Most már aztán szabad!

Szabad az anyának gyermeke véres öltönyével őrjöngve végigrohanni termein, míg a kőszívű férj arcképe elé jut, ott leroskadni a földre, és zokogva mutatni fel előtte azt az öltönyt.

"Nézd!... Nézd!... Nézd!..."

És azután csókjaival elhalmozni, könnyeiben megfüröszteni azt a drága öltönyt.

"Ő volt legkedvesebb fiam!"

Szabad neki őrjöngve feleselni a képpel.

"Miért vetted el? Te vetted el őt tőlem! Vétett ez valakinek valamit a nap alatt? Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s eljött hívásomra, mint férfi; otthagyta kedvesét, rangját, dicsőségét, hogy velem jöjjön. Miért kellett ennek meghalni? Miért kellett ennek a szívét megszakítani, aki szelíd volt, mint egy galamb; csak mosolygott, ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben! - Én űztem őt a halálba? Az nem igaz! Én nem űztem őt oda. - Igaz, hogy nehéz szó volt, amivel elbocsátám: »Nem azokat a fiaimat siratom, akik elvesznek, hanem téged, aki megmaradtál!« - De azért nem kellett volna neki énrajtam olyan rettentő bosszút állni! - Ez a gondolat nem támadhatott az ő lelkében. - Ezt te sugalltad neki. - Ez egészen a te rettentő szívedben szülemlett gondolatokhoz hasonlít. - Le akartál a földre zúzni; itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok. - El akartad veled ismertetni, hogy holtod után is megverhetsz kezeddel; érzem, vonaglom alatta. - Nem hazudok előtted emberfölötti erőt, nyomorult vagyok. Nyomorult, amilyen csak egy anya lehet, aki temet. Te pedig kegyetlen vagy, mint egy apa, ki fiait maga után hívja. - Ó, ismerj velem irgalmat. - Nem küzdök veled, meghódolok. - Ne vidd el a többit! - Másik fiam is ott áll, ugyanazon sír szélén; ne taszítsd bele rettentő kezeddel. Ne hívd el, ne hordd el tőlem egyenkint valamennyit. Ne látogass meg így, amint fogadtad halálos órádban. - Én jót akartam. Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog."

És ott maradt ájultan az arckép előtt.

...Az is szabad volt.

Az arckép pedig nem válaszolt semmit.

A végzet betölt; megváltozhatlan volt. Most már hasztalan lett volna Ödönnek előállni, és belekiáltani a világba: "Én vagyok az, nem a másik!"

Nemcsak oktalanság lett volna az most már, de kegyetlenség saját családjához, melynek most már ő egyedüli fenntartója.

Nem maradt hátra más, mint tisztelettel hajolni meg a magát feláldozott testvér emléke előtt.

"Ő volt közöttünk az egyedüli hős."

S ezt jól mondta; mert meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben hiszünk - emberi becsvágy; ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de melyben sohasem hittünk - emberfölötti áldozat.

Amazok "derék emberek", de ez a "hős".

Derült-e ki valaha e véres tévedés? Meglehet! Mind a két félnek annyi elrejtenivalója volt abban a titokban, hogy egyik sem híresztelhette el. Mire aztán kiderülhetett e szent csalás, akkorra már oly egyhangúlag riadt fel az egész világ kárhoztató szava e tények felett, hogy a megtörténtet és meg nem történtet örömest a feledékenységnek engedték. És elvégre - egy ember tényeért egy ember kiszenvedett. Az adósság le volt fizetve. Ödön már "bene latet" (jól rejtve van).

Meg van cserélve a szerep egy varázsló pillanatban; amazé lett a hősi vég; neki maradt a csendes munka, a világtól elvonult szemlélődés, a jobb időkre váró remény, a hallgató élet.

Hát Richárdnak nem adott hírt Jenő?

Ó, igen. Az is ugyanazon épületben volt fogoly, ahol ő. A börtönnek volt egy távírdája, mely átszolgált valamennyi cellán; mely folyvást működött, melynek útját nem lehetett állani, melytől a foglyokat semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani.

Ez a távírda volt: a fal.

Nincs olyan vastag fal, amelyen a kopogtatás át ne hallassék.

Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd cellából a falon, az volt az "A"; mikor kettőt hirtelen egymás után, az volt a "B"; a három koppantás a "C", és így tovább az egész alfabet.

(Megbocsáss, türelmes olvasóm, hogy ennyi abécére tanítalak ebből a "nagy" iskolából.)

Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet. Megértette azt mindenki, és beletanult az első napon, és járt folyvást a néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából, és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a szobára, amelyből a feleletet megadták rá, s akkor ismét végigment a kérdezőig.

Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:

"Mi lett?"

Vissza rá a válasz:

"Halálítélet."

"Ki?"

"Baradlay."

"Melyik?"

"Az öreg."

Richárd szobáján is keresztülment e kriptogramm, s ő újra kérdezett:

"Keresztneve?"

Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:

"Az öreg."

Richárd pedig Jenő öccsét szokta mindig "az öreg"-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, ami fiatalemberek között szokásos.

A diadal ragyogásával arcán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté oda a tudósítást Edit elé Plankenhorst Alfonsine.

- Itt van, olvasd!

A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát, nem reszketett, csak lecsüggeszté fejét.

A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát hirdeté - hitelesen - hivatalosan.

Azt Edit nem ismerte. A valódit.

Mégis fájt érte a szíve. Egyik testvér.

De nem merte megsiratni. Az bűn! Paragrafusok vannak, amik tiltják.

A szép fúria pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól, s villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat súgá rokona fülébe:

- Egyet már megöltem!

És összeszorított öklével a levegőbe sújtott, mintha az szorítaná a láthatatlan tőrt, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is áldozatait.

- Ezt már megöltem. Én! - S öklével keblére ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.

Azután megragadta kezével Edit vállát, és szemeit annak szemeibe sugároztatva szólt:

- A pap leánya már özvegy. Most már következik a másik. Most következik a tied!

És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni Editnek, melynek tartalma egy vég fekete krepon volt.

- Itt van gyászruhád kelméje, varrd meg!

És Edit megköszönte az ajándékot.

A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei vannak.

Brescia ostroma alatt kapta azokat.

Mikor bevonult az elfoglalt városba, egy ablakból valami szerzetes kétcsövű fegyverrel kétszer lőtt a fejéhez. Nem találta.

Megtorlásul a tábornok hekatombát csinált a város fő-fő polgáraiból.

Hanem a fejét mégis eltalálta valami.

A rettenetes fejgörcs, melynek lüktetései alatt, mintha mindazon golyó találkozót adna egymásnak az ő agyában, amit ő "izent" másoknak.

Ily óráiban a nagy embernek félelem hozzá közeledni.

Őrjöng a fájdalomtól, s legkedvesebb emberére is dühös.

Mindenkiben hibát talál, mindenkire gyanakszik, senkinek nem irgalmaz.

Hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan démon, aki kínpadra feszíti a hatalmast; homloka körül csavarja a spanyol diadémot, s kalapácsokkal üti halántékait; ki forró pokollégbe mártja bele fejét, és szemei előtt tűzzel festi ki a világot.

Hasztalanul jönnek hozzá ilyenkor kegyelemért, hasztalanul magyarázzák előtte a napfényű igazságot! Hát az ő kínzója kegyelmez-e neki? Hát az ő tortúrájának van-e valami igazság írva a gyógyszerekben?

És ezen ember tartott törvényt egy legyőzött nemzet felett.

A kínzó fejgörcsöknek egy ilyen órájában, este későn, a gyötrött ember egyedül ült szobájában, s tizedszer vágta földhöz az orvosságot, amit tízszer megújíttatott egy nap.

Ilyenkor senkinek sem volt szabad hozzá bejönni. Még az orvosokat is kikergette. Miért nem tudják legyőzni az ő üldözőjét?

Ágyba nem fekhetett, mert úgy ki nem állta a rohamos fájdalmat. Fenn ült vagy járkált.

Komornyikja mégis be mert hozzá jönni lábhegyen.

- Ki az? - rivallt rá egy háborgatott tigris haragjával a nagy ember.

- Valaki akar excellenciáddal beszélni.

- Űzd el!

- Egy nő.

- Pokolba valamennyi jajveszékelő asszonnyal! Ma nem akarok nyafogó pofákat látni. Ma kirúgom, aki könyörög. Semmi nőt nem fogadok el.

Sok nő taposta azon időben az ő küszöbét. Gyászruhás nők.

- Az a hölgy Plankenhorst Alfonsine bárónő - bátorkodék a komornyik megjegyezni.

- Hát az nem maradhat a pokolban? Éjjel van nálam látogatás ideje? Meg Alfonsine baronesse-nél?

- Azt mondja, hogy legsürgetőbb beszéde van excellenciáddal, rögtön, és ha félholtan fekszik is, beszélnie kell.

- Erős jellemű dáma. Jó. Bocsásd be! Hisz ez nem nő, hanem ördög.

Azután leült karszékébe, feje kendővel bekötve; úgy várta látogatónéját.

Alfonsine útiköntösben lépett be hozzá, s gondosan betette maga után az ajtót.

- Kérem, baronesse, amit mondani akar, csak röviden, mert a fejem fáj.

- Röviden fogok szólni, tábornagy úr; ma tudtam meg, hogy ön föl fog mentetni Magyarország kormányzóságától.

- Háh! - A beteg embernek ez egy ágyúlövés volt az agyán keresztül. - Én? És miért?

- Végét kell szakítani a szigornak, amit ön eddig gyakorolt, s felvilágosítani róla a világot, hogy az nem a kormánypolitika hibája, hanem személyi túlbuzgalom.

A beteg ember két tenyerét halántékaira nyomta. Valami ki akart törni azokon.

- Holnapon túl más rendszer álland be, más tényezőkkel. A halálbüntetés megszűnik, s csak fogságot fognak azontúl az elítéltekre mérni.

- Ah! Nagyon köszönöm önnek ezt a hírt, baronesse, nagyon köszönöm!

- Előresiettem, hogy önt jókor értesíthessem. Holnap reggel megkapja ön felmentését, még egy éjszaka van hátra, ami alatt önnek tennie lehet.

- Tenni fogok! Arra esküszöm!

- Ön tudja, minő fogadás köt engem önhöz? A bosszú. Megalázva; széttiporva látni azokat az embereket, kik bennünket megtámadtak, kigúnyoltak, kik elpusztításunkra összeesküdtek. Kiirtani azt a javíthatlan ivadékot, mely ha életben marad, újra felemeli a fejét, újra harapni fog. Megbosszulni azt a sok nemes vért, mely végigöntözte ez átkozott földet. Ezért imádom önt, mert önnek ez kezében volt, és megtette azt.

- Igen! Ön is sokat mozdított elő e munkában. Jobb felfedező rendőrsége nem lehet egy miniszternek, mint ön volt nekem. Ön minden adatot össze tudott szerezni; minden gúnydalt felhajhászott, mely a nagyok ellen ki volt adva, s ami a bűnbocsánatnak legjobban útját állja. Mert a sebet még megbocsátjuk, de a paszkvillt soha. Ön jól működött a tűzrakásban. Valóban szükséges, hogy legyenek ilyen lények a nap körül, mint ön, akik elfogják a napvilágot, s árnyékot vetnek a földre; akik mérget csepegtetnek a sebekbe, és bosszúterveket koholnak ki, mik férfi agyában soha meg nem születtek volna. Asszonyok, kiket megszállt az ördög lelke.

- Ön hízeleg nekem, tábornagy. Én büszke vagyok arra, hogy gyűlöletem álmait én álmodtam.

- És jó, hogy van egy félőrült ember, kit gyehennai fejgörcsök kínoznak, s aki olyankor, midőn egész vére a fejében forr, mikor ez égő katlanban agyveleje megfő, képes a saját testvérét lelövetni; jó, hogy van ilyen ember, aki az ön álmait megvalósítja. Most éppen ilyen órái vannak. A világ vértengerben úszik körülötte. S az égő fej szomjazza az egész vértengert! Holnap reggelre tán elmúlik a kín, holnap reggelre már elmúlik a hatalom. Mit tegyek ez idő alatt, angyalarcú szép hölgy?

- Mindent! A százfejű hidrának most egy nyaka van. Ez a nyak az ön kezében. Egy szorítás e kéztül, s a munka be van fejezve. Akkor aztán repülhet a kegyelem galambja az olajággal. A denevérszárny gyorsabban repült!

- Tehát sietni kell, ugye? Használni a rövid időt? Úgy lesz! Most tíz óra van. Holnap tíz óránál hamarább a futár nem érkezik. Fél nap idő. Nem fél "nap", egy egész "éj". Sok éjszakát lehet csinálni egy éjszakából, ugye, kisasszony?

A nagy férfiú csöngetett.

- Hadsegédem jöjjön be!

A hívatott megjelent.

- Menjen ön sietve a főhadbíró ezredeshez. Mondja neki, parancsolom, hogy ma 12 óra előtt minden hadbíró készen legyen a keze alatti perekkel. Tizenkét órakor összeüljön minden haditörvényszék. Reggeli három órakor minden ítélet itt legyen nálam. Reggel öt órakor minden vádlott készen legyen ítélete meghallgatására. A helyőrség fegyverben álljon! Sietve!

Mikor a hadsegéd eltávozott, a hatalmas ember Alfonsine-hoz fordult.

- Meg van ön elégedve a gyorsasággal?

Alfonsine mást kérdezett tőle:

- Közöttük van-e Baradlay Richárd?

- A legelsők között van.

- El ne felejtse ön, tábornagy, hogy ez az egy ember több kárt tett nekünk, mint mások ezeren; hogy úgy gázolt legjobb hőseink vérében, mint az öldöklés démona. Hogy még a haditörvényszéknek is szeme közé nevetett, s beszélt hozzájuk, mint Coriolan a volskusokhoz. És hogy a leghatározottabb ellenség, ki mindent újrakezdeni képes, amíg él.

- Mindent tudok felőle, baronesse. Első sorban áll a feljegyzettek között.

Alfonsine-nak megvolt az a gyönyöre, hogy egy hosszú névsorban olvashatta Baradlay Richárd nevét, veres tintával kétszer aláhúzva.

Piros vére legyen a harmadik!

- És most köszönöm a jókor hozott hírt, kisasszony! Nagyon köszönöm. Mikor ön jött, még csak szét akart szakadni a fejem, most már úgy érzem, mintha az összecsapódó földteke és üstökös közé volna szorulva. Most már hagyjon magamra! Valamit tépnem kell, ami a kezem közé akad, s ilyenkor nem jó közelemben lenni.

- Jó éjszakát!

- Hahaha! Átkozott jó éjszaka vár rám. Szerencsés utat.

- Az enyim az.

A delnő eltávozott.

A fejgörcsös ember csakugyan talált valamit, amit összetépjen. (Azon napokban híre futamodott, hogy szállására tolvajok törtek be, s minden kardbojtját ellopták. Egyebet semmit. Hihetetlen történet.)

Egész éjjel nyugtalanul járt fel s alá szobájában, s nehéz nyögése, hörgése, feljajdulása keresztülhallatszott a kettős ajtón.

Plankenhorst Alfonsine sem hunyta le ez éjjel szemeit. A rémes öröm, a bűvös izgatottság elűzte kebléről az álom malasztját.

És korán reggel a hajnali vonattal vissza akart utazni Bécsbe.

Ez még csak előérzete a gyönyörnek, amit érez. A kéj otthon vár reá. A másik leánynak a kétségbeesése.

Ébren számlálta az órákat.

Most tizenkét óra... Most ülnek össze a haditörvényszékek... Most olvassák fel a vádlott bűneit... Most kérdik tőle: "Van-e valami védelmed a világon?"... Nincs... Most visszaviszik börtönébe.

Most egy óra... Tanakodnak fölötte... Nincs aki egy szóval tudná mentegetni... Mostan szavaznak...

Két óra... Az ítéleteket mostan írják... Nagy sietve viszik a teljhatalmú úrhoz.

Három óra... A fejgörcsös ember minden ítéletnek aláírja nevét. Tüzet lát maga előtt. Tűzlapra ír vérbetűket.

Négy óra... Minden készen van... Aki tudott az éjjel aludni, felköltik... Megmondják neki, hogy nézze meg még egyszer, milyen szép ez a világ... A pirkadó hajnal, a halványodó csillagok... Még egyszer, és aztán soha többé.

Nem maradhatott a falak között tovább. Bérkocsija ott várt rá a vendéglőudvarban egész éjjel. Útipoggyászát levitette, s a főhadbíró ezredes lakása elé hajtatott.

Az is jó ismerőse volt. Mint a sírásónak a halotthordó. Tudta, hogy most ébren és otthon találja. Bebocsáták hozzá. Féltek tőle, mint a vámpírtól.

Az pedig egy igen komoly, hidegvérű, kevés szavú férfi volt.

- Vége van az éjjeli munkának? - kérdé Alfonsine.

- Vége.

- Mi van az ítéletekben?

- Halál.

- Mindenkiében?

- Kivétel nélkül.

- Baradlay Richárd?

- Köztük van.

- El van ítélve?

- Halálra.

Alfonsine megszorítá a férfi kezét.

- Jó éjszakát!

Az nem adta vissza hideg kezével a szorítást, s azt mondá:

- Reggel van.

Hiszen nem neki szólt sem az üdvözlet, sem a forró kéz görcsszorítása.

Alfonsine sietett a vasúthoz.

A vonat korán indul.

Az ötórai harangszót ott hallotta.

Ez a lélekharang neki.

Most olvassák fel ítéletét... Most fordítja arcát az ablakon bemosolygó hajnal felé, s kér tőle egy kis pírt kölcsön... Most törik el feje fölött a pálcát... "Istennél a kegyelem!" - Denevérszárny, repülhetsz!

E közben a nap tányéra a láthatár fölé emelkedék. A vonat körül utasnép sürgött-forgott, helyezkedett, s beszélt arról, hogy milyen hideg van ma reggel.

Alfonsine nem érezte azt. Még nyakkendőjét is leveté; hősége volt. Hátat fordított a napnak, úgy nézett vissza a ködös városra. Tán azt várta, hogy egyszer csak e párázatból egy ködarc fog kiemelkedni, felhőhomállyal rajzolva, s annak még egyszer utoljára a szeme közé fog nevethetni.

A vonat tovarobogott.

Nem robogott eléggé gyorsan a gőzmozdony. Alfonsine a villámmal szeretett volna utazni. A denevérszárny tízszer is megjárta azt az utat, amit a gőz egyszer.

Türelmetlen volt. Vágyott otthon lehetni. Lelkével előresietett.

Jólesett, hogy nem volt útitársa, az első helyen utazott; nem vonta el senki közönyös beszélgetéssel, öngondolataival kéjeleghetett.

A bécsi indóháznál ott várta hintaja. Sietett keresztülfurakodni a tömegen, hogy első lehessen, ki a pályaudvarból kijut.

Kocsisát is gyorsaságra unszolta.

Hazaérve futott fel a lépcsőkön.

Futott a szobákon keresztül, míg rátalált Editre. A leány gyászruháját varrta.

Alfonsine odarohant eléje, s a jóllakott bosszú kacajával vágta szívéhez e keserű szókat:

- Megöltem őtet!

A lelkébe kapott haláldöfés után a leány fájdalomteljesen emelé szemeit a magasba, Az a sugár, az a glória volt ez arcon, mely a szent szűz tekintetében világít, midőn szemeit a keresztfa magasságához felemeli.

És azután mélyen sóhajtva lehajtá fejét keblére, s kezeit ölébe ejté.

De nem sírt, nem átkozódott.

- Megöltem a kedvesedet!

Leánya megérkeztére most Plankenhorstné is elősietett. És annak aztán elmondá Alfonsine az egész történetet: hol járt, mit tett, miket beszélt. Minden körülményt, minden szót. A nagy sietséget, a gyors sikert. A tökéletes sikert. A bosszú pohara megtelt.

És a két hölgy úgy kacagott, úgy örült ezen; úgy ölelte egymást, úgy hízelegtek, úgy becézték egymást, mint akik nagy, örvendetes diadalokat vívtak ki; ahogy örülni szoktak anyák, leányok egymás szerencséjének, boldogságának.

Szinte elfeledkeztek nagy boldogságukban arról a harmadikról.

Hát az áldozat nem vonaglik?

- Hát te nem sírsz?

A teknönc még él, ha az agyvelejét kiveszik; hát egy leányszív még annál is szívósabb? Nem értette talán?

- Richárdod meghalt!

A leány nem szólt semmit; kezeit keblére tette, és szemeit gyászruhájára függeszté. És nem sírt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy könnyei lehettek volna. Nagyobb rémület, mint hogy mozdulatot engedett volna.

- Te bárgyú! Nem érted? Kedvesed meg van ölve. Megölve, mint az enyim. Özvegy vagy. Tudod-e már, hogy mi ez a fájás? Ami nekem mindennapi hálótársam. A véres kísértet feje vánkosomon. Most már a tieden is ott van.

Edit nem borzadt össze. Hozzá volt szoktatva már e rémes ábrándhoz. Hiszen mindennap azzal kelt, azzal feküdt.

És Alfonsine-t dühödtté tette e könnytelen némaság. Diadala legmagasabb gyönyörétől érezte magát megfosztva e szenvedő nyugalom által. Hisz azért sietett úgy haza, hogy lássa őt is a földön fetrengeni, és átkozni Istent és embereket, és éles vasat keresni saját keble ellen, mint ahogy az látta őtet.

És a megtiport gyermek nem dühöng, nem zokog, nem vonaglik.

A denevérszárnyú léleknek ez ingere volt.

- Gondolj rá, te nyomorult, hogy a leggyalázatosabb halállal halt meg, amit emlegetni is szégyen! Hogy most, e percben ott ásnak neki a homokban egy gödröt, és belökik dicstelenül; és földet taposnak a fejére anélkül, hogy valaki egy imát mondana el fölötte, és te még a sírjára sem fogsz találni soha!

A leány magában sóhajtott és válaszolt: "Magához vette Isten, s én gyászolni fogom örökké." De kimondani nem bírta ezt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy szavai lehettek volna.

- Sírj hát! - ordítá dühödten a szép menád, s lábával dobbantott, és ökleit összeszorítá, hajfürtjei vonaglottak hevült arca körül. - Sírj nekem! Sírj!

E pillanatban benyitotta az ajtót a komornyik, és jelenté:

- Baradlay Richárd úr van itt.

A feltárt ajtón túl a mellékszobában ott állt Baradlay Richárd polgári öltözetben.

Ha mindez valóban historice így nem történt volna, azt mondanák rá: "theater-coup".

Pedig hát valósággal így következett egymás után.

A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy elővette százhúsz legfőbb vádlott perét, ítéletet hozatott benne. Az ítélet mindnek halálra szólt. Ő pedig megkegyelmezett valamennyinek. Teljhatalma volt rá.

Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna; elengedte minden dolgukat végképp és egészen. Menjenek szabadon.

A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan bosszút állt; de nem az elbukottakon, akiknek ő tartotta a fejükön a lábát, hanem a miniszteren, aki az ő fejére készült gázolni.

Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek közé. Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partit.

Ez volt az ő válasza Plankenhorst kisasszony izenetére.

Alfonsine rosszul tanulmányozta a lélektant. Rosszul ismerte ki az embereket. Különösen rosszul figyelte meg a mérgek hatását!

Mikor Richárddal tudatták megkegyelmeztetését, ami ránézve a legváratlanabbul jött, a főhadbíró behívatta őt magához.

- Ön ugyan kegyelmet kapott, s szabadságát is visszanyerte - mondta neki -, hanem egy időre Magyarországon nem maradhat. Körül fog határoztatni valamely más koronaországi városba. Például talán Bécsbe.

- Mindegy, akárhová.

- Tehát maradunk annál, hogy Bécsbe. A tábornagy úr, ki ma önnek kegyelmet adott, azt izeni önnek, hogy ha Bécsbe feljut, legelső gondjának tartsa felkeresni Plankenhorst Alfonsine úrhölgyet, és megköszönni azon szíves közbenjárását, mellyel az ön megszabadulását kieszközölte. Ezen úrhölgy közbejötte nélkül ön nem nyerte volna vissza ily hirtelen szabadságát. Tehát megköszönje neki!

- Kötelességemnek tartom.

- Még egy dolgot! Önnek testvére Eugen, azaz Ödön, az osztó igazságnak áldozatul esett.

- Azt már hallottam, csak azt nem tudom, hogy a német és magyar név...

Szavába vágtak nyersen:

- Először is önnek nem volt szabad semmit hallani, mert fogoly volt, s a foglyokkal közölt hír árulás. Továbbá pedig én nem kértem öntül filológiai oktatásokat, hanem hogy hallgasson rám.

Azzal kivett egy kis papírtokot fiókjából.

- Önnek testvére levágott hajából egy fürtöt hagyott önnek. Vigye!

Richárd kibontá a papírtokot, s ámultan szólt:

- De hiszen ez...

Ismét szavába vágtak:

- Nincs több beszédem önnel. Adieu!

S azzal kitolták az ajtón.

Csaknem kiszalasztá a száján, hogy hisz ez szőke fürt; Ödön haja pedig fekete.

Sietett hát a parancs szerint azonnal Bécsbe. Még jókor érkezett a reggeli vonatra.

És utazott ugyanazon a vonaton, amelyen Alfonsine. Csakhogy ő a harmadik helyen, mint szegény elbocsátott fogoly, az pedig az első helyen.

S amíg Alfonsine a bosszú gyönyörében kéjelgett, bosszújának épen maradt tárgya tőle néhány ölnyi távolban három nagy talányon törte a fejét.

Az első az volt: "Mit jelent ez a szőke hajfürt, mit az Eugen névvel azonosított Ödön?"

A második az volt: "Miként köszönheti ő megszabadulását Plankenhorst Alfonsine-nak?"

A harmadik meg az, hogy "Hol fogja ő megtalálni Editjét, s mi jön azután, ha megtalálta?"

Mindennap, de mindennap ott fekszik a fiavesztett özvegy, arccal a földre leborulva a kőszívű ember arcképe előtt.

Mindennap újra meg újra ostromolja ez örök könyörgéssel: Ne vedd el másik fiamat!"

Monomániája kezd lenni ez a harc egy festett képpel.

S a festett kép oly szívtelen, oly hallgatag.

S a jajkiáltó sorok, mikben gyászharang, dobpörgés hangzik, még mindig jönnek a hírlapokban, mint új meg új üzenet a felleges égből.

Egy esős nyári nap hideg estéjén ismét együtt volt a család. Szokatlan júliusi hidegek jártak a lapályon; a kandalló körül ültek, midőn újra hangzottak azok a fegyveres léptek az előteremben, mik Giantot fektéből feluszítják, s ismét benyit az a vendég, aki nem kocogtat az ajtón: "szabad-e"?

Ugyanazon csendőr az, ki a minapi leveleket hozta. Ugyanaz a merev, katonás arc, mely semmi indulatot el nem árul.

- Egy levél Baradlay Kazimirné asszonynak. Újépület, második pavilon.

Reszketve kel fel előtte mindenki.

Ez a halálmadár.

Tántorogva, féltébolyultan járul eléje a szólított nő, s reszkető kezét nyújtá a levél elé.

És aztán karját arca elé emelve, eltakarja előle szemeit, mintha nem akarná látni azt, amit kezében tart.

- Olvasd! - szól, a levelet odanyújtva Arankának. És maga karszékébe roskad vissza.

Arankának már szabadalma van borzalmas leveleket elolvasni.

Ő töri fel a pecsétet; ő bontja fel a borítékot, ő hüvelyezi le a levelet. És azután elolvassa azt:

Anyám. Szabad vagyok!

Richárd

Az anya nem hisz annak, amit hallott! Látni is akarja.

Kiragadja menye kezéből a levelet, és arca elé tartja.

Igen! Ezek az ő vonásai! Ez az ő írása! Él! Ír! Megszabadult!

Ez való. Ez nem álom.

És a levéllel kezében elfut; beveszi magát belső szobáiba. Ott, hol férjének arcképe áll, zokogva leül a kerevetre; újra meg újra elolvassa a rövid levelet. Aztán feltartja azt a mindenütt szemébe néző arckép elé, mintha azt kívánná attól, hogy az is olvassa el. És végre megcsókolja a festett arckép kezét. A kezet, mely megbocsátott, a kezet, mely nem sújtol többé.

Richárd egész nyugodtan és kedélyesen lépett be Plankenhorsték termébe, mint aki régi ismerősök közé érkezik.

Nem látta meg a két Plankenhorst úrhölgy arcán a kísértetlátó elrémülést; csak azt látta, hogy Edit az öröm kétségbeesésével rohan eléje, és a túlvilágról jött önfeledés mámorával borul keblére, átöleli nyakát karjaival, őrjöngő erőszakkal szorítja magához, és lélekvesztett felmagasztaltsággal rebegi: "Richárd, kedves Richárd!"

Most már tud sírni.

Idő kell hozzá, míg magához bír mindenki térni az indulatrohamból.

Míg Edit karjai lefoszlanak kedvese nyakából, míg Alfonsine meggyőződik felőle, hogy ez csakugyan élő ember és nem kísértet, akit maga előtt lát.

Hanem még ezután is, hogy Edit Richárd kebléről lebontakozik, ott marad mellette, s jobbját két kezébe fogva tartja, mintha el volna nála határozva, hogy azt soha többé el nem ereszti.

Richárd mindezt olyan természetesnek találja.

A leány menyasszonya. A vőlegény halottaiból támadt fel. Itt van ok rendkívüli örömre, az öröm szokatlan kitöréseire.

Azt is hiszi kitalálhatni, hogy Alfonsine miért oly sápadt.

Palvicz nem terheli lelkét. Becsületes harc volt közöttük. Aztán semmi köze annak ehhez a házhoz. Hajó és horgony elszakadtak egymástól.

Plankenhorstné az első, ki beszélőtehetségét visszanyeri.

Edithez intézi szavát:

- Edit kisasszony! Nem látom át, miért ez önfeledtség, ez elragadtatás egy idegen férfi irányában? Mi tetszik önnek, uram? - szól aztán Richárdhoz fordulva.

Edit pirulva ül vissza helyére; de most már gyönyörrel nézi a varrott gyászruhát, míg Richárd előbbre lép, s őszinte, rosszaság nélküli szívélyességgel fordul Alfonsine baronesse-hez.

- Legelőször a hála kötelessége hozott ide. Én ma hajnalban halálra ítéltettem, s még azon órában kegyelmet kaptam. A kormányzó, ki teljesen fölmentett, s szabadságomat visszaadta, lelkemre köté, hogy legelső kötelességemnek tartsam e szabadulásomért nagysádnak hálámat kifejezni. Nagysád közbenjárulása nélkül legalább tizenöt évi fogságot kaptam volna. Fogadja érte hálámat!

Megannyi sarokkal tapodás egy kígyó fejére.

Hálát adni a megszabadulásért Plankenhorst Alfonsine-nak!

Köszönetet attól az embertől, akinek elvesztéséről álmodott, amin töprengett, amiért fáradott annyi idő óta!

És aki kulcsával bír e talánynak, melyet senki sem ért, az Alfonsine.

Ő már érti egészen.

Hiszen megtörténik sokszor, hogy a földből visszaüt a villám az égbe.

Vak Sámson magára rántja a filiszteusok karzatait, akik játszani akartak vele.

És ő most látja, hogy mit cselekedett.

Mániákus dühében megszabadítója lett annak az embernek, kit elveszteni akart.

Ha ő hagyja azon az éjszakán fejgörcseivel vesződni azt az embert, ha hírt nem visz neki az őt fenyegető fordulatról; ha engedi a dolgokat a maguk szomorú következetességében lefolyni, akkor Richárd ott marad fogságban. Nem hal meg, de tizenöt évig el lesz temetve. Mire onnan előkerül, kész öregember, és Edit agg hajadon.

És ezt ő rontotta el!

Ő vetette ki sarkából annak a kriptának az ajtaját, melybe Richárd el volt temetve; mert nem érte be vele, hogy ott feküdjék a koporsóban, azt is akarta, hogy halva feküdjék ott.

És ezzel szabadította ki.

Nincs hátra egyéb, mint e nyájas, üdvözlő arc előtt porrá lenni.

Plankenhorstnéra került a sor, hogy helytálljon. Neki hidegvére volt már.

- Uram! Ön félreérthetett valamit, amit önnek tán nem komolyan mondtak. Azon szolgálatot, melyet ön említ, családunk egyik tagja sem tehette önnek, azon csekély oknál fogva, mert mi ez ügybe nem avatkoztunk soha. Mi minden közélettől visszavonultan élünk, senkivel nem érintkezünk, s országos ügyekbe nem ártjuk magunkat. Termeink zárva vannak a társaság előtt. Ezt ön előtt is kénytelen vagyok határozottan kijelenteni. Úgy hiszem, ön elég világbeli jártassággal bír ezt megérteni.

- Teljesen értem, bárónő, s e mostani látogatásom, biztosítom önt, utolsó.

- És reménylem, rövid.

- Az is meglehet. Azt három szóval elvégezhetem. Ön tudni fogja, hogy másfél év előtt Edit kisasszonyt eljegyeztem.

- Annak a következményeire most már gondolni sem lehet.

- Miért nem?

- Azt jobb lesz, ha ön nem magyarázhatja meg magának.

- De azt tudnom okvetlenül szükség.

- Tehát meg is hallhatja tőlem, ha éppen önmagától nem akarja megkérdezni. Mikor ön Edit húgomat eljegyezte, akkor ön kapitány volt, úr volt és nemesember. Most pedig egyik sem. Rangját elvesztette. Vagyonát, nemességét a tábornagy nem adhatta vissza, mert ahhoz nem volt joga. Ő csak élet és szabadság fölött rendelkezett. Ön tehát jelenleg nem tiszt, nem úr, nem nemesember.

- De még mindig Baradlay Richárd vagyok! - mondá az ifjú, önbecsének egész férfiérzetével.

Plankenhorstné ajkát pittyeszté megvetőleg, s félvállról nézett le rá fitymálóan.

- Szabad, mint a madár! De a másik nem szabad, mint a madár. Liedenwall Edit kisasszonynak családja van. S e családnak joga van válogatni, joga van elutasítani és mást választani. Liedenwall Edit kisasszony még mindig a Plankenhorst család tagja, és annak fennhatósága alatt áll.

- És Liedenwall kisasszonyt kérdezem, úgy van-e ez?

Edit csak némán rázta fejét, de még nem szólt.

Plankenhorstné ketté akarta vágni a tárgyat.

- Edit követni fogja azt, amit mi határozunk felőle. Azt megítélni, hogy jövendő sorsa miként intézessék, a mi jogunk és a mi kötelességünk. Ön, uram, elkésett a leánykéréssel. Nagyon is magasról akart hozzánk leszállni, s most nagyon is alacsonyról kérezkedik fel.

- Én nem kérezkedem önökhöz. Tudok nőmnek nevet adni és szívet és kenyeret! - szólt bele Richárd határozottan. - Én nőt kérek, s aztán megszűnünk egymással törődni.

- Ön csalatkozik! Mi nem szűnhetünk meg Edittel törődni soha. Vagy azt hiszi ön, hogy tizenöt évig hagytuk volna Editet ön után várni? Mi gondoskodtunk már róla. Ön el van temetve. Editnek szerencséje akadt. Edit már el van ígérve.

Richárd kérdő bámulattal tekinte Editre. A leány arca tudatlan csodálkozással felelt kérdésére.

- Kinek van elígérve?

- Ön igen kíváncsi. Azonban nem tartok titkot. Ön emlékezni fog azon fiatal titkárra, kivel tavalyi estélyeinken gyakran találkozott. Az most előkelő úr. Megyefőnök. Editre nézve az nagy szerencse.

- És Edit beleegyezett?

- Ne hívja ön keresztnevén, uram! Az nagy szabadság. Liedenwall kisasszony! Liedenwall kisasszony kezét annak fogja adni, akit én vezetek elé.

Most aztán Edit felállt a helyéről, és szólt:

- Liedenwall Edit nem fogja a kezét másnak adni, mint akit szeret.

Plankenhorstné nem jött ki önmérsékletéből.

- Edit kisasszony! Semmi teátrális produkciót! Itt indulatoskodásnak nincs helye. Ön gyámleányom. Nekem jogot ád ön felett a törvény.

Edit most már nem hagyta magát elhallgattatni. Belefogott a harcba. Küzdött.

- Én nem kívánok önnek gyámleánya lenni! Elmegyek cselédnek. Az ön házánál beletanultam abba. Mint cseléd, mint szolgáló, annak adhatom a kezemet, akinek akarom.

- Gondoskodva van róla, kedvesem, hogy ön el ne mehessen cselédnek; higgye el ön, hogy igen jó gondviselés alatt áll. Minden úri renddel fog egymás után következni, egész odáig, ahol az oltár előtt le kell térdepelni. Ha ön sírni fog azalatt, míg a lelkész az esketési formát felmondja ön előtt, az a szent ceremóniának csak kiegészítő része lesz.

- De én nem fogok sírni! - szólt a leány, előlépve hevesen. - Hanem valami mást teszek. Ha csakugyan akadna olyan ember, aki engem szívem, akaratom ellen nőül akarna venni önök parancsára, annak én a menyegző előtti napon elmondom, hogy én megszöktem egyszer a zárdából, elszöktem éjnek éjszakáján a táborba a kedvesemhez; ott töltöttem a szeretőm szobájában a fél éjszakát. Láttak a katonák a bivouacon, látott a Singer utcai markotányosné. Tudják az apácák mind a Brigitta-kolostorban, tudja soror Remigia, hogy megszöktem, és kedvesemnél voltam. Itt van a vállamon a korbácsok nyoma, ahogy megvertek érte.

És azzal lerántá válláról az öltönyt; az élő fehér bársony haván ott látszott most is két éles korbácsütés rózsaszínű vonása.

- Akarja ön, asszonyom, hogy e verések nyomait más is meglássa rajtam, mint akiért megvertek?

Plankenhorstné meg volt némulva az elszörnyedéstől. Edit folytatá:

- És ha akadna mégis oly nyomorult, silány ember, ki ily felfedezés után az oltárig elkísérne, én ott az egész násznép előtt ezt kiáltom, mikor térdepel: "Nézzétek ezt a gyávát! Aki tudja, hogy menyasszonya egy éjt a kaszárnyában töltött a szeretőjénél, mint apácanövendék, s mégis nőül akarja venni!" - s akkor úgy ütöm arcul az oltár előtt, hogy elmúlik a kedve örökre szemébe hazudni az Istennek és az ő szenteinek!

Imádandó szép volt a leány ez indulatkitörésében! Erő, villám, ihlet volt minden vonása, szava, mozdulata. Richárd a gyönyörtől üdvözülten bámulta e csodatüneményt.

Hogy rágalmazza önmagát! Hogy keríti magát körül a gyalázat mérges gőzkörével! Pedig hiszen Richárd tudja azt legjobban, hogy ez nem igaz. Igaz, és mégsem igaz. Igaz, hogy ott volt kedvesénél; de nem egyedül, hanem anyjával; de nem szerelemből, hanem kétségbeesésből, hogy életét megmentse annak. És ezért megverték, megostorozták! E drága testet, e gyönge, szeráfi alakot! Kinek van joga a világon e szent sebhelyeket csókjával megengesztelni másnak, mint aki miatt az történt?

Plankenhorstné el volt fulladva az ijedtségtől, a rémülettől, a dühtől. Új dolgok voltak ezek, amiket hallott, amiket látott. Olyanok, aminők túlhaladták felfogását, képzeletét; amik alatt összetört erélye, kevélysége, akarata.

Érezte már, hogy ezzel a leánnyal nem bír, hogy ez erősebb, mint ők valamennyien. Hogy ők csak démonok, de ez maga a "légió"!

Még egy fordulatot próbált adni a végzetnek. Most már nem Richárdot támadta meg, hanem Editet.

- Te szerencsétlen leány! - szólt kezeit összekulcsolva és szemeit ég felé forgatva. - Ki úgy el tudta magát felejteni! Tudod-e azt, minő csapodár csábítónak vetetted oda magadat áldozatul? Ez az ember itt nem a te kedvesed egyedül. Ennek már hölgye van, kinek nevével, becsületével tartozik, kinek előjoga van fölötted, ki téged el fog űzni, ki fog kacagni.

- Énnekem, asszonyom? - kérdé Richárd elbámulva.

- No! Vagy merje ön tagadni, hogy ön Pesten egy gyermeket tart, arról gondoskodik, ápolja, szereti, gyógyíttatja. Felőle tudakozódik, és sorsát intézi. Tagadja el ön, ha meri.

Plankenhorstné a felyülkerült gyáva diadalérzetével mérte e végcsapást Richárd fejére.

- Hát még egy ártatlan gyermek sorsát is belekeveri-e ön, asszonyom, e mi szomorú vitánkba? - szólt Richárd halkan, szelíden, kérlelő hangon.

- A gyermek ártatlan, de szülői nem azok! - szólt a vádló, ujjal mutatva Richárdra.

"Te mondád."

- Jól van, asszonyom - szólt Richárd -, elmondom önnek e gyermek történetét. Egyszer a csatában egy derék vitéz ellenfelemet halálra sebesítém. Bajtársam, kit balsorsa kardom által ejte meg, halála órájában odahítt magához. És akkor elmondá, hogy van egy fia, kit régóta keres, s kinek most nyomára akadt. Azt a fiút anyja elveté. Rám hagyta, hogy keressem azt fel. Felfogadtam neki, hogy felkeresem, és gondját fogom viselni, mintha testvérem gyermeke volna. Kerestem a fiút, és rátaláltam. Megtaláltam őt a nyomor, az ínség legalsó fenekén. Rosszabb sorsban, mint egy gazdátlan ebet. Ó, ha anyja látta volna!

Plankenhorst Alfonsine merev szemekkel bámult a beszélőre.

- Megtaláltam a gyermeket halálos betegen, egy ablaktalan odúban, szemétágyon fetrengve, meztelen, ronggyal takarva és félig megvakulva.

Alfonsine reszketett a láztul.

- Én elvittem magammal a nyomorult árvát, és atyja lettem neki atyja helyett, kinek neve volt Palvicz Ottó.

Alfonsine a pamlag vánkosaiba temette arcát. Plankenhorstné ijedten hátrált leánya elé, hogy eltakarja azt, és sápadtan, rémült szemekkel tekinte Richárdra.

Az pedig folytatá nyugodt mérséklettel:

- Minden irat a kezemben van, mely igazolja a gyermek származását. Az anyának minden levele. A keresztelőlevél. Odadobhatom azt annak, aki kérdi.

Plankenhorstnénak minden íze reszketett, térdei roskadoztak alatta.

Richárd azonban büszkén felemelé fejét:

- De én felfogadtam haldokló ellenfelemnek, hogy gyermeke anyjának nevét soha senkinek el nem árulom. Nemesi szavamra fogadtam. S minthogy enmagam előtt még most is nemesember vagyok, azért önnek sem mondom meg azt!

Plankenhorstné föllélegzett. A torkát szorító kéz eltávozott onnan.

Ámde Edit odalépett Richárdhoz, s angyali szelídséggel monda:

- Akárkié legyen az a gyermek, akinek ön azt fogadta, hogy atyja fog neki lenni; én anyja leszek annak!

És azzal Richárd keblére borult, s fejét vállára hajtá.

A legyőzött, a földre zúzott asszony két kezét elátkozó mozdulattal emelve feje fölé, hörgé indulattól reszkető hangon:

- Vigye hát ön magával, a pokol és minden ördögei nevében!

"De most már hova?"

Igen! A bérkocsis kérdezte azt Richárdtól, ki alant várt rá, midőn Edittel karján az utcára lesietett.

Ez ám a főkérdés: "Most hová?"

- Ismerősöm, rokonom se nekem nincs, se neked, akihez vigyelek, amíg esküvőnk napja elérkezik. Bécsből pedig távozni nem szabad.

- Hát vígy magadhoz - mondá a leány. - Nem voltam-e már nálad a bivouacon is? Nappal együtt leszünk, este jó éjt kívánunk egymásnak.

- És közöttünk fekszik Seif Almuluk herceg kardja.

Seherezáde szultána regéinek egyik hőse ez, ki menyasszonyt visz haza egyedül egy tutajon, s mikor egymás mellett alusznak, kettőjük közé fekteti kivont kardját.

Mert az életben nem úgy megy az, mint a színpadon, ahol amint a szerelmespárt megáldották vagy megátkozták, egymásnak dobták, vagy kezeiket összetették, azzal megvan minden.

Hát a pap!

A dráma után jön még egy három felvonásos vígjáték: a comedy of errors, a tévedések vígjátéka.

Mert hiszen legegyszerűbb volna a felelet egy fiatal pártól, aki vőlegény és menyasszony, erre a kérdésre: "de most hová?" az, hogy "egyenesen a paphoz"!

Egyenesen! Oda nem járnak egyenesen.

Azért csak tessék elébb kinyittatni a "Magyar Királynál" azt a két egymásba nyíló szobát: egyiket Edit, másikat Richárd számára. És azután még sok-sok napot eltölteni azzal a mulatsággal, hogy egy bezárt ajtón keresztül mondjanak egymásnak édességeket, nevezzék egymást kedvesemnek, egyetlenemnek, és küldjenek egymásnak csókokat a deszkán keresztül. Köztük fekszik - Seif Almuluk herceg kardja.

Mert a szent házasságnak sok ceremóniája van.

Elébb a bécsi papnak ki kell hirdetni háromszor egymás után a szeretők neveit. Mégpedig nem három parasztnapon egymás után, hanem három úrnapján. Mert csak a vasárnap az autentikus nap.

Azután bizonyítványt kell hozni a nemesdombi paptól, hogy ott is megtörtént a háromszori kihirdetés.

De meg elbocsátó levelet is kell adni a nemesdombi papnak, melyben megengedi, hogy a nyájához tartozó juh Bécsben kelhessen össze. Részint, mivel a menyasszony ott lakik, részint, mert nem eresztik onnan.

S minthogy most Nemesdombon nincs rendes pap - az öreg meghalt, a káplán elbocsátása pedig nem találtatik elég érvényesnek -, tehát folyamodni kell az espereshez, hogy hatalmazza fel a káplánt az elbocsátási engedély kiadására.

Az esperes pedig úgy találja, hogy ez fölösleges, ennek semmi nyoma a komjáti kánonban: aztán hogy megmutassa, hogy neki nem parancsol a bécsi pap, nem ád felhatalmazást.

Akkor aztán Richárd arra fakad, hogy elhiszi, hogy a házasságot az Úristen szerzette, hanem hogy a ceremóniákat az ördög csinálta hozzá, az meg bizonyos.

Pedig még azzal mind nincs vége.

A törvény még azt is akarja tudni, hogy szülők és gyámok mit szólnak a házassághoz. És e kérdésben szép mutációkat és variációkat enged meg magának.

A katolikus házasulandónál nem lényeges a gyámi engedély, de viszont nincs is kötelezve gyám és szülő a kiházasításra; a protestánsoknál kötelezve van a kiházasításra, s annálfogva megkívántatik az engedély.

Ezt a pap előtt mind be kell bizonyítani; elismervényekkel, nyilatkozványokkal, lemondványokkal s más képtelen okmányokkal eligazítani.

S talán akkor aztán célhoz jutottak?

Dehogy jutottak!

Akkor következik még az országos veszekedés afölött, hogy be szabad-e a templomba ereszteni s a papnak összeesketni egy olyan párt, melynek az egyik fele a keresztvégű, másik fele a csillagvégű torony templomában imádja az Istent, és vallja a Szentháromságot.

A bécsi pap azt állítja, hogy az nem lehet.

A polgári törvénykönyv azt állítja, hogy lehet.

A bécsi pap nem akarja őket másként megesketni, mint ha a vőlegény reverzálist ad magáról, hogy minden törvényadta jogairól lemond, mely szerint leendő családjának fele ide, fele oda járjon imádkozni, s valamennyit egy vallásra adja, ha lesz.

Erre aztán dühbe jön a vőlegény, s felfogadja, hogy rögtön megy a rabbinushoz, s zsidóvá lesz menyasszonyostul.

Akkor aztán azt mondják neki: hogy no, hát vigyen el az ördög, gyertek ide, megesketlek, de meg nem áldalak, s valahol egy magánszobában, pipával a szájában, elmondja a pap előttük az esketési formulát. "Nomármost férj és feleség vagytok, elmehettek!"

Hát hiszen mindjárt azon kezdhette volna!

Richárd még szabadulása estéjén megírta anyjának a vele történteket.

Sok szép feljegyeznivalója volt arról a napról. Reggel halál, este menyasszony, közben megkegyelmeztetés és megátkoztatás.

Belekerült egy hét, míg választ kapott rá. (Bizonyos levelek akkor nagy ellenőrségen mentek keresztül.)

A levél igén rövid volt. Az öröm Richárd életben maradásán, házasságának helyeslése s az ígéret, hogy e napokban fog a tiszttartó felmenni Bécsbe, az majd elmondja a többit.

Azt a napot türelmetlenül várta Richárd.

Annál nagyobb volt öröme, midőn a tiszttartó feleségestül toppant be hozzá. Mindjárt azon kezdte, hogy a feleségét itt fogja hagyni addig Edit kisasszonynál, míg átesnek az esküvőn; hiszen szegény kisasszonyt az sincs, aki menyasszonyi köntösébe felöltöztesse.

A menyasszonyi köntöst természetesen ő szerezte be Pesten. Azt ugyan jól tette, mert Edit egy váltani való ruhát sem hozott el Plankenhorstéktól.

A jó öreg aztán elmondta Richárdnak az eddig történteket. A nagy veszélyt, mely Ödönt és Jenőt kicserélte. (Most már értette Richárd, mi az a szőke hajfürt. Szegény fiú! Míg élt, az egész embernek nem volt Richárd előtt az a súlya, mint annak a néhány szál hajának most.)

"Megtette magát bátyánknak!"

Azután elmondá a tiszttartó az otthoni állapotokat. Az özvegy asszonyság maga akart feljönni Bécsbe Richárd menyegzőjére; de mikor útlevelet kért (mert most a szomszéd faluba is útlevél kell), tudatták vele, hogy internálva van Nemesdombra, s onnan kimozdulnia nem szabad. Akkor a fiatal úrhölgy akart eljönni, de annak meg úgy megbetegedett a kisfia, hogy azt nem hagyhatja otthon. Testvérének pedig nagyon jó okai vannak Bécsbe nem jönni. Így csak a tiszttartó jöhetett el násznagynak és neje örömanyának.

Richárd annak is örült nagyon.

Még azt is tudatta aztán vele a tiszttartó, hogy egész vagyonuk le van foglalva hatóságilag. Az ugyan nem marad úgy véglegesen, mert csak a két fiú részére tehetik rá a kezüket; a harmadikét ki kell bocsátani; hanem hogy az sokáig elhúzódik, s addig minden jövedelmet, mely bárhonnan bejön, a fináncdirekciónak kell beszolgáltatni, az ád ki azután havonkint nyugtatvány mellett a család számára szűkre szabott tartásdíjat. Azért Richárd úrfi is eleinte szabja a költségeit a körülményekhez.

Richárd ezt mind igen természetesnek találja.

A hatalom megajándékozta az élettel. Ugyan örülhet, hogy csak a vagyonát vette el. Az isten rendelte azt így. Legalább az iskolában azt tanítják.

Csakhogy végre-valahára hozzájuthat az élete párjához.

Mert az tudnivaló, hogy két házasulandó ember: két gonosztevő. Azokat először rendőri felügyelet alatt kell tartani szülőknek, gyámoknak - azután üldözni, fegyelem alá venni a köztársaságnak - végre elfogni, meggyötörni, megkötözni, kivallatni, megesketni, halálra ítélni az egyháznak, hogy annál jobban megérdemeljék a mennyországot.

Mikor aztán Richárd elnyerte a mennyországot, úgy találta, hogy egyszer le is kell szállni a földre.

Elővette kis feleségét, és elkezdett neki földi dolgokrul beszélni:

- Kedves kicsi feleségem. Tudod-e azt, hogy mi szegény emberek vagyunk?

Edit kinevette vele.

- Hogy volnánk mi szegény emberek, mikor nekem itt vagy te; teneked meg itt vagyok én?!

- Az kétmillió! Hanem kamat nélkül. Nekünk össze kell húznunk kiadásainkat. Tudod-e, hogy mennyi az összes havi jövedelmünk? Összesen száz forint. Ennyit kaphatok az anyámtól. Most maga is szükséget lát.

- Én nem tudom, mire lehet azt elkölteni. Hisz az tömérdek pénz!

- Most még egy dolgot kell neked őszintén elmondanom. Még ez a pénz sem mind a mienk. Nekem vannak itt e városban korábbi időkből becsületbeli adósságaim. Apró tartozások, mikkel becsületes mesterembereknek, szállítóknak vagyok lekötelezve. Boldog időkben csekélységek, számításba sem jövő könnyű tartozások; most azonban súlyos terheim. Azokat a szegény embereket én meg nem károsíthatom. Ki akarom őket elégíteni, s havi díjam felét átengedni nekik.

- Igen, jó lesz; ötven forintból fejedelmileg lehet élni. Csak két tál ételt főzök, magam leszek a szakácsné; majd meglátod milyen jól főzök én! Csak egy bejáró cselédet tartok, aki elmosogat, s kijövünk a jövedelmeddel.

- Ez nem soká fog tartani. Én nem vesztegetem az időt hiába, valami vasútnál, közintézetnél alkalmazást keresek, s a hiányzó összeget kiteremtem.

- Tudod mit? Eszünk egy tál ételt. Nem tartok semmi cselédet, elmosogatok magam. Aztán maradj te nekem itthon, s ne keress magadnak semmi szolgálatot.

Richárd összecsókolta a kedves feleségét, s aztán átadott neki ötven forintot, hogy próbálja meg hát azzal a gazdálkodást.

A kis menyecske elővette a papírt meg a plajbászt, elkezdett számítani, mennyibe kerülnek a piaci élelmicikkek; s rájött, hogy még tizenöt forint megmarad szállásra és ruházatra havonkint.

- Ez pompás költségvetés! Hanem azért mégis kell valami dolog után látnom. Gondold meg, hogy most még csak ketten vagyunk; de egyszer majd okvetlenül hárman fogunk lenni.

- Eredj, te bohó!

- No, azért nem szükség elpirulnod. Hiszen máris hárman vagyunk. Palvicz Ottó fiát ide kell már hozatnunk magunkhoz.

- Igazad van. Hát csak láss valami munka után. Majd én meg varrni fogok pénzért.

- Ó, azt nem engedem. Azt az én kicsikém nem fogja tenni! Inkább kétszer annyi munkát vállalok magamra.

- No, az kellene nekem! Hogy az egész nap ne légy az enyim. Majd megosztozunk.

Abban aztán megegyeztek, hogy majd megosztoznak a keserűjén úgy, mint ahogy az édesén megosztoztak.

Richárd engedelmet kért egypár órára elmehetni hazulról, míg dolog után lát. Edit szabadságot adott neki, megparancsolva, hogy egy órakor itthon legyen, mert várni fogja az ebéddel.

Egyetlenegy főzőedénye volt s egy svéd kályhája a szobájában tűzhely gyanánt. Azon elébb megfőzte a levest abban az egy edényben; azt félretette a kályha egyik osztályába a melegre egy csuporba; azután megfőzte ugyanazon edényben a húshoz való mártást; azt is félretette egy csészében; végre ugyanazon edényben elkészítette a tésztaneműt. Oly ízletes volt minden, oly finom és kínálkozó.

Mikor pontban egy órakor hazaérkezett Richárd, a kész ebéd várta.

De jól is ízlett! Richárd evett, mint egy farkas!

"A császár nem ebédelt jobban!"

S ezt nem a dinasztia iránti tiszteletlenségből szokta mondani a népajk, hanem hogy annál jobban megdicsérje vele a "szép asszony főztét".

S mennyire tetszik ez az asszonyoknak!

A simára kitörült tányér: az a művésznő koszorúja.

Hiszen ez pompás ebéd volt! Harmincöt krajcárbul! Ilyet nem mindennap ettünk "nagyságos úr korunkban"! (Kivált mikor Pál úr volt a szakács! Isten nyugosztalja!)

De meg is érdemlette Richárd a jó ebédet. Jó eredménnyel járt. Kapott alkalmazást egy gépgyárnál, nappali szolgálatra, havi ötven forinttal. Az már aztán a dicsőség.

Lám, első Péter cár is, mikor egy napon beállt napszámosnak, s a kapott bérből egy sajtot vitt haza a feleségének, milyen büszkén mondá Katalin cárnénak: "Látod, hogy el tudnálak tartani, ha cár nem volnék is!"

Még más dolgokban is eljárt Richárd.

Volt a Porcelán utcai zsibárusnál. Felkérte a jó Salamont, hogy rendezze pénzügyeit. Vegye kezébe a hitelezőivel való egyezkedést. Egypár ezer forintra megy biz a tartozás; de talán ráállnak a részletfizetésre. Megkapják az utolsó fillérig követeléseiket.

Az öreg Salamon azt ígérte, hogy eljön egy és két óra között, mikor be szokott zárva lenni a boltja.

Pontos volt az öreg. Fél kettőkor hangzott a csoszogása az ajtó előtt.

Edit még akkor törülgette el az ebédhez használt étszereket. Az ablakok ki voltak nyitva, hogy friss lég jöjjön be az egyetlen szobába, mely egyúttal konyha is.

- Ah, szép asszonyság - szólt az öreg zsibárus nagyokat bókolva -, engedje meg, hogy megcsókoljam a szép kezeit. Örömest csókolom meg azon kezet, amelyik dolgozik. Sokkal örömestebb, mint amelyik a legyezőt forgatja. Ah, önök itt igen szépen laknak! Szűkecskén, de annál közelebb egymáshoz. Azt hiszem, nemigen ijednek meg ilyen magányosan. Itt legalább nemigen lehet titkolózni egymás előtt. Az ilyen szűk szállásnak is megvan a maga előnye. Az embereknek nemigen kell benne egymást keresni. Aztán sok jó ember elfér egy kis helyen. Az Isten áldása legyen rajta. Tehát ha megengedi, alezredes úr! Kérem, nekem mindig alezredes úr lesz. Itt nem hallja senki. Lássunk hozzá, amiért ideparancsolni méltóztatott, lássunk az ügyletünkhöz. Kérem, ha nincs több egy széknél, én állhatok.

De előkerült a másik is. Biz azt pohárszéknek használták. Nekik kettőjüknek egy szék is elég volt. Ha Richárd ült rajta, akkor Edit az ölében ült. (Erre a találmányra lehetne pátenst kérni.)

- Tehát kezdjük az elején, alezredes úr. Az asszonyságot nem fogja sérteni a dolgunk. Én is hiszem. Egy szív, egy lélek.

A szatócs elővette zsebéből a papírba csavart krétát.

- Tehát legyen ön olyan kegyes, szíveskedjék nekem feldiktálni, kiknek tartozik.

Richárdnak e dologban jó emlékezete volt. Eszébe jutott minden hitelezője, a legcsekélyebb tartozás is. Salamon írta azokat egymás alá az asztalra.

- Nagy összeg, tetemes summa pénz - szólt, szemöldeivel mozgatva kerek sipkáját Salamon. - Erőszakos nagy tömeg pénz! Hm, hm!

És egyet szippantott fekete burnótus szelencéjéből. Megkínálta Editet is. Az megköszönte. Nem szereti a tubákot.

- Majd megszokja, ha a férje sokszor nem lesz itthon. A jó asszonyok mind rászoknak a tubákra. Az bizonyítja, hogy hívek a férjeikhez. No, majd később. Hát, alezredes úr, én úgy gondolom, hogy ön még nem volt teljes korú, mikor ezeket az adósságokat csinálta.

- De teljes becsületű mindig voltam!

- Á! Ez már nagy mondás. Ezt már fel lehet jegyezni. "A becsületem sohase volt kiskorú!" Lássa, nagyságos asszony, ilyen ember ez az ön férje. Tékozló fiú! A becsületét többre becsüli kétezer forintnál. Ne szeresse őt!

Edit válaszul nevetett, és megcsókolta Richárdot.

- Jól van, alezredes úr, hanem hát van egy bevett szokás. Mindennapos. Úgy hívják, hogy Vergleichsverfahren. Az ember kiegyezik a hitelezőivel bizonyos százalékban. Azok is engednek, örülnek, ha az elveszettnek hitt pénz egy részét megkapják. Ez igen tisztességes alku.

- De én nem állok bele. Forintot forintért, ahogy én kaptam, ahogy nekem adták. Én azon szegény emberektől, kik az én becsületemben bíztak, kik hittek szavamban, egy fillért sem vonhatok el, s a becsületemből percenteket nem engedek le. Inkább magam szűkölködöm.

- Javíthatatlan ember! Pedig már látja; családja van. Jobb gondolatokra kellene jönnie. Jól van, no, nem szóltam semmit. Ha most kard volna az oldalán, hogy csörömpölne vele! Hát most adja elő, miből fogjuk mindezt fedezni. Miből fogjuk törleszteni?

Azzal két rubrikát húzott az asztalon a krétával; a tele lajstrom fölé írta, hogy "Soll", az üres fölé, hogy "Haben".

- Tehát legelőször is anyámtól kapok havonkint száz forintot, annak felét a törlesztésre fordítom.

- Felét? És beleegyezik a nagyságos asszony?

- Ó, igen! - sietett válaszolni Edit.

Salamon felírta az összeget a "Haben" alá.

- Azután ötven forint havi díjt kapok a gépgyári munkám után, ennek a felét szintén a törlesztésre adom, másik fele marad nőmnek ruházatra.

- Ah, minek az nekem? - szólt bele Edit. - Hiszen jó anyánk annyi ruhát küldött ajándékba nekem, hogy soha el nem szaggatom. Írasd be az összeget egészen!

És addig erőszakoskodott, míg azt a teljes összeget be nem írta Salamon a "Haben" rovatba.

Akkor aztán az öreg szatócs feltolta könyökéig a kabátja ujját, mintha valami nagyot akarna kanyarítani, amihez hozzákészülés kell, és monda:

- Ehhez járul mármost még Liedenwall Edit kisasszony menyasszonyi hozománya: háromszázezer ezüstforint.

És aláírta számokkal vastagon: 300 000 forint. Mind a ketten ránéztek, hogy minő tréfa ez.

Akkor a vén szatócs felállt, s megfogta mind a kettőnek a kezét.

- Asszonyom! Uram! Én önöknek szerencsét kívánok egymáshoz. Önök megérdemelték egymást. Amit mondtam, amit ideírtam, az komoly dolog. És mármost tudják meg tőlem eddigi viszontagságaiknak egész titkát. Üljenek le ide mellém, kérem. Van még egy szék. Ahogy szokták: ketten egy székre. Én azt szeretem látni.

- Amit önök kiálltak - kezdé a szatócs -, az nem volt ingyen. Annak nagy volt a díja. Egy kapitális! Mert ne higgyék azt, hogy valaki csak azért tesz rosszat, mert az őtet mulattatja. Azért szokás rosszat tenni, mert az nagy percentet hajt. Ezt tartják. Én nem tartom. Én azt mondom, hogy becsületesnek lenni a legjobb üzlet. Itt a példa. De hát hadd kezdjem az elején. Önöknek egy nagybátyjuk volt. Plankenhorst Alfréd, gazdag ember, agglegény. Sajátságos, büszke ember. Én ismertem jól, mert bankárja voltam, pénzét kezeltem; minden családi ügyébe be voltam avatva.

Az öreg báró egy végrendeletet tett, melyben minden vagyonát: bécsi palotáját és tőkepénzét unokahúgainak, Plankenhorstné asszonynak és leányának hagyományozta.

Az öregúr sokáig élt. Az öregemberek rendesen sokáig élnek, kivált ha gazdagok, s a hosszú idő alatt az ifjú leány valami törvényes félreértésbe keveredett szerelem dolgában, amit az ügyvédek úgy neveznek, hogy "az exekuciónál kezdte a processzust".

No megtörtént. Nem ritka eset az.

Hanem az öreg bárók az ilyesmiben nagyon skrupulózusok. Először, mert öregek, másodszor, mert bárók.

Plankenhorst Alfréd más végrendeletet készített. Fölkereste egy távolabbi rokonának árván maradt kislányát, Liedenwall Edit kisasszonyt, s azt Plankenhorsték nevelésére bízta.

És aztán a másik végrendelete így hangzott:

"Ha Plankenhorst Alfonsine becsülettel férjhez megy, és rangjához illő állással elfeledteti tévedését, akkor a tőkepénznek kapja meg felét.

Ha aztán Liedenwall Edit is férjhez megy tisztességes emberhez, kapja az összeg másik felét.

Ha Liedenwall Edit elébb férjhez megy, legyen az összeg egészen az övé.

Ha Liedenwall Edit férj nélkül marad, ha kolostorba megy, vagy ha oly bukást követ el, melyet a jó világ meg nem bocsát; az egész összeg a Brigitta-szüzek kolostoráé legyen, s annak csak kamatjait élvezzék, amíg élnek, a Plankenhorst úrnők."

Nem lett volna szabad e végrendeletről senkinek tudni, egyedül nekem, ki annak végrehajtásával voltam megbízva; de a titkár, ki azt leírta, elárulta azt a Plankenhorst nőknek. Azok tudták.

És mármost gondoljanak önök azon eseményeken végig, amik önök közt történtek, és meg fogják találni mindennek a magyarázatát, legelső találkozásuktól legutolsó kiűzetésükig.

Mikor bezárták önöket egy magára hagyott lakásba egyedül. Mikor Baradlay Richárdot el akarták ölni mint Liedenwall Edit vőlegényét. Mikor Liedenwall Editet a kétségbeeséssel akarták odaűzni, hogy felvegye a zárdaszüzek fátyolát; mikor a bőszült, lázongó csőcseléket ráuszították a Brigitták kolostorára, melyben Liedenwall Edit volt. Midőn kifenték a hóhér pallosát Liedenwall Edit vőlegénye számára. Miért volt? Pénzért volt! Az ördög nem dolgozik száz percenten alul!

És mindezt láttam, tudtam, figyelemmel kísértem. Ó, nekünk, porban csúszó embereknek nagyon jó políciánk van. Belátunk a házakba, a szívekbe. Még a zsebekbe is!

Ez az utolsó a legérzőbb orgánum. Minden ér, minden ideg beleszolgál.

Önöket ez a felfedezés meg fogja nyugtatni az emberiség iránti hitükben.

Az emberek nem rosszak ingyen, csak úgy a rosszaság szeretetéből.

Hazugság az, hogy a sátán rossz lélek, csak éhes lélek.

Ha hasznot nem várna belőle, nem tenne semmi rosszat, otthon heverne, és pihentetné a testét.

A legelső rossz tette is spekuláció volt.

Mikor az almát megetette az első asszonnyal, így spekulált: "Ha örökké csak ez a két ember lesz a világon, ezek után én igen szegényül fogok megélni. Legyen belőlük ezermillió. Akkor aztán nekem is jut egy kis komfort."

Azért én az ördögöt nem úgy ítélem meg, mint más. Neki is joga van élni. "Leben und leben lassen." Hanem aztán érje be a maga apanázsával. Hiszen van tágas kvártélya és fűtőszere! Ez elég szép!

Plankenhorstéknak megmarad a belvárosi házuk. Az is szép birtok. Annak ugyan ők tízesztendő alatt végére fognak járni. De hát, Uramisten! Olyan idő van-e most, amikor még valaki tíz esztendő utáni dolgokra is gondol?

Aki a mezők liliomait és aki a balett hölgyeit ruházza, majd gondoskodni fog Alfonsine-ról is.

Mi nem fogjuk irigyelni a szerencséjét.

Hiszen minekünk magunknak is annyi van, hogy még ebben az óriási nagy teremben sem férne el, ha magunkban nem tartanók.

Történetünk be van fejezve, csak a számadás van hátra. A számadás: elveszett és visszanyert lelkekről.

Palvicz Ottó fiát mint saját gyermekét nevelte Baradlay Richárd.

A kis Károlyka eszes fiú volt, tanulékony. Kissé önfejű és makacs, de azt a nevelés szelídítheti, s helyes irány jellemzővé idomíthatja át.

"Magam is ilyen önfejű fickó voltam kicsiny koromban" - szokta őt menteni Richárd.

Jöttek kis testvérek is idő jártával Károlyka mellé, és sohasem vehette észre senki Richárd családjában, melyik az édesgyermek, melyik a fogadott.

Sokat betegeskedett a fiú. Az első három év nyomorát sokáig bírta kiheverni. Edit éjeket töltött betegágya mellett. A fiú nagyon szerette fogadott szülőit.

Mikor tizenkét éves lett a fiú, egyszerre átcsapott kedélye a legrosszabba.

Nem akart többé tanulni, bosszantotta nevelőjét; a kisgyermekekhöz kegyetlen volt; kereste, hogy hol tehessen valami kárt a háznál, s szembeszállt fogadott szülőivel.

Richárd azt mondta, hogy ez csak a kamaszévek hozománya. Minden suhanc ilyen infámis rossz, mikor a feje lágya kezd benőni. Ez olyan krízis a gyermekeknél, mint a fogzás. No bizony, ha akkor majd mindjárt kidobnák a gyereket az ablakon, mikor a foga nő, és egész nap rossz!

Károlykát nem kellett az ablakon keresztül kidobni, megszökött ő magátul is.

Szöktében holmi keze ügyébe esett ezüstneműket is magával vitt útiköltségül.

Richárd utánament és felnyomozta.

Ráakadt egy korhelybarlangban. Már akkor nem volt semmi az ezüstneműből, sem a magával vitt ruhákból. Azok helyett minden rongyos, piszkos öltözet volt a nyakába hányva. Azt mondta, hogy a másikat ellopták tőle.

Richárd hazavitte a fiút ismét a házához. Kegyesen, szelíden beszélt hozzá. Egy kézzel meg nem ütötte, egy rossz szóval meg nem riasztotta.

Csupán azokat a rongyos ruhákat, amikben rátalált, zárta el egy szekrénybe, s ha a fiú visszaesési rohamokat tanúsított, olyankor Richárd e rongyokat a szekrényből eléje tartotta:

- Ez az, amit az önfejűségeddel szereztél magadnak!

Valami egy évig aztán töredelmesnek látszott. De meghunyászkodásán észrevehető volt az alattomosság. Tettető volt és fondor.

Egy napon, mikor Richárdnak hosszabb útra kellett menni, ismét eltűnt. Ezúttal nem vitt el magával semmit. Hanem annak a szekrénynek a zárába, melyben ama rongyos ruhái álltak, bele volt törve egy kulcs.

Mintha azt a szekrényt akarta volna felnyitni, s aztán a nem hozzá való kulcs tollát beletörte.

De hát mit akart azokkal a rongyos ruháival? Miért akart azokhoz ily alattomosan hozzájutni? Mi lehet azokban?

Richárd csak akkor kezdett e rongyokra figyelmes lenni, s átkutatta azokat.

A felöltöny bélésébe bevarrva talált egy levelet.

Abban a levélben ez volt:

A te gyámapád megölte a te apádat, és kirabolta. Most azért tart magánál, mert furdalja érte a lelkiismeret. Apád nagy úr volt: ezredes, Palvicz Ottó. Anyád pedig előkelő úrhölgy Bécsben. Neked most úrnak kellene lenned, nem pedig apád gyilkosának a kezét csókolnod.

Richárd könnyen kitalálhatta, hogy ki írta ezt a levelet. Ki az az egyedüli lény a világon, aki ily ördögi bosszúállásra kész legyen őellene és Palvicz Ottó gyermeke ellen?

Ez a levél változtatta meg Palvicz Károly kedélyét.

Richárd még egyszer utánaindult, hogy fölkeresi és visszahozza. Talán fel is lehet majd afelől világosítani, mi e rejtélyből a való.

Nyomozta ismét az eltűntet, míg egyszer megtudta, hogy az az anyja házához menekült.

Hogyan talált oda?

A közmondás azt tartja, hogy titkok, amiket három ember tud, nem titkok többé.

Palvicz Károly tehát hazatalált az anyja házához.

Ott szívesen látták megjelenését, de nem hosszú időre.

Anyja iparkodott sorsáról gondoskodni, beadta a haditengerészethez.

Egy év múlva aztán kapott tőle Richárd levelet, tele szánó-bánó töredelemmel. Elmondta, minő rossz dolga van. Richárd házánál a legutolsó szolga úr hozzá képest. Itt mindenki üti-veri. És koplal. Szidta az anyját, aki ide beszerezte. A tizenötéves gyermek már ítélt az anyja fölött. Az egy világhölgy, kinek víg termeiben nincs helye egy nagy kamasz fiúnak. Szívtelen hölgy. A nagyanyját is elpusztította a háztul, rábizonyítva, hogy megtébolyodott. Azt most az őrültekházában tartja. Hát a fiával hogy bánt volna jobban? Őt is azzal a biztatással bolondította, hogy majd hadapródnak adja be havi fizetéssel a tengerészethez, s közönséges matrózinasnak adta be. - Könyörög végre Richárdnak, hogy szabadítsa őt meg e helyzetéből. Váltsa ki onnan. Örökre hű, engedelmes fia, szolgája fog lenni!

"A tengeren megtanul az ember imádkozni."

Richárd utánament, kiváltotta.

De a házához nem vitte többé. Beadta a legjobb hitelű nevelőintézetbe. Fizetett érte, amit kértek.

Persze hogy a fiú végiglakta Pest valamennyi nevelőintézetét. Sehol sem tűrték meg fél esztendőnél tovább.

Végre Richárd nagyot gondolt: hazavitte magához. Azt tette fel, hogy ebből a fiúból okvetlen derék embert fog faragni! Maga fogja őt nevelni. Azontúl saját szobájában tartotta, mindenüvé magával vitte; oktatta, tanította; közölte vele saját eszméit. Igyekezett őt szabadelvű, magasröptű gondolatok által fölemelkedésre bírni.

A kísérletnek az lett a vége, hogy a fiú beárulta gyámapját mint veszélyes felforgatópárti főnököt. Akkor azokra éppen rossz idők jártak.

Richárdot befogták többekkel együtt, hurcolták, vallatták másfél esztendeig; akkor aztán kibocsátották azzal az utasítással, hogy máskor megválogassa az embereket, akik előtt politikáról beszél, mikor a levegő tele van provizóriummal.

Richárd még akkor sem tudta elítélni gyámfiát, csak az "anyja vérét" átkozta benne. És törte a fejét rajta, hogy mit gondoljon ki jövendőjére nézve.

E gondtul megszabadult, mert a fiú azalatt beállt önkéntesnek. Úgy híttak egy hirtelenében toborzott ezredet. Bevettek oda minden gyereket.

Onnan írt még azután csak keserves bűnbánó levelet Richárdhoz. Ott nem tetszett neki még az élet!

Már akkor nem ment érte Richárd, csak a váltságdíjat küldte meg, amennyit kér az állam azért, hogy elengedi valakinek hazája védelmezését. A fiúra pedig rábízta, hogy válasszon magának valami tisztességes életpályát. Akármi legyen az, számíthat az ő segélyére.

A fiú aztán választott is. A legtisztességesebbet. Beállt fináncnak.

Ott azután egészen jól érezte magát.

Richárd utánajárt, hogy sorsát ott is előremozdítsa. Fölhasználta befolyását az alkotmányos korszak férfiainál, hogy gyámfiának előléptetését eszközölje. Azt el is érte. Palvicz Károly a hivatalnoki osztályba emelkedett, s ott úgy látszott, hogy meg is ragadt.

Voltak ugyan apró, financiális természetű kellemetlenségei, hanem azokat a gyámatya rendesen elintézte, mielőtt kritikussá fajulhatott volna a baj.

Így teltek el a napok, míg nagykorúságát elérte.

Egy délelőtt, mikor a hosszú teremben, amit bürónak neveznek, több kollégájával együtt szaporítja a számokat, jön be a büró séfje, s mondja neki, hogy:

- Hallod-e, te! Idekinn van egy asszony, aki téged keres.

- Fiatal?

- Nem tudom; a te brancsod a spiritusz. Vedd az alkoholométert, és méresd meg!

- Elegáns?

- Tertia qualität.

Palvicz kiment az őt kereső nőhöz, ki az előszobában várt reá.

Kopott eleganciába öltözött, viselt fiatalságú nő volt az.

Mikor kilépett Palvicz Károly, a hölgy egyszerre nyakába borult, és elkezdett sírni.

- Nonono, asszonyom. Csak csendesen. Hátha nem én vagyok az, akit keres.

- Palvicz Károly!

- Igen.

- Az én fiam!

- Teringettét, madám, mikor először volt szerencsém, akkor nem volt ilyen kopott. De hát miben lehetek szolgálatjára?

- Ó! Én nagyon szerencsétlen vagyok.

- Azt mindjárt gondoltam. De hát hova tette ön a szerencséjét?

- Koldussá lettem.

- Az szép mesterség. Csak értsen az ember hozzá. Még jövedelmi adó alá sem esik. De hát hova tette ön a palotáját?

- Ó! A gonosz emberek, a hitelezők, elfoglalták tőlem.

- Átkozott hitelezők! Nem kellett volna velük ismeretséget kötni. De hát én grófokat és bárókat is láttam a házadnál, persze csak egy pillanatra, amíg a tengerre nem küldtél. Azokat is a hitelezők vették el?

- Ó! Mikor az ember szerencsétlenségre jut, akkor senki sem akarja megismerni.

- Látod, milyen bölcs lesz az ember, vége felé.

- És most nincs hová hajtanom a fejemet, egyedül a te kebledre.

- No, azzal volna még rajtam csak segítve. Semmi sem hiányoznék a boldogságomból, mint az, hogy most a nyakamra jöjj.

- Fiam! Édes fiam!

- Bezzeg, amíg jó dolgod volt, amíg gazdag voltál, nem mondtad, hogy "Fiam! Édes fiam!" Én magam is alig élhetek. Én nem tudok neked adni egy piculát sem. Az ellen, hogy koldulj, in thesi, semmi kifogásom; hanem hogy éntőlem koldulj, az ellen idején reklamálok.

- Ne szólj hozzám ily kegyetlenül, anyád vagyok.

- Én pedig annyi jót sem tehetek veled, amennyit te tettél az anyáddal, hogy vénségére az őrültekházába beszerezted; nekem nincs annyi befolyásom.

- Károly! Fiam! Én cseléded leszek. Mosok rád, főzök, takarítok, csak engedd, hogy meghúzhassam magamat veled egy födél alatt.

- No hiszen, csak ez a szerencse kellene nekem. Hogy megtudják itt ezek a kurucok, hogy te vagy az anyám. Anélkül is nagyon szeretnek. Tudod, milyen elátkozott neved van ebben az országban! Minden gyerek tudja, hogy miket tettél. Utoljára odaát is meggyűlöltek, mert mikor már nem kaptál tárgyat az árulkodásra, koholt összeesküvéseket jelentettél fel, míg végre kikergettek mindenünnen, s most, mikor szerencsésen egyesítetted magadban a nevetségest a gyűlöletessel, idejössz az én hátamra, hogy vigyelek tovább. Nem viszlek én! Ha valaki megtudja, hogy kivel ölelkezem itt, végem van. Ha neked egy hatost adok, nem kapom meg a drágasági pótlékot, mint könnyelmű pazarló. Azt mondom, keress magadnak valami gazdagabb fiút.

Egy öreg irodaszolga ott az előszobában nem állhatta meg szó nélkül ezt a szívtelen beszédet.

- Ej, ej, uram; már csak mégis az anyjával nem kellene önnek így beszélni.

Palvicz Károly rátekintett. Félénk volt. Akárki szembeszállt vele, nem merte letorkolni, ha férfi volt.

- No, jól van, no! Itt most nem beszélhetek veled mindenféle ember előtt; hanem majd gyere el hozzám délután két órakor a szállásomra, ott aztán majd kedélyesen diskurálhatunk. Nesze, itt a lakásom címe.

Azzal odaadta a némbernek látogatójegyét, s visszatért a büróba.

- Nos, ki volt az? - kérdezék a kíváncsi kollégák.

- Hát képzeljétek: megszaporodtam egy anyával!

- S mit csinálsz vele?

- Kiadom dajkaságba.

Nemsokára ismét bejött az iroda főnöke.

- Te Palvicz! Ma nagy szerencséd van. Gyámapád keresett.

- Hát miért nem jött be?

- Nem akart a dolgodban háborítani.

- Mit hozott?

- Pénzt.

- Sokat?

- Nagyon sokat.

- Kitelik tőle, amilyen bolond. Mennyi az a sok?

- Valami ötezer forint. Nesze, itt van.

Palvicz Károly bámulva vette át a levelet, melyben a pénz volt s ez a néhány sor.

Palvicz Károly! Ön nagykorú lett, s ezzel én megszűntem önnek gyámatyja lenni. Önnek atyja halála óráján nekem átadta vele volt pénzét. Hogy mennyi volt az, meglátja ön az átvevő hadparancsnok elismervényéből. Önnek atyja azt kívánta, hogy ez összeget mikor ön nagykorúvá lesz, kézbesítsem önnek. Azon idő óta takarékpénztárban feküdt az, s a kamatok mindig hozzácsatoltattak. Most az egészet kézbesítem önnek. Fordítsa hasznos célra!

Baradlay Richárd

- Hahó! - kiálta fel Palvicz Károly. - Quinterno! Egy brazíliai nagybátya, aki meghalt! Bajtársak, ma mind Frohnernál ebédelünk. Lesz pezsgő, osztriga. Oda jöjjetek három órakor, mindenkit megvendégelek ma.

- Még talán az édesanyját is! - súgá neki a vén irodaszolga.

- No természetesen!

Azzal becsapta a sokszámú könyveit. Szedte a kalapját, s futott a büróból. Nem is igyekeztek visszatartani.

Hanem biz az nem vendégelte meg sem az anyját, sem a kollégáit, sem pezsgővel, sem osztrigával; hanem futott egyenesen haza, bőröndjét összecsomagolta, s onnan a budai vasútra; ott kapott egy vegyes vonatot, mely éppen indulóban volt Trieszt felé, arra felült, és hátra sem nézett többet.

A kopott ruhás úrhölgy pedig pontban két órakor megjelent a fia szállásán. Azt azonban zárva találta. A bérlő, kitől fia egy szobát bírt, egy hátrahagyott névjegyet adott át neki, melyre ez volt írva:

Madame!

Én megyek Amerikába! Oda, remélem, nem tetszik utánam jönni!

Adieu!

Még csak borítékba sem volt zárva.

A szerencsétlen asszony aztán ott leroskadt a küszöbön. Testi és lelki nyomor összetörték.

Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a "magyar gazdaasszonyok" alapítottak. Nehány lelkes nő, ki, mert maga is sokat szenvedett, ezért így áll bosszút a sorson, hogy a mások szenvedéseit siet enyhíteni.

Palvicz Károly anyja ez ápoldába jutott. Eszméletlenül hozták ide, s lázban jött magához.

Mikor eszmélni kezdett, éppen akkor járta végig az ápolda lakosztályait a hölgyek napi bizottmánya az orvos kíséretében.

Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy új beteget hoztak be, ki súlyosan szenved; de baja nem olyan, mely rögtön lefolyna, évekig el fog tartani. És nincs már számára az alapítványból több üres hely. Nem tudják, mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni.

Az egyik úrhölgy magas, fennkölt alak volt; halavány, szép matrónaarc, mely ifjúdadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem volna már rajta; haj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók, tele fénnyel, tele lélekkel.

A szépség ideálja az - hatvan évvel.

A beteg nő arcán két tűzfolt gyullad ki ez alak láttára. Megismerte a közeledő nőt. Baradlay Kazimirné az.

- Hogy hívják e beteget? - kérdé Baradlayné az orvostul.

Az orvos súgva leheli oda neki a nevet.

Baradlayné bámulva tekint a kór-hölgy arcára, aztán kétkedve ingatja fejét. Franciául mond az orvosnak:

- Az nem lehet! Én ismerem azt a hölgyet nagyon közelrül. Az egy ideál szépség volt.

A beteg pedig ért franciául, s e szóknál elsápad az arca.

Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem hiszik neki, hogy ki volt.

Ez legjobban fáj mindazon kínok között, amik gyötrik.

A magas, fehér hajú hölgy odalép hozzá, megfogja a kezét, s angyali szelídséggel kérdezi tőle:

- Régóta szenved ön?

A kérdezett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét, nehogy ez a másik lélek behatolhasson oda.

- Legyen nyugton, és ne aggódjék sorsa miatt!

Azzal az orvoshoz fordul.

- Orvos úr! Én a mai nagy nap emlékére egy új ágyat alapítok ez intézetben, s kívánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással ellássák az én költségemre.

Az orvos kíváncsi tudni, miért nevezte az úrnő e napot nagy napnak.

Baradlayné felel rá szelíd, nyugodt, enyhült hangon:

- Mai nap vettem fel Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s vitettem át a családi sírboltba.

- Jenő? - szólt bámulva az orvos. - Tehát nem Ödön volt az aki mártírhalált halt?

- Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni, s bátyja családjáért ő áldozta fel magát, legkedvesebb fiam!

És szemei nem könnyeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez érzés.

- Csak egy maroknyi hamv volt már belőle; csak egypár ismertető platina inggomb, mely bizonyítja, hogy az a hamv az övé volt, és a hamv között három ólomgolyó.

Az úrnő megmutatta az egyiket. Fekete láncon hordta azt keblében.

És dicsőülten derengett arca hozzá. Nem sírt.

Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vízióit elszenvedte e nehány szó alatt.

Tehát még a halált sem remélheti többé mint nyugodalmat; még a túlvilágot sem mint menedéket; még az Isten végtelen irgalmára sem számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg magának soha azt, amit tett!

Nagy idő múlt a nagy harc óta! - Húsz év. - Egy század ötöde: egy ifjúkor.

Új sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál tudatja velünk, amit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már megvénültünk.

A budai Várkertben buja zöldben nő a fű - s a zöld füvön, az arany verőfényen fehér báránykával játszik mosolygó arcú kisgyermek - s kék és fehér mezővirágokból koszorút fon a fehér bárányka nyakába...

...Jó az Isten! - Zöld füvet ád a harcáztatta földnek, fehér bárányt a zöld fűnek, ártatlan, szelíd angyalkát játszótársul a báránynak - feledés írját a mély sebnek - jobb idők reményét a szegény magyar nemzetnek.