Nincs ember, aki jobban szerette volna családját, mint Winnetou. Tudtam, hogy gyásza és bánata határtalan. Mégis - a temetés után mintha kicserélték volna. Nem roskadt magába, nem tépelődött, hanem minden figyelmét a jelen feladataira fordította. Ebben is az indián hagyományokat követte; gyermekkora óta arra szoktatták, hogy magába zárja érzelmeit. Azonkívül most már első törzsfőnök volt, és harcosait ellenséges támadás fenyegette - elsősorban ezzel kellett törődnie.
Karon fogott, és a tisztás szélére vezetett.
- Szeretném testvéremmel megbeszélni a legsürgősebb tennivalókat - mondta. - Remélem, helyeselni fogja csatatervemet.
- Winnetou testvérem már kigondolt egy tervet? - kérdeztem.
Beljebb vezetett az erdőbe, és délkeleti irányba mutatott.
- Emlékszik testvérem arra a helyre, ahol az a szurdok kezdődik, mely erre a tisztásra vezet? - kérdezte. - Ott egy nagyon messze elnyúló völgy húzódik észak felé, és egy nagy prérire nyílik. Mi Hosszú-völgynek nevezzük. A kajovák támadása a Hosszú-völgy felől várható. Lovainkat a völgy déli csücskében rejtettük el, fákhoz kötözve. Nem hozhattuk fel erre a tisztásra, mert az ide vezető szurdok olyan meredek, hogy az állatokat nagyon megviselte volna.
- Értem - bólintottam.
- Nem messze attól a helytől, ahol a szurdok kezdődik, egy olyan sziklaszoros vezet déli irányban, amelyet a sápadtarcúak kanyonnak neveznek. Mindjárt kiadom a parancsot, hogy elinduljunk a kanyon felé.
- Arra vonulunk vissza - kérdeztem csodálkozva. - Kitérünk az ütközet elől? Winnetou testvérem úgy gondolja, nem vagyunk elegen ahhoz, hogy a kajovákkal szembeszálljunk?
Szeme haragosan felvillant, de csak ennyit mondott:
- Olyan embernek ismersz, Charlie, aki meghátrál a túlerő elől? A kanyon a kajovák csapdája lesz.
- Hogyan?
- Majd meglátod, ha ott leszünk.
Negyedóra múlva valamennyien elindultunk a meredek szurdokon lefelé. Lovainkat megtaláltuk, egy fiatal harcos őrizte őket. Winnetou tűnődve nézett a Hosszú-völgy másik vége felé.
- Arról fognak jönni - mondta. - Nagyobb csapat számára ez az egyetlen járható út. Holnap itt lesznek, de talán már ma éjjel. És Santer is köztük lesz - tette hozzá sötéten.
- Talán az én Sam barátom is - mondtam reménykedve.
- Nem hiszem, Charlie. Őt már valószínűleg továbbküldték néhány harcosuk felügyelete alatt a kajovák nagy falujába, a Red Riverhez. Csak egy kisebb seregük hatolt fel ilyen messze északra. Feltétlenül jelentést kell küldeniük a törzsfőnöküknek, sőt talán segítséget is kérnek tőle. De keresztülhúzom számításaikat!
Elvezetett a kanyon bejáratához.
- Most hallgasd meg a tervemet - mondta. - Ez a sziklahasadék majdnem egymérföldnyi hosszúságú. Ha el tudjuk hitetni a kajovákkal, hogy erre vonultunk vissza, feltétlenül utánunk jönnek. De mi a kanyon másik végén puskatűzzel fogadjuk őket. Kénytelenek lesznek megadni magukat, különben egy se marad életben.
- És ha visszaszaladnak?
- A te feladatod lesz megakadályozni, hogy erről az oldalról se hagyhassák el a sziklahasadékot. Melléd adom azt a tíz apacs harcost, aki veled volt a kiszáradt folyónál. Velük és barátaiddal együtt elrejtőzöl itt, s ha a kajovák eltűntek a kanyonban, elzárod a kijáratot. Így két tűz közé kerülnek, és ha ötször annyian vannak is, mint mi, az sem segít rajtuk.
- A terv kitűnő - mondtam. - Ezek szerint én tízegynéhány emberrel itt maradok.
- Nem - felelte Winnetou. - Ti is velünk jöttök. Mindnyájan keresztülvonulunk a sziklahasadékon. Azt akarom, hogy megismerd a terepet. A túlsó végén két csoportra oszlunk. Te a kisebb csapattal kerülő úton - nem a kanyonon keresztül - visszatérsz ide. Majd megmutatom, merre kell lovagolnotok. Akkor megismered a kanyon környékét is, és kiválaszthatod a legalkalmasabb búvóhelyet.
- Minden úgy lesz, ahogy Winnetou testvérem elrendelte - feleltem a parancsnoknak kijáró tisztelettel.
A kanyon bejáratáig rövid volt az út, de Winnetou parancsára lóháton tettük meg. Még a kanyon bejárata előtt megjáratta a lovakat. Azt akarta, hogy minél több nyom maradjon utánunk. Magában a kanyonban már kantárszáron vezettük az állatokat.
A szakadék, amelyen áthaladtunk, félelmetes hely volt. Jobbra-balra meredek sziklafalak emelkedtek a magasba, s a köztük levő szűk résbe alig tudott behatolni a napvilág. Ha a kajovák olyan ostobák, hogy követnek minket, innen bizony nem jutnak ki élve. A kanyon nem egyenes irányban haladt, hanem cikcakk vonalban, ami még jobban megnehezítette az utat. Jó fél órába telt, míg sikerült átvergődnünk rajta.
Will, Dick meg én tíz apacs harcossal együtt most nekivágtunk az erdőnek, s Winnetou pontos útbaigazítását követve, nagy kerülővel visszajutottunk a kanyon északi bejáratához. Winnetou lelkemre kötötte, hogy siessünk, mert naplementéig legfeljebb egy óra volt még hátra. Nem hittem ugyan, hogy a kajovák még ma ideérkeznek, de mindenesetre felkészültem. Csapatommal gondosan elrejtőztem a fák sűrűjében. Az apacsok szótlanul hevertek a földön. Parker és Stone suttogva beszélgetett. Én egy kissé távolabb húzódtam tőlük, és szememet meresztettem a félhomályba.
Két barátom is elhallgatott. Szellő borzongatta meg a fák leveleit. A levegőt egyhangú susogás töltötte be, mintha a fák pihegnének. Ezt a neszt nem lehet összetéveszteni semmivel. Hirtelen úgy rémlett nekem, hogy valami más neszt is hallok. Talán egy kis rágcsáló állat motoszkál a bokrok között? Feszülten figyeltem. Mintha valami mozgást láttam volna - mintha valaki tovasuhant volna a bokrok között. Felugrottam és utána kaptam. Megmarkoltam valamit, és a következő pillanatban - egy szövetfoszlány maradt a kezemben.
- Hell! - szólalt meg egy rémült, fojtott hang, de aki a poklot emlegette, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Sokáig füleltem, de nem hallottam újabb neszt. Már-már azt gondoltam, hogy képzelődtem.
De olyan tisztán hallottam a rövid káromkodást, hogy az nem lehetett képzelődés. Sokkal valószínűbb, hogy egy kém bujkált a bokorban, méghozzá fehér ember - talán maga Santer. Utána kell mennem!
Északi irányban vágtam neki az erdőnek, hiszen csak a kajovák felderítője lehetett, azok meg északra voltak tőlem, a nagy prérin túl. Vagy tíz percig szaladtam a láthatatlan fantom után. Egy ízben mintha ágak reccsenését hallottam volna.
- Állj, vagy lövök! - kiáltottam a sötétbe.
A következő pillanatban kétszer egymás után elsütöttem revolveremet. Nem is gondolkoztam rajta, helyes-e. Nagy hiba nem lehetett, hiszen ha csakugyan a kajovák felderítője, már úgyis tudja, hogy itt vagyunk. Visszatértem hát társaimhoz.
- Annál jobb - mondta Parker, amikor beszámoltam neki furcsa kalandomról. - Akkor a kajovák csakugyan erre jönnek, és minden úgy lesz, ahogy Winnetou kitervelte.
Nem volt türelmem tétlenül várakozni. Elhatároztam, hogy felderítőútra indulok. A Hosszú-völgy szélén, a fák árnyékában siettem előre. Már nem voltam messze a préritől, amikor lónyerítést hallottam. Gyorsan behúzódtam a völgyet szegélyező erdőbe. Néhány percnyi leselkedés után megállapítottam, hogy a kajovák ott táboroznak a közelben.
Alighanem a préri szélén akarták tölteni az éjszakát, de biztonságosabbnak vélték a völgy szélét, ahol elbújhattak a fák között. Bizonyára Santert küldték ki előőrsnek. Most nyugodtan várták visszaérkezését.
Olyan művész én is vagyok, mint ő - gondoltam magamban. Ha sikerült odaosonnia hozzánk, én is megpróbálhatom a kajovákat jobban megközelíteni. Sokat érne, ha kileshetném beszélgetésüket. Tüzeket nem gyújtottak, de ez az óvatosság most számomra is kedvező volt. A sötétség engem is eltakart.
Lassanként kivettem egyet-mást a sötétben is. A kajovák karókat vertek a földbe a nyílt völgyben, s azokhoz kötötték lovaikat. Hirtelen támadás esetén így könnyebben tudnak lóra kapni, mint hogy ha előbb a fák közül kellene kikecmeregniük. Az emberek az erdő szélén üldögéltek vagy heverésztek. Ötvenlépésnyire tőlem magas indián állt egy kis csoport közepén, Még a hangját is hallottam, ha nem is értettem, mit mond. Valami vezető lehetett, aki parancsokat osztogatott. Nagyon szerettem volna közelebb férkőzni hozzá.
Addig nézelődtem, amíg rájöttem, hogy ez nem is olyan lehetetlen. A völgy pereme itt sziklás volt, lépten-nyomon nagy kövek álltak ki a földből. Egyiktől a másikhoz osontam, s végül két hatalmas sziklalaphoz jutottam. Az egyik három-négy láb magas lehetett, a másik jóval magasabb, és olyan sima, mint egy asztal. A kisebbik kőlapról felkapaszkodtam a magasabbra, és ott hasra feküdtem. Pompás helyem volt - innen mindent hallhatok, és senki sem vehet észre. Csak egy baj volt - a kajova nyelvet nem értettem. Hogy irigyeltem Winnetout, aki legalább húszféle indián nyelvjárást ismer tökéletesen! Idővel én is elsajátítottam jó néhányat közülük, de akkor - nekem is ezt kell mondanom - még zöldfülű voltam. Eltartott még egy ideig, amíg ráeszméltem arra, milyen fontos a nyelvtanulás.
Vagy tíz percig lapulhattam a kő tetején, amikor egy őrszem figyelmeztető kiáltása ütötte meg a fülemet, majd pedig ez a beszéd:
- Én vagyok, Santer. Lejöttetek a völgybe?
- Igen. Fehér testvérem továbbmehet. Amott táboroznak a harcosaink.
Most már értettem a szavaikat, mert Santer azon az angol-indián keverék nyelven beszélt, amelyet a Vadnyugaton mindenki értett, fehérek és a legkülönbözőbb törzsekhez tartozó indiánok egyaránt. A beszélgetés ezen a torz nyelven folytatódott akkor is, amikor a kajovák vezetője Santert magához intette.
- Fehér testvérem sokáig elmaradt. Bizonyára oka van rá.
- Fontosabb, mint gondolnád. Mióta vagytok itt?
- Körülbelül annyi idő óta, amit a sápadtarcúak egy órának neveznek.
- Nem lett volna jobb a prérin maradni?
- Itt jobban el tudunk rejtőzni. Észrevettél valamit?
- Old Shatterhand itt van a közelben - felelte Santer.
- Akkor elfogjuk és hazavisszük. Nagy főnökünk, Tangua, akinek a térdét összeroncsolta, megjutalmaz érte. Együtt kötjük majd a kínzócölöphöz azzal a másik sápadtarcúval.
- És mi lesz Winnetouval?
- Őt is elfogjuk, még ma éjjel. Álmában lepjük meg.
- Ebben tévedsz. Már tudják, hogy jövünk.
- Honnan tudod?
- Kihallgattam a beszélgetésüket. Tőrbe akarnak csalni bennünket. Egy sziklahasadékba, a völgy déli részén.
- Ott lested meg?
- Nem. Annál a tisztásnál, ahol apját és húgát eltemette. A szurdokon kapaszkodtam fel oda.
- Fehér testvérem nagyon bátor. Nehéz és veszélyes utat tett meg.
- Meg akartam tudni, miben sántikálnak. A bőrömről van szó.
- Mit hallottál még?
- Winnetou két részre osztja a csapatát. Maga a szakadék túlsó végén les ránk, Old Shatterhand pedig az innenső végén, már ott is van.
- Honnan tudod?
- Kis híja, hogy el nem kapott. A kabátom csücske a kezében maradt. Utánam is lőtt. Persze nem talált el a sötétben.
- Uff! - álmélkodott a kajova.
- Képzelem, hogy bosszankodott! - tette hozzá Santer dicsekedve.
Ebben aztán igaza volt. Ha akkor sikerül kitekernem a nyakát, egész sorsom más fordulatot vett volna. Így van ez - gyakran egy szerencsés vagy szerencsétlen pillanattól függ az ember egész élete.
- Fehér testvérem mit tanácsol most? - kérdezte a kajova.
- Nem megyünk be a szakadékba, hanem megkeressük Old Shatterhandet, és elfogjuk vagy megöljük.
- Akkor Winnetou meghallja a lövöldözést, és kisiklik a kezünk közül.
- Igazad van - mondta Santer. - Akkor hogy gondolod?
- Elkerüljük őket, és egyenesen a falunkba nyargalunk. Nyomainkat nem tüntetjük el. Vegyék csak észre, és jöjjenek utánunk. Közben Tangua is küld elénk harcosokat. Annyian leszünk, hogy játszva legyőzzük az apacsokat.
- És ha nem jönnek utánunk? Ha Winnetou megneszeli a cselt?
- Akkor is utánunk jön - vélte a kajova. - A bosszú hajtja. Tudja, hogy te nálunk vagy, és nem nyugszik, amíg kézre nem kerít. Fehér testvéremre akkor kínhalál vár.
- Épp ezt szeretném megelőzni - felelte Santer. - Két ellenségem van, legalább az egyikkel szeretnék végezni. Old Shatterhand itt van a közelben. Még ma éjjel lecsaphatunk rá.
- Mondtam már, hogy nem lehet. A lövöldözés elhallatszik a szakadék másik végébe.
- Meg lehet csinálni lárma nélkül is - felelte Santer. - A kajova harcosok olyan nesztelenül kúsznak, mint a kígyó. Éjfél után meglepjük Old Shatterhand csapatát. Csak késsel dolgozunk. Ha ügyesek vagyunk, elintézhetjük egyetlen jajkiáltás nélkül. Reggel aztán Winnetou kerül sorra.
- Uff! Uff! Uff! - kiáltották a többiek, akik a vezető körül csoportosultak. Santer javaslata nagyon tetszett nekik.
Legfőbb ideje volt, hogy iszkoljak innen. Mialatt a kajova vezér embereihez sietett, hogy parancsait közölje velük, szép csendesen lecsúsztam a kőlapról, és visszamásztam az erdőbe. Néhány perc múlva már lélekszakadva rohantam társaimhoz a völgyön felfelé, a csillagok világánál.
- Ki az? - kérdezte Stone, amikor közelgő lépéseimet meghallotta.
- Én vagyok, Dick - feleltem lihegve. - Sietnünk kell. Egyetlen percig sem maradhatunk itt.
Néhány szóval elmondtam neki mindent.
- Hová menjünk? - kérdezték.
- Természetesen Winnetouhoz.
Apacsaink megértették, hogy megváltozott a helyzet, és nem tétováztak soká. Egykettőre elindultunk, és megint megkerültük a kanyont, mint késő délután - csakhogy most visszafelé és a sötétben botorkálva.
Nem volt kellemes út. Két apacs harcos ment elöl, és kézzel tapogatta a fákat, hogy elhárítsa a veszedelmes ágakat. A következő kettő ezekbe az "úttörőkbe" kapaszkodott. Így összefogózva baj nélkül kijutottunk az erdőből, s onnan kezdve már gyorsabban haladhattunk.
Winnetou erről az oldalról nem várt ellenséges támadást, de óvatosságból mégis egy őrszemet állított oda. Ez csodálkozva fogadott bennünket, és rögtön jelentette érkezésünket.
- Mi történt? - kérdezte Winnetou. - Old Shatterhand visszajött? Hiába vártuk a kajovákat!
- Nem mennek be a csapdánkba - feleltem. - Santer kihallgatta a beszélgetésünket. Viszont én is kihallgattam, amit ő beszélt meg a kajovák vezetőjével.
- Testvérem mondjon el mindent részletesen! - parancsolta Winnetou.
Beszámolóm meghallgatása után megkérdezte:
- Ilyen körülmények között testvérem a visszavonulás mellett döntött?
- Három dolog között választhattam. Az egyik: hogy a kapott parancs szerint ott maradok kijelölt helyemen, és várom a további utasításokat. De akkor Winnetou testvérem veszélybe kerül. A második az lett volna, ha elébe megyek a kajova csapatnak, és megtámadom őket. Ez kész öngyilkosság lett volna. A harmadik - amit meg is tettem: barátaimmal és tíz apacs harcossal Winnetou testvérem segítségére siettem. Ha a kajovák holnap reggel megrohannak bennünket, még így is kevesen leszünk.
- Old Shatterhand helyesen cselekedett - mondta Winnetou. - De nem hiszek a reggeli támadásban. A kajováknak több eszük van. Jobb nekik, ha a saját területükön ütköznek meg velünk. Ezért hazanyargalnak a falujukba. Tudják, hogy úgyis utánuk megyek.
- Winnetou ismeri a kajovák legnagyobb faluját? Tudja, hol van?
- Hogyne tudnám! A Canadian Riveren túl, a Red River északi ágánál. Salt Forknak hívják azt a helyet.
- Tőlünk délkeletre van, ugye?
- Igen.
- Szóval északnyugati irányból várnak minket. De mi megközelíthetjük őket az ellenkező irányból is.
- Testvérem kitalálta a gondolatomat - felelte Winnetou. - Nagy kerülővel meglephetjük őket. Majd délkeleti irányból csapunk le rájuk. Most az a kérdés, mikor induljunk.
- Fáradtak vagyunk ugyan, de legszívesebben máris továbbmennék - feleltem.
- Nekem is ehhez lenne kedvem, de okosabb, ha reggelig várunk. Ha most rögtön indulnánk, megelőznénk őket. Jobb, ha ők mennek elöl, és mi követjük a nyomaikat. Azonkívül biztosan akarom tudni a szándékaikat. Hátha holnap reggel mégis megtámadnak minket? Még azt találják hinni, hogy megfutamodtunk előlük. Maradjunk csak itt éjszakára.
- De akkor megfelelő búvóhelyet kell keresnünk - véltem.
- Tudok ilyen helyet - felelte Winnetou.
A kanyon kijáratától alig félmérföldnyi távolságra egy kis völgyteknő terült el. Ezt a horpadást sűrű bozót fedte. Winnetou ide vezetett bennünket, lovainkat is itt rejtette el.
Hűvös éjszaka volt, de a fáradtság levert a lábamról, s úgy aludtam, mint a bunda. Hajnalban Winnetou maga keltett fel. Még egy óra hosszat figyeltük a kanyon kijáratát. A kajovák nem mutatkoztak sehol. Winnetou feltételezése helyesnek bizonyult. Valószínűleg már messze jártak előttünk. Kellő óvatossággal elindultunk déli irányban. Kétórai lovaglás után feltűnő nyomokra bukkantunk. Nagy csapat járt előttünk.
- Meg se próbálták nyomaikat eltüntetni - mondtam Winnetounak.
- Sőt mindent elkövettek, hogy nyomaikat észrevegyük - felelte Winnetou. - A kajovák túlságosan okosak akartak lenni.
A tíz apacs lova fáradtabb volt, mint a többié. Azonkívül az eleség, amit magunkkal hoztunk, megfogyatkozott. Ezért nem tudtunk olyan gyorsan haladni, mint szerettük volna.
Szerencsére késő délután egy kisebb bölénycsapat nyomaira bukkantunk; alighanem a dél felé vonuló nagy bölénycsordák lemaradozó állatai lehettek. Üldözőbe vettük őket, és sikerült is két tehenet elejtenünk. Most már megint el voltunk látva hússal legalább egy hétre.
Másnap átkeltünk a Canadian Riveren, és folytattuk utunkat a Red River felé. Kisebb pihenőkkel elértük azt a mellékfolyót, mely a Red Riverrel együtt Salt Forkot közrefogja. Ez a kajovák földje - itt már óvatosabban kellett haladnunk. Messze elkerültük a kajova nagyfalut, mely a nagyobb és a kisebb folyó találkozásánál terült el. Jóval feljebb keltünk át a kis folyón, majd a Red Riveren is. Így a falu hátába kerültünk, s éppen az ellenkező irányból közeledtünk hozzá, mint a kajovák várták. Nagyon ügyeltünk arra, hogy nyomainkat eltüntessük. Utunk egy részét a kis folyó sekélyes vizében gázolva tettük meg,
Egy alkalmasnak tetsző helyen megálltunk, és csapatunk gondosan elrejtőzött. Csak ketten poroszkáltunk tovább: Winnetou meg én. Feltétlenül szükségesnek tartottuk, hogy alaposan körülnézzünk. Ezzel is időt vesztettünk ugyan, de csakhamar meglett óvatosságunk jutalma.
Még messze voltunk a kajova falutól, amikor egy karavánféle jött velünk szembe. Elöl egy lovas haladt, utána tíz-tizenkét jól megrakott öszvér, végül egy másik lovas zárta le a menetet. A két lovas arcát még nem láthattuk, de ruházatukból felismertük, hogy fehérek, nem indiánok.
Amikor megpillantottak minket, megálltak. Feltűnő lett volna, ha szó nélkül elnyargalunk mellettük. De más okból is szóba akartam ereszkedni velük. A kajovák falujából jöttek, s reméltem, hogy megtudhatok tőlük egyet-mást, ami a hasznunkra lehet.
- Fehér testvérem mit gondol, kik ezek? - kérdezte Winnetou.
- Úgy látom, vándor kalmárok, akik csereüzleteket kötnek a kajovákkal. Nem árthatnak nekünk, de azért jobb lesz, ha eltitkoljuk, kik vagyunk.
- Helyes. Mit mondjunk nekik?
- Én egy vasútépítő társaság mérnöke vagyok - mondtam mosolyogva. - Azért küldtek ide, hogy egy tervezett vasútvonal dolgában tárgyaljak a kajovákkal. Winnetou testvérem pedig indián tolmács, akit magammal hoztam. Persze nem apacs vagy, hanem páni.
- Nagyon jó - bólintott Winnetou. - Fehér testvérem beszéljen ezekkel a sápadtarcúakkal.
Odaugrattunk hozzájuk. Vadnyugati szokás szerint óvatosságból lövésre készen, puskával a kezükben vártak bennünket.
- Nyugodtan félretehetik puskáikat, uraim! - kiáltottam feléjük. - Nincsenek rossz szándékaink.
- Nekünk sem - felelte az egyik. - De ne vegyék rossz néven, ha gyanúsnak tartottuk magukat.
- Gyanúsnak? Miért?
- Egy fehér úriember rézbőrű társaságában kissé feltűnő jelenség, nem? Az első pillanatban biztosra vettem, hogy rosszban sántikálnak.
- Mindenesetre köszönöm az őszinteségét - feleltem. - De nézzen meg jobban. Olyan vagyok, mint egy haramia?
- Nem mondhatnám - mosolygott rám jóval barátságosabban. - Elég becsületes képe van. De lekötelezne, ha elárulná, honnan jött, és merre tart.
- A kíváncsiság jogos. Semmi okunk tiltakozni. Wichitából jövünk, és egy kajova törzsfőnököt keresünk.
- Hogy hívják?
- Úgy hallottam, Tangua a neve.
- Igen, a két folyó közt van egy nagy indián falu, ott lakik - felelte a kalmár. - De nem tanácsolom, hogy felkeresse.
- Miért?
- Nagyon szeret skalpolni. Most különösen harapós kedvében van.
- Honnan tudja?
- Mert éppen tőle jövünk. Kijelentette nekünk, hogy minden fehér embert, aki a keze ügyébe kerül, kínzócölöphöz köttet. Még az indiánokat is, ha nem kajovák.
- Ön talán néger? - kérdeztem ártatlanul.
- Mi jut eszébe?
- Ha minden fehérre haragszik, de az indiánokra is, s önöket nem bántotta, akkor bizonyára négerek, nem?
- Hagyjuk az ostoba tréfákat! - felelte. - Minket természetesen szívesen fogadott, mert régi ismerősei vagyunk, és nem először látogattuk meg. A tradert, különösen a becsületes tradert a kajovák is megbecsülik. Általában csirkefogók kereskednek velük, akik becsapják őket, de mi sohasem adunk okot panaszra, és ezért szívesen látnak minket. Örülnek, ha eljövünk. Szükségük van az árucikkeinkre.
- Engem egy nagy vasútépítő társaság küldött ide. Szerződést akarnak kötni a kajovákkal. Tangua sok pénzt kaphat tőlünk semmiért. Nem hiszem, hogy ne kapna két kézzel az ajánlaton.
- Az más. És ki ez az indián?
- A tolmácsom - feleltem. - Páni indián, de érti a kajovák nyelvét.
- Akkor talán Tangua megbocsátja neki, hogy nem kajova.
- Miért olyan dühös ez a Tangua?
- Összerúgta a patkót az apacsokkal. Azonkívül egy fehér ember belelőtt a térdébe, és nyomorékká tette. Fogadkozik, hogy hamarosan kézre keríti, és iszonyú bosszút áll rajta. Nekem semmi közöm az egészhez, de nem szeretem látni, ha fehéreket megkínoznak. Ezért is jöttem el hamarabb.
- Hiszen még nem fogta el azt az embert, aki a térdébe lőtt.
- Azt még nem, de a társát már elcsípte. Megpróbáltam közbevetni magam az érdekében, de Tangua olyan dühbe gurult, hogy kénytelen voltam szándékomtól elállni.
- Látta a foglyot?
- Láttam hát! Kedves kis ember, olyan élénk, apró szeme van. Csuda vidám fickó - még most is nevet, pedig tudhatja, mi vár rá.
- Beszélt vele?
- Csak néhány szót, amikor megkötözve feküdt a porban. Megkérdeztem, nincs-e valami kívánsága. Azt felelte, nagyon szereti a madártejet - hozzak neki Saint Louisból egy nagy pohárral. Hát hallottak már ilyet? Azt mondtam neki, csodálom, hogy ilyen helyzetben még van kedve mókázni. "Sose fájjon a feje énértem!" - felelte. Abban reménykedik, hogy barátja kiszabadítja. Egyébként nem bánnak rosszul vele, csak van ott egy fehér kalandor, valami Santer nevű, az igyekszik az életét elkeseríteni.
- Santer, ki az?
- Nem tudom. Ellenszenves fickó. Egy kajova csapat hozta magával, de nem fogoly. Tangua nem szereti ugyan, de félig-meddig a vendégének tekinti.
- Nála lakik?
- Nem. Tangua külön sátrat adott neki, nagy bőrsátrat a falu végében. Santer, úgy látszik, nem elég előkelő ahhoz, hogy sátra ott legyen a nagy törzsfőnöki sátorszomszédságában.
- Nem tudja, hogy hívják azt a fehér foglyot?
- Sam Hawkins a neve. Fura kis alak, de úgy hallom, híres vadász. Sajnálom, hogy nem tudtam rajta segíteni. Próbálja meg ön is - hátha több szerencséje lesz.
- Hol tartják a foglyot?
- Kivitték egy szigetre.
- Sziget is van itt?
- Nem is egy. Ahova a foglyot vitték, a két folyó találkozásánál van, nem messze a falutól.
- Santer sátra az utolsó? - kérdeztem.
- Nem. A negyedik vagy ötödik sátor a falu végétől számítva. Nem tanácsolom, hogy felkeresse. Undokabb alakot el se lehet képzelni. Jobb, ha nem lesz vele semmi dolga. No de most már nem időzhetek tovább. Vigyázzon magára, fiatalember! Remélem, baj nélkül hazajut.
Még szerettem volna kihúzni belőle egyet-mást, de nem lehetett. Hacsak meg nem mondom neki őszintén, kik vagyunk, és mit keresünk itt - de ezt már nem mertem megkockáztatni. Winnetou arcán is láttam, hogy türelmetlenkedik. Tovább is lovagolt. Amikor elköszöntem a traderektől, és utolértem, szemrehányó hangon megjegyezte:
- Testvérem túl sokat kérdezősködött. Láthatta, hogy ezek a sápadtarcúak a kajovák barátai!
- Fontos dolgokat tudtam meg tőlük - feleltem. - Most meddig megyünk?
- Amíg a kalmárok eltűnnek a szemünk elől. Akkor visszatérünk a táborunkba. Megvárjuk, amíg beesteledik, aztán ketten belopakodunk a faluba.
A két trader erősen megrakott öszvéreivel csak lassan poroszkált tovább. Szerencsés dolog volt, hogy találkoztunk velük. Később tudtam meg, hogy árujukért rengeteg prémet kaptak cserébe a kajováktól, de végül nagyon pórul jártak. Tulajdonképpen az volt a kereskedő, akivel beszéltem. A másik, aki hallgatott, a segédje volt.
Kis idő múlva megfordultunk, és óvatosan visszatértünk csapatunk rejtekhelyére. Dick Stone és Will Parker örömmel hallgatta beszámolómat. Kijelentették, hogy a kis felderítőút nagyon eredményes volt.
Különösen annak örültek, hogy Sam a körülményekhez képest jól van, és elpusztíthatatlan humora még most sem hagyta cserben. Könyörögtek, hogy este ők is velünk jöhessenek. Ám Winnetou hallani sem akart erről.
- Legfeljebb ketten mehetünk - mondta. - Egyelőre csak terepszemléről van szó. Sam Hawkins kiszabadítására csak holnap kerülhet sor. Akkor aztán szükségem is lesz fehér testvéreim segítségére.
Megvizsgálta rejtekhelyünket, és aggodalmasan csóválgatta fejét.
- Itt nem maradhatunk estig észrevétlenül - mondta. - Jobb helyet kell keresnünk. Több kisebb-nagyobb sziget van itt a folyóban felfelé. Kikeresünk egyet, ahol fák és bokrok vannak. Ott jobban elbújhatunk.
Az egész csapat felkerekedett. Továbblovagoltunk a parton, a falu irányába. Nemsokára megpillantottunk egy szigetet, mely céljainknak megfelelt. A víz itt mély volt, és sodrása rendkívül erős. Mégis sikerült lovainkkal átúsznunk. Winnetounak igaza lett. A sziget sűrű bozótja pompás fedezéket nyújtott.
Lehevertem a bokrok közt, és elhatároztam, hogy alszom egyet, hiszen az éjszaka alig lehet majd szó alvásról. Winnetou ugyanígy gondolkodott: ő is jónak látta, hogy erőt gyűjtsön az előttünk álló feladathoz. Néhány órai alvás kitűnően felüdített bennünket. Szinte egyszerre ébredtünk fel. Már alkonyodott. Félig levetkőztünk, fegyvereinket is itt hagytuk, csak a késünket vittük magunkkal. Aztán beugrottunk a folyóba, és átúsztunk a túlsó partra. Ez volt Salt Fork, a kajovák két folyó közt elterülő telepe, ahol tökéletes biztonságban érezték magukat.
Eszükbe sem jutott arra gondolni, hogy ide bármilyen ellenség be merné tenni a lábát. Lassan, óvatosan lopakodtunk tovább a parton a falu felé.
Mi, ha faluról beszélünk, tégla- vagy legalábbis vályogházakra gondolunk, amelyeket kertek vesznek körül, míg hátrább rétek és felszántott, megművelt földek következnek. Itt nem volt más, csak sátrak hosszú sora - többnyire bőrből készült sátrak, hiszen már decemberre járt az idő. A vászonsátrakat az indiánok csak nyáron használják.
Minden sátor előtt tűz égett. Ott ültek a sátor lakói, s vacsorájukat készítették. Dideregtünk átázott ruháinkban. Jó lett volna odaülni az egyik tűzhöz, és egy kicsit felmelegedni! De erről a fényűzésről egyelőre le kellett mondanunk.
A legnagyobb sátor a falu közepén állt. Bejáratánál dárdákat tűztek a földbe, melyeket sastollakkal díszítettek; mindenféle "orvosságos zacskók" is lógtak a dárdákról. A vezérsátor előtt pompás tűz égett. Ott ült Tangua s mellette három indián fiú. A legidősebb tizennyolc éves lehetett, a másik kettő jóval fiatalabb.
- Tangua három fia - súgta Winnetou. - A legidősebb a kedvence, és a szeme fénye. Azt mondják, derék harcos lesz belőle. A törzs legjobb futója. Ezért is kapta a Pida nevet, ami szarvast jelent.
Asszonyok sürgölődtek a sátrak előtt, de nem ültek le a tűzhöz. Indián asszonyok és lányok nem étkezhetnek a családfővel meg a fiaival együtt. A fehérnép később ül le az ételhez, és be kell érnie azzal, amit a férfiak meghagynak. Viszont minden munka, még a legnehezebb is, az ő feladatuk. A férfiaknak nincs más kötelességük, csak a harc és a vadászat.
Itt is több sziget sorakozott egymás mellett a folyóban. Minden figyelmemet ezekre a szigetekre fordítottam. Már sötét volt, az eget piszkos felhők borították, egyetlen csillagot sem lehetett látni. De a tüzek fénye lehetővé tette, hogy a szigeteket szemügyre vegyem. Három szigetet láttam a part közelében.
- Vajon melyik szigeten őrzik Hawkinst? - kérdeztem.
- Azt hiszem, a középsőn - felelte Winnetou -, mert az van legközelebb a faluhoz.
- Az ám, a kalmár is azt mondta - bólintottam.
- És amott van a falu vége - folytatta Winnetou. - Ott lakik Santer, a negyedik vagy ötödik sátorban. Most el kell válnunk. Fehér testvéremet Sam Hawkins kiszabadítása érdekli a legjobban, de nekem Santer a fontosabb. Ki-ki törődjék a maga dolgával.
- És hol találkozunk újra?
- Itt, ahol útjaink elválnak.
- Helyes, ha minden jól megy. De ha valamelyikünket észreveszik, nem biztos, hogy visszatérhet ide. Ezért egy olyan találkozóhelyet kell megbeszélnünk, mely messzebb esik a falutól.
Winnetou egy-két percig gondolkodott, aztán így felelt:
- A te feladatod jóval nehezebb, mint az enyém, mert neked át kell úsznod a szigetre, és az őrök könnyen megláthatnak. Nekem a sátrak mögött kell ólálkodnom, ahol könnyebb elrejtőzni. Ha bajba kerülsz, segítségedre sietek. Ha nincs semmi baj, térj vissza arra a szigetre, ahol csapatunk rejtőzködik. Persze kerülővel, nehogy a táborhelyünket felfedezzék.
- De reggel megtalálják a nyomaimat.
- Attól ne tarts. Az éjjel eső lesz, és elmossa nyomainkat.
- Akkor jó. S ha te kerülsz bajba, én sem hagylak cserben.
- Tudom. De erre nem kerül sor, hacsak nem jön közbe valami szerencsétlen fordulat. Nézd csak! Az ötödik sátor előtt nem ég tűz! Santer bizonyára ott horkol most. Nem lesz nehéz megközelíteni.
A következő pillanatban eltűnt mellőlem. Törtem a fejem, hogyan juthatnék át észrevétlenül a szigetre. Ha egyszerűen átúszom, a tűz fényénél megláthatnak. Ha meg a víz alatt úszom, akkor kerülök veszélybe, amikor kidugom a fejemet. Lehet, hogy éppen az őr orra előtt bújok ki a vízből. Nem, jobb lesz, ha előbb a szomszédos szigetre igyekszem, amely teljesen elhagyatottnak látszik. Alig húsz méter választja el a középső szigettől.
Addig osontam a parton, amíg szembe nem kerültem azzal a szomszédos szigettel; óvatosan leereszkedtem a vízbe, alámerültem és átúsztam. Baj nélkül átjutottam. Ahogy kidugtam a fejem, első dolgom volt lélegzetet venni, aztán körülnéztem. Ekkor megpillantottam valamit, ami arra késztetett, hogy tervemet megváltoztassam.
A parton, ahonnan ide átúsztam, csónakok hosszú sora volt kikötve. Az imént elosontam mellettük, de csak a sziget felé meresztettem a szememet, és nem vettem észre a csónakokat a sötétben. Most, hogy a szigetről megláttam őket, ráeszméltem arra, hogy a csónakok mellett sokkal jobban megközelíthetném a középső szigetet, mely tulajdonképpeni célom volt. Nem sokat haboztam. Újra alámerültem, és visszaúsztam a part közelébe, azután egyik csónaktól a másikhoz úszva, szembekerültem a középső szigettel. A hatodik csónakban megkapaszkodtam. Ott álltam most a hideg vízben, csak a fejem látszott ki belőle. Kitűnően láthattam a középső szigetet.
Alacsony bokrok borították, s csak két magas fa ágaskodott ki közülük. Samet vagy kajova őreit nem láttam sehol. Éppen át akartam úszni a szigetre, amikor valami zajt hallottam a magas part felől, a hátam mögött. Felpillantottam. Sudár indián ifjú hágott le a partról a víz felé. Pida volt, a Szarvas, a kajova törzsfőnök fia. Beugrott az egyik kenuba - szerencsére nem abba, amely engem eltakart. Eloldotta a csónakot, és átevezett a középső szigetre. Egyelőre nem úszhattam át - várnom kellett.
Nemsokára beszélgetést hallottam a sziget felől, és nagy örömömre megismertem Sam hangját. Nem értettem, mit mondott, de a következő pillanatban egy másik hang váltotta fel, alighanem Pidáé.
- Apám, Tangua nem vár tovább - mondta. - Tudni akarja!
- Hiába akarja, nem árulom el! - felelte Sam.
- Akkor háromszoros kínok várnak rád.
- Fütyülök a fenyegetéseidre! Belőlem ugyan nem húztok ki semmit. Nem tudom, hol van Old Shatterhand. De ha tudnám, akkor sem mondanám meg.
- Csak nem számítasz arra, hogy kiszabadít?
- Nem kell, hogy kiszabadítson! Meg tudok én szökni segítség nélkül is.
- Elment az eszed? Itt állsz, szíjakkal a fához kötözve, és négy őr vigyáz rád éjjel-nappal! Hogy képzeled, hogy megszökhetsz?
- Nem fogom az orrodra kötni! - felelte Sam. - Mondd meg apádnak, hogy ne húzzon ujjat Old Shatterhanddel. Egyszer már megpróbálta, és...
Hirtelen elhallgatott. Bizonyára arra lett figyelmes, mint én is itt a vízben. A falu felől nagy lárma hallatszott. Lábdobogás, ordítozás. "Ott szalad! Fogjátok meg!" - kiáltották. Sőt mintha Winnetou nevét is üvöltötték volna. Megdöbbenve fordítottam fejemet a falu felé.
- Hallod, mit kiáltanak? - ujjongott Hawkins. - Ha Winnetou van itt, akkor Old Shatterhand is vele van! Nem kell tovább keresned!
A dühös ordítozás egyre fokozódott. Úgy látszik, megpillantották Winnetout, de nem tudták elcsípni. Akárhogy történt is, mindenesetre keresztülhúzta számításaimat. Láttam, hogy a törzsfőnök fia felágaskodik a szigeten, és a part felé néz. A következő pillanatban kenujába ugrott, s odakiáltott az őröknek:
- Kapjátok fel a puskátokat, és lőjétek agyon ezt a sápadtarcút, ha valaki megpróbálná kiszabadítani!
Megragadta a lapátokat, és gyorsan a part felé evezett. Az volt a tervem, hogy még ma éjjel kiszabadítom Samet, ha a legkisebb lehetőség kínálkozik. De most már meg se kísérelhettem. Még ha neki is mennék az őröknek puszta késsel a kezemben, annyi idejük még volna, hogy golyót röpítsenek Sam fejébe. Vakmerő támadásom csak a halálát siettetné.
Ekkor egy gondolatom támadt; hirtelen villant át az agyamon, még mielőtt Pida átjutott volna az innenső partra. Winnetou azt mondta, hogy Pida a törzsfőnök szeme fénye. Ha elfogom, olyan túsz kerül a kezembe, akit Tangua habozás nélkül kiváltana, s ezer Hawkinst is adna érte cserébe. Fantasztikus gondolat volt, de ebben a pillanatban eszembe se jutott mérlegelni, vajon keresztülvihető-e. Csak azon járt az eszem, hogyan foghatnám el Pidát.
A helyzet kedvezőnek ígérkezett. Winnetou bal felé szaladt, a két folyó találkozásának irányába. Csapatunk rejtekhelye jobb kéz felé esett, jó messze a parttól. Winnetou éppen azért szaladt az ellenkező irányba, hogy üldözőit megtévessze. Bal felől hallatszott az ordítozás, a négy őr is arra fordult - engem nem figyelt senki.
A törzsfőnök fia elérte a partot, és éppen ki akarta kötni kenuját. Abban a pillanatban, ahogy lehajolt, felbukkantam mellette a vízből. Egyetlen ökölcsapással leterítettem, bedobtam a kenuba, és utána ugrottam. Megragadtam a lapátokat, és teljes erőmből eveztem az ár ellen, közvetlenül a part mellett. A vakmerő csíny sikerült. A faluban egyetlen ember sem vehette észre, mi történt, s az őrök még mindig az ellenkező irányba meresztették szemüket.
Minden törekvésem az volt, hogy minél gyorsabban kijussak a tüzek fényéből. Amikor elég messze voltam már a falutól, a parthoz eveztem, és kiszálltam a kenuból. Az eszméletlen kajova ifjút átnyaláboltam, és lefektettem a fűbe. Levágtam a szíjat, amellyel a kenut ki szokták kötni, s foglyom keze-lába köré fűztem. A csónakot elrúgtam a parttól. A víz elsodorta. Az összeszíjazott Pidát most a hátamra vettem, és elindultam vele rejtekhelyünk felé. Elég súlyos teher volt, s akkor gyűlt csak meg vele a bajom igazán, amikor felocsúdott kábultságából. Többször szívének szegeztem késemet, hogy engedelmességre kényszerítsem.
Winnetou jóslata bevált: megeredt az eső, és nemsokára úgy zuhogott, hogy kénytelen voltam egy öreg fa sűrű lombjai alá húzódni, annál is inkább, mert az esőben és sötétben sehogy sem találtam meg a partnak azt a pontját, mely szemben volt a szigettel, ahol táboroztunk. Elhatároztam, hogy a fa alatt várom meg az eső végét - vagy akár a hajnalt is.
Pidát leültettem a földre.
- Ki vagy te? - kérdezte fogcsikorgatva. - Hogy mertél kezet emelni rám, te sápadtarcú kutya?! Az én apám Tangua, a kajovák nagy főnöke!
- Tudom - bólintottam.
- Holnap agyonver, mint egy veszett kutyát!
- Nem hiszem - feleltem -, mert járni sem tud.
- De harcosokat küld majd a keresésemre!
- Azok is úgy járnak, mint az apád, amikor szembeszállt velem.
- Uff! Te már találkoztál vele?
- Úgy bizony.
- Mikor?
- Amikor szétzúztam mindkét térdét.
- Uff, uff! Te vagy az a híres Old Shatterhand?
- Már előbb is kitalálhattad volna! Hiszen egyetlen ökölcsapással terítettelek le. És ki merne betörni a falutokba, ha nem Old Shatterhand és Winnetou?
- Akkor végem van! De jajszó nélkül fogok meghalni.
- Nem ölünk meg. Nem vagyunk gyilkosok, mint ti. Ha apád kiadja nekünk a két sápadtarcút, aki nála van, szabadon bocsátunk.
- Santert és Hawkinst?
- Igen.
- Apám biztosan belemegy, hiszen én többet érek, mint tíz Hawkins és tízszer tíz Santer! Mikor beszélsz vele?
- Holnap. Most maradj csendben.
A várakozás erősen próbára tette a türelmemet. Az eső nem állt el, és a reggel még nagyon messze volt. Csak az vigasztalt, hogy vizesebb már úgysem lehetek. Tornászni kezdtem, hogy meggémberedett tagjaimat kissé felmelegítsem. Megesett a szívem Pidán, aki összeszíjazva kuporgott a fa alatt. De aztán arra gondoltam, hogy edzettebb nálam, és majd csak kibírja valahogy.
Végül mindkét kívánságom egyszerre teljesült: megpirkadt, és az eső is elállt. Nehéz, sűrű köd ereszkedett le, mégis felismertem a mi szigetünk körvonalait, éppen szemben velem. Átkiáltottam.
- Hó! - hallottam Winnetou hangját. - Shatterhand testvérem van odaát?
- Én, én!
- Gyere át! Miért kiabálsz?
- Foglyot ejtettem. Küldj át valakit néhány erős szíjjal. Jó úszó legyen!
- Magam megyek át!
Nemsokára megpillantottam a fejét a köd és a víz között. Micsoda öröm! A kajovák tehát nem fogták el! Amikor felmászott a partra, és meglátta az indián ifjút, elcsodálkozott:
- Uff! Pida, a kajova törzsfőnök fia! Hol kaptad el?
- A parton, Hawkins szigetével szemben.
- Láttad Hawkinst?
- Nem, csak a hangját hallottam, amint ezzel a Szarvassal beszélt. Hawkinst nem tudtam kiszabadítani, mert téged éppen akkor láttak meg. Nagy volt a ribillió, és iszkolnom kellett.
- Igen, majdnem pórul jártam. Már odacsúsztam Santer sátrához, amikor néhány kajova közeledett. Éppen ott álltak meg beszélgetni. Az egyik megpillantott, és nagy lármát csapott. Négy lépésre se volt tőlem, és a tűz fénye rám esett. Felugrottam, és elszaladtam a torkolat felé, hogy megtévesszem őket. Santer nem is került a szemem elé.
- Majd a szemed elé kerül nemsokára - feleltem. - Azért fogtam el Pidát, hogy felajánljam Santerért és Hawkinsért cserébe.
- Uff! Nagyon jó. Testvérem vakmerően cselekedett, és okosabbat nem is tehetett volna.
Amikor azzal biztattam Winnetout, hogy nemsokára meglátja Santert, nem gondoltam volna, hogy ez tíz percen belül bekövetkezik.
Pidát szíjakkal magunk közé kötöztük úgy, hogy a lába szabad legyen, de két karja nem. Együtt ugrottunk be hárman a folyóba. Pida feje és válla szorosan köztünk volt, de lábával segíthetett nekünk az úszásban. Nem ellenkezett. Lábával engedelmesen rugdalta a vizet, mozdulataink üteméhez alkalmazkodva.
A köd úgy megfeküdte a vizet, hogy nem láttunk messzebb, mint kétméternyire. Viszont a hang ködben annál jobban hallható. Alig rúgtuk el magunkat a parttól, amikor Winnetou figyelmeztetett:
- Ússzunk halkabban. Valami csobogást hallok.
- Csobogást?
- Mintha evezőlapátok hasítanák a vizet tőlünk balra. Figyeld csak!
Abbahagytuk az úszást, csak annyira mozgattuk kezünket és lábunkat, hogy a víz felszínén maradjunk. Igen, Winnetou jól hallotta: csónak közeledett felénk, mégpedig sietve.
Már arra gondoltam, hogy jó lesz a víz alá bukni. Kérdő pillantásomat Winnetou tüstént megértette.
- Látni akarom, ki az. Elég, ha lehajtjuk fejünket a vízre.
Pida ugyanolyan izgatottan figyelt, mint mi. Segítségért kiálthatott volna, de nem tette. Tudta, hogy abban a pillanatban lenyomnám fejét a vízbe.
Az evezőcsapások most már egészen közelről hallatszottak. Egy indián kenu bukkant elő a ködből. Csak egy ember ült benne. Winnetou felkiáltott:
- Santer! Meg akar szökni!
Winnetou máskor a legveszélyesebb helyzetben is mindig megőrizte nyugalmát. De halálos ellenségének váratlan felbukkanása annyira kihozta a sodrából, hogy gondolkodás nélkül a kenu felé vetette magát.
Csakhogy Pidához volt kötve.
- Uff! Nem tudok mozogni! El kell csípnem, ha addig élek is!
Előrántotta kését, és villámgyorsan elvágta a szíjat, mely Pidához kötötte.
Santer meghallotta Winnetou kiáltását, és ránk meresztette szemét.
- Hell! - idézte a poklot rémült meglepetésében. - Hisz ez...
Elharapta a szót. Rémület helyett most már káröröm villant át az arcán. Ráeszmélt, hogy helyzetünk válságos. Az evezőt a kenuba dobva, felkapta puskáját, és diadalmasan ordította:
- Most megdögöltök, kutyák!
Szerencsénkre éppen abban a pillanatban nyomta meg a ravaszt, amikor Winnetou elrúgta magát tőlünk. Mindhárman egyméternyire kerültünk attól a ponttól, ahová Santer célzott. A golyó közöttünk süvített el.
Winnetou nem is úszott, hanem szinte repült. Kését fogai közé kapta, és nagy ugrásokkal szökellt gyűlölt ellensége felé, mint egy lapos kő, ha a gyerekek "kacsázva" táncoltatják a víz színén. Santernek még egy golyója volt a másik csőben. Puskáját Winnetoura szegezve, gúnyosan rákiáltott:
- Gyere csak, átkozott fajzat! Egyenesen a pokolba küldelek!
Azt hitte, nyert ügye van. De megfagyott ajkán a mosoly, amikor Winnetou elmerült, hogy a víz alatt érje el a kenut, és felborítsa. Ha ez sikerül neki, és Santer a vízbe pottyan, puskája már nem segít rajta. Ha a vízben birkózásra kerül a sor, az ügyes indián percek alatt végez vele.
Santer észbe kapott, gyorsan eldobta puskáját, és újra megragadta a lapátot.
Legfőbb ideje volt, mert Winnetou feje már fel is bukkant, éppen azon a helyen, ahol a tovasikló kenu az imént ringatózott. Santer most már csak a menekülésre gondolt. Néhány erős evezőcsapással eltávolodott bősz üldözőjétől, és röhögve kiáltotta felé:
- Engem már nem kapsz el! De ezt a golyót elteszem neked a következő viszontlátásig!
Winnetou teljes erővel úszott, de hasztalan. A kenu úgy eliramodott, hogy még egy gyorsúszó bajnok sem érhette volna utol.
A drámai jelenet két percig sem tartott. Santert elnyelte a köd. Néhány apacs harcos a puskalövés hangjára már a vízbe vetette magát, hogy Winnetout támogassa. Odakiáltottam nekik, hogy segítsenek Pidát átvinni. Mikor mindnyájan a szigetre értünk, Winnetou haladéktalanul kiadta a parancsot:
- Apacs testvéreim szedelőzködjenek! Elcsípjük azt a gazfickót!
Még sohasem láttam olyan feldúlt állapotban, mint most.
- És mi lesz Hawkins barátommal? - kérdeztem.
- A te dolgod - felelte. - Te itt maradsz, mi meg Santer után megyünk! Apám és húgom gyilkosa nem csúszhat ki a kezünk közül!
- Hol és mikor találkozunk?
- Hol és mikor? Az ember óhajtása egy falevelet sem mozgat meg. Minden a Nagy Szellem akaratától függ. Mit gondolsz, miért határozta el magát Santer a szökésre?
- Megneszelte, hogy itt vagyunk?
- Azt is, hogy Pida a mi kezünkbe került, és Tangua mindent odaad érte.
- De miért nem lóháton szökött meg?
- Hogy ne követhessük a nyomait! Arra nem számított, hogy a vízen találkozik velünk. De átvágunk a folyó kanyarulatán, és eléje kerülünk.
- Nem jó, Winnetou!
- Miért?
- Bárhol kiköthet, és gyalog menekülhet tovább. Még azt sem tudjuk, melyik parton köt ki.
- Fehér testvéremnek igaza van. Követnünk kell a folyó kanyarulatát, s mindkét partot szemmel kell tartanunk. Kénytelen vagyok csapatomat két részre osztani.
- Szívesen veletek nyargalnék - sóhajtottam. - De a kis Hawkinst nem hagyhatom cserben.
- Erről szó sem lehet! Winnetou sohasem kér tőled olyat, ami kötelességeddel ellenkezik. Ha Manitou úgy akarja, hamarosan újra találkozunk.
- Hol?
- Ha végeztél a dolgoddal, nyargaljatok odáig, ahol a Rio Bosco ebbe a folyóba ömlik. Egy emberemet ott hagyom, és tőle megtudod, hol találkozhatunk.
- És ha nem találok ott senkit?
- Akkor tudhatod, hogy még nem sikerült Santert utolérnem, de folytatom az üldözését akár a világ végéig is.
- Akkor mit tegyek?
- Lovagolj társaiddal Saint Louisba, és keresd fel azokat a sápadtarcúakat, akik a tűzparipának utat akarnak építeni. Intézd el velük, amit el kell intézned. Én megpróbálom, hogy valami módon üzenetet hagyjak számodra Saint Louisban. Ha nem sikerül, mindig szívesen látott vendég vagy pueblónkban, a Pecos folyó partján. Ott megtalálsz, vagy megtudhatod, hol vagyok.
Közben az apacs harcosok lóra ültek. Winnetou kezet fogott Dick Stone-nal és Will Parkerral, aztán újra hozzám fordult:
- Testvérem tudja, milyen boldogan keltünk útra a pueblónkból. De ez az utazás Incsu Csunna és Nso Csi halálát okozta. Ha egyszer visszajössz hozzánk, nem látod többé az első apacs leány szép orcáját. A sápadtarcúak városába akart menni, de a szellemek országába költözött. A bosszú most elszakít minket egymástól, de a szeretet újra összehoz. Ne időzz sokáig a sápadtarcúak városaiban, térj vissza hozzánk minél előbb. Megígéred, kedves Charlie?
- Tudod, mit ígértem Kleki Petrának a halála előtt. Hű leszek hozzád és szavamhoz!
- Akkor a jó Manitou vezesse lépteidet, és óvjon meg minden bajtól! Uff, nincs több szavam!
Megszorította kezemet, és máris felült lovára, hogy átúsztasson vele a folyón. Harcosai parancsa értelmében két csapatra oszlottak: az egyik Winnetout követte, a másik a szigeten keresztül a folyó túlsó partjára sietett. Addig néztem fiatal indián barátom után, amíg el nem tűnt a ködben. Szívem még sohasem volt olyan szomorú, mint most.
Stone és Parker megilletődve nézett rám.
- Ne csüggedjen, Sir - vigasztalt Stone. - Utánuk nyargalunk, mihelyt kiszabadítottuk Samet. Lássunk hozzá sürgősen. Hogy kezdjük el?
- Javasoljon valamit, kedves Dick - feleltem. - Maga okosabb és tapasztaltabb nálam.
Dicséretem szemmel láthatóan jólesett neki. Megsimogatta szakállát, és így szólt:
- Van még egy foglyunk Pidán kívül. Jó, hogy magunkkal hoztuk. Elküldjük Tanguához, és megüzenjük feltételeinket. Mit szólsz hozzá, Will?
- Hm - dünnyögött Parker. - Rosszabbat nem is lehetne kieszelni.
- Hogyhogy? - fortyant fel Stone.
- Ha Tangua megtudja, hol vagyunk, annyi harcost küld a nyakunkra, hogy örülhetünk, ha a saját bőrünket menthetjük meg, nem Samét.
- Hát te hogy gondolod?
- Eliszkolunk innen jó messzire, és letelepszünk valahol a nyílt prérin, ahol nem leszünk egérfogóban, és idején meglátjuk esetleges támadóinkat. Onnan küldjük el a kajova foglyot Tanguához, és megüzenjük neki, rögtön küldje hozzánk Samet, de csak két harcos kíséretében. Ha többen közelednek, ellógunk, és magunkkal hurcoljuk Pidát. Nem így lesz a legjobb, Sir?
- Én azt tartom a legjobbnak, ha nem küldünk Tanguához senkit.
- Nem értem.
- Magam megyek hozzá - feleltem.
- Nem, Sir! Arról szó sem lehet! Nem engedjük meg, hogy kockára tegye az életét!
- Tangua tudja, hogy ha csak egy hajamszála is meggörbül, Pidának vége.
- Nem lenne jobb, ha én keresném fel Tanguát?
- Tudom, elég bátor ahhoz, hogy megtegye. De célravezetőbb, ha én beszélek Tanguával.
- Önre különösképpen haragszik. Ha meglátja, tombolni fog dühében.
- Éppen azért megyek én. Csak hadd tomboljon! De lássa azt is, hogy nem félek tőle.
- Hát ha úgy gondolja, Sir... S hol várjuk meg? Itt a szigeten? Vagy keressünk valami jobb helyet?
- Nincs ennél jobb hely.
- Well! De jaj a foglyoknak, ha önt valami baj éri a faluban! Mikor indul?
- Este.
- Csak este? Nem lesz késő? Így a fogolycserére holnap délben kerülhet sor. Hogy érjük utol Winnetout?
- Ha elsietjük a dolgot, akkor sohasem érjük utol.
- Ezt komolyan mondja?
- A lehető legkomolyabban. Tangua szívesen kiadja Samet, hogy fiát visszakapja, de ha már visszakapta, minden gondolata a bosszú lesz. Ezért mondom, hogy este kell kicserélni a foglyokat. Utána tüstént elnyargalunk, és az éj leple alatt olyan messzire jutunk, hogy már nem érhetnek utol. Estig várni azért is jobb, mert Tangua akkor már annyira aggódik a fiáért, hogy minden feltételünket elfogadja.
- Igaz, addig megpuhítjuk - mondta Parker. - De mi lesz, ha közben ránk találnak?
- Ezen a szigeten? Soha. A parton felfedezik Winnetou nyomait, és utána erednek. Figyeljetek csak!
Lármát hallottunk a túlsó partról. A köd oszladozni kezdett, és már látni lehetett, mi van odaát. Néhány kajova lópaták nyomai fölé hajolt, és hangosan tanakodott. Aztán elrohantak a falu felé.
- Szaladnak Tanguát értesíteni - mondta Dick Stone. - Meglátjátok, rögtön lovasokat küld ide, hogy kövessék a nyomokat.
Jóslata két óra múlva beigazolódott. Erős lovascsapat közeledett a falu felől, majd a nyomok irányát követve elnyargalt a préri felé. Nem féltünk attól, hogy barátainkat utolérik. Az apacsoknak több órás előnyük volt már, és legalább olyan gyorsan vágtattak, mint a kajovák. Foglyaink nem látták, mi történt a parton - megkötözve feküdtek hátul, a bokrok mögött. Beszélgetésünket sem hallották, mert suttogva tanácskoztunk.
Délelőtt nagy örömünkre kisütött a nap, és lehetővé tette, hogy nedves ruháinkat megszárítsuk. Boldogan sütkéreztünk az áldott, meleg napfényben. Bíztunk benne, hogy estig nem lesz semmi baj, és tervünk sikerül.
A nap már delelőre hágott, amikor valami sötét tárgyat vettünk észre a vízen; a folyó hullámai a sziget felé sodorták. Nemsokára meg is akadt a szigetről kinyúló bokrok ágaiban. Egy kenu volt, s benne az evezőlapát; levágott szíjai mutatták, hogy ugyanaz a kenu, amelyen tegnap Pidát áthurcoltam a túlsó partra. Nagyon megörültem neki. Este, ha átmegyek a faluba, jó hasznát veszem. Így hát nem kell átúsznom, és újra nedves ruhában dideregnem.
Mihelyt bealkonyodott, visszatoltam a kenut a vízbe, és a falu felé eveztem. Stone és Parker aggódva és reménykedve nézett utánam. Megmondtam nekik, hogy nyugtalankodásra csak másnap reggel lesz ok, ha addig nem jövök vissza.
A falu közelébe érve, kieveztem a partra, s a kenut, melyre induláskor új szíjat szereltem, kikötöttem egy bokorhoz.
Most is tüzek lobogtak a sátrak előtt, mint tegnap, s asszonyok sürögtek-forogtak, a vacsora készítésével foglalatoskodva. Azt gondoltam, ma este erősebben őrzik majd a falut, de ennek semmi jelét sem láttam. A kajovák megtalálták az apacsok nyomait, és lovasokat küldtek az ellenség üldözésére, így hát teljes biztonságban érezték magukat.
Tangua most is sátra előtt ült, de csak két kisebbik fia tartózkodott mellette. Lehorgasztott fejjel kuporgott, és komoran bámult a tűzbe.
A közelben nem volt senki, aki megláthatott volna. A parti bokor mellett lehasaltam, és a sátor mögé kúsztam. Fülemet egyhangú gyászdal ütötte meg. Tangua siratta indián módra kedvenc fiát. Megkerültem a sátrat, felálltam, és egyszerre csak ott álltam a törzsfőnök előtt.
- Miért siránkozik Tangua? - kérdeztem. - Bátor harcos sohasem adja fel a reményt. A jajveszékelés öreg squaw-k szájába való.
Váratlan megjelenésem úgy megrémítette, hogy szinte megdermedt. Szólni akart, de egy hang se jött ki a torkán. Fel akart ugrani, de szétroncsolt térde amúgy sem engedte.
Kimeresztett szemmel bámult rám, mintha egy kísértet jelent volna meg előtte.
- Old... Old... Shat... Shat... - hebegte végre. - Uff! Te vagy az? Hogy kerülsz ide?
- Eljöttem hozzád, mert beszélni akarok veled.
- Old Shatterhand! - kiáltotta, amint annyira felocsúdott, hogy végre ki tudta mondani a nevemet.
Két kisfia a rettegett név hallatára a sátorba menekült.
- Old Shatterhand! - ismételte Tangua reszkető hangon, de most már nem félelmében, inkább dühében remegett. A többi sátor felé fordulva, valami parancsot ordított, mire óriási kavarodás támadt. Harcosok rohantak felénk minden irányból. A következő percben már fegyveres kajovák vettek körül. Ordítozva szegezték rám dárdáikat. Előrántottam késemet, és Tangua fülébe kiáltottam:
- Pida küldött! Ha hozzám nyúltok, meghal!
Tangua rögtön felfogta szavaim értelmét. Felemelte kezét, és csendet parancsolt. Az üvöltözők elhallgattak, de még szorosabb gyűrűt vontak körülöttem. Ha a haragos tekintet ölni tudna, abban a pillanatban száz halált haltam volna.
Nyugodtan leültem Tangua mellé, aki vakmerőségemtől megrökönyödve meresztette rám gyűlöletből lángoló szemét.
- Figyelj szavaimra, Tangua! - mondtam. - Ellenségem vagy, tudom. Nem én vagyok az oka. Gyűlölsz, de nem félek tőled. Látod, eljöttem hozzád. Fontos beszédem van veled. Pida a kezünkben van. Barátaim őrzik. Ha nem érkezem vissza hozzájuk idejében, akkor Pida meghal, érted?
A körülöttem álló kajovák némán, mozdulatlanul bámultak rám. Egyetlen hanggal sem árulták el, mit gondolnak. A törzsfőnök szeme lángolt, de ő is uralkodott magán. Megértette, hogy ha nem fékezi haragját, fia az életével fizet érte.
- Hogy... került... a kezetekbe? - kérdezte fogcsikorgatva.
- Tegnap felkereste Sam Hawkinst a szigeten. Én is ott voltam. Amikor vissza akart evezni, leütöttem, és magammal vittem.
- Uff! Old Shatterhand a Gonosz Szellem kedvence - most is megsegítette. Hol van a fiam?
- Biztos helyen - de hol, azt nem árulom el. Pida majd később elmondja neked. Ebből is láthatod, hogy nem akarom megölni. Egy másik kajova is van a kezünkben, akit régebben fogtunk el. Fiaddal együtt szabadon bocsátom, ha kiadod értük Sam Hawkinst cserébe.
- Kiadom, kiadom! Hozd csak ide Pidát meg a másikat is!
- Ide hozzam? Mi jut eszedbe? Ismerem Tanguát, tudom, mennyit ér a szava. Két foglyot adok egy helyett - mit akarsz még? De megkövetelem, hogy verj ki a fejedből minden cselt!
- Előbb bizonyítsd be, hogy Pida valóban nálatok van!
- Nem bizonyítok semmit! Old Shatterhand mindig ura volt szavának. Látni szeretném Sam Hawkinst. Bizonyára nincs már a szigeten. Parancsold meg, hogy hozzák ide. Beszélni akarok vele.
- Mit akarsz beszélni vele?
- Megkérdezem, hogyan bántatok vele. Feltételeim a válaszától függnek.
- Várj egy kicsit. Tanácskoznom kell a legöregebb harcosaimmal. Menj egy kicsit tovább - oda, a következő sátorhoz! Nemsokára megtudod, mit határoztunk.
- Jól van, csak siessetek. Ha nem térek vissza társaimhoz a megbeszélt időre, Pida keserüli meg. Tudod, akkor mit csinálnak vele? Felakasztják!
Tangua keze ökölbe szorult. Az akasztás a legszégyenletesebb halál egy indián szemében. Nem beszéltem többet, csak a szomszédos sátorhoz siettem, és leültem a földre. Természetesen itt is harcosok vettek körül. Tangua magához szólította az öregeket, és tanácskozni kezdett velük. Időnként felém néztek, és tekintetük izzott a gyűlölettől. De azt is észrevettem, hogy nyugalmam és bátorságom valósággal lenyűgözte őket.
Kis idő múlva a törzsfőnök elküldött egy harcost valahova. Ez eltűnt egy sátorban, és nemsokára Sam Hawkinst vezette ki onnan. Felugrottam, és elébe siettem.
Amikor meglátott, ujjongó hangon felkiáltott:
- Old Shatterhand! Isten hozta, Sir! Tudtam, hogy nem hagy cserben!
Összeszíjazott kezeit felém nyújtotta, úgy üdvözölt.
- Hát igen - feleltem -, a zöldfülű eljött, hogy kiszabadítsa mesterét, akit önfejűsége bajba sodort.
- Jogos a szemrehányás, Sir, de hagyjuk későbbre. Inkább mondja meg, hogy kedves öszvérem, a Mary megvan-e még.
- Nálunk van a pejkómmal együtt.
- És Liddy?
- Az ócska mordálya? Azt is magunkkal hoztuk.
- Akkor nagyszerű! Gyerünk!
- Türelem, kedves Sam. Úgy látom, azt hiszi, gyerekjáték az egész.
- Önnek minden gyerekjáték, Sir - hízelgett a kis Sam. - Öklével leüt egy egész sereget, ha minden kötél szakad.
- Örülök, hogy ilyen jókedvű. Úgy látom, nem is volt olyan rossz dolga.
- Nem bántottak, még enni is adtak bőségesen.
- De előbb kizsebelték, nem? - kérdeztem.
- Ebben a tekintetben alapos munkát végeztek, hihihi! - felelte vigyorogva.
A körben álló öregek felé fordultam.
- Kíváncsi vagyok, meddig akarnak még tanakodni - dünnyögtem türelmetlenül. - No, mindjárt rájuk csördítek!
Odaléptem hozzájuk, és kijelentettem, hogy nem várhatok tovább. Döntsenek sürgősen, ha azt akarják, hogy Pida életben maradjon. Ezt megértették, de a fogolycsere lebonyolítása körül hosszadalmas alkudozás következett. Nem engedtem egy jottányit sem, végül kénytelenek voltak feltételeimet elfogadni. Megállapodtunk abban, hogy négy fegyveres harcost adnak mellénk, és csónakon elviszem őket arra a helyre, ahol a foglyokat átadom. Ha titokban követnek, Pida meghal.
Kissé elvetettem a sulykot, amikor azt követeltem, hogy Samet mindjárt magammal vihessem. Ez esetleg lehetővé tette volna, hogy kijátsszam őket. De Old Shatterhand neve már olyan volt, hogy szavában nem kételkedtek. Hogy hová evezünk, természetesen nem árultam el. Sőt lelkükre kötöttem, hogy ne is próbáljanak leselkedni utánunk.
A kis Sam, mihelyt szíjait levágták, kurta karjait ég felé emelte, és boldogan felkiáltott:
- Végre szabad vagyok megint! Hála és köszönet, Sir! Éljen Old Shatterhand!
Amikor elindultunk, olyan fenyegető moraj támadt, hogy önkéntelenül is megragadtam késem nyelét. A kajovák dühe határtalan volt, amikor látták, hogy bántatlanul távozom, és foglyukat is magammal viszem.
- Menj csak, menj! - sziszegte Tangua. - Egyelőre nem kell félned, amíg Pidát vissza nem kapom. De azután nincs kegyelem! Jaj neked, ha újra a kezembe kerülsz!
Fenyegetőzését válaszra se méltattam. Felemelt fővel lépkedtem a kajovák sorfala közt, oldalamon Sammel és mögöttem négy kajova harcossal. A folyóparton kettesével kenukba szálltunk, természetesen úgy, hogy az én párom Sam legyen. Mi eveztünk elöl, és a két másik csónak szorosan utánunk. A parton álló kajovák már az első evezőcsapásnál fülsiketítő ordítozásban törtek ki. Üvöltözésük elkísért, amíg csónakjainkat el nem nyelte a sötétség.
Miközben eveztem, néhány szóval elmeséltem Samnek, mi történt azóta, hogy a kiszáradt folyómedernél elszakadtunk egymástól. Sajnálta, hogy Winnetou nincs már velünk, de megvigasztalta az a gondolat, hogy nemsokára viszontlátja Willt és Dicket. Megérkeztünk szigetünkre, és baj nélkül kikötöttünk. A két hű barát ujjongva fogadott bennünket.
Átadtuk a foglyokat, akik szó nélkül, szégyenkezve szálltak be a kenuba. Megvártuk, míg társaikkal együtt el nem tűnnek a folyó sötét vizén, de azután egy percig sem vesztegeltünk tovább. Lóra ültünk, és átnyargaltunk a sziget másik oldalára, onnan meg átúsztunk a túlsó partra. Sam jól ismerte ezt a vidéket, aminek nagy hasznát vettük, mert nehéz út állt előttünk - egész éjszaka vágtatnunk kellett megállás nélkül, nehogy másnap utolérhessenek. Sam boldogan ült fel Maryje hátára, és öklét rázva a falu felé, így szólt:
- Most lázasan tanácskoznak, mitévők legyenek. De engem többé el nem csípnek, annyi szent! Elég volt a kajovák vendégszeretetéből, hihihi!