az igazi tudós egyszerűen a kiszemelt egyént veszi célba? Dehogy. A tudomány kedveli a kitérőket, az erőmutatványokat, a fantáziát, ha így fejezhetem ki magamat. Így például az a kitűnő Adelmonte abbé, akit az imént említettem, egészen csodálatos kísérleteket végzett ebben az irányban.

- Igazán?

- Bizony így van. Csak egyet idézek belőlük. Volt egy gyönyörű kertje, telve veteménnyel, virággal és gyümölccsel. A vetemények közül kiválasztotta a legbizalomgerjesztőbbet, egy káposztafejet például. Ezt a káposztát három napon keresztül arzénoldattal öntözte. A harmadik napon a káposzta beteg lett, sárgulni kezdett, itt volt az ideje, hogy levágják a tövéről. Mindenki szemében érett káposztafej volt, és megőrizte bizalomgerjesztő külsejét. Adelmonte abbé volt az egyetlen, aki tudta, hogy a káposzta meg van mérgezve. Magával vitte a káposztát, majd elővett egy nyulat, hiszen nagy nyúltenyészete is volt, macskái és tengerimalacai is voltak, amely tenyészetei cseppet sem álltak mögötte veteményes-, virágos és gyümölcskertjeinek. Adelmonte abbé fogott hát egy nyulat, megétetett vele egy káposztalevelet, mire a nyúl felfordult. Van-e valahol vizsgálóbíró, aki ezen valami kivetnivalót talál, és volt-e valaha királyi ügyész, aki vádat emelt volna Magendie vagy Flourens urak ellen, amiért nyulakat, tengerimalacokat vagy macskákat öltek meg? Soha. A nyúl felfordult hát, és az igazságszolgáltatás nem nyugtalankodott miatta. A felfordult nyulat Adelmonte abbé megnyúzatta a szakácsnőjével, a nyúl beleit pedig egy szemétdombra dobta. Ezen a szemétdombon kapirgált egy tyúk, felcsipegette a nyúl belét, most ő betegszik meg, és másnap vége. Abban a pillanatban, amikor görcsökben fetrengve haldoklik, egy keselyű kering éppen arra (Adelmonte hazájában igen sok a keselyű), ez lecsap a hullára, felviszi egy szikla tetejére, és ott elkölti. Három napra rá a szegény keselyű, amely már a lakoma óta egyre gyengült, egyszer csak a felhők magasságában szédelegni kezd, néhányszor megfordul a levegőben, és belezuhan egyenesen az ön halastavába. A csuka, az angolna meg a muréna mohó állatok, mint ön is tudja, s így felemésztik a keselyűt. No, mármost tegyük fel, hogy másnap az ön asztalára tálalják fel azt az angolnát, azt a csukát vagy azt a murénát, amelyekbe negyedik fordulóval jutott a méreg. Az ön vendége már ötödik fokon kapja a mérgezést, és nyolc-tíz nap múlva bélgörcsök, szívszorulások, gyomorfekély következtében meghal. Felboncolják, és az orvosok megállapítják: "A halál oka májdaganat vagy tífuszos láz."

- Igen ám, de mindezeket a körülményeket - jegyezte meg Villefort-né -, amelyeket ön láncszemek módjára egybefűzött, hatásukban a legkisebb véletlen is meggátolhatja. Hátha a keselyű nem éppen akkor repül arra, vagy a halastótól száz lépésnyire zuhan le?

- No, hát ebben áll éppen a művészet. Ha valaki Keleten nagy kémikus akar lenni, értenie kell ahhoz, hogy irányítsa a véletlent. Erre azután rá is jön.

Villefort-né ámuldozva hallgatta.

- Csakhogy - mondta - az arzént nem lehet eltüntetni. Bármilyen módon jut is a szervezetbe, az emberi testben megtalálható, ha a mennyiség halálos volt.

- Úgy van! - kiáltott fel Monte Cristo. - Úgy van! Éppen ezt mondtam én a derék Adelmonténak. Az abbé mosolygott, és egy szicíliai közmondással felelt, ami, azt hiszem, a franciáknál is közismert: "Fiam, a világot sem egy nap alatt teremtették, hanem egy hét kellett hozzá. Jöjjön vissza vasárnap." Következő vasárnap ismét elmentem hozzá. A káposztáját most már arzén helyett sztrichnin tartalmú sóoldattal, strychnos colubriná-val öntözte, mint ahogy ezt a tudósok nevezik. Ezúttal a káposztán semmiféle elváltozás nem esett, a nyúl sem idegenkedett tőle. Öt perc múlva a nyúl felfordult. A tyúk megette a nyulat, és másnap a tyúknak is vége volt. Most mi vettük át a keselyű szerepét, elvittük a tyúkot és kibontottuk. Ezúttal minden sajátos jelenség eltűnt, és csak az általános jelenségek maradtak meg. Egyetlen szervben sem mutatkozott semmiféle különös elváltozás. Mindössze az idegrendszer megbetegedése és agyvértolulás nyoma látszott, semmi más. A tyúkot nem érte mérgezés, gutaütés ölte meg. Ez ritka eset a tyúkoknál, tudom, de az embereknél annál gyakoribb.

Villefort-né egyre jobban elmélázott.

- Igazán szerencse - mondta -, hogy efféle anyagot csak a vegyészek tudnak előállítani, mert különben az emberiség egyik fele megmérgezné a másik felét.

- Vegyészek vagy olyan emberek, akik kémiával foglalkoznak - válaszolta Monte Cristo hanyagul.

- Meg azután - folytatta Villefort-né, és szinte erőszakkal tépte ki magát gondolatai közül -, bármilyen tudományosan készítik is elő, a bűn csak bűn marad. És ha az emberi igazságszolgáltatást ki is kerüli, Isten szeme elől nem bújhat el. A keleti emberek sokkal fortélyosabbak lelkiismeret dolgában, mint mi vagyunk, és a poklot bölcsen kihagyták, ez a különbség.

- Asszonyom, ez a kétség természetesen csak az önéhez hasonló tiszta lélekben születhetett meg, de a bölcselkedés hamarosan gyökerestül kiirtja onnan. Az emberi gondolat rossz oldalát talán mindig Jean-Jacques Rousseau közismert paradoxonja fogja legjobban összefoglalni: "A mandarint ötezer mérföldnyiről megölni az ujjunk hegyével." Az emberi élet ilyesmikből áll, és az értelem kimerül a róluk való álmodozásban. Igen kevés olyan embert talál, aki vadul felebarátja szívébe szúrja a kést, vagy hogy eltüntesse a föld színéről, olyan adag arzént csempész belé, amelyről az imént beszéltünk. Ez valóban túlzás vagy ostobaság. Hogy valaki odáig jusson, a vérének jóval harminchat fok fölé kell hevülnie, az érlökésének kilencvenre kell ugornia, és a lelkének is ki kell áradnia megszokott medréből. Ha azonban a filológiai módszerek szerint rokonértelmű, de enyhített kifejezést használ, akkor egyszerűen elhárított valakit az útjából. Ha ahelyett, hogy aljas gyilkosságot követne el, csak félretolja azt, aki útjában áll, mégpedig minden erőszak, minden durvaság nélkül, és nem okoz olyan fájdalmat, amely az áldozatot vértanúvá, a tettest pedig a szó szoros értelmében hóhérrá teszi, ha nincs vér, üvöltés, végvonaglás és főleg a beteljesedés szörnyű és bajt hozó pillanata, akkor ön kibújt az emberi törvények hatalma alól, amelyek azt mondják: "Ne zavard meg a társadalmat!" Hát így cselekednek sikerrel a keletiek, ezek a komoly és egykedvű emberek, akik fontos elhatározások keresztülvitelében nem sokat törődnek az idővel.

- Még mindig fennmarad a lelkiismeret - jelentette ki Villefort-né meghatott hangon és elfojtott sóhajtással.

- Igaz - mondta Monte Cristo -, szerencsére fennmarad a lelkiismeret, és enélkül nagyon boldogtalanok volnánk. Minden kissé erélyes cselekedet után a lelkiismeret ment fel bennünket, mivel ezer kitűnő mentséget kínál fel nekünk, amelyet egyedül saját magunk bírálunk el. És ezek a mentségek, bármilyen kitűnőek is arra, hogy nyugodt álmunkat biztosítsák, a törvényszék előtt talán még arra sem volnának elegendők, hogy megmentsék az életünket. Így például III. Richárdot csodálatosan megnyugtathatta lelkiismerete, amikor IV. Eduárd két gyermekének megölése után így tűnődött magában: "Egy kegyetlen és gonosz király gyermekei örökölték apjuk bűneit, amelyeket csak én ismertem fel ifjú hajlamaikban. Ez a két gyermek gátolt abban, hogy boldoggá tegyem az angol népet, amelyet ők mindenképpen a pusztulásba vittek volna." Így segítette meg lelkiismerete lady Macbeth-et is, aki, bármit mond is Shakespeare, nem férjének, hanem fiának akarta biztosítani a trónt. Ah! Az anyai szeretet olyan nagy erény, olyan hatalmas mozgatóerő, hogy miatta sok mindent meg lehet bocsátani. És Duncan halála után lady Macbeth ugyancsak boldogtalan lett volna a lelkiismerete nélkül.

Villefort-né mohón nyelte azokat a szörnyű életelveket és borzalmas paradoxonokat, amelyeket a gróf a maga sajátos, könnyed iróniájával adott elő.

Rövid hallgatás után megszólalt:

- Tudja-e, gróf úr, hogy ön igen félelmetesen érvel, és hogy kissé sötéten látja a világot? Vajon azért ítél így, mert lombikokon és kémlelőcsöveken át méri az emberiséget? Mert önnek igaza volt, ön nagy vegyész, és az az életelixír, amelyet a fiamnak beadott, és amely olyan gyorsan megmentette az életét...

- Ó, nem kell nagyon bíznia benne, asszonyom - mondta Monte Cristo -, a csodaszer egy cseppje életre keltette a haldokló gyermeket, de már három csepp a tüdejére kergette volna a vért, és szívdobogást okozott volna. Hat csepp elfojtotta volna a lélegzetét, és sokkal súlyosabb ájulást okozott volna, mint amilyenben találtam. Tíz csepp pedig azonnal megölte volna. Láthatta, asszonyom, milyen hevesen toltam el az üvegektől, amelyekhez meggondolatlanul hozzányúlt.

- Olyan borzasztó méreg az?

- Ugyan dehogy! Először is jegyezzük meg, hogy méreg tulajdonképpen nincs is, hiszen orvosságul a legerősebb mérgeket használják, amelyek aszerint, hogy miként adagolják őket, kitűnő gyógyszerekké válhatnak.

- Mi volt hát az?

- Kiváló barátomnak, Adelmonte abbénak szakszerű keveréke volt, amelynek használatára engem is megtanított.

- Valami kiváló görcsoldószer lehet! - mondta Villefort-né.

- Kitűnő hatású, asszonyom, hiszen látta - felelte a gróf. - És elég gyakran használom, persze kellő gonddal - tette hozzá nevetve.

- Elhiszem - válaszolta Villefort-né, ugyanolyan hangon. - Magam is nagyon ideges vagyok, és könnyen ájulásba esem, bizony elkelne nekem egy ilyen Adelmonte doktor, hogy megszabadítson fuldoklásaimtól, és megnyugtasson majd, mikor elfog a félelem, hogy egyszer csak hirtelen fulladás okozza halálomat. Egyelőre azonban, mivel Franciaországban nehéz ilyet találni, és mivel az ön abbéja valószínűleg nem hajlandó miattam Párizsba utazni, Planche úr görcsoldószeréhez folyamodom. Nagy szerepe van nálam a Hoffmann-cseppeknek és fodormentának is. Nézze, ezeket a pirulákat egyenesen erre a célra csináltattam. Kettős adagok.

Monte Cristo kinyitotta a teknőcből készült dobozkát, amelyet a fiatalasszony nyújtott át neki, és hozzáértő módjára szagolgatta meg a pasztillákat.

- Kitűnő szer - mondta -, de az a hátránya, hogy le kell nyelni, márpedig gyakran megesik, hogy az ájult ember erre képtelen. Jobban szeretem az én szeremet.

- Hát hiszen én is többre tartom, főleg azért, mert láttam a hatását. De a szer bizonyára titok, és nem vagyok eléggé tapintatlan ahhoz, hogy kifaggassam önt.

- Én viszont vagyok olyan lovagias, hogy felajánljam önnek, asszonyom - mondta Monte Cristo felállva.

- Ó, uram!

- De egy dolgot ne feledjen. Kicsiny adagban ez orvosság, nagy adagban azonban méreg. Egy cseppje visszaadja az életet, mint ahogy látta, de öt vagy hat csepp menthetetlenül öl, és szörnyű módon, mert egy pohárnyi borban felhígítva a bor ízét egy cseppet sem változtatja meg. De be is fejezem, asszonyom, hiszen szinte már úgy viselkedem, mintha tanácsot adnék.

Fél hetet ütött az óra, Villefort-né egy barátnőjét jelentették, aki vacsorára volt hivatalos.

- Ha harmadik vagy negyedik ízben volna szerencsém önhöz, gróf úr - mondta Villefort-né -, ahelyett hogy mindössze másodszor látom, ha régi jó barátnője lehetnék, ahelyett hogy egyszerűen a lekötelezettje vagyok, ragaszkodnám ahhoz, hogy itt tartsam vacsorára, és nem fogadnék el semmiféle kifogást.

- Ezer bocsánat, asszonyom - válaszolta Monte Cristo -, magamnak is van kötelezettségem, amelyet nem mulaszthatok el. Megígértem egy görög hercegnőnek, aki barátnőm, hogy a színházba kísérem. Még sohasem látta a párizsi Nagyoperát, és arra számít, hogy én viszem oda.

- Csak menjen, uram, de ne feledje a receptet.

- Hogy képzel ilyet, asszonyom! Akkor el kellene felejtenem ezt az egész beszélgetést, és azt az órát, amelyet ön mellett töltöttem, márpedig ez lehetetlen.

Monte Cristo köszönt és távozott.

Villefort-né elmélázott.

"Különös egy ember - mondta magában -, és erős a gyanúm, hogy Adelmonte lehet a keresztneve."

Monte Cristo minden várakozását felülmúlta az eredmény.

"Ez aztán a jó talaj - tűnődött távozóban. - Bizonyosra veszem hogy az elvetett mag megered."

És másnap, ígéretéhez híven, elküldte a kért receptet.

Az Operára való hivatkozás annál inkább helyénvaló volt, mert ezen az estén a Királyi Zeneakadémián ünnepi műsort tartottak. Levasseur, hosszú betegség után, most lépett ismét színre Bertram szerepében, és mint mindig, a divatos maestro műve Párizs legelőkelőbb társaságát vonzotta az Operába.

Morcerf-nek, mint a legtöbb gazdag ifjúnak, megvolt a maga földszinti zártszéke, ezenkívül vagy tíz baráti páholyban látták szívesen, nem is számítva az aranyifjak páholyát, ahol szintén megvolt a maga helye.

Château-Renaud zártszéke az övé mellett volt.

Beauchamp, újságírói minőségében, a terem királya volt, és bárhol helyet foglalhatott.

Ezen az estén Lucien Debraynek rendelkezésére állt a miniszter páholya, ő pedig azt felajánlotta Morcerf grófnak, aki, mivel Mercédès visszautasította, elküldte Danglars-nak, és megüzente neki, hogy ő maga az este folyamán valószínűleg meglátogatja a bárónét és leányát, ha a hölgyek szívesen fogadják a nekik felajánlott páholyt. A hölgyeknek eszükben sem volt visszautasítani az ajánlatot. Senki sem tud jobban örvendeni az ingyen páholynak, mint egy milliomos.

Ami Danglars-t illeti, ő kijelentette, hogy politikai elvei és ellenzéki képviselősége nem engedik meg, hogy a miniszter páholyában foglaljon helyet. Ennek következtében a báróné írt Luciennek, hogy jöjjön el érte, mivelhogy Eugénie-vel kettesben nem mehet el az Operába.

Valóban így is volt: ha a két nő egymagában ment volna el, megszólták volna őket, de ha Danglars kisasszony az anyjával és anyja szeretőjével megy az Operába, azon nincs semmi kivetnivaló. Úgy kell venni a világot, amilyen.

Mikor a függönyt felhúzták, a terem szokás szerint még csaknem üres volt. Ez is a mi előkelő párizsi divatunkhoz tartozik, hogy akkor érkezzünk a színházba, amikor az előadás már megkezdődött. Ennek az a következménye, hogy míg az első felvonás tart, a már ottlevő nézők nem az előadást nézik és hallgatják, hanem azt nézik, hogyan érkeznek az újabb nézők, és nem hallanak mást, csak az ajtók zaját és a beszélgetéseket.

- Nini! - mondta hirtelen Albert, amikor látta, hogy nyílik az egyik első emeleti páholy ajtaja. - Nini, itt van G... grófnő!

- Ki az a G... grófnő? - kérdezte Château-Renaud.

- Nohát, báró, ezt a kérdését nem bocsátom meg. Azt kérdezi, ki az a G... grófnő?

- Ah, igaz - mondta Château-Renaud. - Ugye, az a bájos velencei nő?

- Az bizony.

Ebben a pillanatban G... grófnő is észrevette Albert-t, és mosolyogva üdvözölték egymást.

- Ismeri? - kérdezte Château-Renaud.

- Ismerem - válaszolta Albert -, Franz mutatott be neki még Rómában.

- Lenne szíves nekem ugyanazt a szolgálatot megtenni Párizsban, amelyet Franz Rómában tett meg önnek?

- Nagyon szívesen.

- Csendet kérünk! - kiáltották többen is.

A két fiatalember tovább folytatta a beszélgetést, mit sem törődve a földszinti közönségnek azzal a kifejezett óhajával, hogy hallgathassa a zenét.

- A Mars-mezei lóversenyen is láttam a grófnőt - jegyezte meg Château-Renaud.

- Ma?

- Ma.

- Lám, lám, csakugyan, ma lóversenyvolt. Ön is fogadott?

- Hitvány kis összegben, mindössze ötven aranyban.

- És melyik futott be?

- Nautilus. Én is rá tettem.

- De három futam volt?

- Három. Egyik a Jockey Club díja: aranyserleg. Sőt, valami nagyon furcsa dolog is történt.

- Ugyan mi?

- Csend legyen már! - kiáltották a nézőtéren.

- Mi volt az? - ismételte a kérdést Albert.

- Ezt a futamot egy teljesen ismeretlen ló és zsoké nyerte meg.

- Hogy lehet az?

- Így volt. Senki sem törődött a Vampa néven beírt lóval és a Job néven beírt zsokéval, mikor hirtelen egy csodálatos pej és egy öklömnyi zsoké tört előre. Legalább húsz font ólmot kellett a zsebébe tömködni, ami nem akadályozta meg abban, hogy három lóhosszal megelőzze Ariel-t és Barbaró-t, amelyekkel együtt indult.

- Azt nem tudták, hogy kié a ló meg a zsoké?

- Nem.

- Mint mondta, a ló neve...

- Vampa.

- Akkor hát én többet tudok, mint ön - mondta Albert. - Tudom, kié a ló.

- Csendet! - kiáltottak fel a földszintről harmadszor is.

Ezúttal olyan erős volt a felháborodás, hogy a két fiatalember végre is észrevette: a közönség tiltakozása nekik szól. Egy pillanatra hátratekintettek, mintha a tömegben felelőst kerestek volna ezért a viselkedésért, amelyet ők arcátlanságnak minősítettek. A felszólítás azonban nem ismétlődött meg, mire ők ismét a színpad felé fordultak.

Ebben a pillanatban kinyílt a miniszteri páholy ajtaja, és Danglars-né, a leánya és Lucien Debray elfoglalták helyüket.

- Á! - kiáltott fel Château-Renaud. - Ezek az ön ismerősei, vicomte. Mi az ördögöt néz mindig jobbra? Hiszen keresik.

Albert megfordult, és tekintete csakugyan találkozott Danglars báróné pillantásával. A báróné a legyezőjével intett neki üdvözletet, de Eugénie kisasszony oda se pillantott szép, nagy, fekete szemével.

- Kedves barátom - mondta Château-Renaud -, nem szólva a mésalliance-ról, amelyet ön fel sem vesz, mondom, ettől eltekintve, nem értem, mi kifogása lehet Danglars kisasszony ellen. Igazán gyönyörű teremtés.

- Az bizonyos, hogy gyönyörű - felelte Albert -, de bevallom, hogy szépség dolgában jobban szeretem a szelídebbet, lágyabbat, nőiesebbet.

- Ilyenek a fiatalemberek - jelentette ki Château-Renaud, aki, harmincéves lévén, bizonyos apai hangot ütött meg Morcerf irányában -, soha sincsenek megelégedve. Hogy lehet az, kedves barátom, hogy akit menyasszonyául szemeltek ki, bátran modellül szolgálhatna a vadászó Dianának, és ön mégis elégedetlen?

- Hát bizony sokkal jobban szerettem volna olyan lányt, aki a milói vagy a capuai Venushoz hasonlít. Ez a vadászó Diana, akit mindig nimfák vesznek körül, kissé megfélemlít, és attól tartok, hogy egyszer csak úgy bánik velem, mint Akteonnal.

Egy pillantás erre a lányra valóban magyarázatot adhatott arra az érzésre, amelyről Morcerf beszélt. Danglars kisasszony szép volt, de mint ahogy Albert mondta, kissé határozott szépségű: haja szép fekete, de természetes hullámai lázadoztak a kéz ellen, amely őket saját akarata szerint kívánta elrendezni. Szeme éppolyan fekete volt, mint a haja, pompás szemöldök ékesítette, s ennek csak egy hibája volt, hogy olykor nagyon összeráncolta. Tekintetét határozottság jellemezte, ami női szemnél szokatlan látvány. Orra annyira arányos volt, hogy egy szobrász sem mintázhatta volna különbre Junóét. Csak a szája volt kissé nagy, de gyönyörű fogsor díszítette, s ez még jobban kiemelte ajka élénk pirosságát, amely ellentétben állt arca halványságával. Végül a szájszögletében egy anyajegy, amely nagyobb volt, mint amilyenek a természet effajta szeszélyei lenni szoktak, betetőzte ennek az arcnak azt a határozott jellegét, amely Morcerf-t kissé megfélemlítette.

Egyébként Eugénie egész lénye összhangban állt azzal a megjelenéssel, amelyet megkíséreltünk leírni. Mint ahogy Château-Renaud mondta, a vadászó Diana hatását keltette, csakhogy még annál is határozottabb és izmosabb szépség volt.

A nevelését illetően legfeljebb azt lehetett kifogásolni, hogy akárcsak arckifejezésének egy-két vonása, magatartása is inkább az erősebb nemre vallott. Két vagy három nyelvet beszélt, ügyesen rajzolt, verseket is írogatott, és zenét szerzett. Főleg ezt az utóbbi művészetet kedvelte szenvedélyesen. Ezt egyik intézeti barátnőjétől tanulgatta, aki vagyontalan volt, de többek szerint minden reménye megvolt rá, hogy kiváló énekesnő váljék belőle. Mint mondták, egy hírneves zeneszerző szinte apai érdeklődést tanúsított iránta, és azzal biztatgatta a tanulásra, hogy egyszer még vagyont keres majd a hangjával.

Az a lehetőség, hogy Louise d'Armilly kisasszony - így hívták a fiatal énekesnőt - valamikor színpadra lép, arra bírta Danglars kisasszonyt, hogy otthonában szívesen lássa ugyan, de nyilvánosan sohase mutatkozzék a társaságában. Noha Louise a bankár házában nem élvezte a jó barátnő független helyzetét, mégis többnek tekintették, mint egyszerű tanítónőt.

Alig lépett be Danglars-né a páholyba, lebocsátották a függönyt. A felvonásközök igen hosszúra nyúltak, s így teljes félórán keresztül sétálgatni lehetett az előcsarnokban, vagy látogatóba menni egymáshoz, s azalatt a földszint csaknem teljesen kiürült.

Elsőknek Morcerf és Château-Renaud távoztak. Danglars-né egy percig azt hitte, hogy Albert miattuk siet, hozzájuk jön hódolatát bemutatni, és leánya füléhez hajolt, hogy bejelentse neki a látogatást. De a fiatal lány csak a fejét rázta és mosolygott. És ugyanakkor Morcerf, mintha csak igazolni akarta volna a kételkedést, megjelent egy első emeleti páholyban, G... grófnő páholyában.

- Ah, hát itt van, világjáró úr - mondta a grófnő, és a régi ismerős melegségével nyújtott neki kezet. - Nagyon kedves öntől, hogy megismert, és főleg hogy az első látogatását nekem szánta.

- Higgye el, asszonyom - válaszolta Albert -, ha tudom, hogy Párizsba érkezett, és ismerem címét, nem vártam volna mostanáig. De engedje meg, hogy bemutassam Château-Renaud báró urat, barátomat, ama ritka nemesurak egyikét, akik még megtalálhatók Franciaországban. Tőle tudtam meg, hogy ön ott volt a Mars-mezei lóversenyen.

Château-Renaud meghajolt.

- Ó, hát ott volt a lóversenyen, uram? - kérdezte a grófnő élénken.

- Ott voltam, asszonyom.

- No hát akkor meg tudná-e mondani, kié volt az a ló, amelyik elnyerte a Jockey Club díját? - kérdezte izgatottan a grófnő.

- Nem tudom, asszonyom - felelte Château-Renaud -, és éppen az imént kérdeztem ugyanezt Albert-től.

- Fontosnak tartja ezt, grófnő? - kérdezte Albert.

- Mit?

- Hogy megtudja, ki a ló gazdája.

- Végtelenül. Képzelje csak... De nem tudja ön véletlenül, vicomte?

- Asszonyom, ön valamit el akart mesélni, azt mondta: "Képzelje csak..."

- No jó. Képzelje csak, az a kedves pejló, azzal a kedves kis piros inges zsokéval már első pillanatra annyira rokonszenves volt előttem, és úgy izgultam értük, mintha vagyonom felét rájuk tettem volna. És amikor megláttam, hogy három lóhosszal megelőzik a többieket, és elsőnek futnak a célba, annyira megörültem, hogy tapsolni kezdtem, mint a bolond. De képzeljék csak el, mekkora volt a meglepetésem, hazaérve, a lépcsőmön a kis piros inges zsokéval találkozom! Azt hittem, hogy a verseny győztese véletlenül egy házban lakik velem, de azután, amint benyitok a szalonomba, az első, amit megpillantok, az az aranyserleg, amelyet a ló és az ismeretlen zsoké nyertek el. A serlegben kis levélke bújt meg, ezekkel a szavakkal: "G... grófnőnek, lord Ruthwen."

- Ez az éppen - jegyezte meg Morcerf.

- Hogyan? Mit akar ezzel mondani?

- Azt akarom mondani, hogy lord Ruthwen az az ember személyesen.

- Miféle lord Ruthwen?

- A mi emberünk, a vámpír, az Argentína Színház-beli.

- Igazán? - kiáltott fel a grófnő. - Hát itt van?

- Persze hogy itt van.

- Szokta látni? Volt is már önnél, és ön is meglátogatja?

- Meghitt barátom, sőt Château-Renaud-nak is van szerencséje ismerni.

- Honnan veszik, hogy ő a nyertes?

- Az ő lova futott Vampa néven.

- No és hát aztán?

- Hát már nem emlékszik annak a hírhedett banditának a nevére, aki engem fogságba hurcoltatott?

- Ah, igaz.

- És akinek a karmaiból olyan csodálatosan kimentett a gróf.

- Igaz, igaz.

- Vampá-nak hívták. Láthatja, hogy ő az.

- De miért küldte el éppen nekem a serleget?

- Először is azért, grófnő, mivel sokat beszéltem neki önről, ezt elhiheti nekem. Azután pedig azért, mert el lehetett ragadtatva attól, hogy egy honfitársnőjére talált, és boldog, amiért ez a honfitársnője érdeklődött utána.

- Remélem, hogy sohasem mondta el neki azokat az ostobaságokat, amelyeket összefecsegtünk róla.

- Erre bizony nem mernék megesküdni... Az a körülmény, hogy lord Ruthwen neve alatt ajánlja fel önnek ezt a serleget...

- De hát ez rettenetes! Halálosan meg fog rám haragudni.

- Talán ellenségesen cselekedett?

- No nem, ezt bevallom.

- Hát akkor?

- Így hát Párizsban van?

- Igen.

- És feltűnést keltett?

- Ej, hiszen egy álló hétig róla folyt a szó - felelte Albert - de azután elkövetkezett az angol királynő koronázása, majd Mars kisasszony gyémántjait lopták el, s akkor már csak ezekről beszéltek.

- Kedves barátom - mondta Château-Renaud -, látszik, hogy a gróf az ön jó barátja, azért bánik vele így. Ne higgyen Albert szavainak, grófnő, ma sem beszélünk egyébről Párizsban, csak Monte Cristo grófjáról. Azzal kezdte, hogy harmincezer frankos lovakat küldött Danglars-nénak, azután megmentette Villefort-né életét, utána - mint látjuk - megnyerte a Jockey Club díját. Morcerf-rel ellentétben azt állítom, hogy még most is a gróffal foglalkozik mindenki, és hogy egy hónap múlva is csak vele fognak foglalkozni, ha továbbra is folytatja szertelenkedéseit, ami egyébként, úgy látszik, a rendes életmódjához tartozik.

- Meglehet - jelentette ki Morcerf. - De ugyan ki foglalta el az orosz nagykövet páholyát?

- Melyik az? - kérdezte a grófnő.

- Első emelet, az oszlopok között. Úgy látom, újonnan van bevonva az egész.

- Csakugyan - mondta Château-Renaud. - Ült ott valaki az első felvonás alatt?

- Hol?

- Abban a páholyban.

- Nem - felelte a grófnő -, nem láttam ott senkit. Így hát - folytatta, visszatérve a társalgás előbbi tárgyához - ön azt hiszi, hogy az első díj nyertese az ön Monte Cristója?

- Bizonyos vagyok benne.

- És ő küldte nekem a serleget?

- Kétségtelen.

- De hiszen én nem is ismerem - mondta a grófnő. - Igazán kedvem volna visszaküldeni neki.

- Eszébe ne jusson! Küldene önnek egy másikat, zafírból vagy rubinból. Ilyenek a szokásai. Olyannak kell venni, amilyen.

Ebben a pillanatban megszólalt a második felvonás kezdetét jelző csengő.

Albert felállt, hogy a helyére menjen.

- Látom még? - kérdezte a grófnő.

- Felvonás közben, ha megengedi, eljövök, és megkérdezem, venné-e valami hasznomat Párizsban?

- Uraim - mondta a grófnő -, minden szombaton este a rue de Rivoli 22. szám alatti lakásomon fogadom barátaimat. Ezt máris bejelentem önöknek.

A fiatalemberek köszöntek és eltávoztak.

Amint a terembe léptek, látták, hogy az egész földszint áll, és a nézőtér egy pontjára néz. Tekintetük követte a többiekét, és megakadt az orosz nagykövet volt páholyán. Egy fekete ruhás, harmincöt-negyven éves férfi lépett be éppen oda, keletiesen öltözött fiatal nővel. A nő feltűnő szépség volt, ruhája olyan pazar, hogy, mint mondottuk, egy pillanat múlva minden tekintet rajta pihent.

- Ejnye - mondta Albert -, hiszen ez Monte Cristo és a görög hölgye.

Valóban a gróf volt az, Haydée-val.

Egy perccel később a fiatal nő nemcsak a földszint, hanem az egész nézőtér figyelmének középpontjába került. A nők kihajoltak a páholyukból, hogy megcsodálják a csillár fényében ragyogó gyémántzuhatagot.

A második felvonás abban a tompa zsibongásban kezdődött meg, amely nagyobb tömegben mindig valami kimagasló eseményt jelez. Senkinek sem jutott eszébe, hogy csendet kérjen. E ragyogó, gyönyörű fiatal teremtésnél érdekesebb és szebb látványt aligha lehet elképzelni.

Danglars-né ezúttal érthetően intett Albert-nek, hogy a következő felvonásközben elvárja látogatását.

Morcerf sokkal jobb nevelésű volt, semhogy várasson magára, ha már egyszer félreérthetetlenül meghívják. A felvonás végén tehát felsietett a proszcéniumpáholyba.

Üdvözölte a két hölgyet, és kezet fogott Debrayvel.

A báróné kedves mosollyal, Eugénie pedig szokott hidegségével fogadta.

- Kedves barátom - mondta Debray -, kétségbeesett embert lát maga előtt, aki önt hívja segítségül. Lám, a báróné elhalmoz kérdéseivel a grófról, és elvárja tőlem, hogy tudjam, hová való, honnan jön, hová megy. Hát én bizony nem vagyok Cagliostro,^[10] és hogy a csávából kikerüljek, azt mondtam: "Tessék mindezt megkérdezni Morcerf-től, ő ismeri Monte Cristót tetőtől talpig." Ekkor intettek önnek.

- Hát nem hihetetlen-e - kérdezte a báróné -, hogyha valakinek a titkos alapból félmillió áll rendelkezésére, ne legyen mindenről tudomása?

- Asszonyom - felelte Lucien -, higgye el, hogyha egy félmillió állna rendelkezésemre, egyébre használnám fel, mint arra, hogy tudakozódjam Monte Cristo úrról, akinek szerintem nincs egyéb érdeme, csak az, hogy kétszer olyan gazdag, mint egy nábob.

De átadtam a szót Morcerf barátomnak, tessék hozzáfordulni, ez most már nem az én dolgom.

- Egy nábob bizonyára nem küldött volna nekem egy pár harmincezer frankos lovat, a fülükben négy gyémánttal, amelyek mindegyike megér ötezer frankot.

- A gyémántok! - nevetett Morcerf. - Ez a bogara. Azt hiszem, akárcsak Potemkinnek, neki is van belőle mindig a zsebében, és úgy szórja el őket, amerre jár, mint Hüvelyk Matyi a kavicsokat.

- Bizonyára valami bányára bukkant - jegyezte meg Danglars-né. - Tudja, hogy korlátlan hitele van a báró bankjánál?

- Nem, ezt nem tudtam - felelte Albert -, de úgy kell lennie.

- És hogy bejelentette Danglars-nak: egy évet szándékozik Párizsban tölteni, és ezalatt hatmilliót akar elkölteni.

- A perzsa sah lehet, aki inkognitóban utazgat.

- Hát észrevette, Lucien úr, milyen gyönyörű az a nő? - kérdezte Eugénie.

- Igazán mondom, kisasszony, ön az egyetlen, aki ilyen igazságosan ítéli meg a saját neméhez tartozókat.

Lucien a szeméhez emelte lornyonját.

- Bájos - mondta.

- És Morcerf úr tudja, ki ez a nő?

- Kisasszony - mondta Albert erre a csaknem egyenesen hozzá intézett kérdésre válaszolva -, csak félig-meddig tudom, mint ahogy minden egyebet, ami a szóban forgó titokzatos személyiséggel összefügg. Ez a hölgy görög lány.

- Ezt már a ruháján is látni lehet, és így ön nem mondott mást, csak azt, amit velünk együtt az egész terem tud.

- Sajnálom - mondta Morcerf -, hogy ilyen tudatlan ciceronénak bizonyultam, és be kell vallanom, hogy a tudományom itt csődöt mond. Azt tudom még, hogy a hölgy muzsikál, mert egy ízben, amikor a grófnál reggeliztem, egy guzla hangját hallottam, és ez a zene csak tőle származhatott.

- Hát vendégeket is fogad az ön grófja? - kérdezte Danglars-né.

- Mégpedig ragyogó módon, ezt merem állítani.

- Rá kell vennem Danglars-t, hogy hívja meg valami vacsorára vagy bálra, így majd ő is viszonozza a meghívást.

- Mi az? Ön elmenne hozzá? - kérdezte Debray nevetve.

- Miért ne? A férjemmel!

- De hiszen ez a titokzatos gróf legényember.

- Láthatja, hogy nem az - nevetett most a báróné, a szép görög nőre mutatva.

- Ez valami rabszolganő, mint ahogy a gróf maga mondta nekünk, emlékszik Morcerf, az ön reggelijén?

- Lássa be, kedves Lucien - mondta a báróné -, hogy inkább olyan, mint egy hercegnő.

- Az Ezeregyéjszaká-ból.

- Az Ezeregyéjszaká-ból, elismerem, de mitől lesz valaki hercegnő? A gyémántoktól, kedvesem. Márpedig ezt elborítják a gyémántok.

- Túlságosan is - jelentette ki Eugénie. - Enélkül szebb volna, mert látni lehetne szép formájú nyakát és csuklóját.

- Lám, a művészlélek. Látják, hogy tud lelkesedni? - mondta Danglars-né.

- Szeretek mindent, ami szép - mondta Eugénie.

- Hát akkor mit szól a grófhoz? - kérdezte Debray. - Azt hiszem, ő sem valami utolsó ember.

- A gróf? - felelte Eugénie, mintha még sosem nézte volna meg. - A gróf bizony nagyon sápadt.

- Éppen ebben a sápadtságban van titkának kulcsa, amit keresünk. G... grófnő azt állítja, hogy vámpír - mondta Albert.

- Hát már visszajött G... grófnő? - kérdezte a báróné.

- Ott van abban az oldalpáholyban, csaknem szemben velünk, anyám - mondta Eugénie. - Az a csodálatos szőke nő az.

- Igen, igen - mondta Danglars-né. Tudja, mit kellene tennie, Morcerf?

- Parancsoljon, asszonyom.

- Át kellene mennie látogatóba Monte Cristóhoz, és idehoznia hozzánk.

- Ugyan minek? - kérdezte Eugénie.

- Hogy beszélünk vele. Nem vagy rá kíváncsi?

- A legkevésbé sem.

- Különös gyermek! - mormogta a báróné.

- Ó, én azt hiszem, magától is idejön - mondta Morcerf. - Nézze, csak asszonyom, meglátta most önt és ideköszönt.

A báróné bájos mosollyal viszonozta a gróf üdvözlését.

- Nem bánom - mondta Morcerf -, feláldozom magam. Megyek és megnézem, van-e rá mód, hogy beszélhessek vele.

- Nagyon egyszerű a dolog: menjen be a páholyába.

- De hiszen még be sem mutattak neki.

- Kinek?

- A szép görög nőnek.

- Hát nem azt mondta, hogy rabszolganő?

- De igen. Hanem ön maga is azt állította, hogy valóságos hercegnő... Nem. Remélem, hogy a gróf is kijön, ha meglátja, hogy innen kimentem.

- Meglehet. Menjen hát!

- Megyek is.

Morcerf köszönt és távozott. Abban a pillanatban, amikor elhaladt a gróf páholya előtt, csakugyan nyílt a páholyajtó. A gróf néhány arab szót mondott a folyosón tartózkodó Alinak, azután karon fogta Morcerf-t.

Ali újra becsukta a páholy ajtaját, és állva maradt előtte. A páholyfolyosón egész tömeg gyűlt a núbiai köré.

- Az önök Párizsa valóban különös város, és a párizsiak furcsa emberek - mondta Monte Cristo. - Úgy tesznek, mintha életükben most látnának először núbiait. Nézze csak, hogy tolonganak a szegény Ali körül, aki ebből egy kukkot sem ért. Egyről azonban felelek: ha egy párizsi Tuniszba, Konstantinápolyba, Bagdadba vagy Kairóba menne, nem állnák így körül.

- Ennek az a magyarázata, hogy a keletiek mind értelmes lények, és csak azt nézik meg, amit érdemes megnézni. De higgye el nekem, Ali csak azért élvezi ezt a népszerűséget, mert önhöz tartozik, és ebben a pillanatban ön divatban van.

- Igazán? És ugyan minek köszönhetem ezt a szerencsét?

- Ej, hát saját magának! Ezer arany értékű fogatokat ajándékoz, királyi ügyészek feleségeinek menti meg az életét, Brack őrnagy neve alatt futtat telivéreket és holmi babszemjankó zsokékat, végül aranyserlegeket nyer, és azokat szép asszonyoknak küldözgeti.

- Ugyan ki az ördög mesélte mindezt a badarságot önnek?

- Ejnye! Először is Danglars-né, aki majd meghal érte, hogy önt a páholyában lássa, vagy inkább azért, hogy önt ott lássák. A második Beauchamp újságja volt, a harmadik pedig az én saját találékonyságom. Miért nevezte el a lovát Vampá-nak, ha meg akarja őrizni az inkognitóját?

- Látja, ebben aztán igaza van, ez oktalanság volt - mondta a gróf. - De mondja csak, az ön apja, Morcerf gróf nem szokott ellátogatni az Operába? Kerestem a szememmel, de nem találtam sehol.

- Ma este itt lesz.

- Hol?

- Azt hiszem, a báróné páholyában.

- A báróné leánya az a bájos teremtés, aki a társaságában van?

- Igen.

- Engedje meg, hogy sok szerencsét kívánjak.

Morcerf mosolygott.

- Erről még beszélünk később és részletesebben - mondta. - Mit szól a zenéhez?

- Miféle zenéhez?

- Ahhoz, amit most hallott.

- Azt mondom, túlságosan szép ahhoz képest, hogy emberi lény komponálta, és - mint ahogy a jó öreg Diogenész mondta - kétlábú, tollatlan madarak énekelték.

- Ej, ej, kedves gróf, ön talán akkor hallgathatja az égi kórust, amikor kedve tartja?

- Kissé mintha így állna a dolog. Amikor hallani vágyom a csodálatos muzsikát, vicomte, azt a muzsikát, amelyet halandó füle még nem hallott, akkor álomba merülök.

- Nohát, akkor itt a legjobb helyen van. Tessék csak itt is aludni, kedves grófom, hiszen evégből találták ki az Operát.

- Dehogy, ehhez az önök zenekara nagyon is zajos. Hogy olyan álomba merüljek, amelyről beszéltem, csendre és nyugalomra van szükségem, és még valami előkészületre is...

- Ó, a nevezetes hasisról van szó?

- Arról, vicomte. Ha igazi zenét akar hallani, jöjjön el hozzám vacsorára.

- Hallottam már ebből valamit, amikor önnél reggeliztem - jegyezte meg Morcerf.

- Rómában?

- Igen, ott.

- Ó, hát az Haydée guzlája volt. Igen, a szegény számkivetett teremtés olykor azzal szórakozik, hogy hazája dalaiból játszik nekem.

Morcerf most már nem kérdezősködött tovább, és a gróf is elhallgatott.

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

- Megbocsát, ugye? - kérdezte a gróf, és a páholya felé indult.

- De kérem!

- Adja át G... grófnőnek a vámpír üdvözletét.

- És a bárónénak?

- Mondja meg neki, hogy ha megengedi, még az este folyamán tiszteletemet teszem nála.

Megkezdték a harmadik felvonást. A harmadik felvonás közben, mint ahogy megígérte, megérkezett Morcerf gróf Danglars báróné páholyába.

A gróf nem az az ember volt, aki feltűnést kelt egy teremben. Nem is vette észre más az érkezését, csak azok, akiknek a páholyában helyet foglalt.

Monte Cristo azonban meglátta, és könnyedén elmosolyodott.

Haydée bizony semmit sem vett észre. Mihelyt felhúzták a függönyt, mint minden egyszerű lélek, a szemet és füleit gyönyörködtető előadás imádatába merült.

A harmadik felvonás szokás szerint pergett le. Noblet, Júlia és Leroux kisasszonyok végiglejtették szokott táncaikat, Granada hercegét párbajra hívta Robert-Mario, végül is a felséges király, leányát kézen fogva, körülsétált a színpadon, hogy megmutogassa bársonypalástját. Utána legördült a függöny, és a terem azonnal kizúdult az előcsarnokba és a folyosókra.

A gróf is kiment páholyából, és csakhamar megjelent Danglars bárónénál.

A báróné nem tudta elfojtani az örömmel vegyes meglepetés könnyű kiáltását.

- Jöjjön csak, gróf úr! - kiáltotta. - Mert igazán boldog vagyok, hogy élőszóval is kifejezhetem önnek hálámat, amit írásban már megtettem.

- Ó, asszonyom - mondta a gróf -, hát még mindig nem felejtette el azt a semmiséget? Nekem már bizony kiment az eszemből.

- Lehet, de azt nem felejti ám el az ember, gróf úr, hogy ön másnap megmentette barátnőm, Villefort-né életét, amikor az én megvadult lovaim veszedelembe sodorták.

- Ismét csak nem érdemlem meg háláját, asszonyom, mert Ali, a núbiai volt olyan szerencsés, hogy ezt a kitűnő szolgálatot tehette Villefort-né asszonynak.

- Az is Ali volt, aki a fiamat kiszabadította a római banditák karmai közül? - kérdezte Morcerf gróf.

- Nem, gróf úr - felelte Monte Cristo, és megszorította a tábornok feléje nyújtott kezét -, nem. Ezúttal a saját számlámra fogadom el a köszönetet. De hiszen ezt ön már egy ízben megköszönte, el is fogadtam a köszönetét, és szinte restelkednem kell, amiért újra meg újra hálálkodik. Tüntessen ki azzal, báróné, hogy bemutat a kedves leányának.

- Ó, a leányom, legalábbis hírből, már ismeri önt, hiszen két vagy három nap óta másról sem beszélünk, mint önről. Eugénie - folytatta a báróné, a leányához fordulva -, ez itt Monte Cristo grófja!

A gróf meghajolt, amit Danglars kisasszony könnyed fejbólintással viszonozott.

- Csodálatosan szép hölggyel van itt, gróf úr - kezdte Eugénie. - Talán a leánya?

- Nem, kisasszony - válaszolta Monte Cristo, akit nagyon meglepett ez a rendkívüli naivság vagy megdöbbentően merész fellépés. - Egy szegény görög leány, akinek a gyámja vagyok.

- Hogy hívják?

- Haydée-nak - felelte a gróf.

- Görög lány! - mormogta Morcerf gróf.

- Igen, gróf - mondta Danglars-né -, és vallja csak be, látott-e valaha is Ali Tepelenti^[11] udvarában, ahol ön olyan dicsőséggel szolgált, ilyen csodálatosan szép öltözéket, mint ez itt, a szemünk előtt?

- Ah! - mondta Monte Cristo. - Ön hát Janinában szolgált, gróf úr?

- Hadseregfőfelügyelő voltam a pasa csapatainál - válaszolta Morcerf -, és nem titkolom, hogy kis vagyonomat a kiváló albán fejedelem bőkezűségének köszönhetem.

- Oda nézzenek! - mondta ismét Danglars-né.

- Hova? - kérdezte Morcerf.

- Oda - mondta Monte Cristo.

Morcerf grófot átfogta karjával, és vele együtt kihajolt a páholyából.

Haydée már mindenfelé kereste tekintetével Monte Cristót, és ebben a pillanatban észrevette halvány arcát a Morcerf-é mellett, akit átkarolva tartott.

Ez a látvány úgy hatott a fiatal lányra, mintha Meduzafőt pillantott volna meg. Kissé előrehajolt, mintha tekintetével mindkét férfit fel akarná falni, azután hátrahanyatlott, és könnyű kis sikoltást hallatott, amit azonban a körülötte levők meghallottak. Meghallotta Ali is, és azonnal benyitott.

- Mi az, mi történt a gyámleányával, gróf úr? - kérdezte Eugénie. - Úgy látom, rosszul lett.

- Valóban - felelte a gróf -, de nem kell megijednie, kisasszony. Haydée nagyon ideges, ennélfogva igen érzékenyen hatnak rá az illatok. Egy túlságosan erős parfüm, amit nem szeret, elég ahhoz, hogy elveszítse eszméletét. De - tette hozzá a gróf, és kis üveget húzott ki a zsebéből - itt van nálam az orvossága.

Egyetlen meghajlással elbúcsúzott a bárónétól és leányától, mégegyszer kezet fogott a gróffal és Debrayvel, azután távozott Danglars-né páholyából.

Amikor saját páholyába ért, Haydée még mindig halálsápadt volt.

Amint a gróf megjelent, a leány azonnal megragadta kezét. Monte Cristo érezte, hogy ez a kis kéz nedves és jéghideg.

- Kivel beszélgettél ott, uram? - kérdezte a lány.

- Ugyan, hát Morcerf gróffal - válaszolta Monte Cristo -, dicső édesapád szolgálatában állott, és saját bevallása szerint apádnak köszönheti a vagyonát.

- Ó, a nyomorult! - kiáltott fel Haydée! - Ő árulta el apámat a törököknek. Vagyona árulásának díja. Nem tudtad ezt, jó uram?

- Hallottam Epiruszban holmi mendemondát erről a dologról - válaszolta Monte Cristo -, de a részleteket nem ismerem. Gyere, gyermekem, majd te elmondod, érdekes lehet.

- Igen, igen, gyere, gyere. Azt hiszem, belehalnék, ha továbbra is látnom kellene ezt az arcot.

Haydée felugrott, gyönggyel és korallal kivarrt fehér kasmír burnuszába burkolózott, és gyorsan távozott, éppen amikor felment a függöny.

- Hát ez az ember mindent másképpen csinál, mint mások! - jegyezte meg G... grófnő Albert-nek, aki visszatért hozzá. - Áhítatosan végighallgatja a Róbert harmadik felvonását, és mikor megkezdik a negyediket, egyszerre csak elmegy.

Néhány nappal e találkozás után Albert de Morcerf meglátogatta Monte Cristo grófját Champs-Élysées-n levő házában, amelyen máris meglátszott az a palotába illő pompa, amellyel a gróf, hatalmas vagyona segítségével, még ideiglenes szállásait is berendezte.

Azért jött, hogy megismételje Danglars-né köszönetét, amelyet a gróf már levél formájában is kézhez kapott. A levél Danglars báróné, született Hermine de Servieux aláírással érkezett.

Albert Lucien Debray kíséretében jött. Barátja szavaihoz Debray hozzáfűzte saját udvarias megjegyzéseit is, amelyek bizonyára nem voltak hivatalosak, de a gróf éles szeme mindjárt észrevette, merről fúj a szél.

Még azt is megszimatolta, hogy Lucien látogatása kettős kíváncsiságból eredt, s hogy e kíváncsiság jórészt a rue de la Chaussée d'Antinről indul ki. Valóban, joggal feltételezhette, hogy mivel Danglars-né nem tekinthette meg saját szemével annak az embernek az otthonát, aki harmincezer frankos lovakat ajándékoz, és milliós gyémántot viselő görög rabszolganővel megy el az Operába, elküldte maga helyett azt a szempárt, amelyen keresztül máskor is nézni szokott, hogy a gróf otthonáról való értesüléseit beszerezze.

A gróf azonban úgy tett, mint aki nem is gyanítja, hogy valami összefüggés van Lucien látogatása és a báróné kíváncsisága között.

- Ön csaknem állandó összeköttetésben áll Danglars báróval? - kérdezte Albert de Morcerf-től.

- Hogyne, gróf úr, hiszen tudja, mit mondtam erről.

- Hát ez a terv még mindig fennáll?

- Jobban, mint valaha - jelentette ki Lucien. - Ez már befejezett dolog.

Lucien kétségtelenül azt hitte, hogy ezzel a közbevetett megjegyzésével elnyerte a további hallgatás jogát, ezért szeméhez emelte gyöngyház lornyonját, harapdálni kezdte sétapálcája aranyos fogóját, és körülsétált a szobában, hogy a fegyvereket és a képeket nézegesse.

- Ó - mondta Monte Cristo -, az ön szavai után ítélve nem gondoltam, hogy olyan hamarosan sorát ejtik a dolognak.

- Mit tegyünk? Az események előrehaladnak a maguk útján, mi nem gondolunk rájuk, de ők törődnek velünk. És ha hátratekintünk, meglepetve látjuk, mekkora utat tettek már meg. Apám és Danglars úr együtt szolgáltak Spanyolországban, apám a hadseregben, Danglars úr az élelmezésnél. Így esett, hogy apám, akit a Forradalom tönkretett, és Danglars úr, aki hazulról semmit sem örökölt, megvetették szerencsés jövőjük alapját. Apám a politikái és katonai pályán, ami igazán szép és dicséretre méltó, Danglars úr pedig politikai és pénzügyi tekintetben, ami csodálatos.

- Igen, igen - mondta Monte Cristo -, azt hiszem, hogy amikor Danglars úrnál voltam látogatóban, már ő is beszélt erről. És - tette hozzá, miközben Lucienre pillantott, aki egy albumban lapozgatott - csinos az az Eugénie kisasszony? Mert úgy emlékszem, Eugénie-nek hívják.

- Nagyon csinos, vagy még inkább nagyon szép - válaszolta Albert -, de nem az a fajta szépség, amelyet én kedvelek. Nem vagyok rá méltó.

- Máris úgy beszél róla, mintha a férje volna.

- Ó! - fakadt ki Albert, és most ő nézett körül, hogy mit is csinál Lucien.

- Tudja - jegyezte meg erre Monte Cristo, kissé halkabban -, úgy nézem, ön nem nagyon lelkesedik ezért a házasságért.

- Danglars kisasszony túlságosan gazdag hozzám - jelentette ki Morcerf -, és ez megrémít.

- Ugyan már, ez nem komoly kifogás - mondta Monte Cristo -, hiszen ön is elég gazdag.

- Apám mintegy ötvenezer frank évjáradékkal rendelkezik, és házasságom esetén nekem ad majd tízet vagy tizenkettőt.

- Bizonyos, hogy ez szerény összeg - mondta a gróf -, főleg Párizsban az. De nemcsak a vagyon számít ám, az előkelő név és magas társadalmi állás is valami. Önnek jó neve van, nagyszerű a társadalmi helyzete, Morcerf gróf azonkívül katona is, és jóleső látvány, hogy ha Bayard^[12] ragyogó tisztasága Duguesclin^[13] szerénységével párosul. Az önzetlenség a napnak legragyogóbb sugára, amely a nemesi kardon csak még jobban csillog. Én ezt a házasságot nagyon is helyénvalónak tartom: Danglars kisasszony vagyont hoz a házba, ön pedig nemességet.

Albert a fejét rázta és elgondolkodott.

- Más okom is van - mondta.

- Bevallom - jegyezte meg Monte Cristo -, kissé érthetetlen előttem, miért idegenkedik úgy egy szép és gazdag fiatal lánytól.

- Ó, istenem! - mondta Morcerf. - Ez az idegenkedés, ha ugyan fennáll, nemcsak az én részemről nyilvánul meg.

- Hát ugyan kinek a részéről? Hiszen azt mondja, hogy az édesapja kívánja ezt a házasságot!

- Az anyámnak nincs ínyére, márpedig anyám okos asszony, és józanul tud ítélni. Hát ő bizony nem valami nagy örömmel fogadja ezt a házasságot. Valami érthetetlen elfogultsággal viseltetik a Danglars család iránt.

- Ó - mondta a gróf kissé erőltetett hangon -, ez érthető. Morcerf grófné maga az előkelőség, az arisztokrácia, a finomság megtestesítője, kissé tétovázik, megérintsen-e valami durva, vaskos polgári kezet. Ez természetes.

- Igazán nem tudom, erről van-e szó. De annyit tudok - folytatta Albert -, hogy ha csakugyan létrejön ez a házasság, anyámat boldogtalanná teszi. Már hat hét óta készülünk egy komoly megbeszélésre, de olyan fejgörcsök fogtak el...

- Valódiak? - kérdezte a gróf mosolyogva.

- Nagyon is valódiak, bizonyára a félelem okozta... Két hónappal el kellett halasztani ezt a megbeszélést. Látja, engem semmi sem sürget, még nem is vagyok egészen huszonegy éves, Eugénie pedig mindössze tizenhét. A két hónap azonban a jövő héten lejár. Akkor már nem halaszthatom tovább. El sem tudja képzelni, kedves grófom, mennyire zavarban vagyok... De boldog is ön, hogy szabad lehet!

- Ej, legyen hát ön is szabad! Ugyan ki akadályozza meg benne, ha megkérdezhetem?

- Apám csalódnék, ha nem venném nőül Danglars kisasszonyt.

- Akkor hát vegye nőül - mondta a gróf vállat vonva.

- Igen ám - válaszolta Morcerf -, de anyámra nézve ez nem csalódás lesz, hanem fájdalom.

- Akkor meg ne vegye el - mondta a gróf.

- Meglátom... megpróbálom... ugye segítségemre lesz jó tanáccsal? Ha lehet, húzzon ki ebből a csávából. Azt hiszem, inkább vesznék össze a gróffal, semhogy fájdalmat okozzak drága édesanyámnak.

Monte Cristo elfordult. Meghatottnak látszott.

- Ejnye, mit csinál? Talán vázlatot Poussin képe után? - kérdezte Debraytől, aki egy öblös karosszékben ült a szalon egyik sarkában, és jobb kezében ceruzát, baljában füzetet tartott.

- Én? - felelte Debray a legnagyobb nyugalommal. - Hogyisne! Vázlatot! Ennél már többre becsülöm a festészetet! Éppen az ellenkezőjét csinálom. Számokat jegyzek.

- Számokat?

- Igen, számolok. Ez közvetve most már önt is érdekli, gróf. Azt számolom, hogy a Danglars cég az utolsó haiti hausse után mennyit nyert. Három nap alatt kétszázhatról felugrott négyszázkilencre, és az okos bankár sokat vásárolt kétszázhatért. Háromszázezer frankot kellett nyernie.

- Ez még nem is a legnagyobb üzlete - jegyezte meg Morcerf -, hiszen az idén már nyert egymilliót spanyol papírokon.

- Ide hallgasson, kedves barátom - mondta Lucien -, Monte Cristo grófja is elmondhatja önnek, amit az olaszok:

        Danaro e santia
        Meta della Metta.^[14]

És még ez is sok. Mikor ilyesmiket hallok, én csak a vállamat vonogatom.

- Ön Haitiről beszél? - kérdezte Monte Cristo.

- Ó, Haiti, az valami egészen más. Haiti, az a francia tőzsdejátékosok écarté-kártyapartija. Lehet szeretni a bouillote-ot, kedvelni a whistet, bolondulni lehet a bostonért, és mégis mindezt megunhatja az ember. Az écartéhoz azonban visszatérünk. Ez versenyen kívül áll. Így hát Danglars úr tegnap eladott részvényeket négyszázhatért, és bezsebelt háromszázezer frankot. Ha a mai napig várt volna, a papír leesett volna kétszázötre, s akkor nemhogy háromszázezer frankot nyer, hanem húsz-huszonötezret veszít.

- És ugyan miért esett le az értékpapír négyszázkilencről kétszázötre? - kérdezte Monte Cristo. - Bocsássanak meg, de egészen tájékozatlan vagyok a tőzsde szövevényes mesterségében.

- Azért - felelte Albert nevetve -, mert az új hírek egyre-másra jöttek, és mind különböztek egymástól.

- Mi az ördög! kiáltott fel a gróf. - Danglars úr hát úgy játszik, hogy egyik napról a másikra nyerhet vagy veszíthet háromszázezer frankot! De hiszen akkor határtalanul gazdag lehet!

- Nem is ő játszik! - vágott közbe élénken Lucien. - Hanem Danglars-né. Ó igazán nem riad vissza semmitől.

- De ön, Lucien, okos ember, és jól ismeri a hírek bizonytalanságát, hiszen ott van a forrásnál. Önnek meg kellene akadályoznia ezt - mondta Morcerf mosolyogva.

- Hogyan érnék el eredményt én, ha a férje nem megy vele semmire? - kérdezte Lucien. - Ismeri a báróné természetét, senki sem tudja befolyásolni, és mindig azt teszi, ami neki tetszik.

- Ó, ha az ön helyében volnék! - mondta Albert.

- Mit tenne?

- Bizony én kigyógyítanám ebből. Ezzel nagy szolgálatot tenne a jövendő vejének.

- Hogy gondolja ezt?

- Könnyű feladat. Megleckéztetném.

- Megleckéztetné?

- Meg. Miniszteri titkári állásánál fogva az ön híreire sokat adnak. Ön ki sem nyithatja a száját anélkül, hogy a pénzügynökök gyorsírással azon nyomban papírra ne vetnék szavait. Veszíttessen el vele gyors egymásutánban százezer frankot, akkor majd észre tér.

- Nem értem - hebegte Lucien.

- Pedig egyszerű a dolog - válaszolta a fiatalember ártatlan arccal, és ez az ártatlanság nem is volt tettetett. Egy szép reggel adjon hírül neki valami hallatlan eseményt, teszem azt, egy telegráfon érkezett tudósítást, amelyet még csak ön tudhat. Például azt, hogy IV. Henrik tegnap Gabriellánál járt. Ettől a hírtől a papírok árfolyamainak fel kell szökniük, ő eszerint is játszik majd a tőzsdén, és egészen bizonyosan veszít, mert Beauchamp másnap ezt írja a lapjában: "Tévedésen alapszik, amit jól értesült emberek állítanak, hogy IV. Henrik királyt tegnapelőtt Gabriellánál látták volna. Ez a tény nem bizonyult valónak. IV. Henrik király el sem hagyta a Pont-Neuföt."^[15]

Lucien fanyarul elmosolyodott. Monte Cristo, noha közönyösnek látszott, egyetlen szót sem veszített el ebből a beszélgetésből, sőt, átható pillantása mintha még valami titkot is kiolvasott volna a belső titkár zavarából.

Lucien zavarából, amely teljesen elkerülte Albert figyelmét, az következett, hogy Lucien megrövidítette látogatását.

Nyilvánvalóan nem érezte jól magát. A gróf, mialatt kikísérte, néhány halk szót mondott neki, amire ő így felelt:

- Nagyon szívesen elfogadom, gróf úr.

A gróf visszatért a fiatal Morcerf-hez.

- Mérlegelve a dolgot, nem gondolja, hogy helytelen volt ilyen hangon beszélnie az anyósáról Debray úr előtt? - kérdezte.

- Nagyon kérem, gróf úr, ne előlegezze ezt a szót - mondta Morcerf.

- Valóban és túlzás nélkül annyira ellenzi a grófné ezt a házasságot?

- Annyira, hogy a báróné csak ritkán jön el hozzánk, és hogy anyám, ha jól tudom, kétszer sem volt életében Danglars-nénál.

- Így hát - jelentette ki a gróf -, úgy érzem, beszélhetek önnel teljesen nyíltan. Danglars úr a bankárom, Villefort úr pedig nem győzött nekem eléggé hálálkodni egy olyan szolgálatért, amelyet egy véletlen szerencse következtében volt csak módomban neki megtenni. Mindebben egy nagy vacsora- és estélyi meghívás-sorozat lavinája veti előre az árnyékát. Mármost, hogy ne tartsanak fennhéjázónak, vagy ha úgy tetszik, azért, hogy az én érdemem legyen a kezdeményezés, úgy terveztem, hogy meghívom auteuili lakomba Danglars urat és feleségét, meg Villefort urat és feleségét. Ha önt és Morcerf grófékat is meghívom erre a vacsorára, nem lesz-e a dolognak olyan látszata, mintha én a házasságközvetítő szerepét vállaltam volna? Vagy legalábbis Morcerf grófné nem fogja-e így tekinteni, főleg, ha Danglars báró úr a leányát is magával hozza? Mert akkor az ön édesanyja talán megharagszik rám, márpedig ezt a világért sem akarnám. Ellenkezőleg, és nagyon kérem, hangsúlyozza ezt neki, ahányszor csak módjában áll, nagyon is fontosnak tartom, hogy jó véleménye legyen rólam.

- Hálásan köszönöm ezt az őszinte hangot, gróf úr - válaszolta Morcerf -, és boldogan fogadom, ha kihagy a meghívásból, mint ahogy ajánlotta. Ön azt állítja, fontosnak tartja, hogy anyámnak jó véleménye legyen önről. Az pedig máris a legjobb.

- Azt hiszi? - kérdezte Monte Cristo érdeklődéssel.

- Ó, ezt bizonyosan tudom. Amikor a múltkoriban ön eltávozott tőlünk, egy álló óra hosszat beszéltünk még önről. De hadd térjek vissza az előbbi beszélgetésünkre. Ha az édesanyám tudomást szerez arról a jóindulatról, amelyet ön tanúsít, és amelyet én szívesen el is mondok neki, bizonyosra veszem, hogy kimondhatatlanul hálásan fogadná. Viszont pedig az is igaz, hogy apám dühös lenne miatta.

A gróf elnevette magát.

- Én most előadtam önnek a tervemet - mondta Morcerf-nek.

- De az a véleményem, hogy nemcsak az édesapja fog megharagudni rám. Danglars úrék engem igen rossz modorú embernek tartanak majd. Jól tudják, hogy eléggé bizalmas viszonyban vagyok önnel, sőt azt is, hogy ön a legrégibb párizsi ismerősöm, és mégsem lesz a meghívottak sorában. Megkérdezik majd tőlem, miért nem hívtam meg. Találjon ki legalább valami régebbről származó elfoglaltságot, amely valószínűnek látszik, és értesítsen róla néhány sorban. Tudja, ugye, a bankárok valahogy jobban hisznek az írott szónak.

- Még jobbat tudok ennél, gróf úr - válaszolta Albert. - Anyám a tengerpartra készül. Melyik napra tűzte ön ki ezt a vacsorát?

- Szombatra.

- Ma kedd van, így helyes. Holnap este elutazunk. Holnapután reggel már Tréport-ban leszünk. Gróf úr, ön igazán kedves, hogy így segítségére van az embernek.

- Ugyan már, ön túlbecsül engem. Csak jó szolgálatot szeretnék tenni önnek.

- Mikor küldi szét a meghívókat?

- Még ma.

- Helyes! Most elszaladok Danglars úrhoz, és bejelentem neki, hogy holnap anyámmal együtt elutazom Párizsból. Mivel nem is találkoztam önnel, nem tudhatok az ebédjéről sem.

- Ez már meggondolatlanság, hiszen Debray látta itt nálam.

- Igaza van!

- Ellenkezőleg, együtt voltunk, és meghívtam önt minden ceremónia nélkül, amire ön egészen jámborul azt felelte, hogy nem lehet a vendégem, mert elutazik Tréport-ba.

- Helyes, így rendben van! De ön meglátogatja még anyámat elutazásunk előtt?

- Ez már bajos lenne, aztán pedig úti előkészületeikben zavarnám meg önöket.

- Jó, hát akkor másvalamire kérem, és ha eddig csak kedves embernek tartottuk, ezután egyenesen imádni fogjuk.

- Mit kell tennem, hogy elnyerjem ezt a fenséges fokot?

- Hogy mit kell tennie?

- Azt kérdeztem.

- Ön ma olyan szabad, mint a madár. Jöjjön, vacsorázzék velünk. Csak hármacskán leszünk, ön, anyám meg én. Hiszen még alig látta anyámat. Most majd jobban megismerheti. Igazán kivételes asszony, csak azt az egyet sajnálom, hogy nincs meg a párja húsz évvel fiatalabb kiadásban. Esküszöm, hogy hamarosan Morcerf vicomtesse lenne belőle. Apámat nem találja otthon, neki bizottsági ülése van ma, és estére a főelőadónál fog vacsorázni. Jöjjön, sokat beszélgetünk majd utazásokról. Ön bejárta az egész világot, annyi kalandot mesélhet nekünk. Elbeszéli annak a szép görög lánynak a történetét, akivel a minap este együtt volt az Operában. Ön rabszolganőjének nevezi, és úgy bánik vele, mint egy hercegnővel. Beszélgetünk majd olaszul és spanyolul. Fogadja hát el ezt a meghívást, anyám nagyon örül majd önnek.

- Hálásan köszönöm - felelte a gróf. - Meghívása igazán kedves, és mélyen fájlalom, hogy nem fogadhatom el. Nem vagyok olyan szabad, mint ahogy hiszi, sőt éppen ellenkezőleg: nagyon is fontos találkozóm lesz még ma.

- Ohó, vigyázzon csak, éppen az imént tanított meg rá, hogyan ráz le az ember valami kellemetlen meghívást. Nekem azonban bizonyíték kell. Szerencsére nem vagyok bankár, mint Danglars úr, hanem azért, mondhatom, éppen olyan hitetlen vagyok, mint ő.

- A bizonyíték nem marad el - jegyezte meg csendes hangon a gróf.

Ezzel csengetett.

- Ejnye! - mondta Morcerf. - Most már másodszor utasítja vissza, hogy anyámmal vacsorázzék. Ez már szántszándékkal történik, gróf.

Monte Cristo megremegett.

- Egy percig se higgye - mormogta. - Egyébként is, már itt a bizonyítékom.

Baptistin belépett, és várakozóan állt meg az ajtóban.

- Nem tudtam előre az ön látogatásáról, ugye?

- Ej, ön olyan rendkívüli ember, hogy még ebben sem vagyok bizonyos.

- De azt legalábbis igazán nem sejthettem, hogy meghív ebédre?

- Hát ez már csakugyan valószínű.

- Most hallgasson ide. Baptistin... mit mondtam ma reggel önnek, amikor behívtam a dolgozószobámba?

- Hogy öt óra után zárassam be a gróf úr kapuját.

- Azután?

- Ó, gróf úr... - szólt közbe Albert.

- Nem, nem, el akarom oszlatni teljesen azt a titokzatos hírnevet, amellyel ön illetett, kedves vicomte. Nagyon nehéz feladat állandóan a Manfréd szerepét játszani. Üvegházban akarok élni. Azután... Folytassa csak, Baptistin.

- Azután nem fogadunk mást, csak Bartolomeo Cavalcanti őrnagy urat és a fiát - mondta Baptistin.

- Most hallotta. Bartolomeo Cavalcanti őrnagy úr Olaszország egyik legősibb nemesi családjának sarja, amelyet már Dante arra méltatott, hogy d'Hozier-ja^[16] legyen. Bizonyára emlékszik is, ha ugyan nem feledte el... a Pokol X. énekében. És vele van a fia, önnel körülbelül egykorú, kedves fiatalember, éppúgy vicomte, mint ön, és most lép be apja millióival a párizsi társaságba. Az őrnagy ma este elhozza hozzám a fiát, Andreát, a continót, ahogy Olaszországban nevezzük. Reám bízza. Foglalkozom is vele, ha megérdemli. Ugye, segítségemre lesz ebben?

- Természetesen! Tehát régi barátja önnek ez a Cavalcanti őrnagy? - kérdezte Albert.

- Nem az, de nagyon derék úr, igen udvarias, igen szerény, nagyon tapintatos, mint amilyen sok van Olaszországban, az ősrégi családok nagyon messzi leszármazottai között. Több ízben találkoztam vele, Firenzében is, Bolognában is, Luccában is, és most értesített Párizsba érkezéséről. Az úti ismeretségek követelőzőek: mindenütt reánk találnak, és számon kérik azt a szívességet, amelyet egyszer véletlenül tanúsítottunk irányukban. Mintha a civilizált embernek, aki bárkivel el tud tölteni egy órát, nem volna meg mindig a maga hátsó gondolata! Ez a derék Cavalcanti őrnagy viszontlátja most Párizst, amelyet csak futólag látott a Császárság alatt, mikor innen Moszkvába ment megfagyni. Megvendégelem jó ebéddel, ő itt hagyja a fiát nekem, én megígérem, hogy vigyázok rá, és hagyom, hadd kövessen el minden bolondságot, amit kedve tart, azután nem tartozunk egymásnak semmivel.

- Nagyszerű! - mondta Albert. - Már látom, hogy ön igen értékes mentor. Isten önnel, tehát vasárnap hazaérkezünk. Igaz is, levelet kaptam Franztól.

- Igazán? - kérdezte Monte Cristo. - Még mindig jól érzi magát Olaszországban?

- Azt hiszem, igen, de úgy látom, sajnálja, hogy ön nincs ott. Azt állítja, hogy ön volt Róma napfénye, és ön nélkül minden szürke. Sőt azt hiszem, azt mondja, hogy ott állandóan esik most az eső.

- Így megváltozott Franz barátjának a véleménye rólam?

- Ellenkezőleg, kitart amellett, hogy önt igazi varázslónak tartja, és éppen ezért sajnálja a távollétét.

- Kedves fiatalember! - jegyezte meg Monte Cristo. - Élénk rokonérzést keltett bennem már az első este, amikor valami vacsorára fájt a foga, és elfogadta az én meghívásomat. Ha jól tudom, d'Épinay tábornok fia?

- Igen, az.

- Azé, akit 1815-ben olyan nyomorultul meggyilkoltak?

- A bonapartisták.

- Ez az! Igazán szeretem azt a fiatalembert. Őt nem várják haza házassági tervek?

- Dehogynem, neki Villefort kisasszonyt kell nőül vennie.

- Igazán?

- Mint ahogy nekem kell elvennem Danglars kisasszonyt - nevetett Albert.

- Ön nevet...

- Hogyne.

- De mit nevet?

- Azt, hogy úgy látom, ő éppúgy lelkesedik ezért a házasságért, mint ahogy én lelkesedem azért, hogy Danglars kisasszonyt nőül vehessem. De kedves grófom, mi úgy beszélünk a nőkről, mint a nők szoktak a férfiakról. Ez megbocsáthatatlan!

Albert felállt.

- Elmegy?

- Jó kérdés! Már két teljes órája untatom önt, és ön olyan udvarias, hogy még megkérdezi, megyek-e már? Gróf, ön a földkerekség legudvariasabb embere! És hogy milyen remekül idomította a szolgáit! Főleg Baptistin urat. Nekem még sohasem volt ilyen inasom. Az enyéim mind a Theâtre Français inasszereplőit utánozzák, akik, mivelhogy csak egy-két szavas szerepük van, azt a súgólyuk előtt mondják el. Ezért arra kérem, ha egyszer elbocsátja Baptistin urat, engedje át nekem az elsőséget.

- Rendben van, vicomte.

- Várjon csak, ez még nem minden: adja át köszöntésemet az ön derék luccai Cavalcante dei Cavalcantijának. És ha netán ki akarná házasítani a fiát, találjon neki egy jó gazdag, legalább anyai ágon ősnemes, apai oldalról pedig bárói származású lányt. Én majd segítségére leszek.

- Ó - válaszolta Monte Cristo -, hát már csakugyan itt tart?

- Itt.

- Ne fogadjon el semmit sebtiben.

- Ó, gróf! - kiáltott fel Morcerf. - Micsoda óriási szolgálatot tenne ön nekem, és még százszor jobban szeretném érte, ha segítene benne, hogy akár csak tíz esztendeig is legényember maradhassak még.

- Semmi sem lehetetlen - válaszolta komolyan Monte Cristo.

Elbúcsúzott Albert-től, kikísérte, majd visszatért, és hármat csengetett.

Csakhamar megjelent Bertuccio.

- Bertuccio úr mondta -, tudnia kell, hogy szombaton vendégeket fogadok az auteuili házamban.

Bertuccio könnyedén megborzongott.

- Igenis, uram - válaszolta.

- Szükségem van önre - folytatta a gróf -, hogy minden illő módon rendben legyen. A ház nagyon szép, vagy legalábbis nagyon szépnek kell lennie.

- Ahhoz bizony mindent fel kellene cserélnünk, gróf úr, mert a kárpit már igen lekopott.

- Cseréljen hát ki mindent, kivéve a piros damaszttal bevont hálószobát. Azt úgy kell hagynia, ahogy most van.

Bertuccio meghajolt.

- A kerthez se nyúljon. Hanem az udvarral azt csinálhat, amit akar. Még jobban is szeretem, ha nem lehet ráismerni.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy gróf úr meg legyen elégedve. De szeretném mégis, ha gróf úr az ebédre nézve utasításokat adna.

- Kedves Bertuccio úr - mondta a gróf -, amióta Párizsban van, úgy veszem észre, elveszítette maga alól a talajt, és nem áll biztosan a lábán. Hát már nem ismer?

- De azt csak megmondhatja nekem, eccellenza, hogy kiket lát vendégül.

- Még nem tudom, és ezt önnek sem kell tudnia. Lucullus ebédel Lucullusnál. Ez elég.

Bertuccio meghajolt és távozott.

Sem a gróf, sem Baptistin nem hazudott, amikor a luccai őrnagy látogatásairól beszéltek Morcerf-nek. Ez a látogatás olyan tisztességes ürügye volt Monte Cristónak, amellyel visszautasíthatta a vacsorára szóló meghívást.

Elütötte a hetet, és Bertuccio úr, a kapott parancs szerint, már két órája elment Auteuilbe, amikor bérkocsi állt meg a palota kapuja előtt, de csaknem szégyenkezve futott tovább, miután a rács mellett kiszállt belőle egy ötvenkét éves forma férfi. Olyan fekete sujtásos zöld kabátot viselt, amely Európában, úgy látszik, kipusztíthatatlan. Bő, kék vászonpantalló, eléggé tiszta, noha nem valami jól kifényesített és kissé túlságosan vastag talpú csizma, szarvasbőr kesztyű, kissé a csendőrcsákóra emlékeztető kalpag, fehér szegélyű fekete gallér, amely, ha tulajdonosa nem a maga teljes jószántából viseli, pellengér-nyakszorítónak is beillett volna: ilyen festői öltözéket viselt az a férfit, aki becsengetett a rácsos kapun, és megkérdezte, vajon nem a Champs-Élysées 30 számú házban lakik-e Monte Cristo grófja, majd a kapus igenlő válaszára belépett, becsukta maga mögött a kaput, és a lépcsőfeljárat felé indult.

Kicsiny és szögletes fejéről, deresedő hajáról, sűrű, szürke bajuszáról Baptistin azonnal felismerte a látogatót, hiszen pontos személyleírása volt róla. Az előcsarnokban várt a vendégre, és alig ejtette ki a jövevény a nevét az értelmes komornyik előtt, Monte Cristo már értesült is az érkezéséről.

Az idegent a legegyszerűbb szalonba vezették. Ott várt reá a gróf, és mosolyogva ment elé.

- Isten hozta, kedves uram! - mondta. - Már vártam önt.

- Igazán? - kérdezte a luccai. - Eccellenza várt engem?

- Hogyne, értesítést kaptam, hogy ma este hét órakor idejön.

- Hogy idejövök? Így hát értesült róla?

- Természetesen.

- Annál jobb! Bevallom, tartottam tőle, hátha megfeledkeznek erről a kis óvatosságról.

- Melyikről?

- Hogy önt értesítsék.

- Ó, dehogy.

- Bizonyos benne, hogy nem téved?

- Bizonyos vagyok.

- Engem várt eccellenza ma este hét órára?

- Önt bizony. Egyébként meggyőződhetünk róla.

- Ó, hiszen ha engem várt, akkor az felesleges - jegyezte meg a luccai.

- De igen! De igen! - mondta Monte Cristo.

A luccai kissé nyugtalannak látszott.

- Lássuk csak, hát ön nem Bartolomeo Cavalcanti marquis úr?

- De igen, Bartolomeo Cavalcanti vagyok - ismételte a luccai megkönnyebbülve -, hogyne, az vagyok.

- Valamikor őrnagy volt Ausztria szolgálatában.

- Őrnagy voltam? - kérdezte félénken az öreg katona.

- Igen - válaszolta Monte Cristo -, őrnagy volt. Franciaországban így nevezik azt a rangot, amelyet ön Olaszországban viselt.

- Jól van - mondta a luccai -, nem is kívánok többet, hiszen tetszik tudni...

- Egyébként nem a saját jószántából jött most ide - kezdte ismét Monte Cristo.

- Ó, természetesen nem.

- Valaki ideküldte hozzám.

- Igenis.

- A kitűnő Busoni abbé?

- Persze hogy ő - kiáltott fel boldogan az őrnagy.

- Levelet is hozott?

- Tessék, itt is van.

- Na, látja! Adja hát ide.

Monte Cristo átvette a levelet, kibontotta és elolvasta.

Az őrnagy tágra meredt szemmel bámult a grófra, tekintete kíváncsian futott végig a helyiség minden zegén-zugán, de újra meg újra visszatért a grófra.

- Hát igen, a kedves abbé... "Cavalcanti őrnagy, egy derék luccai patrícius, a firenzei Cavalcantik leszármazottja - folytatta Monte Cristo a levél olvasását hangosan -, vagyona után félmillió járadékot élvez."

Monte Cristo feltekintett a levélből, és elismerően intett.

- Azt mondja: egy félmillió. Ejha, kedves Cavalcanti uram!

- Az van odaírva, hogy félmillió? - kérdezte a luccai.

- Betűről betűre. Ennek így is kell lennie, mert Busoni abbé nagyszerűen ismeri az európai nagy vagyonokat.

- Nem bánom, legyen félmillió - mondta a luccai. - De szavamra mondom, nem hittem volna, hogy ilyen sok.

- Mert olyan intézője van, aki sokat lop öntől. Mit tegyünk, kedves Cavalcanti uram, ezt el kell viselni.

- Ön nyitja fel a szememet - mondta komolyan a luccai -, majd kiteszem a szűrét annak a haszontalannak.

Monte Cristo tovább olvasta a levelet:

- "És egyetlen dolog hiányzik ahhoz, hogy teljesen boldog legyen."

- Ó, istenem, egyetlen dolog! - ismételte a luccai, és nagyot sóhajtott.

- "Hogy rátaláljon imádott fiára."

- Imádott fiamra!

- "Ezt a fiát kicsiny korában vagy a nemesi család egy ellensége, vagy valami cigány rabolta el."

- Ötéves korában, uram - jelentette ki a luccai mélységes sóhajjal, és szemét az égnek emelte.

- Szegény atya! - mondta Monte Cristo.

A gróf folytatta a levél olvasását:

- "Én reményt nyújtottam neki, és visszaadtam az életét, gróf úr, mert tudattam vele, hogy ön nyomára vezeti annak a fiúnak, akit tizenöt esztendeje hiába keres."

A luccai kimondhatatlan nyugtalansággal nézett Monte Cristóra.

- Nyomára tudom vezetni - mondta Monte Cristo.

Az őrnagy kihúzta magát.

- Ah - mondta -, a levél tehát elejétől végig igazat mond?

- Kételkedett benne, kedves Bartolomeo úr?

- Dehogy, egy percig sem! Dehogy, dehogy! Egy komoly férfiú, egy papi ember, mint Busoni abbé, nem csinál efféle tréfát. De még nem olvasta végig, eccellenza.

- Ah, igaz - mondta Monte Cristo -, van egy post-scriptum is.

- Igenis - ismételte a luccai -, van... van... egy post-scriptum is.

- "Hogy Cavalcanti őrnagyot megkíméljem a bankárokhoz való szaladgálástól, küldök neki egy kétezer frankos utalványt útiköltsége fedezésére, és önnél hitelt nyitok számára annak a negyvennyolcezer franknak erejéig, amellyel ön még nekem tartozik."

Az őrnagy szemmel látható aggodalommal figyelte ezt a post-scriptumot.

- Jól van! - csak annyit felelt a gróf.

- Azt mondta, jól van - mormogta a luccai. - Így hát... uram... - kezdte ismét.

- Így hát? - kérdezte Monte Cristo.

- Így hát a post-scriptum...

- No, mi van a post-scriptummal?

- Azt is olyan szívesen tetszett fogadni, mint a levél többi részét?

- Természetesen, Busoni abbéval elszámolásom van. Nem tudom, hogy pontosan negyvennyolcezer frankkal tartozom-e neki, de néhány bankjegy nem számít nálunk. No lám, hát ilyen fontosságot tulajdonított ennek a post-scriptumnak, kedves Cavalcanti úr?

- Bevallom, hogy tökéletesen megbíztam Busoni abbé aláírásában - válaszolta a luccai. - Így hát nem is vettem magamhoz semmi pénzt. Mármost, ha ez a forrás nem állt volna rendelkezésemre, valóban nagy zavarban lettem volna itt Párizsban.

- Ugyan, zavarba jöhet bárhol is egy ilyen ember, mint ön? - kérdezte Monte Cristo. - Ne beszéljen ilyesmit!

- Nem ismerek itt senkit - jegyezte meg a luccai.

- De annál inkább ismerik önt.

- Igaz, engem ismernek, így hát...

- Fejezze be, kedves Cavalcanti uram!

- Így hát ön ideadja a negyvennyolcezer frankot...

- Adom, amikor parancsolja.

Az őrnagy nagy szemet meresztett.

- De üljön hát le - mondta Monte Cristo. - Nem is értem, mit csinálok... Itt hagyom állni önt egy jó negyedórája.

- Ó, szót sem érdemel.

Az őrnagy odahúzott egy karosszéket és leült.

- Most pedig - mondta a gróf -, talán iszik valamit, egy pohár xeresit, portóit, alicanteit?

- Alicanteit, ha megengedi, hiszen ez a legkedvesebb borom.

- Kitűnő alicanteim van. Egy kis kétszersülttel, ugye?

- Egy kis kétszersülttel, ha lesz olyan szíves.

Monte Cristo csengetett. Csakhamar megjelent Baptistin.

A gróf hozzálépett.

- Mi újság? - kérdezte egészen halkan.

- Itt van a fiatalember - válaszolta ugyanolyan halkan a komornyik.

- Jól van. Hová vezette be?

- A kék szalonban vár, mint ahogy parancsolni méltóztatott.

- Nagyszerű. Hozzon be alicantei bort és kétszersültet.

Baptistin távozott.

- Ön igazán zavarba hoz a fáradozásával - jelentette ki a luccai.

- Ugyan már! - felelte Monte Cristo.

Baptistin visszatért. Poharakat, bort és kétszersültet hozott be.

A gróf az egyik poharat teletöltötte, a másikba csak néhány cseppnyit öntött a folyékony rubinból, amellyel az üveg telve volt. Az üvegen egyébként pókháló és más efféle jelek jobban bizonyították az ital korát, mint az emberi arcát a ráncok.

Az őrnagy nem vétette el, kit melyik pohár illet, fogta a színig megtöltöttet, és kivett egy kétszersültet.

A gróf úgy rendelkezett, hogy Baptistin a vendég keze ügyébe tegye a tálcát. Az őrnagy először csak nyelve hegyével ízlelgette az alicantei bort, azután elégedetten csettintett, és lassan bemártotta kétszersültjét a borba.

- Így hát, uram - mondta Monte Cristo -, ön Luccában lakott, gazdag ember volt, régi nemesi család sarja, általános köztiszteletnek örvend, mindennel rendelkezik, ami csak boldoggá tehet valakit?

- Mindennel, eccellenza - válaszolta az őrnagy, teljesen a borba merítve kétszersültjét. - A világon mindennel.

- És a boldogságához csak egyvalami hiányzik.

- Egyetlenegy - jelentette ki a luccai.

- Hogy megtalálja elvesztett gyermekét.

- Ó! - mondta az őrnagy, és új kétszersült után nyúlt. - De ez aztán igazán hiányzik.

A derék luccai égnek emelte a szemét, és nagy erőfeszítést tett, hogy sóhajtson.

- Hát nézze, kedves Cavalcanti úr - mondta Monte Cristo -, hogy is volt ezzel a sokat siratott fiával? Mert úgy tudtam, hogy ön nőtlen maradt...

- Ezt hitték rólam, uram - mondta az őrnagy -, és én magam...

- Igen - folytatta Monte Cristo -, ön maga is helybenhagyta ezt a véleményt. Valami ifjúkori félrelépést akart a világ elől rejtegetni.

A luccai felállt, a lehető legnyugodtabb és legméltóságosabb arcot öltötte, noha ugyanakkor szerényen lesütötte a szemét, akár azért, hogy a szerepéből ki ne essék, akár azért, hogy a képzeletét támogassa. Közben suttyomban a grófra pislogott, akinek szüntelen mosolya továbbra is jóindulatú érdeklődésről tanúskodott.

- Úgy van, uram - mondta -, el akartam rejteni mindenki elől ezt a ballépést.

- Nem önmagáért - jegyezte meg Monte Cristo -, mert egy férfiú felülemelkedik az ilyesmin.

- Ó, nem, dehogy magamért - mondta az őrnagy mosolyogva, és a fejét rázta.

- Hanem a gyermek anyja miatt - mondta a gróf.

- Az anyja miatt - kiáltott a luccai, és egy harmadik kétszersült után nyúlt. - A szegény édesanyja miatt!

- Tessék csak iszogatni, kedves Cavalcanti úr - mondta Monte Cristo, és újra megtöltötte a luccai poharát. - Hiszen egészen megfojtja az izgalom.

- A szegény anyja miatt! - mormogta a luccai, és azon igyekezett, hogy az akarat hatalmával könnymirigyeiből valami könnycseppfélét sajtoljon a szeme sarkába.

- Az asszony, úgy vélem, Olaszország egyik legelőkelőbb családjából származott.

- Fiesolei patrícius család sarja volt, gróf úr, fiesolei patrícius nő volt!

- Hogy hívták?

- A nevét kívánja tudni?

- Istenem! - mondta Monte Cristo. - Fölösleges, hogy megnevezze, hisz én is tudom.

- Ön, gróf úr, úgyis mindent tud - jelentette ki a luccai meghajolva.

- Oliva Corsinari, ugye?

- Oliva Corsinari!

- Marquise?

- Marquise!

- De ön, minden családi tiltakozás ellenére, végül is feleségül vette?

- Istenem, hát ez lett a vége.

- És rendben vannak az iratai? - kérdezte Monte Cristo.

- Miféle irataim? - kérdezte a luccai.

- Ej, hát a házasságlevele az Oliva Corsinarival kötött házasságáról, és a gyermek születési bizonyítványa.

- A gyermek születési bizonyítványa?

- Andrea Cavalcantinak, az ön fiának születési bizonyítványa. Vagy nem Andreának hívják?

- De azt hiszem, úgy hívják - válaszolta a luccai.

- Micsoda? Csak azt hiszi?

- Ejnye, hát bizonyosra nem merem állítani, hiszen olyan régen elveszítettem!

- Az igaz - egyezett bele Monte Cristo. - Végül is hát megvannak mindezek az iratok?

- Gróf úr, sajnálattal kell jelentenem, bizony nem hoztam magammal őket, mivelhogy senki sem figyelmeztetett rá.

- Mi az ördög! - kiáltott Monte Cristo.

- Hát annyira fontosak ezek az iratok?

- Feltétlenül szükségesek!

A luccai a homlokát dörzsölgette.

- Ah, per Baccho! - mondta - Feltétlenül szükségesek!

- Feltétlenül. Hátha itt valakinek eszébe jutna kétségbe vonni, az ön házassága érvényességét és gyermeke törvényességét!

- Ez igaz - mondta a luccai -, kételkedhetnének benne.

- Márpedig ebből baj hárulna a szegény fiatalemberre.

- Az végzetes lenne.

- Még füstbe mehetne emiatt valami kitűnő házasság.

- O peccato!

- Tudja, Franciaországban szigorúan veszik az ilyesmit. Itt nem elég az, ami Olaszországban, hogy papot hívatnak, és azt mondják neki: "Szeretjük egymást, tessék összeadni bennünket!" Franciaországban polgári házasság van, és a polgári házasságkötéshez személyazonossági iratokra van szükség.

- Hát ez baj, mert bizony nekem nincsenek meg ezek az irataim.

- Szerencsére, nekem megvannak - jelentette ki Monte Cristo.

- Önnek?

- Nekem.

- Önnek megvannak?

- Meg.

- Nohát! - mondta a luccai, aki már-már attól tartott, hogy egész utazása kárba veszett a hiányzó iratok miatt, és így feledékenysége miatt nehezen kaphatja meg a negyvennyolcezer frankot.

- Nohát, ez aztán a szerencse! Igen, szerencse - tette hozzá -, mert én nem is gondoltam az iratokra.

- A mindenit! Meghiszem azt, nem is gondolhat az ember mindenre. De szerencsére Busoni abbé gondolt rá ön helyett.

- Lám, a kedves, jó abbé!

- Előrelátó ember.

- Csodálatos ember - jelentette ki a luccai. - Elküldte önnek az iratokat?

- Itt vannak, tessék.

A luccai összecsapta a kezét.

- Ön a Monte Cattini-i Szent Paula templomban vezette oltárhoz Oliva Corsinarit. Tessék, itt a lelkész bizonyítványa.

- Szavamra! Itt van - mondta az őrnagy, és csodálkozva nézte.

- És itt van Andrea Cavalcanti keresztlevele, amelyet a saravezzai plébános állított ki.

- Mindez szabályos - mondta az őrnagy.

- Vegye át tehát ezeket az iratokat, amelyekkel nekem semmi dolgom, és adja át a fiának, majd az gondosan megőrzi őket.

- Meghiszem azt!... Ha el találná veszíteni...

- Nos, mi lenne akkor? - kérdezte Monte Cristo.

- Ej, hát írni kellene Olaszországba - folytatta a luccai -, és bizony hosszadalmas dolog volna újra megszerezni őket.

- Csakugyan nehéz volna - mondta Monte Cristo.

- Csaknem lehetetlen - válaszolta a luccai.

- Nagyon örülök, hogy ön ennyire felismeri a papírok értékét.

- Jobban mondva megfizethetetleneknek tartom őket.

- Ami pedig a fiatalember édesanyját illeti... - mondta Monte Cristo.

- Ami a fiatalember édesanyját illeti... - ismételte az őrnagy nyugtalanul.

- Vagyis Corsinari marquise-t?

- Istenem! - mondta a luccai, és úgy érezte, a nehézségek csak most bukkannak fel. - Hát még szükségünk lesz rá?

- Nem lesz, uram - válaszolta Monte Cristo. - Egyébként ő már...

- Úgy van, úgy van - mondta az őrnagy -, ő már...

- Lefizette adóját a természetnek?

- Fájdalom! - válaszolta élénken a luccai.

- Tudtam erről - folytatta Monte Cristo. - Már tíz éve, hogy meghalt.

- És én még mindig siratom, uram - mondta az őrnagy, és kihúzta zsebéből kockás zsebkendőjét, s előbb a bal, utána a jobb szemét törölgette meg vele.

- Hát bizony mindannyian halandóak vagyunk - jegyezte meg Monte Cristo. - Most pedig értse meg, kedves Cavalcanti úr, értse meg, itt Franciaországban nem kell róla tudnia senkinek, hogy tizenöt esztendeje nem látta a fiát. Nálunk már kimentek a divatból azok a történetek, amelyek a gyermekrabló cigányokról szólnak. Ön egyszerűen egy vidéki kollégiumba küldte a fiát, és most azt akarja, hogy nevelését a párizsi társaságban fejezze be. Ezért hagyta ön el Viareggiót, ahol a felesége halála óta lakik. Ennyi elég.

- Úgy gondolja?

- Természetesen.

- Akkor rendben van.

- Ha pedig valakinek a fülébe jutna valami arról, hogy olyan sokáig elszakadva élt a fiától...

- Az ám. Mit mondjak akkor?

- Hogy egy hűtelen nevelő segítségével, akit megvesztegettek az ön családjának ellenségei...

- A Corsinariak?

- Természetesen... elrabolták a fiát, hogy az ön neve kihaljon.

- Így is van, miután egyetlen fiú.

- És most, hogy minden rendbe jött, és hogy felújított emlékei nem árulják el többé, bizonyára kitalálja, hogy meglepetést készítettem elő?

- Kellemes meglepetést? - kérdezte a luccai.

- Ohó, látom már, hogy az apa szemét és szívét nem lehet megcsalni! - szólt Monte Cristo.

Az őrnagy hümmögött.

- Valaki elárulta, vagy talán magától találta ki, hogy itt van?

- Kicsoda?

- A gyermeke, a fia, Andrea.

- Kitaláltam - válaszolta a luccai, a világ legnagyobb nyugalmával. - Így hát csakugyan itt van?

- Itt bizony - felelte Monte Cristo. - Az imént jelentette a komornyikom, hogy megérkezett.

- Ah, nagyszerű! Nagyszerű! - mondta az őrnagy, és minden felkiáltásakor ki- és begombolgatta kabátját.

- Kedves uram! - mondta Monte Cristo. - Megértem az izgalmát, időt kell adnom önnek, hogy összeszedje magát. A fiatalembert is elő kell készítenem erre a nagyon óhajtott találkozásra, mert úgy sejtem, ő sem kevésbé türelmetlen, mint ön.

- Meghiszem azt - mondta Cavalcanti.

- Hát egy rövidke negyedóra múlva együtt lesznek.

- Idehozza hát hozzám? Odáig megy jóságában, hogy személyesen vezeti a karjaimba?

- Nem, nem akarok az apa és a fiú közé állni. Önök kettesben lesznek, őrnagy úr. De legyen nyugodt, még ha a vér szava nem is szólalna meg, ön nem tévedhet: ezen az ajtón fog bejönni. Szép szőke fiatalember, talán kissé nagyon is szőke, a modora kifogástalan. Majd meglátja.

- Igaz is, tetszik tudni, hogy nem hoztam magammal több pénzt, mint azt a kétezer frankot, amelyet a jóságos Busoni abbé utalt át nekem - jegyezte meg az őrnagy. - Ebből fedeztem az utazást, és...

- És pénzre van szüksége... Ebben igaza van, kedves Cavalcanti úr. Tessék, itt adok önnek egyelőre nyolc darab ezerfrankos bankjegyet.

Az őrnagy szeme úgy csillogott, mint a karbunkulus.

- Még negyvenezer frankjával tartozom - mondta Monte Cristo.

- Óhajt eccellenza nyugtatványt? - kérdezte az őrnagy, és kabátja belső zsebébe rakta el a bankjegyeket.

- Ugyan minek? - mondta a gróf.

- Hogy Busoni abbéval elszámolhasson.

- Hát majd a végén ad egy teljes nyugtatványt, amikor már a hátralékos negyvenezer frankot is megkapta. Becsületes embereknek nincs szükségük efféle óvatosságra.

- Igen, igen, helyes - mondta az őrnagy -, hiszen mi becsületes emberek vagyunk.

- No, most még egy utolsó szót, marquis.

- Tessék.

- Megengedi, hogy valamire figyelmeztessem, ugye?

- Hogy megengedem-e? Inkább kérem rá!

- Nem esnék nehezére, ha megválna ettől a zsinóros kabáttól?

- Csakugyan! - felelte az őrnagy, noha szeretettel nézett végig kabátján.

- Hát igen, Viareggióban még viselik ezt, de Párizsban már régóta divatját múlta, akármilyen elegáns viselet is.

- Milyen kár! - jegyezte meg a luccai.

- Hát, ha ragaszkodik hozzá, akkor távozáskor ismét felveheti.

- De mit veszek fel addig?

- Azt, amit a málháiban talál.

- Hogyhogy a málháimban? Mindössze egy kis útitáskát hoztam!

- Ennyit hozott magával, természetesen. Miért is okozott volna magának alkalmatlanságot? Egy öreg katona különben is szeret könnyű felszereléssel menetelni.

- Hát éppen ezért...

- Ön azonban gondos ember, és előreküldte málháit. Tegnap érkeztek meg az Hôtel des Princes-be, a rue Richelieu-re. Ön ott vett szállást.

- Tehát azokban a málhákban van?

- Felteszem, volt olyan előrelátó, hogy komornyikjával becsomagoltatott mindent, amire szüksége lehet: városi kabátokat, egyenruhákat. Nagy, ünnepélyes alkalmakkor természetesen egyenruhába öltözik. El ne felejtse feltenni az érdemkeresztjét. Gúnyolódnak ugyan rajta Franciaországban, hanem azért csak viselik.

- Nagyon jó, nagyon jó, nagyon jó! - mondta az őrnagy, és egyik csodálkozásból a másikba esett.

- És most - mondta Monte Cristo -, hogy megerősítettük a szívét a nagy izgalmak befogadására, készüljön el, kedves Cavalcanti úr, hogy hamarosan viszontlátja a fiát, Andreát.

Ezzel Monte Cristo kedvesen köszöntötte a luccait, aki magánkívül volt elragadtatásában. A gróf eltűnt az ajtó függönye mögött.

Monte Cristo grófja belépett a szomszédos szobába, amelyet Baptistin kék szalon néven nevezett. Ott várta már egy fesztelen modorú, elég jól öltözött fiatalember, aki félórával azelőtt szállt ki a palota kapuja előtt a bérkocsiból. Baptistin könnyen ráismerhetett. Azt a magas fiatalembert pillantotta meg, akinek szőke haját, vörhenyes szakállát, fekete szemét, vakítóan fehér bőrét, piros arcát gazdája leírta neki.

Amikor a gróf belépett a szalonba, a fiatalember hanyagul hevert egy pamlagon, és szórakozottan veregette csizmáját aranygombos nádpálcájával.

Amint észrevette Monte Cristót, felugrott.

- Monte Cristo grófjához van szerencsém? - kérdezte.

- Az vagyok, uram - felelte a gróf -, nekem pedig bizonyára Andrea Cavalcanti vicomte-tal van szerencsém beszélni?

- Andrea Cavalcanti vicomte-tal - ismételte a fiatalember, és e szavakat könnyed meghajlással kísérte.

- Van önnél egy levél, amely hozzám ajánlja? - kérdezte Monte Cristo.

- Kissé különösnek találtam a levél aláírását, azért nem említettem meg.

- Szindbád, a tengerész, ugye?

- Pontosan az. És mivel semmi másféle Szindbád nevű tengerészt nem ismertem, csak az Ezeregyéjszaka szereplőjét...

- Hát ez annak egyik leszármazottja, egy igen gazdag barátom, egy különc, csaknem bolondos angol, akinek igazi neve lord Wilmore.

- No, ez már mindent megmagyaráz - jelentette ki Andrea. - Így hát ez pompásan összevág. Ezt az angolt ismertem én... igen... ah, igen, nagyszerű!... Gróf úr, rendelkezésére állok.

- Ha az, amit volt szíves mondani, igaz - válaszolta a gróf mosolyogva -, akkor remélem, lesz olyan szíves, közöl néhány apróságot önmagáról és családjáról.

- Nagyon szívesen, gróf úr - felelte a fiatalember olyan folyékonysággal, ami becsületére vált emlékezőtehetségének. - Mint ahogy ön is mondta, Andrea Cavalcanti vicomte vagyok, Bartolomeo Cavalcanti őrnagy fia és a firenzei aranykönyvbe bejegyzett Cavalcanti család leszármazottja. Noha családunk még ma is igen gazdag, hiszen apámnak félmillió franknyi évjáradéka van, már sok megpróbáltatáson mentünk keresztül, sőt, engem magamat öt- vagy hatéves koromban elrabolt egy gonosz nevelő, uram. Így esett, hogy tizenöt esztendeje nem is láttam azt, akinek életemet köszönhetem. Amióta csak az eszemet tudom, amióta szabad vagyok és ura önmagamnak, szünet nélkül keresem apámat, de hasztalanul. Végre most, az ön Szindbád barátjának a leveléből megtudtam, hogy atyám Párizsban van, és a levél feljogosít arra, hogy további adatok végett önhöz fordulhassak.

- Mindaz, amit itt elmondott, nagyon érdekes, uram - mondta a gróf, és komor elégedettséggel figyelte a fesztelen arckifejezést, amelyen sátáni szépség tükröződött. - Nagyon helyesen tette, hogy mindenben alkalmazkodott Szindbád barátom tanácsaihoz, mert édesapja valóban itt van, és ön után kutat.

A gróf, amióta belépett a szobába, egy pillanatra sem veszhette szem elől a fiatalembert. Megcsodálta tekintete biztonságát és hangja szilárdságát. De a természetesen hangzó szavaknál: "Apja valóban itt van, és ön után kutat", a fiatal Andrea felugrott, és így kiáltott:

- Apám! Apám itt volna?

- Kétségtelenül - válaszolta Monte Cristo -, az ön apja, Bartolomeo Cavalcanti őrnagy.

A rémület, amely egy pillanattal előbb a fiatalember arcán kiült, csakhamar teljesen el is tűnt róla.

- Igaz, igaz - mondta -, Bartolomeo Cavalcanti őrnagy. És gróf úr azt mondja, hogy ez a drága apa itt van?

- Itt van, uram. Hozzáteszem még, hogy éppen most váltam el tőle, és hogy a történet, amelyet a régen elveszített kedves fiáról mondott el nekem, mélyen megrendített. Fájdalma, aggodalma, reményei ebben a dologban valóban szinte megindító költeményként hatottak rám. Egyszer csak értesítést kapott, hogy fia elrablói elég magas váltságdíj fejében hajlandóak a fiút visszaadni, vagy megjelölni a helyet, ahol található. Ezt a jó apát azonban semmi sem rettentette vissza. A követelt összeget a piemonti határra küldte, Olaszország egész területére szóló útlevéllel együtt. Úgy gondolom, ön Dél-Franciaországban tartózkodott?

- Hogyne, uram - válaszolta Andrea kissé zavartan. - Persze, Franciaország déli részén tartózkodtam.

- Kocsinak kellett önt Nizzában várnia?

- Így is volt, uram. A kocsi Nizzából Genovába vitt, Genovából Torinóba, Torinóból Chambérybe, Chambéryből Pont-de-Beauvoisinbe és Pont-de-Beauvoisinből Párizsba.

- Pompás! Apja mindig azt remélte, hogy útközben találkozik önnel, ő ugyanis ugyanezt az útirányt követte. Ezért volt az öné is így kijelölve.

- De - vetette ellen Andrea -, ha találkozott volna is velem az a drága jó apa, akkor sem hiszem, hogy reám ismert volna, hiszen kissé megváltoztam, amióta utoljára láttuk egymást.

- Hát a vér szava? - jegyezte meg Monte Cristo.

- Igaz, igaz - folytatta a fiatalember -, egészen megfeledkeztem a vér szaváról.

- Most már csak egy dolog nyugtalanítja Cavalcanti marquis-t - mondta Monte Cristo -, az, hogy ön mit csinált azalatt, amíg tőle távol volt, hogyan bántak önnel elrablói, vajon megadták-e önnek a születése szerint járó tiszteletet? Végül, hogy az erkölcsi szenvedés, amelynek ki volt téve, és amely százszor gyötrőbb a testi szenvedésnél, nem hagyott-e valami nyomot a természettől gazdagon megáldott lelkében, és vajon elnyerheti-e ismét és megőrizheti-e az önt megillető rangot a társaságban?

- Uram - hebegett a fiatalember zavarodottan -, remélem, hogy semmiféle koholt hír...

- Első ízben Wilmore barátomtól, a nagy emberbaráttól hallottam önről beszélni. Tőle megtudtam, hogy önt valami kellemetlen helyzetben találta, hogy mifélében, nem tudom, és efelől nála sem kérdezősködtem, nem vagyok kíváncsi természetű. Az ön balsorsa felkeltette érdeklődését, ön tehát érdekes volt. Azt mondta nekem, hogy vissza akarja szerezni önnek a társaságban megillető rangját, amelyet elveszített, keresni fogja és meg is találja az édesapját. Kereste is, meg is találta, amint látszik, minthogy apja itt van. Végül tegnap értesített az ön érkezéséről, és még adott némi utasítást az ön vagyonára vonatkozóan is. Ennyi az egész. Tudom, hogy különc ember az én Wilmore barátom, de egyúttal megbízható is, gazdag, mint az aranybánya, így hát nyugodtan áldozhat különcködéseinek anélkül, hogy ez tönkretenné. Megígértem, hogy követem utasításait. Most pedig ne vegye rossz néven kérdésemet, uram, de mivel kissé pártfogolnom kell önt, tudni szeretném, hogy az önt ért sok viszontagság, amelyről nem tehet, és amely semmiképpen sem csökkenti az ön iránt érzett becsülésemet, nem távolította-e el attól a társaságtól, amelyben vagyona és neve révén jól megállhatta volna a helyét.

- Uram - válaszolta a fiatalember, aki a gróf szavai nyomán visszanyerte biztos magatartását -, efelől legyen teljesen nyugodt. Azok a gyermekrablók, akik elszakítottak apámtól, később bizonyára jó áron el akartak adni neki, mint ahogy meg is cselekedték. Úgy számították, hogy nekik előnyös lesz, ha meghagyják, sőt ha lehet, még növelik is minden személyes jótulajdonságomat. Éppen ezért elég jó nevelésben részesültem, és a gyermekrablók csaknem úgy bántak velem, mint Kisázsiában a rabszolgákkal szoktak: ezekből nyelvtudósokat, orvosokat, filozófusokat képeztettek a gazdáik, hogy a római vásárban annál jobb áron keljenek el.

Monte Cristo elégedetten mosolygott. Úgy látszik, Andrea Cavalcanti úr túlszárnyalta minden reményét.

- Egyébként - folytatta a fiatalember -, ha valami nevelési hiba vagy inkább a társaságban való járatlanság vetődne fel nálam, remélem, elnézést nyernék, és tekintetbe veszik, mennyi viszontagság kísért születésem, majd ifjúságom idején.

- Úgy tegyen majd, ahogy jónak látja, vicomte! - vetette oda Monte Cristo. - Ön ura tetteinek, és csak önre tartozik, mit csinál Ígérem, hogy kalandjairól sohasem beszélek, hiszen az ön története valóságos regény, és noha az emberek imádják a sárga borítékos regényeket, de irtóznak az emberbőrbe kötött regényektől, még ha úgy vannak is aranyozva, mint az öné. Erre a nehézségre akarom felhívni a vicomte úr figyelmét: alig adja majd elő megható regényét valakinek, ez a történet egykettőre a feje tetejére állítva járja be a társaságot. Ön kénytelen lesz Antony szerepét vállalni, márpedig az Antonyak ideje kissé lejárt már. Meglehet, hogy az általános érdeklődés középpontjába kerülne, csakhogy nem mindenkinek van ám ínyére, hogy megfigyelések tárgya és rosszmájú pletykák céltáblája legyen. Talán ez fárasztaná is önt.

- Azt hiszem, igaza van, gróf úr - mondta a fiatalember, és akaratlanul is elsápadt Monte Cristo átható tekintetére. - Valóban kellemetlen volna.

- No, azért nem kell túlozni - jegyezte meg Monte Cristo -, hiszen akkor, hogy elkerüljön egy hibát, könnyen belekeveredik valami bolondságba. Nem, ez csak egyszerű elgondolás legyen a magatartására nézve. És ilyen értelmes ember annál könnyebben keresztülviszi ezt a tervet, mert hiszen meg is felel az érdekeinek. Bizonyítékokkal és tiszteletre méltó emberek barátságával kell harcolnia mindaz ellen, ami a múltjában kétes lehetett.

Andrea szemmel láthatóan elveszítette biztonságát.

- Szívesen felajánlanám magam jótállóként és kezesül - mondta Monte Cristo. - De erkölcsi alapelvem az, hogy legjobb barátaimban is kételkedem, és ezt a kételkedésemet másokban is felébresztem ellenük. Így könnyen kieshetnék a szerepemből, ahogy a drámai színészek mondják, és megeshetnék, hogy kifütyülnének, ami nem volna kellemes.

- De gróf úr - szólt közbe Andrea merészen -, hiszen lord Wilmore ajánlott önhöz...

- Az igaz - felelte Monte Cristo -, csakhogy lord Wilmore nem hallgatta el előttem, hogy önnek kissé viharosan telt el az ifjúsága, kedves Andrea úr. Ó - folytatta a gróf, Andrea tiltakozó mozdulatára -, nem kérek semmiféle vallomást! Egyébként pedig azért hívatták ide Luccából Cavalcanti marquis urat, az édesapját, hogy ön ne legyen senkire ráutalva. Mindjárt meg is látja, kissé merev és felfuvalkodott, de ezt a katonai egyenruhának kell betudni, és ha tekintetbe vesszük, hogy tizennyolc esztendeje áll Ausztria szolgálatában, mindent megértünk. Általában nem sokat kívánunk az osztrákoktól. Egészben véve nagyon megfelelő apa ez, biztosítom róla.

- Megnyugtat, uram! Mert én már olyan régen elszakadtam tőle, hogy semmiféle emléket sem őriztem meg róla.

- Meg azután, látja, a nagy vagyon sok mindent áthidal.

- Apám csakugyan olyan gazdag, uram?

- Milliomos... Ötszázezer font járadékkal rendelkezik.

- Így hát... kellemes helyzetben leszek? - kérdezte a fiatalember aggodalmaskodón.

- A lehető legkedvezőbb helyzetben, kedves uram. Ő évi ötvenezer frank járadékot biztosít önnek mindaddig, míg Párizsban marad.

- Hát akkor itt maradok örökre.

- No, már ugyan ki tudhatja előre, mi történik, kedves uram? Ember tervez, Isten végez...

Andrea felsóhajtott.

- De hát - mondta -, amíg Párizsban maradok, és... amíg semmiféle körülmény sem kényszerít arra, hegy eltávozzam innen, biztosítva van számomra az az összeg, amelyről az imént beszélt?

- Tökéletesen.

- Apám által? - kérdezte Andrea kissé nyugtalanul.

- Általa, de kezességet vállalt érte lord Wilmore, aki édesapja kérésére havi ötezer frankra hitelt nyittatott önnek Danglars úrnál, Párizs egyik legszilárdabb bankárjánál.

- Sokáig szándékozik apám Párizsban maradni? - nyugtalankodott Andrea.

- Csak néhány napig - válaszolta Monte Cristo -, szolgálata nem engedi meg, hogy két-három hétnél tovább maradjon távol.

- Micsoda kedves, jó apa! - mondta Andrea. Szemmel láthatóan elbűvölte, hogy apja ilyen hamarosan elutazik.

- Nem is késleltetem egy perccel sem találkozásuk pillanatát - jegyezte meg Monte Cristo, aki úgy tett, mint akit e szavak megtévesztenek. - Elkészült rá, hogy megölelje a derék Cavalcanti urat?

- Remélem, ebben nem kételkedik?

- Lépjen be hát a szalonba, kedves barátom, ott várja már az édesapja.

Andrea mélyen meghajolt a gróf előtt, azután belépett a szalonba.

A gróf szemmel követte, és amikor a fiatalember eltűnt, megnyomott egy kép mögé rejtett kis rugót, mire a kép elmozdult a keretéből, és az így keletkezett hézag bepillantást engedett a szomszédos szalonba.

Andrea becsukta az ajtót maga mögött, és az őrnagyhoz sietett, aki a közeledő léptek zajára felállt a helyéről.

- Ó, uram és kedves apám! - kezdte Andrea hangosan és olyan módon, hogy a gróf is meghallhassa a csukott ajtón át. - Csakugyan ön az?

- Isten hozott, kedves fiam - felelte az őrnagy komolyan.

- Olyan sok esztendei távollét után milyen boldogság, hogy viszontláthatjuk egymást! - mondta Andrea, és egyre az ajtó felé sandított.

- Valóban nagy ideje, hogy elszakadtunk egymástól!

- Ne öleljük meg egymást, uram? - kérdezte Andrea.

- Ahogy akarod, fiam - válaszolta az őrnagy.

És úgy ölelkeztek össze, mint ahogy a Théâtre Français színpadán szokás, vagyis egyiknek a feje a másiknak a vállán nyugodott.

- Így hát ismét együtt vagyunk! - jegyezte meg Andrea.

- Ismét együtt vagyunk - ismételte az őrnagy.

- Hogy el se váljunk többé?

- Úgy van. Azt hiszem, édes fiam, hogy te most Franciaországot második hazádnak tekinted?

- Annyi bizonyos - mondta a fiatalember -, hogy le volnék sújtva, ha el kellene hagynom Párizst.

- Én pedig bizony nem tudnék máshol élni, mint Luccában. Vissza is térek Olaszországba, mihelyt lehet.

- De mielőtt elutazik, édes jó apám, bizonyára átadja nekem azokat az iratokat, amelyekkel bizonyítani tudom, milyen vér folyik ereimben.

- Természetesen, hiszen egyenesen azért jöttem, pedig ugyancsak nem egykönnyen találkoztam veled, hogy átadjam az iratokat. Hiszen, ha újra keresnünk kellene egymást, reá menne életem hátralevő része.

- Hol vannak az iratok?

- Tessék, itt vannak.

Andrea mohón kapott apja házasságlevele és a saját keresztlevele után, és miután a jó gyermek természetes mohóságával bontotta ki őket, mind a kettőt olyan gyorsasággal és jártassággal futotta át, amely igen gyakorlott szemre és egyúttal élénk érdeklődésre is vallott.

Amint végigolvasta, kimondhatatlan öröm tükröződött az arcán. Különös mosollyal nézett az őrnagyra.

- No, mi az? - kérdezte kitűnő toszkánai kiejtéssel. - Olaszországban már nincsenek gályák?

Az őrnagy kihúzta magát.

- Mit beszélsz? - kérdezte.

- Hogy ott büntetlenül készítenek ilyen irományokat. Franciaországban már ennek a feléért is öt esztendőre Toulonba küldenének bennünket, drága apám!

- Tessék? - kérdezte a luccai, és azon igyekezett, hogy megőrizze felséges magatartását.

- Kedves Cavalcanti úr - mondta Andrea, és megszorította az őrnagy karját -, mennyit fizettek magának, hogy elvállalja értem az apaságot?

Az őrnagy beszélni akart.

- Csak csendben - mondta Andrea, és lehalkította a hangját. - Jó példával járok elöl, és bevallom: évi ötvenezer frankot kapok azért, hogy a fia legyek. Így hát megértheti, eszem ágában sincs tagadni, hogy ön az apám.

Az őrnagy nyugtalanul nézett körül.

- Ugyan már, legyen nyugodt, magunk vagyunk - jegyezte meg Andrea -, és különben is olaszul beszélünk.

- Hát akkor én is elárulom: nekem egyszer s mindenkorra ötvenezer frankot adnak - mondta a luccai.

- Cavalcanti úr - mondta Andrea -, hisz ön a tündérmesékben?

- Eddig nem hittem, most azonban hinnem kell bennük.

- Vannak hát bizonyítékai?

Az őrnagy egy marék aranyat vett elő mellénye zsebéből.

- Kézzelfoghatóak, amint látja.

- Az a véleménye hát, hogy hihetek a kapott ígéreteknek?

- Az.

- És hogy ez a derék gróf be is váltja őket?

- Pontról pontra. De ennek fejében viszont nekünk is játszanunk kell szerepünket.

- Meghiszem azt!

- Én a gyöngéd apáét...

- Én meg a tisztelettudó fiúét.

- Mivel azt akarják, hogy tőlem származzék...

- Kik azok, akik akarják?

- Hát azt bizony nem tudom. Azok, akik önnek írtak. Vagy nem kapott levelet?

- De kaptam.

- Kitől?

- Valami Busoni abbétól.

- Akit nem ismer?

- Akit sohase láttam.

- Mi volt abban a levélben?

- De nem árul el?

- Eszemben sincs, hiszen azonosak az érdekeink.

- Akkor olvassa el.

Az őrnagy átadott egy levelet a fiatalembernek.

Andrea halkan olvasni kezdte:

Ön szegény sorban él, és nyomorúságos öregség vár önre. Akar-e, ha nem is gazdag, legalább független lenni?

Azonnal utazzék Párizsba, keresse fel Monte Cristo grófját, a Champs-Élysées 30. szám alatt, és kérje tőle számon a Corsinari marquise-tól származó fiát, akit ötéves korában elraboltak öntől.

A fiú neve: Andrea Cavalcanti.

Hogy az alulírott jó szándéka felől ne legyen kétsége, mellékelve van:

1. Egy kétezernégyszáz toszkánai líráról szótó utalvány, fizetendő Gozzinál, Firenzében.

2. Egy ajánlólevél Monte Cristo grófjához, amelyre negyvennyolcezer frankot fog kézhez kapni.

Legyen a grófnál május 26-án, este hét órakor.

Busoni abbé

- Ez az.

- Hogyhogy ez az? Mit akar vele mondani? - kérdezte az őrnagy.

- Azt, hogy én ennek a levélnek a párját kaptam.

- Ön?

- Igen, én.

- Busoni abbétól?

- Nem.

- Hát kitől?

- Valami angoltól, bizonyos lord Wilmore-tól, aki a "Szindbád, a tengerész" nevet használja.

- Ön sem ismeri jobban, mint ahogy én Busoni abbét?

- De igen. Itt előnyösebb helyzetben vagyok.

- Látta talán?

- Egyszer láttam.

- Ugyan hol?

- Hát ezt éppen nem mondhatom meg. Akkor ön is tudná, amit én, és erre semmi szükség.

- És mi volt abban a levélben?

- Olvassa el!

Ön szegény sorban él, és nyomorúságos jövő vár önre. Akar-e nevet, szabadságot, gazdagságot?

- Teringettét! - mondta a fiatalember, és ide-oda himbálózott a sarkán. - Ugye, nem rossz kérdés!

Üljön fel a postakocsira, amely Nizzában, a genfi kapunál útra készen áll. Kövesse a Torinón, Chambéryn és Pont-de-Beauvoisinen át vezető útvonalat. Jelentkezzék Monte Cristo gróf úrnál, az avenue des Champs-Élysées-n, május 26-án este hét órakor, és kérje tőle számon az édesapját.

Ön Bartolomeo Cavalcauti marquis-nak és Oliva Corsinari marquise-nak a fia, mint ahogy ez ki is tűnik azokból az iratokból, amelyeket megkap a marquis-tól. Ezek az iratok jogot adnak önnek ahhoz, hogy e néven mutatkozzék be a párizsi társaságban.

Rangjához illően ötvenezer frank járadékot biztosítanak önnek évenként.

Mellékelve talál egy ötezer frankra szóló utalványt, amelyet Ferrea úr, nizzai bankár fog kifizetni, meg egy ajánlólevelet Monte Cristo grófjához, akit megbíztam azzal, hogy önről gondoskodjék.

Szindbád, a tengerész

- Hm! - mondta az őrnagy. - Ez gyönyörű.

- Ugye?

- Látta a grófot?

- Tőle jövök.

- És ő jóváhagyta ezeket?

- Mindent.

- Ért valamit az egészből?

- Nem én.

- Itt valakit lóvá tesznek.

- Annyi bizonyos, hogy kettőnk közül egyiket sem.

- Az egyszer bizonyos.

- Nohát akkor!...

- Mit törődünk vele, igaz?

- Pontosan ezt akartam mondani. Játsszuk végig szépen az egészet.

- Rendben van. Majd meglátja, méltó partnere leszek.

- Ebben egy pillanatig sem kételkedtem, kedves apám.

- Büszke vagyok rád, kedves fiam.

Monte Cristo ezt a pillanatot választotta ki, hogy belépjen a szobába. Léptei zajára a két férfi egymás karjaiba omlott. A gróf már összeölelkezve találta őket.

- Úgy látom, marquis úr - mondta Monte Cristo -, szíve szerint való fiút lát viszont.

- Gróf úr, valósággal odavagyok a boldogságtól.

- Hát ön, fiatalember?

- Ó, gróf úr, szinte megfojt az öröm.

- Boldog apa, boldog gyermek! - jegyezte meg a gróf.

- Egyetlen körülmény szomorít csak el - mondta az őrnagy -, az, hogy olyan hamar el kell hagynom Párizst.

- Jaj, kedves Cavalcanti uram - felelte Monte Cristo -, remélem, addig csak nem utazik el, míg be nem mutatom néhány barátomnak.

- Rendelkezésére állok, gróf úr - mondta az őrnagy.

- No most, fiatalember, tessék meggyónni.

- Kinek?

- Hát az édesapjának. Mondjon csak el egyet-mást a vagyoni helyzetéről.

- Az ördögbe is! - mondta Andrea. - Itt most érzékeny húrokat pendített meg, gróf úr.

- Hallja ezt, őrnagy? - kérdezte Monte Cristo.

- Már hogyne hallanám.

- Helyes, de érti is?

- Tökéletesen.

- Azt mondja ez a kedves gyermek, hogy pénzre van szüksége.

- Hát mit tehetnék én ebben a dologban?

- Adjon neki pénzt, a mindenségit!

- Én?

- Persze hogy ön.

Monte Cristo a két férfi közé lépett.

- Tessék! - fordult Andreához, és egy csomó bankjegyet csúsztatott a kezébe.

- Ez mi?

- Az apai válasz.

- Apai?

- Igen. Hát nem az imént mondta neki, hogy pénzre volna szüksége?

- De igen. És aztán?

- Nohát, ő megbízott vele, hogy adjam át ezt önnek.

- Jövedelmem terhére?

- Nem, ez arra való, hogy felszerelje magát.

- Ó, de jó apám van!

- Csitt! - mondta Monte Cristo. - Amint látja, ő nem akarja közölni önnel, hogy a pénz tőle való.

- Méltányolom ezt a tapintatot - jelentette ki Andrea, és nadrágja zsebébe gyűrte a bankjegyeket.

- Rendben van - jegyezte meg Monte Cristo -, most pedig távozhatnak.

- És mikor lesz szerencsénk viszontlátni a gróf urat? - kérdezte Cavalcanti.

- Úgy van, mikor leszünk olyan szerencsések? - tette hozzá Andrea is.

- Szombaton, ha megfelel önöknek... igen... igen... szombaton. Auteuili házamban, rue de la Fontaine 28. szám alatt lesz néhány vendégem vacsorára, többek között ott lesz Danglars úr is, az önök bankárja. Bemutatom önöket neki, hiszen ismerniük kell egymást, hogy a pénzügyeket elintézhessék.

- Teljes díszben legyek? - kérdezte halkan az őrnagy.

- Teljes díszben: egyenruha, kereszt, rövid nadrág.

- És én? - kérdezte Andrea.

- Ön egyszerűen öltözködjék: fekete pantalló, lakkcipő, fehér mellény, fekete vagy kék kabát, hosszú nyakkendő. Blinhez vagy Véronique-hoz menjen ruhát csináltatni. Ha nem tudja a címüket, Baptistin majd útbaigazítja. Minél kevésbé pöffeszkedik gazdagságával az öltözékében, annál több hatást ér el. Ha lovakat akar venni, Devedeux-höz menjen. Ha könnyű kocsit akar, Baptiste-hoz forduljon.

- Hány órakor jelenhetünk meg? - kérdezte a fiatalember.

- Úgy fél hét tájban.

- Rendben van, ott leszünk - jelentette ki az őrnagy, és a kalapja után nyúlt.

A két Cavalcanti üdvözölte a grófot, és együtt távozott.

Monte Cristo az ablakhoz lépett, és látta, amint kart karba öltve haladtak keresztül az udvaron.

- Két hitvány nyomorult! - mormogta. - Örök kár, hogy valóban nem apa és fia!

Komoran maga elé nézett és elgondolkozott:

- Gyerünk Morrelékhez - mondta magában kisvártatva. - Nem tudom, mi csüggeszt el jobban: az undor vagy a gyűlölet?

Engedjék meg, olvasóink, hogy visszatérjünk ahhoz a kerthez, amely szomszédos Villefort úr házával. A gesztenyefák árnyalta rácsos kerítés mögött régi ismerőseinkre bukkanunk.

Ezúttal Maximilien érkezett oda elsőnek. Most ő kukucskált át a palánkon, és ő leste a nagy kertben egy árnyalak megjelenését és a homokos fasorban egy pár selyemcipőcske megcsikordulását.

A várva várt hangocska végre fel is hangzott, de egy árnyék helyett kettő mutatkozott. Valentine késését Danglars-né látogatása okozta, és ez a látogatás elhúzódott addig az óráig, amikorra Valentine-nek a kertbe kellett volna jönnie. A fiatal lány tehát, hogy ne mulassza el tálkáját, azt indítványozta Danglars kisasszonynak, hogy sétáljanak egyet a kertben. Így akarta megmutatni Maximiliennek, hogy nem az ő hibájából történt a késés, amely miatt a fiatalember bizonyára aggódott.

Maximilien a szerető szívek gyors találékonyságával mindent megértett, és szíve megenyhült. Valentine anélkül, hogy egészen közel került volna, úgy irányította a sétát, hogy Maximilien újra meg újra láthassa; valahányszor arra haladt, mindig vetett egy lopott pillantást a rácsos kerítés túlsó felére - ám ezt társnője nem vehette észre -, és pillantása ezt mondta: "Legyen türelemmel, barátom, láthatja, nem én vagyok az oka."

Maximilien valóban türelmes is volt, és elbámult a két lány között levő kiáltó ellentéten: az egyik ábrándos szemű, szőke, hajlékony alak, mint egy szép fűzfa, a másik büszke tekintetű, barna lány, egyenes, sudár, akár a jegenye. Mondanunk sem kell, hogy e két annyira ellentétes megjelenésű lány összehasonlításakor a fiatalember szívében minden Valentine javára szólt.

Félórai séta után a két fiatal lány bement a kertből. Maximilien megértette, hogy Danglars-né látogatása a vége felé jár.

Kis idő múlva Valentine valóban ismét megjelent, ezúttal egyedül. Lassan közeledett, aggódva, nehogy valaki utánalessen. Nem jött egyenesen a rácsos kerítéshez, hanem leült egy padra, miután minden tettetés nélkül igyekezett keresztülhatolni tekintetével a sűrű lombozaton, és bekukkantott minden fasor mélyére.

Csak ilyen óvatos szemlélődés után futott oda a kerítéshez.

- Jó napot, Valentine - szólalt meg egy hang.

- Jó napot, Maximilien. Megvárakoztattam, de látta, mi volt az oka?

- Hogyne, ráismertem Danglars kisasszonyra. Nem hittem volna, hogy ön olyan jó barátságban van vele.

- Ugyan ki mondta, hogy jó barátságban vagyok vele, Maximilien?

- Senki, de ahogy karonfogva sétáltak, és ahogy beszélgettek, minden erre vallott. Mintha csak két intézeti barátnő bizalmas beszélgetésének lettem volna tanúja.

- Valóban, meghitten beszélgettünk - mondta Valentine. - Eugénie bevallotta, mennyire idegenkedik a Morcerf úrral való házasságtól, én pedig azt vallottam be, hogy valóságos csapásnak tartom, hogy nőül kell mennem d'Épinay úrhoz.

- Drága Valentine!

- Hát ezért látott, barátom, olyan megértést kettőnk között - folytatta a fiatal lány. - Amikor arról az emberről beszéltem, akit nem tudok szeretni, arra a valakire gondoltam, akit szeretek.

- Milyen jó ön, Valentine, és rendelkezik valamivel, ami Danglars kisasszonyban sohasem lesz meg: azzal a meghatározhatatlan bájjal, amely a virág illatához és a gyümölcs zamatához hasonló. Hiszen sem a virág, sem a gyümölcs nem tökéletes, ha csak szép.

- Csak azért lát így, mert szeret, Maximilien.

- Nem, Valentine, esküszöm, nem. Látja, az előbb elnéztem mindkettőjüket, és becsületemre mondom, noha elismerem Danglars kisasszony szépségét, nem tudom elképzelni, hogy valaki beleszeressen.

- Azért van ez, Maximilien, mert, mint mondta, én is ott voltam, és jelenlétem igazságtalanná tette önt.

- Nem... de mondja csak... egyszerűen kíváncsiságból kérdem, mert akaratlanul is sok minden jutott eszembe Danglars kisasszony láttán...

- Ó, a véleménye igazságtalan lehet, bár még nem tudom, mi az. Amikor rólunk, szegény nőkről ítélkeznek a férfiak, nem számíthatunk elnézésre.

- Hát a nők talán olyan nagyon igazságosan ítélik meg egymást?

- Ez azért van, mert csaknem mindig a szenvedély vezeti ítéleteinket. De térjünk csak vissza a kérdésére.

- Kérdem, hogy Danglars kisasszony azért idegenkedik a Morcerf úrral való házasságtól, mert mást szeret?

- Mondtam már, Maximilien, hogy nem vagyok Eugénie-nek meghitt barátnője.

- Istenem, a lányok akkor is elmondják a titkaikat egymásnak, ha nincsenek olyan közeli barátságban. Vallja csak be, hogy megkérdezte efelől. Nini, úgy látom, hogy ön mosolyog.

- De hiszen, Maximilien, akkor hiába van közöttünk ez a deszkapalánk.

- De mit is mondott hát Danglars kisasszony?

- Azt mondta, hogy senkit sem szeret - felelte Valentine -, hogy irtózik magától a házasságtól, hogy legszívesebben szabadon, függetlenül élne, és szinte arra vágyik, hogy apja elveszítse a vagyonát, és ő művésznő lehessen, mint a barátnője, Louise d'Armilly kisasszony.

- No lám!

- Hát mit bizonyít ez? - kérdezte Valentine.

- Semmit - válaszolta Maximilien mosolyogva.

- Akkor most miért mosolyog? - kérdezte Valentine.

- Ó, látja, most ön is kukucskált - válaszolta Maximilien.

- Azt akarja, hogy elmenjek?

- Nem, nem, dehogy! De térjünk vissza önre.

- Igen, igen, hiszen már alig van tízpercnyi időnk, amelyet együtt tölthetünk.

- Istenem! - kiáltott fel kétségbeesetten Maximilien.

- Bizony, Maximilien, igaza van - mondta szomorúan Valentine -, szánalmas egy barátnője van! Mennyire elrontom az életét, szegény Maximilien, márpedig ön boldogságra született. Keserű szemrehányásokat teszek emiatt magamnak, elhiheti.

- Ugyan már, velem nem kell törődnie, Valentine! Én úgyis boldog vagyok, ha ez az állandó várakozásom kielégülést nyer azzal, hogy önt öt percig láthatom, két szót hallhatok az ajkáról, és abban az örök, mély meggyőződésben élek, hogy Isten nem azért teremtett két ilyen egybedobbanó szívet, és ezek nem azért találtak egymásra olyan csodálatos módon, hogy csakhamar elszakadjanak egymástól.

- Köszönöm. Reménykedjék kettőnk helyett, Maximilien, ez már nekem is fél boldogság.

- De mi történt még, Valentine, hogy olyan hamar itt akar hagyni ma?

- Nem tudom. Villefort-né kéretett, hogy látogassam meg, mert olyan fontos közölnivalója van, amelytől, mint üzente, a vagyonom egy része függ. Ej, istenem, bánom is én, legyen az övék a vagyonom egy része, hiszen én úgyis nagyon, túlságosan is gazdag vagyok, és ha majd elvették tőlem, legalább nyugton hagynak. Ön éppen úgy szeretne engem, ha szegény volnék, ugye, Maximilien?

- Én mindig és mindenképpen szeretni fogom. Mit bánom én, gazdag-e vagy szegény, csak az én Valentine-em legyen mellettem, és bizonyosan tudjam, hogy senki sem veheti el tőlem! De nem tart attól, hogy ez az említett közölnivaló inkább a férjhezmenetelére vonatkozik?

- Nem hinném.

- Azért csak hallgasson rám, Valentine, de ne ijedjen meg, mert amíg én élek, mindig önt fogom szeretni.

- Azt hiszi, megnyugtatott e szavakkal, Maximilien?

- Bocsásson meg! Igaza van, kissé esetlenül fejeztem ki magam. Egyszóval azt akartam mondani, hogy nemrégiben találkoztam Morcerf vicomte-tal.

- No és?

- Neki Franz a barátja, ezt tudja, ugye?

- Tudom. Hát aztán?

- Levelet kapott Franztól, amelyben Franz jelenti, hogy hamarosan hazaérkezik.

Valentine elsápadt, és a kerítésbe kapaszkodott.

- Istenem! - mondta. - Ha csakugyan erről lenne szó! De nem, akkor nem Villefort-né közölné velem a hírt.

- Ugyan miért nem?

- Miért... nem tudom... de úgy képzelem, hogy Villefort-né nem nézi jó szemmel ezt a házasságot, noha nyíltan nem ellenzi.

- Akkor hát, Valentine, én imádni fogom ezt a Villefort-nét!

- Ó, ne siesse el a dolgot, Maximilien - mondta Valentine szomorú mosollyal.

- De végre is, ha ez a házasság nincs az ínyére, akkor talán egy másikhoz segédkezet nyújtana már csak azért is, hogy ezt meggátolja.

- Ne higgye ezt, Maximilien. Villefort-né nem a nekem szánt férjek személyét, hanem magát a házasságomat ellenzi.

- Micsoda? A házasságot? Ha annyira gyűlöletes előtte a házasság, akkor mért ment férjhez ő maga?

- Nem ért engem, Maximilien. Amikor egy esztendővel ezelőtt kolostorba akartam vonulni, akkor örömmel fogadta ezt a szándékomat, noha látszólag tett is némi könnyed ellenvetést. Apám maga is beleegyezett, de abban bizonyos vagyok, hogy a felesége beszélte rá. Senki sem tartott vissza, csak egyedül szegény nagyapám. El sem tudja képzelni, Maximilien, milyen kifejező a tekintete ennek a szegény öregembernek, aki az egész világon senki mást nem szeret, csak engem, és Isten bocsássa meg, ha ez káromlás, de őt sem szereti a világon senki rajtam kívül. Ha tudná, hogyan nézett rám, amikor megtudta elhatározásomat, és ha tudná, mennyi szemrehányás volt ebben a tekintetben, mennyi kétségbeesés azokban a könnyekben, amelyek egyetlen panasz, egyetlen sóhajtás nélkül gördültek le mozdulatlan arcán! Ó, Maximilien, akkor valami lelkifurdalásféle fogott el. A lábához borultam, és azt kiáltottam: "Bocsáss meg, bocsáss meg, nagyapám! Tegyenek velem, amit csak akarnak, de téged nem hagylak el soha!" Ekkor égnek emelte a szemét!... Maximilien, én sok szenvedést el tudok viselni, mert öreg nagyapám tekintete már előre kárpótolt mindazért a szenvedésért, amely reám vár.

- Drága Valentine! Igazán angyal! Nem is tudom, hogyan érdemeltem meg én, aki jobbról-balról kaszaboltam a beduinokat - hacsak Isten nem úgy ítéli meg, hogy azok hitetlenek -, nem tudom, hogyan érdemeltem, hogy ön ilyen őszintén nyilatkozzék meg előttem. De mondja csak, Valentine, miért érdeke Villefort-nénak az, hogy ön ne menjen férjhez?

- Hát nem éppen az előbb mondottam, hogy nagyon gazdag vagyok, Maximilien, túlságosan is gazdag? Nekem anyám után csaknem ötvenezer frank járadékom van, nagyapám és nagyanyám, Saint-Méran marquis-ék után ugyanennyi vár reám, sőt, úgy látom, Noirtier nagyapám is engem akar megtenni egyetlen örököséül. Ebből az következik, hogy hozzám képest Édouard öcsém, akire Villefort-né révén semmiféle örökség sem száll, bizony szegény. Márpedig Villefort-né rajongásig imádja ezt a gyermekét, és ha én kolostorba vonultam volna, minden vagyonom apámra száll, ő örökölte volna majd a marquis-ék vagyonát is, meg az enyémet is, és rajta keresztül egész vagyonomat Villefort-né fia örökölte volna.

- Ó, de furcsa a kapzsiság ilyen szép fiatalasszonyban!

- Ne feledje: nem önmagáért kapzsi, hanem a fiáért, Maximilien, és az, amit ön hibájául ró fel, az anyai szeretet szemszögéből nézve szinte erényszámba megy.

- Mi lenne hát, ha ön átengedne valamit ebből a vagyonból, Valentine? - kérdezte Morrel.

- Ugyan hogyan tehetnék ilyen ajánlatot, és főleg annak az asszonynak, aki állandóan az önzetlenségét hangoztatja? - kérdezte viszont Valentine.

- Valentine, az én szerelmem mindig szent marad; mint minden szent dolgot, ezt is beborítottam tiszteletem leplével, és a szívem mélyére zártam. Így hát a világon senki, még a húgom sem sejt semmit erről a szerelemről, mert soha senkire sem bíztam rá ezt a titkot. Valentine, engedje meg, hogy egy jó barátommal beszélhessek erről a szerelemről.

Valentine összerezzent.

- Egy jó barátjával? - kérdezte. - Istenem! Maximilien, megborzongok a szavaitól. Ugyan, ki ez a barátja?

- Hallgasson ide, Valentine! Nem érzett soha valaki irányában olyan ellenállhatatlan rokonszenvet, aminek következtében első látásra az az érzése, hogy már régóta ismeri, s azt kérdezi önmagától, vajon hol és mikor láthatta? Mivel azonban sem a helyre, sem az időpontra nem emlékszik, azt kell hinnie, hogy a mi világunkat megelőző világban látta, és ez a rokonérzés egy újjáéledő emlék?

- De igen.

- Hát ezt éreztem én akkor, amikor első ízben láttam ezt a rendkívüli embert.

- Rendkívüli embert?

- Igen.

- Már régóta ismeri?

- Alig nyolc-tíz napja.

- És a barátjának nevez olyan embert, akit egy hét óta ismer? Nem hittem volna, hogy olyan pazarul tékozolja ezt a szép szót.

- Helyesen gondolkodik, Valentine, de akármit mond is, ezt az ösztönös érzést nem tudja bennem megsemmisíteni. Azt hiszem, ennek az embernek mindenben nagy szerepe lesz, ami jó csak érni fog a jövőben, amelyet mélyen járó tekintete ismer, és hatalmas keze intéz.

- Valami isteni lény tehát? - mosolygott Valentine.

- Szavamra mondom - jelentette ki Maximilien -, gyakran azt kell hinnem, hogy mindent kitalál... főleg, ami jó.

- Ismertessen meg hát ezzel az emberrel, Maximilien - mondta Valentine szomorúan -, hadd tudjam meg tőle, vajon kárpótol-e szerelmem majd mindenért, amit el kell szenvednem.

- Szegénykém! De hiszen ismeri őt!

- Én?

- Persze. Ő mentette meg az ön mostohaanyjának és öccsének az életét.

- Monte Cristo grófja?

- Ő az.

- Ó! - kiáltott fel Valentine. - Ez az ember sohasem lehet barátom, hiszen a mostohaanyám barátja.

- Mármint a gróf az ön mostohaanyjának barátja volna, Valentine? Az én ösztönöm ennyire nem csal: bizonyos vagyok benne, hogy téved.

- Ha tudná, Maximilien! Most már nem is Édouard uralkodik a házban, hanem a gróf. Villefort-né őt keresi mindig, és őt tartja az emberi tudás legnagyobb letéteményesének. Apám is csodálja őt, érti, az apám, aki azt állítja, hogy soha életében senkitől sem hallotta nagyobb ékesszólással kifejezni a legmagasztosabb eszméket. Édouard bálványozza, mert noha fél egy kissé a gróf nagy fekete szemétől, mégis odafut hozzá, amint megérkezik. Kinyitja a gróf összeszorított öklét, és mindig talál benne valami csodálatos játékszert. Monte Cristo úr itt már nem apámnál, nem is mostohaanyámnál vendégeskedik, hanem éppenséggel otthon van.

- Nohát, ha így állnak a dolgok, drága Valentine, ahogy mondja, akkor máris éreznie kell, vagy hamarosan érezni fogja az ő jelenlétének hatását. Olaszországban találkozik Albert de Morcerf-rel azért, hogy kiszabadítsa a rablógyilkosok kezéből, megpillantja Danglars-nét csak azért, hogy királyi ajándékkal örvendeztesse meg. Kapuja előtt halad el az ön mostohája és az öccse azért, hogy a gróf núbiai rabszolgája megmentse az életüket. Ennek az embernek nyilvánvalóan hatalmában áll az események irányítása. Sohasem tapasztaltam, hogy nemes egyszerűség annyi fenséggel párosuljon, mint őbenne. Mosolya annyira szelíd, ha nekem szól, hogy elfelejtem, milyen keserűnek tartják a többiek. Mondja, Valentine, mosolygott így önre is? Ha megtette, boldoggá kell lennie!

- Reám? - kérdezte a fiatal lány. - Istenem, Maximilien, nemcsak hogy nem néz rám, hanem ha véletlenül elhaladok előtte, elfordítja rólam a tekintetét. Látja, igazán nem valami nagylelkű! Vagy nincs meg benne az az átható pillantás, amely a szívek mélyére lát. Hiába is mondja. Mert ha valóban nagylelkű volna, már meg kellett volna engem védenie azzal a hatalmával, amellyel rendelkezik, hiszen láthatja, hogy milyen szomorú és elhagyatott vagyok ebben a házban. És mivel, ahogy ön állítja, ő a napsugár szerepét játssza, egyik sugarával már fel kellett volna melegítenie a szívemet. Azt mondja, Maximilien, hogy a gróf szereti önt, de hát honnan tudja ezt? Az emberek rendszerint nyájas arccal közelednek az olyan öt láb és hat hüvelyk magas, szép szál katonatisztek felé, mint amilyen ön, akinek hosszú bajusza és éles kardja van, de minden félelem nélkül keresztülgázolnak egy szegény, síró leányon.

- Ó, Valentine! Téved, esküszöm, hogy téved!

- Nézze, Maximilien, ha másképpen állna a dolog, ha a gróf diplomatikusan kezelne engem, vagyis mint olyan ember, aki így vagy úgy, de be akar fészkelődni a családba, akár csak egyetlenegyszer is rám mosolyoghatott volna azzal a mosolyával, amelyet ön annyira magasztal. De nem. Látta, hogy boldogtalan vagyok, megértette, hogy semmi hasznomat sem veheti, és ügyet sem vet reám. Ki tudja, hogy ha apámnak, mostohámnak vagy öcsémnek kedvében akar járni, nem fog-e ő is üldözni engem, amennyire csak módjában lesz? Mondjuk meg nyíltan, nem vagyok olyan, hogy ok nélkül lenézhetnek, ezt ön maga mondta. Bocsásson meg - folytatta a fiatal lány, amikor látta, hogy szavai milyen hatást keltenek Maximilienben -, ha gonosz vagyok, és olyan dolgokat mondok erről az emberről, amelyekről magam sem tudtam, hogy a lelkemben lakoznak. Nézze csak, nem tagadom, hogy ez az ember reám is hatással volt, csakhogy ez a hatás inkább éppen a jó gondolataimnak árt, azokat mérgezi meg, amint látja.

- Jól van, Valentine - mondta Morrel, nagyot sóhajtva -, ne beszéljünk hát róla, nem szólok neki semmit.

- Sajnos, látom, hogy fájdalmat okozok önnek, barátom - jegyezte meg Valentine. - Milyen kár, hogy nem szoríthatom meg a kezét, hogy így kérjem bocsánatát! De hiszen nem is kívánok egyebet, mint azt, hogy meggyőzzön az igazáról. Mondja csak, mit tett önért ez a Monte Cristo gróf?

- Nagyon zavarba hoz, bevallom, Valentine, ha azt kérdezi, mit tett értem a gróf. Semmi nyilvánvaló dolgot nem tett, tudom. Azt is megmondtam már, hogy az irányában érzett vonzódásom tisztára ösztönös, és semmivel sem tudom megokolni. Talán tesz értem valamit a napsugár? Nem tesz, de melegít, és a fényénél önt láthatom, más semmit sem ad. Vajon ez vagy az az illat tett már valamit értem? Nem tett, de kellemesen hat az érzékeimre. Nem tudok egyebet mondani, ha megkérdezik tőlem, miért dicsérem azt az illatot. A gróf iránt érzett barátságom éppolyan különös, mint az ő jóindulata énirántam. Valami titkos hang azt súgja, hogy ebben a váratlan és kölcsönös barátságban több rejlik a puszta véletlennél. Úgy érzem, hogy minden legjelentéktelenebb cselekedete, sőt legtitkosabb gondolata is összefüggésben áll a magam tetteivel és gondolataival. Megint csak ki fog nevetni, Valentine, de amióta csak megismertem ezt az embert, az a lehetetlen érzés él bennem, hogy minden jó, ami engem ér, belőle árad felém. Ugye, azt mondja, leéltem harminc esztendőt, noha nem volt ilyen pártfogóm. Sebaj, mondok egy példát. Nézze: a gróf meghívott szombaton ebédre. Ez így, ismeretségünket tekintve, természetes, ugye? De mit tudtam meg azóta? Az ön édesapja is hivatalos az ebédre, a mostohája is jelen lesz. Találkozni fogok velük, és ki tudja, hogy mit hoz majd a találkozás? Ezek látszólag igen egyszerű események, én azonban valami csodálatosat látok, és különös módon bízom bennük. Azt mondom magamban, hogy ez a különös ember, aki mindent kitalál, össze akart hozni Villefort-ékkal, sőt olykor, esküszöm, hogy a szeméből próbálom kiolvasni: kitalálta-e már szerelmemet?

- Kedves jó barátom - mondta Valentine -, azt mondanám, ön képzelődő, és komolyan aggódnám a józan esze miatt, ha csak efféle okoskodásokat hallottam volna öntől. Már ugyan hogyan láthat egyebet, mint puszta véletlent ebben a találkozásban? Hát gondolkozzék csak. Apám sohasem jár sehova, és már tízszer is azon a ponton volt, hogy visszautasítja ezt a feleségének szóló meghívást, aki azonban ég a vágytól, hogy ezt a különös nagyurat az otthonában lássa. Bizony csak nehezen egyezett bele, hogy elkísérje feleségét. Nem, nem, higgyen nekem, Maximilien, önön kívül nincs más segítőtársam a világon, mint nagyapám, aki élőhalott, és nincs más támaszom, mint szegény édesanyám, akinek csak a szelleme él.

- Érzem, hogy igaza van, Valentine, és hogy a logika ön mellett szól - válaszolta Maximilien. - De édes hangja, noha mindig olyan nagy hatással van rám, ma nem tud meggyőzni.

- De az öné sem - jelentette ki Valentine -, és bevallom, hogy ha más példát nem tud mondani...

- Még egyet elmondhatok - szólt Maximilien kissé habozva -, de be kell vallanom, Valentine, ez még az elsőnél is lehetetlenebb.

- Annál rosszabb - mosolygott a lány.

- Márpedig - folytatta Morrel - nem kevésbé döntő rám nézve, aki merő megérzés és ösztön vagyok, és aki tíz év óta, amióta szolgálok, nemegyszer köszönhettem életemet ezeknek a belső sugallatoknak, amelyek megmondják, előre kell-e lépni vagy hátra, hogy a halálos golyó mellettem süvítsen el.

- Kedves Maximilien, miért ne tulajdoníthatná a golyók elsiklását az én buzgó imáimnak? Mikor ön ott van, nem magamért imádkozom Istenhez és édesanyámhoz, hanem önért.

- Igen, amióta ismerem - mondta Morrel mosolyogva -, de hát mielőtt megismerkedtünk, Valentine?

- No, ha semmiképpen sem akar lekötelezettem lenni, gonosz ember, térjen hát rá arra a példára, amelyről saját maga is bevallja, hogy képtelenség.

- Jól van. Nézzen csak ki a kerítésen! Látja ott a fánál azt az új lovat, amelyen idejöttem?

- Ó, de csodálatos egy ló! - kiáltott fel Valentine. - Miért nem hozta ide a rácshoz? Beszéltem volna hozzá, és megértett volna.

- Jól mondja, valóban csodálatos és drága állat - mondta Maximilien. - Mármost, azt tudja jól, hogy a vagyonom elég korlátozott, és ahogy mondani szokás, nem vagyok pazarló természetű. Megláttam a lócsiszárnál ezt a Médea nevű pompás lovat. A nevet egyébként én adtam neki. Megkérdeztem az árát. Azt felelték: négyezer-ötszáz frank. Lemondtam róla, hogy továbbra is szépnek találjam, ezt gondolhatja, és bevallom, nehéz szívvel távoztam, mivel a ló szeretettel nézett rám, a fejével hozzám dörgölőzött, és kedvesen hízelgett, viháncolt körül. Aznap este néhány jó barátom volt nálam: Château-Renaud, Debray és öt-hat másik jómadár, akiket még névről sem ismer. Bouillotte-ot indítványoztak. Sohasem kártyázom, mert nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy veszítsek, ahhoz pedig, hogy nyerni kívánjak, nem vagyok elég szegény. De én voltam a házigazda, érthető, nem tehettem mást, mint elküldtem a kártyákért. Alig ültünk asztalhoz, Monte Cristo is megérkezett. Helyet foglalt, játszani kezdtünk. Én nyertem. Alig merem bevallani, Valentine, hogy ötezer frankot nyertem. Éjfélkor váltunk el. Nem bírtam magammal, kocsiba ültem, és elsiettem az én lócsiszáromhoz. Dobogó szívvel, lázasan csengettem be hozzá. Aki kaput nyitott, joggal nézett bolondnak. Besurrantam az alig nyitott kapun, és egyenesen az istállóba rohantam. Benéztem a jászolba, ó micsoda boldogság! Médea ott ropogtatta a szénát. Fogtam egy nyerget, rádobtam, kantárt reá. Médea mindezt a legnagyobb odaadással fogadta. Azután leszámoltam a négyezer-ötszáz frankot a megdöbbent lócsiszár kezébe. Majd nyeregbe ugrottam és hazatértem, jobban mondva az éjszakát a Champs-Élysées-n, lóháton sétálgatva töltöttem. A gróf ablakában fényt pillantottam meg, sőt úgy rémlett, a függöny mögött az árnyékát is észrevettem. Meg mernék rá esküdni, Valentine, a gróf tudta, hogy mennyire kívánom azt a lovat, és egyenesen azért veszített, hogy nyerhessek!

- Kedves Maximilien - mondta Vallentine -, ön igazán nagyon sokat képzelődik... nem sokáig fog szeretni engem... Az az ember, aki ennyire képzelt világban él, nemigen tud majd gyönyörködni az olyan egyhangú érzésben, mint amilyen a miénk... Szent isten! Figyeljen csak! Hívnak... Hallja?

- Valentine - mondta Maximilien -, csak a kis résen át... az ujját, a kisujját, hogy megcsókolhassam.

- Maximilien, azt ígértük egymásnak, hogy csak két hang, két árnyék leszünk egymás számára!

- Ahogy akarja, Valentine.

- Boldog lesz, ha megteszem, amit kért?

- Boldog leszek!

Valentine felállt egy padra, és nem a hasadékon át nyújtotta a kisujját, hanem a palánk fölött az egész kezét.

Maximilien felkiáltott örömében, és most ő ugrott fel a sarokkőre, megragadta az imádott kis kezet, és forró csókjaival borította. Ám a kicsiny kéz csakhamar kisiklott az övéből, és a fiatalember hallotta, amint Valentine elfutott, maga is megijedve talán az új érzéstől, amely most fakadt fel szívében.

1. Lefordíthatatlan szójáték: franc - szabad; franc - frank. (régi francia) ^[VISSZA]

2. A város falain kívül. (latin) ^[VISSZA]

3. Benedetto ugyanis olaszul "áldott"-at jelent. ^[VISSZA]

4. Sántikálva jövő büntetés. (Horatius) ^[VISSZA]

5. Kétszer nem fordul elő ugyanaz. (latin) ^[VISSZA]

6. Párizs egyik régi részének neve, valaha az üzleti élet központja. ^[VISSZA]

7. Szintelen, szagtalan, íztelen, vizszerű méregital; arzént, ólmot és antimont tartalmaz. ^[VISSZA]

8. Pontusz királya, a rómaiak esküdt ellensége, igen mélyrehatóan tanulmányozta a mérges növényeket. ^[VISSZA]

9. Az ezeregyéjszaka meséi-nek első, igen nagy hírű francia fordítója. ^[VISSZA]

10. Olasz származású szélhámos, XVI. Lajos udvarában nagy sikere volt. Az inkvizíció életfogytiglani börtönre ítélte. ^[VISSZA]

11. Albán származású janinai pasa (1741-1822). ^[VISSZA]

12. Hős francia hadvezér (XV. sz.) ^[VISSZA]

13. A francia középkor legnagyobb hadvezére. (XIV. sz.) ^[VISSZA]

14. A mondás értelme: "Ha pénzről és szentségről hallasz, csak a negyedrészét hidd el!" ^[VISSZA]

15. A nagy nőcsábász királynak ezen a párizsi hídon áll ugyanis a lovasszobra. ^[VISSZA]

16. Híres francia genealógus család. ^[VISSZA]

---