FŐ ÉS SZÍV
FŐ ÉS SZÍV |
|
|
Mit? s hát azért epesszem
Éltem tünő tavasszát,
Hogy megvetett az álnok?
Byblis szerént nem olvaszt
Vízzé szerelmem engem:
Nem mossa gyáva könnyel
A férfi arculatját.
Tán hímes Hybla berkén
Egy szál virág mosolyg rám?
S tán Ámor egy leánynak
Képére nyomta csókját?
Nemcsak Chloé fejéről
Folynak le barna fürtök,
Nemcsak Chloé szemében
Villognak égi tegzek!
Menj, menj! szabad vagyok már:
Hálá! kinyílt kalitkám!
Hálá! - de jaj, mi fojt el?
Bús könnyeim buzognak,
Jaj, szívemet nem oltja
A fő hideg tanácsa!
Édes Chloém! szeretlek,
Mint méhek a virágot
S mint a folyót az őzek!
ESZTIHEZ |
|
|
Szép, szép az élet, Eszti!
A myrtus-illatokban
Ámor s Dióne karján
Be édes élni, Eszti!
Más félje a szerencsét
S a tengerek haragját;
Golkonda drága kincsét
Rakásra gyüjtse öszve,
Villogjon a dicsőség
Polcán Napóleonnal;
Hirdesse győzedelmét
Száz diadalmi paeán:
Én véled, édes Esztim,
Véled kivánok élni,
Elrejtve a világtól,
Hol senki nem vigyáz ránk,
Hol semmit én ne látnék,
Csak édes angyalorcád,
Csak téged, édes Eggyem!
Hol mást ne hallanék én,
Csak szád kegyes sugását
S hív szíveink verését.
A TAVASZ |
|
|
A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S
illatot isznak.
Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S
magvai kelnek.
Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek
utána.
Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S
mint mi, mulandó!
CENCIMHEZ |
|
|
Cencim, repül az élet,
Mint egy sebes sohajtás.
Tűnik tavassza s hervad,
Mint gyenge rózsabimbó.
Amely Zephyr kinyitja
Langyos lehelletével,
Az tépi el mosolygó
Díszét kis életének.
Még most mi is virágzunk,
Mint a libáni Tempék,
Szívünk örömre repdez,
Lelkünkben égi láng ég.
Majd eltűnik szerencsés
Éltünk arany tavassza..
E barna fürt lehull majd,
Melly büszke válladon csügg.
Villámkacér szemednek
Fényét homály borítja;
Kebled csudás alakja
S e szép ajak rubintja
A vad halál kezében
Porban heverve sorvad.
Éljünk tehát, s örüljünk;
Mert ah, csak egyszer élünk!
CHLOE |
|
|
Láttam! látta Chloét andalodó szemem!
Ah, mint lenge felém, s mint mosolyodt reám!
Mint a latmusi szép szenderedő felett
Rezgő
Cynthia csillaga!
Tündér ambroziát hinte lehellete,
Mint a hesperi kert mennyei lombjai.
Nincs oly illat egész Tempe virányain,
Sem,
Callirhoë, partidon.
Szép, mint a ragyogó nap s feselő virág:
Szép, mint a fiatal Cypria, amidőn
A tenger kiadá isteni kellemit
Ég,
föld ünnepelése közt.
Oh ti, lengedező híves Etéziák,
S rózsás esti szelek gyenge fuvallati,
Jertek gyúlt kebelem lángjait oltani:
Égek!
Szívem elolvadott!
CHLOE |
|
|
Mint egy árva madár, Chloe,
Mellyet fészke helyett néma kalitka zár,
Nyögdécselsz, epedő kegyes!
S vasbékódra szemed gyöngyei hullanak.
Megcsalt a ragyogó hinár:
Süllyedsz, s nincs, ki kezét nyújtsa kezed felé.
Későn nyílt szemed árjai
Rabságod kötelét meg nem emészthetik!
El kell ásni szerelmedet
Bimbózása előtt, zsenge csiráiban.
Ah, így játszik az ég velünk!
Szívünk ösztöneit fájdalom oltja el.
Akit lelked epedve kér,
Attól messze szakaszt, hogy soha el ne érd:
Akit félve kerülsz, utálsz,
Annak jégkebelén hervad el életed.
Boldog, boldog az, akinek
Pártáját szerelem myrtusa váltja fel,
S egy kedvelt rokon-érező,
Egy kedvelt szerető oldja le szűz övét!
BÚCSÚZÁS |
|
|
Elszakadsz tőlem, szeretett barátném!
Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
S mint az álomkép, örömim, reményim,
Véled
enyésznek.
Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
Sem kegyességem, sem az ég hatalma
Téged énnékem soha vissza többé,
Vissza
nem adnak.
Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
Légyen áldásom veled és vezérljen!
Légyen a Végzés utain szerelmünk
Angyala
társad!
Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
Menj az égtartó Pyrenéken által,
Menj az északnak havasin keresztül,
Csak
ne felejts el!
Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
S sárga képemnek halavány vonásin
Festve
neved lesz.
BARÁTOMHOZ |
|
|
Íme, lassanként lefoly a virágkor,
S gyenge rózsáink vele elvirítnak;
A kies Tempék, Örömek, Szerelmek
Véle
enyésznek.
Melly rövid s kedves! valamint az első
Éjjelünk, melyen szeretőnk ölében
Életünk legszebb örömébe égve
Kóstola
szívünk.
Elrepül tőlünk, soha vissza sem tér!
Sem Galenusnak tudományi titka,
Sem kegyességünk ezer áldozatja
Vissza
nem adja.
Minden órádnak leszakaszd virágát,
A jövendőnek sivatag homályit
Bízd az Istenség vezető kezére,
S
élj az idővel!
Elmarad tőlünk szeretett barátnénk,
Itt hagyunk mindent, valamit szerettünk,
Semmi nem kísér szomorú koporsónk
Néma
ölébe.
A piros hajnal derülő sugára,
A barátságnak kegyes ápolási,
A legesdeklőbb szerelem siralmi
Fel
nem idéznek!
BÚCSÚZÁS KEMENES-ALJÁTÓL |
|
|
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;
Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.
Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.
AZ ULMAI ÜTKÖZET |
|
|
1805. Octob.14d.
Mit hallok! Árpád honja határain
Álgyúk dörögnek! rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhők morajja
S
Bosporusok zokogó nyögése.
Egy nagy csapással mindeneket levert
A harc s dicsőség kénye, Napóleon,
S mint Júpiter mindent lerontó
Mennyköve,
egy riadással elszórt.
Látom hazámnak fegyveres őreit
Réműlt futásban; látom az éktelen
Vert had zavarját tébolyogva,
S
Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan
Kitárva! Oh sors! oh csuda nap! mi ez?
Nincs hát remény már? - Itt az idő, magyar,
Mely majd szabad lelked nem ismért
Jármot
akaszt te szilaj nyakadra.
Nyolc száz repült el már Budavár felett.
Villámok ádáz zápora, vérözön
Toldult s rohant rád
számtalanszor:
Ámde
te, mint az egekbe ötlő
Kriván, mosolygál a zivatar között.
Rémíthetetlen melled acélfalat
Vont fel körülted, s vakmerően
A
haragos buzogányt ragadván,
Gigászerővel harcra szegült karod,
Vívtál ezerszer többel ezer csatát:
Menj, most mutasd meg Zrínyi
lelkét,
Zrínyi
dicső remekét, halálát!
Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes
utat tusakodva tör s nyit.
A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ |
|
|
Mint majd midőn lángszárnyakon eljövend
A nagy Birónak cherubi angyala,
És kürtje harsány hangja a mély
Sírba
leszáll hidegült porunkhoz:
Mindenfelé dob s tárogató riad.
Úgy tetszik, elhúnyt párducos őseink
Támadtanak fel hamvaikból
Véreiket
fedező karokkal.
Toldúlva jőnek bajnoki népeink:
Erdély kegyetlen székelyi, a fene
Hajdúk az áldott térmezőkben
Megfeketült
haragos kunokkal;
Az ütközet közt állni tudó, kemény
Horvátok és vad rácok erős hada
Táborba szállott, hogy kövesse
A
magyarok rohanó lovagját.
Örvendj hazám: nézd, mennyi jeles sereg
Kész érted önként ontani életét.
Oh, bátran örvendj! mert
megőrzik
Hantjaidat
született vitézid.
Magyar nemes vér bére, jutalma vagy,
Vérző magyar kar tarta meg eddig is,
Csak hív szülöttid vérpatakja
Áradozand
ezután is érted.
Nézd, mint buzognak szép deli ifjaid:
Mindannyi hérót s Marst mutató vitéz
Tüzelg szemökből; felkelend még
Báthory,
s él Kinizsink ezekben!
Tud győzni e nép! Attila magva ez!
Ez dúlta Árpád hajdani harcain
A föld legelső tartományit,
S
láncra füzé sok ezer vitézit.
E nép csatázott nagy Hunyadink alatt,
Mikor kevély Bécs tornya lerontatott,
S roppant Budának győzhetetlen
Ormai
közt diadalmi kürt szólt.
Hát bölcs királynénk, Trézia! trónusod
Nem a magyar szív vívta ki Pálfyval?
Nem a magyar s Nádasdy kardja
Tette
dicső koronád fejedre?
Hat nagy királyok fegyvere omla rád,
Tűzláng borítá Austria tájait,
S nem volt, ki terhed Herkulesként
Tartsa:
egész birodalmad ingott.
S ím, mint midőn bús Aeolus éktelen
Barlangja torkát Kaukazus oldalin
Feltárja, s ádáz szélveszekkel
Fellegeket
hasogatva pusztít:
Felkél az ébren szunnyadozó magyar,
S elszórja villámkardja eged ködét;
Megtörte, földhöz verte, mint
egy
Bellerophon,
hatagyú Chimaerád!
Menj most, vitéz faj! nézd, mikor a vadak
Királya felkél Júba vadonjain,
Szavára megréműl az erdő,
S
futnak ezer vadak odvaikba!
AZ IFJÚSÁG |
|
|
Mint az aranykornak boldog századja virágzó
Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám;
Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját,
S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted.
A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak
A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban,
Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly,
Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander.
Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság,
Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted,
A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted,
S karjain andalgó örömében renget az égnek.
A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag,
A repülő élet napját felnyitja, bezárja;
Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe' fereszted,
Elysium myrtusligetévé változik a föld,
Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk.
Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt,
Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek,
S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását,
Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. -
Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson
A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl,
Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon,
Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja,
Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját,
Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer:
Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által,
Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin
Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni,
S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted.
LEVÉLTÖREDÉK BARÁTNÉMHOZ |
|
|
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben
lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem
vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni
eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet
gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait
szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent
óráit élem.
Az őszibogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden
érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt
örömeit.
Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
Béborúlt az élet vidám
álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó
szikrája
S bús melancholiám szomorgó
nótája.
A KÖZELÍTŐ TÉL |
|
|
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
A MAGYAROKHOZ |
|
|
Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre
dühös viadalra készti.
Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S
Haemusokat zivatar borítja.
Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a
zabolák s kötelek szakadnak.
Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
A bölcs tanács s kormány
figyelmén
Állni-tudó
legyen a habok közt.
Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A
nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez
Marathont s Budavárt hiressé.
FELSŐBÜKI NAGY PÁLHOZ, AZ ORSZÁGGYŰLÉS ALATT |
|
|
Már midőn a föld letapodva hódol,
S Róma felséges geniussza eltűnt,
Mint egy őr Cato feded a világot,
S
mennyköveket szórsz.
A közembernek neve vész magával.
Kincs, kevély márványpaloták homályba
Dűlnek, elmúlnak, s heverő uroknak
Híre
enyészik.
A derék nem fél az idők mohától:
A koporsóból kitör és eget kér,
Érdemét a jók, nemesek s jövendő
Századok
áldják.
Láttalak fényes hadi öltözetben.
Látlak országunk ragyogó gyülésén:
Ott merő Hectort s Kinizsit mutattál,
Itt
Cicerónk vagy.
Ósz atyáink közt fiatal korodban
Pálmaágakkal koszorús fejedre
A kitündöklő magas elme s lélek
Égi
sugárt vont.
Nagy, midőn tündér paripádra szöktél,
Nagy, hazánk kormányvezető tanácsán.
Itt az érdempolc! ez az égnek útja,
S
régi magyar dísz!
GRÓF SZÉCHENYI FERENCHEZ |
|
|
Astraeánk koszorús papja! Polymniám
Példás érdemidet merje-e zengeni?
Hív Múzsám adaját meg ne utáld, hazánk
Őszült
Nestora, Széchenyi!
Nem kincs, nem ragyogó polc tüneményei,
Nem mászó csapodár kába reményei
Mozdítják ajakát, mert csak az istenibb
Erkölcs
csalja ki énekét.
Fényes birtokaid kénye le nem köti
Munkás életedet: terhek alá veted
Atlás-vállaidat, hogy szemeid hajónk
Kormánnyára
vigyázzanak.
A törvény sivatag rejtekiben lakó
Elméd phárusi láng a szövevény között:
Kővár s szent menedék minden igaznak és
A
bűnnek kegyes ostora.
S hogy mindent megelőzz, a tudományokat
Szárnyaddal takarod, s a haza kincseit
Buzgón gyüjtögeted, s felkel az alkotó
Corvin
tára teáltalad.
A polgári töl-ág s delphusi laurusok
Kettősen fedezik homlokod érdemit.
Méltán áldja nemes lelkedet a magyar,
Mert
jó atyja, vezére vagy.
GRÓF FESTETICS GYÖRGYHEZ |
|
|
Örvendj, hazánknak bölcs fia, Festetics!
Győztél, leromlott a buta cimbora!
Gyémántpaizsban sérthetetlen
All
az igaz, valamint egy isten.
A Földnek ádáz kölykei bérceket
Szórtak, de Pallas mennyei fegyvere
S a szent Igazság titkon égő
Mennyköve
porba temette őket.
Örvendj, szerencsénk talpköve szirton áll:
Nyelvünk, atyáink ajka, feloldatott,
Virrad hazánk várt napja, virrad,
S a
denevérek elötte futnak.
Nyelvünk hazánkból számkivetett vala,
A régi vadság láncaiban nyögött,
A durva ellenség haragja
Néma
homály kebelébe zárta.
Sok nagyjainknak balgatag udvarin
Már a magyarnak híre se' hallatott,
Nem módi, úgymond. Oh, gyalázat!
Oh,
vak idők szomorú gyümölcse!
Ez szülte a sok kárt s nyavalát reánk,
Ez fojtja bennünk a geniust s erőt,
Ez rontja erkölcsünk, s
hazánkhoz
Zárt
szeretet kötelit feloldja.
Ezt végre látván a haza bölcsei,
Gátokba zárták a veszedelmes árt,
S őrangyalunkat visszahozták
A
diadalmi kapun Budára.
Nagy rész te munkád, a te eszed s erőd.
Melly példa voltál! Esmeri nemzeted,
Mennyit köszönhet néked e nép,
Nyelv,
tudomány, magyar ősi erkölcs.
Pályánk ohajtott tárgya mosolyg reánk:
Vár a dicsőség trónusa, menj s vezérlj!
A véghetetlen századoknak
Nagy
neved érdemit általadtad.
BACCHUSHOZ |
|
|
A te rettentő karodat Lycurgus
Veszte és Pentheus letörött királyi
Polca s vad Roethus szomorú halála
Hirdeti,
Éván!
Hát reám mit sujt haragod, hogy eddig
Édes áldásod megutálva néztem,
S éltető lángját poharadnak ajkam
Még
nem izelte?
Megvetőd lelkét örökös komoly gond,
Néma bágyadtság, megölő hidegség
Gyötri, s e szép föld örömit mogorva
Homloka
fojtja.
Ámde, kit Cypris kegyel és Camoena
Lelkesít, nem kér örömet tetőled;
Égi nektárt nyújt Aganippe néki
Ámor
ölében.
FÉLTÉS |
|
|
A bezárt Danaét érctorony és acél-
Závárok s iszonyú őrebek őrizék.
A pajkos Szerelem mint kacagott ezen!
Mert ő csak mosolyogva győz.
Féltő! tompa szemed látta-e míveit?
Állítsd meg, nyomorult, a dagadó Dunát,
Gátold meg Boreas vad dühe harcait
S a villám rohanó tüzét!
A tündér Szerelem béfedi a napot
S Argus száz szemeit; majd lebegő Zephyr,
Majd szélvész s fenevad. Fojtva erősödik,
Mint a puskapor és harag.
A MEGELÉGEDÉS |
|
|
Nem kér kínai pamlagot,
Sem márványpalotát a Megelégedés.
Többszer múlatoz a szegény
Földmíves küszöbén s durva darócain,
Mint a dáma kigyöngyözött
Keblén s ambroziás mellpatyolatjain.
Csendes szalmafödél alatt
A víg pásztori kor gyermeki közt lakik;
A természet ölébe dől,
Annak nyujtja kezét s mennyei csókjait.
BARÁTIMHOZ |
|
|
Én is éreztem, s tüzesen szerettem,
Éltem a föld szép örömit, barátim!
Barna fürtim közt szerelem s vidámság
Myrtusi
nyíltak.
Repdezett szívem kies édenében:
Mint ama boldog ligetek lakója,
Már midőn a porkötelet lerázta
Léthe
virányin.
A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre
se nézett.
Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás,
Mennyi andalgó öröm és reménység
Rengetett, édes Csalatás! öledben
Mágus
erővel.
Álmaim tűnnek, leesik szememről
A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak
Rózsaberkéből sivatag vadon kél
Zordon
időkkel:
Hol csak a külszín fedi a valóság
Puszta országát bibor állepelben;
Ámde a bölcsnek beható szemével
Játszani
nem mer.
Látja a Virtust letapodva nyögni,
Látja a Bűnnek koronás hatalmát,
Sokrates méregpoharát s Tibérnek
Trónusa
mocskát;
Látja, és keblét szomorún bezárja.
Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
Hal
ki nyögése.
AZ ÉLET DELE |
|
|
Felhágsz, éltem napja, eged délpontjára,
Ragyogva omlik rám fényed hév sugára.
S ah, tudom! valamint felért szép delére,
Szintolly gyorsan leszáll nyugovóhelyére
Hanyatló
pályád!
Nem volt ekkorig is felhőtlen futásod,
De hamar felderűlt rövid elhunyásod.
Csak azért rejtezél néha fellegekben,
Hogy fátyolod alól annál kedvesebben
Mosolygjon
orcád.
Nem adtál szüntelen tüskétlen rózsákat,
Nem lengettél mindég lágy Etéziákat:
De adtál víg elmét, erőt, barátságot,
Angyali érzéssel tölt édes órákot
Cypris
ölében.
Mit várjak ezután, nem látom előre.
Könnyes szemmel nézek a multra s jövőre:
Annak örömeit sírva emlegetem,
Ennek komor képét előre rettegem
Setét
ködében.
AZ ELSŐ SZERELEM |
|
|
Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülő idő,
Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott,
S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Delia csillaga.
Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
Szived verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülő képed után futok,
Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.
GLYCERE |
|
|
Alkonyati homály terjed
A csillagok boltjára,
S pirholagos lánggal gerjed
Az esthajnal sugára.
Szűz Cynthia sárkányait
Fényszekéren vezeti,
S a Balaton hullámjait
Rubintláng festegeti.
Örömre int a természet
S ëltem tünő tavasza;
Szerelemre az enyészet
S Philomele panasza:
De én komoly szemet vetek
A hold ezüst képére,
S csak szomorú dalt pengetek
Hesperus intésére.
Túl jár elmém a Badacsony
Kies virulmányain,
Túl a rengeteges Bakony
Setétellő ormain.
Ott, hol zsenge érzéseit
Ifjú szívem gerjeszté,
S az öröm s bánat könnyeit
Legelőször ereszté.
Hol, Glüci! veled karöltve
Néztem az est csillagát,
S lelkem, örömmel megtöltve,
Itta Hébe poharát.
FOHÁSZKODÁS |
|
|
Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap,
de szemünk bele nem tekinthet.
A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs
kezeid remekelt csudái.
Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a
nagy idők folyamit kiméri.
Téged dicsőit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál
Hirdeti
nagy kezed alkotásit.
Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami
után eped, ott eléri.
Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre
erőm s inaim vihetnek.
Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat
kezeid takarják.
|
|