Mért nézzek a magasba fel? E szép világ: egy ködlepel; Nem látom az ég madarát, Csak téged itt s útam porát. Nem a pacsirtát, aki szánt; A napnak áldott fénye bánt; De az anyaföld színtelen Fakóján megnyugszik szemem. Sorsom pedig, s egy méla gond Egemből már a földre vont; De nem remény-magot vetek: Azt nézem: hol pihenhetek? (1877. júl. 3.) 2) Epilogus Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam,    Gyalog bizon'... Legfölebb ha omnibuszon. Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt, cifra bakot:    S egy a lelkem! Soha meg se' irigyeltem. Nem törődtem bennülővel, Hetyke úrral, cifra nővel:    Hogy' áll orra Az út szélin baktatóra. Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral:    Nem pöröltem, -- Félreálltam, letöröltem. Hiszen az útfélen itt-ott Egy kis virág nekem nyitott:    Azt leszedve, Megvolt szívem minden kedve. Az életet, ím, megjártam; Nem azt adott, amit vártam:    Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet. Ada címet, bár nem kértem, S több a hírnév, mint az érdem:    Nagyravágyva, Bételt volna keblem vágya. Kik hiúnak és kevélynek -- Tudom, boldognak is vélnek:    S boldogságot Irígy nélkül még ki látott? Bárha engem titkos métely Fölemészt: az örök kétely;    S pályám bére Égető, mint Nessus vére. Mily temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték    Félbe'-szerbe' S hány reményem hagyott cserbe!... Az életet már megjártam; Mit szivembe vágyva zártam,    Azt nem hozta, Attól makacsul megfoszta.