Baudelaire - Verlaine - Rimbaud

A romlás virágai

(antológia)


TARTALOM

BAUDELAIRE, Charles (1821-1867)

ELŐHANG
KAPCSOLATOK
AZ ELLENSÉG
KORÁBBI ÉLETEM
SZÉPSÉG
EXOTIKUS ILLAT
EGY DÖG
DE PROFUNDIS CLAMAVI
ÉJ VOLT, EGY ISZONYÚ ZSIDÓNŐVEL AZ ÁGYON
A BALKON
LEGYEN TIÉD E VERS, HOGY MAJD HA BOLDOGAN
VISSZAHÁRAMLÁS
ESTI HARMÓNIA
MINDENESTÜL
BESZÉLGETÉS
ŐSZI ÉNEK
EGY KREOL HÖLGYNEK
ÁHÍTAT
HÉAUTONTIMOROUMÉNOS
A MACSKÁK
EGY MALABÁR NŐHÖZ
SZÖKŐKÚT
A VAKOK
TALÁLKOZÁS EGY ISMERETLENNEL
A SZÉP CSELÉD, KITŐL FÉLTETTÉL EGYKOR ENGEM
KÖD ÉS ESŐ
PÁRIZSI ÁLOM
AZ UTAZÁS
A SZÖRNY AVAGY EGY HÁTBORZONGATÓ NIMFA DICSÉRETE
HAJNALI EGYKOR
A FELEVILÁG EGY HAJSÁTORBAN
A HOLD JÓTÉTEMÉNYEI



VERLAINE, Paul (1844-1896)


ŐSZI CHANSON
AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM
NAPLEMENTE
MISZTIKUS ALKONYAT
ÉRZELMES SÉTA
HOLDFÉNY
A NAIV FIÚK
A REGGEL LANGYOS ÉS ARANY FÉNYÉBEN ÚSZVA
ÉRZELMES PÁRBESZÉD
MIVELHOGY NŐ A FÉNY
A HOLD A FÁK KÖZT
KANDALLÓ S ESTI FÉNY
NYÁR LESZ TEHÁT
A ZONGORA, MIT GYENGE UJJA CSÓKDOS
ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT
GREEN
AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK
CSAK MENJ TOVÁBB
URAM, SZERELMED MEGSEBESITETT
RAGYOG A JÓ REMÉNY
NAGY FEKETE ÉJ
HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT
A KÜRT SZAVA AZ ERDŐ FELE CSAP
KÖLTÉSZETTAN
ALLEGÓRIA
A LEGYŐZÖTTEK
FÁRADTSÁG
THERE
PÉLDÁZATOK
E KICSI ZUG
BARÁTNŐK A BALKONON
AUBURN
HOGY AGYONÜSSELEK, IDŐ
ARTHUR RIMBAUD-NAK
MONDD CSAK



RIMBAUD, Arthur (1854-1891)


AZ ELSŐ ESTE
OFÉLIA
TÉRZENE
A MEGHÖKKENTEK
ÁLOM, TÉLIRE
A VÖLGY ALVÓJA
A ZÖLD HORDÓBAN
A KIS HAMIS
KÓBORLÁSAIM
A PÁRIZSI ORGIA AVAGY PÁRIZS ÚJRA BENÉPESÜL
TETŰKERESŐK
A RÉSZEG HAJÓ
A MAGÁNHANGZÓK SZONETTJE
A HOLLÓK
IFJÚ HÁZASOK
AZ ÉHSÉG ÜNNEPEI
SZÉGYEN
ANTIK
INDULÁS
MUNKÁSOK
MISZTIKUM
HAJNAL
VIRÁGOK
DELÍRIUMOK
A szó alkímiája
Dal a legmagasabb toronyról
Éhség


BAUDELAIRE. Charles



ELŐHANG

Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.

És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;
ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.

Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten,
a Sátán s álmot ád, mely romlással marat,
s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat,
párává lobban el az alkimista-üstben.

Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!
Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,
s mindennap közelebb az alvilági táj,
hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.

Mint züllött részeges, ha némi női roncsot,
vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,
titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,
facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot.

Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó,
agyunkat démonok raja lepi tele,
s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele,
mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge
ha víg ábráikat eddig nem hímezék
sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,
azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány
keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,
mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,
bűneink átkozott állatkertjét rutítván,

van még egy - ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott?
Ez, bár alig mozog és ordítani rest,
romokba döntené a földet örömest,
s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:

az Únalom! - szemén rest könny ragyog kövéren,
huká-t pöfékel és bitók felé mered:
finom szörny! ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm - képmásom - bús fivérem?

Tóth Árpád fordítása


KAPCSOLATOK

Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

Szabó Lőrinc fordítása


AZ ELLENSÉG

Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt,
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.

S elértem végre így a Gondolatnak őszét;
most kéne fogni már ásót és gerebent,
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.

S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan
ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág? -

Óh, kín! óh, fájdalom! - Létünk az óra őrli
s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág,
vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni.

Babits Mihály fordítása


KORÁBBI ÉLETEM

Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,
száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,
s pilléreik között az este fekete
barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.

Az ár-apály a menny képét dajkálta, de
zenéjében, az ős, mindenható dalokban,
ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban,
az égő alkonyat, szemeim öröme.

Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, szines kép,
ott éltem, víz, azúr és ragyogás között;
homlokom meztelen, illattal-öntözött

rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték,
s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet
a bús titok, amely úgy gyötri szívemet.

Szabó Lőrinc fordítása


SZÉPSÉG

Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom,
s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,
poétákat felém dús szerelemre ránt,
mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.

Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,
kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;
a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;
és orcám sohse sír és sohse mosolyog.

Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,
és büszke szobrokat idéz minden redőm,
tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,

s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:
mert minden bús dolog szépülve tündököl föl
e két nagy és finom, örök fényű tükörből!

Tóth Árpád fordítása


EXOTIKUS ILLAT

Ha langyos őszi est kéjén szemem lezárúl
és szívemig szivom keblednek hév szagát,
elém boldog sziget tárja dús évszakát,
hol izzó nap tüzén egyhangú, halk sugár hull.

Egy lusta partvidék, hol a sok furcsa fárúl
ős hév lankasztja a gyümölcsök telt sokát,
edzi a férfiak ideges derekát,
s fényén a nők szeme döbbentő nyíltra tárúl.

Óh, így, míg illatod lágyabb égaljra hajt,
tág öblöt látok én, árboc- és vitorla-rajt,
mely fáradtan pihen, sós hab közt messzi ringván, -

zöld tamariszkliget lehe a légbe gyűl,
s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám,
s a matrózok dala lelkemben elvegyűl.

Tóth Árpád fordítása


EGY  DÖG

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
   melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
   váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
   mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
   kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
   úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
   azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
   nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
   azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
   folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
   másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
   s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
   sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
   mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
   ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
   kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
   a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
   nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
   lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
   ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
   te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
   az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
   s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
   vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
   elrothadt szerelmeimet!

Szabó Lőrinc fordítása


DE PROFUNDIS CLAMAVI

Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok,
az örvényből: ide, ide zuhantam én.
Zord táj, szűk láthatár nehezedik körém,
s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok;

félévig nap süt, óh, melegnélküli fény,
a másik féléven át sötét fed, örök éjfél;
meztelenebb ez a világ a sarkvidéknél;
se állat, se patak, se erdő, se növény!
Nincs hát, nincs borzalom, amely túltenne dermedt
dühén ennek a jég-napos, vad végtelennek,
s ezen a megujúlt fekete káoszon.

Boldogabb nálam a leghitványabb barom:
irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet,
olyan lassan pereg orsaja az időnek!

Szabó Lőrinc fordítása


ÉJ VOLT, EGY ISZONYÚ ZSIDÓNŐVEL AZ ÁGYON

Éj volt, egy iszonyú zsidónővel az ágyon
nyújtóztam, mint hideg halotthoz bújt halott,
s a fizetett gyönyör mellett felragyogott
a szomorú szépség, kire hiába vágyom.

Elmerengtem azon a büszke tisztaságon,
láttam a bájt s erőt, szeme fegyvereit,
s haját, mely illatos, dús sisakká szökik,
és emlékével is felgyújtja régi vágyam.

Mert rád, dicső, terád lett volna még tüzem,
s lábadtól fekete fürtjeidig lobogva
burkollak százezer, mélységes, puha csókba,

ha egyszer, este, óh, úrnőm, te szívtelen,
csak egy igazi könny, lelkedbe lopva gyászát,
tompítja szemeid jéghideg ragyogását!

Szabó Lőrinc fordítása


A BALKON

Emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő,
te, minden drága kéj, te minden szent szabály!
Hívd: és a múlt ködén csókunk szépsége túlnő:
a méla kályhatűz, a bűvös esthomály -
emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő!

Gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén,
a balkonunk estelét a rózsaköd beszőtte,
mily lágy volt a szived! s ott mily kéjt leltem én!
Nem múló dolgokat fontunk szelíd beszédbe,
gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén.

Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!
Mily nagy mélység a tér! mily hősi úr a szív!
Éreztem, legdicsőbb úrnőm, kebledre hajlón,
hogy véred illata, mit cimpám fájva szív.
Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!

Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj,
de a homályon át szemem szemedre lelt még,
ittam lehelleted - óh, drága mérgü kéj! -
s fivéri kezeim alvó lábad ölelték.
Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj.

Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol,
idézve múltamat, mely térdeidre hullt.
Édes szépségedet hol is keresni máshol?
Hisz enyhe tested és lágy szíved: ez a múlt!
Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol.

Ti eskük, illatok, sok végnélküli csók!
Óh, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény?
s keltek-e, mint napok, új égre gyulladók,
a roppant tengerek hűs mélyén megfürödvén?
- Óh, eskük, illatok, sok végnélküli csók!

Tóth Árpád fordítása


LEGYEN TIÉD E VERS, HOGY MAJD HA BOLDOGAN

Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan
nevem jövő korok partját eléri zengve,
s a földi agyvelők esténként elmerengve
fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,

emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,
kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;
titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,
kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;

te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel
a magas egekig más, mint én, nem felel,
- óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal

tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,
ám a buták előtt vad vagy és keserű, -
éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!

Tóth Árpád fordítása


VISSZAHÁRAMLÁS

Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szivedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, büvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

Szabó Lőrinc fordítása


ESTI HARMÓNIA

Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
ontja minden virág a szent tömjénszagot;
járják az est legét a hangok s illatok;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!

Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...

Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...
Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

Kálnoky László fordítása


MINDENESTÜL

A Démon bús, magas szobámba
ma reggel látogatni jött
és megkisérteni kivánva
szólt: "Valld be mindenek fölött,

az ezer édes, szép dolog közt,
miből varázsa összenő,
sötét és rózsaszín tagok közt,
melyekből áll a drága nő,

melyik a legszebb?" - S válaszoltam
a Kárhozottnak akkor én:
"Mert benne minden drága balzsam,
semmi se szebb a többinél.

Hol kéjek intenek sereggel,
a mámor okát ne keresd:
ő elvakít, miként a Reggel,
és megvigasztal, mint az Est.

Teste finomabb szálu hímzés,
sokkal nagyobb  harmónia,
hogysem a gyarló, vak elemzés
figyeljen akkordjaira.

Óh, rejtelem! hogy minden érzék
általa eggyé olvadott:
lehellete zenét zenél szét,
mint hangja édes illatot!"

Babits Mihály fordítása


BESZÉLGETÉS

Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy,
de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap,
s ha visszafut, maró emlékü számadásnak
itt marad ajkamon a keserű iszap.

Ájuló keblemet hiába tapogatja,
barátnőm, a kezed; roncs az, dobogni rest:
szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma.
Megették szivem az állatok; ne keresd.

Palota volt szivem, s a tömeg összeköpdös,
és most itt tombol, öl, iszik és acsarog.
- Tárt kebledről milyen parfőm felhője röpdös!

Lelkek vad ostora, Szépség, te akarod!
Mint ünnep, égsz, ragyogsz: jöjj, óh tűz-szemű zsarnok,
gyújtsd fel a szemetet, mit meghagytak a barmok!

Szabó Lőrinc fordítása


ŐSZI ÉNEK

                        1 Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s visszhangosan dördűl a kövezet.

Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt; ma ősz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.                         2 Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
csak a napot, amely a tengeren ragyog.

De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre,
még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
vagy őszi glória tűnő életemen.

Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó szelíd és sárga sugarát!

Szabó Lőrinc fordítása


EGY KREOL HÖLGYNEK

A parfőmös hazán, hol enyhe nap bizserget,
s a hajló lombivek tüze bíborparázs,
s a szemre lusta kéjt a pálmák búja perget,
kreol nőt láttam én, ki csupa új varázs.

Arca sápadt s meleg és kábulatba kerget
barna nyakán a lágy, kényes, finom vonás;
mint karcsú nagy vadász, barangolja a berket,
mosolya nyugalom és szeme hallgatás.

Úrnőm, honunkba jöjj el, mely az örök gloire-é,
a Szajna partja vár s a kedves, zöld Loire-é,
s mely antik kúriák dísze lehetne, vidd

szépséged versirók közé, hogy árnyas csendben
hajtson szonetti rajt szivük s hűségesebben
imádják nagy szemed, mint néger rabjaid.

Tóth Árpád fordítása


ÁHÍTAT

Én drága Bánatom, légy jó, nyugton maradj ma.
Az Alkonyt hívtad, ím leszállt, itt van, fogadd:
setét legét a halk városnak leplül adja
és békét hint emitt, amott meg gondokat.

Most, míg a csőcselék szivét kínnal maratja
a mord hóhér, a Kéj s vad ostort bontogat,
a rossz dáridón a nép az únt csömört aratja,
add, Bánatom, kezed: hagyd a bolondokat.

Jer! Nézd, lehajlanak holt éveink az égi
erkélyekről, fakó ruhájuk selyme régi;
mély habból mosolyos Megbánás ring ma fel;

egy vén híd-ív alá a Nap holtan zuhan már,
s Keletre hömpölyög hatalmas gyászlepel:
ott - hallod, édesem? - a csöndes Éj suhan már...

Tóth Árpád fordítása


HÉAUTONTIMOROUMÉNOS

                                 J. G. F.-nek    

Megütlek, mint tagló a barmot,
düh s gyűlölet nélkül; ahogy
Mózes a sziklára csapott!
- S hogy pillád kútja hűtse zsarnok

Szaharámat, kipréselem
szemedből vizeit a kínnak:
reményvitorlás vágyaim vad
hajója sós könnyeiden

nagy és szabad tengerre lendűl,
s zokogásodtól részegen
úgy visszhangzik majd a szivem,
mint dob, mikor rohamra perdűl.

Vagy nem torz akkord vagyok-e
az isteni szimfóniában
a Gúny miatt, melynek falánkan
ráz és marcangol a dühe?

Sötét mérge bennem a vér! A
hangomban ő rikoltozik!
A kárhozott vagyok, akit
tükrének használ a Megaera!

Az arc vagyok és az ököl!
A tőr s a seb, melybe a tőr csap!
A kerék s a kerékbe tört tag
és a hóhér és akit öl:

saját vámpírom - a valódi
nagy árvák egyike, kire
örök kacajt mért végzete,
s aki már nem tud mosolyogni!

Szabó Lőrinc fordítása


A MACSKÁK

A lázas szeretők és a szigoru bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.

A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet;
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.
Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örök álom deleje fog.

Ölükből bűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint fínom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.

Szabó Lőrinc fordítása


EGY MALABÁR NŐHÖZ

Lábad, akár kezed, finom s a legfehérebb
irígy csípőket is nagy csípőddel feléred;
értő müvésznek a te tested enyhe, szép,
bársonyos nagy szemed bőrödnél feketébb.
Hol Isten alkotott, a forró, kék vidéken
dolgod ügyelni, hogy urad pipája égjen,
palackra szedni az illatos, friss vizet,
űzni a szúnyogot, ha az ágynál zizeg,
s menni, ha zenditi a hajnal a platánfát,
bazárba s venni ott ananászt és banánát.

Egész nap meztelen lábbal jársz szabadon,
míg régi, idegen dallam zsong ajkadon;
s ha szállni látod a skárlátköpenyü estet,
gyékényes ágyadon szelíden dől le tested,
álmod úgy leng körűl, mint víg kolibrihad
s mindig virágos és bübájos, mint magad.

Boldog gyerek! miért vágyol bús frank hazánkba,
hol a sürű lakost a szenvedés kaszálja?
Mi vonz, hogy sorsodat vad matrózkarra bízd
s itthagyd örökre a sok kedves tamariszt?
Tested, melyet csupán félig takar a lenge
muszlin, a hó s a dér honában dideregne,
visszasírnád a tűnt, édes, szabad időt,
ha a barbár füző börtönözné csipőd
s kenyérért kellene tallóznod a galád sárt,
idegen illatú bájakkal csapni vásárt,
míg lesné bús szemed a szennyes ködön át
a messzi kókuszok szétrezgő fantomát!

Tóth Árpád fordítása


SZÖKŐKÚT

Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.

   Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
   melyekre Phébe hinti
   ezer szinét;
   nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Így a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.

   Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
   melyekre Phébe hinti
   ezer szinét;
   nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Te, kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.

   Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
   melyekre Phébe hinti
   ezer szinét;
   nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Babits Mihály fordítása


A VAKOK

Nézd őket, lelkem; oly ijesztő, bús csapat!
Mint furcsa bábok, a mosolyt ajkadra lopják.
Holdkórosak gyanánt járnak s mélázva dobják
nem tudni, hogy hová, vak pillantásukat.

Szemük, honnan kiszállt, eltűnt az égi szikra,
minthogyha messze, fel, meredne, ég felé,
sohase láthatod a kövezet fölé
hajolva zord fejük lecsüggni vállaikra.

Így járják éjüket, a nagy sötét gödört,
amely az örök Csönd testvére. Zúg, süvölt
a Város, zeng, kacag; s vakon e vad zenében

én is, az iszonyig keresve a gyönyört,
tántorgok, mint ezek; de jobban meggyötört
szívvel kérdem: "Vakok, mit lestek ott az égen?"

Babits Mihály fordítása


TALÁLKOZÁS EGY ISMERETLENNEL

A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
Mély gyászban karcsu hölgy, arcán szent szenvedéssel
suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
görbedve, mint különc, ittam én, elbüvölt,
a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

Egy villám... s újra éj! - Óh, illanó csoda,
kinek tekintete lelkem újjászülötté
igézte - az örök időn látlak-e többé?

Másutt - óh, messze majd! későn! talán soha...
Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
Te, kivel - s tudtad ezt! - lehettem volna boldog!

Babits Mihály fordítása


A SZÉP CSELÉD, KITŐL FÉLTETTÉL EGYKOR ENGEM

A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem,
most álmát gyenge gyep alatt alussza csendben.
Vihetnénk néki pár virágot, angyalom!
A holtak, a szegény holtak búsak nagyon
s ha október szele, öreg fák tördelője,
sírjukon zordonan lehell a néma kőre,
az élőket bizony rosszaknak vélhetik,
kik testüket meleg ágyban melengetik,
míg ők, lélekmaró fekete álmodásban,
nem szép társ oldalán, nem drága csacsogásban,
de féregjárta bús vázak, a föld alatt,
érzik szivárgani csontjukra a havat
s folyni a századot, míg tépett síri fátyluk
meg nem ujítja fenn se barát, se családjuk.

Ha egy este, mikor kályhánkban ég a láng,
meglátnám őt a vén karszékből nézni ránk;
ha egy decemberi kékhideg éjszakában
lelném guggolva nagy szobánknak egy zugában,
komolyan, mint anyát, ki sírból kelt elő
s ki megnőtt gyermekét mégegyszer látni jő:
mit mondhatnék neki e néma fájdalomra,
látva, hogy nagy szeme könnyeit egyre ontja?

Babits Mihály fordítása


KÖD ÉS ESŐ

Óh, őszutók, telek, sara a kikeletnek,
altató évszakok! dicsérlek és szeretlek,
amiért szomorú agyamat-szívemet
légies sírral úgy körűllebegitek.

Egy nagy síkon, ahol téli vihar diderget,
s hosszú éjeken az érckakas mind rekedtebb,
lelkem, melyre alig hat tavasz és meleg,
most hollószárnyakon hasítja az eget.

Semmi sem édesebb, ha a gyász keze dúlja
régóta a szivet és zúzmara lepi,
óh sápadt évszakok, égövünk urai,

mint fakó éjetek állandó, mély borúja,
- vagy, máskor, kettesben, holdtalan éjszakán
elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán.

Szabó Lőrinc fordítása


PÁRIZSI ÁLOM

               Constantin Guys-nek                             1 A szörnyü táj, melyhez hasonlót
ember nem látott sohasem,
még reggel is, bár szertefoszlott,
üdíti a képzeletem.

Csoda az álom, érthetetlen!
Különös szeszély vezetett
és képemből számkivetettem
a rendetlen növényzetet,

és, mint zsenimre büszke festő,
élveztem roppant vásznamon,
hogy a víz és érc s a nemes kő
úgy részegít s oly monoton.

Lépcsők és árkádok tolongó
bábele volt e palota,
matt vagy barna aranyban omló
zuhogók s medencék sora;

és szakadó nagy vízesések
kristályfüggönyként nehezen
csüngtek alá vakítva részeg
káprázatú érc-hegyeken.

Oszlopok állták körbe, nem fák,
a mélyen alvó tavakat
és vizükben gigászi nimfák
nézték magukat álmatag.

Nagy vizek nyúltak szerte, kéken,
zöld s rózsa partok közt, ezer
s ezer mérföldnyi messzeségben,
s a végtelenben vesztek el:

hallatlan drágakövek voltak
s bűvös hullámok: mind csupa
óriás jéglap, egybeolvadt
képek s tükrök káprázata!

Gondtalan és néma közönyben
bő-urnás égi Gangeszek
ürítették gyémántözönben
dús örvényükbe kincsüket,

s én, tündérálmok épitésze,
drágakő-alaguton át
vezettem, szívem örömére,
egy megfékezett óceánt;

s minden, még a fekete szín is
villózva égett és hevűlt;
a vizek glóriája Írisz
fénykristályává merevűlt.

Egyébként semmi fény felülről,
se alkonyat, se csillagok:
az egész varázstáj belülről
s egyéni tűzben ragyogott!

És (szörnyü újság: a szem ittas
s hang nincs egyetlen rezdület!)
e sok mozgó csoda felett az
öröklét csöndje lebegett.                         2 Felnéztem... A fény még zsibongott...
S láttam, odúm mily nyomorúlt,
s éreztem, hogy az átkozott gond
tőre megint szivemre sújt;

síri szózatával az óra
brutálisan delet ütött,
s a fekete ég gomolyogva
szállt a dermedt világ fölött.

Szabó Lőrinc fordítása


AZ UTAZÁS

               Maxime du Camp-nak    

                           1 A kisdiák mereng mappán és tarka képen
s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,
és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
ringatva végtelen lelkünk véges vizen.

Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;

hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!

                           2 S mi csak forgunk, iszony! és ugrunk, meggyötörve,
mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz
a vad Kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe
a vágtató Napok csóváival csigáz.

Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,
s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!
De az Ember elé remény reményre csillan
s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába
vágyik s fedélzetén hang zendül: "Part!" - s a hírt
a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:
"Üdv! hírnév! szerelem!" - s fúj, poklok! itt a szirt!

Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,
ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,
felé a képzelet dús orgiákra lendűl,
de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.

Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa
Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?
Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,
és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.

Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,
még légbe szimatol és szeme hályoga
Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,
hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.

                           3 Ti csodás utasok! hadd olvasunk ma drága
meséket szemetek tengermélyeiben!
Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,
hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.

Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon!
Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,
dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon,
mit emlékeitek látköre keretez.

Mi mindent láttatok?

                           4               "Láttunk csillagvilágot,
hullámokat, sivó homok síkságait,
s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,
úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.

A nap dicső tüze a lila óceánon,
s dicsőült városok a húnyó nap tüzén,
felgyújtották szivünk, hogy elmerűlni vágyjon
vad láza, hol felé hívón zendűl a fény.

Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát,
de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,
mint azok, miket a felhők szeszélye formált.
És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!

- A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb.
Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör,
s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,
ágad a nap felé még közelebbre tör!

Meddig nősz, szörnyü fa? sudárod buja kedve
ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,
sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,
fivérek, akiket vonz minden messzi szép!

Köszöntöttünk ezer orrmányosan iromba
bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,
sok remek palotát, hol a tündéri pompa
bús vággyal rontaná minden bankárotok;

ruhákat, melyeket látni is mámorító,
nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,
tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó...

                           5 S tovább, mit még? tovább!

                           6                              "Óh, gyermeki agyak!

Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot,
mely keresetlen is mindíg szemünkbe tűnt,
míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,
láttuk az örökös, únott látványt, - a Bűnt:

a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel
mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,
s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,
bár rabok rabja és a szenny közt förtelem;

hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és
ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;
zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és
népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;

láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez,
egekre kúszni bús ostromra; szenteket,
kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez,
kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;

láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja,
az Emberfaj, amely máig sem változott,
duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:
- »Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!«

S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját,
kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,
s maguk az Ópium roppant ölébe adják!
- Ez az örök körút a földgömb szűk porán..."

                           7 Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak!
Ma, tegnap, holnap és örökre a világ
egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,
unalom-sivatag fájó oázisát!

Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni,
menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl,
s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,
az Időt! Jaj, de hány lohol szünetlenűl:

bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak,
nekik már se vasút, se hajó nem elég
az átkos Bajvivó elől elfutni! s vannak
kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.

Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor,
megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!
S mint mikor kínai vizekre vont a bátor
vágy, s néztük a habot, s a szél hajunkba fútt,

megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja,
s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.
Hallga! figyeljetek az édes, bús danára,
ezt zengi: "Erre mind, aki enni kiván

lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje,
amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,
jertek, halk s különös mámorral a szivekre
csak itt vár a soha nem szűnő délután!"

S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb,
holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk,
"Elektrádhoz evezz! itt megfrissül a szíved!" -
zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.

                           8 Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra,
óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!
Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,
tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!

Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!
Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,
örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!

Tóth Árpád fordítása


A SZÖRNY AVAGY EGY HÁTBORZONGATÓ NIMFA DICSÉRETE

                  1 Bizony nem vagy te, drágaságom,
Veuillot-nak zsenge szűze rég.
Tréfa, szerelem, dínom-dánom
rotyog benned, öreg fazék!
Odavan hamvad, drágaságom,

vén infánsnőm! De legalább,
hála hóbortos útjaidnak,
megszerezted a patinát,
a dolgokért, mik bár avittak,
de csábosak is legalább.

Jómagam nem tartom sivárnak
fanyar-szép negyven évedet;
érett gyümölcsű Ősz, imádlak,
unlak, virágos Kikelet!
Nem! te sosem látszol sivárnak!

Vázad a ritka kellemek,
a furcsa báj tárháza nékem,
és különös fűszert lelek
két sótartód mély üregében;
vázadban ritka kellemek!

Ördög vigye az ostobákat,
minden dinnye- s tökkedvelőt!
Kulcsánál Salamon királynak
Kulcscsontod sokkal megnyerőbb,
és sajnálom az ostobákat!

Hajad, mint sötétkék sisak,
marcona homlokodra ráhull,
hol alig van pír s gondolat,
s végződik szétbomolva hátul,
mint lófarokban kék sisak.

Szemed mint iszapos morotva,
hol lámpafény bolyong le-fel,
s festett arcodban felragyogva
pokoli villámot lövell!
Szemed sötét, mint a morotva!

A megvetés, a bujaság
keserű ajkadon kihívó;
igéri az Édent magát,
vonzó s egyben visszataszító.
Mily megvetés! mily bujaság!

Lábad, ez az inas, szikár láb
a tűzhányók ormán tapos,
s a kánkánt fékevesztve járnád,
bár hó hull s erszényed lapos,
A lábad inas és szikár láb;

forró bőröd már nem üdébb
cserzett képű zsandárokénál,
nem tudja, mi a veriték,
s szemed se tud könnyezni rég már.
(S bőröd nekem annál üdébb!)                   2 A pokolba tartasz, te balga!
Mennék veled én is, de hát
félek, nagyon is fölkavarna
ez az ijesztő gyorsaság.
Szállj hát magad pokolra, balga!
Vesém, tüdőm, térdem ma már
nem enged buzgó hódolatra
ama Nagyúrhoz, mint dukál.
"Ó, jaj be kár!" - ezt mondogatja
vesém s térdhajlatom ma már.

Ó, be hiányzik az a látvány,
a híres feketemisék,
hol kéneset durrant a Sátán,
s te csókolod az ülepét!
Ó, be hiányzik ez a látvány!

Fenemód szomorú vagyok,
mert nem lehetek fáklyatartód
s neked már nem szolgálhatok,
pokoli fáklya! Lásd magad, hogy
mennyire szomorú vagyok,

mivelhogy régóta szeretlek,
s logikusan! Mert úgy igaz:
a Rossznak is csak krémje kellett,
és szörny, ki ízig-vérig az,
szeretőül! vén szörny, szeretlek!

Kálnoky László fordítása


HAJNALI EGYKOR

Végre! egyedűl! Már csak néhány kései és fáradt fiáker robogása hallatszik. Ha a nyugalom nem is, néhány órára miénk lesz a csönd. Végre! megszűnt az emberi arc zsarnoksága, és most már csak saját magamtól fogok szenvedni.

Végre! szabad tehát elernyednem a homály fürdejében! Mindenekelőtt két fordítás a záron. Úgy érzem, e kettős kulcsfordulat növeli a magányomat, és erősíti a torlaszokat, melyek ténylegesen elzárnak a világtól.

Szörnyű élet! Szörnyű élet! Összegezzük a napot. Találkoztam néhány íróval, egyikük megkérdezett: eljuthat-e az ember Oroszországba szárazföldi úton (nyilván szigetnek gondolta Oroszországot); nemesen vitatkoztam egy folyóirat szerkesztőjével, aki minden ellenvetésemre azt válaszolta, hogy: "Ez a lap a becsületes emberek pártján áll", ami annyit jelent, hogy a többi lapot mind gazember szerkeszti; köszöntem húsz embernek, tizenötöt nem ismerek közülük; kézfogásokat osztogattam ugyanilyen arányban, mégpedig a nélkül az óvintézkedés nélkül, hogy kesztyűt vásároltam volna; az időt agyonütni, egy zápor alatt, felmentem egy kötéltáncosnőhöz, az arra kért, hogy tervezzek neki Vénustre-jelmezt; tisztelegtem egy színigazgatónál, aki, miközben lerázott, így szólt hozzám: - "Talán jól tenné, ha Z... úrhoz fordulna; valamennyi szerzőm közül ő a legnehézkesebb, legbutább és leghíresebb; vele talán elérne valamit. Keresse föl, s aztán majd meglátjuk"; eldicsekedtem néhány ocsmány cselekedettel, melyet sohase követtem el, és letagadtam, gyáván, néhány gonosztettet, amit gyönyörrel végrehajtottam; a kérkedés vétke ez, bűn az emberi önérzet ellen; megtagadtam egy csekély szolgálatot egy barátomtól, és ajánló levelet írtam egy hétpróbás gazembernek; huhh! vége a beszámolónak?

Elégedetlenűl mindennel és elégedetlenűl magammal, szeretném megváltani magamat és büszkélkedni egy kicsit az éji csöndben és magányban. Lelkei azoknak, akiket szerettem, lelkei azoknak, akiket megénekeltem, erősítsetek, gyámolítsatok, távolítsátok el tőlem a hazugságot és a világ rontó gőzeit; te pedig, Uram-Istenem, add kegyelmedet, hogy írhassak még néhány szép verset, amellyel bebizonyítom saját magamnak, hogy nem vagyok az utolsó az emberek között, hogy nem vagyok alábbvaló azoknál, akiket megvetek.

Szabó Lőrinc fordítása


A FELEVILÁG EGY HAJSÁTORBAN

Hadd szívjam be, hosszan, a hajad illatát, hadd mártsam bele teljesen az arcomat, mint forrás vizébe a szomjazó, és hadd lengessem meg a fürtjeidet, mint illatos zsebkendőt; emlékeket szórok velük a levegőbe.

Csak tudhatnád mindazt, amit látok! mindazt, amit érzek! mindazt, amit hallok a hajadban! Az én lelkem az illaton utazik, ahogy másoké a muzsikán.
Egész álomvilágot zár magában a hajad: tele van árbocokkal és vitorlákkal; nagy tengereket zár magába, kalandos szelei kedves égtájak felé sodornak, ahol kékebb és mélyebb a menny, ahol gyümölcs, lomb és emberi bőr illatosítja a levegőt.

Kikötőt látok a hajad tengerében: mélabús dalokkal és minden nemzet erős fiaival nyüzsög, és mindenféle alakú hajókkal - finom és bonyolult építményük fölrajzolódik a végtelen égre, ahonnan örök forróság dől.

Simogató hajadban újraélem a hosszú órákat, melyet egy kabinban töltöttem, a pamlagon, egy szép hajóban: virágcserepek és üde párolóedények közepette észrevehetetlenűl ringatta az időt a kikötő hullámzása.

Hajad égő tűzhelyében dohányszagot szívok, mely ópiummal és cukorral keveredik; hajad éjszakájában újra fölragyog előttem a trópusi azúr végtelene; hajaddal-pelyhes tengerpartokon a kátrány, a mosusz és a kókuszolaj illatkeveréke részegít.

Hadd harapjam, soká, súlyos és fekete fürtjeidet. Amikor  rugalmas és lázadó hajadat harapdálom, úgy érzem: emlékeket eszem.

Szabó Lőrinc fordítása


A HOLD JÓTÉTEMÉNYEI

A Hold, aki maga a szeszély, benézett az ablakon, míg bölcsődben aludtál, és így szólt magában: "Ez a gyermek tetszik nekem."

És puhán leszállt felhőlépcsején és nesztelenül átlépett az üvegtáblákon. Aztán, hajlékonyan és gyöngéden, mint egy anya, rád borúlt, és arcodra rakta a színeit. Szemed azóta zöld, és rendkívül sápadt az arcod. Ettől a látogatótól nyílt oly különlegesen nagyra a szemed; ő pedig gyöngéden átfogta a torkodat, s azóta folyton sírni szeretnél.

Szikrázó örömében a Hold ezalatt az egész szobát valami foszforeszkáló levegővel, valami csillámló méreggel töltötte be; és ez az eleven fény gondozott, és azt mondta: "Mindig bűvölete alatt maradsz a csókomnak. Szép leszel, ahogyan az nekem tetszik. Szeretni fogod, amit én szeretek, és ami engem szeret: a vizet, a felhőket, a csöndet, az éjszakát; a mérhetetlen és zöld tengert; az alaktalan és sokalakú vizet; a helyet, ahol nem leszel; a férfit, akivel nem ismerkedtél meg; a szörnyeteg virágokat; az illatokat, melyek önkívületbe sodornak; s macskákat, melyek a zongorákon ájulnak, és rekedt és édes hangon nyöszörögnek, akár a nők!

És szeretni fognak az én szerelmeseim, és körűludvarolnak az én udvaroncaim. Királynője leszel a zöldszemű férfiaknak, akiknek torkát szintén átfogtam éjszakai simogatásaim során; királynője leszel azoknak, akik szeretik a tengert, a mérhetetlen, viharzó és zöld tengert, az alaktalan és sokalakú vizet, a helyet, ahol nincsenek, a nőt, akit nem ismernek, a baljós virágokat, melyek egy ismeretlen vallás tömjénfüstölőihez hasonlatosak, az illatokat, melyek megzavarják az akaratot, és a vad és kéjes állatokat, őrületük jelképeit."

És ezért feküszöm most, átkozott, drága, elkényeztetett gyermekem, a lábaidnál, egész lényedben a félelmes Istenségnek, a végzetes keresztanyának, mindazok méregkeverő dajkájának visszfényét keresve, akik holdkórosak.

Szabó Lőrinc fordítása


VERLAINE, Paul



ŐSZI CHANSON

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

Tóth Árpád fordítása


AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM

E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

Tóth Árpád fordítása


NAPLEMENTE

Hűs esthajnali
fényt a róna kap,
immár hajlani
kezd s borong a nap,
búm halk ajkai
hűs dalt zsonganak,

mely ringatva rí,
míg borong a nap.
S bíboran, busan
mint most a homok-
rónán nap zuhan,
furcsa fantomok:
száz álmom suhan
s tűnik és lobog,
mint most a homok-
rónán nap zuhan...

Tóth Árpád fordítása


MISZTIKUS ALKONYAT

Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárúl, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
- tulipán, liliom, dália, mák -
kavarja a hímzést s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom-
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
- tulipán, liliom, dália, mák
parfűmjét - hogy érzékeimbe szálljon
s ájúlt agyamba lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.

Szabó Lőrinc fordítása


ÉRZELMES SÉTA

Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a fűzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták -
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.

Szabó Lőrinc fordítása


HOLDFÉNY

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

Szabó Lőrinc fordítása


A NAIV FIÚK

A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak
csatájában, az út s a szél szerint, bizony
néha a boka is előtünt - óh, nagyon
ritkán! - de már ez is öröme volt a napnak.

Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld
homályban szúnyogok fulánkja simogatta,
s villant ilyenkor a vakító váll, riadva,
s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.

S leszállt az est, az ősz, sejtelmes esti óra:
karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag,
s oly izgató szavak hagyták el ajkukat,
hogy lelkünk remegő csodálkozás azóta.

Szabó Lőrinc fordítása


A REGGEL LANGYOS ÉS ARANY FÉNYÉBEN ÚSZVA

A reggel langyos és arany fényében úszva,
harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza,
s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
Kószálni indulok most céltalan: tovább
a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
a pázsitos uton, melyet éger szegélyez.
Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
Mély csönd.
            Az álmodót úgy vonzza itt e tájék
szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd,
hótiszta látomás - megzendül s földereng még,
s kit költő álmodik s a férfiképzelet
idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.

Szegzárdy-Csengery József fordítása


ÉRZELMES PÁRBESZÉD

A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhant át az éjszakán.

Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.
A vén parkban didereg a magány,
s multat idéz két boldogtalan árny.

- Gondolsz régi mámorunkra szerelmem?
- Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

- Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? - Nem.

- Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! - Lehet, hogy az volt.

- És kék az ég s a remény végtelen.
- A remény eltünt, egünk fénytelen.

Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

Szabó Lőrinc fordítása


MIVELHOGY NŐ A FÉNY

Mivelhogy nő a fény, mivelhogy itt a hajnal,
mivel, bár eddig úgy bújt tőlem, a remény
fordul megint felém, ki hívom bús ajakkal,
mivel, úgy látszik, mind e boldogság enyém,

vége most, vége a gyászos gondolatoknak,
vége a lidércnek, s főképp, ah! vége a
szájbiggyesztő gúnynak, s a szavaknak, melyek csak
a léleknélküli szellem diadala.

El veled, feszülő ököl s harag a sok rossz
s buta ember miatt, aki belénk botol;
el, bosszú s rágalom, te gyalázat, te mocskos!
el veled, feledést hazudó alkohol!

Mert, hogy egy drága Lény áldásában felém tör
újra a fény s áthat éjsötét kínomon,
az első és örök szerelem szent kegyéből
csak a jóságot és a mosolyt akarom,

azt, szelíd tűz-szemek, általatok vezetve,
s általad, kéz, melyben remegni fog,
hogy büszkén léphessek jövő utamra, fedje
bár moha, vagy fedjék sziklák és kavicsok;

igen, büszkén s csöndben akarom róni végűl
s máris, mely vezet, a jó cél ösvényeit
vad vágyak s omlások dühe és kínja nélkül:
ez a dolgom s a sok víg csata boldogít.

És mert könnyebb, ha zeng, a lassú út s az élet,
egyszerű dalokat dalolok majd, s hiszem,
hogy Őneki se lesz ellenére az ének;
s más Éden igazán nem kell többé nekem.

Szabó Lőrinc fordítása


A HOLD A FÁK KÖZT

A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek...

Ó, hogy szeretlek.

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyu füzet;
szél jaja rezzen...

Álmodj, szerelmem.

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...

Isteni óra!

Szabó Lőrinc fordítása


KANDALLÓ S ESTI FÉNY

Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben;
felkönyökölni és álmodni, elbüvölten;
egymásba mélyedő szemek szent mosolya;
a könyv becsukva, és gőzölög a tea;
érezni, boldogan, hogy az est elköszön már;
a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már
a mennyegzői árny s az édes-édes éj -
annyi halogatás után a szenvedély
óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz:
únja a heteket s minden napot megátkoz!

Szabó Lőrinc fordítása


NYÁR LESZ TEHÁT

Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;

A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;

s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.

Szabó Lőrinc fordítása


A ZONGORA, MIT GYENGE UJJA CSÓKDOS

A zongora, mit gyenge ujja csókdos,
   a rózsaszürke estbe felragyog,
és egy dal ébred, fájó és bolondos,
   a szárnya surran és beszél-gagyog,
bolyong, zokog és sír és meg-megáll,
hol csendesen az ő parfüme száll.

Miért ez az együgyű, édes ének,
   mely altatgatja álmatlan szivem?
Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek,
   és mit akarsz, hogy félve, szeliden
kiszállsz az ablakon és hallgatag
meghalsz a fák között a kert alatt?

Kosztolányi Dezső fordítása


ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT

Óh lelkem, mennyi bánat ért
egy asszonyért, egy asszonyért.

Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig szivemmel messzeszálltam,

pedig szivem elhagyta őt,
már rég elhagyta azt a nőt.

Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig tőle már messze jártam,

s szivem, túlérzékeny szivem,
így szólt lelkemhez: - Úgye, nem,

nem valóság - bár annak érzed -
bús és dacos száműzetésed?

S lelkem felelt: - Mit tudom én,
mily csapda ez, vagy mily remény:

mindig mellette, nála, véle,
pedig messze száműzve tőle?!

Szabó Lőrinc fordítása


GREEN

Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el,
s vedd szivem is, amely csak tehozzád hajol.
Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel,
s legyen szép szemeid öröme e csokor.

Siettem; elborít még a hajnali harmat,
mely a friss szélben a homlokomra fagyott.
Ha eléd borulok, drága pillanatoknak
álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.

Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,
még benne zengenek utolsó csókjaid;
engedd, jó vihara hadd csendesüljön így le,
s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.

Szabó Lőrinc fordítása


AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK

Az álnok-szép napok egész nap tündököltek
s most itt remegnek az alkony bronzaiban.
Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:
iszonyú kísértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.

Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek
minden tőkét a domb oldalán; oda van
az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany
vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.
Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok
felfalni kezdenék megint szép holnapod?
S ha megrohan megint régi őrületed?

Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos
emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz
a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet.

Szabó Lőrinc fordítása


CSAK MENJ TOVÁBB

Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
s puszta fegyvered a hadakozásra:
a lelki szegénységet s Istened.

És főként föl ne add szived reményét.
Mit számit egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.

Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.
Az élet rút, de mégis a hugod.
Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,
s távol legyen tőled az az okosság,
mely sunyin megkisérti hitedet.

Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva
magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,
dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon
álomba merítsen az unalom,
mit az ellenség küldhet ellened.

Nevess a vén Csábítón s vén Cselén,
mert a Béke vár a hegy tetején
harsonás, diadalmi ragyogásban.
Fuss a fehér-fekete éjszakában.
Már kiterjeszti a fejed felett

győztes szárnyát az Őrangyal vidáman.

Rónay György fordítása


URAM, SZERELMED MEGSEBESITETT

Uram, szerelmed megsebesitett
s még mindig remeg élő sebem ajka,
Uram, szerelmed megsebesitett.

Uram, megrázott szent irtózatod
s még bennem jár a villám mennydörögve,
Uram, megrázott szent irtózatod.

Uram, tudom, hogy minden más silány,
és dicsőséged belém költözött már,
Uram, tudom, hogy minden más silány.

Márts meg borodnak hullámaiban,
s gyúrj össze asztalod szent kenyerével,
márts meg borodnak hullámaiban.

Vedd véremet, mely ki nem ontatott,
s husom, mely méltatlan a szenvedésre,
vedd véremet, mely ki nem ontatott.

Vedd homlokom, mely csak pirúlni tud,
hogy szent lábaid zsámolya lehessen,
vedd homlokom, mely csak pirúlni tud.

Vedd kezemet, mely sose dolgozott
s most kéri égő parazsad s a tömjént,
vedd kezemet, mely sose dolgozott.

Vedd szívemet, mely gőgben dobogott
s most a Golgota tövisére vágyik,
vedd szívemet, mely gőgben dobogott.

Vedd lábamat: e léha utazók
irgalmad hívására futni készek,
vedd lábamat, e léha utazót.

Vedd hangom is: e csúf, hazug zsivaj
a bűnbánat önvádjait dadogja,
vedd hangom is, e csúf, hazug zsivajt.

Vedd szememet, tévelygés csillagát.
hogy az ima könnyében megvakuljon,
vedd szememet, tévelygés csillagát.

Óh, Kegyelem s Áldozás istene,
hálátlanságom kútja iszonyú mély,
óh, Kegyelem s Áldozás istene,

Rémületnek s Szentségnek istene,
óh, jaj, bűnömet, e fekete örvényt,
Rémületnek s Szentségnek istene.

Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm,
tudatlanságomat és rettegésem,
Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm.

Te mindezt tudod, óh, s azt is tudod,
hogy nincs nálam szegényebb a világon,
Te tudod mindezt, mindezt jól tudod,

de amim van, azt most Neked ajánlom.

Szabó Lőrinc fordítása


RAGYOG A JÓ REMÉNY

Ragyog a jó remény, mint pajtában a szalma.
Mit félsz? Donghat az a szárnyrarészeg darázs!
Nézd, beporzik a nap, mindig van egy nyilás.
Itt az asztal, aludj, hajtsd fejed a karodra.

Szegény, sápadt kölyök, de ezt a kis hideg
vizet csak kiiszod? Aludj. Látod, igérem,
itt maradok, te meg el fogsz aludni szépen,
és dudorászni, mint bölcsőben a gyerek.

Húzzák a delet. Most menjen, asszonyom. Alszik.
Különös, hogy a nők lépése hogy visszhangzik
benned, boldogtalan agy, te szegény, szegény.

Dél. Aludj no! Szobánk jó hűvös, fellocsolták.
Mint gödör kavicsa, világít a remény.
Óh, nyílnak-e megint a szeptemberi rózsák!?

Szabó Lőrinc fordítása


NAGY FEKETE ÉJ

Nagy fekete éj
száll szívemre lágyan
aludj, minden kéj,
aludj minden vágyam!

Már semmi se fáj,
ó szomorú óra!
nem gondolok már
se rosszra, se jóra.

Bölcső vagyok én,
ringat egy kéz engem
sírom peremén -
Hallga, hallga, csendben...

Babits Mihály fordítása


HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT

Hogy ragyog a tető felett
     az ég azúrja!
Zöld lombját a tető felett
     egy fa benyújtja.

Abban a darab égben egy
     harang kalimpál.
A madárfüttyös, bús fa egy
     kis cinkét himbál.
Óh Istenem, ott, ott zsibong
     a város, ott van.
Milyen egyszerüen zsibong,
     milyen nyugodtan!

Hát te mit tettél, te bolond,
     hogy sírva szánod?
Mivé tetted, szegény bolond,
     az ifjuságod?

Szabó Lőrinc fordítása


A KÜRT SZAVA AZ ERDŐ FELE  CSAP

A kürt szava az erdő fele csap,
s fájdalma olyan, mintha árva volna,
és elhal a domb aljára lefolyva,
hol a kóbor szél kurtán felugat.

A farkas lelke sír az alkonyat
felé e hangban, s a nap úgy hajol ma
a földre, oly hizelgőn haldokolva,
hogy szivet tép és mégis elragad.

S hogy még tompább legyen a gyász, a szép és
halk hó, mint vattarostok, sűrű tépés,
hull-hull a vérző alkonyaton át.

És mintha az ősz halk sóhaja lenne,
oly enyhe az ég s az egyhangu este,
melyben a táj becézi bánatát.

Szabó Lőrinc fordítása


KÖLTÉSZETTAN

         Charles Morice-nak    

Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető  verőfény,
s a langyos őszi ég merő fény,
kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül,
e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne ha versedbe hagynád,
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen...
A többi csak irodalom.

Kosztolányi Dezső fordítása


ALLEGÓRIA

                       Jules Valadonnak    

Zsarnokúl, súlyosan és színtelen, a Nyár,
mint kivégzésen a király, elnöki székben,
tétlen nyújtózik a cinkos mennybolt tüzében,
és ásít. Alszik az arató s a határ.

Ma reggel nem dalolt az eltikkadt madár.
Nincs felhő, semmi szél, s csak feszül tiszta-kéken
a könyörtelenül sima azúr az égen,
ahol már forr a csönd, s minden dermedten áll.

A fojtó kábulat minden tücsköt elaltat;
megbújnak habjai a szomjazó pataknak,
s medre, rossz, köves ágy, kiszáradt és sivár.

Keringő selymeken, mint lüktető szivárvány,
hullámlik szüntelen fényár és fényapály...
S itt-ott egy-egy darázs villog feketesárgán.

Szabó Lőrinc fordítása


A LEGYŐZÖTTEK

                       Louis-Xavier de Ricard-nak                     1 Az Élet ünnepel, s az Eszmény már oda.
Ím, vad örömmel a szálló szélbe nyerítve,
marcangolva tipor a győztesek lova
rájuk, kik még dicsőn haltak, testvéreinkre.

Míg nékünk szégyenünk túl kellett élni, jaj!
Sajgó lábú, vakon tántorgó, kába, csonka,
megcsúfolt, kimerült, vér és sár lepte raj,
megyünk, ajkunkon a panaszt már el se fojtva.

Vaktában, vaksötét úton bandukolunk,
mint gyilkos-banda, mint megannyi meggyalázott;
nincs asszonyunk, szülőnk, házunk, jövőnk, fiunk;
utunkra erdeink lángja vet rőt világot!

Ó, minthogy végzetünk betelt, és odavan
végleg minden remény, biztos a csata veszte,
a legnagyobb erőfeszítés hasztalan,
s nincs is hozzá erőnk, sőt szívünk gyűlöletre

sem képes már, mire a földre éj terül,
balgán föladva a reményt, hogy eltemetnek,
hulljunk el feltünés nélkül, névtelenül,
mint döntő harc után illő a veszteseknek.                     2 A mennybolt peremén halvány sugár remeg,
s felborzolja a hűs szél, mely föltámad újra,
a fák lombjait, a virágos réteket.
A virradat! üdén simogat hűvös ujja.

Rózsaszín lesz Kelet fakó ege, kiolt
ezüst csillagokat a menny fénylőbb arannyal;
a kakas, e serény és éber őr rikolt;
harsány pacsirta száll, s kiáltja: itt a hajnal!

Nappal van: csillogó pompában fenn a nap!
E nappal, társaim, mely csupa fény s vidámság,
zavarja nyugtalan álmunkat s a vadak
és a dögmadarak iszonyú lakomáját.

Mily csoda! Remegés kél a szivünkben, át-
tör mellvértünkön is tündöklő sugarakkal;
különbül halni meg, ezért emészt a vágy,
a jó, a régi faj haragja s gőgje sarkal.

Fel! Talpra hát! Gyerünk! Menjünk előre! Fel!
Nem kell fegyverszünet, elég volt már a szégyen!
Fel harcra, harcra fel! Hiszen forrón tüzel
s boldogan gőzölög a vérünk szablyaélen!                     3 A vesztes börtöne éjén azt mondogatja:
élünk mi még, habár rajtunk a vasbilincs.
Vállunkat mialatt a nyakvas megrogyasztja,
ereinkben kering a vér, e drága kincs.

Akár két fürge kém, éber szempár figyel ki
arcunkból homlokunk mögött még gondolat
terem agyunkban, és ha kell majd törni, marni,
kemény lesz fogsorunk, s karunk gyorsan lecsap.

Meggondolatlanul baklövést baklövésre
halmoztak a hülyék, s megbánják még nagyon;
csúfságunkul vetik a kegyelmet elénkbe.
Nos jó! A kegyelem bosszúnkra alkalom.

Láncra vertek! De már rejtelmes ráspolyoknak
enged a lánc, lehull, s a lefegyverezett
őrökre verjük azt; a győztesek toroznak,
s közben a szökevény egérutat vehet.

Új csata vár miránk! S tán győzelem, de véres,
iszonyú csata és kegyetlen győzelem,
s mivel ezúttal a diadal a Jogé lesz,
a végső harc ez a harc lesz, kétségtelen!                     4 Mert a holt, bármi áll rejtelmes vén regékben,
halott; megteszi a kardvas azt, ami kell,
hősi korból való árnyak csontváz-gebéken
az ólmos ég alatt nem vágtatnak le-fel.

Roland s Roland hires kancája mese nékünk,
minket nem érdekel, csak fejtörést kiván,
elfecsérelt időt, s hogy bárkit megkimélünk,
abban ne bízzatok: csalatkoztok csunyán.

Kezünktől estek el, ha oldalunkra áll a
szerencse. Térdelők, kezünktől estek el!
Az igazság meg a bosszúvágy ezt kivánja,
sürgősebbet a szebb jövő sem követel.

S a sok-sok éve oly terméketlen, szikes táj
kifolyt véreteket örömmel issza be,
melynek zamatos fanyar párája felszáll,
és vörösleni kezd a felhők pereme.

S ha farkas, eb, madár csontotokról lemarja
a húst és gyomrotok mélyén vájkálni kezd,
kacagunk; örömünk nincs aki megzavarja,
mert a halott halott, s tőlünk tudjátok ezt.

Kálnoky László fordítása


FÁRADTSÁG

                Georges Courteline-nak    

A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:
jönnek a szőke és roppant barbárhadak
s a Birodalom únt akrosztikont farag
s stilusát bágyadó alkonyat aranyozza.

A lélek émelyeg, árvasága kinozza.
Mondják, hogy messze nagy háboruk zajlanak.
Óh, hogy a lassu szív s a gyenge akarat
nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!

Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!
Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak?
Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!

Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;
csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;
csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság!

Szabó Lőrinc fordítása


THERE

                Émile Le Brunnek    

"Angels!" fénylő sarok, hol London estelén
fecsegve jár a nép, pislog a halovány gáz,
váratlanul, ahogy a túl makacs remény,
rám ront emléked, és lelkem elönti ádáz
erejű fájdalom, vörösen, feketén.

Boltok, omnibuszok, tele dallal, zenével
a párás félhomály, mely rumszagot sodor,
de van illemtudás, még egy ütem se tér el,
s a részegségben is kísért a jómodor,
míg sűrűbb lesz a köd és feketébb az éjjel.

"Angels!" apadt habok, holt napok, tűnt idők;
hajdani bűneim sokat kószáltak itten,
a meglepettek és - ó, jaj! - szégyenkezők,
hogy kedvük telt a te tisztes örömeidben,
bár Párizst másegyéb miatt hagyták el ők!

Az el nem fojtható gyermekkor játssza így ki
- hozzá képest legyen amaz bár Góliát -
benső szörnyünket, őt, ki arcunkra vetíti
a gyűlölet s a kín jéghideg vigyorát,
vagy szánkat keserű fintorba merevíti.

A bűnösből kitör fehér kisdedkora
fürgén, hirtelenül, s packáz a szörnyeteggel
szabadon ragyogó, eleven mosolya,
mely most - lesz, ami lesz - az ő ajkán dereng fel,
mint egy fenségesen bosszúálló csoda.

Szárnyal a Kegyelem, nyájasan intve vissza.
Ó, az az egyszerű jámborság visszatér!
Alázat új kora! A mából szökve, tiszta,
arany gyümölcsöket érlelő ég a cél!
Viszontlátott neved, "Angels!" hattyúi-friss ma!

Kálnoky László fordítása


PÉLDÁZATOK

Uram, ma, butaság s vad dühök idején
áldalak, amiért kereszténynek születtem,
de hogy mint hű kutya kövesselek a kegyben,
tisztult bátorságot s erőt is önts belém:

erőt, hogy kiszemelt bárányod legyek én,
mely anyját s pásztorát nem bosszantja ügyetlen,
s érzi: gyapján kivűl vére is az egyetlen
gazdáé, s vár amíg sorra kerűl szegény:

s legyek a hal, Fiad boldog szimbólumának,
a szamár, mely Vele a városba vonult,
s, húsomban, a disznó, melyre haragja hullt.

Mert nőnél s férfinál jobb és különb az állat:
e korban, mely dac és gonosz kétszinüség,
ő az alázatos, munkás egyszerüség.

Szabó Lőrinc fordítása


E KICSI ZUG

E kicsi zug, e csöpp sarok,
mely az enyém,
s mely éltetett, a nagy remény,
megáldotott.
Órái a sok régi bűnnek
sápadnak, tűnnek
fehér számlapján bús szivemnek.

Ártatlanság lakik velem,
egyszerüség.
Mit van nekem kivánni még,
aki Krisztust vendégelem?
Kemény kenyerem, durva ágyam,
szegénységem, magányom,
Ó, szent próbám! Ó, drága tanulmányom!

E bajban-készre-edzett szív,
s ez áhitat,
mely szeretettel átitat,
olyan szelíd s olyan naív
megoldást adnak életemnek,
a féktelennek,
melyben vágyaim elpihennek.

Uram, fogadd hálámat! Add
a jó halált.
Küzdelmeimet áldd meg, áldd
türelmes óhajtásomat!
Alázat útján közeledve
kér egy szegény szív, vedd be
őt és övéit, örök örömödbe!

Babits Mihály fordítása


BARÁTNŐK A BALKONON

Együtt nézték, hogyan villog-csapong a fecske,
egyik sápadt, haja éjsötét, szőke volt a
másik, lázpiros; és köpenyük selyme-fodra,
lágy felhő, testüket puhán körűlrepeste.

Mint aszfodélosz, oly bágyadtan, révedezve
néztek föl a szelíd s óriás teleholdra,
s mélységes gyönyörét lassan szivükbe lopta
nagy szivük szomorú hűsége és az este.

Borzongó karral és csipővel összebújva
s minden más szerelem gyönyörét szánva-únva
a balkonon a két barátnő így merengett.

Mögöttük a sötét alkóv mélyén, kitártan,
és szónokolva, mint szinpadi trón, derengett
a nagy és gazdag Ágy az illatos homályban.

Szabó Lőrinc fordítása


AUBURN

         "És szöghajúakat is" (Malbrouk-ének)    

Tekinteted és szöghajad,
ferde szemöldökvonalad,
halovány szirma ajakadnak,
szived, mely nagy - tétova bár -,
inkább félénk nőnek mutatnak
téged, kinek hálám kijár.
Hálám tiéd, az már igaz!
Esténként mily öröm s vigasz,
ó nekemvaló szöghajú nő,
ha ágyamhoz vezet utad,
kemény keblű és büszke úrnő,
tudván szerény szándékomat,

ingben, kemény mellel, kevélyen,
mivel érzékeidre kéjben
dús ünnep vár, s örvendve, hogy
ismerős szám, kezem s a teljes
valóm; mind megátalkodott
a bűnben, mit bolond, ki megnyes!

Csók nélkül nem marad, tudod,
se hónaljad, se szemzugod,
se két emlőd hegyén a rózsa,
s térdre rogyva vetem magam
amaz égő csipkebokorra,
bolondul, fanatikusan!

Hisz jól tudod, te büszke lény,
húsodat imádja az én
húsom, és szertartása hogyha
el-elhal is - minő halál! -,
újraéled - mily viharozva! -,
s újabb, még jobb halálra vár.

Légy hát büszke, kis tétovázóm,
mert nézhetsz morcosan, sugárzón,
tied vagyok legyőzve én:
velem hullámként ringva játszol
pogány gyönyörűség ölén,
s már te se sokat tétovázol!

Kálnoky László fordítása


HOGY AGYONÜSSELEK, IDŐ

Hogy agyonüsselek, idő, te gyilkos árnyék,
a szűzi szerelem kéklő korába szállnék,
kéjvágyam s szégyenem elaltatnám puha
csókkal az Ő kezén, mások nyakán soha.
A szörny Tiberius, aki vagyok e percben,
aludjon végre, ha sírnom kell, ha nevetnem!
S feledve a cudar kéjt, lásson halovány
lánykákat, kiknek a mezei bál után
tisztességét soha meg nem sértette volna
a holdfényben, mikor éjfélt ütött az óra.

Kálnoky László fordítása


ARTHUR RIMBAUD-NAK

Halandó, angyal és démon, te, te, aki
könyvem első helyét vagy méltó bírni: Rimbaud,
van bár kontár hülye, ki úgy hív: kurafi
s zöldfülü szörnyeteg s iskolás boroskancsó,

tömjénspirálisok és lanthúrhangzatok
jelzik emlékezet-templomba te belépted,
hol is fényes neved dicsdalt nyerend azért, mert
szerettél engem, úgy, miként kivántatott.

Bámulják majd a nők, izmos, szálfa kamasz
szépségedet, mely oly ravasz, paraszti szépség,
hogy nem vágyhat reá csak indolens merészség.

Lebírtad a halált, - szobornak így maradsz:
a tiszta gyönyörök felső fokát elérve
fehér lábbal tiporsz az Irigység fejére!

Illyés Gyula fordítása


MONDD CSAK

Mondd csak, de komolyan, ha majd halott leszek,
érzékeim, eszem s lelkem telítve véled,
s míg tart az örök éj, pupillámban a képed;
szívemben az egész gyöngéd s vad múlt - remek

végzet! - ó, szertelen életem óriási
élvezeteinek nagy netovábbja, mondd,
gondolsz-e néha rám, kinek egy gondja volt
hajdan, téged egész erejével imádni

egy lénynek, kit neked szántak, hogy soha mást
ne szeressen, neked szolgáljon, érted éljen
és beléd haljon. Ó, igen, majd hogyha szépen
nagyanyakorba jutsz, s rám gondolsz, ki ne áss

féltékeny napokat, mord éjeket; de folyton
idézd, kezedbe sorsomat miként adom
a szép jelenben és sok drága holnapon,
hogy emlékezetednek áldása feloldjon,

s kalauzom legyen a sötét utakon!

Kálnoky László fordítása


RIMBAUD, Arthur



AZ ELSŐ ESTE

A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.

Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.

Megcsókoltam finom bokáit.
Ő fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.

A kis láb ijedten huzódott
az ing alá: "No, ne bomolj!"
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.

Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Ő kényeskedve húzta félre
a fejét: "Ez sok, igazán!

Úgy látszik, jó lesz tudnod, úrfi..."
De csók következett megint,
s ő nem bírt többé haragudni
s nevetett, most már szív szerint...

Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.

Szabó Lőrinc fordítása


OFÉLIA

                              1 A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelid tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.                               2 Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.                               3 S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág;
s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

Rónay György fordítása


TÉRZENE

A térre, mely fakó pázsit-lapokra metszve,
korrekt virágzatú, szabatos bokru park,
az asztmás burzsoá, kit kánikula hajt,
felhordja tökfejét minden csütörtök este.

Katonabanda áll a bokrok közepett,
csákója ring, ha dől a valcer a fagottból
elöl, körül nehány piperkőc feszeleg -
a közjegyző betűs fityegőire gondol.

Gixert vadásznak a csiptetős rentier-k,
dagadt direktorok cipelnek lomha donnát,
köröttük tarka nők, ügybuzgó vezetők,
reklámos fodrukat suhogva-lengve vonják.

Pár nyugdíjas szatócs a fűzöld padokon,
míg gombos botja lenn turkál a gyér homokba,
egy szerződést vitat, átszámit, összevon,
és irtó komolyan taksálja: "Egybefogva..."

Amott egy bugris ül, flamandi potrohán
feszül a cifra gomb, nagy combja reng a lócán,
pipáján édeleg - no persze szűzdohány!
Átszúr a kupakon a vastagabb bagó-szál.

A gyep szegélyein vigyori lebzselők.
A trombitás zene hő vágyakat mereszt fel
a szivaros baka szivén - egy csecsemőt
ajnároz szorgosan, a pesztrát főzi ezzel.

- És itt kujtorgok én, rendetlen, nyűtt diák,
mert a zöld gesztenyék közt kószál pár kamaszlány.
Már tudnak rólam, és a szemük sugarát
egy kandi és kacér mosoly röpíti hozzám.

Egy szót se szólok én, de szemem átmered:
nyakuk fehér husán bolondos tincsek állnak,
törékeny derekuk csipkék között remeg,
a hátuk isteni, s hajlása lágy a vállnak.

S lent, lejjebb - vizslatom a formás félcipőt,
képzelgek testükön, a kéj szép láza persen.
Sugdosnak s remekül mulatnak rajtam ők,
míg vágyam ajkukat cibálja-marja nyersen.

Kardos László fordítása


A MEGHÖKKENTEK

Feketéllőn, hóban, homályban
a pince fénylő ablakában
   faruk kerek,

öt kicsi, térden leskelődve,
nézi, hogy készit a Pék szőke,
   nagy kenyeret.

Látják, hogy fehér karja éppen
szakít egyet a szürke pépen
   s láng-lukba tol.

Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyu Pék régi
   kis dalt dudol.

Az ölmeleg piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
   egy se mozog.

Majd mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen,
   s a füstfogott

gerendák alatt a befröcskölt
cipók fölzengenek, s a prücskök
   a padlaton,

hogy életet lehell e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk
   alatt nagyon.

Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények
   mind, amikor

bedörmögnek a résen, s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
   rúdjára forr,

midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek az égi csarnok
   fényére mind,

hogy nadrágjuk szétrepedezget,
s a téli szélbe csüngve reszket
   rajtuk az ing.

József Attila fordítása


ÁLOM, TÉLIRE

Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
     utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
     csókok fészke pihen.

Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
     megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
     s fekete farkasok hadát.

S egyszer csak valami az arcodat kaparja...
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
     aláiramodó.
Hozzám fordulsz: "Keresd!", s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
     aki - nagy utazó!

Szabó Lőrinc fordítása


A VÖLGY ALVÓJA

Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
és eszelősen minden fűszálat teletűz
ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról
a nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.

Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hüsén,
alszik, hanyatt a fűben, s arany felhő lebeg fenn,
s ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!

Lába a sásszirom közt, alszik s derűs az ajka,
mint beteg gyermeké, s álom mosolyog rajta, -
óh Természet, melengesd szegény fázó fiút!

- És száll az édes illat, s cimpája fel nem érez,
süt rá a nap, s keze csöndben hajol szivéhez.
Alszik. - S jobb oldalán két kármin szélü lyuk...

Tóth Árpád fordítása


A ZÖLD HORDÓBAN

Nyolc nap nyűttem cipőm az országút kövében,
Charleroi-ba így érkeztem végre meg.
A Zöld Hordóban egy vajaskenyeret kértem
és félig hidegen egy sonkaszeletet.

A zöld asztal alatt kinyújtottam a lábam
jókedvűn. Néztem a tapéta gyermeteg
ábráit. És egész nagyszerűnek találtam,
hogy egy lány - szeme víg, a melle rengeteg

- ez aztán, ez bizony a csóktól nem ijed meg! -
nevetve hozta be a vajaskenyeret meg
a sonkát, langyosan, kezében tarka tál;

a  rózsás és fehér, szagos foghagymakente
sonkát - és sört csapolt óriás serlegembe,
mit megaranyozott egy késett napsugár.

Rónay György fordítása


A KIS HAMIS

A barna bútorú ebédlő teli volt
a firnisz és gyümölcs szagával, összeszedtem
egy tányér nem tudom, miféle belga jót,
békén elnyúltam egy öreg karszékbe, s ettem,

s hallgattam derüsen: a toronyban ütött.
Ekkor egy hirtelen roham, kinyílt a konyha,
s már nem tudom, miért, a szolgáló bejött,
pruszlikja nyitva volt, és félre állt a kontya.

Jött, s a kisujja ott kapirgált tétován
arca őszibarack, tej-vér-szín bársonyán,
gyerekes fintor ült az ajka szögletében,

pár tányért kedvesen mellettem lerakott,
s mint aki tudja, hogy dukál neki a csók,
suttogva odaszólt: "Ni, itt bibis a képem..."

Kardos László fordítása


KÓBORLÁSAIM

Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!

Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.

Hallgattam züm-zümük, s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;

rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!

Radnóti Miklós fordítása


A PÁRIZSI ORGIA AVAGY PÁRIZS ÚJRA BENÉPESÜL

No, gyávák most elő! Tódulj, a tér szabad már!
A lángtüdejü nap a szennyes utakon
végigsikált, ahol úgy hemzsegett a barbár.
Szent Városunk ime, elnyúlik nyugaton!

Hát rajta! Már a tűz mindenfelé joházik!
Nézzétek: itt a part - nézzétek: a körút,
házaitok körül könnyű azúr sugárzik,
melyet még a minap bombák vörösse dúlt!

A döglött palotát dugjátok deszkavázba!
Csillan a szemetek: elmúlt a szörnyü nap.
Ni, egy piros csapat a derekát riszálja:
legyetek bárgyu, víg és rettegő vadak!

Üzekedő szukák, kik a mocsokba faltok,
kéjpaloták szava kiáltoz értetek!
Fussatok, faljatok! Zihál az utcasarkok
körül a kéjes éj: ti árva részegek,

igyatok! És ha jő a fény bolond özönnel,
és körülöttetek patakzó pompa reng,
csak nem nyáladztok majd a borba holt közönnyel
s némán, míg szemetek vak távolban mereng?

Zabálj, a szépfarú istennő örömére!
Hallgasd a böfögők szívszaggató jaját!
Hallgasd, hogy ropja kinn a hörgő, lázas éjbe
a bamba meg a vén, a szolga meg a báb!

Ti moslékos szivek, ti undok, ronda szájak,
büdös lehelletek, hajrá, előre csak!
Bort, bort, a nemtelen mámorok asztalára!
Gyalázat marta fel, ó, Győztes, a hasad!

Táguljon orrotok felséges undorokra,
nyűtt tarkóizmotok vad méreg járja át,
míg kulcsolt kezeit csúsztatva nyakatokra:
"Gyávák, tomboljatok!" - a költő így kiált.

Mert lám a büszke Nő forró ölébe ásva,
sikoltó görcseit szorongva lesitek,
vonagló mellein iszonyu szoritással
becstelen magotok szégyenét fojtva meg!

Vérbajos kóklerek! királyok és bolondok,
a szajha Párizson, ó, mire is valók
e testek, lelkek és e mérgek és e rongyok?
Leráz ő titeket, harapós rothadók;

s míg loccsant beleken holt öletek siratva,
forrón esengtek ott a pénzetek után,
szégyenetek fölött zord ökleit mutatja
a harcok terhese, a vörös kurtizán!...

S ha e zord tánc után kiálltak már bokáid,
Párizs, és átveri a kés a szívedet,
és elzuhansz, s derűs szemedben még sokáig
ott csillog szeliden a rozsdás kikelet,

ó, félhalott falak, ó, sok-fájdalmu város,
sápadt szinedre tár ezer vidám kaput
jövendőd, arra néz orcád és büszke páros
kebled, te szent, akit megáldott már a Mult.

Frissé elektrizált husod vad kínra retten,
s a szörnyü életet megújra kortyolod,
ólomszín kukacok nyüzsögnek ereidben,
és tiszta vágyadon jégcsapos ujj csoszog!

Sebaj. A Haladás lelkének úgysem árthat
az ólomszín kukac - a vámpirok raja
sem vájta ki szemét a kariatidáknak,
s kék lépcsőket mosott szent könnyük aranya.

Bár téged iszonyú így elgyalázva látnom,
s bár várost bűzösebb fekéllyé soha még
nem rothasztottak e viruló szép világon -
a költő vall neked: Szép vagy te, csodaszép!

Orcád a szentelő orkántól lett sugáros;
az erők iszonyú bozsgása fölemelt;
forr míved, a halál dörög. Választott Város!
A siket kürt szivén gyűjtsd meg a harci jelt.

A Költőből zokog a Rongyosok siráma,
a Fegyencek dühe, Kivertek sikolya,
sugaras vágya mind korbács a Nők husára,
szökdelnek sorai: "Becstelen! Bandita!"

- Lám minden rendbe jött: a bordélyt, mint a múltban,
felhörgő orgiák sírják megint tele,
s a vörös falakon a gázláng tébolyultan
s baljóslatún lobog a sápadt ég fele!

Kardos László fordítása


TETŰKERESŐK

A gyermek homloka ha rőt nyommal rovátkos,
s kínzottan a fehér hab álomért eseng,
két nyurga és szelíd lánytestvér lép az ágyhoz,
áttetsző ujjukon ezüst köröm dereng.

Ablakhoz ültetik, mely szélesen kitárva,
s hol a kék levegő füröszt egész csalit
virágot, s dús haján, melyre szitál a pára,
járatják vad, finom, becéző ujjaik.

Ő hallja, hogy dalol lélegzetük, amint lágy,
hosszú, növényi és rózsás mézet virít,
és néha megszakad, ha szisszenőn beszívják
ajkukról nyálukat, vagy a csók vágyait.

Hallja, az illatos csöndben hogy rebben ében
pillájuk; s villamos, lágyujju két kezük
királyi körme közt, gyöngyszürke közönyében
szenvednek pattogó halált a kis tetük.
A lustaság bora hullámzik rajta végig.
Halk harmonikaszó, tombolni tudna bár:
a gyermek érzi, hogy amint lassan becézik,
úgy forr s apad szivén a vágy, zokogni már!

Rónay György fordítása


A RÉSZEG HAJÓ

Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral,
a vontatók sora egyszerre elmaradt:
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen-húsukat.

Nem gondoltam velük - s azzal se, tág ölemben
angol gyapot pihen vagy belga búza ring,
a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben,
vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.

S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán
robogtam siketen, mint gyermekagy, tova!
az omlóföldü félszigetek partja táján
győzelmesebb vihar nem tombolt még soha!

A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,
kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt
az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen,
s nem bántam már a part hunyorgó fényeit.

Mint gyermekajkon a borízü alma húsa,
a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,
a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa,
s hab mosta kék borok és hányások nyomát.
S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő
és csillagringató tenger dalaiban,
a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő
és mámoros tetem bús sajkaként suhan;

s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban
a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,
izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban
erjesztve a fanyar és vérszin vágyakat.

Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,
tölcsért és áramot, mind láttam, és az est
árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal -
s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.

Néztem már süllyedő, borzongó titku napba
s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,
mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba
antik tragédiák merev s zord hőseként.

Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,
a tenger szemein csók volt az éjsetét,
kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt,
s hallottam sárga és kék foszfor énekét.

És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam
a kergült csordaként torló hab taraján,
nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant
talpával tiprat-e a hörgő óceán?

Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat,
láttam párduc-szemű, virágos testeket
s a horizont alatt kék habban méla nyájat,
s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.

És mocsár fortyogott, és óriási varsán
rohadt a sás között leviatáni hal,
szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány
örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.

Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna
öblök rémroncsait láttam s a hajnali
parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,
a görbe, mélyszagú fákról lehullani.

S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám
a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.
Virágos habverés áldotta bús utam már,
s a puha-puha szél hizelgőn lengni kelt.

S a tenger - pólusok gyötörték s unt világok -
míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett,
özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot,
s asszonyként tűrtem én, térdelve reszketeg.

S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem
a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt.
S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten
rossz láncaim között aludni mélyre szállt...

Bitang bordáimat a rongy hinár alázta,
s madártalan terek üréig vert az ár,
vizektől részegült roncsom ki nem halássza
se fürge monitor, se lassu bárka már.

Szállottam szabadon, ibolyafényü ködbe,
s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat,
és most a nap-moha és azur nyála föd be:
költőknek ritka és zamatos jófalat.

S villamos-rája-rajt sodortam, és tolongott
setét csikóhal is a balog tat megett,
vad júliusi fény és izzó lángdorongok
verték tölcsérbe fönn a sűrü-kék eget.

Kit Behemót buja s hars poklához az orkán
borzongató dühe ötven mérföldre vitt,
én, örök bujdosó a kék ég horizontján,
sajnálom Európa kivénhedt földjeit.

Láttam sziget-csodát! Csillagzó szemhatárral!
Fölötte meghasadt, mámoros menny terült!
Jaj, ott bujtál-e meg, alvó aranymadár-raj
az éjek mélyein, jövendő szent Derű?

Igaz, sírtam sokat. Ugy elgyötört a hajnal,
s minden hold szörnyü volt és minden nap sivár,
és részeggé tömött a kéj kesernye. Jaj, jaj,
csak szétrepedni már! Csak elsüllyedni már!

Ha vágynám vízre még az unt Európában,
hűs tócsa volna az, setét és pici tó,
hol bús fiucska ül az alkony illatában,
s pillangóként libeg egy csöpp papirhajó...

Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger,
kalmárként szállhat-e gyapottal révbe még?
Nem, nem! S a lobogók és lámpák dölyfe sem kell,
nem állom már a mord hidak nehéz szemét...

Kardos László fordítása


A MAGÁNHANGZÓK SZONETTJE

Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráról
csillog, ha szörnyü bűzt belepnek lomha testtel!

Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

Ü!: - az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca,
nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -

Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből.

Tóth Árpád fordítása


A HOLLÓK

Uram, ha dér ül már a réten,
s a hosszan zengő estharang
dületeg viskók közt alant
elhallgat a kopár vidéken,
szálljon az égből ide le
a hollók kedves serege.

Károgó furcsa had a fákon,
fészketek dúlja téli szél!
Sárgás folyók vizeinél,
útmenti vén kálváriákon,
árkok felett, odúk felett
oszoljatok és gyűljetek!

Francia földön, téli tájon,
hol tegnapról sok holt hever,
ott köröztök ti ezrivel,
hogy mindőnk szíve visszafájjon.
Légy tartozásunk zord szava,
te, gyász fekete madara!

De szentjeim ti, fenn a tölgyön,
a bűvös est bús árbocán,
legyen övék a csalogány,
övék, kiket már lenn a földön
a fűbe láncol - s ott a vég! -
a reménytelen vereség.

Kardos László fordítása


IFJÚ HÁZASOK

Sötétkék égre tárva a szoba.
Szemernyi hely sincs: ládák, kosarak!
Kint farkasalma lepi a falat,
s villog zöldjében a manók foga.

Bizony, koboldok cselszövénye mind
e rendetlenség és e kiadások!
Egy bájoló boszorka keze hint
szedret itt s vet ott a sarkokba hálót.

Mások meg, zsörtös nénék, fénybe bújva
turkálnak a szekrény mélyeiben,
s megülnek ott! az ifjú pár ki tudja,
hol kószál, s nem történik semmi sem.

Az álnok szél, míg odajár szegény,
csalja-lopja egész nap itt a férjet.
Fürödni a benyíló égövén
még ártó vízi villik is betérnek.

Az éjszaka, a drága, ó! a méz hold
arat ajkukon mosolyt s a nyomán
száz réz szalagot lobogtat az égbolt.
Patkánnyal vívnak harcot ezután.

- Ha este lesz, bárcsak ne jönne sápadt
lidérc, akár ha puskák tüze gyullad.
- Ó, szent, fehérlő betlehemi árnyak,
ti bűvöljétek kékjét ablakuknak!

Rónay György fordítása


AZ ÉHSÉG ÜNNEPEI

             Éhem, Anna, Anna,
                 kapj szamaradra.


Hogyha él még ínyem vágya:
csak göröngyre és sziklára.
Csinn! csinn! csinn! Együnk leget,
vasat, szenet, köveket.

Pörögj, éhem. Legelészd
   a hang-rétet.
Szívj magadba víg sötét
   inda-mérget.

Fald a szegény-törte úti-követ,
a vén templom-pilléreket,
víz-csiszolta part-kövecset,
szürke völgyi kő-kenyeret.

Éhem éji lég-bodor,
   ég zsongása.
Mi köt engem? a gyomor,
   a baj átka.

Lombhulláskor kél a vágyam
erjedő gyümölcs husára.
Rálelek a barázdában
boglárkára, violára.

   Éhem, Anna, Anna,
       kapj szamaradra.

Weöres Sándor fordítása


SZÉGYEN

Amíg penge nem hatol
bele metszőn az agyába,
e zsíros zöld, sárba, hol
soha nem kel ifju pára...

(Orrát, ajkát, a fülét
ah! jobb néki, ha levágja,
s a hasát is! ó, nagy ég!
s utánuk hull a két lába!)

De nem; valóban, amíg
penge nem jár a fejében,
ölébe nem csap kavics,
láng nem marja a belét lenn,

azt hiszem, az ostoba
jószág, ez a kellemetlen
fickó nem un meg soha
pimaszkodni egy szemet sem,

szirti macska, bűzgomoly
füstöl tőle föl az égre!
- Mégis, Uram, holtakor
szálljon némi ima érte...

Rónay György fordítása


ANTIK

Pán kecses fia! Kicsiny virágok s bogyók koszorúzzák homlokodat, s alatta két szemed mozog, két drágakő golyó. Arcod beesett, cefre-barna foltjaival. Szemfogad villog. Melled citerához hasonló, harangszó kering szőke karodban. Ott ver a szíved zsigereidben, ahol eggyéforrva alszik a két nem. Indulj meg az éjben, mozdítsd meg lágyan a combod, mozdítsd meg utána a másikat is, a bal combod meg a lábad.

Rónay György fordítása


INDULÁS

Eleget láttam. A látomás mindenütt előbukkant.
Eleget szereztem. Városok zsongása este és nappal és örökké.
Eleget tapasztaltam. Az élet ítéletei. - Zsongások és Látomások!
Indulás az új érzés és az új zaj felé.

Kardos László fordítása


MUNKÁSOK

Ó, ez a meleg februári délelőtt! Az alkalmatlankodó déli szél eljött, hogy ismét föltámassza szűkölködő, íztelen emlékeimet, fiatal nyomorunkat.

Henrikán parasztszoknya volt, fehér és barna kockákkal, amilyet a múlt században viselhettek, szalagos fejkötő és könnyű selyemkendő. Sokkal szomorúbb volt ez, mint valami gyász. Kirándultunk a város határába. Borús idő volt, és ez a déli szél fölizgatta az elpusztított kertek és a kiszáradt gyep minden paraszti illatát.

Asszonyomat ez nem fárasztotta annyira, mint engem. Egy eléggé magas ösvényen, egy tócsában, melyet a múlt havi áradás hagyott hátra, nagyon kicsi halakra figyelmeztetett.

A város füstjével és szakmák százaival, nagyon messzire követett az utakon. Ó, a másik világ, az ég áldotta gyarmat és az árnyékok! A déli szél elém idézte gyermekségem nyomorult kellemetlenségeit, nyári kétségbeeséseimet, azt a szörnyű mennyiségű erőt és tudást, amelyet mindig visszatartott tőlem a sors. Nem! Nem töltjük a nyarat ebben a fösvény országban, ahol sohasem leszünk mások, mint eljegyzett árvák. Azt akarom, hogy ez a megkeményedett kar ne vonszoljon tovább egy kedves ábrándot.

József Attila fordítása


MISZTIKUM

A lejtő hajlatán a forgó angyalok gyapjúköntöse lebben, az acél és smaragd füvek közt.

Lángrétek ágaskodnak, egész a dombtetőig. Balról a sziklahát televényét öldöklések és háborúk gyalázták, és vészes lármák szövik rajta ívüket. A jobb felőli szirt mögött a napkelet s a friss jövő határai.

És míg a kép szegélye fenn tengeri kagylók s emberi éjek kavargó és gomolygó lüktetése, a csillagoknak és az égnek és mind a többinek virágos bája leereszkedik a lejtővel szemközt, mint egy kosár - átellenben velünk, s alant a szakadék kék lesz tőle és kivirágzik.

Rónay György fordítása


HAJNAL

Átkaroltam a nyári hajnalt.

A paloták ormán még semmi sem moccant. Halott volt a víz. Az árnyak tábora még nem kerekedett föl a liget útjairól. Mentem, fölriasztgatva a fürge és langyos leheleteket; és a drágakövek pillantást lövelltek, és a szárnyak zajtalanul felemelkedtek.

Az első esemény az volt, hogy az ösvényen, a már friss és ólomszürke csillogással rakotton, egy virág megmondta a nevét.

Fölnevettem a fenyők közt lebomló vízesésre: az ezüstös csúcson megismertem az istennőt.

Akkor egyenként felemeltem a fátylakat. Hadonászva, a fasorban. A lapályon, ahol aztán elárultam jelenlétét a kakasnak is. A városban a tornyok és a kupolák között menekült; és én üldöztem őt a folyó márvánnyal kövezett partjain, koldusként futottam asszonyi lénye után.

A kaptatón, egy babérliget mellett átöleltem rengeteg fátylával; éreztem egy kicsit hatalmas testét. Aztán a hajnal is, a gyermek is elterült a fák alatt.

Mire fölébredtem dél volt.

Illyés Gyula fordítása


VIRÁGOK

Egy arany lépcsőzeten - selyemzsinórok, szürke fátylak, zöld bársonyok és kristálycsészék között, amelyek úgy setétlenek, mint a bronz a napban - látom a gyűszűvirágot, amint kinyílik egy terítőn, egy ezüstsodronyos, szemekkel és hajfürtökkel ékes szőnyegen.

Agátra hintett sárga aranydarabok, smaragdkupolát tartó mahagóni oszlopok, fehér atlaszcsokrok és finom rubinrudacskák veszik körül a vízirózsát.

Mint egy isten, akinek óriás kék szeme és hóból gyúrt tagjai vannak, a tenger és a menny duzzadó, fiatal rózsák csapatát csalja a márványteraszokra.

Kardos László fordítása


DELÍRIUMOK

A szó alkímiája

Íme, egyik rögeszmém története.

Már régóta azzal hivalkodtam, hogy hatalmamba kerítettem minden elképzelhető tájat, s nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit.

Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, díszleteket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket; a divatjamúlt irodalmat, egyházi latint, fogyatékos helyesírású erotikus könyveket, őseink regényeit, tündérmeséket, gyerekkönyvecskéket, ódon operákat, bárgyú refréneket, naiv ritmusokat.

Keresztes háborúkat álmodtam, fölfedező utakat, melyekről nem maradt leírás, történelem nélküli köztársaságokat, elfojtott vallásháborúkat, erkölcsök forradalmát, fajok és világrészek áttelepítését; hittem minden varázslatban.

Kitaláltam a magánhangzók színét! - Éj A, hab É, rőt I, kék O, zöld Ü. - Megszabtam minden egyes mássalhangzó formáját és mozgását, s azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtek, amelyet ma vagy holnap minden érzék föl tud majd fogni. A fordítást fönntartottam magamnak.

Először mindez csak tanulmány volt. Csöndeket, éjszakákat írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent. Szédületeket rögzítettem.

                  * Nyájaktól, madaraktól, pórnőktől messze távol,
mit ittam ott térden a part füvében,
szelíden suttogó mogyorófák között,
egy langyos és zöld délután ködében?

Mit ihattam az ifjú, hűs Oise-ból,
- néma szilfák, virágtalan fű, borús ég fenn! -
sárga kelyhekből, kunyhóm otthonától
messze? Aranynedűt, verejtékeztetőt.
Kancsító kocsmacégér voltam ott.
- Vihar söpört az égen át. S hogy jött az esti fény,
a fák vizét beitta mind a szűz homok.
Az Úr szele jeget vont a tócsák vizén.

Sírtam, aranyat láttam - s nem tudtam inni én.

                  * Nyár, reggel négy óra, a lágy
szerelemnek még tart az álma,
s gőzölgi a hajnali pára
   a dús est illatát.

Lenn a nagy szérűn, melyen át
a Heszperida-kerti nap száll,
sürgölődik - ingujjasan - már
   egy csapat Ács.

Készítik mohasivatagban
békén a szép mennyezetet,
   melyre majdan
   fest a város ál eget.

Értük - kedves munkások ők,
Babilon-király szolgahadja -
Vénusz! hagyd ott a szeretők
   szép szívét pillanatra.

Pásztorok királynője, tedd:
kapjon a munkás torka bő szeszt,
s erőik békén legyenek,
míg dél lesz, s várja a tenger fürdője őket.

                  *

A költői ócskaságoknak nagy szerepük volt az én szó-alkímiámban.

Hozzászoktam az egyszerű hallucinációkhoz: egy gyár helyén egész világosan egy mecsetet láttam, angyalok rezesbandáját, hajtókocsikat a mennybolt útjain, szalont egy tó mélyén; szörnyetegeket, rejtelmeket; egy vaudeville-cím borzalmakat villantott föl előttem.

Mágikus szofizmáimat ezután szóhallucinációkkal fejeztem ki.

Végül már szentnek éreztem lelkem zűrzavarát. Tétlenül álltam, súlyos láz martaléka voltam: irigyeltem az állatok boldogságát - a hernyókat, melyek az árnyvilág ártatlanságát jelképezik, a vakondokat, a szüzesség álmát!

Jellemem megkeseredett. Románcfélékben mondtam búcsút a világnak:
Dal a legmagasabb toronyról

Jönne, jönne immár
a kor, mit a szív vár.

Annyit tűrtem ím, hogy
most feledek már csak.
Félelmek és kínok
föl a mennybe szálltak.
S beteg szomjúság lep,
erembe homályt vet.

Jönne, jönne immár
a kor, mit a szív vár.

Mint a rét, mit csöndjén
mély, mély feledés lep,
rajta giz-gaz, tömjén
dúsan nyitnak, érnek,
s mocskos legyek döngve
köröznek fölötte.

Jönne, jönne immár
a kor, mit a szív vár.

Szerettem a pusztaságot, a kiégett szőlőskerteket, fakó boltokat, meglangyosodott italokat. Bűzös utcákon vánszorogtam, s hunyt szemmel ajánlkoztam föl a napnak, a tűz istenének.

"Tábornok, ha akad egy ócska ágyú romba dőlt bástyáidon, bombázz minket kiszikkadt rögökkel. Célozz a fényes áruházak kirakatába! a szalonokba! Porával zabáltasd meg a várost. Oxidáld meg az esőcsatornák száját. Zudits csordultig izzó rubinport a budoárokba..."

Ó! a szúnyog, megittasodva a csapszék vizeldéjén, amint a kerti borragóba szerelmes, s elenyészik egyetlen napsugárban!
Éhség

Étvágyam, ha ébred, már csak
földre és kavicsra támad.
Ebédem csak levegő,
szén, vas érce, sziklakő.

Fordulj, éhem, legeléssz
     a hangamezőn.
Szulák kelyhén vidám méz
     vár mérgezőn.

Itt a sziklatörmelék, rágd,
edd a templomból a téglát,
s szürke rétek kenyerét, a
régi vízár hordalékát.

                  *

Szárnyast falt és köpve tollas
étke pelyhét, vak dühében
lombok árnyán nyítt az ordas:
magam én is úgy emésztem.

A saláták, a gyümölcs
már csak a szüretre várnak;
de a sövény pókja fönt
nem zabál, csak ibolyákat.

Hunyni! forrnék bugyborogván
oltárodon, Salamon.
Kifut levem, foly a rozsdán
s eloszlik a Kédronon.

Végül, ó boldogság, ó, értelem, elhárítottam az égről az azúrt, mely feketeségből támadt, s éltem, arany szikrája a természet fényes tüzének. Örömömben a lehetőségig téveteg és hóbortos kifejezést vettem föl:

Megvan, újra éltet!
Mi? - az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
     lángba forr.

Halhatatlan lelkem,
álld a szavadat,
bár az éj kietlen,
s tűzben ég a nap.

Jó az embereknek
mértékét levetned,
törtessen a had!
Szállsz te már, magad...

Nincs több remény már, sem
orietur ím,
Türelem, tudás: nem
biztos, csak a kín.

Nincs már nap se más,
Szép selyemparázs,
     a te heved
     parancsolat.

Megvan! Újra éltet!
Mi? - az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
     lángba forr.

Meseopera lettem: láttam, hogy minden egyes lény végzete a boldogság: a cselekvés nem azonos az élettel, csak egyik módja annak, hogy elkótyavetyéljünk némi erőt - kimerülés. Az erkölcs az elme gyöngesége.

Úgy gondoltam, minden egyes élőlényhez több élet tartozik. Ez az úr nem tudja, mit tesz: voltaképpen angyal. Ez a család itt egy fészekaljnyi kutya. Egyesek előtt egészen fesztelenül társalogtam valamelyik másik életük egy-egy pillanatával. - Így egy sertés volt a szeretőm.

Az őrületnek - annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak - egyetlen szofizmáját sem felejtettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert.

Egészségem megrendült. Jött a rémület. Több napos álomba zuhantam, s amikor felébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére, és Kimmériának, az árnyak és örvények hazájának határára.

Utaznom kellett, szórakoztatnom az agyamban fölgyülemlett bűvöleteket. A tengeren, melyet úgy szerettem, mintha valaminő szennyet kellett volna lemosnia rólam, láttam, amint földereng a vigasztaló feszület. Kárhozatra ítélt a szivárvány. Végzetem a Boldogság volt, az volt a férgem, lelkifurdalásom: életem mindig sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek.

A Boldogság! Az ő foga intett, halálos-édesen, kakasszókor - ad matutinum, Christus venit-kor - a legkomorabb városokban:

       Évadok, paloták!
       Tiszta szív van-e hát?

A boldogság kincse vár rád:
Jártam mágus-iskoláját.

Üdv őnéki, amikor
a gall kakas szava szól.

Ah! vágyam már sohasem kel;
ő vállalta életem fel.

Testet- lelket fog e báj,
s minden erőm oda már.

       Évadok, paloták!

Jaj! a perc, ha odavesz,
pusztulásom perce lesz.

       Évadok, paloták!

                  *

Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget.

Rónay György fordítása