XII. A SZIKLAVÁR

Pihenőhelyünkön tovább kellett időznünk, mint gondoltuk. Sokáig tartott, míg Old Firehand annyira megerősödött, hogy lóra ülhetett, és elindulhatott velünk otthona felé. Utunk háromnegyed része ellenséges indián törzsek területén vitt keresztül, de szerencsésen túljutottunk rajta.

Már több nap óta nem mertük puskáinkat elsütni, nehogy magunkra vonjuk az ellenség figyelmét, mégsem szenvedtünk szükséget semmiben, mert csapdával fogtunk vadat, és így szereztünk eleséget. Egy este Old Firehand mellett ültem a kis tábortűznél, az őrséget éppen Winnetou látta el. Amikor megjött körútjáról, melyen semmi gyanúsat sem észlelt, Old Firehand így szólt hozzá:

- Testvérem bizonyára elfáradt. Most már nyugodtan leülhet mellénk.

- Az apacs harcos mindig nyitva tartja a szemét - felelte Winnetou. - Az éjszaka olyan, mint az asszony: kiszámíthatatlan. Testvéreim pihenjenek le. Én éjfélig virrasztok, amíg valamelyikük fel nem vált.

Ezzel újra eltűnt a fák között, s megint kettesben maradtunk. Az lett volna a legokosabb, ha magamra csavarom takarómat és alszom néhány órát, de valahogy nem volt kedvem még lefeküdni. Mindig nagyon szerettem a meghitt, csendes beszélgetést a tábortűz mellett, a csillagos ég alatt; erre vágyakoztam most is, pedig még nem tudtam, milyen felejthetetlen beszélgetés vár rám.

- Attól tartok, Winnetou nőgyűlölő - jegyeztem meg.

Old Firehand kinyitotta a nyakában csüngő tokot, s kivette belőle féltve őrzött kedvenc pipáját. Kényelmesen megtömte, rágyújtott, és csak aztán felelte:

- Gondolja? Én azt hiszem, téved.

- Nekem sohasem beszélt semmiféle squaw-ról.

- Lehet - bólintott a nagy vadász. - Pedig volt egyszer egy squaw, akiért az életét is odaadta volna.

- S miért nem vezette a wigwamjába?

- Mert az a lány mást szeretett.

- És Winnetou lemondott róla egy másik férfi kedvéért?

- Le. Mert az a másik a legjobb barátja volt.

- A legjobb barátja? Hogy hívták?

- Most Old Firehand néven ismerik - felelte csendesen.

Csodálkozva néztem rá. Ki gondolta volna, hogy itt, a Vadnyugaton is lejátszódnak olyan szerelmi drámák, amelyek a nagyvárosokban mindennaposak? Nagyon furdalt a kíváncsiság, de természetesen nem mertem Old Firehandet kérdésekkel faggatni. Sokáig a pipájával bajlódott, mely nem égett úgy, ahogy szerette volna, aztán hosszasan rám nézett, és így folytatta:

- Kár a múltat megbolygatni, Sir. Magam sem tudom, miért hoztam szóba egy ilyen fiatal ember előtt. Úgy látszik, nagyon rokonszenves nekem.

- Köszönöm, sir - feleltem -, de akármilyen megtisztelő is a bizalma, nem szeretném, ha tolakodónak tartana.

- Arról szó sincs! Hogy gondolhatnék ilyesmit valakiről, akinek az életemet köszönhetem? Pedig neheztelek önre egy kicsit. Magam szerettem volna Tim Finneleyvel leszámolni, de az ördögbe is, ön megelőzött!

Szeme haragosan felvillant, és keze ökölbe szorult, ami persze nem nekem szólt, hanem annak a gazembernek. Mit véthetett Old Firehand ellen, hogy még most is elönti az indulat, ha eszébe jut?

Bevallom, többféle érzés küzdött bennem. Egyrészt sajnáltam, hogy meggondolatlan megjegyzésemmel olyan témát vetettem fel, mely ezt a derék, kiváló embert annyira kihozta sodrából. Másrészt ellenállhatatlan kíváncsiság fogott el, hiszen olyan emberekről volt szó, akik már nagyon közel álltak hozzám. Kissé bántott, hogy Winnetounak van egy titka, melyet nem osztott meg velem. Old Firehand gondolataiba mélyedt és hallgatott, én pedig, mint a nyugalom ritka óráiban szoktam, eltűnődtem az utolsó napok eseményein és későbbi terveimen.

Örültem, hogy Old Firehand sebe szépen gyógyul, és utunk idáig zavartalan volt. Baj nélkül nyargaltunk át a rapahók és páni indiánok területén, s tegnapelőtt már átúsztattunk a Keyapaha sebes vizén. Még néhány nap, és elérjük a Mankicila folyót, melynek közelében emelkedik a "sziklavár", ahogy Old Firehand az otthonát emlegetni szokta. Hallottam, hogy néhány kiváló prémvadász dolgozik a keze alatt és lakik nála. Elhatároztam, hogy csatlakozom hozzájuk, és egy ideig igénybe veszem Old Firehand vendégszeretetét. Aztán ha megelégeltem - vagy már terhére vagyok -, folytatom utamat Dakotán keresztül a Nagy-tavak felé, ahol még nem jártam, s ahol szerettem volna egy kicsit körülnézni.

Old Firehand még mindig hallgatott. Időnként előrehajoltam, hogy a tüzet megpiszkáljam, vagy néhány gallyat dobjak rá.

Egyik ilyen mozdulatom közben ujjamon megcsillant a gyűrű a tűz fényében. Akármilyen kicsi volt a tárgy is, a csillogása is, Old Firehand észrevette. Hirtelen felült, s arcán mélységes megdöbbenés tükröződött.

- Miféle gyűrű ez, Sir!? - kiáltott rám. - Hogy került a birtokába?

- Emlék - feleltem. - Életem legborzalmasabb órájának emléke.

- Mutassa csak, hadd nézzem meg közelebbről!

Lehúztam ujjamról a gyűrűt, és átnyújtottam neki. Mohón kapott utána, de alighogy egy pillantást vetett rá, újra felcsattant a hangja:

- Hol szerezte? Kitől?

- Egy kedves fiútól New Venangóban, aki azonban nem volt túlságosan kedves hozzám.

- New Venangóban? - kérdezte leírhatatlan izgalommal. - Talán Forsternál járt? Látta Harryt? Miféle borzalmas óráról beszél? Csak nem történt valami szerencsétlenség?

- Csak derék Swallow-mnak köszönhetem, hogy nem sültem meg elevenen - feleltem, a gyűrű után nyúlva.

- Hagyja! - kiáltott rám, kezemet ellökve. - Tudnom kell, hogy került önhöz ez a gyűrű! Senkinek nincs rá olyan szent joga, mint nekem!

- Csillapodjék, Sir. Ha más beszélne velem ilyen hangon, nem tűrném el. De önnek megadok minden felvilágosítást.

- Beszéljen! Én is azt mondom: ha más ember ujján látom meg ezt a gyűrűt, pisztolyommal kérem számon tőle, hol szerezte! Beszéljen hát!

Gondoltam, ismeri Forstert, ismeri Harryt, de azt már nem tudtam megérteni, mi lelte. Nem akartam izgatottságát növelni, és elmondtam mindent.

Könyökére támaszkodva arcomba nézett, s feszült figyelemmel hallgatta minden szavamat. Amikor elbeszélésemben odáig jutottam, hogy Harryt akarata ellenére magam elé ültettem a nyeregben, Old Firehand felugrott, és izgatottan szavamba vágott:

- Jól tette! Ez volt az egyetlen mód arra, hogy megmentse! De még mindig reszketek az életéért. Beszéljen, kérem, beszéljen!

Remegő hangon folytattam, mert a megrázó élmény emlékének felidézése engem is izgalommal töltött el. Old Firehand egyre közelebb csúszott hozzám, mintha így gyorsabban elkapna minden szót. Szeme kitágult, és rám tapadt, előrehajolt olyan tartásban, mintha Swallow sörényébe fogózkodva ő vetné magát az égő folyó hullámaiba, és kapaszkodna fel kínlódva a meredek sziklafalon. Észre se vette, hogy megragadta karomat, és úgy szorongatta, mint egy vízbefúló. Nehezen lélegzett, és hangosan nyögött, amint gondolatban átélte azokat a szörnyűséges perceket.

- Hála istennek! - szakadt ki belőle a megkönnyebbülés sóhaja, amikor megtudta, hogy sikerült feljutnom a sziklatetőre, ahol Harry életét már nem fenyegette semmiféle veszély. - Hát ez borzalmas volt! Minden tagom remegett, amíg a beszámolóját hallgattam, s csak az a gondolat nyugtatott meg, hogy bizonyára sikerült Harry életét megmentenie, különben nem ajándékozta volna önnek ezt a gyűrűt.

- Nem is ajándékozta nekem! Véletlenül csúszott le az ujjáról, amint kirántotta kezét a kezemből - talán észre se vette!

- Ha így áll a dolog, miért tartotta meg a gyűrűt?

- Vissza akartam adni neki, de elszaladt. Reggel újra meg akartam kísérelni, de nem sikerült. Egyetlen család maradt életben, a völgy legmagasabb pontján, és oda is mentem...

- No és?

- Puskával fogadtak. Rám lőttek, még mielőtt szóhoz juthattam volna. Erre sürgősen búcsút mondtam New Venangónak, természetesen.

- Ez ő - ráismerek Harryra! Vad, féktelen, türelmetlen! Gyávának tartotta önt, Old Shatterhandet! Semmit sem gyűlöl úgy, mint a gyávaságot! És mi történt Forsterral?

- A lángtenger mindent elpusztított. Tudtommal csak az a pár ember menekült meg, amelyről beszéltem, és hála istennek, Harry is. De Forster...

- Megbűnhődött! Ostobaságának és kapzsiságának köszönheti!

- Ismerte Forstert, Sir?

- Voltam nála néhányszor New Venangóban. Pénzéhes és pénzével pöffeszkedő ember volt.

- És az ő házában ismerkedett meg Harryval?

- Harryval? - mosolygott Old Firehand. - Nem, őt már régebben ismertem... Omahából, ahol a bátyja él, és talán máshonnan is.

- Beszéljen róla - nagyon érdekel.

- Majd máskor. Az ön beszámolója annyira megrendített, hogy most nem tudok beszélgetni. Nem említette önnek, mit keres Venangóban?

- Azt mondta, csak átutazóban van ott.

- Helyes. És biztos, hogy túl van minden veszélyen?

- Egész biztos.

- Látta célba lőni?

- Remek céllövő. Egyáltalán - egészen kiváló fiú.

- Örülök, hogy annak tartja. Apja egy híres vadász, aki sokat hadakozott az indiánok ellen, s minden ólomgolyó, amit öntött, célba talált. Fiát is megtanította a fegyver kezelésére, de arra is, hogy mindig csak igazságos ügyben nyomja meg a ravaszt.

- Érdekes ember lehet. Hol van?

- Hol itt, hol ott, de annyi bizonyos, hogy nagyon jól ismerem. Lehet, hogy egyszer majd bemutatom önnek.

- Roppantul örülnék neki!

- No, majd meglátjuk! Végtére is megérdemli, hogy az apja megköszönje önnek, amit Harryért tett.

- Ah, dehogy, nem arra gondoltam!

- Tudom, hisz már elég jól ismerem önt. Tessék a gyűrűje - visszaadom. Majd egyszer megtudja, mit jelent, hogy ezt a gyűrűt átengedtem önnek. De úgy elbeszélgettük az időt, hogy már az őrségváltásra kell gondolnunk. Feküdjön le nyugodtan, és aludja ki magát. Majd én felváltom Winnetout.

- Inkább én, Sir!

- Nem, nem, aludjon csak, már éppen elég szolgálatot tett nekem! Azt akarom, hogy holnap friss erőben legyen. Remélem, kétnapi utat teszünk meg egy nap alatt.

Furcsa érzéssel feküdtem le. Nem tudtam, mit gondoljak erről a beszélgetésről. Többféle feltevés jutott eszembe, de egyik sem tetszett valószínűnek. Winnetou már régen visszatért az őrségről, és nyugodtan aludt mellettem, s én még mindig álmatlanul forgolódtam. S amikor végre elnyomott az álom, még fülemben csengett Old Firehand hangja, amint azt mondta: "Aludjon csak, már éppen elég szolgálatot tett nekem!"

Amikor reggel felébredtem, égett a tűz, de nem volt ott senki rajtam kívül. Tudtam, hogy barátaim nem lehetnek messze, mert víz fortyogott a kis bádogbográcsban a láng fölött, s a fűben megpillantottam a kioldozott lisztes zacskónkat, mellette pedig a tegnap estéről megmaradt darabka sült húst.

Kikecmeregtem pokrócomból, és a forráshoz siettem, hogy megmosakodjam. Ott találtam két társamat élénk beszélgetésbe merülten, melyet rögtön abbahagytak, amint megpillantottak - csak nem rólam beszéltek?

Nemsokára útra keltünk egy ösvényen, mely a Missourival párhuzamosan haladt - körülbelül húszmérföldnyire- tőle -, s a Mankicila völgyébe vezetett.

Hűvös reggel volt. Mivel a legutóbbi útszakaszon nem erőltettük meg lovainkat, és a pihenő alatt jól gondoskodtunk róluk, most szinte repültek a zöld prérin.

Társaim viselkedésében valami furcsa változást vettem észre. Eddig is barátságosak voltak hozzám, de most szinte tisztelettel beszéltek velem. Old Firehand szeme néha megpihent rajtam, s tekintetében szerető megbecsülés tükröződött. Winnetou úgy beszélt velem, mint testvér a testvérrel, de azt is észrevettem, hogy megbonthatatlan barátság fűzi Old Firehandhez. Így aztán tökéletes volt a harmónia hármunk között, ami igazán kellemessé tette az utat.

Déltájban megpihentünk, de Old Firehand - szokásos óvatosságával - előbb kis terepszemlére indult. Előszedtem elemózsiánkat, és tüzet raktam, míg Winnetou letelepedett a fűbe.

- Testvérem bátor, mint a vadmacska, de néma, mint a szikla - jegyezte meg Winnetou.

Nem feleltem semmit.

- Vakmerően keresztülnyargalt az olajtengeren, s barátjának, Winnetounak egy szót sem szólt róla - folytatta az apacs törzsfőnök.

- Az ember nyelve - mondtam erre - hegyes és éles, mint a kés. Nem játékra való.

- Testvérem bölcsen beszél, de Winnetounak mégis fáj, hogy titkolózik előtte.

- Vajon Winnetou kitárta szívét fehér testvére előtt? - volt a válaszom.

- Nem tárta fel előtte a préri titkait? Nem mutatta meg, hogy kell nyomokat olvasni, lasszót vetni, az ellenség skalpját lemetszeni - s mindazt, amit egy nagy harcosnak tudnia kell.

- Winnetou mindezt megmutatta. De nem beszélt Old Firehandről, és arról a lányról sem, kinek emléke nem halt meg szívében!

- Winnetou szerette, és a szerelemről hallgatni kell. De miért nem beszélt testvérem arról a fiúról, akit a Swallow hátán kimentett a tűzvészből?

- Mert dicsekvésnek hangzott volna. Ismered azt a fiút?

- Karomon hordtam - felelte Winnetou. - Megmutattam neki a rét virágait, az erdő fáit, a folyó halait és az ég csillagait. Megtanítottam íjat feszíteni és megülni a musztáng hátán. Megajándékoztam az indián népek nyelvével, és végül odaadtam neki azt a pisztolyt, melynek golyója kioltotta Ritanának, az assziniboiok leányának életét.

Csodálkozva néztem rá. Egy sejtelem derengett fel bennem, melyet nem mertem szavakba foglalni - annál kevésbé, mert Old Firehand éppen ebben a pillanatban jött meg felderítőútjáról, és most minden figyelmünket az ebédnek szenteltük. Ami engem illet, ebéd közben is Winnetou szavai jártak az eszemben, melyeket összevetettem azzal, amit azelőtt Harry mondott nekem, s mindebből az kerekedett ki, hogy Harry apja - Old Firehand! Tegnap esti viselkedése, mikor New Venango pusztulásáról beszéltem neki, megerősítette ezt a feltevést. Viszont az is igaz, hogy úgy beszélt Harry apjáról, mint egy ismerőséről, akit be akar mutatni nekem. Vajon mikor értem meg ezt a talányt?

Ebéd után rögtön felkerekedtünk. Lovaink, mintha megérezték volna, hogy közeledünk a célhoz, vígan ügettek előre. Magunk is csodálkoztunk rajta, hogy milyen nagy utat tettünk meg egy fél nap alatt. Alkonyat táján a terep emelkedni kezdett - az a hegyhát volt előttünk, mely elválasztott minket a Mankicila völgyétől, de nem kellett egészen felkapaszkodnunk, mert egy szurdokhoz értünk, mely a hegyhátat átvágva, egyenesen a folyóhoz vezetett.

- Állj! - hangzott hirtelen a bokrok mögül, és ugyanakkor egy puskacső nézett velünk farkasszemet. - Jelszó?

- Bátor!

- És?

- Hallgatag! - felelte Old Firehand, mire az ágak szétnyíltak, és a bokorból egy ember lépett elő, kinek váratlan megjelenése örömmel és csodálkozással töltött el.

Széles karimájú, meghatározhatatlan alakú, színű és korú kalapja alól élénk, apró, fekete szempár csillogott felém. Pufók arcán, amint meglátott, boldog mosoly ömlött el. Bőrkabátja olyan bő volt, hogy a kis ember szinte elveszett benne.

- Megbolondultál, Sam Hawkins? - kérdezte Old Firehand nevetve. - Tőlem is jelszót kérsz?

- Mindenkitől! - felelte. - Tartsuk be a katonai szabályokat. Isten hozta, Sir a sziklavár üdvözli gazdáját! Isten hozta Winnetout, az apacsok nagy főnökét és Old Shatterhandet, kedves tanítványomat, aki túlszárnyalta mesterét, hihihi!

Mindkét kezét megragadtam, és forrón megszorítottam.

- Be örülök, kedves Sam, ennek a váratlan viszontlátásnak! Nem beszélt rólam Old Firehanddel? Nem mondta neki, hogy régi cimborák vagyunk?

- Dehogynem! Többször is!

- És Old Firehand egy szóval sem említette, hogy ön itt van!

- Meglepetésnek szántam, kellemes meglepetésnek - mosolygott Old Firehand. - Van itt a várban más ismerőse is.

- Csak nem Dick Stone és Will Parker? Tudom, hogy sohasem válnak meg Sam Hawkinstól.

- Most is együtt vagyunk, bizony! - bólintott Sam.

- Ki van itthon? - kérdezte Old Firehand.

- Hárman elmentek húst szerezni - felelte Sam. - A többi mind itthon van. Az úrfi is megérkezett.

- No, ennek örülök! Láttak indiánokat?

- Egyszer sem. Pedig az én Liddym - folytatta, megveregetve puskája csövét - nagyon szeretett volna beszélgetni velük.

- A csapdák?

- Szép eredménnyel zárultak, ahogy mondani szokás, hihihi! Majd megszemléli, Sir. A kapuban alacsony a víz.

Továbblovagoltunk, Sam Hawkins pedig visszahúzódott rejtekhelyére, a bokrok közé. Szavaiból úgy láttam, hogy már megérkeztünk a sziklavárhoz, melynek bejáratánál most ő látja el az őrséget. De hiába néztem jobbra, balra, előre - semmiféle kaput nem láttam.

Nemsokára bal kéz felé egy nagyon szűk sziklahasadékot vettem észre, melynek torkolatát sűrű szederindák takarták el. A hasadék alját teljes szélességben egy patak foglalta el, melynek átlátszó, tiszta vize jóval lejjebb a Mankicila folyóba ömlött. A hasadékba csak a patak vizén keresztül lehetett bejutni, melynek sziklamedrében sem ember, sem állat lába nem hagyott nyomot. Old Firehand befordult balra, nyugodtan begázolt a patakba, mi meg utána. Most megértettem, amit Sam Hawkins mondott: hogy a kapuban alacsony a víz.

A sziklahasadék mindjobban összeszűkült, s végül mintha egészen összecsukódott volna. Csodálkozásomra Old Firehand továbblovagolt, és egyszer csak eltűnt a szemem elől. Utána Winnetout nyelte el a sziklafal. Amikor ahhoz a rejtélyes helyhez értem, láttam, hogy a felülről alácsüngő borostyánindák nem a sziklát lepik be, hanem egy nyílást takarnak el, mely olyan volt, mint egy sötét alagút torka.

Sokáig követtem az előttem haladó két lovast a sötét, zegzugos alagút különféle fordulóin, amíg végre halvány napvilág derengett fel újra előttem, s egy másik sziklahasadékhoz érkeztem, amely éppen olyan szűk és kapuszerű volt, mint az első. Amikor ezen is áthatoltam, álmélkodásomban visszafogtam lovamat.

Egy óriási, majdnem szabályos, kerek udvar bejáratában álltam, s ezt az udvart nem emberi kéz, hanem a természet építette. Minden oldalról magas, meredek sziklafalak vették körül, de a közepe füves volt, nem kopár, még fák és bokrok is zöldelltek rajta. Lovak és öszvérek legelésztek a hatalmas téren, s kutyák kergetőztek - részint a mi farkaskutyáinkhoz hasonló izmos állatok, amelyeket az indiánok teherhordásra használtak, részint az az apró, könnyen hizlalható korcs fajta, melynek húsa az indiánok szemében a legnagyobb csemege.

- Íme, az én váram - mondta Old Firehand büszkén. - Itt olyan biztonságban érzem magam, mint Bostonban vagy New Yorkban. Elég nehéz megközelíteni, nem igaz?

- És ezeken a sziklafalakon nincs más rés, csak ahol bejöttünk? - kérdeztem.

- Még egy görény se tud beosonni - felelte Old Firehand. - És felülről is lehetetlen bemászni. Ha valaki el is jut ezekbe a hegyekbe, eszébe se juthat arra gondolni, hogy a sziklatömegek ilyen kedves völgyet zárnak körül.

- És ön hogy fedezte fel? - érdeklődtem.

- Véletlenül. Egy mosómedvét követtem az alagúton át, amíg ki nem bújt a résen, amelyet akkor még nem takart borostyán függöny. Így jutottam el ebbe a gyönyörű sziklaudvarba, és természetesen rögtön birtokomba vettem.

- Egyedül?

- Eleinte egyedül tanyáztam itt. Hányszor találtam biztos menedéket indiánok elől, akik üldöztek, és az életemre törtek! Később aztán idehoztam a "fiúkat" is - vadásztársaimat, akikkel közösen gyűjtjük a prémeket. Jól érzik magukat a váramban, ahol vígan dacolunk a tél viszontagságaival.

Szavait éles fütty szakította félbe, melynek elhangzása után a sziklafalak tövében burjánzó bokrok mögül itt is, ott is emberek léptek elő, kiknek arca és ruhája egyaránt elárulta, hogy hazájuk az erdő és a préri.

A nagy, kerek tér közepére kocogtunk, s ott ezek az emberek tüstént körülvették Old Firehandet, és olyan kitörő örömmel üdvözölték, melynek őszinteségében nem lehetett kételkedni.

A nagy zsibongás közepette Winnetou leugrott lováról, s lenyergelte. Ezután egy kis legyintéssel szabadjára engedte a lovat, hogy gondoskodjék magáról, és legeljen kedve szerint, ő maga meg vállára dobta a nyerget, lószerszámot és takarókat, aztán a kíváncsi pillantásokkal mit sem törődve, elvonult éjszakai szállására.

Old Firehandnek most annyi dolga volt, hogy nem törődhetett velünk. Ezért én is követtem Winnetou példáját - lenyergeltem musztángomat, és kicsaptam a füves térre legelni, azután sétálni mentem, de nem céltalanul, hanem azért, hogy egy kissé körülnézzek.

Az udvar szélén, a bokrok mögött állatbőrökkel eltakart nyílásokat láttam a meredek sziklafalban. Ezek bizonyára barlangok vagy a kőbe vájt kamrák voltak - a kis vadászkolónia lakó- és raktárhelyiségei. A kamrák számából arra következtettem, hogy itt télen jóval többen laknak, mint most; a vadászok egy része ilyenkor, a szép őszi hetekben még az erdőben tanyázik.

Tovább bandukolva, vastag ágakból összerótt viskót pillantottam meg a magasban, a sziklafal egy kiugró részén, amely olyan volt, mint egy terasz. Onnan jól át lehet tekinteni az egész völgyet - gondoltam magamban, s elhatároztam, hogy felkapaszkodom a teraszra; ösvény nem vezetett fel, de kitaposott lábnyomok mutatták, merre lehet legjobban megközelíteni. Még fel sem értem, amikor egy karcsú alak bújt ki a viskó keskeny ajtaján, megállt a szikla peremén, s tenyerét szeme fölé emelve, az esti sürgés-forgást figyelte a "várudvaron". Tarka kockás szövetinget viselt, derekától bokájáig rojttal díszített nadrágot és üveggyöngyökkel meg vaddisznósörtével kivarrt kis indián mokasszint. Lépteim neszére hátrafordult, és akkor megismertem az arcát.

- Harry, maga az?! - kiáltottam fel félig csodálkozva, félig örvendezve, annak ellenére, hogy legutóbb nagyon barátságtalanul viselkedett velem szemben.

- Hát ön hogy kerül ide? - szólt rám gőgösen. - Ki engedte meg, hogy várunkba betegye a lábát?

Ellenséges hangja annyira megdöbbentett, hogy nem is feleltem neki. Szó nélkül sarkon fordultam, és visszamentem az udvarra. De most már biztosan tudtam, hogy Old Firehand fia - utolsó szavai után nem lehetett felőle kétségem. Lassanként egészen besötétedett. Az udvar közepén hatalmas tüzet gyújtottak, s ott gyűlt össze a vár minden lakója. Nevettek, tréfálkoztak, kalandjaikat mesélgették egymásnak, én meg kissé távolabbról hallgattam. Nemsokára Harry is megjelent, s láttam, hogy úgy jár-kel a vadászok között és úgy beszél velük, mint egy teljes jogú felnőtt.

Nemsokára elhúzódtam a tűztől, és elindultam lovamat megkeresni. Az ég felhőtlen volt, és a csillagok ezrei olyan szelíd helyesléssel mosolyogtak a földre, mintha ennek a testvércsillagnak a lakói békességben élnének, s nem ölnék, tépnék, marcangolnák egymást szüntelenül.

A patak közelében halk, örvendező nyerítés ütötte meg fülemet: Swallow megismert a félhomályban, és orrát vállamhoz dörzsölgette. Amióta olyan bátran és derekasan vágott át velem tűzön-vízen keresztül, hűséges jó pajtásomnak tekintettem, és szeretettel simogattam szép, okos fejét.

Ekkor halk léptek közeledtek felénk, és egyszerre csak felbukkant mellettünk Harry.

- Bocsánat - mondta kissé bizonytalan hangon. - Swallow-nak hoztam valamit. Nem felejtettem el, hogy neki köszönhetem az életemet.

Csak neki? - gondoltam, de nem szóltam semmit. Visszahúzódtam, és néhány lépésnyi távolságból figyeltem, hogyan eteti Swallow-t cukorral, és milyen gyengéden cirógatja a nyakát. Már éppen tovább akartam menni, amikor Harry hozzám lépett.

- Nagyon sajnálom, hogy megsértettem önt, Sir - mondta, nyíltan a szemembe nézve.

- Megsértett? - feleltem. - Túlságosan fiatal ahhoz, hogy szavait sértésnek vehessem. De meg kell mondanom, más viselkedést vártam magától.

- Akkor bocsássa meg hálátlanságomat - mondta Harry keményen.

- Soha semmiféle hálára nem tartok igényt - jelentettem ki határozottan.

- Tudom - felelte. - De arra is ráeszméltem, hogy egészen tévesen ítéltem meg önt. Közben megtudtam, hogy nemcsak az én életemet mentette meg, hanem az apámét is. Soha nem fogom elfelejteni.

- Szóra sem érdemes - mondtam vállvonogatva. - Minden vadnyugati vadász megteszi a társáért, sok példa van még különb tettekre is. Majd ha idősebb lesz, jobban megérti ezt.

- Eddig én voltam igazságtalan önhöz, most ön teszi ugyanezt velem - mondta Harry.

- Jól van - feleltem -, akkor felejtsük el az egészet!

- Köszönöm - mondta a fiú. - És most legyen szíves velem jönni, meg akarom mutatni a szállását. Azt tanácsolom, pihenjen le mindjárt, mert holnap korán kelünk.

- Miért?

- A Bee Forkban állítottam fel csapdáimat, és meg szeretném nézni, van-e zsákmány. Apám szeretné, ha ön is velem jönne.

Elvezetett az egyik sziklakamráig, s a függönyt félrehajtva, indián tűzszerszám segítségével meggyújtott egy szarvasfaggyú gyertyát.

- Ez az ön szobája, Sir - mondta. - Jó éjszakát!

Kezet nyújtottam neki, amiből látta, hogy nem neheztelek rá többé. Amint magamra maradtam, körülnéztem a kis cellában. Nem természetes barlang volt, hanem emberi kéz munkája. A sziklapadlót és sziklafalat cserzett bőrök takarták, a hátsó fal mellett sima cseresznyefaágakból készített egyszerű fekvőhely állt, melyet fehér jutából szőtt derékalj és jó néhány valódi navaho pokróc tett kényelmessé.

A fogast falrepedésekbe vert faékek pótolták. Harry a saját szobácskáját engedte át nekem.

Nagyon fáradt lehettem, hogy mindjárt leheveredtem ezekre a pokrócokra, hiszen aki éjszakáit a végtelen szabad prérin, a csillagos vagy felhős ég alatt szokta tölteni, nem érezheti magát jól abban a szűk, levegőtlen börtönben, amelyet a civilizált emberek milliói "lakásnak" neveznek. Mégis elég hamar elaludtam, s a kis cella csöndje okozhatta, hogy nem ébredtem fel hajnalban magamtól, csak amikor egy nem túlságosan gyengéd kéz megrázta a vállamat.

- Elég a vízszintes nyújtózkodásból, Sir! - dörmögte valaki. - Legfőbb ideje függőleges irányban nyújtózkodni!

Kinyitottam a szemem - Sam Hawkins állt előttem, puskával és teljes trapperfelszereléssel.

- Öt perc alatt felkészülök, kedves Sam.

- Olyan sok idő kell hozzá? A kis Sir már útra készen vár.

- Ön is velünk jön, Sam?

- Hát valakinek cipelni kell a dolgokat, nem? Sam Hawkinsnak más tekintetben is hasznát veszik, ha minden kötél szakad.

Már három perc múlva ott voltam a "kapu" előtt, ahol Harry várt rám. Sam vállára dobott néhány összekötözött csapdát, és elindult.

- A lovakat itt hagyjuk? - kérdeztem.

- Itt - szólt hátra Sam.

- De akkor meg kell néznem, hogy van Swallow.

- Fölösleges. A kis Sir már utánanézett, ha nem tévedek.

Harry bólintott. Tehát már kora hajnalban meglátogatta musztángomat. Szívből örültem neki, mert ebből is láttam, hogy szent a béke közöttünk. Éppen meg akartam kérdezni, mit csinál az apja, amikor Old Firehand felbukkant Winnetou és az egyik vadász kíséretében. Vidáman üdvözölt, és szerencsés utat kívánt nekünk.

Átgázoltunk a patakon, aztán a víz folyását követve folytattuk utunkat, tehát az ellenkező irányban, mint tegnap este, amikor megérkeztünk. Meg sem álltunk addig a helyig, ahol a patak a Mankicilába torkollt.

A folyó partját sűrű bozót lepte el. Az indák kusza szövevényében csak késsel tudtunk utat vágni magunknak. A kis Sam járt mindig elöl, apró fekete szeme fürgén cikázott jobbra-balra, figyelmét nem kerülte el semmi. Felemelte a vadszőlő indáit, és átbújt alattuk.

- Utánam, Sir! - szólt hátra Harrynak. - Itt kezdődik a hódok ösvénye.

A zöld függönyön túl kitaposott út vezetett a sűrű bozóton át a parthoz.

- Vigyázz! - súgta Harry. - Nehogy az őrszemük gyanút fogjon!

A legnagyobb csendben osontunk tovább a folyó kanyarulatáig, ahol alkalmam nyílt egy nagyobb hódtelep életébe bepillantani. A négylábú építészek szorgalmasan dolgoztak egy gát megerősítésén, mely mélyen benyúlt a folyóba, és olyan széles volt, hogy kellő óvatossággal egy ember is végigtipeghetett rajta. A túlsó oldalon is hódok buzgólkodtak; éles fogaikkal karcsú fatörzseket rágtak keresztül olyan ügyesen, hogy nem zuhanhattak máshova, csak egyenesen a vízbe; mások meg ezeknek a törzseknek az elszállításán munkálkodtak, úszva tolták a megfelelő helyre; ott meg kőműves hódok széles, lapos farkukat vakolókanálnak használva, zsíros földet és iszapot kentek a fatörzsekre, melyeket bokrok ágaival és indáival kötöttek össze.

Nagy érdeklődéssel figyeltem a szorgalmas állatkák sürgését-forgását, s szemem megakadt egy kövér példányon, mely a gáton ült és éberen nézegetett minden irányba - nyilván őrszolgálatot teljesített. Egyszerre csak fülét hegyezte, többször megfordult a tengelye körül, figyelmeztető kiáltásokat hallatott, s már el is tűnt a víz alatt. A következő pillanatban társai is beugrottak a vízbe, mely nagyot csobbant, és utánuk magasan felcsapott. Humoros látvány lett volna, de mi másképpen fogtuk fel. Az állatok minket nem láthattak; azért hagyták abba a munkát, mert indiánok közeledését vették észre.

Az utolsó hód még el sem tűnt, amikor lehasaltunk a földre, s a törpefenyők elterülő ágai alól lestük, mit hoz a következő pillanat. Nemsokára két indián bukkant elő a nádasból, és felénk lopakodott a parton. Az egyiknek néhány csapda lógott a vállán, a másik meg egy csomó állatbőrt cipelt.

- Gazfickók! - sziszegte Sam a fogai között. - A mi csapdáinkat fosztogatják! Majd az én Liddym megtanít benneteket tisztességre!

Vállához emelte fegyverét, de én figyelmeztetőn megszorítottam a karját. Könnyelműség lett volna zajt csapni. Első pillantásra felismertem, hogy ponka indiánok, s arcukon a mázolás arra vallott, hogy nem vadászatra indultak, hanem a hadiösvényre léptek. Társaik egész biztosan itt vannak a közelben, s a puska dörrenése nyakunkra hozná őket.

- Csak késsel, Sam - súgtam neki -, az egyiket elintézem én, a másikat maga!

A két indián most háttal állt felénk, lábnyomokat fürkészve a földön. Puskámat letettem magam mellé, és késsel a fogaim közt kúsztam óvatosan előre. A bozót szélén felugrottam, és a következő pillanatban az egyik indián, késemmel a bordái közt, hangtalanul összerogyott. Sam ugyanolyan gyorsan és ügyesen végzett a másikkal.

- Most el kell tüntetni őket - mondtam.

- Az ám, de nem a vízbe, inkább a nád közé!

Harry segítségével elvonszoltuk őket a nádasba.

- Nem tehettünk mást - mondtam a fiúnak. - Ha nem némítjuk el őket örökre, megtalálták volna a vár bejáratát, és akkor végünk van!

- Természetesen - felelte Harry.

- Azt ajánlom - mondta Sam Hawkins -, hogy önök ketten siessenek vissza a várba, és figyelmeztessék barátainkat a veszélyre. Én meg visszafelé követem ennek a két ponkának a nyomait, hátha sikerül valami érdekeset megtudnom.

Harry azonban hallani sem akart erről. Ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen felderítőútra velem együtt, Sam pedig térjen vissza a várba, és tegyen jelentést Old Firehandnek.

- A kis Sirrel nem lehet ellenkezni - vonogatta vállát Sam. - De ha baj lesz belőle, engem ne hibáztassanak!

- Nem lesz semmi baj, kedves Sam bácsi - felelte Harry, és már el is indult a bozót felé.

Bátor kis fickó volt, és hozzá még ügyes is. Olyan óvatosan és nesztelenül siklott előre a sűrű bokrok között, mint egy tapasztalt vadász. Majdnem egy óra hosszat követtük a nyomokat, amikor egy másik hódtelephez érkeztünk; ennek a lakói azonban nem mutatkoztak, hanem várukba húzódtak vissza.

- Itt álltak a csapdák, amiket a két ponka elrabolt - mondta Harry. - Már nincs messze a Bee Fork, ahová menni akartunk, de most a nyomokat kell követnünk, és azok nem arra, hanem az erdő felé vezetnek.

Az erdőben már gyorsabban haladtunk. A nedves mohával borított, puha talaj élesen feltüntette a nyomokat. Nemsokára egy tisztásra értünk, ahol már négy indián lábnyomait fedeztük fel. Eddig együtt jöttek, és itt váltak el egymástól. Kettő közülük a Bee Fork felé tartott, ahol a mi csapdáink álltak - ez volt az a két ponka, akit ártalmatlanná tettünk. De két másik indián a tisztásról egyenesen abba az irányba indult, ahol a sziklavár rejtőzködött.

- Mit tegyünk most? - kérdezte Harry. - Ezek a nyomok a mi táborunk felé vezetnek. Kövessük őket, vagy folytassuk utunkat az erdőben, és próbáljuk felderíteni, honnan jöttek?

- Én az utóbbit javaslom - feleltem. - Ha a két ponka megközelíti a sziklavárat, a kapuőr a mi segítségünk nélkül is végez velük. Mi meg közben fontos dolgokat tudhatunk meg. Kikémlelhetjük, a ponkák hol táboroznak, hányan vannak, és mi a céljuk.

- Úgy van, Sir! Akkor hát előre!

Az erdőt helyenként vízmosások szelték át, ahol tavasszal, hóolvadás után nagy víztömegek zúdultak le a völgybe. Az egyik ilyen vízmosáshoz közeledve, égett szag ütötte meg orrunkat, és nemsokára könnyű, vékony füstoszlopot vettünk észre, mely a fák koronája fölött lebegett. Indián tábortűz jellegzetes füstje volt. Eszembe jutott Winnetou megjegyzése: "A sápadtarcúak olyan nagy tüzet égetnek, hogy nem is tudnak odaülni és melegedni." Az indiánok okosabban járnak el. A fadarabot nem teljes hosszában dobják a tűzbe, hanem mindig csak a végét tolják a parázsba. A szabályozott láng elég meleget ad, de füstje nem olyan nagy, hogy elárulja őket.

Intettem Harrynak, hogy rejtőzzék el egy bokorban, és ott várjon rám, amíg meg nem vizsgáltam azt a helyet, ahonnan a füstöt láttam felszállni.

Egyik fától a másikhoz osonva lopakodtam előre. A vízmosás közelébe érve, majdnem felkiáltottam meglepetésemben. Szorosan egymás mellett annyi indián ült és hevert ott, hogy egészen betöltötték a földhorpadást, melynek két végében egy-egy őrszem állt, puskával a kezében, éberen figyelve a környéket. Szerencsére egy hatalmas tölgyfa mögött lapultam, melynek vastag törzse egészen eltakart.

Megpróbáltam az indiánokat megszámolni, és közben sorra szemügyre vettem mindegyiket. Ekkor a szívem nagyot dobbant, és önkéntelen kézmozdulattal megdörzsöltem a szememet - vajon jól látok-e? A tűz mellett Parrano, vagy ahogy Old Firehand szólította, Tim Finneley ült - a "fehér törzsfőnök!" Nem lehetett tévedés, mert arcát nagyon jól megnéztem azon a holdfényes éjszakán, amikor késemet markolatig testébe döftem. Csak egy dolog hökkentett meg: a tűz mellett ülő alaknak dús fekete haja volt, pedig Parranót Winnetou megskalpolta. Szerettem volna még közelebb lopakodni, hogy jobban megnézzem, de nem volt rá lehetőség. Az őr éppen a nagy tölgyfára meresztette szemét, melynek törzse mögött leskelődtem. Legfőbb ideje volt visszahúzódnom.

Szerencsésen megtaláltam Harryt, és csak annyit mondtam neki, hogy nagyobb csapatot fedeztem fel, tehát sürgősen vissza kell térnünk a sziklavárba. Megfordultunk, és baj nélkül eljutottunk arra a tisztásra, ahol a nyomok kétfelé váltak. Innen már a legrövidebb utat választottuk hazafelé. Útközben szüntelenül azon törtem a fejemet, vajon csakugyan Parranót pillantottam-e meg az imént a tűz mellett. Halottaiból támadt-e fel - vagy a szívós gazember még azt is túlélte, hogy leszúrták és megskalpolták? És a ponkák véletlenül kerültek-e ide, vagy tervszerűen követtek minket? Mindent mérlegelve arra a következtetésre jutottam, hogy ugyanazzal a ponka csapattal állunk szemben, mely a vasúti rajtaütéssel kudarcot vallott. Miután szétvertük őket, újra gyülekeztek, feltöltötték soraikat, és utánunk jöttek, hogy vereségüket megbosszulják. Old Firehand betegsége lehetővé tette számukra, hogy sok harcost gyűjtsenek össze. De miért nem támadtak meg minket már régen - miért engedték, hogy elvonuljunk? Alighanem hírét vették valahogy a vadásztelep létezésének, csak nem tudták, hol van, s azért követtek minket, hogy oda vezessük őket - abban a reményben, hogy egyszerre végeznek mindnyájunkkal, és gazdag zsákmányhoz is jutnak.

Már nem voltunk messze a kaputól, amikor nagy meglepetésünkre Sam Hawkinsba botlottunk.

- Kijött elénk? - kérdeztem.

- Dehogyis! - felelte. - Még nem voltam otthon. Valami történt, ami visszatartott.

Kiderült, hogy az a két ponka, kinek nyomait a tisztáson felfedeztük, majdnem megtalálta a sziklavár bejáratát, de szerencsénkre (és az ő végzetükre) Sam Hawkins idejében megpillantotta és az örök vadászmezőkre küldte őket.

- Ezt nagyon jól csinálta, Sam - mondtam elismerően. - Nem is képzeli, milyen nagy veszedelemtől szabadított meg minket.

Néhány szóval elbeszéltem neki, mit láttam. Sam füttyentett.

- Akkor valóban nagy a veszély, Sir! - jegyezte meg fejét vakargatva. - Mind a négy felderítőjüket elnémítottuk. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert küldetésük nem sikerült. Viszont a ponkák, ha látják, hogy a felderítők nem térnek vissza, feltétlenül megindítják a támadást. Siessünk Old Firehandhez!

A kapuőr tisztét most Will Parker látta el. Nagy örömmel üdvözölt, de nem volt időm beszélgetni vele. Alig vártam, hogy beszámoljak utamról Old Firehandnek.

Old Firehand nyugodtan hallgatta jelentésemet, de amikor Parranóról kezdtem beszélni, izgatottan felkiáltott:

- Nem tévedett, Sir? Biztos, hogy ő volt?

- Biztosra venném, ha hosszú, fekete haja nem tette volna kétségessé.

- A haj nem számít, ne adjon arra semmit! - legyintett Old Firehand. - Bizonyára az történt, hogy sebe nem volt halálos, a ponkák megtalálták, és magukkal vitték. Amíg beteg voltam, ő is meggyógyult, és skalpját parókával pótolta. Most aztán leszámolok vele, ha addig élek is! Elfáradt az úttól, Sir?

- Nem mondhatnám - feleltem.

- Hajlandó velem jönni?

- A legnagyobb örömmel! De kissé veszélyes vállalkozás. A ponkák hiába várták felderítőik visszatérését, és bizonyára keresésükre indultak. Könnyen a kezükre kerülhetünk.

- Nem érdekel. Nem szalaszthatom el Tim Finneleyt másodszor is. Dick Stone-t is magammal viszem.

Hívására Dick Stone tüstént mellettünk termett, és a legnagyobb örömmel csatlakozott hozzánk.

Harry könyörgött, hogy őt is vigyük magunkkal, de apja hallani sem akart róla, amit nagyon helyeseltem. Így hát hárman indultunk útnak - Old Firehand, Dick Stone és én.

Amikor az erdőbe értünk, eszembe jutott Winnetou. Hajnal óta nem láttam, és kissé szorongó szívvel gondoltam rá. Hátha találkozott a ponkákkal, és valami baj érte? De ha nem is volt komoly okom aggódni miatta, folyton arra gondoltam, milyen jó lenne, ha velünk tartana. Ekkor hirtelen megreccsent egy bokor a közelünkben, ágai szétváltak, és - Winnetou állt előttünk. A gallyak recsegésére már késem után kaptam, de megkönnyebbülten és boldogan dugtam vissza övembe, amint az apacsok fiatal főnökét megpillantottam.

- Winnetou elkíséri fehér barátait, akik Parrano és a ponkák ellen mennek - jelentette ki minden bevezetés nélkül.

Csodálkozva néztünk rá. Tehát már mindent tudott - alighanem előbb tudta meg, mint mi.

- Látta testvérem a ponkákat? - kérdeztem.

- Winnetou nem feledkezett meg testvéréről, Old Shatterhandről és Harryról, Ritana fiáról. Távolról követte őket, hogy szükség esetén segítségükre legyen. Látta Parranót is, aki egy elesett harcos skalpját vette kölcsön. Haja hazugság, és minden gondolata álnokság. Winnetou még ma megöli.

- Nem, Winnetou! - tiltakozott Old Firehand. - Az a gazember az enyém!

- Winnetou egyszer már neked ajándékozta. Ha másodszor is kicsúszik a kezedből...

A mondat befejezését már nem hallottam, mert ebben a pillanatban egy izzó szempárt vettem észre a közeli bokor ágai közt. Egy ugrással rávetettem magam az ott leselkedő fickóra.

Éppen ő volt - az a sötét gazember, akiről beszéltünk. Amikor megismertem, és torkon ragadtam, a szomszédos bokrok is megreccsentek, és mindegyikből indiánok ugrottak elő, hogy Parrano segítségére siessenek. Közben barátaim is feleszméltek, és birokra keltek a ponkákkal.

A "fehér törzsfőnök" a földre rogyott, de kétségbeesett erővel védekezett. Mellére térdeltem, jobb kezemmel torkát szorítottam, bal kezemmel pedig kicsavartam kezéből a kést. Kézzel-lábbal kapálózva igyekezett magától ellökni, szeme kidülledt a nagy erőlködésben. Fejéről lecsúszott a paróka, és Winnetou késétől megskalpolt koponyáján kidagadtak a lüktető erek. Szája habzott dühében, és arcának aljas rútsága szinte ijesztő volt. Mintha egy tomboló vadállattal birkóztam volna! Ujjaim még jobban nyakába mélyedtek, feje hátrahanyatlott, tagjai elerőtlenedtek - végül eszméletlenül elnyúlt.

Felemelkedtem, és csak most néztem körül. Olyan kép tárult a szemem elé, melyet sokáig nem felejtettem el. A küzdők egyike sem használt lőfegyvert, attól tartva, hogy odacsődíti az ellenséget. Csak késsel és tomahawkkal dolgoztak. Most valamennyi a földön hevert, védekezve vagy ellenfelét szorongatva.

Winnetou éppen egy ponka szívébe döfte kését, és nem volt szüksége a segítségemre. Old Firehand legyűrt egy indiánt, de a másik jókora sebet ejtett késével a karján, s már az életét fenyegette. Odaugrottam, és saját tomahawkjával, melyet a küzdelem hevében elejtett, hasítottam ketté a késével hadonászó ponka fejét. Ezután Dick Stone segítségére siettem; egy óriási termetű ponka térdelt rajta, s az utolsó pillanatban ütöttem ki kezéből a kést. A többit Dick Stone maga intézte el.

Old Firehand pillantása Parranóra esett.

- Tim Fin - hát ő is itt van? Ki terítette le? - kérdezte.

- Old Shatterhand - felelte Winnetou mosolyogva. - A Nagy Manitou olyan erővel ajándékozta meg, hogy puszta kézzel egy grizzlyt is megfojtana! De ez csak az ellenség előőrse volt. Ha a főcsapat ideérkezik, végünk van. Jó lesz, ha fehér testvéreim sietve visszatérnek wigwamjukba.

- Igaza van - bólintott Dick Stone. - Ötvenszeres túlerővel szemben nem tehetünk semmit. Forduljunk vissza!

- Helyes - mondta Old Firehand -, de előbb kössétek be a sebemet.

Felemelte karját, melyből patakzott a vér. Winnetou maga ugrott oda, és gyorsan letépett egy csíkot Old Firehand ingujjából, aztán ügyesen bekötötte a sebet.

- Mi lesz a fogollyal? - kérdezte Old Firehand, a még mindig ájultan heverő Parranóra mutatva.

- A hátunkra vesszük és hazavisszük - feleltem. - Remélem, nem tér magához útközben.

- Hogy még cipeljem ezt a kutyát? - méltatlankodott Dick Stone. - Jó lesz annak egy kötél is!

Már azt hittem, fel akarja húzni Parranót az első fára. De Stone nem erre gondolt. Levágott néhány vastag faágat, és afféle szántalpat rögtönzött belőlük. Rákötözte az eszméletlen gazembert, és így szólt:

- Kötéllel hazahúzzuk. Ha nem elég kényelmes neki, hát tegyen róla!

Beláttuk, hogy ez a legokosabb megoldás. Egyetlen hátránya az volt, hogy a rögtönzött szántalp túlságosan feltűnő nyomot hagyott maga után.

Másnap már hajnalban talpon voltam. A táborban mély csend honolt, csak egy-két énekesmadár füttye hallatszott a bokrokból. Felmásztam a sziklateraszra, ahol megérkezésem után Harryval először találkoztam, leültem egy kőre, és gondolataimba merültem.

Tegnap este nyugtalanító híreket hallottam egyik vadászunktól, aki már napok óta az erdőt járta. Útközben hazafelé a ponkák egy másik táborát fedezte fel, ahol a lovaikat őrizték. Úgy látszik, sokkal nagyobb erővel vonultak fel ellenünk, mint gondoltuk volna.

Délután és este sok intézkedést tettünk az ellenség fogadására, ha táborunkat megtámadnák. Prémkészleteinket gondosan elrejtettük, lőszert készítettünk elő, és megbeszéltük minden egyes ember feladatát, ha a rajtaütés bekövetkezik. Sürgős munkánk közepette nem volt időnk foglyunk sorsát eldönteni. Parrano szigorú őrizet alatt, megkötözve hevert, az egyik sziklakamrában, s mielőtt feljöttem a teraszra, meggyőződtem róla, hogy szökésétől nem kell tartani.

Arra gondoltam, hogy a következő napok, sőt talán a következő órák eldönthetik a tábor sorsát. Miközben helyzetünket mérlegeltem, közelgő lépéseket hallottam. Felpillantottam, és Harry állt előttem.

- Jó reggelt, Sir! - mondta. - Úgy látom, éppen olyan korán ébredt fel, mint én.

- Jó reggelt, Harry! - feleltem. - Az éberség igen hasznosnak bizonyulhat ilyen veszélyes helyzetben.

- Csak nem fél a ponkáktól?

- Tudom, nem kérdezi komolyan. De nem szabad elfelejtenie, hogy jelenleg mindössze tizenhárom harcképes férfi van a táborban, és sokszoros túlerővel állunk szemben.

- Túl sötéten látja a dolgot. Tizenhárom olyan férfi, mint mi, felér száz ponkával is.

Nem voltam éppen derűs hangulatban, de mosolyognom kellett önérzetességén, mellyel magát is a harcos férfiak közé számította.

- Lehet, hogy mi bátrabbak vagyunk - feleltem -, de a ponkák ravaszabbak. Az éjjel bizonyára megtalálták halottaikat, és azt is tudják már, hogy Parrano a kezünkbe került. Mindent el fognak követni a kiszabadítására.

- Hát csak jöjjenek! - kiáltott fel Harry. - Remélem, sokan közülük itt hagyják a fogukat.

Csodálkozva néztem rá, s pillantásomat megértve így folytatta:

- Kegyetlennek tart, Sir? Úgy gondolja, nem illik a koromhoz? Vannak érzések, amelyek egyforma erővel tartják hatalmukban az ember lelkét, akár öreg, akár fiatal. Ha tegnap eljutunk egészen a Bee Forkig, megláthatta volna azt a sírt, melyet nem felejthetek el soha. A legdrágább lény nyugszik alatta, akit nem pótolhat senki. Ezzel a pisztollyal ölték meg.

Kihúzta övéből a fegyvert, melyet egyszer már láttam, és a szemem elé tartotta.

- Ön kitűnő céllövő, Sir - folytatta -, de ez a fegyver olyan ócska, hogy egy hickoryfa törzsét sem találná el vele, még tíz lépésről sem. Képzelheti, mennyit gyakoroltam, amíg megtanultam bánni vele. Megesküdtem, hogy ezzel a pisztollyal, mely drága édesanyám életét oltotta ki, állok bosszút mindazokon, akiknek e gaztetthez közük volt - nemcsak a gyilkoson, de szövetségesein is!

- Winnetoutól kapta ezt a pisztolyt?

- Igen - beszélt önnek róla?

- Csak éppen megemlítette.

- Akkor a többit elmondom én! - kiáltott fel Harry, és leült mellém a kőre.

Bizonyára már tegnap elhatározta, hogy beavat szomorú titkába, de most, hogy sor került rá, mintha nyelve hirtelen megbénult volna. Sokáig némán bámult maga elé, s én ugyanolyan szótlanul néztem, mert nem akartam fájó tűnődésében megzavarni. Végre felemelte fejét, rám nézett, és beszélni kezdett:

- Apám erdész volt az óhazában. Boldogan élt feleségével és fiával, amíg arra nem kényszerült, hogy hazáját elhagyja. Felesége a hajón megbetegedett és meghalt. Apám kézen fogta fiát - az én mostohabátyámat -, és kilépett vele a partra, egy idegen országban, ahol új életet kellett kezdenie. Mesterséget nem tanult, de szerette az erdőt, és értett is hozzá, így hát azokhoz a bátor emberekhez csatlakozott, akik a Vadnyugatra mentek szerencsét próbálni. Fiát egy jómódú családra bízta, mely hajlandó volt gondoskodni róla, s ő maga ide utazott. Így lett belőle vadnyugati vadász.

Néhány év telt el veszedelmes kalandok közt, melyek nevét híressé tették. Barangolásai során eljutott az assziniboi indiánok területére. Itt találkozott először Winnetouval, aki a Colorado tájáról jött, hogy a Felső-Mississippi partjáról hozzon szent agyagot törzse kalumetjei számára. Mindketten Tacsa Tunga vendégei voltak, s az ő wigwamjában ismerkedtek meg Ritanával, a törzsfőnök leányával, aki szép volt, mint a hajnal, és olyan bájos, mint a hegyek rózsája. A törzs leányai közül senki sem tudott bőröket olyan puhára cserzeni, és olyan finom öltésekkel kivarrni, mint ő, s ha vízért ment a forráshoz vagy rőzséért az erdőbe, mindenki megbámulta karcsú alakját, királynői termetét és bokáig leomló dús, fekete haját. A Nagy Manitou kedvence volt, az assziniboi törzs büszkesége, apja szeme fénye. A legbátrabb harcosok versengtek érte, de ő szívét a sápadtarcú vadásznak ajándékozta, noha az jóval idősebb volt nála. S kérői közt Winnetou volt a legfiatalabb - még szinte gyerek. A fehér vadász is a legszentebb érzéssel közeledett Ritanához, mindenhová követte, és úgy beszélt vele, mint egy sápadtarcú leánnyal. Winnetou messziről figyelte őket, de egy este a fehér vadászhoz lépett, és így szólt hozzá:

"Fehér testvérem nem olyan, mint a többi sápadtarcú. Ajka mindig igazat mond, és szemében nincs álnokság. Megengedi Winnetounak, hogy őszintén szóljon hozzá, szíve szerint?"

"Fiatal testvérem eddig is őszinte volt hozzám. Karja erős, szíve bátor, gondolatai tiszták, mint a hegyi forrás vize. Büszke vagyok a barátságára. Beszélj, Winnetou, hallgatlak."

"Fehér testvérem szereti Ritanát, Tacsa Tunga leányát?"

"Jobban szeretem, mint az erdőt, mint az ég csillagait, mint az életemet!"

"És jó lesz hozzá, ha a wigwamjába vezeti? Vigyáz rá, és megoltalmazza az élet viharaitól?"

"Tenyeremen fogom hordani, szeméből lesem minden kívánságát, és megvédem minden veszedelemtől."

"Akkor Winnetou bánatos szívvel, de nyugodtan távozik. Útja ezentúl sötét lesz, feje fölött nem ragyognak a csillagok. Amidőn Ritanát először megpillantotta, azt hitte, élete csupa fényesség lesz. De a Nagy Manitou másképpen rendelkezett. Winnetou egyedül tér vissza a Pecos völgyébe, és sohasem gondol arra, hogy egy squaw-t vezessen a wigwamjába. Ha megjön a nagy bölényvadászatról, sátrában nem várja asszony vagy gyermek kacagása. Talán jobb is így, mert életét egészen népe boldogságának szentelheti. De minden évben egyszer, amikor a jávorszarvas felbukkan a hegyek közt, újra eljön ide, hogy megnézze, vajon boldog-e Ritana, Tacsa Tunga leánya!"

Amikor egy év múlva visszajött, Ritana örömtől sugárzó arccal fogadta, karján egy párhetes csecsemővel - egy fiúgyermekkel -, velem.

Winnetou felemelt a magasba, aztán megölelt, megcsókolt, és kezét áldóan fejemre téve, így szólt:

"Winnetou lesz a fa, melynek erős ágai alatt oltalmat találnak a kis énekesmadarak - olyanok, mint te! Jöhet az eső, a vihar, Winnetou megvéd, nem érhet semmi baj! Legyen az életed csupa öröm, te magad pedig légy öröme édesapádnak, Winnetou sápadtarcú testvérének!"

Múltak az évek, felcseperedtem, már elkísértem apámat minden útján - folytatta Harry. - A törzs gyermekeivel játszottam, de már részt vettem a vadászatokon is, és gyakoroltam a fegyverforgatást. Apám boldogan figyelte fejlődésemet, de néha szomorú volt, mert szerette volna látni nagyobbik fiát is. Vágyakozása végül olyan erős lett, hogy útra kelt a keleti partvidékre, és engem is magával vitt. Megismerkedtem mostohabátyámmal, és megszerettem. Egy új világ nyílt meg előttem - a fehér emberek civilizált világa. Apám látta, hogy jól érzem magam a városban, és ott hagyott, egyedül tért vissza az assziniboiok hazájába. Bátyámat nevelőszülei megszerették, és az ő kedvéért engem is befogadtak családjukba. De néhány hónap múlva a honvágy betege lettem. Semmihez nem volt kedvem és türelmem, annyira sóvárogtam szülőföldem után. De meg kellett várnom apám legközelebbi látogatását, akkor aztán vele együtt indultam vissza nyugatra.

Hazaérkezve rettenetes meglepetés várt ránk. A falu üres volt - feldúlták, felperzselték. Hosszas kutatás után egy wampumra akadtunk, melyet Tacsa Tunga hagyott hátra számunkra, hogy mihelyt megérkezünk, megtudjuk, mi történt.

Tim Finneley, egy fehér vadász azelőtt már többször megfordult az assziniboiok falujában, és szemet vetett Ritanára. A törzs azonban sohasem fogadta Tim Finneleyt barátságosan, mert tolvaj volt, és több ízben megpróbálta a falu prémrejtekét kifosztani. Csúfosan elkergették, és szívében bosszút forralva a feketelábúak törzséhez menekült, s attól kezdve háborúra uszította őket az assziniboiok ellen.

Ezek hallgattak rá, és akkor támadták meg a falut, amikor a férfiak hosszabb vadászatra indultak, és távol voltak. Megrohanták az assziniboiok telepét, felgyújtották és kifosztották a kunyhókat, lemészárolták a gyermekeket és az aggokat, a fiatal lányokat és asszonyokat pedig elhurcolták. Amikor az assziniboi harcosok visszajöttek a vadászatról és meglátták elpusztított falujukat, azonnal a rablók után eredtek. Ez néhány nappal a mi megérkezésünk előtt történt, s ezért nyomban követtük őket, abban a reményben, hogy utolérjük.

A többit még elmondani is fáj! Útközben Winnetouval találkoztunk, aki a hegyeken át nyargalt a kő indiánok faluja felé, hogy barátait meglátogassa. Amikor apámtól meghallotta a borzalmas hírt, szó nélkül megfordította lovát, és hozzánk csatlakozott. Soha életemben nem felejtem el a két jó barát bánattól, haragtól, bosszúvágytól elsötétült arcát, amint gyötrő türelmetlenséggel követték az ellenséget üldöző assziniboi harcosok nyomait.

A Bee Forknál találkoztunk velük. Az erdőben rejtőzködtek, és csak az éjszakát várták, hogy rajtaüssenek a feketelábúakon, akik a folyó partján táboroztak. Engem hátrahagytak az őröknél, akik lovainkra vigyáztak, de nem volt türelmem ott maradni, s mihelyt a támadás megindult, a fák közt az erdő széléig lopózkodtam. Éppen eldördült az első lövés, amikor odaértem. Kétségbeesett küzdelem kezdődött a túlnyomó számú ellenséggel, s a vad harci zaj csak hajnaltájban hallgatott el. Lefeküdtem a nedves fűbe, és összekulcsolt kézzel imádkoztam az igazság győzelméért. A völgy mélyén elkeseredetten tusakodó alakokat láttam a félhomályban, a sebesültek és haldoklók nyögése az erdőig elhallatszott. Rettenetes félelem fogott el, mert az ellenség diadalordítása elárulta, hogy visszaverték a támadást.

Visszaszaladtam az őrséghez, de már nem találtam a helyén. Eltűntek a lovakkal együtt. Egész nap az erdőben bujkáltam, és amikor megint beesteledett, felkerestem a csata színterét.

Mélységes csend ülte meg a völgyet, és a hold fénye mozdulatlanul heverő holttesteket világított meg. Valami szörnyű balsejtelem arra kényszerített, hogy sorra megvizsgáljam a halottakat, s egyszerre megpillantottam köztük az édesanyámat - vértócsában feküdt, szívét golyó járta át. A fájdalom megfosztott öntudatomtól, ájultan zuhantam le a földre, a drága halott mellé!

Hogy meddig hevertem ott, nem tudom. Amikor szememet kinyitottam, reggel volt - de talán nem a következő, hanem egy későbbi nap reggele. Léptek nesze ütötte meg fülemet. Arra fordultam, és - ó, milyen váratlan öröm, a gyászban is milyen boldogság! - apámat pillantottam meg és Winnetout, mindkettőt rongyokba szakadt ruhában, testük sebekkel borítva - de éltek! Végkimerülésig harcoltak, de végül legyűrték és megkötözve elhurcolták őket, ám sikerült a fogságból meg szabadulniuk.

Harry most mély lélegzetet vett, és dermedten a messzeségbe bámult. Hosszú hallgatás után felém fordult és megkérdezte:

- Mondja, Sir, él még az édesanyja?

- Él.

- És mit tenne, ha megtudná, hogy valaki megölte?

- Büntetését a törvényre bíznám.

- Nem bosszulná meg saját kezével?

- Nem. Más a büntetés, és más a bosszú. Az előbbit erkölcsi törvény követeli, a szívünkben élő igazságosság törvénye. Ez tiszta, nemes, örök szenvedély, olyan vágy, melyet ideig-óráig el lehet homályosítani, de az emberek szívéből kitépni soha! A bosszú viszont csúnya és visszataszító, az embert állattá alacsonyítja le.

- Csak az beszélhet így, akinek egy csöpp indián vér sincs az ereiben! - kiáltott fel Harry. - Állatnak csak a gyilkost lehet nevezni, és a vérengző vadállat nem érdemel kíméletet. Amikor Winnetou megpillantotta drága halottunkat, indián módra esküdött bosszút Finneley ellen.

- Ő volt a gyilkos?

- Kétségtelenül. Volt a harcnak egy pillanata, amikor a meglepett feketelábúak azt hitték, hogy támadóik elsöprik őket. Az aljas Finneley akkor fogott pisztolyt anyámra. Winnetou látta, és rávetette magát, ki is tépte kezéből a pisztolyt, de már későn. Az embertelen gaztett megtörtént, és semmi a világon nem teheti jóvá. Winnetou puszta kézzel fojtotta volna meg a gyilkost, ha nem rohanja meg öt ellenség is egyszerre. Leteperték és megkötözték, diadalmasan ujjongtak, hogy Winnetout foglyul ejtették. A gúny és szitok szavaival halmozták el, és a gúnyhoz az is hozzátartozott, hogy meghagyták kezében a kilőtt fegyvert. Később nekem adta ajándékba. Azóta mindig nálam van, egy pillanatra sem válok meg tőle, akár a prérit járom, akár a nyugati nagyvárosok kövezetét.

- Harry! - kiáltottam fel. - Meg kell mondanom, hogy...

Heves kézmozdulattal szavamba vágott:

- Tudom, mit akar mondani, már éppen eleget hallottam. Én az erdő és a préri fia vagyok, mi nem érthetjük meg egymást soha!

Pedig nagyon jól megértettem, és éppen azért néztem rá szánakozó együttérzéssel. Tudtam, hogy édesanyja tragikus halálát sohasem felejti el, és a bosszú indulatát nem enyhítheti más, csak az a perc, melyben kielégülést talál. Az ő szívében is él az igazságosság törvénye, de szigorúbb - életért életet követel. A nem gyermeknek való élmény tette ezt a fiút ha nem is koravénné, de korán éretté - azért beszél és viselkedik úgy, mint egy tapasztalt felnőtt. Sajnáltam, hogy olyan rövid volt a gyermekkora.

Ekkor éles fütty hangzott alulról. Harry felugrott, és így szólt:

- Apám összehívja embereit. Nekünk is le kell mennünk. Legfőbb ideje, hogy ítélkezzünk a fogoly fölött.

Én is felálltam, és megragadtam a kezét.

- Kérni akarok valamit, Harry. Ígérje meg, hogy teljesíti!

- Szívesen, ha nem kér olyasmit, ami lehetetlen.

- Engedje át a bosszút a felnőtteknek!

- Tudtam, hogy erre gondol. Ezerszer elképzeltem magamban azt a pillanatot, amikor szembenézhetek anyám gyilkosával. Ezerszer kifestettem magamban, hogyan fizetem vissza azt, amit ellenem és drágáim ellen vétett. Ez volt életem célja; minden küzdelmem és szenvedésem értelme, és most mondjak le róla az ön érzelgős kívánsága kedvéért? Soha!

- Nem csupán az én kívánságomról van szó, Harry!

- Nem tudom megtenni, még akkor sem, ha akarnám! - felelte türelmetlenül. - Menjünk le!

Elváltam tőle, mert előbb meg akartam látogatni musztángomat, hiszen ma még nem láttam. Megsimogattam a fejét, okos szemébe néztem, aztán a gyülekezet színhelyére siettem. A tábor lakói egy fát vettek körül, melynek törzséhez kötözték Parranót, s arról tanácskoztak, milyen halállal büntessék.

- A golyót sajnálnám tőle - jelentette ki Sam Hawkins. - Azt hiszem, ha Liddym beszélni tudna, tiltakoznék ellene, hogy ilyen piszkos munkát végeztessek vele.

- El kellene taposni, mint egy férget - bólintott Dick Stone -, de akkor a csizmámat mocskolnám be vele. Fel kell húzni erre a fára, és kész! Nincs igazam, Sir?

- Csak részben - felelte Old Firehand. - A kötél túl könnyű halál egy ilyen fickó számára. Azonkívül nem szeretném, ha hullája bemocskolná a mi szép udvarunkat. Legnagyobb gaztettét a Bee Forknál követte el, ott érje a büntetés is.

- Bocsánat, Sir - méltatlankodott Dick Stone -, hát hiába szánkáztattam ide? Ne teketóriázzunk vele többet! Akasszuk fel, aztán nem bánom, odakinn is elkaparhatjuk!

- Hogy vélekedik Winnetou, az apacsok nagy főnöke? - kérdezte Old Firehand.

- Winnetou övébe tűzte az atabaszk kutya skalpját - a többivel nem törődik. Fehér testvérem ölje meg gyorsan vagy lassan, itt vagy máshol, tetszése szerint.

- És mit szól ön? - fordult most hozzám Old Firehand.

- Kérve kérem, ölje meg gyorsan és minél előbb. Egyikünk sem fél a ponkáktól, de miért tegyük ki magunkat fölösleges veszélynek? Ez a fickó nem ér annyit.

- Akkor maradjon itt, Sir, és feküdjön le aludni! - mondta Harry gúnyosan. - Én is azt mondom, hogy a büntetést azon a helyen kell végrehajtani, ahol a gyilkosság történt. Ez a legkevesebb, amivel drága halottunknak tartozunk.

A fogoly mozdulatlanul állt, és egyetlen hanggal sem árulta el, milyen fájdalmat okoznak neki a húsába mélyedő kötelek. Hallotta, hogy róla beszélnek, és tudta, hogy most dől el a sorsa, de egykedvűen bámult maga elé. Az évek, bűnök és kicsapongások mély ráncokat véstek durva, kegyetlen arcára, melyet vörösen csillogó, lenyúzott koponyája még visszataszítóbbá tett. Utálattal fordultam el tőle, hogy ne is lássam.

A tanácskozás véget ért. A vadászok elfogadták Old Firehand és Harry javaslatát. Miközben felkészültek az útra, Old Firehand hozzám lépett, és vállamra tette kezét.

- Ha nem akar tévedni - mondta -, ne alkalmazza mindenre az úgynevezett műveltség és kultúra mértékét!

- Nincs jogom az ön eljárását bírálgatni, Sir - feleltem. - De a magam részéről nem kívánok a kivégzésben részt venni.

- Nem is bánom, ha itt marad, akkor nyugodtabban megyek el, mert tudom, hogy a tábor biztonsága jó kezekben van.

- Mikor jönnek vissza?

- Bajos előre megmondani - felelte. - Attól függ, milyen a helyzet a Bee Forknál. A viszontlátásra! Mindenesetre tartsa nyitva a szemét!

A foglyot eloldozták a fától, szájába egy rongyot tömtek, és elindultak vele a kijárat felé. Winnetou is hozzájuk csatlakozott. Csak néhány vadász maradt itthon a tábor őrzésére, köztük Dick Stone. Nemsokára odaléptem hozzá, és közöltem vele azt a szándékomat, hogy kimegyek egy kicsit körülnézni.

- Teljesen fölösleges, Sir - vélte Dick. - A kapuőr éber, és a fiatal apacs főnök is terepszemlét tartott, mielőtt elindultak. Azt ajánlom, pihenjen egy kicsit, amíg csend van.

- Hogy érti ezt?

- A ponkák sem estek a fejük lágyára. Ha kémeiktől megtudják, hogy a tábor félig üres, kedvük szottyanhat egy kis látogatásra.

- Igaza van, Dick. Éppen azért kimegyek, és megnézem, nem látok-e valami gyanúsat. Nem maradok soká.

Magamhoz vettem Henry-karabélyomat, és elhagytam a tábort. A kapuőr biztosított, hogy egy fia indián sem lehet a közelben, de én mindig jobban bíztam a saját szememben, mint mások szavaiban. Belevetettem magam a bozót sűrűjébe, és alaposan szemügyre vettem a talajt, indián nyomokat keresve.

Egy helyen, éppen a sziklavár bejáratával szemben, néhány letört ágacskát vettem észre. A talajt tüzetesen megvizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy itt egy indián feküdt és hallgatózott, aztán nyomait gondosan - de nem eléggé gondosan - eltüntetve visszavonult. Akármilyen kellemetlen, de igaz: a ponkák végre felfedezték táborunkat, sőt talán a tanácskozásunkat is kihallgatták. Bizonyára megfigyelték, hogy mi történt itt reggel, és bolondok lennének, ha nem támadnák meg a tábort, melyet most csak néhány ember őriz és védelmez. Tovább töprengve azt gondoltam, hogy a ponkák első dolga mégsem ez lesz, inkább Old Firehand és Winnetou után mennek, hogy Parranót kiszabadítsák. Akárhogy is - sürgősen figyelmeztetnem kell Old Firehandet a fenyegető veszélyre.

Miután a kapuőrt elláttam a szükséges utasításokkal, a patak mentén tegnapi csatánk színterére siettem. Sejtelmeim ott beigazolódtak: a ponkák már megtalálták és elvitték halottaikat, s a letaposott fű elárulta, hogy nemrégen nagyon sok indián járt itt.

Nemsokára újabb nyomokat találtam, amelyek a Bee Fork felé vezettek, egyenesen arra a helyre, ahová Old Firehand alig egy órával ezelőtt elindult. A legnagyobb gyorsasággal, melyet az óvatosság megengedett, követtem a nyomokat, és viszonylag rövid idő alatt elég tekintélyes utat tettem meg. Nemsokára eljutottam oda, ahol most már eléggé megduzzadt patakunk a Mankicilába ömlött.

A patak a torkolata előtt kanyarulatot írt le, mely egy tisztást vett körül. A tisztás közepén balzsamfenyők kis csoportja állt. Az egyik fenyőhöz kötözve megpillantottam Parranót és mellette a barátaimat, akik átkozott könnyelműséggel, gyanútlanul beszélgettek, mintha a tábor sziklafalai védenék őket - talán még most is arról vitatkoztak, hogyan végezzék ki azt az elvetemült gazfickót.

De láttam mást is, ami még komolyabb aggodalommal töltött el. A tisztást övező bozótban, éppen velem szemben, néhány indián lapult és leskelődött. Tervüket nem volt nehéz kitalálni. Csapatuk nyilván három részre oszlott - ez a néhány ember itt maradt a bozótban, a többi pedig jobbra és balra osont, hogy a tisztást bekerítsék, és adott jelre minden oldalról egyszerre rohanják meg.

Egy pillanatot sem lehetett elvesztegetni. Arcomhoz szorítottam karabélyomat, és elsütöttem. Fél percig lövéseim ropogása volt az egyetlen hallható zaj, mert a váratlan esemény barátot és ellenséget egyaránt megdöbbentett. De mihelyt az első meglepetés elmúlt, szinte minden bokorból felhangzott a ponkák csataordítása; nyílzápor zúdult mindenfelől a tisztásra, amelyet egy szempillantás alatt lihegő, kiabáló, tusázó emberek rajai leptek el.

Az indiánokkal szinte egyszerre ugrottam ki én is a tisztásra - éppen a kellő időben, hogy leterítsek egy ponkát, aki Harryt fenyegette. A bátor fiú már felemelte azt a régi pisztolyt, hogy Parranót lelője, amikor a ponka rávetette magát, és ki akarta csavarni kezéből a pisztolyt, de szándékát öklömmel hiúsítottam meg. A vadászok a fenyőfák-törzséhez támaszkodva vagy vállvetve harcoltak az ellenséges túlerővel szemben. Csupa edzett vadnyugati volt, aki már sok veszedelmes helyzetből kivágta magát, és nem ismert félelmet, de a küzdelem kimenetele előrelátható volt, hiszen már majdnem valamennyien megsebesültek, és a ponkák mintha a földből nőttek volna ki, egyre sűrűbben szorongatták őket.

Néhány ponka Parranóhoz rohant, sebtében elvágta kötelékeit, és félrelökte Winnetout, aki az utolsó pillanatban megpróbálta a foglyot torkon ragadni. A hatalmas termetű, izmos gazfickó néhányszor a levegőbe lökte zsibbadt karjait, hogy vérkeringése meginduljon, aztán kitépte az egyik ponka kezéből a tomahawkot, s meglengette Winnetou felé.

- Gyere, te pimó! Gyere, te pimó kutya! Most leszámolok veled! - hörögte eszeveszett haraggal, fogait csikorgatva.

Winnetou már több sebből vérzett, de amikor hallotta, hogy az apacsok csúfnevét kiáltják felé, kését újra döfésre emelte, mit sem törődve ellenfele magasra emelt tomahawkjával. Ám ebben a pillanatban egy ponka hátulról a nyakába ugrott, és lerántotta a földre. Old Firehandet több ellenség vette körül, és nem tudott barátja segítségére sietni. Magam is hárommal tusakodtam egyszerre, és messze voltam Winnetoutól. Csak azt láttam, hogy a tomahawk lesújtott, de nem találta el.

A további harcnak nem volt semmi értelme. Amikor sikerült támadóimat lerázni, Harryhoz ugrottam, karon ragadtam, és magamhoz rántottam.

- A vízbe! - kiáltottam. - Mindnyájan a vízbe!

Még egy ugrás, és már összecsaptak a hullámok a fejem fölött.

Társaim közül, aki csak tehette, követte példámat. A patak itt elég mély volt, de keskeny, és néhány tempóval el tudtuk érni a túlsó partot, ahol természetesen még nem voltunk biztonságban. Tervem az volt, hogy keresztülrohanok a "villa" két szára közt elterülő földnyelven, azután átúszom a Mankicilát is, melynek széles medrén túljutva már nem érhet semmi baj.

Balra, vagy százlépésnyire tőlünk sötét füzes terült el. Amint arra néztem, észrevettem, hogy Sam Hawkins lohol a füzes felé, apró szeme ravaszul megcsillan, kezével int nekünk, és már el is tűnik a lehajló ágak mögött. Tüstént ráeszméltem, hogy terve jobb, mint az enyém, és habozás nélkül követtem példáját.

- És mi lesz apámmal? - kiáltott fel Harry. - Nem hagyhatom el a bajban!

- Gyorsan, gyorsan! - sürgettem, s erőszakosan magammal vonszoltam. - Ha még nem vágta ki magát a ponkák közül, mi nem tudunk rajta segíteni!

A fűzfák függönye alatt gyorsan tovaosonva, észrevétlenül visszajutottunk a patakhoz, de nem oda, ahol az előbb átúsztuk, hanem jóval feljebb. Ugyanakkor a ponkák egytől egyig a Mankicila felé rohantak, mert azt hitték, hogy arra szaladunk, s el akarták vágni menekülésünk útját.

- De buták ezek, hihihi! - nevetett Sam, cselével elégedetten. - Nézzétek csak! Még a puskáikat is itt hagyták!

A ponkák álmukban sem gondoltak arra, hogy a megvert ellenség kerülő úton a hátuk mögé juthat. Hogy könnyebben tudjanak a folyón átúszni, puskáikat és íjaikat egy halomba rakták, és itt hagyták. Sam Hawkins komikus mozdulatokkal - mint egy ugráló kenguru - odasietett, késével gyorsan elvágta az íjak húrjait, a puskákat meg bedobálta a patakba.

- Nem kár értük - nevetett -, úgyis csupa ócskavas! De most aztán uzsgyi!

A legrövidebb úton rohantunk a tábor felé. Amikor az út felét megtettük, puskalövést hallottunk a völgykatlan felől. Meggyorsítottuk lépteinket, mert mindhárman arra gondoltunk, hogy otthon maradt társaink bajban vannak, és talán segíthetünk rajtuk. A puskaropogás megismétlődött, és lélekszakadva rohantunk a sziklavár bejárata felé. Amikor arra a helyre értünk, ahol reggel indián nyomokat találtam, megálltunk néhány percre tanácskozni. A bokrok mögé húzódva füleltünk és leselkedtünk, mert attól tartottunk, hogy indiánok rejtőzködnek köztünk és a kapu között. Egyszerre csak megreccsentek az ágak a hátunk mögött, és léptek neszét is hallottuk. Mindenre elkészülve kést rántottam, úgy vártam a ponkák közeledését. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor Old Firehand bukkant elő a sűrűből, mögötte pedig Winnetou és még két vadász. Nekik is sikerült megszabadulniuk.

Harry ujjongva borult apja nyakába.

- Hallották a lövéseket? - kérdezte Old Firehand.

- Attól tartok, a ponkák betörtek a táborba - feleltem.

- Kizárt dolog! - vélte Sam Hawkins. - Ma Bill Bulcher a kapuőr, és elég ügyes ahhoz, hogy megvédje a bejáratot, melyen egyszerre csak egy ember tud behatolni.

- Fehér testvéreim várjanak egy kicsit - mondta Winnetou. - Mindjárt visszajövök.

Eltűnt a szemünk elől, és nem tehettünk mást, letelepedtünk a bozótba. A várakozás nem volt hiábavaló, mert közben még két ember érkezett hozzánk a mieink közül. Örültünk a szerencsés találkozásnak, hiszen most már kilencen voltunk, tehát elég jelentős erőt képviseltünk.

Winnetou végre visszajött, egy egészen friss skalppal az övében. Megállapította, hogy ponkák ólálkodnak a kapu körül, és az egyiket sikerült ártalmatlanná tennie. De a többitől is meg kell tisztítani a terepet, ha be akarunk jutni a táborba.

Winnetou tanácsára erősen eltávolodtunk egymástól, és hosszú csatárláncot alkotva, adott jelre egyszerre sütöttük el puskáinkat. A ponkák azt hitték, hogy nagyszámú ellenséggel állnak szemben, és megfutamodtak. Most már semmi akadálya sem volt, hogy a vízi kaput elérjük.

Bill Bulcher kitűnően megállta helyét. Idején észrevette a közelgő ponkákat, és jól irányzott lövéseivel távol tartotta őket a kaputól. Kezet szorítottunk a derék vadásszal, és bevonultunk az udvarra, ahol végre egy kis pihenőhöz jutottunk.

Este a tábortűznél megbeszéltük a mozgalmas nap eseményeit. Old Firehand úgy vélte, egyelőre nem fenyegeti a tábort nagyobb veszedelem. Lőszerrel és eleséggel el voltunk látva bőségesen, a kapu bevehetetlen, s egy hosszabb ostrom esetén sem kell tartanunk semmitől. Sam Hawkins is derűlátó volt, csak Winnetou nézett összeráncolt homlokkal, komoran a tűzbe.

Vacsora után, amikor a vadászok nyugovóra tértek, megkerestem musztángomat, hiszen reggel óta nem láttam. Swallow a völgykatlan mélyén legelészett, a sziklafal közelében, ahová alig hatolt el a tábortűz remegő fénye. Megsimogattam a hűséges állatot, és már vissza akartam vonulni hálókamrámba, amikor halk zörej ütötte meg fülemet - mintha egy kis kődarab vált volna le a sziklafalról.

Swallow is felfigyelt a neszre, és felemelte fejét. Újra megsimogattam, hogy megnyugtassam, de orrlyuka kitágult, és gyanakodva szimatolt. Magam is felnéztem a magasba, és szememet meresztettem a sötétbe. Ha csakugyan egy kavics gurult le, mi lehet az oka? Elhatároztam, hogy várok egy ideig, és hallgatózom - hátha megismétlődik az a kis zörej.

Talán két percig álltam ott csendben, mozdulatlanul, amikor a sziklafal tetején egy árnyékot vettem észre, amint kiemelkedik a sziklák még sötétebb árnyékából, aztán felemeli karját. Nemsokára árnyékalakok egész sora bukkant fel a szakadék peremén. Lassú, óvatos léptekkel követték az első árnyékot - vezetőjüket, aki nyilván nagyon jól ismerte a terepet, és csodálatos biztonsággal ereszkedett le a szinte függőleges, meredek sziklafalon, amelyet mindig megmászhatatlannak tartottunk.

Ha karabélyomat magammal hozom, gyerekjáték lett volna a vezetőt leszedni, és egyúttal vadásztársaimat felriasztani. Vezető nélkül a többi egyetlen lépést sem mert volna tenni, hiszen csak ő ismerte a sziklák minden zegét-zugát, az itt-ott kiálló köveket, amelyeken lábát megvethette. De sajnos, csak a revolveremet hoztam magammal, és azzal hiába lőttem volna ilyen távolságra. Igaz, hogyha vészjelet akarok adni, a revolver is elegendő, de akkor már búcsút is mondhatok az életemnek. Elárulom, hol vagyok, és kiteszem magam a magasban ólálkodó indiánok puskatüzének. Ezért más taktikához folyamodtam.

Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a vakmerő vezető, aki szirtről szirtre lépve, lassan, de biztosan közeledik felém, nem más, mint Parrano. Ha sikerülne ártalmatlanná tennem, az alattomos támadás meghiúsulna. A pillanat kedvezőnek tetszett. Egy nagy, kiálló sziklát kellett éppen megkerülnie, amelyet alulról én is el tudtam érni. Ha feljutok a szikla másik oldalára, Parrano egyenesen a revolverem csöve elé lép. Habozás nélkül kúszni kezdtem, hogy feltornásszam magam a kiálló szikla mögé.

Ebben a pillanatban a vízi kapu felől puskalövést hallottam, melyet hamarosan több másik is követett. Rögtön megértettem a ponkák ravasz hadicselét. Színlelt támadást indítottak a kapu ellen, hogy eltereljék figyelmünket az igazi veszélyről. Minden erőmet összeszedve, még gyorsabban kapaszkodtam felfelé, és kezemmel már elértem a kiálló sziklát, amikor lábam alatt meglazult a kő, és lezuhantam a sziklafal alá, ahonnan az imént elindultam. Jó sok kőtörmelék zúdult a nyakamba, és úgy megütöttem magam, hogy néhány percre elvesztettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem és kinyitottam a szememet, az első ponka már majdnem leérkezett, és alig tízlépésre volt tőlem. Minden tagom fájt, de felugrottam, revolveremből néhány lövést adtam le a sötétben közeledő árnyékokra, aztán musztángom hátára pattanva a tűz felé vágtattam - egyelőre az volt a legsürgősebb gondom, hogy Swallow ne kerüljön az ellenség kezébe.

A ponkák - látva, hogy már észrevettük őket - vérfagyasztó csatakiáltásban törtek ki, és utánam rohantak.

A tűz közelében ugrottam le lovamról, de már egyetlen embert se találtam ott. A vadászok a puskalövések hangjára kirohantak a sziklakamrákból, s már a vízi kapu felé siettek, amikor utolértem őket.

- A ponkák már az udvaron vannak! Vissza a barlangokba!

Ez volt az egyetlen menedék. A sziklakamrákat nagy túlerővel szemben is meg lehetett védeni, hiszen a szűk ajtórések mögül egyenként lőhettük le a támadókat. Magam is hálókamrám felé rohantam, de már későn. Talán még lett volna annyi időm, hogy kamrámat néhány ugrással elérjem, de észrevettem, hogy Old Firehand, Harry és Will Parker szorongatott helyzetbe került, tehát segítségükre siettem.

- Hátra! A sziklafalhoz! - kiáltottam rájuk, amint belevetettem magam a küzdelembe, váratlan megjelenésemmel magamra vonva a ponkák figyelmét. Reméltem, hogy barátaim kihasználják ezt a pillanatot, és visszahúzódnak a kőfalhoz, hogy legalább a hátukat fedezzék.

- Én még itt vagyok, ha minden kötél szakad! - hallottam egy éles, sipító hangot, és Sam Hawkins jelent meg az egyik sziklarésben. - A kis Sir jöjjön ide! Fenntartottam részére egy jó helyet!

Harry rövid tétovázás után Hawkins mellé ugrott, és vad lövöldözésbe kezdtek. Úgy látszik, Harry töltött, és Sam adta le a lövéseket, mert a sziklarésben szinte minden pillanatban felvillant a puskatűz.

De csak ők ketten tüzeltek, a többiek kézitusára kényszerültek. Az egymásba kapaszkodó, kétségbeesetten tusakodó csoportok késsel, tomahawkkal, puszta ököllel harcoltak a kialvó tábortűz pislogó fényében.

A fehér vadászok helyzete reménytelen volt. A ponkák száma és túlereje percről percre nőtt. Hiába próbáltunk volna a kapu felé menekülni, mert abból az irányból is lövések hallatszottak. De mindnyájan arra gondoltunk, hogy nem adjuk olcsón az életünket. A véres tusa közepette eszembe jutottak öreg szüleim odaát az óhazában, akik többé nem kapnak hírt távolba szakadt fiukról. De gyorsan elhessegettem magamtól ezt a fájó gondolatot, mert ebben a veszedelmes helyzetben minden figyelmemre szükség volt.

Hiszen ha nálam lett volna a karabélyom! De ott hagytam a sziklakamrámban, ahová már nem juthattam el. Sajnos, bekövetkezett a baj, amit reggel előre láttam! Sajnos, nem hallgattak rám! Fogaimat összeszorítva, elkeseredetten csapkodtam jobbra-balra tomahawkommal.

- Jól van, Sir! Csak így tovább! - biztatott Sam Hawkins a sziklarésből.

Mindnyájan keményen álltuk a sarat, de még közülünk is kitűnt Old Firehand, aki néhány lépésnyire tőlem, hátát a sziklafalnak vetve, két kézzel hadakozott a mindenfelől reá rontó ponkák ellen. Szétvetett lába mintha földbe gyökerezett volna, hosszú, szürke haja lebegett a szélben, egyik kezében tomahawkot forgatott, a másikban pedig kést. Testét vérző sebek borították, de hatalmas, óriási alakja még rendületlenül kimagaslott támadói közül.

Ekkor egy másik óriás tört utat magának a ponkák tömegében. Parrano pillantotta meg Firehandet, és pisztolyát magasra emelve rohant felé.

- Végre a kezemben vagy! - ordította. - Eredj Ritanád után a másvilágra!

Amint elrohant mellettem, vállon ragadtam, és magasra emeltem tomahawkomat, hogy fejét széthasítsam. Parrano megismert, és villámgyorsan hátraugrott, úgyhogy tomahawkom csak a levegőt hasította.

- Te is itt vagy? - rivallt rám Parrano. - Gondom lesz rá, hogy élve kerülj a kezembe!

Még mielőtt tomahawkomat újra felemelhettem volna, elsütötte pisztolyát. Old Firehand vadul kilökte mindkét karját a levegőbe, hatalmas ugrással előrelendült, aztán hangtalanul összerogyott.

Ez lett hát a sorsa a nagy hősnek, aki mindig bátran nézett szembe a halállal annyi véres csata során! Úgy éreztem, mintha a golyó, mely leterítette, az én szívemet járta volna át. Szinte emberfölötti erővel löktem félre azt az indiánt, aki utamba állt, s éppen Parranóra akartam vetni magam, amikor egy sötét, karcsú alak kígyószerű mozdulatokkal siklott a ponkák sorain keresztül, és a gyilkos előtt termett.

- Reszkess, atabaszk varangy! Az apacsok nagy főnöke megbosszulja fehér testvére halálát!

- Ha, pimó kutya! Kitépem a nyelvedet!

Többet nem hallottam. Az összecsapás annyira lekötötte figyelmemet, hogy saját ellenfelemről megfeledkeztem. A következő pillanatban egy hurok repült a nyakamba - valaki meghúzta és megszorította -, ugyanakkor hatalmas ütés zúdult a tarkómra, és elvesztettem az eszméletemet.

Amikor ájulásomból felocsúdtam, tökéletes csend és sötétség vett körül, s hiába törtem a fejemet, hogy miképpen kerültem is ide. Tarkómban hasogató fájdalmat éreztem, és először ez juttatta eszembe, hogy mi történt velem, de még így is sokáig tartott, amíg az egyes részleteket egymásba illesztettem és összefoglaltam. A tarkómon kívül a többi sebem is fájt, s mélyen húsomba vágtak a kötelek, melyekkel kezemet és lábamat kegyetlenül gúzsba kötötték. Képtelen voltam megmozdulni.

Ekkor halk neszt hallottam a közelemben, mintha egy sebesült nyöszörögne vagy hörögne.

- Van itt valaki? - kérdeztem.

- Ha ugyan Sam Hawkins még valakinek nevezhető! - dörmögte egy hang.

- Maga az, Sam? Az isten szerelmére, hol vagyunk?

- Abban a barlangban, ahol azelőtt a bőröket tartottuk. De szerencsére tegnapelőtt valamennyit elástuk. Nem kerül a gazfickók kezére! Ez is egy kis vigasz - ha minden kötél szakad!

- Hogy vannak a többiek?

- Tűrhetően, Sir. Old Firehand elesett, Dick Stone elesett, Will Parker is elesett - soroljam tovább? Will Bulchert megölték - mindenkit megöltek, csak mi kettőnket nem, aztán az apacs főnök is él még, sőt talán a kis Sir is, ha nem tévedek.

- Mikor látta Harryt utoljára? - kérdeztem izgatottan.

- Amikor behurcoltak ide. Harryt és Winnetout akkor lökték be a szomszédos kamrába.

- Milyen állapotban volt Winnetou?

- Mint az én bőrkabátom, Sir: folt hátán folt - de az a fő, hogy él!

- Élve tudták elfogni?

- Éppen úgy, mint önt meg engem, Sir. Leütötték, és eszméletlenül kötözték meg.

- Szökésre persze gondolni sem lehet - jegyeztem meg komoran.

- Gondolni mindenre lehet - felelte Sam Hawkins. - Én például sokat gondolok a jó öreg Liddymre meg a pisztolyomra meg a pipámra - a kutyáké lett valamennyi. Csak az vigasztal, hogy a késemet meghagyták.

- Meghagyták? - álmélkodtam.

- Persze nem udvariasságból, inkább butaságból. Vagy talán az én nagy eszemnek köszönhető! Sam Hawkins mindig tartogat egy kést a köpönyege ujjában.

- De hisz ez nagyszerű, Sam!

- Nagyszerű lenne, ha hozzá tudnék férni. De úgy megkötöztek, hogy még az orromat se tudom megtörölni.

- No, várjon csak! Mindjárt megnézem, mit tehetek az érdekében.

Megpróbáltam közelebb csúszni hozzá, de a fészkelődés olyan fájdalmas volt, hogy egy kis szünetet kellett tartanom. Ez volt a szerencsém, mert a barlang nyílását elzáró pokrócot felemelték, és Parrano lépett be, égő fáklyával a kezében, s vele egy ponka harcos.

- Kezemben vagy, te kutya! - mordult rám fogcsikorgatva, és fáklyájával az arcomba világított. Nem méltattam arra, hogy rá nézzek, de arra sem, hogy eszméletlenséget színleljek.

- Visszakaptam, ami az enyém! - hallottam a szavát. - Ismered ezt?

Egy skalpot tartott a szemem elé. Szívem elszorult, de meg is könnyebbült, mert megismertem Parrano saját fejbőrét, melyet Winnetou metszett le. Az apacs főnök bizonyára nem árulta el, hogy ennél a műveletnél én is jelen voltam, de Parrano, úgy látszik, emlékezett rá - talán meglátta arcomat egy pillanatra a tűz fényében azon az éjszakán. Most dicsekedni és diadalmaskodni akart, azért tüntetett ki a látogatásával.

- Magad is belátod, hogy ezért fizetned kell, mi?! - kiáltotta gyönyörűséggel és mégis keserűen. - Várjunk reggelig! Majd a barátaid szeme láttára hámozlak meg! Hát ez a másik kutya kicsoda?

- Bár a lábikrádba haraphatnék, te görény! - felelte Sam merészen. - Bár kitörted volna a nyakadat, amikor véletlenül lepottyantál ide!

- Véletlenül? - röhögött a széles vállú, hajlott hátú, ferde szájú bandita. - Azt hittétek, Tim Finneley nem ismeri a tanyátokat? Tudod, ki árulta el nekem a völgykatlan titkát? Ez itt ni! Övéből kést húzott elő, és Sam orra elé tartotta, aki egy pillantást vetett a kés fanyelébe vésett F. O. betűkre, és felkiáltott:

- Fred Owens? Nem csodálom! Mindig sötét gazember volt! Mi volt a jutalma?

- Ne irigyeld, öregem! Ugyanazt kapta, amit te fogsz kapni. Azt hitte, megkegyelmezek az életének a titok fejében. Saját kését szúrtam a szívébe!

- Ennek örülök, hihihi! - nevetett Sam.

- Hallgass, kutya! - förmedt rá Parrano, és belerúgott, aztán kíséretével együtt elhagyta a kamrát.

Néhány percig hallgattunk, és meg se moccantunk, de amikor már bizonyosak voltunk benne, hogy nem figyel senki, mocorogni kezdtünk. Addig forgolódtunk, míg végre szorosan egymás mellé kerültünk. Összekötözött kézzel is sikerült kihalásznom Sam kabátujjából a kést, és kezeit kiszabadítanom. Most már csak néhány perc kellett hozzá, hogy kezünk és lábunk szabad legyen. Feltápászkodtunk, és addig dörzsölgettük dermedt tagjainkat, míg vissza nem nyerték hajlékonyságukat.

- Mindenekelőtt nézzük meg, mi újság odakint - mondtam.

- Úgy van, az az első, Sir - bólintott Sam Hawkins.

- A másik meg, hogy valami fegyvert szerezzünk. Magának legalább kése van, de én üres kézzel állok itt.

A nyíláshoz léptünk, és kissé elhúztuk a pokrócot. A ponkák éppen akkor hozták ki Winnetout és Harryt a másik sziklakamrából. Most már elég világos volt ahhoz, hogy körülnézhessünk. A hajnalt megelőző derengés olyan volt, mint a sűrű köd. A vízi kapu közelében megpillantottam Swallow-t, mellette Winnetou erős csontozatú, cseppet sem mutatós, de annál kitartóbb lovát. Ha sikerülne valami fegyverhez jutnom - gondoltam -, akkor talán a helyzet nem is lenne olyan reménytelen. Hawkins megrántotta kabátom ujját.

- Oda nézzen, sir! - súgta.

Tekintetét követve bal felé néztem. Egy öreg indián feküdt a fűben, és olyan mozdulattal nyújtóztatta ki tagjait, mintha még nem ébredt volna fel egészen. Mellette ócska puska hevert.

- Mit szól hozzá, Sir? - súgta Sam, kezeit dörzsölve. - Éppen az én Liddym! Bámulatos szerencsém van.

Nem tudtam örömében kellőképpen osztozni, mert megpillantottam Parranót, és ez minden figyelmemet lekötötte. A két foglyot színe elé hurcolták, és láttam, hogy beszél velük, de nem értettem, mit. De nemsokára indulatba jött, felemelte hangját, és akkor megértettem utolsó szavait:

- Látod azokat a cölöpöket, pimó? A te számodra verik a földbe! Ez a kölyök pedig veled egyszerre fog meghalni! Megsütlek benneteket elevenen!

Intésére a két ponka az udvar közepére vonszolta a megkötözött Winnetout és Harryt. Nem messze tőlük tüzet raktak, és a lángok csakhamar kísértetiesen lobogtak a szürke félhomályban.

- Ez is nektek készül! - vetette oda Parrano a két tehetetlen áldozatnak, aztán gőgösen felemelt fejjel továbbsétált.

- Minden perc drága - súgtam Samnek. - Magára bízom azt a fickót a jobb oldalon. Én a másikat veszem munkába.

- Jó lesz, Sir. Csak gyorsan és nesztelenül!

- És egyszerre! - tettem hozzá.

Felemeltem kezemet, és a következő pillanatban a két ponka háta mögött termettünk. Sam egyetlen biztos mozdulattal végzett a maga emberével, de az én feladatom kissé nehezebb volt, mert előbb ki kellett húznom kiszemelt áldozatom övéből a kést. Aztán néhány villámgyors mozdulattal levágtuk a foglyok kötelékeit - mindez pillanatok műve volt, és zajtalanul, észrevétlenül ment végbe.

- Most a fegyvereket! - kiáltotta Sam, és egy ugrással kezébe kapta Liddyjét, melyet olyan szeretettel szorított a szívéhez, mintha élőlény lett volna. Ugyanakkor én a két leszúrt indián fegyvereivel láttam el magamat és Winnetout.

Csodálkozásomra Winnetou nem a vízi kapu felé rohant, hanem a lovakhoz, de rögtön ráeszméltem, hogy ez a helyes, mert életünket csak a gyorsaság mentheti meg.

- Swallow! - kiáltottam musztángom felé, és a következő percben már a hátán ültem, míg Winnetou a saját csontos lovára pattant. Még azt is láttam, hogy Hawkins gyorsan, de kissé esetlenül kapaszkodik fel az egyik ponka musztángjára. Harry vakmerően Parrano pej lovát szemelte ki magának, de nem tudta megközelíteni, olyan vadul rúgkapált.

- Harry, ide! - kiáltottam rá rémülten. Karjánál fogva felrántottam a fiút a magasba, és magam elé ültettem a nyeregbe. Sam már eltűnt a kapuban, Winnetouval a nyomában - Swallow-nak sem kellett biztatás, hogy utánuk eredjen.

Ez volt a legizgalmasabb pillanat. A ponkák feleszméltek álmélkodásukból. Puskák ropogtak, nyilak zápora zúdult utánunk, és vad ordítozás töltötte be a levegőt.

A három lovas közül én voltam az utolsó, és magam sem tudom, hogy jutottam ki a zegzugos, szűk szoroson a szabadba. Hawkins eltűnt a szemem elől. Winnetou jobbra fordult, s lefelé nyargalt a hegyháton, amelyen néhány nappal ezelőtt, idejövet felfelé kaptattunk. Közben hátrafordult, hogy megnézze, követem-e.

Éppen a kanyarulathoz értünk, amikor lövés dördült el mögöttünk, és éreztem, hogy Harry teste megrándul. Eltalálta a golyó.

- Swallow, drága Swallow, most rajta! - kiáltottam rémülten, s máris ugyanolyan eszeveszett sebességgel vágtattunk, mint a robbanás után New Venangóban.

Visszanézve láttam, hogy Parrano vágtat pej lován szorosan a nyomomban; társait eltakarta az út görbülete. Noha csak futó pillantást vetettem hátra, dühtől eltorzult arcán észrevettem azt a bősz elszántságot, mellyel mindenáron utol akart érni. Ha nem is rettentem vissza attól, hogy megküzdjek vele, tekintettel kellett lennem a sebesült fiúra, aki gátolt a szabad mozgásban - így hát Swallow gyorsaságától és kitartásától függött minden.

Szélvészként száguldottunk a víz partján. Winnetou csontos, sárga lova úgy vágtatott, hogy patkója szikrázott, amint felverte a laza kőgörgeteget. Swallow lépést tartott vele, noha kettős terhet cipelt. Nem néztem többé hátra, mégis tudtam, hogy Parrano a nyomomban van; lova patkójának csattogása egyre közelebbről hallatszott.

- Megsebesült, Harry? - kérdeztem aggódva.

- Meg.

- Súlyosan?

A sebéből szivárgó vér a kezemre cseppent, mellyel magamhoz szorítottam, hogy le ne szédüljön.

- Tudja még tartani magát?

- Remélem.

Musztángomat még gyorsabb száguldásra nógattam. Nemhiába hívták Swallow-nak: mint a fecske, szállt tova s úgy éreztem, hogy patája nem is érinti a földet.

- Még egy kis erőfeszítés, Harry. Félig már megmenekültünk.

- Eresszen le a földre. Ha megszabadul tőlem, könnyebben menekülhet. Én nem akarok élni.

- De igen, élnie kell! Fiatal - joga van hozzá.

- Nem érdekel, ha már apám meghalt. Bárcsak én is elpusztultam volna vele együtt!

Egy darabig szótlanul vágtattunk tovább.

- Én vagyok az oka mindennek! - jajdult fel a fiú hirtelen. - Ha megfogadom az ön tanácsát, Parranót rögtön agyonlőttük volna a sziklavárban, és akkor apám életben marad!

- Ami történt, megtörtént. Most a jelennel kell foglalkoznunk.

- Engedjen le! Most lehet, mert Parrano lemaradt.

- Jó, próbáljuk meg!

Azzal a szilárd elhatározással, hogy szembeszállok Parranóval, hátrapillantottam.

Már rég elhagytuk a vízpartot, és kijutottunk a fennsíkra. Bal kéz felől erdő húzódott, annak a szegélye mentén vágtattunk tovább. Parrano már jó darabon hátramaradt, lova semmiképpen sem tudta felvenni a versenyt Swallow-val. A fehér törzsfőnököt egyenként vagy kisebb csoportokban ponkák követték, s noha a távolság köztük és köztünk egyre nőtt, nem akarták üldözésünket abbahagyni.

Megint hátrafordultam, s láttam, hogy Winnetou leugrik a nyeregből, megáll a lova mögött, s megtölti a puskát, melyet zsákmányolt. Én is megállítottam lovamat, leengedtem Harryt, aztán magam is leugrottam, s lefektettem a fiút a fűbe. Meg akartam tölteni puskámat, de nem volt rá idő - Parrano megint közeledett. Felugrottam hát, és tomahawkot ragadtam.

Üldözőm észrevette mozdulatomat, de elragadta a hév, és csatabárdját meglendítve, vad iramban nyargalt felém. Ekkor eldördült Winnetou fegyvere. Parrano válla megrándult. Abban a pillanatban tomahawkom is lecsapott rá. Golyóval szívében és széthasított koponyával zuhant le a nyeregből.

Winnetou lábával fordította meg a halottat, és így szólt:

- Az atabaszk kígyó nem mar meg többé senkit. Így jár az, aki az apacsok főnökét pimó kutyának meri szidalmazni. Fehér testvérem vegye vissza tőle elrabolt fegyvereit.

Most láttam csak, hogy Parrano az én karabélyomat, revolveremet és csatabárdomat viselte. Gyorsan elvettem tőle, ami az enyém, s visszasiettem Harryhoz, mialatt Winnetou megragadta a ló kantárszárát.

A ponkák most már olyan közel jutottak, hogy golyóik elérhettek hozzánk. Megint nyeregbe ültünk és továbbnyargaltunk.

Ekkor tőlünk balra fegyverek csillantak meg hirtelen. Nagyobb lovas csapat vágtatott ki az erdőből, közénk és üldözőink közé ugratott, majd szembefordult a ponkákkal, és megrohamozta őket.

A Wilkes-erőd dragonyosai voltak. Mihelyt Winnetou észrevette, hogy segítséget kapott, megfordította lovát, s a dragonyosok mellett elszáguldva és tomahawkját magasra emelve, a ponkákra rontott.

Felhasználtam az alkalmat, és leszálltam a nyeregből, hogy Harryt megvizsgáljam. Megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy sebe nem veszélyes. Mivel más kötszerem nem volt, vadászingemből vágtam le egy csíkot, és ideiglenesen bekötöttem vele Harry sebét, hogy a vérzést elállítsam.

- Fel tud megint ülni a nyeregbe, Harry? - kérdeztem.

A fiú mosolygott, és Parrano lovához lépett, melynek kantárját Winnetou közben a kezembe adta. Ez volt az a ló, mely a sziklavár udvarán nem engedte magához Harryt. Ám a fiú most egy ugrással a hátán termett.

- A sebem már nem vérzik, jóformán alig érzem, hogy fáj - mondta. - Hogy szaladnak a ponkák! Utánuk, Sir!

Szerepet cseréltünk - most mi üldöztük a ponkákat, akik nemcsak vezérüket vesztették el, de bátorságukat is. Nem volt senki, aki ellenállásra vagy legalább rendezett visszavonulásra bírja őket. Nyomukban a dragonyosokkal, rémülten vágtattak visszafelé ugyanazon az úton, amelyen jöttek, s félő volt, hogy a mi sziklavárunkban keresnek menedéket.

Utánuk iramodtunk, elvágtattunk a földön heverő, elesett vagy sebesült ponkák mellett, s még jóval a vízi kapu előtt utolértük a dragonyosokat.

Most nagyon sok múlt azon, hogy ne engedjük be a ponkákat a sziklavárba, vagy legalább velük egyszerre nyomuljunk be a vízi kapun. Ezért még gyorsabb futásra buzdítottam Swallow-mat, árkon-bokron át elszáguldottam a dragonyosok egész csapata mellett, s nemsokára Winnetou mellé értem, aki magasra emelt tomahawkjával, mint a halál angyala, tapadt a menekülők sarkába.

A ponkák nagy ívben a kapu felé vágtattak, s az első lovas éppen be akart fordulni a szoroson, amikor a bokrok közül lövés hallatszott, és a ponka holtan zuhant le lováról. Rögtön rá még egy lövés dördült el, és a második ponka is leesett a nyeregből. Holttestük eltorlaszolta a bejáratot. A ponka csapat riadtan megfordult, és a patak mentén a Mankicila völgye felé menekült, nyomukban a dragonyosokkal.

A két lövés nemcsak a ponkákat döbbentette meg, kiknek szándékát meghiúsította, hanem engem is ámulatba ejtett. De nem kellett soká törnöm a fejemet, hogy a váratlan és hathatós segítséget kinek köszönhetem. A bokrok közül egy jól ismert, pufók arcú, csillogó szemű kis ember-lépett elő, és csak ennyit mondott:

- Lám, Liddy is megteszi a magáét, ha minden kötél szakad!

- Sam Hawkins! - kiáltottam fel ujjongva. - Azt hittem, magát elnyelte a föld! Mondja csak, hogy került ide, a kellő pillanatban?

- Ehhez csak kettő kellett: taktika és fifika - felelte Sam vigyorogva. - Amikor láttam, hogy valamennyi ponka Parrano után nyargal, és Winnetout kergeti, egy alkalmas helyen és pillanatban elbúcsúztam attól a musztángtól, amit a ponkáktól kölcsönvettem, és visszaosontam a kapuhoz. Gondoltam, a vár üres, és mégsem illik teljesen őrizetlenül hagyni. Ez volt a fifika. A taktika pedig azt parancsolta, hogy a visszatérő ponkák fogadására is a legalkalmasabb pillanatot válasszam ki. Képzelem, milyen pofákat vágtak, amikor azt a két fickót a kapuban lepuffantottam, hihihi! De hogy kerültek ide a katonák, Sir?

- Ezt magam is szeretném tudni! Igazán nem értem, mi keresnivalójuk lehet egy ilyen elhagyatott helyen. Annyi bizonyos, hogy csodával határos módon mentették meg az életünket.

- Hát ahogy vesszük... - felelte Sam ajkbiggyesztve. - Old Shatterhand, Winnetou és Sam Hawkins csoda nélkül is kivágta volna magát a bajból valahogy. Kissé bánt a lelkiismeret, hogy a ponkák kergetésében nem vettem részt. Ne nyargaljunk a dragonyosok után?

- Minek? Éppen elegen vannak ahhoz, hogy a ponkákat alaposan megleckéztessék.Alighanem így gondolta Winnetou is, mert láttam, hogy Harryval együtt belovagolt a sziklavárba. Menjünk utána, és adjuk meg nagy halottunknak a végtisztességet.

Amikor átevickéltünk a vízi kapun, és az udvar közepére érkeztünk, láttuk, hogy Winnetou és Harry - azon a helyen, ahol a tegnapi tragikus küzdelem lejátszódott - Old Firehand holtteste fölé hajol. A zokogó Harry ölébe vette apja fejét, míg Winnetou a sebét vizsgálta meg. Éppen odaértünk, amikor Winnetou felkiáltott:

- Uff, uff! Nem halt meg! Még él!

Mondanom sem kell, hogy ez a szó valósággal felvillanyozott bennünket - Harry felsikoltott örömében. Rögtön odaszaladtam, és segítettem Winnetounak az eszméletlen ember felélesztésében. Nemsokára boldogan láttuk, hogy Old Firehand kinyitja szemét. Megismerte Harryt, és ajkán halvány mosoly jelent meg, de beszélni nem tudott, s néhány perc múlva újra elájult. Én is megvizsgáltam. A golyó elöl, jobboldalt hatolt a tüdejébe, és a hátán ment ki, súlyos sebet ütve, mely igen nagy vérveszteséggel járt. Állapotát az is súlyosbította, hogy nemrég a vasúti pálya mellett is megsebesült, és még nem nyerte vissza teljesen az erejét. Mindezek ellenére magamévá tettem Winnetou reménységét, aki úgy vélte, hogy ezt a rendkívül szívós természetű embert gondos ápolással még talpra lehet állítani. A nehéz sebet Winnetou kötötte be, én pedig olyan kényelmes fekvőhelyről gondoskodtam számára, amilyet az adott körülmények között készíteni lehetett.

Ezután önmagunkkal is törődhettünk végre. Egyetlen ember sem volt köztünk, aki ne kapott volna kisebb-nagyobb sebeket az utolsó huszonnégy óra alatt, s ha kedvünk nem olyan szárnyaszegett, jót kacaghattunk volna összevissza foltozott ábrázatunkon. Mi még megvoltunk valahogy, de barátaink közül jó néhányan, sajnos, életükkel fizettek azért, hogy nem hallgattak rám.

Déltájban beállítottak a dragonyosok. Teljesen szétverték a ponkákat, s közben egyetlen embert sem veszítettek. A parancsnok szavaiból kiderült, hogy a csapat nem véletlenül bukkant fel a színtéren. Az erődbe jelentés érkezett arról, hogy a ponkák merényletet terveztek a vonat ellen, s ezért a különítmény útra kelt a gazfickók megfenyítésére. A ponkák nyomait követve érkeztek a katonák a táborunk közelében elterülő fennsíkra.

A tiszt most embereinek és lovainak háromnapi pihenőt adott, amelyet a sziklavárban töltöttek el. Egyúttal meghívott bennünket a Wilkes-erődbe, ahol Old Firehand, ha gondosabb ápolásban nem is, de megfelelő orvosi kezelésben részesülhet. A meghívást természetesen örömest elfogadtuk.

Sam Hawkinst mélyen lesújtotta két szeretett barátja, Dick Stone és Will Parker halála. Megfogadta, hogy ezentúl minden ponkát, akivel találkozik, rögtön és szó nélkül az örök vadászmezőkre küld. Ám én egészen másképpen vélekedtem. Végtére is Parrano fehér ember volt, és csak megerősített abban a régi meggyőződésemben, hogy ha az indián gonosz és kegyetlen, annak többnyire a sápadtarcú az oka.