KESERGÉS

Romlásra indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorozó kezeit hazádon?

Sok századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
     Ámbár ezerszer vak tüzedben
          Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, számkivetett ösi
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
     Romlott fajultság, s nemsokára
          Ércfalain viperák süvöltnek.

Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
A vad tatár chán xerxesi tábora
     S világot ostromló töröknek
          Napkeletet leverő hatalma.

Nem vert le téged Zápolya öldöklő
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
     Rákóczi vérengző haragján
          S rettenetes tüze közt megálltál.

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött, vezérlett fergetegid között:
     Birkózva győztél, Herculesként
          Achaji kard rezegett kezedben.

Most lassú méreg, lassu halál emészt,
S mint egy kevély bikk, mellyet az éjszaki
     Szélvész le nem ront, benne termő
          Férgek erős gyökerit megőrlik.

Bátran merül most a buja ifjuság
Undok bűnében, s úszva folárkodik,
     Még gyenge a szűz, s már kacéros
          S gerjedező tüzeit kínálja.

A férfi - ó bűn! - már ma kereskedik
Szép párja testével, maga alkuszik
     Gazdag folárral, s gyenge társát
          Fajtalanúl teregetni hagyja.

Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség s minden utálatos
     Fertelmek áradnak hazánkra,
          Régi nemes magyarok porára!

Fegyverre termett szép, deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
     Nem tud nyeregben, nem tud ugró
          Gyors paripán leragadva szökni.

Ó, más magyar kard mennyköve villogott
Atilla dicső harcai közt, midőn
     A félvilággal szembeszállott
          Nemzeteket tapodó haragja!

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain,
     Ó, más magyar kard verte vissza
          Hunnyadival Mahomet hatalmát!

Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
Szerzett az ifjú Pélides utjain,
     Most íme - oh, szégyen, mivé lett -
          Módi majom, s gunyolásra méltó.

Átok reátok, Harpia fajzati!
Erkölcseinket vesztegető fenék!
     Fessen le hiv Gvadányi tolla,
          Nemzetemet csufoló bolond korcs!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
     Tündér szerencsénk változandó,
          Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.

Felforgat a nagy századok éjjele
Mindent, leomlott a magos Ilion,
     S a büszke Karthago hatalma,
          Mint az erős Babilon, leromlott.

Volt oly idő már, mellybe' nemes hazánk
Fénylő dicsőség polca felett virúlt,
     Jön olly idő még, melyben gyászos
          Hamvaiból gyülevész kavarc kél.

[1796 körül]

A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ

a szombathelyi táborban, 1797

     Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
     Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
     Méltán búslakodám előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
     S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
     Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
     Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
     Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
     Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
     Thétis nagy fia sem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
     Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
     Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
     Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
     Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
     Búsult tigrise, amidőn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
     Majd felkelnek alattad is,
Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
     S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
     E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
     Önként áldoz az életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
     Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
     Eszterházy, dicső magyar!
Míg győző eleid pallosa combodon
     Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!

[1797?]

HERCEG ESZTERHÁZY MIKLÓSHOZ,

midőn a szombathelyi táborban commandírozá a nemességet

Árpád virágzó magva te, fő magyar!
Eldődeidnek fegyvere népeket
     Győzött, s hazánkért számtalanszor
          A viadal mezején csatázott.

Ők voltak a harc vérzivatarjain
S a béke napján bölcs vezetők, atyák,
     S kormányra termett őrszemekkel
          Szélveszeket zabolázva tartók.

Melly áldozat volt a vezekényi harc!
Bús tisztelettel könnyezi a magyar
     Négy bajnok Eszterházy véres
          Porba kevert ajakit, halálát.

Láttam tebenned buzgani véreket
S orcádra öntött nemzeti lelköket;
     Láttam szemed villámsugárát
          S ősi dicső vasadat kezedben.

Rémülve megszünt a fene háború.
Int a kegyetlen tengerek istene
     Képével a forró haboknak,
          S tűnik az Oceanus dagálya.

Szép a borostyán s győzödelemszekér.
Szép a vitéznek sebhelye homlokán.
     Félisten, akit nimbuszával
          A hatalom s tudomány ragyogtat.

Minden nagy és szép, mellyet az ó világ
És e jelenkor mívei közt csudálsz:
     Bajnok, dicsőség, fényes ország
          A tudomány gyönyörű gyümölcse.

Ez hozta mennyből földre az isteni
Szikrát, ez oldott a butaság alól.
     A bölcs Athénét s győzhetetlen
          Róma fejét ez emelte égre.

Nézd a virágzó Gallia népeit
S Nelson hazáját - rettegi a világ
     Ez ész s erő két nagy csudáját,
          S hirdeti napkelet és enyészet.

Hát nemzetednek mért fakad ily soká
A rég ohajtott laurus? Ezer nemes
     Vállvetve törtet s gátokat ront;
          Ah, de acélhegyek állnak ellen!

Téged, hatalmas Herceg! az istenek
Fő polcra tettek: véreidet segélld!
     Vidd a dicsőség templomához:
          S ajtaja zára lehull előtted.

[1797]

EGY SZILAJ LEÁNYKÁHOZ

Miért rettegsz kebelemben,
     Miért, félénk leányka?
Mit félsz te, mint a kegyetlen
     Vadtól a kis bárányka?

Nem vagyok én ellenséged,
     Sem hitszegő csapodár;
Hív lelket adok én néked,
     Míg koporsóm bé nem zár.

Tiéd leszek, míg e kedves
     Rubintajak csókot kér,
Tiéd, midőn már e kegyes
     Szív csak akadozva vér.

Halld, melly édesen csatináz
     A völgy zengő csermelye,
A víg madár mint zeng s trilláz,
     S mint nyög a filemile!

Majd ha a bús tél közelget,
     Ezek mind elnémulnak,
Elrepül a szép kikelet,
     S örömeink elmulnak.

[1797-1799 között]

PHYLLIS

"Még most teljes orcáimon
     Rózsabimbó fakadoz,
S alabastrom vállaimon
     Barna hajfürt ingadoz.

Éden virágzik mellettem,
     Szemem rózsán tévedez,
Érzem, örömre születtem,
     S íme, szívem epedez.

Vidám szerelmet mosolyog
     Még most minden körültem.
Szívem csak örömre dobog:
     De ah, még nem örültem!

Mi haszna szívom aetherét
     Éltem szép tavaszának?
Nem szívhatom lehelletét
     Az öröm balzsamának.

A galamb is csak úgy örül
     A kedves kikeletben,
Ha szerelmes párja körül
     Búgdozhat a ligetben."

[1797-1799 között]

ESDEKLŐ SZERELEM

Ím, a nap leereszkedik
     Thétis bíbor keblébe,
S mosolyogva emelkedik
     Luna szemérmes képe.

Az esti szellő fuvalma
     Édes álmot lengedez,
Az ég békes, s nyugodalma
     Hegyet-völgyet béfedez.

De ah, az én siránkozó
     Szememre nem hullatja
Balzsamát az illatozó
     Esthajnal csillagzatja!

Lehajtom árva fejemet,
     De gondjaim felköltik,
S nyughatatlan kebelemet
     Fájdalmakkal eltöltik.

Bágyadtságom ha bézárja
     Néha fáradt szememet,
Kinyitja könnyeim árja,
     S mossa halvány képemet.

Jaj, semmi nem enyhítheti
     Sérült szívem sebeit!
Mert a szerelem égeti
     Minden titkos ereit.

Csak nálad van gyógyító szer,
     Te, ki azt megsebzetted,
Ki a szerelemnek ezer
     Tőrét rám lehelletted!

Téged várnak kiterjesztve
     Reszkető két kezeim,
Téged az égre függesztve
     Sírdogáló szemeim.

Egy tekinteted gyilkosom
     S boldogítóm tud lenni,
Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
     Ne hagyj holtig epedni.

Süllyedek! nyujtsd karjaidat,
     Míg el nem fogy életem,
Míg elhervadt ajakimat
     Ajakidra tehetem.

[1797-1799 között]

A CSERMELYHEZ

Oh, csermely, arra térsz, látom,
     Csendes görgedezéssel,
Merre az én sohajtásom
     Repül epedezéssel.

Vedd buzogó könnyeimet
     Szapora vizeidhez,
S vegyítsd bús nyögéseimet
     Lassú csörgéseidhez.

Vidd el szomorgó zúgással
     Ama kisded kert felé,
S nyögd ki egy fohászkodással,
     Szívem kinek szentelé.

Tán most is ott múlatozik
     A rózsák árnyékában,
S rólam nem is gondolkozik
     Kevély nyugodalmában.

Tán habjaid mosogatják
     A szép tündér lábait,
S nem tudja, mint csókolgatják
     Hív könnyeim tagjait.

Mutasd meg halvány képemet
     Néki tükröd fényében,
Mutasd meg égő szívemet,
     Mint vergődik vérében.

Mutasd neki, mint hervadok,
     Szemem miként sirdogál,
S mondd, hogy érte ellankadok,
     Mint egy gyenge virágszál.

Mondd: töltsön kegyes írt sebhedt
     Lelkemre hív kezéből,
Vagy egy szánakozó cseppet
     Gördítsen szép szeméből.

[1797-1799 között]

LOLLIHOZ

Lolli! deli kellemiddel
     A rózsára homályt vetsz,
S szívégető szemeiddel
     Belém ezer tőrt nevetsz.

Szebb vagy te, mint a szép Hébe
     A Dörgő lángölében,
Szebb, mint a szép Erycene
     A kellem bájövében.

Képed szelíd vonásiban
     Szerelmek nyíladoznak.
Tested minden mozgásiban
     Tündérek múlatoznak.

Szép, mikor édes éneked
     Szirénhangja zengedez,
S angyali érzékeny szíved
     Harmoniát ömledez.

Szép, mikor pihegő kebled,
     Mint egy galamb, epedez,
S lankadó nefelejcs-szemed
     Harmatgyöngyöt görgedez.

Szép vagy te, mikor csintalan,
     Mint könnyű Zephyr, játszol,
S titkaidról vigyáztalan
     Le-lereppen a fátyol.

Szép, mikor a gerjedelem
     Andalodásba merít,
Szép, mikor a szűz szemérem
     Bíborlángszínbe borít.

De Lolli! a test szépségét,
     Hidd el, csak úgy imádom,
Ha a szép lélek épségét
     Tiszta kebelbe látom.

Ha angyali leplegidben
     Angyali szív verdegél,
Nemes tűz ég ereidben,
     S lelked a porból kikél.

[1797-1799 között]

LILIHEZ

Jer, Lili! nézd, langyos szellők
     Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
     Mérséklik a meleget.

Jer, e szép juharlugosnak
     Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
     Vigyázz lantom szavára.

Kedves gyermek! fakadoznak
     Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
     Melled hattyúhalmai.

Az ifjuság kellemei
     Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
     Virítnak zöld pályádon.

Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
     Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
     S csak lágy szellőkkel játszott.

Mint egy Zephyr, mely virágos
     Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
     Violákon tévedez.

Gyönyörűség és vidámság
     Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
     Oltárán ég tömjéned.

De ki ne térj ez ösvényből,
     Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
     Soha ki nem gázolhatsz.

Ha elveszted az erkölcsnek
     Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
     Leled labyrinthjait.

El ne hagyd őrangyalodat,
     Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
     Hadd vezérljen tégedet.

Csak ő menti meg szemedet
     Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
     A kora hervadástól.

Ő intézget karjaival
     Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
     Az öröm hullámain.

Óh, ezer örvény és hinár
     Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
     Hidd el, egybe sem merül.

Ezek légyenek őrei,
     Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
     Meg soha nem ejthetnek.

Ezek ismértetik veled
     A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
     A gaz csapodárokat.

Szíved kedves rokonfelét
     Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
     Karjai közt megadják:

Hol szelíd öröm s vidámság
     Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
     Angyala csókolgatni:

Addig is, míg homlokodon
     Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
     A rózsaláng hervadoz.

[1797-1799 között]

AZ EST

Jer, Daphne! hol e nyers patak
     A bércből kiforradoz,
S mohosult kősziklafalak
     Közt a völgyre szakadoz;

Hol jegenyék hajladoznak
     Égig nyúlt sudárokkal,
S bokros tölgyek árnyékoznak
     Terebély zöld ágokkal:

Ott függesszük szemeinket
     Az ég dicső képére,
Ott nyissuk meg szíveinket
     A szépnek érzésére.

Nézd, már a nap sugárai
     A hegyekbe merülnek,
S Hesper piruló lángjai
     Alkonyaton derűlnek.

Égi bíbor festengeti
     Az aranyos felhőket,
Esti szellőcse lengeti
     Az illatos ernyőket.

A setét bükk felett ragyog
     A hold csendes fényében,
S rózsabokrok közt mosolyog
     A patakok tükrében.

Nézd, minő mennyei szépség
     Nyílik meg most előttünk,
Minő mennyei csendesség
     Lelke lebeg körültünk.

Elysium kiessége
     Mosolyogva tér hozzánk,
S az istenek békessége
     Nyugalmat harmatoz ránk.

Illy szent csendesség ölében
     Hallgatott minden, s így állt,
Midőn gyöngyház-szekerében
     Anadyoméne szállt.

Cynthia így ragyogtatta
     Latmus virulmányait,
Hogy Endymionra rakta
     Isteni szűz karjait.

Oh Daphne! a szép lelkeknek
     Legkedvesb ünnepe ez,
Hol a forró érzelmeknek
     Lángja önként gerjedez.

Hol a szív önként megnyílik
     A gyönyörű érzésre,
S Plátó karján emelkedik
     Égi lelkesedésre.

Hol lelkünk legszebben derűl
     Eredeti fényében,
S legtisztább örömbe merűl
     A természet ölében.

Szíved haszontalan eped
     A földi vak lármában,
E szentséget nem lelheted
     Semmi tündér hivságban.

Ott a dicső természetet
     Gyarló ecset majmolja:
Itt a csuda szépségeket
     Alkotó kéz rajzolja.

Ott a bölcset elkábítja
     A balgatag sokaság:
Itt az észt s szívet megnyitja
     A józan magányosság.

Ott az érzékeny szeretőt
     Csapodár kar öleli,
Nem talál rokon-érezőt,
     Nyúgodalmát nem leli:

Itt az ég örömét ússza,
     Melly úgy buzog keblében,
Mint a kies Arethusa
     A hold ezüst fényében.

[1797-1802 között]

AZ ESTHAJNALHOZ

Emeld fel bíbor képedet,
     Csendes Esthajnal!
Enyhítsd meg a természetet
     Harmatillattal.

Hozd alá a fáradt szemnek
     Kívánt álmait,
Fedezd bé a szerelemnek
     Édes titkait.

Titkon nyílnak az életnek
     Legszebb rózsái,
Mély titokban csörgedeznek
     Legszebb órái.

Ah, nékem is van egy titkom
     Szívembe rejtve!
Nem szabad azt kimondanom:
     El van temetve.

Nem szabad kijelentenem,
     Mely boldog vagyok;
S hogy ki az én egyetlenem,
     Kiért hervadok.

Csak a néma hold mosolyog
     Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsepp ragyog
     Forró szememen.

[1797-1799 között]

SZERELMES BÁNKÓDÁS

Itt, hol e bujdosó csermely
     A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
     Csak a kőszirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!
     Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
     Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai
     A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
     Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel
     Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
     Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében
     Kínom előtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
     Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban
     Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
     Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra
     Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
     Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim
     Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
     Míg szívem meg nem szakad.

[1797-1799 között]

TÉTI TAKÁCS JÓZSEFHEZ

Édes éneklő! ligeten, virágon
Andalog Múzsád vegyes illatok közt,
Ámde nem mint egy üresen csapongó
     Lepke tavasszal.

Mézet és nektárt szedegetsz te, mint méh,
Minden elrejtett violán s kikircsen;
Halkva döngécselsz, de szelíd hurodról
     Aetheri hang foly.

Szívet és elmét magasít Camoenád.
Sokrates karján mosolyogva oktat:
A vidám Erkölcs s vezető Okosság
     Kincseit osztja.

Aki a széppel köti öszve a jót,
Oh Takács! az bölcs, az igaz poéta,
Ez dicső érdem, s ez az égi bélyeg
     A remek elmén.

[1796 után]

GRÓF FESTETICS GYÖRGYHEZ

Festetics! boldog, kit az ég kegyelme
Anyja méhében kijegyez magának,
S a szerencsének ragyogó ölében
                    Rengeti a sors.

S aki jóltévő kezeit kinyújtván,
Mint egy istenség, valamerre fordul,
Hinti áldását, s kebelében érzi
                    Tettei bérét.

Akkor írigylem fejedelmi kincsed,
Amidőn áldó kezeid kiszórják,
Akkor, oh, akkor vetekedve törnék
                    Véled az égre.

Mint te, olly gazdag vagyok én magamnak,
S mint te, oly forrón szeretem hazámat,
Ámde nincs kincsem, s csak ezen betűkben
                    Ömledez a szív.

[1798 körül]

OSZTÁLYRÉSZEM

Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
                    Izzada orcám.

Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
                    A heves ifjút!

Bár nem oly gazdag mezeim határa,
Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
                    Tíburi forrás:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Biztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
                    Kérjek-e többet?

Vessen a végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
                    Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderült virány lesz
                    Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
                    Itt hüves ernyőd.

[1799 körül]

HORÁC

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,
Zordon fergetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
     S minden bús telelésre dőlt.

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:
Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,
Villogjon fejeden balzsamomos kenet,
     Mellyet Bengala napja főz.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
     Boldog csillaga tündököl.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,
     Mint a nyíl s zuhogó patak.

[1799 körül]

AMATHUS

Mit főz magában Gallia Sándora
S a zordon észak rettenetes feje?
     Mely öblöket zár, merre tart s ront
          Anglia nagy koszorúsa, Nelson?

Nem gondom. Így volt, így marad a világ.
Forr, mint az ádáz tengerek, amidőn
     A szélveszek bércodvaiknak
          Vas kapuit s reteszit leszórván

A bús haboknak zúgva rohannak, és
A képtelen harc itt hegyeket temet,
     Ott új világot hoz fel; - egymást
          Váltja örök romolás s teremtés.

Mint a setét völgy csermelye, életem
Elrejtve lappang s halkva csörögdegél
     A laurus-erdők szent homályin,
          Illatozó Amathunt ölében.

Nincs itt kegyetlen had s veszedelmes érc,
Melyért halandók véreket ontanák;
     Nincs itt gonoszság cimborája,
          Sem nyomorult fene nagyravágyás.

Itt Ámor ápol s píeri gyenge szűz
Nektárpohárt nyujt s ambroziás kebelt,
     S a lelkes élet játszva felleng
          Hesperidék bibor aetherében.

[1799 körül]

MAGÁNYOSSÁG

Égi csendesség fedező homálya
Leng reád, ó szent Egyedülvalóság!
S szívemet békés kebeledbe inti
                    Mágusi vessződ.

A világ lármás vigadóhelyéről,
Mint az elfáradt utazó, pihegve
Térek ernyődhez, s fejemet lehajtom
                    Lágy mohaidra.

Itt vagyon bátor menedéklakása
A szabadságnak s nemes érzeménynek:
Itt nem aggathat rabigát reájok
                    A buta köznép.

Itt fakad laurus-koszorúja minden
Bölcsnek és minden magasabb daloknak,
Itt az ártatlan szerelem s vidámság
                    Zöld amarantja.

Légy, Magányosság! vezetőm s barátom.
Csendes ernyődhez sietek nyugodni.
Itt lelem Plátót, Xenophont s Ilissus
                    Myrtusa berkét.

Téged óhajtlak, ha szemembe' reszket
Bánatos lelkem kiütő panassza:
Téged a legszebb fiatalka édes
                    Oldala mellett.

[1799 után]

A BALATON

(Matthissonhoz)

Jer te, ki a szép genfi tavat s szép genfi virulmányt
Olly eleven színnel festéd, s Eratódnak ölében
A roppant Bernhárd farain múlatni szerettél,
Jer: nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja
Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénye alatt ég!
Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte,
Melyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog.
Itt meredek sziklák tetein sok régi erős vár
Omladozó falain lebeg a mult hajdani képe,
S elnyeli a döbbent elmét a fényes előkor;
Itt a századokat látott vadonok feketednek,
Mellyek ezer meg ezer gőbölt kényünkre nevelnek;
A szilaj Arkászok heverészve legeltetik a nyájt,
S a kies estvéken nyögdécsel lassu furullya.
Itt a sárga mező s kiterült láp terjed előnkbe,
Hol dús búzakalász hullámos tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden előtted,
S a koszorus Tellus kosarit mosolyogva üríti;
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg;
A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság,
S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.

[1799-1804 között]

KESZTHELY

Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyős lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedező vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár títeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.

[1799-1804 között]

MAGYARORSZÁG

Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Europa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreiből merít.
Itt Arkádia zöld halmai nyílanak,
Hol Pán legjelesebb barmok után dalol,
Barmok, millyeneket boldog Arábia
Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt.
Kárpátidnak arany gyomra kevély Perut
Felmúlván, örökös kincseit önti rád.
Minden jót, valamit hint az Olymp ura,
Minden jót, valamit Tellus az emberi
Táplálásra teremt, néked az istenek
Bőv mértékje pazarl büszke határidon.
Boldog népeidet Títusok őrizik,
Kik mindannyi atyák és kegyes istenek,
S kiknek trónusokon Trézia lelke leng.
Törvényed s koronád Chérubim őr fedi,
Nem fertőzteti meg durva tirán keze:
Törvény, nem hatalom kénnye uralkodik
Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll.
Oh, bár vajha kies gyöngykoszorud között
Még egy illatozó rózsa fakadna ki:
Szállnának le reád Graecia isteni,
Kik hajdan lehozák Attika földire
A nagy mestereket s bölcs tudományokat.
Akkor csillagokat hatna kevély fejed,
S elbámulna reád a Zenith és Nadir.

[1799-1804 között]

A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD

Század hanyatlik. Már küszöbén vagyunk
Bámult korunknak, századok Istene!
     Buzgó örömmel feltekintek,
          S titkaidat huraim csudálják.

Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel, s a te szemöldöked
     Világokat ronthat s teremthet,
          A nagy idők folyamit vezérlvén.

Hány századoknak szélveszes ostromin
Harcolt szerettem nemzetem ekkorig!
     Hány száz Charybdis s mennyi örvény
          Várta nemes remeked halálát!

Már sírba szállott hajdani nagy nevünk,
Már-már lecsüggött győzni szokott karunk,
     Mikor hatalmas szárnyaiddal
          Béfedezéd lebegő vitorlánk.

Megszántad e nagy bajnoki nemzetet,
Mely annyi harc közt vívta ki hantjait,
     S véráldozattal kérte vissza
          Ősei szent viadalma bérét,

Révpartra hoztad: Trézia karjain
Köztűnk Perikles napjai nyiltanak;
     Saturnus áldott lelke jött fel,
          S vérbe merült mezeinkre szállott.

Dicső szabadság temploma lett hazánk,
Nem dúltak ádáz, pártot ütő hadak,
     A szent rokonvér nem kiáltott
          A babonák tüze közt az égre.

Áldás virágzott a Duna partjain,
Áldásba' ferdett a Tisza síkjain,
     Áldásba' a vad Dráva berkin
          S Fátra kopár farain lakó nép.

S már mast Ferencnek títusi trónusa
Fénylik közöttünk: jer, magyar, e napon
     Nyisd meg dicsőült szent királyid
          Templomait, s leborulva áldozz.

Nézd, mely hatalmas népeket eltörült
Körülted e nagy s ritka időszakasz!
     Nézd, mely viszontság kénye játszott
          A legerősb szegeletkövekkel.

Téged megőrzött őseid Istene.
Trajánok s áldott Marcusok álltanak
     Kormányodon, kiknek királyi
          Homlokokon ragyogott az erkölcs.

Mindenható kar méri ki sorsodat,
Kar, mellyen ég s föld sarkai forganak,
     Kar, mely dicsőűlt őseidnek
          Rettenetes hadait vezette.

Bízzál, s virágzóbb századokat remélj!
Eldődeidnek szép kora visszatér;
     Csak lelkeden tartsd, mennyi sok szent
          Vérbe került az igaz dicsőség.

[1800 körül]

NAGY LAJOS ÉS HUNYADI MÁTYÁS

Ki vagy te, fényes csillag az ó világ
Sötét ködében? Századok éjjele
     Nyugszik terajtad: mégis égő
          Arculatod közibénk sugárzik.

Ki vagy te, bajnok s rettenetes király,
Gyémántsisakban, mennyei fény között,
     Ki úgy ragyogsz, mint Pharus égő
          Lángja az éjj sivatag homályán?

Corvin, ki héró atyjai nyomdokin
Árpád szerencsés fegyverivel vivott,
     Midőn az országos Dunának
          Partjaiból Helikont idézett.

A bölcs s vitéz kar, mint az idős halál,
Mindenhatóság fegyverivel csatáz:
     Őnéki a bércbástya csak por
          S rózsalevél Boreas kezében.

Két nagy királyunk nyert koszorús nevet
A régiségben: mindenik a szelíd
     Múzsák barátja, s mindeniknek
          Múzsa szelid keze tört borostyánt.

Egy Nagy Lajos bölcs szárnya alatt hazánk
Rómát s Athénét látta felállani,
     Atilla roppant városában
          Mars, tudomány, hatalom virágzott.

S mikor ragyogtak tornyaid, oh Buda!
Felségessebben, mint mikor a dicső
     Király s Apollo tisztelője:
          Bölcs Hunyadink kezein virágzál?

Mint hajdan a nagy Delius oszlopit,
Delphus csudáit napkelet, alkonyat
     Bámulta, s a fáradt szarándok
          Ormai közt iszonyodva állt meg:

Sok messzi ország bölcsei, bajnoki
Jöttek hazánknak látni dicső egét,
     Rémülve nézett a világ ránk
          S nemzeteket tapodó erőnkre.

S egyszerre e nép, mely Hunyadink alatt
A legkevélyebb polcra emelkedett,
     A durvaságban veszni tért, s ment
          Két megutált cseh király kezébe.

Pallás s Apolló nemzik az istenibb
Bölcset s erőssebb bajnoki lelkeket,
     Ők nemzik a Márs pallosával
          Bírni tudó fejedelmi embert.

A durva nép közt sorvad az emberi
Legszebb tehetség, nem születik soha
     Ott Socrates, s nagy Tulliusnak
          Nem szabad ott nemesen buzogni.

Cato temérdek lelke legörbed ott,
Nem áldhat a föld bölcs fejedelmeket,
     Nem támad ott Titus s Trajánus:
          Durva Nerók vasigája büntet.

[1800-1802 között]

A SZERELEM

Mi a földi élet s minden ragyogványa
     Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
     Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
     S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
     S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
     Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
     S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
     Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
     S nem szab semmi földi erő néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
     Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
     Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
     Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
     A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
     Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
     S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.

[1802 körül]