[...]

A SZIGET történelmünk előtti világáról nem maradt hírmondó. Sokat regélhetnének azok az emberi csonttöredékek, amiket most egy századja tártak fel a munkások ásói.

A szomszédos Aquincum, a római katonai város, a határőr légiók otthona volt. Erődépítkezései ide is átterjedtek; a hűs szigeti világban valami római nagyúr, Jupiter tudja, valami katonai főparancsnok nyári üdülőt építtetett rajta és a nagy világbirodalom legészakibb városában így tette kellemessé magának a távolléteit a boldog Urbs-tól, Rómától.

Hanem azután a Margitsziget története egy lesz a magyar föld és a magyar víz történetével. A földdarab ilyen hatalmas folyam közepén nyugalmat ígér. A nagy víz jó védelem, a magánosság is nagyon kívánatos, a gondok embere itt jobban megtalálja nyugságát és több időt áldozhat áhítatának. Ezek szabták meg aztán a sziget sorsát. Az esztergomi érsek várat emeltetett az Esztergom felé eső parton, tornyos kastéllyal. A balszigetparton a Szent János vitézek vára épült s abban klastromuk. Aztán itt tartotta udvarát Imre király, kinek elei s utódai szívesen vadászgattak a sziget ártalmatlan vadjaira. Majd itt kerestek és találtak csendes otthonra a premontrei rend fiai, utóbb a domonkosrendű apácák meg szerzetesek és időmultával a minoriták és ciszterciták is.

De a Duna is formálta a sziget történetét. Amikor csendes egykedvűséggel folydogált vize a Fekete tenger felé, akkor ott nyugodtan élt minden. Világi és egyházi lakói békésen éltek kedvteléseiknek vagy hivatásuknak, csak amikor távol, a hegyekben megindult az olvadás, amikor az országos eső hónapokon át paskolta a határokat, amikor a messzi felhőszakadás mérhetetlen víztömeget zúdított a fékezetlen Duna völgye felé és a méltóságosan hömpölygő folyam medrébe tolakodva elöntötte egész vidékét s a folyamágyban meg nem férvén kicsapott a földekre és veszedelme lett embernek, állatnak és minden ingó s ingatlan marhának - akkor az ájtatosok szigetének sorsa is eggyé lett a partokéval és véget ért a csendes nyugalom.

Ott, ahol a vén Duna kebelén körülöleli az anyaföld elszakadt gyermekét ártalmatlansága idején is tekintélyes, széles víz, de mikor rakoncátlan lesz és a távoli vidékek rohanó víztömegétől duzzasztva kilép medréből, a szép vadvirágos füzes partot egyszerre kis tengerrel árasztja el. Akkor jaj a szigetnek! Régi rozsdabarnára fakúlt betűk mondják el, hogy 1012-ben volt az első vízár, mely rátámadt az itt új hazát talált távolkeleti népre. Képzelhető, mi lehetett akkor egy árvíz...!

A fékevesztett vízé lett az egész föld, ameddig a szem ellátott, sőt még azon is túl, ameddig a vízrengeteg el tudott kalandozni, egészen a dombos vidékig.

1267-ben, - mondja egy Árpádkori írott könyvünk - karácsonyi szent ünnepünk körül és a rákövetkező év vízkereszt ünnepén, a jó apácáknak nagy volt a veszedelmük. A hevenyészett töltések, kőhalmok, földfalazások, amikkel körülrakták a szigetet, semmi sem volt a folyam erejének és a klastrom is nagy víz alá került és lakói étlen-szomjan ágyacskáikra kuporodva, napokon át imádkoztak a Nagyboldogasszony kegyelméért és reménykedve várták, hogy a víz lefusson. A medrébe visszatért Duna nyomán mindennek vége volt. Kis kertecskéjük virágos ágyaiban, ahol kedvesen nyitott nyaratszaka a Szent-Pál kulcsa, gingallózott a Szent-György virág kis harangja, illatját párálta a Szent-János fő bolyhos levele - majd most bokáig fog érni a fövény...

Istenem, ezek a kis virágok most még úgy is aludták téli álmukat, de jaj, mi lett a kis nyuszikákkal, meg őzikékkel, meg fácánmadarakkal, amik itt éltek a sűrű bokrok alján? Hát bizony, azok mind elvesztek.

Üressé tette a pagonyt a vízáradat; hogyne, mikor volt eset, hogy a vízből csak a sudár fák hegye állott ki és a menekült szerzetesek, ha visszanéztek, a szigetnek más nyomát sem láthatták.

Az utolsó katasztrófális árvízről, mely 1838 tavaszán elsöpörte a régi Pestet - a Margitszigetről csak egyetlen képrészlet beszél és arról, hogy ott mi történt a rémnapok alatt, nem sokat tudunk, aminek egyszerű oka, hogy a várost nem érdekelte, ami a Dunán Pest fölött történik, csak az volt a fontos, ami alatta lehetséges, hiszen a víztől való megszabadulás attól függött, miként képes a vízár az alsó Duna-vidéken utat nyitni magának...

Egy egykorú feljegyzésből csak annyit tudunk, hogy:

... jött az 1838. emlékezetes árviz és nem hagy csak kis pontot sem, mit nem nyelt volna el özöne. A sziget ekkor nyert majd egy lábnyi iszaptakarót, a fák kérgét az erőszak-sordorta jégtömegek halálosan megsebezték; a nádor nyárilakának alsó szobái azóta nem heverhetik ki nyirkosságukat; a cédrusnak s egyéb kül-éghajlati névényeknek itt van pusztulási kezdete...

A nádori lak falán még maiglan hirdeti egy kis vörösmárvány-tábla, hogy az 1838. évi március szörnyű napjaiban a fékevesztett Duna itt két és fél méter magasságot ért el.

A nádor természet- és kertészet-szenvedélye teremtette gyönyörű sziget 1876-ban és 1897-ben ismételten sokat vesztett. A tavaszi áradások megint elöntötték az egész parkot és részben a víz árja, részben a víz veszett sodrával száguldó jégtáblák sok kárt okoztak a ritkaság számba menő növényzetben.

Ez az emlékezetes áradás a szigetnek egy sok tekintetben érdekes titkát tárta fel. A víz sodra meglazította a klastromromok közti talajt, s egy kincskereső kertészlegény az iszapban túrva, egy még soha meg nem bolygatott sírt tárt fel s ha annak gazdag lelete nem is jutott hiánytalanúl a nemzet kincstárába, a Margitsziget múltjának mégis van nehány szép tárgyi emléke a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában.

[...]

Az Árpádok idejében a sziget nem volt olyan mint a mi időnkben; kiterjedése, alakja más volt. Egyszerű zátonyból keletkezvén, időről időre változott. (Sőt még most is, mióta a Margit-híd felépült, változtatta fekvését, de most felső partszélei rögzítve vannak s a változás nem akkora.)

Kezdetben három, olykor négy szigetből állott. Az alsó végében volt a Festősziget. Nem is lehetett valami kicsi földdarab, hiszen Buda városa, aki e szigetet uralta, nehány száz forint haszonbért kapott érette a bérlőtől, aki a nagy fizetség dacára sem járt rosszúl a bérleményével.

Ezt a szigetet József főherceg 1873-ban Budavárosától átvette azzal, hogy azt hozzácsatolja a Margitszigethez, pompás díszkertté változtatja a nagy közönség számára. A nemeslelkű főherceg így vállalt kötelezettségeinek rövid idő alatt eleget is tett s azonfelül még ellenszolgáltatásképen városi jótékony célra huszonötezer forintot is adományozott Budapest városának.

A budai Dunaág az ősidőben jóval keskenyebb volt, s a budai s a szigeti partok között egészen csekély volt a távolság, amit nehány régi megbízható kép is bizonyít és tudjuk Ilosvai Toldijából is, hiszen abban a király Budáról nézi végig, vitéze mint vágja le fejét a cseh Mikolának.

A FORGANDÓ idővel együtt sokszor változott a sziget neve is. A király, amikor maga köré gyűjtötte országának jeleseit, úgy kívánta, hogy fényes otthona köré az udvari méltóságok is építtessenek maguk számára palotákat. Így volt itt Esztergom érsekének a vára, és bizonyára volt még több főúrnak is, amiért a sziget neve akkor Urak szigete lett. Az udvar ott vadászgatott, nyulászott s így kapta a Nyulak szigete nevet.

Nevezték még Szent-András szigeté-nek is, majd pedig az ott levő ájtatos hajlékok után Boldogságos Szűz-Mária- vagy röviden Boldogasszony szigeté-nek. A törökök, valószínűleg az ott élt és a magyaroktól sűrűn emlegetett, de onnan elmenekült apácák után Lánysziget, Kyszadaszi néven emlegették, ha szó esett róla...

A Nyulak szigetének latin elnevezése volt: Insula leporum. A legenda szó szerint azt írja, hogy a Boldogasszony szigete "annak előtte mondatik vala nyulak-szigetének". Az Insula leporum - igaz - így is fordítható, azonban jelentheti azt is, hogy: kedves, kellemetes, ékességek-szigete, mivel a leporum szó származhat a lepus latin szóból is (ami, nyulat jelent), de származhat a lepor-ból, aminek az értelme: "ékesség".

Ezt fővárosunk egyik tudós történetírója mondja és szószerint igaza is lehetne, de a kedves betűvető soror Lea akkor ne tudta volna jobban, mint a mai nyelvtudós...?

Palatinus sziget-nek is nevezték a jóval későbbiek.

A KÖZÉPKORBAN a sziget messze volt Pesttől, Budától, ha onnan átláttak, csak a pesti pusztaságot meg a kis Óbudát láthatták és ennek a tartozéka is volt. De messze lévén a lakott helyektől, mint a magánosság gyógyhelye vonzotta az arra áhítozókat. Jó helynek ígérkezett, hogy ott élje a szerzetes, az apáca ájtatos elmerülésben élte napjait. Ez a magánosság vonzotta oda már jó korán a fehérköntösű premontratensieket, majd később a Szent Ferenc kisebb rendjét, a minoritákat, utóbb pedig a magyar király leánykájának számára itt kapott helyet a Domonkos - magyarán: dömés - rendű apácák klastroma.

A sziget magánya, enyhe világa, zavartalan csendje jó volt a sínylődőknek s ott gyógyították a messziről odajött betegeket és a maguk lelki szenvedésektől elernyedt szívét.

A klastrom lakói a királyok bőkezűségéből és a hívők áldozatkészségéből bírtak annyit, hogy bőségesen telt megélhetésükre és jótékony segítő munkásságukra.

Budának több házát, vásári jövedelmét, a pesti parton Új Bécs nevű helyiséget (ehhez tartozott sokszázad előtt a mai Városligetünk is) birtokul sajátjuknak vallhatták s az ősrégi nyomokon fennállott jobb s bal parti közlekedés királyi adomány alapján nekik juttatott szép hasznot. Még egy 1752-ből maradt térképen rajtataláljuk a révátkelést s még akkor is Apácarév annak a neve.

A sziget ragyogó szelleme e zárda sima köntösében élő királyi gyermek.

A tatárüldözte Béla királynak leánya, Margit abban a korban, amikor még bábuval játszik a gyermek, felöltötte a fátyolt és ment "a mindenható Istennek tisztességére és Istennek anyjának szeplőtlen Szüz Máriának neve és oltalma alá... mert a klastrom nem azoknak helyek, kik e jelenvaló jókat, e világi jókat keresik, hanem azoké, kik a jövendő mennyei jókat keresik..."

Az atyja által isteni szolgálatra felajánlott királylány tíz éves, mikor átlépi a Nyulak szigetén álló Boldogasszony klastromának küszöbét és "berekeszteték a klastromban, miképen szokás prédikátor-szerzetbeli test nélkül lakozó sororoknak klastromában". Ott tizenkilenc évet tölt nagy megalázkodásban, nagy igénytelen megelégedettségben és huszonkilenc éves, amikor előre megérezve elmúlását, egy java télbeli szombat nap kora hajnalán e világi országnak birodalmát elhagyja. Elnyugovék s "legottan e szentséges szüznek ő orcája csodálatos fényességel megfényesedék és vala ő szemének alatta oly igenszép világosság, mintha megaranyozták volna az ő orcáját szemének alatta ..."

E tüneményes alak szelleme él a Nyulak szigeté-ből Szent Margit sziget-té nőtt pompás sűrűség romjai között. Az ő hangulata reszket a nyári nap hevében, a holdas este ezüstös fénymámorában. Az egyház boldog leányát ez a fenséges hangulat a magyar lelkekben szentté avatta; a magyar nép kanonizálta az ő Szentháromsága: a hite, a szeretete, a hódolata nevében... Szent Margit asszony az ő magyar neve.

A dömés klastromnak ezt az alázatos sororját glóriával övezte a magyar irodalom és költészet. Az első költő, aki felőle énekelt szintén az ő klastromának lakója volt. Ráskai Lea leírta életének fenséges legendáját a hivő és a költő lelkének szent rajongásával.

[...]

A sziget magányát és csendjét persze gyakran megtörte az élet zaja. Már az is, hogy rajta vezetett át a közlekedési út, így élénk járáskelés volt rajta.

A dúsgazdag zárdák ügyes-bajos dolgai is sok embert hoztak ide. Jöttek a felek, akik ügyeiket intézték itt el, jöttek mások, akik nevelésüket, oktatásukat itt keresték, és jött végeláthatatlan sora azoknak, akik testi vagy lelki nyavalyájuk gyógyítását itt remélték.

Kun László óta hanyatlik a zárdai élet. A királyi kegyek sem fordulnak feléjük többé, aztán hogy jön a törökdúlás, az apácák és a szerzetesek mindúntalan kénytelenek elhagyni otthonukat, majd meg újra visszatérnek oda. Mikor aztán a török állandósul Pesten és Budán, akkor a szigeti apácák úgy elmennek onnan, hogy vissza sem térnek soha többé. Keresték azokat a helyeket, ahol nincsen a pogánynak hatalma s végül is Pozsonyba jutnak, ahol az utolsó margitszigeti apáca száz évnél is hosszabb szenvedésteli élet után 1637-ben halt meg.

Szent Margit áldott teste is Pozsonyba került, onnan Pestre s itt a II. József elrendelte egyházi mozgalmak zavaraiban nyomtalanul elveszett.

A Margitsziget ájtatos csendjét a hadi élet zaja váltotta fel. Jó stratégiai pont volt az a keresztény hadaknak, midőn a töröktől visszavették a budai várat. Az ostromlók ide vontatták ágyúikat, hogy a keleti oldalról se maradjon lövetlen a vár. Az ágyútorkok bömbölve törték a várfalakat és aztán az ágyúállások az apácák üresen maradt földjén helyet adtak a keresztény hadikórháznak. Talán az isteni jóságot az emberekre leimádkozó sok fehér lélek fenn a magasságos mennyégben várta az ott lent szárnyrakelt harcos lelkeket és vitte az Úr fényes trónusa elé.

[..]

ELHAGYVÁN a török az országot a sziget kihalt és romhalmazzá lett és papíron a pilis-csabai uradalom kihasználatlan, parlagon heverő részét képezte. Az uradalom még 1274-ben Mois nádor hasonnevű nádor-fia adományából jutott a Dömés apácák birtokába, de azt 1715-ben újra be kellett telepíteni, s az uradalom tulajdonjogi kérdését még mindig nem rendezték, amikor jött a Josephinismus, amikor az uradalmat a vallási alapítványhoz csatolták végérvényesen.

A vallásalap intézősége a szigetet bérbeadta. Jó buja kaszáló volt, s utolsó bérlője, valami Májer Óbudáról még szőlőt is ültetett ott s nem hiába. Mikor pedig az 1790. évi pozsonyi diétán a bécsi célirányos politika egy osztrák főherceget választatott meg Magyarország nádorává, akkor a sziget bizonytalan sorsa is megváltozott. II. Lipót király negyedik fia, Sándor főherceg kerülvén így Budára, - a bécsi fényes és változatos élet után nehezen törődhetett abba az elmaradt, szürke, egyhangú kisvárosi életbe, mely az akkori Pest-Budán reá várt. Hogy egy kissé módja legyen szabad idejét kellemesen eltölthetni, legalkalmasabbnak találták a Margitszigetet arra, hogy a bécsi Schönbrunn formájában üdülőt szerezzenek számára.

A Magyar Hirmondó-ban 1792 őszén ez a kis hír látott napvilágot:

Nádor-Ispány ő Fő Hertzegsége rajta van tellyes igyekezettel, hogy az ugy nevezett Sz. Margit vagy más névvel Nyul-Szigetéből eggy kies mulató helyet formálhasson. Derekassan készülnek ugyanis benne az ő Fő Hertzegsége költségén a szép épületek és kertek; mellyek által visszanyeri ezen hely néminemüképpen előbbeni fényességét.

Az ifjan elhalt Sándor főherceget testvéröccse József követte a palatinális méltóságban. Ez szenvedélyes természetkedvelő és kertész lévén, üres óráiban jómaga gondozta a szigeti ültetvényeket: nyesegetett, oltotta, szemezte a fákat, virágágyakat szabott ki oda, ahol kívánatos volt a széles útak közti gyepsíkokat megtörni sokszínű foltokkal. A sziget iránt érzett nagy szeretete vezette, amikor keresztülvitte, hogy az kincstári birtokká legyen; majd utóbb királyi adományképen a sajátjává lett.

József nádor 1800-ban feleségül vette I. Pál orosz cár leányát Alexandra Pawlowna nagyhercegnőt s attól kezdve a "magyar főhercegi család" életének kedves, meghitt színtere lett az elhagyottságából immár pompás díszparkká átalakult Margitsziget.

Az orosz cár leánya, mint budai lakos nagy izgalmat teremtett úgy a felséges dinasztia, mint a kettős főváros lakóinak körében.

A budai vár nem volt hozzászokva ahhoz, hogy fenséges lakói legyenek. A nádor főhercegi mivolta először nem jelentett többet, mint amennyit az nyomott latba, hogy egyszerre egy valóságos "főhertzeg" hivatali utóda lett az egykor oly nagy szerepet játszott, minden főnemesi családok közül kimagaslott nemzeti családok sarjainak. Az aulikusok persze a fenséges császári ház tagja előtt hódoltak, a császár, (akkor még nem osztrák császár) - öccse volt, és a nádorság tündöklő fényében állván, mindenki azzal a gondolattal tekintett reá, hogy palatínussá lenni jóval több, mint főhercegnek születni...

De József főherceg-nádor egyéni szeretetreméltósága utóbb még e különbséget is elenyésztette. A nádor másfél évtizede volt a budai királyi kastély lakója, midőn házasságát a nemzet már az igaz magyarság örömünnepeként ünnepelte.

Az északi nagyhercegnő még csak tizenhat éves, midőn daliás férjét követve a magyar fővárosba ért és nemcsak az országban, de a magyar szívekben is otthonra talált.

Az ifjú férj, - aki oly szerencsés volt, hogy nála a politikai ügy szívüggyé is vált - mindent megtett, hogy az orosz cári udvar életköréből ily hirtelenséggel kiemelt nagyherceg-kisasszony új otthonában jól érezze magát. Ehhez aztán alkalmas segítség volt a Margitsziget is, a díszkertté alakított Dunasziget, a nádorok buen retiro-ja. Közel van és mégis messze a város zajától és a városi tömegektől. Nincsen magas kerítés fala és mégis elzárt kert. Hatalmas fák, sűrű bokrok, szépséges virágágyak, terjedelmes gyepmezők, aztán bár nem nagy, de meghitt kényelmet nyújtó kastély, a rekkenő nyári napokon a hatalmas folyam rohanó vize által lehűtött pompás friss levegő és mindenek felett az idilli csend bukólikus hangulatai, excellens millieu egy grande duchesse számára.

[...]

A MÚLT ÉVSZÁZAD első nyári hónapjában csendes, de mégis nagy ünnepe volt a magyar irodalomnak a Margitszigeten.

Az akkor még élete delén álló Kazinczy Ferenc, aki kétezer-háromszáznyolcvanhét napig tartott rabsága közben egy napot szabadon tölthetett el - azt a Margitszigeten a katonai telep közelében élte át. Kufsteinből hajón hozták őt és néhány rabtársát Pestig, hogy innen aztán - már csak rövid időre - a munkácsi vár kényszerült lakójává legyen.

Kiköténk a Margitszigeten - írja fogságának rendkívül érdekes naplójában az 1800. július 30.-i napról - s engedelmet nyertünk, hogy a Dunában megfürödhessünk...

Az államfoglyok egyikének, Hirgeist Ferencnek atyja Kazinczytől már jóval előbb értesítést kapott, hogy fia mely napon lesz a Margitszigeten s mikor Chipault napoleoni ezredes és Kazinczy a Dunában uszkáltak, a pesti parton látták sétálni az öreg Hirgeistet.

Kazinczy átkiáltott hozzá:
- Kit keres az úr?...
- Senkit! - volt a válasz.
- Hazud az úr - tréfálkozik vele a költő; - úgye, a Ferencet keresi?
- Azt!
- Az itt a parton áll és én a vízben. De az úr nem jön Nini leánya nélkül. Hozza őt elő és hozzon csolnakost, mert az itt nincsen...
És félóra múlva Hirgeist a leányával jöttek. Összeszaladánk a partra. A tizenkét esztendős gyönyörű gyermek most a legszebb leánnyá, s tizenhét esztendős leánnyá változva lép ki a csolnakból; egy igazi Venus Anadyomene. - Megölelé bátyját. Körültekinte rajtunk, s nekem szaladt. Testvériesen sorba csókolt bennünket.

Az itt említett gyönyörű Nini - utóbb báró Prónay Simonné lett, és akinél a "természet egyezésben vala önmagával, arca nem vala szebb, mint lelke; s mi lehet szebb, mint a szenvedő szépség?" - Kazinczynak végnapjáig ideálja volt. A leányka, mikor először látta, tizenkét éves volt, s a szigeti találkozás után tíz esztendőre a rajongó költő egy ömledező szonettel ünnepli ezt a felejthetetlen találkozást.

A SZIGETEN tehát egy időben volt katonai építmény s abban katonaság, de nem soká élhettek ott a szigeten, mert akkor lett az a nádori kedvtelések helye. Az építmények ott lehettek, ahol ma a Casino áll, onnan felfelé, körülbelül a Mihály kápolnáig szőlő terült el. Képzelhető, hogy koraőszi nyári éjszakákon milyen jól laktak szőlővel a szegény bakagyerekek.

A szigeti szüret a főherceg családi ünnepe volt; a Petit Trianon magyar úri változata. József nádor idejében a szőlőkert igazán világraszóló zajos szép napot szerzett a szigetnek, amikor 1814 őszén a napoleoni Európa liquidálására Bécsben összegyűlt diplomatákkal ott mulatott I. Sándor cár is, a nádor-főherceg sógora. Alexandra Pawlowna akkor már régen künn porlott az ürömi kápolna kriptájában, midőn testvérbátyja, a cár III. Frigyes Vilmossal, a poroszok királyával eljött pár napi látogatására a budai várba. Persze, hogy I. Ferenc, a magyar király is lejött a fejedelmi vendéglátásra s ez alkalommal (októbernek huszonhetedik napját jegyezte akkor a kalendárium) a Margitszigeten fényes szüretet csaptak a vendégek tiszteletére.

[...]

EGY NAGYON korai leírásban olvashatunk nagy elragadtatással írt sorokat a szigetről, mely akkor már éppen megszűnt a közönség mulatóhelye lenni.

1803-ban egy németül szívesen és igen ügyesen verselő és prózátiró pesti könyvkereskedő az akkori kedvelt formában: levelekben rajzolja meg Pestnek és környékének képét s a szigetről szóról szóra így ír képzeletbeli barátjához intézett levelében:

Bizonyos, hogy ön szeretné tudni, hogy ez a sziget, - amelyet már annyiszor megmutattam a távolból, - milyen a közelből? és mit talál rajta az ember? Most azonban nem csekély szomorusággal meg kell mondanom, hogy e szép tájék gyönyörűségei, amelyekből ezelőtt a közönség kivehette a részét, ez idő szerint elvesztek neki. Míg akkor a közörömök és szórakozások számára egynehány alkalmas mulatóhely állott itt, most ezeknek nincs helye itten; a közönségnek pedig teljesen hozzáférhetetlen lett a sziget. De hiábavaló az én sajnálkozásom, mert - úgy hallom - a sziget jelenleg a főherceg-nádor fácánosa, s a palatínus, - mint tudja - Budán tartja székhelyét és az egész város örömmel veszi, hogy e szeretett és tisztelt fejedelmi személyiség ezt a kis területet minden feszélyezés nélkül bírja, őmagának pedig nincs oka, hogy emiatt kényelmetlenül érezze magát, mert tudatában van annak, hogy a két város polgársága a természet gazdag ölén a környéken sokfelé találhat helyet kedvteléseire...

Később aztán a jó főherceg megosztotta a gyönyörűségek szigetét a pest-budai lakossággal. Egy részét ugyan a császári ármádia vette birtokába, de ez nem soká tartott, azután a polgári közönség ismét élvezhette.

A SZIGET gyógyvizű forrásáról persze tudtak már a régiek is. Tudtak róla, de - úgylátszik - nem nagyon éltek vele. A cseh származású Korn Frigyes 1833-ban Spiritus Asper & Spiritus Lenis álnév alatt Budáról és Pestről egy németnyelven írt ügyes ismertetőt adott ki. Ebben elsorolja az ikervárosok fürdőit, amikor végül így emlékezik a szigeti fürdőkről:

A Palatinus vagy Margit sziget északi részén, a Duna közepén az úgy nevezett fürdőbódé (Badhäusel) fölött nyár idején és a téli tartós hidegben falmaradványok lesznek láthatóvá, s azok alól meleg forrásvíz buggyan elő.

Azidőtt, amidőn ez a könyv napvilágot látott, nem is szolgálhatta a melegforrás a közönséget. A szerző könyvének más helyén elmondja, hogy akkor a szigetet a tulajdonos főherceg-nádor elzárta, aminek meg is volt az oka.

...Egykor - írja - mindkét város közönsége élvezhette a remek szigetet és évente a július hónapnak Margit-hetében (13-ika körül) vasárnapon itt népünnep zajlott le, mely csaknem egy időbe esvén a bécsi Brigitta ünneppel, igen hasonló volt ehhez. Ámde a féktelen jókedv, mely itt a mulatókat eltölté a fák, bokrok bántalmazását és egyéb kártevéseket vont maga után, úgy, hogy ennek következtében a kacagó pázsitokkal, kerti díszekkel pompázó sziget, - mely a legkülönbözőbb pompás virágokból szőtt virágágyak, a változatos csalitok és az illatokat páráló bokrok, dísz és gyümölcs fák közt kanyargó árnyas utak, s romok közt elvesző ösvények által páratlan szépségű lett - és Calüpszó kedvenc otthonáról híres mesés Ogüpia szigetre emlékeztet - most nem téve kivételt senkivel sem - mindenki elől el van zárva.

A negyvenes években, amikor a már gyakrabban Nádor-sziget néven emlegetett Margitsziget a pest-budai közönség gondolkozásában helyet szorított ismét magának és ha nem is gyakran látogatott kirándulóhelye lett a természet ölére vágyakozóknak - az odajutás nem volt egyszerű. Nem rendszeresen és inkább a maguk zsebére dolgozó csolnakosok bonyolították le a forgalmat a sziget és Ó-Buda között, minthogy akkor még a sziget e pest-megyei helységhez tartozott.

Hogy milyen kalandos volt egy-egy ilyen margitszigeti kirándulás, arról kedves képet nyerünk az Életképek 1845. évi kötetéből. Valószínűleg a szerkesztő, Frankenburg Adolf tollából olvassuk itt e kis közleményt:

ÁTSZÁLLÍTÁSI MULATSÁG.

Múlt héten, midőn a' már nehány napig tartott hőség még az árnyékban is majdnem harminzczkét foknyi volt, kedvünk kerekedett az úgy nevezett Margit- vagy nádorszigetet meglátogatni. A' legrekkenőbb hőségben átsétáltunk Budáról Pestre 's ráültünk a' gőzösre 's egy rongyos ponyva alatt, mert ujat azon csekély haszonból, mellyet a' testvárosok közönsége mintegy 20-30 ezer pengőforintig az igazgatóság zsebébe cseppent, még nem lehetett csináltatni, a' császárfürdőig vitettük magunkat. Itt kiszállottunk, mivel nem volt kedvünk egy bérkocsisnak azon pár száz ölnyi térért, melly a' fürdö 's azon hely közt fekszik, honnan a' szigetre rozzant ladikon 's rozzant révészek által történik az átszállitás, két váltó forintot fizetni; felballagtunk lassan a' dunapartra, 's midőn több gödröt átugrottunk, nehány keritésen átszöktünk, 's a' vontatólovak általi elrántást kikerültük volna, félsülten érkezénk az átszállításhoz, 's itt majdnem másfél óráig lesvén a' csolnakra, melly épen két perczczel előbb indult el egy sereg természet kedvelőkkel 's olly fontolva haladt, hogy azon kis tért, melly a' budai part (a pestiről tilos az átszállás!) 's a' sziget közt fekszik, rendesen fél óra alatt szokta meglapátolni, - valahára az egyetlen sajkába belökettük magunkat, 's félóra mulva a' szigetnek hűs árnyiba jutottuk.

Az igaz, hogy itt igen szép minden: a' legbujább 's örökzöldnek tetsző friss növényélet gyönyörködteti a' szívet, felviditja kedélyünket - csak az átkozott szunyogok ne volnának! - körülsétáltuk a' szigetet 's miután azt az egy pár kőhalmot, mit itt romnak neveznek, megvizsgáltuk, elértünk a' kertészlakhoz 's megszólitánk egy fehércselédet, hozna valamit falatozni 's letelepedénk egy ronda asztal mellé, mellynek különféle "garnitur"-jai aligha Vikus czukrásznál készültek. Egy pár negyed óra mulhatott, midőn elénkbe tétetett egy fazék savanyu tej, három késhegynyi avas vaj 's múlt hónapban sütött árpa-rozsos kenyér. Megelégedtünk a' ránézéssel 's pár pohár friss vízzel leöblitvén étvágyunkat, útnak indultunk. A' parthoz értünk 's pedig szerencsénkre, mert ha két perczczel később jövünk, a' sajkának már csak hűlt helyét találjuk. Midőn a' császárfürdőhöz értünk, "Buda" gőzös épen óronk előtt defilirozott le a' szőke Duna hullámain 's még valódi szerencsének mondhatni, hogy egy elkésett bérkocsiba vethettük magunkat, ki részint irgalmasságból, részint öt váltó forintért haza döczögtetett bennünket.

Azután, hogy szigetünk ismét megnyílt a fővárosi lakosság előtt, kellemes és kedvelt kiránduló hely lett, ahol majálisozni, kerti ünnepélyeket, diákösszejöveteleket rendezni, szerelmes bujkálásokon csókot lopni, sőt még párbajozgatni is lehetett. A Dunaszigetében nem csak akkor volt bősz párosviaskodás, amikor ott "öklelődzött egy cseh" és Toldi Miklós vele megvívott. Századokkal utóbb - nemzeti elnyomatásunk legszomorúbb idejében - például két magyar író (Tóth Kálmán és Friebeisz István) mérte ott össze fegyverét.

[...]

JÓZSEF FŐHERCEG, a magyar honvédség első főparancsnoka a Margitszigetet már mintha nem is tartotta volna magántulajdonának, hanem részben atyja szellemét, részben a főváros iránti szeretetét követve, azt a nagy közönség előtt korlátlanul megnyitotta. 1868. év nyarán, őszén folyt is már ott a lázas munka.

Még csaknem egy évtized választja el Budát és Pestet attól, hogy Budapestté legyenek, de a "fürdőváros" gondolata már erősen kísért. Eszményibb fürdőhelyet hol lehetne széles e világon találni, mint a Margitsziget? S a mondott esztendő tavaszán a legolvasottabb magyar képeslap Mi ujság? rovatában ez a közlemény látott napvilágot:

A MARGITSZIGETI FÜRDŐ kiépítése és ékesítése nagyban halad előre, s a nap forró sugarai elől menekülő fővárosinak sok gyönyört fog szerezni. A mit a rácz-fürdő képes nyújtani, azt itt még a pompa és ízlés fogja emelni. Légszeszvilágítás is lesz a szigeten s 600 vendéget be fogadni képes épületeken kívül, gond van fordítva oly építményekre is, melyek a közönség élvezetére számítvák: kávéházak, tánctermek, restaurátiók stb-re.

Ősszel aztán ugyancsak e lap közönsége ezt az örvendetes hírt olvasta:

A FŐVÁROS EGYIK NEVEZETESSÉGET a margitszigeti fürdőt a jövő nyár folytán már hihetőleg át lehet adni a közhasználatnak. A szigeten erősen folynak a munkálatok s a gépház, egy nagy fürdőépület, mely a kádfürdőket foglalja magában, már tavaszra készen lesz. Az utak szabályozásával és kövezésével nagyrészt készen vannak. A szigeten lóvonatú vasútat is építenek, melynek töltését és útját már egyenes vonalra emelték, szóval az illetők mindent elkövetnek, hogy a természet által kiessé és széppé alkotott szigetet egyszersmint kellemessé is tegyék. Sokan bámulják már is a magasra szökellő meleg forrást, melynek kellemes vize minden eddig létező budai vizet felülmúl. E forrás gyógyhatása a Nemzeti színház egyik tagján már be is bizonyult, kinek idült májbetegségét rövid idő alatt meggyógyította. A sziget berendezése Heinrich orvos eszméje után történik.

(A közhasználatnak akkor átadott gyógyvíz száztizennyolc méter mélyből szökken, negyvenkét és fél foknyi meleg kén, szénsav, radioaktív tartalommal. Az újabban nyert s a főméltóságú asszonyunkról nevét nyerte Magda-forrás háromszáztíz méter mélységből buggyan, hőfoka pedig hetven fok Celsius mércéje szerint. Az innen szerte küldött Palatinusvíz közkedveltségét bizonyítja, hogy abból évente háromésfélmillió palackkal fogyaszt a közönség.)

Ugyancsak a Vasárnapi Újság egy rövid híre 1877-ben már beszámol arról, hogy ez év júliusáig a Margitsziget mint fürdő, milyen látogatottságnak örvendett. A rövid hír így szól:

A Margit-sziget az idén sokkal látogatottabb, mint tavaly volt. A fürdőt több beteg használja, mint eddig s a lakások legnagyobb része ki van bérelve. A vendégek névjegyzékéből még csak egy szám jelent meg 209 vendéggel. Ezek között a külföldet még csak egy bukaresti magánzó, a monarchia másik felét pedig egy bécsi házaspár s egy gráczi úr képviselik; a többi lakó vendég fővárosi és vidéki.

[...]

MIKOR még a költők, a lírikusok éppen annyira, mint az epikusok észre se vették, jelenik meg a magyar irodalomban egy regényes kis történet azon a címen: "Saidár és Rurik avagy Margaréta szigete Buda és Pest között. Egy történet IV. Béla király idejéből". Bachich Józsefnek ez az éppen nem magasröptű története sem Pesten vagy Budán jelent meg, hanem Pozsonyban 1808-ban és nincs egyéb jelentősége, mint hogy aztán 1812-ben akad egy somogyi úr, aki ebből színpadi darabot csinál s ezt még a Nemzeti Szintházunk első esztendejében játszották is. Ezt a kezdetleges szomorújátékot aztán 1854-ben Fáncsy Lajos a kiváló színész és színházi ember újra átírta és azzal elég szép sikert aratott. A Margitsziget romantikája megfogta a közönséget és az szívesen merült el az elnyomatás napjaiban a költészet zsandárt híréből sem ismerő világába.

De nem ez az egyetlen színdarab, mely a sziget romantikus világában játszik, hanem ezek egyike sem tudott jelentőssé válni.

A Margitszigetről írók sorában a Dunavidék kereszténységének korai századában élt a sziget "szorgalmatos és okos szűzéi között Ráskai Lea a dömésrendi apáca, aki az éjszaka csendjében mesélt a keresztény magyarok hívő lelkéhez a Margit szigetének hitbéli varázsáról"...

De az első istenáldotta költő, aki a Margitszigetről énekelt Arany volt. Először, igaz, csak úgy csusztázza: mikor jó Toldi Miklós előtt a két gyermekét elvesztette anya felsír:

Dunaszigetében gyilkolá meg egy cseh,
Isten a pokoltól soha meg ne mentse...

Aztán, amikor a szalontai "kis nótáros"-ból a nemzet nagy költője lett s pesti lakos, örömmel jár séta kedvéért a kies Margitszigetre s midőn mint aggastyán a csendet, nyugalmat és vigasztalást keres mint a sziget lakója, 1877-ben újra megszólal költészete, úgy hogy azt az évet "áldott évnek" mondja. A csendes magányban sokat sétál s elüldögél a "tölgyek alatt" ... s a kedves padot komoly-tréfás kedvében, német szóval kereszteli el: Dichterbank.

.

A sziget ura, a "magyar főherceg"-nek méltán nevezett József, a maga vendégéül tekinté az agg költőt s a hálás költő örök emlékkel áldozott a szíves házigazdának. A Toldi szerelme ama részében, ahol Toldi elvesztett Piroskájának margitszigeti sírját keresi fel, egy hangulatos, megható versben megemlékezik a fejedelmi vendéglátóról, aki

S hagyta, hogy a környék agg fülemiléje
Éneke utóját ott elzengicsélje,
Azután hallgatva ott várja halálát ...

A vendéglátó főherceg fia pedig a költő kedves tölgyeinek közelében szobrot emelt az "agg fülemilének" s a szobor két oldalára elmés célzásul a Buda halálá-ra az Attila kincsének két öblös csészéjét állította.

A szigeten nyaraló Arany kedvenc helye volt az a kis tölgyes, amelyről énekelte:

A tölgyek alatt
Még most is el-ülök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merülök
Hajó-kerekek
Zúhogását hallom...
"Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!"

A tölgyek alatt
Im meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon:
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...

E tölgyeket ma is kegyelettel keresi fel az értelmes, művelt és költészetet, költőt becsülő szigeti sétáló s most a fák alatt táblát is talál, mely hirdeti, hogy ezek az ARANY JÁNOS TÖLGYEI...

(= Rexa Dezső: Margitsziget, Bp. [1940] Officina, 4-38.)