TARTALOM

A HOMÁLYBÓL
Költemények 1876-1894

A HOMÁLYBÓL
ANYÁMHOZ
HIMNUSZ
MAGAMRÓL
FEJEMBEN EGY VILÁG...
ÁBRÁNDOS FIÚ
FOGADÁS
ÉLETSOR
A MÚLTBÓL
AZ ÁLMODÓ
JÓSLAT
MÉRTÉK

RÉGI REGE

I. MELYIK A NÓTÁM?
II. QUAM PROPE, TAM PROCUL
III. SZERETNÉK...
IV. UTAZÁS
V. A SZENVEDÉLYEK VÉRES ÁRJA...
VI. ZENE HARSOG...
VII. MENJ ÉS NE ÉRINTS...
VIII. NEM ÁTKOZLAK...
IX. KOLOSTORBA!
VÉGTELEN VÁGY
A HIPOKRITÁKHOZ
GNÓMA
BIZARR
EGY KÖNYV ELÉ
FÜST
KÖRFOLYAM
ÁLOM
ISTENEK
CSAK TÖREDÉK
DON JUAN BÁNATA
MAGAMHOZ
MAGDALÉNA
LAURA
A SÁPADT ASSZONY
DELÍRIUMBAN
SÍRVERSEK
VALAMI SUTTOG...
ALTATÓ
BÚCSÚ ABDÉRÁTÓL
ITT VAN AZ ŐSZ!
TÉLEN
M. HELÉN EMLÉKKÖNYVÉBE
AJÁNLÁS EGY ANTOLÓGIA ELÉ
EMLÉKSOROK
A SZÁRAZ LEVÉL
HEINE DALAIBÓL
A KORCSMÁBAN
A MAGÁNYOS IVÓ
TITÁNOK HARCA
MAGÁNY
NE HÍVD AZ ISTENT!
A GETHSZEMÁNI KERTBEN
MEGHALOK...
SIRALOM
TÁMADJ FÖL...
LE VAGY TIPORVA...
BOLYONGJAK...
DACBÓL
A NYÁR DALAI
ÓDA A NAPHOZ
KÉJ
KORTÁRSAIMHOZ
"ALÁZAT"
A KÖTELESSÉGHEZ
SZOKATLAN HANGOT ÜTÉK MEG...
ÚJ JÓZSUÉ
REPÜLJ, DALOM!
MIND HASZTALAN!
HALDOKLÓ NYÁR
MEGŐSZÜLT A VILÁG
FELEDNI!
ÁRNY
CSAK JÓT NE VÁRJ!
ÁRNYÉK BORULT RÁM...
KÉRDÉS
TÖRT
A BOLDOGSÁG MI?
IDEGENBEN
HONVÁGY
ELMÉLYEDÉS
EUTHANÁZIA
KÖLTŐ VAGYOK
NINCS LEHETETLEN!
PROMETHEUSZ
A NAGYSZIVÜEK...
AVATLAN SZEM...
IFJABBODÁS
ÁLMODVA
VA BANQUE!
REVICZKY GYULA HALÁLÁRA
BARÁTAIMHOZ
KAR
ÁLOM ÉS VALÓSÁG
A SEMMI
MAGYAR
TETTVÁGY
RIADÓ
TUDOM, HOGY ELJÖN...
AZ IFJU, SZÉP TAVASZT...
CSAK TARTSATOK...
A MAGASBÓL
MÚZSÁMHOZ
NINCSEN BOCSÁNAT!
MARGIT HÚGOM EMLÉKKÖNYVÉBE
SZAKADJATOK!
MEGNYUGVÁS
MEMENTO VIVERE!
HA MAJD A HÍR...
LESZ MÉG EGYSZER KIKELET!
ÚJ NYÁR
IN HILARITATE TRISTIS
KÉRDÉSEK
Ó, JAJ NEKEM!
BÚBÁNAT
VÁGYOM A BÜVÖS...
PARKBAN
ŐSZI DAL
AZ ÉLET KÉJE
AZ ÉLET KÉPE
NEM PUSZTA...
SCHOPENHAUER
HÓPELYHEK
OTTHON
MELANKÓLIA
MÉG EGY TUSA!...
CELESZTA HÚGOMNAK
SZÁLLJ MAGADBA!
GONDOLATOK A HALÁLRÓL
ÖNVÁD
AZ "APOKALIPSZIS"-BÓL
ÚJ ÉLET
AZ ÚJKOR SZELLEME
TÖRJ ÖSSZE MINDENT...
A BÖRTÖNBŐL
SZÓZAT
LELKEMBŐL ZENGEM...
A KIS LELKEK
DAC
ROMOK FÖLÖTT
VIHARÉNEK
ELÖNTÖM LELKEMET...
ÚJJÁSZÜLETÉS
ROHAN A NAP...
AZ ÉG
A FATALISTA
KERESLEK!
EL AKAROK ÉGNI
RAGADJ KI, ÉN LELKEM!
REJTELMEK
HARMÓNIA
EH, MIT GYÖTÖRTÖK!
NEM AKAROK ÉN HÍRT
JELENÉSEK
PALÁGYI MENYHÉRTNEK
NAZARÉNUS DAL
NEM SÍROK TÖBBÉ...
HURRÁ!
A KOLDUS
KIT MEGCSAPOTT...
HAGYJATOK ÉLNI!
LEHELLET
MEG TUDNÉK HALNI...
AZ ŐSIGE
EGYSZERRE
AZ ÖRÖK DAL
DIADALÉNEK

ÉLOA

SZERELEM
Ó, LÉGY ENYÉM!
HA ELTASZÍTASZ...
ÉLOA!
A PORBA CSÚSZTAM...
ÉS MEGTALÁLTAM ŐT...
ENYÉM VAGY!
Ó, MENNYI FÉNY!...
IMÁDSÁG
KI HOZTA RÁNK...
ÉS SZÓLT A DÉMON
VALLOMÁS
AZ ENYÉSZETHEZ
ÉLOA, SÍRJ!
KI VAGY?
ÉLOA, GYŐZTÉL!
MÁJUSI REG

HÁTRAHAGYOTT VERSEK

MONOLÓG
ATYÁMNAK
MÁRCIUS 15-ÉN
MAGYAR VAGYOK
NEM EGY AZ ISTEN!
MÉGIS EGY
A BÖLCSÉSZ ÉS A TEREMTŐ
POGÁNY VAGYOK
DU BIST
A HÓ ALÓL
ICH BIN EIN MENSCH!
BUKÁS
SZIRÉN
AKASSZÁTOK FÖL A PÁNSZLÁVOKAT!
APPONYI ALBERTHEZ
EGY VIRÁGÁRUSNŐHÖZ
MAGÁTÓL
SZENICEN
BABONÁS HATALOM...
EGY FŐPAPNAK
VÉREMMEL ÍRTAM...
ROMÁNC
VIRÁGROMÁNC
DZSELÁLEDDIN RÚMÍ
ISTEN
INDULÓ

TÖREDÉKEK, VÁZLATOK

ÓDON
MAGÁN
[MI FÁJ? A FAJ...]
S FELELT AZ ANGYAL
TÉLAPÓ
ERDŐBEN
DE PROFUNDIS
EGY MOZZANAT
APOTEÓZIS
ÉLOA
ÉLOA
[MAGYAR NYELV]
ÉLOA, JÖJJ VELEM!
ANTIKRISZTUS
LORELEY
ÉLOA SZÜLETÉSE
AZ ÁLOM
DE TI, ÉLŐSDI, CSALFA NÉP...
[HOVA SZEMED TAPAD...]
[ÉHES VAGYOK...]
[ENNI! MILY MAGASZTOS...]
[NYELV AZ ÖRÖK APA...]
[Ó, TÜNDÉR ILONA...]
[A SEJTEK SEJTELMEK...]
[BOLDOGOK, KIK SÍRNAK...]
[ÉBER EMBER...]
[ÉN LÁTOM MAGAMAT...]
[MERT SOK AKART LENNI...]
[NŐNI! MINDENT MEGENNI!]
[KÖNNYEMBŐL SZÜLETTÉL...]
[MÉHETEKBEN VAGYOK...]
[TERMÉSZET! FÖNSÉGES VILÁGRIMA...]
[TESTEMBŐL TEMPLOMOT...]
[ÖNMAGAMNAK APJA...]
GONDOLATOK A BÉKE-KONGRESSZUS FÖLÖTT
[A VÍZBEN ÉGNEK...]

Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elől elrejtezém.
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.

Míg más napok ragyogtak egyre
S imádta őket mind a nép;
Addig szivem nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyü, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.

De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt,
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hová minden világ rohan!

Halj át az élet-óceánba
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot
És sírni milliók szivén!
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom milljók szivébe én.

Ó, jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!

Szivembe hordom én e lángot,
Szivembe hordom a napot:
Ó, gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Átérezém a lét keservét,
A földnek összes nyomorát.
Ki méri meg a kínok terjedelmét?
Célok ködébe vajj ki lát?
Sötétben él a törpe ember,
Eszmélni nem tud, merni nem mer,
Elfödi végül örök éjjel...
De mintha más az én sorom!
Nem omlik, mint a többi, széjjel,
Megtestesül, mit álmodom!
Ó, hála, hála Istenemnek,
Hogy olyan szépet álmodám!
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

A föld csupán az ég salakja,
Alanti tűz, mi benne forr,
Nem hat az égbe durva harca,
Amely virágot, álmot eltipor.
Mi célja van ez óriási harcnak,
Vad győzelemnek, bús kudarcnak?
Hiába éltél önösen magadnak,
Hiába élned másokér,
Csalóka fény emelt, árnyak ragadnak,
Csak álom volt a büszke cél.
Enyém is az; de nem tudom mért,
Az én szívem mégis vidám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Ki fejti meg, ki látja tisztán
Élet! sötét rejtelmidet?
A bölcsek szózatát a pusztán,
Ha hallja is, ki érti meg?
Az átok úr. Ezer sebében
Vonaglik az emberiség,
Mérhetetlen kínja tengerében
A jobbak vére semmiség.
Szivem zokog; de tudja Isten,
Én mégis szépet álmodám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Ó, fáj e gúnyos össze-vissza!
Tudom, hogy minden hiuság:
De ajkam ajkad kéjit issza,
Ragyogó, édes ifjuság!
Csókod hevén magasra gyúl a lélek,
Csókod tüzét nem oltják röpke évek.
Az első csók, mit tőle kaptam,
Még most is itt ég ajkamon;
Az ifjuság, a halhatatlan
Kisér magányos utamon.
Mi vár reám a csillagokban,
Karjaiban megálmodám,
Ő szórja dús fényét szivembe,
Ő hinti e gyönyört reám.

Föllázadék a végzet ellen,
Gyakorta fölzokogtam én:
De most majd szétfeszíti mellem
A szerelem, az üdv, a fény!
A foltot én, mely égetett, lemostam,
Nem nézek a bünök sarába mostan,
A lélek szárnyai ragadnak
És a magasba néz szemem:
Ha nyitva áll az ég, a gazdag,
Mér csüggjön csilló porszemen?
Ó, boldog én, ki a nagyobbnak
Igéretföldét láthatám!
Ím, szót keres a kéjbetölt szív,
Szavam kitör: gyönyör reám!

Gyönyör reám! Ó, mert magamban
Érzek mindent, mi isteni,
A lét hatalmát pompafényben
Lelkemen által rengeni!
Fölengedett az ősi átok,
Öveznek ragyogó világok;
Nem hajtom én fejem le búsan,
Fényt szórok, merre csak megyek,
És üdvözülve, koszorúsan
Adom ki majdan lelkemet.
A boldogságot eljegyeztem
És a dicsőség vár reám;
Addig az élet hadd sebezzen:
Érzem, gyönyörre szült anyám!

Gyönyör reám! Ó, mert a Múzsa
Megihleté már homlokom!
Nevem nem süllyed vak borúba,
Nem járok ismert nyomdokon.
Mi él a napban s dúl a vérben:
Én érzem, látom s általértem.
Csodás erőt támadni érzek,
A költészet hatalmat ad,
S imé belátom az egészet,
Diadalt ül a gondolat.
Ha álom volt, mit általéltem,
Dicső volt, amit álmodám...
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Gyönyör reám! Áldás a dalnak,
Melyben a bánat kéjeleg!
Bűbájos, mély zenébe halnak
Az átvirrasztott éjjelek.
Játsszék a vész vad keze rajta,
Gyönyört lehel a költő lantja;
Áldott, ki búját dalba önti,
Szirtek között mosolygva jár,
Vihar ha jő, dallal köszönti,
Szivébe tőr; fején sugár!
Elvérzik szívem a sebekbe,
Halóra, rózsa hull reám: -
A szenvedést, a kínt is áldom,
Hogy e nagy álmot láthatám!

Gyönyör reám! Áldott az óra,
Mely létrehívott engemet!
Az alkotó, a büszke szóra
A lég gyönyörtől reszketett.
Ujjongva szült a föld s az égnek
Tüzei büszke daccal égtek.
E kárhozott, de szép világra
A fénynek ünnepén jövék,
A boldog asszony magzatára
Csókját lehellé tiszta ég.
Ha büszke szóra nyílik ajkam,
Ne dobjatok követ reám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Gyönyör reám! Ó, légyen áldott
A költészet, az ifjuság!
Bejárom büszkén a világot,
Fejemben ragyogóbb világ!
Fejemre hír sugára lebben,
Szivem remeg már édes sejtelemben,
Szivem hatalmas szóra dobban,
Magam fölé emelkedem,
És érzem, mindegyre jobban,
Hogy úr vagyok a lelkeken!
A koszorút már szövi lelkem,
Illata hint gyönyört reám...
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Akartok a lelkembe látni?
Ismerni mély rejtelmeit?
Nem remegek mindent kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit.

Szeretni és gyülölni mélyen
Tudok, s kimondom szabadon;
A sorssal szembeszáll kevélyen
Szilaj, erős akaratom.

Szeretem azt, amit gyülöltök,
Mi éget, mint a nyári nap,
Lelkembe lángot lángja öntött,
Fölöttetek magasra csap.

Gyűlölöm azt, amit szerettek,
Az aljast és a köznapit,
Miért titokban gyáva reszket,
Silány szerelme nem vakit.

Erényem egy van: a szabadság;
Ezért hevülnek a nagyok,
Ezt rettegi a lelki vakság; -
Bűnöm is egy van, hogy: vagyok.

Hogy itt vagyok e torz világon,
Hol rózsa vértalajba kel,
Hol összeég fertői lángon
E tiszta, bátor, hű kebel.

De összeég bár, újra él majd
A szellemüdv s az égi kín,
És földöntúli szenvedély hajt
Új létet szálló hamvain.

Nem süllyedek mégsem közétek,
Mert lelkem tiszta, mint a nap,
Nem éri vész, nem fogja vétek,
Mert mindennél hatalmasabb.

Mert lángja hit, hatalma eszme,
S tudvágy emészti szívemet,
Istennek óriás szerelme
Átjárja minden ízemet.

S ami hevít, amit imádok,
Csak önnön lelkem lelke az;
És legyen üdv vagy legyen átok,
Csak lelkem átka, üdve az.

Nem ismerek én más hatalmat,
Csak ami szívemben ragyog;
Idegen Isten, nincs hatalmad!
Magamon úr csak én vagyok.

Ó, tudtok-é lelkembe látni?
Megértni mély rejtelmeit?
Ó, lehet-é nektek kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit?

Fejemben egy világ viharzik,
Zsong, zajlik milljó gondolat;
Szellemhazába jár a lelkem,
Levetve a porgondokat.

Világok ősnyitjára lelni
Egyszer mint búvár elmerül,
A Természet mélyébe mélyed,
Szivével szívben egyesül.

Máskor meg büszke dacban égve
Az Istenekkel harcra kél,
Majd mélabúsan, mély fohásszal
Csügg titkodon, szép, csöndes Éj!

De néha meg árnyak hadával
Birkózik lelkem hosszasan;
Sohajtok földre verve fájón;
A cél mi messze, messze van!

Sikolyba tör a szív fohásza,
Fölváltva kél köny és mosoly,
A fájdalomból vad kacaj lesz,
Szilajjá lesz a búskomoly.

Ereje, fénye, bája megvan,
Legyen gyönyör, legyen panasz;
Mert szívemből tör létre minden,
Mindig magányos és igaz.

Szilaj haraggal édes ábránd,
Kéj és sirám ölelkezik...
A nagyszivűek istenálma
Ragad magával s üdvezit.

A milliókat átöleltem,
Átkarolám a végtelent;
Ragyogó fényben, égdörejben
Éreztem az örök jelent.
Föllengő, óriás szivemmel
Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!
Bántottak s én szerettem őket,
Hímeztem álmát a jövőnek.
De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:
"Amért rajongsz: hiú;
Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
Ábrándaiddal, jó fiú!"

Koszorút fontam dalaimból
És álmaimból főm köré;
És dal fakadt, virág a sírból,
Szivem vérével öntözé.
Mártírszivemmel a kereszten
Világ szivét, Istent kerestem.
Túláradó, eszményi vágyban
Embert emberré tenni vágytam.
És szóltak ők haraggal messze lökve:
"Merész álmod hiú;
Légy átkozott és számüzött örökre,
Pusztulj, te vakmerő fiú!"

De én azért most is rajongok
S átölelem a végtelent,
Felhőzik lelkem égi gondon,
Agyam lángképeket teremt;
Bántottak s én szerettem őket,
Látom szent árnyát a jövőnek.
Embert szabaddá tenni vágyom,
Meglátni Istent hőn kivánom.
S legyen, miért szivem lángokra lobbant,
Törekvésem hiú:
Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,
A régi ábrándos fiú.

Midőn a vágyak láza forr eremben
S hő fájdalomtól vérem fölbuzog,
Bár szomorú a lelkem mindhalálig:
Ajkam panaszra nyílni mégse fog.

Szent fogadásom gyönge jaj se szegje
Viselnem egyenlőn a kéjt, a bajt!
Szivembe visszaűzöm mind a zokszót,
Elfojtok minden feltörő sohajt.

Ha tépi szivem késő bánat ölyve,
Vagy gúny nyilára méltatlan sajog,
A kínok pőrölyétől összetörve:
Ajkam panaszra nyílni mégse fog.

Fejemben egy világot és szivemben
A bűnhödést hordom mindenkiér;
Fejem fölött lángnyelv, szivembe tőr van,
Menny és pokol, fény és nyomor kisér.

De bár a szívem általütve légyen,
Némán foglak viselni, ősnyomor!
Belőled, gondolatok új világa,
Támadjon égbenyúló fényszobor!

Vérezzem el bár tőrök vad hegyétől,
Bízom a lángban, mely ottfönn lobog:
Isteni dac szorítja össze ajkam,
Amely panaszra nyílni sose fog.

Futó gyönyörben, hosszu gyászban
Éltem az emberpusztaságban,
Nem tudva mibe kezdeni.
Világ zugában elfeledve,
Csupán magamnak énekelve, -
De fönnen tudtam érzeni!

Bár megtiport az élet átka;
S kietlenűl, az út sarába,
Hosszú homályban éltem én:
A végzet éles, zord csapásit,
Bár egyre sújt még, egyre kábit,
Rovásra sohasem szedém.

Szivembe nyúlt a szomorúság,
Huzattam is, de csak a búsát,
Vigadtam sírva, bús magyar.
Hadat üzentem óriásnak,
S a törpék síri gödröt ásnak, -
Csak vissza még, ne oly hamar!

Fölöttem elrohant a kába,
Gyémántot, országút porába
Nem látott engem senki sem;
Vad télvizek árjai mostak,
A nyegle hősök rám tapostak,
Csillogva fönt a semmiben.

Teremtő szó után epedtem,
De visszahullt a szárnyi szellem,
Közhelybe fúlt a gondolat.
Ha róla szép mezét letéptem,
Mindjárt a puszta űrbe léptem,
Vázat fedett a foglalat.

Képzeltem eszmét tetterősnek,
Költőt világjavítva hősnek,
Költőnek képzelém a hőst.
És láttam az eszmék királyát
Szegényen, trónuson a gyávát,
Koldulni láttam az erőst.

Embert kerestem. Földi társat,
Kinek a szíve szívbe áthat,
Lelkében él az ideál.
S láttam sok emberarcu szörnyet,
Zsarnok előtt sok szolga görnyed,
Minden tekintetük halál.

Embert kerestem. Fönnen érzőt,
A költő álmait megértőt:
De nyomban éles gúny fogad;
Kacagnak rajtam emberárnyak,
És meggyülöltem mindahányat,
Nem leltem én, csak korcsokat.

Istent kerestem. Szolga-arcok
Sápadtak, hogyha neve hangzott
S betölte minden csarnokot.
De én haragtól megremegve
Kiálték fel a fellegekbe:
Nem tűr a szívem zsarnokot!

Istent kerestem. S mutogatták
Pőrén nekem az istenadták;
Az áhitat undorba fúlt.
Utáltam őket istenükkel,
Sosem nyilik az ő szemük fel, -
S kezem most önszivembe nyúlt.

S egyszerre mindent megtaláltam,
És ragyogó szinekre váltan
Levetlek, hosszu, méla gyász!
Örök gyönyörben, gyors viharban
Kizengem mélyid én a dalban,
Lelkem, te istenlakta ház!

Mosolygott rám sok szép leányajk,
Szeretkezém sok szép leánnyal,
Élvet kinált a lomb, a rózsa,
Sok titkos-édes pásztoróra.

Pazar fényt szórt reám az égbolt,
A mindenség ködfátyolkép volt,
Ezüst folyam, arany virágok,
Lábom mesés kincsekre hágott.

Ittam a kéjek poharából,
Ittas valék az ifjuságtól:
De ím a serleg inog, lendül,
Reszketve ejtém el kezembül.

Pezsgő gyönyörre jött a bánat,
Mely maga ellen törve támad;
S én élvunottan, kéjgyötörten
A habzó kelyhet összetörtem.

Majd új gyönyör ragadt el engem,
S az életet kockára tettem.
Perdült a köb, baljós a száma,
Búkedv köszönte vak nyomába.

Ó, én botor, osztályi részem
Eladtam csengő álompénzen!
Árnyképeimnek csábölébe:
Dobáltam mindent lázban égve!

De vége, vége! Már nem vágyom
Pihenni púha rózsaágyon;
A rózsaláncot is letéptem,
Nem sorvadok már szolga-kéjben.

Már csak az vonz, mi lehetetlen,
Ragyognak kéjnapok felettem:
De én keresek titkos árnyat,
Ahol lelkem magába szállhat.

Magából szőjön új világot!
Mindegyre szítom benn a lángot.
Mélység, magasság szava lettem,
Istennek lett visszhangja lelkem.

S visszhangja lett a fergetegnek,
Mitől a gyöngék úgy remegnek.
Fejem a Vész keblére hajtván,
Vad viharének vitte sajkám.

Lángviharok zúgtak felettem,
Az örök fény visszfénye lettem,
Visszfénye új, dicsőbb napoknak -
A régiek már haldokolnak...

Napszínen kába tündököljön,
Pillangószárnyat hernyó öltsön:
Keresem én a titkos árnyat,
Ahol lelkem magába szállhat.

És köd előttem, köd utánam,
Megközelítlen, szűz magányban:
Szövöm a csodás, égi regét,
Mélyeid járom, isteni lét!

S hol a szent liget árnya béfed,
Új, csodaszép életet élek,
Tündérsziget ölébe fogad,
Álmodom boldog, mély álmokat.

Hogyha véletlenűl utadba téved:
Ó, meg ne szólítsd őt, az álmodót!
Porszem! Ő nem ér rá mulatni véled
Kutatva, látva egy mélyebb valót.
Lelkébe néz. Sokszor sír örömében,
Nemföldi büszkeség ragyog szemében;
Mert látja ő, mit nem lát senki más:
Titkaid: Élet, Sír, Föltámadás!
S mély gyászt ha érez és világborút,
Ó, ne zavard, tiszteld a szomorút!
Soká eltépelődik andalogva,
S átönti zajló, zengő hangsorokba,
Mi önlelkében zeng, zajong, viharzik.
(Véget nem ér az óriási harc itt,
A Gondolat le nem ereszti szárnyát;
A milljó Kép vég nélkül űzi árnyát;
Az Élet Gondolat, a Lét a Lélek:
A Gondolat meg fényes, gazdag Élet.)
Egy szó csupán, mit sokszor úgy keres,
Egy szó, amely világok magva lesz;
Nem puszta szó, de Isteníge: tett,
Mely a Lét kútfejéből született.
Ki a szivek s dolgok mélyébe lát:
Ó, meg ne bántsd az álmok nagy fiát!

Nem társad ő! Bár színre oly hasonló,
A teste hervatag, a húsa omló,
Balsors az árnya itt a földtekén,
Menny tükröződik szíve mély egén,
A tiszta menny, a boldog végtelen.
A csöndes vértanú a méla tűrő,
Hahogy honába léphet hirtelen,
A szellemek fölött korlátlan úr ő;
E honnak ő királya, Istene,
Mikéntha mind körötte lejtene,
Mi fényes és vidám, mi tiszta és mi szép,
És szembe véle nyájasan királyi nője lép;
Körötte lejtne mind, mi önzetlen, mi nagy,
Mi Istent üdvözít, mit gondol Isten-agy.
Körötte lejtenek vágyára lesve:
Figyelve, szorgosan és fáradatlanul;
S mi még csodálatosb: nem szolga egy se,
Szabadság él szivükben olthatatlanul.
Nincs kegyre éhes, undok szolgahad,
Mindenki úr körötte és szabad.
Nem ismer senki itt iromba érdeket,
Önzetlen és mindenható a Képzelet...
Ki e szabad s dicső világba lát:
Tiszteljed őt, az álmok nagy fiát!

Világszem ő. Nem ismert tért, időt se;
Örök gyönyörben úszó, isteni;
Világur ő, az álmok méla hőse,
Nem kell neki, csak egyet inteni,
S körötte él, sugárzik, zeng, lobog,
Csapong, repűl, örvénylik, dúl, ragyog,
Mind testet ölt, aminek lelke van,
Formába tör, ami határtalan.
Hatalma nincs a durva földanyagnak,
Hol minden élet általfinomúl,
Nem sejtik ezt, kik mindenen kacagnak,
Mi törpe szellemük haladja túl.
A fény ez itt, a tiszta érzelem,
Központja, napja: világszerelem.
Lakóit Isten-álmaid ragadják:
Világszerelem és világszabadság!

Törvénye nincs, csak egy van, hogy szeress!
Akard a szépet, jót, nagyot, dicsőt!
És megtalálja itt, ki mit keres,
Mi téphetetlenül szívéhe' nőtt.
Munkája kéj, parancsa meg gyönyör,
S minden csodás harmóniába tör...
Ki a Szerelem őshonába lát:
Szeressed őt, az álmok nagy fiát!

Vészt jósol a felhők taréja,
A szél szilaj danába kap,
Az élet kínja, mint a héja,
Vijjogva a szivemre csap.

Fekete fellegek robognak,
Nyomukban az egész pokol,
Követi dúló viharoknak,
Az ég a földdel összefoly.

Harmóniátlan, vad zsivajba
Kitör a szél, a kárhozott;
Kislelküen borulnak arcra
A gőgös földi boldogok.

A porba hullnak büszke arcok,
Sikoltva: "Itt a fergeteg!"
A zivatar zenéje harsog:
Csak rajta! Én nem reszketek.

Átok dulongja ősi telkem,
A tűz már vérem égeti,
Vesszőzi ostoréle lelkem:
Csak rajta! Hisz ez kell neki.

Csókolja felleg ajka főmet!
Nem jő szemembe gyáva köny
A vészharag szivembe tör meg
El nem borít a vérözön.

Ujjongok én a viharokkal,
S a viharokkal kacagok,
A földre ütnek égi joggal,
Én magam is vihar vagyok.

Tapossatok szivemre bízvást,
Dúljátok föl a dús határt!
Nem törlitek a szellemírást,
Mit szívem legmélyébe zárt.

Nem alszik a fáklya, csak lefordult,
Majd eljön még az én napom,
Kiömlik a szivem, vére csordul,
Hogy mi vagyok, megmutatom.

A bűvös vessző kirügyedzik,
A forgó vész gyöngyöt kavar,
A viharok még jobban edzik,
Aki merészet, hőn akar.

Nálam a szó, a titokoldó,
Kimondom én, nem reszketek,
Elmém, e végtelenbe bolygó
Nem léha árnyat kergetett.

Nevem a csillagokba írom
S emberszivekbe égetem,
És túl időkön, túl a síron
Terjed hatalmas életem.

Szivükbe égetem a dalnak
Fényes, örök betűivel;
Mellem kitárom a viharnak:
Jöjjön, aminek jönni kell!

Ha durva dölyf kerűl utamba,
S fölemeli fejét a gőg:
Féreggé szűkül egy szavamra,
Én megalázom földig őt.

Te por, te semmi! - így kiáltok -
A semminél is kevesebb,
Ki nem is élsz, bár élni látszol,
Éhenhalónál éhesebb,
Hiába oszt parancsot s gúnyt szavad,
Üresb vagy, mint üres beszéded,
Nem ment meg senki, semmi téged:
Mert semminek érzed magad!
Ha egyedül vagy, akkor érzed -
S ilyenkor szinte futsz magadtól,
Borzongva undor- s unalomtól,
Ilyenkor szinte gyűlölöd magad -
S bár meg nem vallod, mélyen érzed
Önhitványságod, semmiséged.
Megvetni látszol gáncsoló szavam?
Hiába mind! dölyfödnek vége van.
Találva vagy! Magad előtt pirulsz:
Szégyellned kell, hogy élsz, hogy létezel.
Remegsz, ahogy üres szivedbe nyulsz:
Mert semmi vagy és semmivé leszel!

Ha az erényt szenvedni látom
Görnyedve a kereszt alatt,
A szabad lelket rabigában:
Én fölmagasztom égig azt.

Ember! - eként üdvözlöm őt,
Adhatok-e különb nevet? -
Ki élve élsz, te jó, te hős,
A többieknél lelkesebb,
A többieknél szabadabb:
Emeld föl vérző homlokod,
Érezz ma boldog büszkeséget,
Ragadjon lelked messze téged!
És amit látsz itt lábaidnál,
Bizony mondom, több vagy te annál,
Több, semmint magad is tudod!
Ha egyedül vagy, mélyen érzed,
Ha ekkor önlelkedbe mélyedsz,
Reszketve titkos, mély gyönyörtől,
Ihlettől, égi szerelemtől -
Be kell, hogy valljad, mélyen érzed,
Hogy végtelen, örök a lélek,
Mely igazért, nagyért hevült.
Ó, boldog te, ki lelkesülsz!
Fölemel égig egy szavam;
Nyomornak, búnak vége van,
Örvendezel, midőn szivedbe nyúlsz,
Ó, mert érezned kell önnön becsed!
A mindenség lelkével rokonúlsz;
Mert minden vagy és mindenné lehetsz!

Bogárszemű, szép, barna lány
Ábrándozik a zongorán.
Én rajtaveszve hallgatom,
Ó, milyen pompás alkalom,
Hogy hallhatom, hogy láthatom,
Hogy őt, a kedvest nézhetem!
Lehelletét is érezem,
S a barna haj, a fürtvihar
Megsímogat éjszárnyival.
Ó, zengő szín, isteni pompa!
Dalszárnyakon a zenehonba
Együtt repültek lelkeink...
S egyszerre immost föltekint
Forgatva lázasan a kótát
S így szól a lány: "Melyik a nótád?"
A kérdéssel zavarba hoz,
E kérdés mindig megkinoz,
De ajkam mégis szót talál,
S a kérdezőre visszaszáll:
Jól van, legyen hát
Kótád a szívem, kedvesem!
Ó, játsszad el az égi nótát,
Amelynek címe: Szerelem!

"De tudsz-e vajjon - szólt a lány -
Te játszani a zongorán?"
És keze ottan reszketett,
Morzsolgatá a hangjegyet.
"És tudod-e, melyik a nótám?"
- Pirulva így a ragyogó lány. -
De ajkam újra szót talál,
S a kérdezőre visszaszáll:
Azt is tudom már,
Szived lesz hangszerem,
Eljátszom rajt' a mesterművet
A melynek címe: Szerelem.

Ó, zengő szín, isteni pompa!
Dalszárnyakon a zenehonba
Együtt repülnek lelkeink,
Szemünk a földre nem tekint,
Egymásba néz, egymásba hal,
S kettesbe hangzik most a dal:
A szívben legszebb dal terem,
Ó, játsszuk el az égi nótát,
Nótádat, édes Szerelem!

Milyen átok ez mi rajtunk,
Bűvös Isten-ostora:
Minden órát elszalajtunk,
Nem mienk a mámora!
Téged, édes, ott közelben
Megölelni, mondd, mi gátol?
Sejtelemnek szárnya lebben:
Amily közel; olyan távol!

Szárnya nő a röpke percnek,
Önmagától menekül,
Önmagától szinte reszket,
Végtelenbe felrepül.
Már kicsinyli, a valóság,
Dús jelenlét amit ápol,
Nem szakítja le a rózsát...
Amily közel, olyan távol!

Szende vagy te, én ügyetlen,
És magától mégse megy,
Újoncok a kivitelben,
Álmodozva mesterek:
Lába kelt tán a gyönyörnek?
Mintha futna önmagátol!
És a kéjek már gyötörnek...
Amily közel, olyan távol!

Mit tehetek én már róla,
Hogy nem élem a jelent!
Hogy az édes pásztoróra
Élvezetlen füstbe ment.
Hogy csak az kell, mi lehetlen,
Mit elrejt az írigy fátyol,
Végtelenbe jár a lelkem...
Amily közel, olyan távol!

Csalogat a szemed éje,
Elmerülni benne kéj,
Sugarat szór mély sötétje,
Dőre-édes szenvedély!
Pírja kéjes szerelemnek
Majd kicsattan, szinte lángol:
Megölelni még se merlek...
Amily közel, olyan távol!

Most negéddel, majd közönnyel
Játszod ki a szívemet,
Majd szabódva, szűzi könnyel
Telnek egyben a szemek.
Majd haragra gyúl az arcod,
Szemed éle engem vádol,
Mégis Ámor vall kudarcot...
Amily közel, olyan távol!

Ki az oka? Te sem, én sem!
S egy hivatlan hang beszél:
Hiuságod s büszkeségem!
És kacagva fú a szél.
Jer, szakasszuk le a rózsát,
Melyre vágyom s te is vágyol,
Élvezzük a pásztorórát,
Jer közel hát, ne oly távol!

Reszkető karom kitárom,
Hogy szivemre vonjalak,
S fenyegetve, szemrehányón
Áll közénk egy zord alak.
Dúlt szemében iszonyú vád,
Szinte éget, úgy világol,
Nyomorúság, szomorúság...
Amily közel, olyan távol!

Jobb nekem már messze tőled,
Túl a kéklő hegyeken!
Fényben úszni látom fődet,
S megpihenek szíveden.
Pásztoróra: szellemélet,
Tér, idő se különöz el,
Beléd halok, benned élek,
Amily közel, olyan távol!

Szeretnék sírni lábaidnál,
Míg csupa boldogságot innál.

Reád meredni dúlt szememmel,
Míg játszanál széttört szivemmel;

Rontó igét fövénybe írni,
Mikor szived más fogja bírni;

Sebeimet büszkén mutatni,
Ha örömed, mint tenger, annyi.

Szeretnék lenni megalázva,
Míg elmerülnél dőre lázba.

Szeretnélek ragyogva látni,
S a pompa közepette - szánni!

Ah, már megyek! Száguld a gőzmén,
Hogy nyög, jajong belé a sín,
De itt belűl ujjong a lélek,
Tovaszállt az életi kín.
Repülni tudnék! oly csapongó,
Szilaj gyönyör kiáltanom:
Beh édes élni így rohanva!
Beh könnyü szívvel utazom!

Szegény vagyok. Egy átlyukasztott,
Megtépett zászló mindenem,
Mióta írigy ember és sors
Kifosztogattak hűtelen.
Remény, hit, ábránd cserbehagytak,
Utánok fölzokog dalom;
De mindenért vigasztalódva
Ma könnyü szívvel utazom.

Van még, amit kaján irígyem
Nem szórt a nagy világba szét:
Pár hímporos, tört lepkeszárnyat
S az ideál koldúsmezét;
A büszke álmok rongyiból már
Ki sem látszik a többi lom;
Ihol nehány száraz virág is!...
Beh könnyü szerrel utazom!

Hurrá! Rohanni kéj előre,
Amíg az ár el nem takar.
Van-e, ki megsirassa, dőre,
Ha fölkap pelyhet a vihar?
Robogva, zúgva, füsti szárnyon:
Repűlünk vígan és vakon...
Beh édes élni így rohanva!
Beh könnyü szívvel utazom!

Dübörg a föld, zihál a gőzló,
S oly víg a lelkem, oly szabad!...
De téged semmi sem feledtet,
Fülembe váltig cseng szavad;
A rózsalég ringatja képed,
S én csak azért imádkozom:
Sohase tudd meg, ne is álmodd,
Mily könnyü szívvel utazom!

A szenvedélyek véres árja
Mégsem borít el engemet!
Keresztül renyhe, vak homályon
Ragyog még tiszta, szép neved.

E drága szót fogom susogni,
S nem ülhet rajtam diadalt
Az ördög és az éj hatalma,
Mely bűkörével fogva tart.

S bár nem maradt a régi lángból
A szürke hamunál egyéb,
S vágyaimat az őszi szélbe
Hiú szeszély dobálta szét:

Él neved és fuvallatára
Tündérvilág rajong körűl,
A boldogság ezeregyéje
Fejembe zsong, szivembe gyűl.

Ó, tiszta üdv, mi dallamára
Általsuhan a vágyak betegén!
S a lágy zenébe minden elhal,
Minek hatalmát rettegém.

Zene harsog a táncteremben,
Röpítve hév, szilaj gyönyört,
S én itt szövöm kicsiny szobámban
Magam köré a csába kört.

A hangzsivajból ide téved
Vérkavaró, vad ária,
S a mély magányban összerezzen
A vágyak bús, beteg fia.

Ah, köreimet megzavarja!
Ah, lázitó, amit a szél
Idáig ver a dáridóból!
Ó, gúny, amit nekem beszél!

Beszéli, hogy megcsalsz te engem,
Hiú, ledér, gonosz leány!
Hazug szivedben nincsen érzés,
Átlátok szíved jégfalán!

Most ott lebegsz a báli nép közt,
(Hiányomat feledtetik!)
Mindenki bájaidra éhes,
Szemét rajtuk legelteti.

Fönnen, negéddel hí a táncra
Sok nyalka ifju dalia,
Nem versenyez sohase vélük
A vágyak bús, beteg fia.

Mélyen kivágott báli mezben
Járod te csalfa, hűtelen,
Szivem vonaglik gyötrelemben
S valami megkap hirtelen.

Ah, sejtem én, míg önfeledten
Tipeged át a csarnokot,
Hogy még te is lakolni fogsz majd,
Miként a büszke angyalok.

Gondolva rád s a tiszta múltra
Ugy elszorít itt valami,
S én nem tudom e szomju szívet
Köznapi dőzsbe fojtani.

Míg fuldokolsz te fényözönben,
Én csüggök egy sötét jelen;
Lemondás búja jobban illik,
Mint a vad élvek, énnekem.

De még nem tompa minden érzék,
Tüdőm izzó vágyat lehel;
Elbukva bár, vagy célhoz érve,
Téged sosem feledlek el!

A régi, a hatalmas ének
Szivembe zeng még szűntelen;
Fel-feltünik még régi arcod,
A tiszta, kedves, bűntelen.

És feltünik a gyermeteg lány,
Hajában rózsakoszorú,
Gyöngéden érint lágy kezével:
"Mért vagy - ó, mondd! - oly szomorú?"

S én hallgatok, hogy lelked álmát
Sötét szavam ne dúlja fel,
Hogy ifju véred meg ne fagyjon,
Ha hideg ajkam rálehel.

Mert hímporod a szélbe szórnám,
És elperzselném szárnyaid,
Szépséged ékeit letörném,
Letarolnám virányait.

Mi ékes, pompás és mosolygó,
Mi bűvös-bájos rajta van,
Szép szobrodat a porba zúzva,
Eltűnne róla nyomtalan.

A test csak váz, a lepke hernyó,
A kép rom lenne hirtelen -
És én ujjonganék kegyetlen,
Sötét, sivár győzelmimen.

Csak lejtsed, édes, lepketáncod,
Kis lábaid rakd szaporán!
Téboly-keringőd ropjad, édes,
Megölt szerelmem hűlt porán!

Téged a tánc, a zene csábít,
Engem az éj, a néma sír;
Téged az élet zűrzaja kábít,
Míg engemet mosolyra bír.

Áthallom gúnyos nevetésed:
A váz nevet s nem is pirul.
Jó éjszakát! Álmodni jobb lesz
A drága kép romjairul!

Menj és ne érints, kérve kérlek,
És meg ne csókold ajkamat!
Lángajkat csókolsz: félve félek,
Hogy lángja a szivedbe kap.

Az Istenért, vigyázz magadra
És arcomat ne símogasd!
A tüzet, mely égig ragadna,
A senyvedőt, ne szítogasd!

Ne nézz szemembe! Látva poklát
Gyülölnéd még a mennyet is,
Nem látnád üdvei ragyogtát,
Csupán rettegnéd mélyeit.

Prédája lennél szellemeknek,
Repülni nem tudnál velem,
Idegeid próbára tenned
Veszélyes volna szertelen.

Menj és ne érints, kérve kérlek,
És meg ne csókold ajkamat!
Lángajkat csókolsz: félve félek,
Hogy lángja a szivedbe csap.

Nem átkozlak, te csalfa tündér,
Hogy ifju szívem kiraboltad,
Te még ragyognál, tündökölnél,
Siratlak én, mint egy halottat.

Nem átkozlak, csak eltemetlek;
Nekem te meg vagy halva immár;
De így is, halva is szeretlek,
Nagyobb szerelmem kínaimnál.

Sírbolt leszek, magamba zárom
A hideg arcot, hamvas ajkat,
És mélyen a szivembe ásom
A szűzi testet, szűzi hamvat.

Nem átkozlak, te csalfa tündér,
Hogy ifju szívem kiraboltad,
Habár a síri éjbe tűntél,
Szeretni foglak, szép halottat.

                   Get thee to a nunnery!

                                  SHAKESPEARE: HAMLET III. I.

                    ...laeta quod pubes hedera virenti
                    gaudeat pulla magis atque myrto,
                    aridas frondes hiemis sodali
                    dedicet Euro.

                                       HORATIUS: AD LYDIAM

Te hervadsz. Halványul a szépség,
Sápad a fény is arcodon,
A kor zsákmányul ejti véred,
S elhagylak én is, angyalom!

Az elmulás pipogya törvény,
De róla ember nem tehet,
S nincs Isten, aki visszahíja
Az eltűnt, tiszta élveket.

Szerettelek; de vége annak!
Széttört a fényes Ideál;
A régi szenvedélyek üszke
Előbb-utóbb hamura vál.

Meguntalak. Hiába csábítsz
Kinálva újabb élveket,
Nem áhitom már játszi lényed;
E szem már messze révedez.

Nem szomjazom bűvös szavadra,
Nem halok egy mosolyodért,
Szélnek bocsátlak, mint a lombot,
Melyet hideg zúzmara ért.

Ah, oda van már régi bájod,
Hiába kendőzöd magad!
Több lángvérű, hóbortos ifjú
A te hálódba nem ragad.

A lányok gúnyosan nevetnek,
Maholnap minden elkerül;
S én is, a régi rab; dalomban
A szánalom gúnnyal vegyül.

Mentsd meg a régi, ah, de tünde,
Ragyogó bájak romjait!
S ha már a testet meg nem óhatd,
Mentsd meg a lélek hamvait!

Menj kolostorba! Erre kérlek,
Bús, hervatag Oféliám!
Hisz a virág, tudod, mivé lesz
Eső és napsugár hiján!

Ne menj a napra sem! Veszélyes
Beteg virágnak még az is:
Kikölti vétkes szenvedélyit
Még hulladozva, porban is.

Ne sírj, galambom! Hisz ha egykor
Jó volt szivemmel játszanod:
A játékszert minek töréd szét?
Több játékszert nem adhatok.

Borulj a földre és zokogd el
Szelíd, engesztelő imád,
Tépd össze lenge szíved fátylát!
S feledve lesz minden hibád.

Az Isten megbocsát s a gúnydal
Nekem is elhal ajkamon,
Napfényes álmaim hatalma
Ugyis dicsőbb tájakra von.

Menj kolostorba! Int az óra.
Többé sohase lássalak!
Tovább ne kívánj élni! Ó, tűnj
A semmiségbe, fényalak!

Ó, nagy e szív, szivem szerelme!
Ki oltja égő vágyamat?
Lélekbe lelkemet lehelni
Hatalmas szenvedély ragad.
Ki érti meg, ki önti testté,
Mi benne vágyremegve, titkon él?
Ki tölti be, ki váltja tetté,
Mit dacban égő istenszomja kér?

Földúlnám érte a világot,
Hogy megtaláljam azt a nőt,
Kit bírni szívem szíve vágyott,
Örökre forrón szeretőt!
Habár hurikra, angyalokra leltem,
Gyönyörre hívott kéjbe húnyt szemük,
Eldobtam őket únva, kéjviselten,
Karomba csak szép tetemök feküdt.

Hogy megtaláljam azt a nőt én,
Földúlnám érte szívemet,
Kinek a szíve mint verőfény
Ragyogjon dús szivem felett!
Ki lángomat a végletig fokozza
És végtelen gyönyörrel oltsa el;
Aki számomra az eget lehozza
És szívem Istenig ragadja fel.

Kitépném szívem s neki adnám,
Csak az egyetlent zengeném,
Magamat érte megtagadnám! -
De ölt-e testet költemény?
Vajj hol van ő? - kiáltok - földön? égbe?
Költő arája, fénylő kedvesem?
Aki előtt reszketve omlanék le
Ittas gyönyörtől sírva édesen?

Vágytól remegve omlanék le
Síró gyönyörtől ittasan,
Az üdvösség tüzében égve...
Nagy Istenek! Ó, merre van?
Vérem lobogva forr vágyak hevétül,
Lázban beszélnek tikkadt ajkaim,
Testem kiszárad s többé föl nem épül,
De meg nem hal ez óriási kín!

Bírhatlan üdvök délibábja,
Ne csalogass te engemet!
Hisz amint én szeretni tudnék,
Úgy földi lény sosem szeret!
Itt hagylak, Föld! S tovább, fölebb repűlök
Csodás, pazar világok peremén;
Meg kell találnom őt! Ölébe dűlök
S ott lehelem ki izzó lelkem én!

                 I.

Hogy sírnak és hizelgenek
E símalelkü emberek!

Epés cukor, szinészi köny, -
Inkább harag! Inkább közöny!

A panasz elhal ajkamon,
Mi sírni hajt, nem siratom:

Ha látom e jó urakat,
Kiket a részvét elragad;

Karom feszül, nem reszketek,
Felejtem, hogy szivem beteg.

A panasz elhal ajkamon,
Szivem ütésit hallgatom;

Hallgatom kéjjel, csöndesen,
Ne hulljon többé könnye sem!

                 II.

Ha nem szerettek, hagyjatok!
Kíndúltan is boldog vagyok.

Szivembe virul egy virág,
A neve: Örök Ifjuság.

Örök nyár hull szivembe le,
Halála nincs, se hótele.

Örök nyár hint énrám sugárt,
Fagy, dér, idő annak nem árt.

Ha szenved izzó kínokat,
Részvétre nem hí másokat.

Könnyeimet hadd hullatom!
Vigasznál jobb a fájdalom.

Zokogni, égni hagyjatok,
S éreznem mélyen, hogy vagyok!

                 III.

Szivem remeg, beteg nagyon,
De sért a könny, a szánalom.

A könny hazug, a szó sivár;
Jól tudom én, hogy rám mi vár!

Valóság lesz minden remény,
A fájdalomból költemény.

Virágot hajt a szenvedés -
Vigaszra nincs szivembe rés.

Habár világok súlya nyom,
Sért engemet a szánalom.

Érezze hát a bút magán
E szív sok hosszu éjszakán;

Érezze át a kínt szivem
Szülő világot méhiben;

Érezzen izzó vágyakat
Nemzeni új világokat;

Érezze meg fájó-hiven,
Mi dúl a dolgok mélyiben,

Ami redőkbe fúrja át
Az Alkotónak homlokát:

Érezze az isteni bút!
Ó, hagyjátok a szomorút!

                 IV.

Ó, gúny a könny, nem enyhe ír,
Mit álbarátok szeme sír!

Ki síma nyelvvel nyalja le
A vért, mint onta bősz keze,

S míg arca hízelegve süt,
Szivedbe újra sebet üt.

De mit törődöm veletek!
Elég nekem, hogy szenvedek.

Hogy szenvedek, mint senki más,
És szenvedésem óriás;

Erőm és büszkeségem ő,
A sujtoló, az éltető;

Bár megtapos, bár meggyötör,
Nekem szenvedni is gyönyör.

A kíngyötört világon át
Hallom a szeretet dalát.

Elsápadok, megreszketek,
Mit is törődtem veletek!

Ó, milyen üdv! Ó, mennyi fény!
A végtelenben élek én.

A könnyeken, a véren át,
Zengem a szeretet dalát!

                 V.

Nem hajtom én le fejemet:
Ismerjetek meg engemet!

Mert mélyen érzem, hogy vagyok,
Hogy zenghetek, hogy szállhatok!

Ti árnyak, alvilági rész,
De én osztatlanúl egész!

Szivem egész, szivem szilaj,
Nem nyűgözi csapás, se baj.

Ha fölriad, ha fönncsapong,
Nem töri vész, nem öli gond.

És fönncsapong és fölriad
És dobogása mennybe hat.

Rajongó, büszke életét
Az ég is visszazengi még.

Szivem magasra földobog,
Mert fönnen érzem, hogy vagyok!

A szomorú, a bánatos
Virág, kit Isten könnye mos.

A szenvedés, a bú erő,
Az ördögé a heverő.

Az ördögé a jóllakott,
De égbe tör az elhagyott.

Nem üdvözít a bűnöröm:
Az eszmekín lesz dicsköröm.

Mi forr, mi nyüzsg e csontodúban?
Titánok harca? Méheraj?
Egyszer mint a szférák zenéje,
Máskor vad lárma, dőre zaj.

Vonagló kéjek gyötredelme,
Szentelt örömre gyúlt panasz,
Kéjelgő fájdalmak szerelme,
Télhóba átcsapó tavasz,

Mustármagon világok arca,
Az istenarcon hervadás,
Kénkőfüstálom rózsaágyon,
Csók mérge, édes sebmarás,

Haláli vágy az élet ormán,
Diadalüdv a bú szakán...
Mind egyesűl és egybeforrván
Összhang lesz, édes hangarány.

E könyvet egy kedves poéta írta,
Dala oly édes egyszerű;
Nem csalogány, de vídám kis pacsirta,
Villáma nincs, de szíve hű.

A világgal mit sem törődve súgja
Hű kedvesének szép nevét.
Az üdvösség galambja búgva
Elmond egy-egy tündérregét.

Szemébül az öröm könyűi folynak,
Szivében illat, napsugár.
Himbálja kettejök egy pici csolnak,
Fejök felett dalos madár.

Ők egy mesés, boldog sziget lakói,
Hol nincsenek zord fellegek,
Enyhhel kinálnak árnyékos buvói,
Hit festi kékre az eget.

Oly régi játék e szerelmi kettős!
Lepét üző víg gyermekek...
Mégis örökre szép, örökre tetszős,
Annak, ki egyszer szeretett.

Füst koszorúz és elmerengek;
Eszembe jut a gúnyirás,
Belátom én is, bölcs itélet,
Hogy füst az élet, semmi más.
A kék szivarfüst ezt meséli,
S valami sajdul idebent:
Eszembe jut most, mennyi fényes
Reményem, álmom füstbe ment.

Az ifjuság mindössze néhány
Dohánylevélnek illata;
Az ingerlő, pompás aróma
Bús életünk május hava.
Miként a füst, a lány szerelme,
Oly könnyü volt, ah, légi volt!
Csak most tudom, hány lenge asszony
Hintett az én szemembe port.

Szerencse, hírnév ragyogása,
Kín és gyönyör, egy mint a más,
Elfüstölög, nyomot se hagyva,
Megannyi tünde alkotás.
Mint füstgomoly, ha megszülemlék,
Egy másikat már elsodort:
Megüljük a keresztelővel
Egy füst alatt mi is a tort.

A bölcseséget eltanultam,
Amely a füstben rejtezik;
Egész világ nekem, mi benne
Kigyózik és ölelkezik.
Hol a kigyó harapja farkát:
Jelképed ez, világrege!
Hol önfia emészti apját:
Ez a világ története.

A füst szabad! Nem köti törvény,
Mint tégedet, ó, földfia!
Tűzanyjától az égbe törvén,
Mi kéj neki szárnyalnia!
Mindig másért rajong a szíve,
Csapongó, játszi, szertelen;
Szilárd alakba nem törődik,
Mert szabad és - jellemtelen.

Ti karcsu, tünde, kétes árnyak,
Keringjetek! Elnézem én.
Ki ad nekem repülni szárnyat
Túl ez iromba földtekén? -
Keringenek - s a légi táncban
Nincs semmi sor, nincs semmi rend,
És rajtaveszve elfelejtem,
Hogy életem is füstbe ment.

Kövesd a füstöt! Illanását
Tanuld ki, értsd meg szellemét!
Föl nem leled sehol se mását:
Itt a valódi bölcseség!
S ha már mindennek egy az ára,
Az eszköz és a cél is egy:
Légy fürge füst, ne lomha pára,
Hisz úgy is minden füstbe megy!

- 1887 -
                      En kai pan

Szerelmes lányka sóhajából
A rózsatőn virág fakad,
És a virág lehelletéből
Szerelmes, édes gondolat.

A hangtalan vágy megfogamzik,
A durva kőben akarat;
A földet forró vágy hevíti,
Kaszás a réten vért arat.

Felhős a lég a kínborútól,
Mitől a homlok gyöngyözik;
A szem s az ég testvéri búban
A szomju földet öntözik.

Mi zokogunk a viharokban,
Bennünk a föld szive dobog;
Az dúlja széjjel zöld vetésink,
Ami szivünkben háborog.

Mi kacagunk a viharokban,
A vészben lelkünk kínja dúl;
Mi rohanunk szélvész-alakban
Sikoltva, rémesen, vadúl.

Szivünk a fényt szinekre bontja,
A napsugár gondolatunk;
A mennydörgés szivünk haragja,
Szférák zenéje a dalunk.

E csillagboly parányürében
A csepp is lélekszámba megy.
A mindenségnek csarnokában
Áll lángbetűkkel: Minden egy.

                All that we see or seem
               Is but a dream within a dream.

                                                        POE

Vízgyöngy a kis levélen,
Villám a fegyverélen,
Sugár a rózsaszálon,
Csók pírja gyenge vállon,
Mi édes és mi szép,
Mi nesztelen, ha lép,
Egy szóval: álom.

Ha vére, húsa nincs is,
Ha mesebéli kincs is,
Mégis csak szép az álom.
Gyönyör reng annyi tárgyon,
Virúl a dús való,
Vérünket forraló;
De szebb az álom.

Nem durva, nem rikító,
Gyöngéden mámorító,
Csillám a hattyu vállon,
Egy lopva-csók a bálon,
Egy percnyi végtelen,
Az égbe nyúlt jelen:
Az édes álom.

S az élet kéje, gondja,
Mikéntha egybefolyna,
Az út s a könnyü lábnyom,
Szín, hervadás a tájon,
Szerelem és tavasz:
Egy perc csak, egy arasz,
Csak kurta álom.

Álmokbul összeszőve
Az élet szemfedője;
S mi úr a többi álmon,
Dicsfény a szalmaágyon,
Ha majd az óra üt,
Haló szemekre üdv:
A hosszu álom.

A büszke hír sugára,
Mi fényt vetett utára,
Mint rózsapír a lányon,
Eltűnik égi szárnyon.
A kéj, a fájdalom,
Az élet és dalom:
Minden csak álom.

Istenek embert hogyha gyülölnek,
Csordulatig töltik poharát;
Pénz, paripák, lángszemü hölgyek,
Minden övé, amit szeme lát.

Istenek embert jaj, ha szeretnek!
Zsugori marokkal messze lökik el;
Jár számkivetetten, eretnek,
Szivében a gondok réme kikel.

Éli világát a pompa szülötte,
Inni, ölelni ó, mi gyönyör!
S ím poharát a halál kiütötte,
Nászágya mellett síri gödör!

Mást veti-hányja az életi sajka,
Messze világol a túlnani cél;
Gyáva panaszra nem nyilik ajka,
Hite, reménye a síron is él.

Heveri egyik az élveteg almot,
Lihegve lohog a kéjek után,
És nyomorú, szomorú diadalmot
Ül a bűn a szellem urán.

Másik a küzdés, emberi pálya,
Lobogó, ragyogó harcok ölén
Rohan a vészbe, ha híja hazája,
S meghal örömmel szentelt örökén.

Fájdalom is édes a jónak, igaznak,
Szenvednie szinte gyönyör;
Megkeserűli borát hercegi gazdag,
Dúst a szegénynek álma gyötör.

Sírsz, ha szeretnek, sírsz, ha gyülölnek,
Legnemesebbek sorsa se jobb;
Bal kezük átok, egyre csak ölnek,
Alkot örökkön mennyi jobb.

Gúny a halandók élete álma,
Istenek ajkán tréfadolog;
Porszem az ember az égi világba,
Labda a föld is, játszva forog.

Ők az erősek, ősi hatalmon;
Boldogok, ifjak, jók, szabadok;
Szigoru, gyönyörü isteni arcon
Büszke örömnek napja ragyog.

Sebesen, iszonyún harsog a szél,
Szellemek órjás kara szól:
Ti vagytok a végzet s ti vagytok a cél,
Kik előtt minden a porba hajol!

Ama bősz, ama nagy, ama zordon erő,
A dicső, de kemény hatalom,
Az életi forrás, a létviselő,
Ti vagytok azok, nem tagadom!

Mi betölti a titkos egészet,
Napja az isteni szerelem,
Mi legyőzi az észt, a merészet,
Mihez a rímet ah, minek is keresem!

Csak töredék, mit eddig írtam,
Lelkemből egy kicsiny darab.
Kiket szerettem, kikbe bíztam,
Elmetszék ihlett szárnyamat.

Szél messze szét nem vitte hírem;
Nem számitám a perceket;
Az Ideált követni híven
Rögeszme volt csak, meglehet.

Az emberek szivemre mérték
A gúnyt, a gyilkos haragot:
Balsorsomat méltón zenélték
A méla, csüggedt dallamok.

Gonosz kezükkel összedúlták
Virágos, ifju lelkemet:
Nem csoda, ha belőle kúszált,
Összhangtalan szók zengenek.

Földúlt kebellel, rom reménnyel
Mit énekeljek és hogyan?
Avagy kegyetlen szenvedéllyel
Sirassam el, mi veszve van?

Jól van, legyek hát puszta visszhang,
Kisértethangu sziklafal,
Belőle mégse kél hamis hang,
Még akkor is magára vall.

Földúlt szivemmel siratom meg
Az elpazallt üdv éveit,
És dúlt szivemmel álmodom meg,
A hír sugára hogy' hevit.

Szép pálmalomb, arany dicsőség,
Övezz körül, hajolj fölém!
Ringasd az álmok méla hősét
Hűs árnyaid szentelt ölén!

S bár igaz üdvvel sosem ér föl,
Az, amiért dicsvágy hevűl:
Nevem hírharsonák vegyék föl -
Vagy a világ romokba dűl!

Nincs tiszta üdv a vérgyönyörben!
Mi hevitett, nem tiszta láng.
Belátom bútól összetörten:
Bűn volt ölelnem földi lányt.

Mert földi láng szolgái voltak,
El fog száradni két karom,
Testem atómi szétoszolnak,
Széthull, elzüllik alakom.

Halált leheltem ajkaikrul
S most az enyészet sírni hajt;
De gyásztörvénye meg nem indul,
Nem érti a könnyet, sohajt.

Kiket karom ölelt, velem most
Mint villik sírba lejtenek;
Fúria-haddá lett a pajkos,
Enyelgő, víg leánysereg.

Kacagva lejt a kéj leánya
Velem a nyitott sír felé.
Csillámló jelmezét lehányta,
Csábékeit levetkezé.

Egy rém vigyorg csupán szemembe,
Csontváz-karok ölelnek át,
Egy rém vigyorg, reám lehelve
A temetők gyilkos szagát.

Halált leheltem ajkaikrul,
Lángszívem a kéjsírba halt.
Gyásztörvény ez, mely meg nem indul,
S jéggé fagyaszt könnyet, sohajt.

Ne sírj, ne sírj! Ó, hagyd a múltat!
A lélek könnyei a porba hullnak;
Növényi táp lesz büszke véred,
Hogy lenne zöldebb,
A satnya földet
Termékenyíti szenvedélyed.

S mi lesz a szellem drágasága,
A gondolat gyönyörvilága?
Miként a hang eloszlik, elhal;
A légbe olvad,
Miként az illat,
Eltűnsz te is egy halk sohajjal.

Múltaddal, jobb, számolj le végképp,
Halottaidnak hagyj te békét,
Hozd rendbe gyorsan számadásod!
Siess előre,
Ugorj a tőrbe,
A sírt magadnak ássad, ássad!

Ne sírj, ne sírj! Minden hiába,
Csak egy van még számodra hátra,
Egy vígaszod van, föld betegje:
Mit szíved óhajt,
Eljő a nap majd,
Elszállsz, eloszlasz kéjelegve.

Hiába sírsz. Te nagy beteg vagy.
Minden kigúnyol, minden elhagy;
Kegyetlen rend uralg terajtad.
Örök magányod,
Örök a bánat,
Amely lezárja dalos ajkad.

De kéj lesz majd oszolni széjjel,
Eggyé olvadni a nagy éjjel,
Megsemmisülni csepprül-cseppre!
Derűl a gondég,
Van vígaszod még:
Gondolj a sírra, lét betegje!

                I.

Először is zokogni láttalak -
Kezedbe rejtéd arcodat,
S nem győztél sírni annyi elfoszolt
Remény és üdvösség miatt.

Pillád alatt kilobbant tűz, hamu,
Szemed világa megtörött;
Ó, sírj! Hiszen a könny gyógyít, hegeszt,
S a bűnhödés mégsem örök!

                II.

Mi szép vagy, hervadó virágszál,
Arcodról méla bú beszél.
És szemed ah, könyekbe lábad!
Ily bűnre szert honnan tevél?

A menny felé szomorú fődet
Reszketve, sírva emeled:
Ó, küldj vigaszt, adj balzsamot Te,
Sebemre, örök Szeretet!

                III.

Mi zeng e forró sóhajokban?
Mitől zihál e szép kebel?
Miért remegsz, édes, karomban?
Ne félj, sohase hagylak el!

Mitől sötétül lelked arca?
Mitől remeg e lázas ajk?
Ó, hogy a báj a szív kudarca
S a gyönyör az, mi bűnbe hajt!

Ne sírj! Bár megtiport az élet,
Emeld föl bátran homlokod!
És amit ejtett rajta vétek,
Lecsókolok minden nyomot.

Vagy sírj! A múltat sírva vissza,
Midőn még bűnös nem valál,
Lelkem a te lelked fölissza
S dacolunk véled, ó, Halál!

                IV.

Könnyek tüzétől ittasodva
Lehullott róla a lepel,
S előttem éjhaját kibontva
A legszebb asszony térdepel.

És hogy szemét, a tiszta kéket,
A bánatkönnytől csillogót
Rám fölveté az árva lélek:
Köröttem minden veszve volt.

Ihlet ragadja menten elmém,
Hatalmas, bűvös őrület,
A rég elmúlt életre kelvén,
Eltűnt a perc, a környület.

Szemlélve lázas küszködésit,
Elfog egy névtelen varázs,
És egy csodás álomba szédit:
Hogy én vagyok a Messiás!

Megváltalak. Ne sírd a voltat:
Én vagyok az örök jelen!
Én vagyok az, ki köthet, oldhat,
Hatalmam fönnen érezem!

Te vagy, ismerlek, Magdaléna.
Te rólad szól a Szentirás,
Kit szentté avatott a bánat
És én vagyok a Messiás!

Nem hoztam üdvöt gazdagokra,
Szivök kemény, szivök hideg;
Égő fájdalmak csipkebokra
Te szomorú, beteg szived.

Ó, Magdaléna, tört virágszál!
- Tudom, te vagy és senki más, -
Áldásom üdve mind reád száll,
Hisz én vagyok a Messiás!

Velem jösz. Elviszlek magammal
Oda, hol nincs bánat, se bűn;
Hol az erény megvíhatatlan,
S legfőbb gyönyör szeretni hűn.

A boldogság, a fény honába,
Atyám házába viszlek el.
Nem hagylak e rideg világba,
Hol minden lelki vészt lehel.

Nem hagylak itt, hol bűn lehelni,
Hol szúr a nap és fojt a lég,
Hol nem akar életre kelni,
Mi odafenn fogantaték.

Boldog, ki sír, boldog, ki sóhajt,
Boldog, ki hisz, szeret, remél!
És aki üdvözülni óhajt,
Csak bennem hisz, mert bennem él.

Nézd: lát a vak és lejt a béna!
Én tettem azt és senki más!
Az égbe viszlek, Magdaléna,
Mert én vagyok a Messiás!

                       Dalok a temetőből

                I.

Korán letört lány, zsenge Hóvirág!
Hó volt a dajkád, most a föld;
Akkor kopár, virágtalan világ,
Részvét borít most, társi zöld.

Itt nyugszol immár, édes Hóleány,
Friss Márciusnak langy lehe,
Talányos élet álma, holt talány,
Gyöngéd korom szűz ihlete!

Csókolni imádságos ajkadat
Hogyan epedtem egykoron!
Valami titkos vágyódás ragadt
Üdülni tiszta szirmodon.

Rejtelmes Isten! Visszasírnom add
A tiszta, szép, derűs időt!
S te végtelen jövő! Meglátnom add
A hótestű, hólelkü nőt!

                II.

Fehér volt arca, keble is fehér;
Hó teste és hó lelke volt.
Talányos Isten! Fényes egedér
Nem adtam vón e szép szobort!

Virágszobor, jéggé fagyott tavasz,
Szűz lángok megkövült lehe...
A zord Idő bár mindent behavaz,
Kitetszik Hóvirág keze.

Kitetszik és a Nap felé mutat,
Sejtelmes evangéliom;
Szelíd, de jós szeme a fényutat
Keresi a bús halmokon.

Most már tudom: a síron át vezet
A titkos út a Nap felé;
Szünetlen látom a fehér kezet,
Mely fátyolát fölemelé.

                III.

Ó, zsenge kor szűzeleven dala,
Immár kiszenvedett Remény!
De azt hiszem, már akkor holt vala,
Megszólítni alig merém.

Oly óva léptem én, lábujjhegyen,
És halkan suttogott szavam,
Hogy el ne szálljon és tovább legyen
Mellettem, mintsem írva van.

Hiába volt! Ő gyorsan elrepült,
Túlságos könnyű volt ide.
Kihűlt, aztán ellebbent, menekült
Éterbül szövetett szive.

Mirtuszövezve lép ki árnyiból,
Dicsőült arca ott ragyog;
A haraszt zizegi, fa lombja szól:
Laura! Mily jó vagy s boldog ott!

Hagyjátok a gúnyt, könyet, átkokat!
A Végtelen, mit érzek itt,
Titeket elszorít és fojtogat,
Elragad engem s üdvezít!

                IV.

Igen! A temető a Végtelenség.
Ezer kerubim lebben rajta át;
Más nem merné zavarni méla csendjét;
Az Éjkirály itt tartja udvarát.

Elmondjam a kisértetek regéjét,
Az árnyak vén, babonás titkait?
Fölhívjam a suhanó rémek éjét?
Kibontsam a rejtelmek szárnyait?

Elmondjam-e, a Máslét mily valóság?
S hogy nincsen Nemlét és nincsen halál?
Túlparton nyílnak mélyebb tüzü rózsák
És öldöklőbb, sugárzóbb ott a nyár.

Beszéljek az élő kisértetekrül,
Melyek lehelnek, sírnak, zengenek?
Láttukra gyáva szív borzadva rendül,
A kisszivű elsápad és remeg.

Kisértet a rossz lelkiösmeretnek,
Szellemvalót lát bennök az igaz;
Fekete gyávaság jöttükre retteg,
A szenvedő nemesnek égvigasz.

Hitetlen ember túlvilágba révül,
Felejti a tudákos tételit,
A balga és gonosz mélységbe szédül;
Biralmad ez, éjfélnek napja, Hit!

Éjféli Nap! Tán szertelen világod,
Ami szemünk világát elveszi?
S áldás lesz egykoron az ősi átok,
S megszűn a bűn a fájdalmat nemzeni?

S megszűn a fájdalom vétket lobogni,
A bűntalajból szeretet fakad,
És gyönyörökben fognak haldokolni
Az emberek, ha éltük kiapad?

Igen! A temető a Végtelenség.
Halljátok a kerubok halk dalát?
Boldog, kit el nem rémitett a Nemlét,
Boldog, aki a végtelenbe lát!

A földi, rémes küzdelemben
Egy sápadt asszony vezet engem,
Éjfél hajú, égszín szemű;
S ha eljön majd halálos órám,
Mellettem lesz a drága, hű.

A sápadt asszony lágy hajával,
Vérzsongitó, szelíd danával
Beköti fájó sebemet.
Arcom redőit elsimítják
Engesztelő, szelíd kezek.

A sápadt asszony égszemével,
Vérringató, bűvös lehével
Fölfogja végső sóhajom,
Itt, itt a perc, midőn a földnek
Végső adóm leróhatom.

Sápadt arcomra hinti csókját,
Megalvadt véremet lemossák
A Részvét testvérkönnyei.
A Szeretet melódiáját
Hallom a légben zengeni.

A sápadt asszony lágy ölébe
Hullok epedve, lázban égve
S lesiklik az irígy lepel;
Fensőbb világok napja süt rám,
Minden ragyog, zeng, énekel.

A sápadt asszony arca fölgyúl
Az ihletláztul, izgalomtul,
Fölfogva húnyó lelkemet.
Bízvást megyek, amerre addig
A sápadt asszony hí s vezet.

Mi az? A kedvnek óriása
Dalokban tör felém utat,
Gúnyolja szívem bénaságát
S kacagva fölfelé mutat.
Muzsika szól s fölsír a bánat,
Mit némán s büszkén viselék, -
Elég volt már, elég a vigalomból,
Kacajból, könnyekből - elég!
Mily őrültség az égbe törnötök!...
El a zenével, mert megőrülök!

Ah, álmodó szivekre balzsam,
Nekem új kínokat nevel,
Megannyi tőrdöfés szivemben,
Nem csillapít, csak ingerel.
E fékevesztett hangvilágtól
Irtózom én, ó, hagyjatok!
Szeretni úgysem tudtok engem,
Én egy elátkozott király vagyok;
Bősz végzet az, mi engem ideköt...
El a zenével!... még megőrülök!

Ó, hittem én is csába dalnak,
Mitől a szív örvénybe lejt!
Írt nem csöpögtet hő sebekre,
Igazi bánat nem felejt;
És amit istenült agyában
A bús, fakó poéta lát,
Ha égbe ront is gondolatja,
Szivét csak tőre járja át!
Gyanútlan, ámde kárhozatba lök...
El a zenével!... én megőrülök!

A szívem sír a hegedűben,
Ne játsszatok a húrjain!
Szivem zokog a cimbalomban,
És minden érintése kín.
Ó, szent e kín, ó, szent a téboly!
Vigadni most már én fogok!
Formába tör már szenvedélyem,
Szivem ütemre háborog.
Hiába volt vesztemre törnötök:
Őrült vagyok már, meg nem őrülök!

Őrült vagyok, s ez őrületben
Belátok véget, kezdetet,
Mi régen elmúlt s eljövendő,
Mitől az ősi Föld beteg.
Látom a kígyót szívetekben,
Kezeteken a honfivért,
A buja foltot szűzi emlőn,
Uri marokban szolgabért;
Minden, mi van, szemembe ütközött...
Ah, úgy van, úgy! Már meg nem őrülök!

Őrült vagyok. Látok fakadni
A honfiszívből vérfolyót;
Látom szeméten, vérbe fagyva
A nagyszivűt, a tettre jót.
Látom, kik a fölszínen úsznak:
A szolgák és a zsarnokok!...
Mártír szivekből nőni látok
Sok új, de véres korszakot.
Ah, lángra gyúlt az eldobott üszök!
Ne féljetek! Már meg nem őrülök!

Őrült vagyok. Látom rohanni
A századot, az ezredet;
Az ősz Időt látom foganni,
Látok sok dicső kezdetet.
Csillagszemekkel kéjt sugároz,
Reménnyel terhes fönt az Ég,
De ah! Idétlen elvetéli,
Magzatja halva születék,
A Föld nehéz göröngyén megtörött!...
Ki látom ezt, már meg nem őrülök!

Őrült vagyok már. Láz a szózat,
Elhagyva égett ajkamat;
Agyamban szörnyű végitélet
Rémképi szerte rajzanak;
Orkánja rémes szenvedélynek
Megtépte már e szellemet,
Vulkánok síri odva mellem,
Kitörni kész, de nem remeg.
A gondolattól meg nem rendülök:
Őrült vagyok már, meg nem őrülök!

Riadjatok! Mit bánom én már,
Hadd szóljon síp és cimbalom!
Zenét fiúk, zenét özönnel!
Kábuljatok az édes maszlagon!
Ijedten kaptok fejetekhez,
S kiejtitek a poharat,
Virág se kell több, szín se csábít,
Ha látjátok majd árnyamat, -
És zengjen bátor minden földi rög,
Nem lesz több dal, ha én megőrülök!

                I.

Ki nyugszik itt: kinek mi gondja!
Futó bolond, eszmék bolondja.
Már nem rohan, már ő is itt pihen,
Benntört a nyíl nagy szíve mélyiben.
Nem zengi hír, mit művele,
Lelketlen porlad hűvelye.
Bírhatlanért tikkadt el ajka,
Míg ringatá a földi sajka.
Köd, álom, árnyék, eszmepára:
Im ebbül állott urasága.
Szivének szomja volt a végtelen,
S fölötte elsuhant a dús jelen.
Addig kerülte a világot,
Mígnem e rossz gödörbe hágott.
Dobj rá követ! Itt nyugszik ő,
Nem jelzi sírját büszke kő,
Ah, mert minden nem tudva lenni,
Öledbe dűlt, ó, néma Semmi!

                II.

"Cézár vagy semmi!" Dőre jelszó,
E vak zugolyba nem hat el szó,
E vakondlyukban nincsen glória,
Gúny a világi fény, ó, földfia!
Hidd el, halandó, mindegy itten:
Útszéli koldus, földi isten.
Megfér a bölcs hiú bolond porán,
A paszomány a koldus bocskorán.
Egy itt a ravatal, a nászágy és a bölcső,
Cenk és a hős, a kalmár és a költő.
Nem épit ábránd keze légvárt,
Dicsvágy imitt nem bántja Cézárt,
S mitől már annyi agy volt lázbeteg,
Megszűnnek itt a bús kérdőjelek.
A költő ajkain halott az ének,
Nem fáj a szíve a világ szivének;
Hős Zrínyi itt nem érzi mély sebét,
S a méla bölcset, a világ fejét
Nem bántja gondolat, se gond,
Az ős kérdőjelekre itt a pont.
Nem bántja Hamletet a Lenni,
Nemlenni itt az úr, a Semmi.

Valami suttog, valami mozdul:
Van, ó, van élet a sírokon túl!
Valami megkap, valami átfog:
Nem üli a földet törhetlen átok.
Valami úgy zsong, valami rajzik,
Valami a sírból fel-ide hallszik.
És fel a földből suttogva kihallszó
És le az égből messzire kihangzó
Száll a vigaszszó, áll az itélet:
Fölnyílnak a sírok, a halál az élet!
A szellemi lények üdvzaja lehallik:
Nem halt meg a lélek, csak hüvelye alszik!
S íme alattam valami megzendül,
Suttog a fű is túli szerelemrül.
S íme fölöttem valami megzendül,
Harsan a szózat fényes egekbül;
Nem lenni nagyobb jó, mint valaha lenni;
Ur itten a Senki, él itten a Semmi!

A napba néztem. És szemem világa
Megtört legott és elhomályosult.
Az égbe jártam. És csak pusztaságra
Lelt lelkem a földön, midőn lehullt.
Búmat, mely fölsír az eget keresve,
Mint gyermeket a dajka, ringatom:
Te vészes óceán, szivem keserve
Csitulj el, ó, ringasd el őt, dalom!

Nem bírod el az élet zord borúját.
Ha lelked egyszer csüggött hőbb egen,
Eldobni vágyol fonnyadt koszorúját, -
Vándor vagy e sárgömbön, idegen.
Hiába ápolod szép ideálod,
Mások csupán kacagnak álmodon...
Kétség, mely körmödet szivembe vágod,
Csitulj el, ó, tépjed ki őt, dalom!

Börtönt lel itt viszont, ki égbe járt már,
Lélegzeni neki itt már iszony,
Eltépni ég az élet rabi jármát,
Megfojtja őt istenszerelmi szomj.
Hol lelsz te írt, kit zaklat szertelen vágy
És óriás fájdalmak súlya nyom?...
Te szomju kín, mely megpihenni nem hágy,
Csitulj el, ó, kiáltsd túl őt, dalom!

Látod: fölél s rád tör, mit halva hittél,
Gyötör, csigáz, marcangol, eltapos;
Dicsőbb világban is hiába hinnél,
A kínok árja elborítja most.
Ki tartja fel, hogy végkép el ne rontson?
A vészharangok zúgnak. Irgalom!
Hogy békezászlót haldokolva bontson,
Túlzengni őket bírja-e dalom?

Felém rohan a gyilkos ár sodorva,
Már rémesen fölzúgnak a habok,
Zajongva tör reám a vízi horda,
Erőtlen, kétségb'esve lankadok...
Kiöntöm szívem egy végső sikolyban,
Szívrázó jaj legyen hattyúdalom!
Halálos kedvemet iszonyba fojtom,
Ha nincs a dalban többé hatalom!

Nem, mégse, nem! Dalomból élet árad,
A habokon túlárad a szivem,
Hétszínü lobogóm az égi házat
Belengi újra tisztán és hiven.
Hullám, megállj! Nem félem már hatalmad,
Dalom a tiszta összhang, nyugalom;
Elringatom, eltörlöm a siralmat,
Túlzengi őt, túléli őt dalom.

Isten veled te furcsa fészek,
Bolondok s békák városa!
Adieu! Még egyszer visszanézek,
De vissza nem térek soha.
Még egy követ a búcsuzóra,
Ki rátok annyi csúfot szóra,
Még egy követ hajítsatok,
Ti feldühödt pigméusok!
E szív szabad, e szív feled...
Abdéra, hát Isten veled!

Isten veled! Kiűztek innen
A törpe embermímelők;
E faj mégsem száműzhet engem,
Szivembül én száműzöm őt!
Nem nézek többet a cudarra,
Ki szívemet vérezte, marta;
Lábammal eltaposhatám,
De szánalomból meghagyám.
E szív szabad, e szív feled...
Abdéra, hát Isten veled!

Isten veled! Igaz marad bár,
Hogy itt csak egynek volt esze,
Csehül közöttük mégis ő járt,
Csep híja, hogy el nem vesze.
Ó, hogy kinozta lelki éhség,
- Tinektek ismeretlen érzés, -
Fogalmatok sincs, fogadok!
De össze mégsem roskadott...
E szív szabad, e szív feled
Bántalmat, undok tetteket!

Isten veled! Bár meg lesz írva,
Hogy e tömegnek nincs szive,
Nem távozom most mégse sírva,
Nem vagyok érzelgés hive.
Mily fönnen érzék, hogy szerettem,
Előttetek mind ismeretlen,
Sejtelmetek sincs, jól tudom,
E népet gyűlölöm s futom!
E szív szabad, e szív feled...
Lelketlen rom, Isten veled!

Isten veled! Az ifju álmot
Itt álmadám át egykoron;
Közöttetek, ti lanka halmok,
Rohant el szép legénykorom!
Hisz itt szerettem, itt öleltem,
Hiszen mirtusszal itt öveztem
A szűzi nőt, a szép arát,
S itt élt a drága, jó család!
Mindent e szív mégsem feled...
Emléklakom, Isten veled!

Isten veled! Habár te szülted,
Élt itten egy-két jó barát,
Kik igazért, szépért hevültek,
S gyermekeim te ringatád!
Ők itt születtek: nemesebb vér,
Faj, mely kegyelmet sohasem kér;
Magammal viszem azokat,
De kincset hagytam itt sokat!
E szív szabad, de nem feled...
Te drága táj, Isten veled!

Itt van az ősz, itt van újra,
Mely reményim porba fújja
Mint a hervadt levelet.
Szél süvít a bús fenyéren,
Sírva dallom, sírva kérdem:
Lesz-e még több kikelet?

Porba hullott koszorúja,
Az enyészet száraz újja
Tépi gyenge szirmait,
Belenyúl a nyár szivébe,
És mi sírunk: vége, vége!
Összerezdül a csalit.

Szél süvít a száraz ágon,
Kacaráz a pusztaságon,
A halál itt most az úr:
Messze hangzik durva lépte,
Összeomlik egy lehére
A természet, a mazúr.

Meg-megérint árnykezével,
Tört reményim űzi széjjel,
Mint a száraz levelet.
A síromat hogy megássa,
Így ez az ő tanitása,
Hogy nem lesz több kikelet!

Belemarkol a szivembe,
Belekacag a szemembe,
És én összeroskadok;
És a földön csúszva, térden,
Sírva dallom, sírva kérdem:
Hát én mit se várhatok?!

S ím fényesség gyúl az égen,
S fönt a csodás messzeségben
Lángbetűkkel ott ragyog
- Égi írás, büszke ómen -
Döbben, érzi e muló nem:
Ki bennem hisz, győzni fog!

Jövendőmet írva látom,
Ott fönn ragyog, - nem, nem álom!
Az angyali üzenet.
Hiszek újra, úgy mint régen,
S áthallik a messzeségen:
Lesz még egyszer kikelet!

Nyár vigalma, ősz siralma,
Minden eltűnt, oda van ma,
Tél ez, néma dermedet.
Megfagyott a könny szememben,
Mint a harmat rózsakelyhen
A kiszáradt lomb felett.

A Természet holtra bágyadt,
Hűlt szerelmek, béna vágyak
Zizegnek a hó alatt.
A táj mint egy hulla fekszik,
Istenekkel nem vetekszik
A kifáradt gondolat.

Fönt az ormon gondok ülnek,
Rém a rémmel elegyülnek,
Köztük átok a viszony.
Lent az aljba, vad kacajba
Tör a szélvész; vérbe, fagyba
Véti vemhét az iszony.

Ki van mondva az itélet:
Sírgödörbe hull az élet! -
Van-e még, ki ellenáll?
Az Enyészet dala harsog,
Jégvirágok, hideg arcok,
Amit alkot a Halál.

Mért nem üt már a nagy óra?!
Megállott a mutatója,
Nincs jövendő, sem jelen;
Lesem, várom: hátha perceg,
Mindhiába azt a percet, -
Múltja van csak, végtelen.

Híja esett az időnek.
A jelennek, jövendőnek
Édes álma megszakadt;
Csak az emlék, csak a bánat,
Temetőkben, sírva támadt,
Vet rám kétes árnyakat.

Mikor üt az örök óra?
Virradóra! Virradóra!
Mikor hangzik már a dal?
Már megállott, semmi kétség,
Néma árnyak, vaksötétség...
Készen áll a ravatal.

Nem, nem halt meg, érzem, érzem!
Égnyiláson, fellegrésen
Áttör ím a tűzi Nap!
Egy sugár csak, mi aláfoly
S már gyönyörben reng a távol,
Meglapul az éji had.

Istenarcról hull a fátyol,
Ide süt egy szebb világból
Büszke, lelkes, nagy szeme.
Földobog a bús Föld is rá,
Mintha keblét lángra szítná,
Mintha csókot hintene.

Szépnek látom újra s nagynak
A világot s elragadnak:
Vágy, öröm, hit, szenvedély.
Nincs hatalma a halálnak:
Kék szemére a világnak
Kurta álmot hint a tél.

Csorba nincs a teremtésen,
Hervadatlan él egészben,
Nyár van itt, örökre nyár!
És a csodás mindenségben
Napok égnek örök fényben
S egyre hull, hull a sugár.

                I.

Valamit írjak, azt kivánod,
Emlékkönyvedbe én;
Vedd szívesen e dalvirágot
Szép neved ünnepén.

E tiszta lapra tűzve
Lelkembül egy darab,
De szellemét betűzve
Eltűnik, mint a hab.

Szép gyermek! Mit kivánjak?
Ki sejti vágyaid?
Hogy zengjem ennyi bájnak
Varázsát, titkait?

Ábrándos, szűzi lelked
Ringassák gyönyörök!
Ha véred lángra gerjed,
Legyen e láng örök!

Letörve, meghajolva
Köszönt a bús virág:
Elszárad albumodba
S nem érzed illatát.

S mig illatlelked álma
Fény lesz és diadal,
Gondolj a kis virágra,
Mely itt magába hal.

Bár színehagyva, jusson
Eszedbe olykoron,
Hisz lénye - égi jusson -
Lányszívvel oly rokon.

Elhal a dal, ha zengtem,
És a virág lehull...
Hagyj hervadozni engem,
Te meg, leány, virulj!

           II.

Alakod tiszta bája
Tökélyes, üde, ép,
Nem szór több fényt reája
A dal, a töredék.

Ne bízd magad betűkre!
A hang, mely itt rezeg,
Hullámos, csalfa tükre
Annak, mit érezek.

Olyan vagy, mint egy álom,
Tündöklő, ifju, szép;
Könnyű vagy, mint az álom,
És tiszta mint az ég.

Ha nézlek, elbüvölve
Lelkem gyönyörbe ring...
Ne bízd magad a versre!
A költő csalfa mind.

Arany, salak van itt elegy,
Csak keverék, nem ősi vegy.
Mély fájdalom, apró panasz,
Ez bosszant, megtisztít amaz.
Nagy gondolat s utána egy,
Mely alig ötletszámba megy.
Vásári síp, ezüst harang,
Nyárrózsa közt útszél-katang.
Mindenik mást s máskép beszél:
Szélhárfa, hangja csak veszély,
Fuvolla, únt idill csöve,
Álom, mit léhaság szöve;
Itt eszmék áriája zsong,
S utána berreg egy doromb.
Petőfi villamos dala,
Arany kesergő bánata,
Merengő álom, bús rege,
Próféták gyújtó éneke,
Merész és szárnyszegett dalok,
Az ujjong, ez meg andalog.
A társaságot bár vegyes,
Fogadni mégis légy kegyes!
Köztük pirul sötét nevem,
Tán nem örökre névtelen,
Szemedben már most is dicső,
Én kedvesem, királyi nő!

Rossz a világ? Légy jó tehát magad!
Üres a lét? Adj tartalmat neki!
Az ember szolga mind? Légy te szabad!
Hídd sorsodat bátor versenyre ki!

Az ablakon át dérütött
Száraz levélke hull rám;
Nyitott levél ez, szélüzött,
A halál írta hozzám.

A többiekhez csatolom;
Irójuk egykor ő volt;
Mily boldog voltam akkoron!
Ah, milyen szép idő volt!

Ott künn a fa kifosztva áll,
Nem ismer önmagára;
Talán ő sem ismerne már
Önnön keze nyomára.

Holt szerelemnek pírfutott
Betűi, élve hűtlen,
Mint rajtavesztett hazugok
Állanak szégyenülten.

De tűzbe dobni nincs erőm
A régi édes álmat;
Rám néznek búsan és merőn
A szók, és halni vágynak.

Elzárom én szúró gyönyörnek
Őket szivembe mélyen,
Emléke égjen, s bár gyötörnek,
Fájdalmit újra éljem!

Hozzáteszem, mit a halál
Üzent, a kis levélkét,
Hogy mindenik seb írt talál
S az élet kínja békét.

                I.

Csókjaidban mennyi álság!
A látszatban mennyi szépség!
Nemde édes csalni néked?
De csalatni édesebb még!

Csak hazudj hát! Rajta, édes!
Csalfasággal meg nem rontasz,
Esküszöm az esküidre.
Hitem arra, mit te mondasz!

                II.

Mind a virág az életadó,
A ragyogó napba tekint;
A ragyogó tengerbe sietnek
A folyamok árjai mind.

A ragyogó lányhoz esengve
Száll tova valamennyi dalom.
Fájó, bús dalok! El ti vigyétek
Könnyeimet, epedő sóhajom!

                III.

Én nem hiszem, az égről
Mit prédikál a pap,
Te benned hiszek én csak,
Büvös szem, földi nap!

Megtagadom az Istent,
Kiről fecseg a pap,
Szivedben hiszek én csak,
Téged imádalak!

Ördög, pokol s pokolkín,
Amit a pap mesél:
Mind a te szép szemedben
S gonosz szivedben él!

                   A szerencsétlen lengyel
                   forradalom évfordulóján

Összecsendül a pohár
És vidáman zeng a dal;
Künn csapkod az éjmadár,
Szárnya zúgó szélvihar;
Zord napok, a durva hajtók
Behavazták künn az ajtót.

Vágd a földhöz poharad!
Tél s a zsarnok oly rokon,
Nézd csak, pajtás, hogy mulat
Hősi lengyel hantokon;
Ott hevernek fagyba-vérbe
A szabadság végreménye.

Hősi hullát most vitat
Künn a hollóktól a hó,
Hogy a szégyen, mely kicsap,
Már ne lenne látható.
Holtakat hó lepi kint,
Nem az óriási kínt!

A pacsirta majd ha szól
S fölvidúl az árva völgy,
Rózsabimbó lomb alól
Csókra szomjat majd ha költ:
Eltemetett átok kínja -
A kikelet fölszakítja.

Gyorsan a hó s jég alól
Bukkan a sok hősi domb,
És a sírok boltiból
Szégyen füstje égbe ront,
S a fekete füst nyomába
Csap a véres bosszu lángja.

                I.

"Ah, kinek is volna kedve
Inni magán, nóta nélkül?
Ki ne vágyna hű kebelre
Dőlni, ha a bortól szédül?"

Én; a barát ritka holló;
Sok iszik úgy, mint az állat,
Gondolatlan; más világból
Hívok inkább ide társat.

Ha a borban eszme kábit,
Az csak az iszapot hordja,
Mint a Gangesz szent hullámit
Túrja az elefántcsorda.

Dinonüszosz atyaszíve
Ölelő karral fogadta,
Ki a zajtól émelyítve
Maga ment az áldozatra.

                II.

A csöndes éjben egymagam
Titokban itten iddogálok,
A csillagraj távolba van,
Nincs ellen itt, se jó barátok.

Máskor szeret a képzelet
A csillagégben messze járni,
Szorítom most a serleget,
Még egyszer el találna szállni.

A szétsugárzó gyertyafény,
Kedvem telik már jobban ebbe,
Így legalább szemlélem én
Árnyékomat a falra vetve.

Árnyékom! Jer, koccints velem!
Föl cimborám, te létlen alak!
Nos, idd ki, hát, édes felem,
Fenékig az árnyékpoharat!

Villogni látva serleged,
És tompa fényben úszni nedvét,
Nagyobb gyönyörrel élvezek,
Jobban esik ez eleven lét.

A görög is, az egyszeri
Átélte újfent mind a kéjet,
Hádeszba megjelent neki,
Ő maga árnyék, árnya élet.

           III.

Változásod még
Sose volt, ó, árnyék,
Alakod már rég
Ép ilyennek látszék.

Mit az idő szórt
Arcomra, a hamvat,
Hervadást, a kórt
Sohasem mutattad.

Ősszel így a bérc
Nézte a világot,
Mélyiben az érc
Nagy időket látott.

Törzse, az erős,
Színe tör panaszra:
"Erdeim a bősz
Vihar elragadta."

"Nyájaim a hó
Falura terelte,
Nincs furullyaszó,
Köd borult a lejtre."

Égnek eredő
Homlokát feszíti,
Magvát az idő
Meg nem semmisíti.

Mint a hegytető
Én is messze nézek,
Mint a sziklatő
Nevetek a vésznek.

Szőlők vére forr
Szilajon eremben,
Hegyek tüze, bor
Jár keresztül engem.

Fény, igazság, jog
Harci vértüzében
Bátran értük fog
Omlani a vérem.

                IV.

Fiam, árnyék, nos köszönts fel,
Éltess habzó serlegeddel!
Hisz ha engem sírba visznek
Véged akkor, árnyék, hidd meg!

Sok sirat bár könnybe folyvást,
Olyat, mint te, nem tudok mást,
Velem együtt ki egészen,
Mindenestül elenyésszen.

Esküszegő bűn ha támad,
Ne érezzen szúró vádat:
Mélyen átgondolt regékben
Nélkülöz a bűnös régen.

Üdvözöllek, hű barátom!
Drága voltod én belátom,
Gyúlni érzek büszkeséget,
Csak mutasd meg, meddig érek!

                  Götterdämmerung

Itt van a Május, az aranyvilágú,
A selymes szellők s a füszeres illat;
Fehér virágai már bólogatnak,
Kék ibolyaszemei üdvözölnek,
És kiteríti dúsvirágu leplét,
Sugárral és harmattal átszövöttet.
S elősietnek a nagy gyermekek,
Intésire tolong a bárgyu nép.
A férfiak nanking nadrágjukat
És aranygombu ünneplőjüket
Veszik fel; szűz-fehér ruhát a nők;
Tavaszi bajszukat pödrik az ifjak;
Szüzek feszítnek pihegő kebellel;
Irónt, papírt s lornyettet zsebre vágva
Jön a fűzfa-poéta, - s kurjogatva
Vonul ki a kapun a tarka-barka nép,
És odakünn friss gyöpre heverész,
Bámulja, mily serényen nő a fa,
A tarka kis virággal enyeleg,
Hallgatja víg madárhad énekét,
S a kék mennyboltozat láttára ujjong.

Hozzám is eljött. Hármat kopogott
Ajtómon és kiálta: "Én vagyok
A Május, jer, ó, hadd csókoljalak!
Jöjj én velem, te halvány álmodó!"
Én nem nyitottam ajtót s így kiálték:
Hiába csalogatsz, te álnok ifjú,
Keresztülláttalak; keresztülláttam
Én a világot, túl sokat beláttam,
Túl mélyre láttam, s oda minden üdvöm,
S örök fájdalmak tépik szívemet.
Emberi házak- és embersziveknek
Keresztüllátok én kőfalzatán,
S hazugságot látok csak és nyomort.
Arcukról én leolvasom a szörnyű
Gondolatok titkát. S a szűzi pírban
Remegni látok fajtalan hevet;
Látom a lelkes, büszke ifju főn
A tarka csörgősipkát rengeni;
Torz képeket csak és kór árnyakat
Látok csupán e földön s nem tudom,
Bolondok háza-e vagy ispotály,
Keresztüllátok a vén föld burokján,
Mint egy kristályon át, és látom az iszonyt,
Amit vidám zöldjével eltakarni
A Május hasztalan erőlködik.
Látom a holtakat koporsaikban
Nyitott szemekkel és kulcsolt kezekkel,
Ruhájuk, az fehér, s fehér az arcuk,
De ajkukon nyüzsögnek sárga férgek.
Látom, hogy ágyasával a fiú
Nemzője sírhalmára ül mulatni;
Gúnydalba kezdenek a csalogányok,
Szelíd virágok gúnyosan nevetnek,
Sírjában ím mozdul a holt apa -
S az anyaföld fájdalmasan vonaglik.

Ó, Föld! Én ismerem fájdalmidat,
Kebledben dúlni látom a tüzet,
S vért ömleni töméntelen eredből,
Sebed tátongva fölszakadni látom,
S vadúl ömölni lángot, füstöt és vért.
És látom óriás-fiaidat;
Ősrégi vér, sötét mélységeidből
Vörös fáklyákkal tör fel a dacos faj;
Vasfogu, roppant lajtorjáikon
Vadul rohannak a mennybolt felé;
S fekete törpehad nyomukba, és recsegve
Morzsolnak össze minden csillagot.
Most vakmerő kezekkel leszakítják
Az arany függönyt Isten sátoráról,
Sikoltva rémesen borulnak arcra
A jámbor angyalok. Ül trónusán
A sápadt Isten, és a koronát
Fejéről elhajítva, tépi a haját, -
S a bősz csoport mindig közelb nyomul.
Az óriások rőt fáklyáikat
Az égbe dobják, és a törpehad
Lángostorával angyalokra csap -
Ezek nyöszörgve kuporodnak össze
A kínok súlya alatt, és a törpék
Hajuknál fogva őket elragadják. -
S köztük van, ím, tulajdon angyalom,
Dús szőke haj köríti édes arcát,
S ég ajkain örök szerelmi láng,
És tiszta üdv ragyog égszín szemében -
S egy fekete, utálatos manó
A halvány angyalt földhö' vágja most,
Nemes testén vigyorgva legelész,
Szerelmesen szorítja őt magához -
S egy sikoly zúg a mindenségen át,
Az oszlopok recsegnek, összeomlik
Az ég s a föld, s az ősi Éj az úr.

                         I.

Álltál-e már egészen egymagadban,
Szeretlenűl, Isten nekűl a pusztán,
A rémes csöndet büszke fájdalomban
Viselve balsorsod ádáz, véres útján?

Minden reménynek eltűnt-e varázsa,
Mint a vadásznak útvesztőbe érve
Elhal a tévedt ebek csaholása,
Mint télfutó madárnak honja képe?

Ha voltál ily magánynak szenvedője,
Azt is tudod, mi kényszeríti azt
Rajongva omlani egy puszta kőre,
Rémülten felszökellni lázban égve,
Kit önmagánya üldöz és riaszt,
S kitárni vágyó karjait a szélbe.

                         II.

A szél sivár és idegen szivednek,
A kő halott, kemény, hideg, mogorva,
Vigasztalást hiába vársz lobogva,
Rózsák közt szíved elhagyatva szenved.

Sápadnak menten, meg nem látva téged,
Mivel törődnek, önnön haldoklások.
Haladj tovább: s mindent enyészni látsz ott
Hosszú homály-utcáiban a létnek.

Kinézni látod olykor lakaikból,
Becsapják menten ők az ablakot,
Lak összedől; s te sápadsz borzalomtól.

Szeretlenűl, Isten nekűl! örök ború, -
A szél sivár; és mit keressz te ott? -
Egész világ kétségb'esésig szomorú.

Ne hívd az Istent kínaidra!
Az égiekhez nincs közöd.
Leheld ki lelked zord magányban,
És hagyd az Istent, ördögöt!

Kegyetlen és sivár az Isten
S az ördög komikus szinész. -
Csak balga lel vigaszt a hitben,
De koldusan teng ott az ész.

Tudom, hogy a lét nagy keserve
Majd szétrepíti agyvelőd:
Légy hosszutűrő és ne jajgass,
Akármi ér, mutass erőt.

Ó, csak panaszt ne, gyáva könnyet!
Az égiektől mit se várj!
Vonagló ajkad dac kötözze,
Büszkén viseld el, ami fáj!

Reményt, vigaszt meríts a sírból!
Ha enyhe csöndje rád borul,
Kínt, örömet behantol egybe
S boldog vagy mondhatatlanul.

Sebhedt szived megszűn dobogni,
Szemedre álom jön legottan.
Kéj lesz a kínnak haldokolni:
Ó, halj meg és maradj nyugodtan!

Nyugodt a lelkem, mint a tenger
Szélcsöndes nyári éj felén,
Egy árva hullám fodra sem ver
Vizének mélyiből felém,
Kitörni fél, kitörni nem mer,
Mi zajlik átkos belsején.
Mosolygok, és a kín húsomba vág...
Ó, drága béke, véres olajág!

Ó, ez az éj, a sír nyugalma,
Mely szörnyeket rejt méhiben!
A békeangyal diadalma,
Ki harcok vérterén pihen.
A síri szellemek hatalma
Leigáz engem íziben.
Mosolygok, bárha lelkem ködbe lát...
Az éj ködében nyílik egy virág.

Ó, ez az éj, a sír virága,
Mely örömek hantján terem,
Gyönyörü bár, halál az ára,
Belépti díjad, cinterem!
A sírveremre hajlik ága,
Gyökere málló holttetem,
És gyökerén enyészet férge rág...
Az én virágom gyászos éjvirág.

Nyugodt a lelkem, bárha boldog
Tudom, hogy nem lesz soha már;
Kínt, szenvedést mosolygva hordok,
De hajh, a szív, szivem kopár!
Imádkozom és elborongok:
Bár múlnék tőlem e pohár!
Lábom siralmak örvényébe hág,
És elsötétül az egész világ.

Irtózat űz s a mélybe omlok,
Keresni téged, ó, halál!
Föltartja testem sziklahomlok:
"Mily kór, beh kishitű valál!"
Döngik a durva sziklacsontok, -
"Föl, föl Terád még munka vár!"
S lelkem a mennybe küldi sóhaját:
Támadj fel újra, ragyogó világ!

Meghalok én is, nemsokára
Kihűl a túlzó, büszke vér,
Álom borul az ész lakára,
A tűz szemekre hűs fedél,
A kurta álmot megszakítja
A hosszu álom síri titka.

Siratni fog tengerszemével
A gyönyöröknek aszonya,
De fátyolod nem tépi széjjel,
Sanyaru Éj; titkok hona!
Nemes szivek siratnak engem,
Meghalok édes szerelemben.

S akik megölték ifjuságom,
Az istenálmok gyilkosi,
Fölégetők e tiszta oltárt,
Mind gúnyol és kacagva sí.
De én nyugodtan alhatom,
A jók szerelme pártomon.

Alhatnám, ah, de fölzavarnak!
Nyughatnám, hajh! De nem lehet!
Hallom neszét az ősz-avarnak,
Bús szenvedély hajt engemet,
S ki zord magányban, rejtve éltem,
Nem nyughatik most földi részem.

Fölkél a múltak gyötredelme,
Az élet gyásza újra sír.
A fölszakadt, élő sebekre
Hát nincsen balzsam, nincsen ír?!
Az ősi bosszu, ősi kín
Úr hát a sírok árnyain?

A szélbe zengem vad keservem,
A szélbe sírom átkomat,
Lángpallos ég árnyék-kezemben,
Árnyék-szivemből vér szakad;
Fölkacagok s a holt szavára
Sápad a bűn, remeg a gyáva.

Testetlen árnyam mint kisértet
Eléjük áll majd véresen...
De addig is, akármi érhet,
Meg nem halok, ugy érezem,
Míglen lelkükbe égetem
Szilaj, de bús történetem.

Beégetem lelkükbe mélyen,
Mi véremet most égeti;
A bűnnek bíborát letépem,
Szivébe tőrt mártok neki!
Rájuk sütöm a szégyen bélyegét,
Legyen nevük, mint lelkük oly setét!

Ó, jaj! Gyülölni megtanultam!
Megtanitott a szeretet.
Magamba nézek elborultan:
Így jár, aki áldást vetett;
Amit arat: átok; ám az nem alszik:
A költő átka megfogamzik!

Átkot vetek már én ezentúl,
Áldás talán majd így fakad,
A sors szeszélye jóra fordúl
S fejemre fényeső szakad...
A gyűlölet s a szeretet
Egy anyaméhből született.

S ki bűvölettől megkötözve
Nem érzi haragom hevét:
Áldásomól roskadjon össze,
Szivét egy szent láz tépje szét!
Az égi láng villáma járja át
S önnön tüzén égesse el magát!

Én, sújtson bár a sors haragja,
Nem múlok el nyomtalanul;
Abból, mi éltem célja, magja,
Még majd sok nemzedék tanul;
Mi bennem rajzott, mindig él:
A gondolat s a szenvedély.

Lehettem volna boldogabb,
Önző gyönyörben élheték,
Ha tiltó arcod nem fogad,
Könnyekre s vérre szomjas Ég!

Lehettem volna boldogabb,
Páros gyönyör mosolyga rám,
Nem látva gúnyos arcodat,
Élet, te vérbetűs talány!

Lehettem volna boldogabb,
Kéjelgheték mohón, vadúl,
Befutva a zöld halmokat,
Nem nézve, mi alatta dúl.

Lehettem volna boldogabb
Szerelmi üdvök szigetén,
Nem hallva a siralmakat
Jajgatva, hogy' szállnak felém.

De hisz e föld a bú hazája!
Ki merne lenni boldog itt?!
Ó, véres, átkos földi pálya!
A boldogság se boldogít.

A boldogság csupán csalétek
E kába, gúnyos portekén;
Boldognak lenni szinte vétek,
Boldognak lenni vakmerény.

Átok az önző boldogokra,
Kiket ez Isten elvakít,
Kik önfényük körül forogva
Nem látják vérző társaik!

Kik senyvedő testvéreikre
Nem sírnak részvétharmatot,
Kiket a bűn s a bánat ikre
Könnyekre sosem ragadott!

Kik nem öltöznek gyászruhába
A közös gyásznak ünnepén,
Kiknek nem hoz vészt homlokára
E tragikus, mély költemény!

Átok a dőzsölő cudarra,
Ki elfeledte rokonát,
Ki céda lány keblén kacagja
Bús véreit, tiport honát!

Átok az önző gazdagokra,
Kik meg nem értik a szegényt,
És nem dobják el iszonyodva
A véren szerzett nyereményt!

Maradjon álom itt a földön
A boldogság, mit érezék,
A gyászruhát magamra öltöm,
S mint Jézus egykor vérezék,

Vérezzem én is, azt ohajtom,
Szenvedjek én is kínhalált!
A szenvedés kelyhét kihajtom,
A kínok méregitalát.

Az öröm házát összedúltam,
S hamut hintek fejemre én;
Megrendülék és elborultam,
Iszonyra vált a szép remény.

Testvéreim ti, ember, állat,
Füvek, virágok és kövek,
Ti élők és ti létlen árnyak,
Mind, kiket e színbolt övez:

Ti milliók és milliárdok
Az Éj övén s a Dél körén,
Atómok, óriás családok:
Zokogva gyűljetek körém!

Sírj, szikla, s te, puszták homokja,
Zokogj föl, eddig néma rög,
Mindenki lássa be zokogva,
Hogy ez a szenvedés örök!

Zokogva fuss hegyek siója,
Sirámba törj ki rengeteg,
Könny tengerében úszva rója
Le mind a bűnt, hogy született!

Onts könnyet, széldajkálta felhő,
Üvölts a kíntól, fergeteg!
Szaggassa meg haját az erdő,
Zokogjatok kevély hegyek!

Boruljatok szivemre, mind, mind,
Legyen közös nagy bánatunk!
Érezzük át a szertelen kínt,
Sirassuk meg azt, hogy vagyunk.

Támadj föl újra, letiport szív!
Szakadjatok föl, sóhajok!
S ti visszafojtott, szomju vágyak,
Sugarat, lángot szórjatok!

Zokogj föl, porba taposott szív,
Fájdalmak ősi kútfeje!
Fölszaggatom sebem, s ha kell, hát
Szakadjon lelkem is vele!

Szakadj ki, szív! Ti tűzfohászok,
Suhanjatok a légen át!
Ha sírsz, mindenki értse sírva,
Reszketve a költő dalát!

Szivem, szakadj meg! Ömölj ki, vérem!
És hulljon szét e portetem!
Hogy úr vagyok a messzeségen,
Gyönyör lesz akkor érzenem!

A lélek nő a fájdalommal,
Merészebb lesz és lángolóbb,
Gyönyörre fordítom dalommal
A kínt, a földig sujtolót.

Himnuszba tör a szív fohásza
És a magasból hint vigaszt,
Láz lelkem óriási szomja
A sziklatőn forrást fakaszt.

A szenvedések vértüzében
Újjászülettem, érezem!
S a vágyak izzó hámorából
Kikel az Eszme fényesen.

Az Eszme él! Vérem patakzik,
S az üdvök napja rám ragyog;
Elégek, és a tűzviharban
Dalom gyönyör! Boldog vagyok!

Le vagy tiporva szív, el nem tiporva!
Korán volt kezdenük halotti torba,
Amért rajongsz, nem süllyedt még a porba.

Kifosztogattak és az éjbe löktek,
Sötétbe, titkon életemre törtek,
Hogy ne legyek unos terhükre többet.

De én szemébe néztem a halálnak,
Ott fájó sebeim gyönyörre válnak,
És vége nincs a rózsatüzü nyárnak.

És mikor azt hivék, hogy porba omlok,
Fölragyogott a büszke férfi-homlok,
S elmém, a fennszülött, az égbe rontott.

S midőn szivembe gyilkos tőrt ütének,
Fölhangzott ajkimon győzelmi ének;
Himnuszba tört a kín, zengett a lélek.

Mert amiről golyótok visszapattan,
Mitől gyilok lesurran: halhatatlan,
Örök sugár e töredék alakban.

Mindig gyülölte a nagyot a kisebb,
Alkotni kontár, de bosszúra frissebb,
Azért, bár átokért kiált e nyílt seb,

És bár méltó harag pirítja arcom,
Civódni nem fogok a közpiarcon,
Borostyán vár reám másféle harcon.

Úgy, úgy, szivem! Ne nézz a renyhe porba!
Az elsőkkel, amott a harci sorba,
Ott küzdj elöl, míg nem vagy eltiporva!

Bolyongjak elhagyottan, árván,
Dobjon mindenki rám követ!
Nem bánom én, akármi vár rám,
Amit a végzet hoz: jöhet.

Hadd ünnepeljen vérszopó gazt
A nép, mely még most gyáva rab,
Megnyugszom, hisz nem tudja ő azt,
Hogy lelkem fényes, mint a nap.

Boruljon életemre átok,
Mint nemes ércre a salak,
Raboljátok ki a világot:
Csak téged, Isten, lássalak!

Bár reszkető, sovány kezembe
Nyomjátok a koldusbotot,
Szememből büszke fény lövellne,
Mert boldog én és dús vagyok.

Csak árnyamat dúlhatja szégyen,
A fényt magammal hordozom,
Szivembe van beírva mélyen
A boldogság, a hatalom.

Csak rajta hát, üssétek árnyam,
Civódjatok a hűlt nyomon!
Én azalatt, kibontva szárnyam,
Repűlök égi tájakon.

Kit ti szerettek, meg van ölve;
Üldözzetek, mit bánom én!
Az eszmehon enyém örökre,
Enyém a hatalom, a fény!

Dacból, haragból szívem összetéptem.
Itt állok egyedül, némán, sötéten,
Ajkam vonaglik lázas reszketésben.

Dacból, haragból mindent összetörtem,
Ami mosolygó, édes volt köröttem,
Kéjt, örömet magamtól messze löktem.

Szilaj gyönyörrel mindent összedúltam,
Mi égetett, fájt és emelt a múltban,
Kegyetlen kézzel önszivembe nyúltam.

Mámort ivám, hevertem rózsaágyon,
Csüggtem sok csillogó parányiságon,
De fölriadtam: másra, többre vágyom!

Fejemet égeté a púha párna,
Fojtogatott az élvek rózsajárma,
Magasba tört most lelkem álma.

Szóltam: lemondok, mindenről lemondok,
Miért hevülnek annyian bolondok,
Puhány érzésre lágy rimet se mondok.

Küzdék; a lomha békét megvetettem,
Harc, lobogó csaták után epedtem,
Bosszút lihegve, mindig lelkesebben.

Jártam sürű tömegben. Taps viharzott.
Ragyogni láttam számos büszke arcot,
Hír, pompa, taps amint együtt kavargott.

S kérdém magamtól olykor elborúltan:
Minden ragyog; hát sűrü ködborúban
Mért jársz te köztük, mért jársz koszorútlan?

Hamar beláttam: jobb, hogy ismeretlen,
Mi szép, mi nagy e vágyak dúlta mellben;
Beh jó, hogy lelkem tőlük illetetlen!

Nem vont könnyű siker, vásári lárma,
És ködruhában, nesztelenül járva,
Maradtam ismeretlen, néma árva.

De végül untatott e dőre játék,
Egyhangu és sivár nyugalmu tájék,
És zúgolódva fönnen így kiálték:

Sors! Mért vetettél ilyen környezetbe?!
Nincs élet itt, régen kiszíva nedve,
Lehelj hát lelket a lélektelenbe!

Isten! Ki földi léttel fölcsufoltál,
S szivembe lángot, olthatatlant oltál,
Te lásd, ha martaléka lesz az oltár!

S kiáradt lelkem féktelen szavakban,
Ki hallja: érezi tüstént hatalmam,
Hol tett az íge és erő a dallam.

Nem írom nevemet futó habokra,
Emléket nem rovok sívó homokba;
Dőljön, aminek dőlni kell romokba!

Ah, tűz a lelkem! És szivem ha dobban
Forró gyönyörben, égő fájdalomban:
Nem langyos permeteg, tűz van dalomban!

Hajlítva mindég, sohasem hajolva,
Átömlik vérem lángoló dalokba,
Égő haragba, zengő viharokba.

Örökre szól a dal! Örökre zajlik,
S a büszke szó a síron túlra hallik:
A teste eltört, lelke még se hajlik!

                I.

Hadd zengje más a méla őszt!
A nyár szerelme hév dalom.
Ujjongok: ez az én időm,
Én a nyarat magasztalom!

És a napot, a perzselőt,
Zenit napját üdvözlöm én;
Szivembe hull minden sugár,
Szivembül árad szét a fény.

                II.

És állva sugaras virányon,
Arany sátrat feszít a nap,
Csókjától levelek, virágok
Kéjben remegni látszanak:

Mikéntha volnék napimádó,
Áhítat szállja lelkemet;
A nyárnak glóriás varázsa
Magával ragad engemet.

                III.

Mért nem születtem ottan én,
Hol az oltár mohlepte kő,
S az erdők szentelt rejtekén
A természet vad fia nő!

Hogy Szahara futó porán
Száguldanék mint beduin,
Testemmel a puszták lován,
Gondolatom lég szárnyain.

Eltöltene az ősi kéj,
A létgyönyör, napszerelem;
S minden, mi ujjong, szenved, él,
Átcsapna forró lelkemen.

Az elemek csodás kara
Hogy ostorozna, edzene!
A viharok lángszózata,
Rémítőn fönséges zene.

Szeretni tudnék szertelen,
Gyülölni is korlátlanul;
Ott még a szív nem szolga, nem,
Érezni nem könyvből tanul.

Érezni azt az égi kéjt,
Hogy éghetünk, hogy láthatunk,
Harcolni a bírhatlanért,
Érezni fönnen, hogy vagyunk!

                IV.

Nyár napja, üdvözöllek!
Égesd ki lelkemet!
- Kiégetem s megöllek! -
Áldás, ó, nap, neked!

Égesd ki mind belőle,
Mi múló szenvedély,
Hiú virágit irtsad,
De óvjad azt, mi mély!

Nyár napja, üdvözöllek!
Ragadd föl lelkemet!
- Szeretlek és gyülöllek,
Sugaram vész neked. -

Szeresd, mi tiszta bennem,
Gyülöld, mi rossz, mi rút;
Az átok sebzi mellem,
De mennybe visz az út.

A földi szűk körön túl
Ragadd el lelkemet!
- Mi túl az ormokon dúl,
Halandót eltemet. -

Mi égi, váltig éljen,
Mi szeret és repül.
Mélyen temetve légyen,
Mi él s nem lelkesül!

Szent nap, fönnen köszöntlek!
Égesd el lelkemet!
- Elégetem s te föllebb
Szállsz, lényed itt lebeg. -

Elégetem, hogy újjá,
Nagyobbá szüljelek:
Kövessed isten ujját
S meglátod az eget! -

Ó, hála, hála néked,
Te drága, jó vezér!
Örök tüzed nem éget;
Már látom, ott a cél!

E szem, ó, hála! Túllát
Azon, mit szenvedek:
Követtem isten ujját,
Már látom az eget!

                V.

Lehelni, élni óriási kéj;
A lét varázsa ó, mi mély, mi mély!
A fájdalom is csodaszép zene...
Él még az elemek nagy istene!

Dalolni, zengni óriás gyönyör;
Lelkembül égig, ó, mi tör, mi tör?
Mintha szférák zenéje zengene!...
Él még a csillagok nagy istene!

Érezni, látni ó, mi szép, mi szép!
Az ember a csodák honába lép;
Mintha minden nagyságtól rengene,
Mindent betölt az eszmék istene!

Szeretni, hinni, ó, mi nagy, mi nagy!
Ó, halhatatlan álom, el ne hagyj!
Zúghat az élet ádáz tengere,
Velem a szeretet nagy istene!

                VI.

Ah, érzem, fönnen s mélyen érezem:
Lehelni üdv és élni győzelem!
Nem puszta por, lélekben élek én:
Az örök nap lelkéből lelkezém.

Ah, érzem, érzem: szellemek vagyunk,
Ős vágyat örök kéjjel olthatunk!
Emelkedem s a tárgyak is velem...
Örüljetek; itt minden végtelen!

                VII.

Ó, szép világ, ó, boldog álom!
Virág remeg megint az ágon.
Szép regehonban, csodakörben
Perc, óra, nap most tova röppen...
Hajnalálom!

Ó, szép világ, ó, bűvös álom!
Pazar gyümölcs nevet a fákon,
Ragyog a nap, ringat a mámor,
Iszom az üdvök poharábol...
Gyönyörálom!

Arany világ, te fényes álom!
Hol szárny a szó, nem szolga járom.
Elragad az élet szerelme,
Gyönyörid zengem lelkesedve,
Istenálom!

Üdvöz légy, csillagok királya, büszke hatalom!
Lángszekerén a lelkesedésnek
Tündöklő trónodig emelkedem
Zengeni s áldani téged ó, dicső!
A mozdulatlan, ős világtalan világot
Lángra te gyújtád;
Harmatcsep, orkán, kedv, sirám, a bűn s a pompa,
A virág és a gondolat, az állat és az eszme:
Mind a te munkád.

Te vagy az Isten! Mint a többi, én nem alkotok
Magamnak semmiféle bálványt,
Se holt kövekből, sem a gondolat
Kiszáradt, zörgő, síri váziból.
Ők lelket tűzaranykohódban nem keresnek,
Mert vakok arra;
De látom én sugárzó csillagtetemedben
Az örök tűzmagot s az ősi, az isteni lelket
Ömleni abba!

Mert te vagy Adonáj s te vagy a sokszemű Ozír.
El-Saddaj is te vagy, a szörnyű,
A halhatatlan Jehova te vagy
És te vagy Moloch is, a tűz, az úr;
Te vagy a fénylő Jupiter, Zeusz, az égi
S te vagy Apolló!
A pusztitó, a zord, a sivatag Azázel,
S a ragyogó, a lobogó Bál - jól tudom - te vagy mind,
Lángokat oldó!

Lobognak más napok, tündöklő csillagistenek,
De egy sem áll olyan közel szivemhez,
És senki sincs nálad jóságosabb.
De vészt szemöldököd egyetlen rándulása hozhat,
És semmi sem lehet fönségesebb az űrben
A te haragodnál.
Ó, boldog én, kinek szerelmed óriási terhe könnyű!
Ugy érzem olykor, mintha egyesülnénk, és szivemben
Mintha te lobognál.

Üdvöz légy, csillagok királya, büszke hatalom!
Lángszekerén a lelkesedésnek
Tündöklő trónodig emelkedém,
S dicsőjtve zengtelek, atyám!
Gyújts halhatatlan lángokat te bennem,
Örökre lássalak!
Csókolj és ostorozz, szívd, égesd föl lelkemet bár,
Ölelj vagy ölj meg: üdvözítesz; sújts avagy emelj bár:
Tégedet áldlak!

Az életláz, a kéjek árja
Elönti izzó véremet.
Mámorba ringat, szent varázsba
Az izzó lég, a hűs liget.
A nyár, az ég dicső leánya
Gyönyörtől duzzad és piheg;
A természet keblét kitárva
Csókokba fojtja lelkemet.
Gyönyörhangóceán, világzene,
Szépség és bujaság nászünnepe.

A báj s az élvvágy ősi frígye,
Szépséggel párosult erő,
A roppant űrt benépesítve
Világokat teremt ma ő.
Ó, kéj, hatolj be sejtbe, szívbe,
Lobogjon tőled vér, velő!
A földet forró vágy hevítse,
Ifjodva keljen Pán elő!
Szinültig áll az élet pohara,
Hadd oltsa szomját vőlegény, ara!

Minden mámort, szerelmet áraszt,
A napok s lények ezrei;
Minden perc élvezetre lázaszt,
Minden pazar gyönyörre hí.
Édes, ha gyújt, édes, ha bágyaszt,
Az állati, az isteni!
Érzitek-e a szörnyü vágyat,
Mely élni tör csak s nemzeni?
Nemzette légyen bátor a pokol:
Kéjben fogant és kéjben haldokol.

Ó, kéj, te vagy az örök élet,
Téged lehel a végtelen!
A bölcs s az élv lovagja téged
Ohajt csak forrón, szüntelen;
Álmában csábos, tünde képed
Az aszkétának megjelen,
Hűséget esküszik tenéked
A túlvilági réteken.
Áttör a kéj a csonton és kövön:
Mindennek célja s lelke az öröm.

Hadd csüggjek hát az élvek ajkán
S örökre szívjam azt mohón!
Lágy déli szél röpítse sajkám,
Legyen a lelkem tűzkohón! -
Hogy lejtenek a hegyek alján
A nimfák élvre csábitón!
Az oreádok szíve pajzán
S ölelni tudnak lángolón;
Lábuk nyomán virágok termenek,
A föld gyönyörtől duzzad és remeg.

Mindegyüket ölelni vágyom
Hevesen, édesen, buján;
És vélük egyesülni lágyan
A bűvös erdő friss mohán,
Az örökzöld menyasszonyágyban,
Az illatos, dús nyoszolyán;
És sokszorozni milliónyi tárgyban
A kéjt az élet foksorán;
Mindent termékenyítni, mint a nap:
Hogy milljók áldjanak s átkozzanak!

Ó, kéj, te vagy az örök élet,
Téged lehel a végtelen!
A csillagok reszketnek érted
Az ég örvénylő mélyiben;
Epedve űz mindenki téged,
És minden szem rajtad pihen.
Belobogod a mindenséget,
Mint egy csodás, szent rejtelem;
Áttör a kéj a csonton és kövön:
Mindennek célja s lelke az öröm.

Ragyogjatok, ti könnyü cseppek,
Csak ússzatok a fölszinen!
Élvezzetek ti, kik siettek
Elkapni mindent röptiben!
Himbálva ringatag habágyon
Elkorcsosúl a púha szellem;
Ah, más, ah, ragyogóbb világon
Csügg váltig méla, szomju lelkem!

Ki retteg az idő lehétől,
Siessen élni, rajta hát!
Ragadja kérész életéből,
Csak szíja ki a perc savát!
Futó a tűz, mi ott világit,
Futó gyönyör a kapzsi szemben;
Ah, más, ah, nemesebb a láng is,
Mi olthatatlan ég szivemben!

Bálványotok körül forogva,
Imádjatok ti porgyönyört,
Míg lelkem öntüzén lobogva
Lángszárnyakon az égbe tört!
Mi néktek élv, irtózom attól;
A durva kéjt minek keresném;
Ah, más, ah, fínomabb anyagból
Van szőve fényreszomjas elmém!

Rátok keggyel tekint az ég is,
Csábítva vonz ezernyi tárgy,
S mi kebletek hevíti, mégis
Csak úri kegy, csak szolga vágy!
Ó, szolga-szívek, szolga-élet!
Másért rajong e büszke szellem;
Ah, más, ah, szabadabb a lélek,
Mely itt csapong e porhüvelyben!

Kit ti szerettek, halva van már,
Mit ti öleltek, pára mind,
És szívetek a korcs, a kalmár,
Csupán a föld felé tekint.
Fojtó a lég is ott közelben,
Lélegzenem mindenha kín ott;
Ah, más, ah, magasabb a szellem,
Mely egykor engem létrehívott!

Ti porszemek! Csillogjatok hát,
Élvezzetek csak sebtiben!
A kor szememben gyáva korlát,
Szemem csak a jövőn pihen.
Öltők borulnak tőle lángba,
Ami hevített életemben;
Ah, más, ah, tündöklőbb világba
Lát máris méla, szomju lelkem!

Csak ezt a szót ne halljam! Mert ha hallom,
Haragtól szinte reszketek.
Nem vagyok én alázatos, lemondó,
Szivem szilaj, szivem csapongó
És büszke, mint az Istenek.

Kislelküek silány erénye! Gyáva
A szív, mely éretted hevül.
Szivem fölzúdul és haragra lázad,
Ha hallom ezt a szót: alázat.
A költő másért lelkesül.

Hajolj meg - szólnak ők, a törpe lelkek, -
Egy felsőbb hatalom előtt!
Mily szolga-elv! Ne halljam ezt se többet!
Szivem az égiek előtt se görbed,
Atyáim és testvérim ők.

Mindenkoron szerény, alázatos volt
Az aljas és a korcsszivű;
Alázatbőrbe jár minden gyalázat,
Ez ékesít fel satnya vázat,
De büszke mind a jó, a hű,

De nem borulsz-e olykor térdre - kérdik -,
Ha hő fohászod égbe száll?
Nem! mert Hozzá leszek akkor hasonló,
Isten szivébe hull a köny, az omló,
Vigaszra szent részvéte vár.

Nem hullok porba, nem! mert nőni érzem
Magam csodásan akkoron;
Boldog vagyok, mert lelkem oda szállhat,
Szivembe nem lopódzik korcs alázat,
Emelkedem, midőn imádkozom.

Csak azt a szót ne halljam! Mert ha hallom,
Haragtól szinte reszketek,
Nem vagyok én alázatos, lemondó,
Szivem szilaj, szivem csapongó
És büszke, mint az Istenek.

Kötelesség! Téged gyülöllek egyre,
Miattad nem juték az égi hegyre,
Én néked üzenek hadat.
A leghőbb vágy, mi engem éget,
Széttépni minden köteléket,
Hogy, mint a fény, legyek szabad!

Ó, szörnyü szó! Dicséri szolga-erkölcs,
De hallatára engem rémület tölt,
Követni nékem őt iszony.
Lelkem nem ismer gyáva törvényt,
Mosolygva lejti át az örvényt,
Mert lelkesíti égi szomj.

Ó, szolga-szó! Bolondok életelve!
Üres a szív, koldús az emberelme,
Ha tégedet lomhán követ.
De hogyha üdvöd szent fuvalma lebben,
Szétáradunk a tiszta fényelemben:
Szabadság! Égi szép követ!

De vannak - így beszélnek - szent kötelmek,
Mit szabadok is szívesen viselnek,
Megszabja őket ész s a szív.
Hah! Gyűlölöm, bár hasznos is, az önkényt,
A szív sugalmit követem, de önként,
Csak önmagamhoz egyre hív.

Kötelesség: bilincs, rabszolga-járom.
Szabadság! Szent neved szivembe zárom,
Te vagy az élet és az üdv!
Te oltád énbelém e büszkeséget,
Lelkem nem ismer semmi féket,
Kezem szilaj húrokra üt.

Kötelesség! Pokol-szülötte, Sátán!
Nem érzik-é a költő szárnyalásán
Átoksulyod, pestislehed?!
Nem tűrsz nyugalmas, tiszta élvet,
Miattad börtön itt az élet,
Rányomtad ocsmány képedet!

Elég volt már, elég a türelemből!
Kötelesség! Kiégetlek szivemből,
Szivem nem ismer, megtagad.
Nem bánom én, ha összeéget,
Emésztő tűzbe doblak téged,
Hogy, mint a fény, legyek szabad!

Szabadság! Csak Te vagy szivem szerelme!
Kötelesség! Tevéled harcra kelve,
Enyém lesz még a diadal!
Legyőzlek! Részem lesz a hatalomban!
S az űrt, ha undok életed kilobban,
Betölti boldog riadal.

Érezni nem fogom kemény erődet,
Remegni nem fogok, te gyáva! tőled,
Hő lelkem messze föl ragad.
Letörlöm véres veritéked,
Lerontok minden földi féket,
Hogy, mint a fény, legyek szabad!

Akkor a föld is újra lakható lesz,
E szép, szabad világban, ó, beh jó lesz
Követni lelkem ösztönét!
Szabad gyönyör! Amelynek híja nincsen!
Föltárom én, hogy holtat is hevítsen,
A sírok ádáz börtönét!

Föloldva minden béklyót és kötelmet,
Szabad világ! Szabad szerelmed
A végtelenbe fölragad.
Vágyak tüzén ha majd elégek,
Széttépek minden köteléket,
És mint a fény, leszek szabad!

Szokatlan hangot üték meg,
Fönnszárnyaló diadalének,
Erővel teljes a dalom.
Ah, szárnya nő ezer a szónak
Eséstül égiek ónak,
Lelkem zenéje hatalom!

Kitörni fél az erőtlen,
Nem bízik ősi erőben,
Nyomon jár, a taposotton.
De engem szárnyak emelnek,
Ihleti lángja e mellnek
A magas égbe van otthon.

Az újat rettegi régi;
Gyülölt a földnek az égi;
Keresi mind rokonát csak.
De hangom hallja a félholt,
Mert rajta olykor az égbolt
Villáma, gyors tüze átcsap.

Hiába intnek a bölcsek,
Hogy új formába ne öntsek
Új lelket, eszmehatottat.
Oda se néz dalom a vésznek,
Mert benne a szívnek, az észnek
Új diadalmi lobognak.

Hiába int a kétlekedő,
Hogy nem ért meg a léha idő.
Inkább hallgassak a mára:
A nagy jövőnek az üdve
Van homlokomra kisütve;
Jövőnek jelen az ára.

Szokatlan hangot üték meg,
Viharok ajka e lélek,
Szavában égi erő.
Jöjjön, ki lelkesen érez,
Kinek szív fér a szivéhez,
Ifjak! Ó, jertek elő!

                I.

Kiragadom az időbül,
Ami soha el nem évül.

Megragadom azt a percet,
Ami soha le nem perceg.

Elragadom azt a hangot,
Mi a szívből szívbe hangzott.

Fölragadom azt a lelket,
Kit igazság szomja kerget.

Elragadom, föl az égig,
Kit fensége le nem szédit.

Kiragadom a világbol,
Kiben eszme tüze lángol.

Azt a lángot istenkézből
Leragadom, le az égből.

                II.

Megállítom azt a percet,
Mi az örök órán perceg.

Beállítom a szivekbe,
Szív legyen a dolgok rendje!

Elállítom, ami múló,
Szárnyaszegett, porbafúló.

Fölállítom azt a szobrot,
Nagy-merészen égbe rontok:

Megállítom azt a percet,
Maradjon az üdv itt veszteg!

Repűlj, dalom, a messzeségbe!
Hallgassátok meg dalomat!
Árnyból, sugárból összetéve
Milyen bübájos hangot ad!

Kiálts bele a pusztaságba!
Légy viharok lehellete!
Vizet fakassz a sziklahátba!
Légy a proféta ihlete!

Már ott repül! Hogy zeng a szélbe!
Halljátok büszke hangomat?
Lelkem zenéje, szárnyütése
Mindig merészebb hangot ad.

Versenyt repűl a viharokkal,
Nincs túlmagas előtte cél,
Vetekszik égi csillagokkal,
Istennel is csatára kél.

Repülj, dalom! Repülj a napba!
Nincsen előtted semmi gát!
Minden tiéd! Nem vagy magadba!
Törj össze minden rabigát!

Tiéd az élet egyetemje,
Nem úr terajtad a halál.
Te váltig élsz! Van-e, ki merje
Tagadni fényed, Ideál?!

Repülj, dalom, a messzeségbe!
Hallgatnotok kell dalomat!
Lelkem zenéje, szárnyütése
Mindig merészebb hangot ad.

Mind hasztalan! Mit ér a dal?
A légbe zeng s magába hal.

Látom, minden hiába volt,
Köröttem minden néma, holt.

Hiába mondtam éneket,
Szivem sovár és csüggeteg.

Hiába zengtem büszke dalt,
A légbe hangzott és kihalt.

A rokonérző szellemek
Itt hagyták és eltűntenek.

Ah, vége, vége! Nincs remény!
A föld hideg, a föld kemény.

Kemények az emberszivek.
Az ég sötét, minden hideg.

Méltatlan bú most is zokog,
A jók még most se boldogok.

Mártírszivekből vér szakad,
S kinokból újra kín fakad.

A gyáva most is zsarnokol,
S a népek gyöngye haldokol.

A lomha föld tovább forog,
Nem nyeli el a zsarnokot.

Dalomra nem mozdul a nép,
Még most sem úr a jó, a szép.

Mikor jő már a pillanat,
Mely nékem is hatalmat ad?

Fönnen mikor kiálthatok:
Népek! Fegyvert ragadjatok!?

Ah, eljön, érzem, el, a nap,
Dühöd viharja szertecsap;

Harcolni fogsz riadva, nép,
Hogy úr legyen a jó, a szép.

Áldás lesz szentelt vasadon,
S fogsz élni dúsan, szabadon;

S az áldott, békés tűzhelyen
Hiába dal már nem terem.

A hősi szív nem lesz hideg,
Mély szívemet megértitek;

Éneklitek a büszke dalt,
A haragot, a diadalt.

A rokonérző szellemek
Eljönnek és megértenek.

És szólnak: nem hiába volt!
Csak én leszek már néma, holt.

Hervadni látlak, ragyogó Nyár,
Sápadni fényes szirmaid!
Késett virágid kelyhe immár
Csak lobbal haldokolni nyit.

Hűlő szivedről minden élet
Halk sóhajokban röppen el,
És mindenik virági lélek
Eloszlik, elszáll nesztelen.

A szellőszárnyu, hűvös illat
Virágok szálló lelke az,
Könnyekre indít, szívemig hat
A szellemhangu, tört panasz.

A Nyár dicső hatalma megdől,
Elomlik búsan, reszketeg,
Vérezni millió sebekből
Látom a nagy Természetet.

Eldobta már az unt fuvollát
A mindenőrző ifju Pán,
Már pihen ő, epedve holtát
A bűvös erdő lágy mohán.

Megtört szeméből könny patakzik,
Kék ajkin bánatos mosoly,
A zord Halállal vívja harcit,
És vére csöppenként kifoly.

Hatalmas melle földobog még,
Meggyilkolt üdvök lelke sír,
Szép, ifju arca fölragyog még,
De ez már csak halotti pír.

Téged szenvedni látva, nagy Pán,
Sóhajtja minden: Pán beteg!
Ott fekszik ím virágos ágyán
S oly szomorú, oly csüggeteg.

Oly mély ború, oly méla bánat
Tükrödzik arcán, termetén,
Hogy búja minden szíven áthat,
Sóhajtja minden: Nincs remény!

De a halálos, mély borúban
Van mégis egy fájó vigasz:
Nem hal magán, de pompadúsan
S e gyászos pompa oly igaz.

Kiket teremtő láza nemzett,
Virággal hintik gyermeki,
Átszenvedik, mit szíve szenved
S együtt repülnek lelkeik.

Most egyet érzőn, összeolvadóban,
Szeretve fogják őt körül,
Együtt lobogtak, most együtthalóan
Bús lelkük együvé vegyül.

Ó, bárha én is, haldokló Nyár,
Együtt szállhatnék el veled!
Ah, elkivánkozik e sóvár
Lélek, a vágyaktól beteg!

Ó, mit is van keresnem itten,
Ha napszemed már nem ragyog?!
Mehetnék én is! Oda minden,
Ha egyszer a nagy Pán halott!

                        I.

Megőszült a világ, meghalt a Nyár!
Itt hever minden romban, összezúzva.
Ó, zord Ború, Természet mély borúja,
Halált sikongó, rémes éjmadár!

A Nap hideg, halotti gyertyafény,
A szürke égbolt a világkoporsó;
Arass halál! Az élet szörnyen olcsó!
Kacagj Enyészet! nincs többé remény!

Nézd, hogy' ásít az életéhes Űr!
Elnyelni áhitoz mindent a Semmi,
Mindenki érzi: jobb nem is születni,
Ha úgyis minden semmiségbe dűl!

Megőszült a világ, kihalt a táj,
Minden rongyokra hullt vagy semmivé lett,
S ki mégis él, annak úgy fáj az élet,
Lehelni borzalom, mozdulni fáj.

Mily fájdalom! Nincs arra szín, se rím.
Minek a kezdet, hogyha meg van írva;
Örök-egyhangú vége ott a sírba:
Kéjben foganva, haldoklása kín?!

Minek a bölcső, hogyha ott a sír?
Vidám menyegző, hogyha válni kell majd?
Hamar gyönyör nem szűl-e hosszu sóhajt?
S nem egy-e az, ki ujjong és ki sír?

Szűnj, fájdalom, szűnj, kínok kínja már!
Halj meg te is, ha minden összezúzva!
Ó, zord Ború, Természet mély borúja,
Halált sikongó, rémes éjmadár!

                        II.

Megőszült a világ, meghalt a nagy Pán,
Rögindító dalok nem kelnek ajkán,
Csak Boreasz dalol sikoltva, zagyván.

Ó, nézd, a vészkirály, a szelek atyja
A szép Oreithűját ép most ragadja.
Dicső testére fűzve durva karja.

Nézd, Főbusz hogy rohan! A fénykirálynak
Nyomába hosszu, gyászos, rémes árnyak,
Nem ölt a játszi szellem fürge szárnyat.

Minden lehervadt és minden kiégett,
Mi élni látszik, hamvadás, nem élet,
Árnyéka csak annak, mi semmivé lett.

Ó, gyász! Ó, borzalom! Minden halott már!
És én sohajtok: bárha te se volnál,
Szivem, te meggyalázott istenoltár!

Megőszült a világ s én fölsohajtok:
Adjátok vissza őt, a fényes arcot,
A gyönyörittas, istenszomju harcot!

Ó, adjatok sugarat és virágot,
Adjátok vissza mind a régi álmot,
Világot adjatok, égő világot!

Sötét van. Adjatok kezembe fáklyát,
Hogy lássam eltemetni lelkem álmát,
És rakjatok egy óriási máglyát,

Hadd égjen rajta el, mi megmaradt még,
Hogy ne kisértsen engem gúnyos emlék,
Elégetem a múlt dicső szerelmét!

S ha elnyelének mindent már a lángok,
Támadni lássak ragyogóbb világot,
S fönnen kiáltsam: Látok, újra látok!

Ah, meglepett egy méla érzés:
Ne fájna többé semmi sértés,
Seb, mit a sors vagy ember rajtam ejt!
Csalódott szívek menedéke
Álomvizedből inni, Léthe!
Ó, boldog az, ki mindent elfelejt!
S egy vágy lopódzik a szivembe:
Jó volna már a sírba lenni!
Ó, balzsamüdv sebhedt szivekre:
Feledni, mindent elfeledni!

Itt hagyni Szodomát s Gomorrhát,
Feledni föld baját, nyomorját
S mit még a vak Jövő méhébe rejt;
Jó volna már oszolni széjjel,
Atomjaimra törni kéjjel;
Fölszabadulna milliónyi sejt!
Fogadj be, ó, öröknyugalmu ágy,
Nem vágyom többé hatni, tenni;
A méla vágy magamra nem hágy:
Feledni, mindent elfeledni.

Feledni és feledve lenni vágyom!
Hogy ne maradna hír, csalóka lábnyom,
Üres, hamis zaj, mi kétségbe ejt.
Elmúlni vágyom mindenestül,
Kitépni létem gyökerestül,
Elfúni, mint egy olvatag pehelyt.
Ó, lelkem részi, szakadozzatok!
Nem vágyom többé soha lenni.
Ne tudjam azt, hogy voltam és vagyok!
Feledni, mindent feledni!

Egy gondolattól nincsen pihenésed,
Zord réme kísér mindenüvé téged,
Nyugodni sír ölén se hagy:
Akármi lennél, bármi voltál,
Elméd erős, a szíved oltár:
Tennenmagadnak árnya vagy.

Megfogni lényedet - tudom - szeretnéd,
Erőid égi pompáját kifejtnéd,
Elégsz a vágytól, hogy haladj;
Hiába futsz hatvány-erővel,
Belátod sírva majd idővel,
Hogy tenmagadnak árnya vagy.

Érezned kell a roppant űrt magadban,
Betölthetetlen és áthághatatlan,
Hiába forr a szív s az agy;
Nem nyughatol meg semmi célon,
Kacagva kísér, hajt a démon:
Tennenmagadnak árnya vagy!

Teremtés szégyenét itt látva ebben,
Ez, ami rád vadász mindenha lesben,
Légy bármi jó, légy bármi nagy;
Elégsz a vágytól, megragadnád,
Sötét szeméből gúnyt lövell rád:
Csak tenmagadnak árnya vagy!

Atóm vagy s mégis végtelen mivoltú;
Úr vagy, ki szolgál és király, ki koldul,
Az istenálmok roncsa vagy;
Örvény a lelked, színre csilló,
Örök a lényed, élted illó,
Magadnak létlen árnya vagy!

Mit szomjazol mindegyre telhetetlen?
Nyugtot nem lelhet az, mi véghetetlen,
Vágyakbul újra vágy fakad,
Szomjad növekszik egyre jobban,
Nem oltható lángokra lobban:
Magad magadnak árnya vagy!

A gondolat haláli szárnya rebben,
S meghűl a vér a kékellő erekben,
Ifjú szivedhez odafagy;
Szépítenéd és eltagadnád,
Ám démonod ujjal mutat rád:
Árnyék! Magadnak árnya vagy!

Készülj, fiú, a zord csapásra!
Mély sírod öble meg van ásva,
Szeretteid elhullanak,
Igába hajlik büszke nyak:
Csak jót ne várj!

Készülj kemény, gonosz tusákra,
Börtönre, csúfos szolgaságra!
A hős szivek elvérzenek,
Örökre fáj a honfiseb:
Csak jót ne várj!

Készülj, légy készen a halálra!
El nem marad, jön nemsokára.
Vértóba fúl a szűzi nap,
Az átok a hatalmasabb:
Csak jót ne várj!

Csak jót ne várj! Ifjú szivedre
Ezer veszély áll egyre lesbe,
S ha mámorod legédesebb,
Akkor sajog a régi seb:
Csak jót ne várj!

Kígyó sziszeg minden bokorba,
Mérget kevernek csókba, borba,
S a bárgyu nép, ez ősi rab
A zsarnokoknál zsarnokabb:
Csak jót ne várj!

Ha nincsen is vigasztaló más,
Ne hűtse le heved csalódás!
Hisz tudni mindig többet ér,
Mint vérzeni csalképekér:
Csak jót ne várj!

Csak jót ne várj! Rejtsd el szivedbe
Mélyen, mit ápolsz lelkesedve!
Másoknál légy te szabadabb,
S tudásod ezzel gazdagabb,
Hogy jót ne várj!

Árnyék borult rám, néma, hosszú.
A régi kín, a régi bosszú
Szívembe nyúlt.

Hiába lepte csalfa kéreg,
A lassu tűz, a lassu méreg
Még fölemészt.

Magasba föl hiába szállok,
Az ősi bú, az ősi átok
A porba sújt.

Mit ér, ha mindjárt égig érek,
E lobogó, e büszke élet
Csak síri láz.

Csak homlokom ragyog derűben,
Mindenha itt setteng körűlem
A titkos árny.

Tudom, hogy győzni fog az Eszme,
De útja vérrel van jegyezve,
A hősre gyász.

Az Eszme lesz diadalívem,
Fönnen csapong az ész, de szívem
Titokba sír.

Az Istenek honába szállnék,
Ott is elér a hosszu árnyék
És elborít.

Szivemre hull a méla alkony,
Leszáll az éj utána titkon,
A mély ború...

Mondjátok, ó, hogy van-e dúsabb,
És van-e mégis nyomorúltabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?

Vágyak s remények légióin
Korlátlan úr s alattvalói
Az álmok ragyogó hada,
A gondolatok milliárdja,
Az eszmék fényes csapata.

De kincseit mind széjjelosztja,
S ő jár mezítelen, kifosztva,
Álmok fölött korlátlan úr;
Örök magányban, mély borúban
Jár nesztelen, látatlanúl.

Nem ismeri e nép királyát,
Ki rejtve fut be büszke pályát,
Hatalmas ismeretlen ő;
Nem ismeri még önmagát sem
A láthatatlan szervező.

Ki vagy te, ó, nyomoru fenség,
Börtönbe sínlő végtelenség,
Te pont, melynek határa nincs,
S minek mélyébül egy világ biralma
Ragyogva kél, ha egyet intsz?!

Ki vagy te, ó, királyi koldus,
Ki enyhülést hiába koldulsz
Örökvaló szerelmedért?!
Mi haszna dús, mi haszna minden,
Ha senki, senki meg nem ért?!

Hiába nézek önmagamba,
A lelki szem a lelki napba
Sokáig nézve megvakul.
Lélek se képes elviselni
A szörnyű fényt bántatlanul.

Mondjátok, ó, hogy van-e dúsabb,
És van-e mégis nyomorúltabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?

Babonás hatalom járma alatt
Nyög a földön érzés, gondolat.
Szakadozva, csonka alakban
Jelenik meg a láthatatlan.
Töredezve, ferde tükörben
Jelenik meg a pipogya rögben
Az Isten.

Rokonát a rokon nem leli föl,
Örökös a magány, nem veri föl
Zeneszóval a vidám, igazi testvér;
Csak árnyat ölel az, aki eszmél,
Hiába ver a szíve sebesebben:
Töredék marad a földön, esetlen
A Szellem.

Gyönyörű, de fátyolozottan
Jelenik meg a lenge sorokban;
Sanyarú, szomorú sorsa: enyészet.
S ah! Vére-kiontva ér kora véget -
Az okát hiába keresném -
E siralom keresztjén
Az Eszmény.

A boldogság mi? Önfelejtés,
Örvény fölött mosolygva lejtés.

A boldogság mi? Nyugalom,
Virágos, enyhe sírhalom.

A boldogság mi? Szép önösség,
Hideg sugárod, büszke fönnség!

A boldogság mi? Hatalom,
Gőg a kényúri homlokon.

A boldogság mi? Röpke mámor
Az élvek légi poharából.

A boldogság mi? Szerelem,
Mely üdvözít, mert végtelen.

A boldogság mi? Összehangzat,
Fájdalmak szülte égi magzat.

A boldogság mi? Győzelem
A kínokon, az életen.

Miféle ország ez? Milyen sötét!
Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,
Csak azt, hogy ide köt sok rémes emlék,
Hol a gonoszság és az esztelenség
Aratja váltig gyászos győzedelmét
Csatameződön, átkos förtelem-lét!
Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,
Csak azt tudom, hogy zordon és sötét,
Csak azt, hogy benne fázom s éhezem,
Csupán az üdvnek híját érezem,
Melynek szivemben itt csak vágya van,
Betölthetetlen és határtalan.

És kik lakói vajjon? Tudja ég!
Valamint emberforma ivadék;
Gonosz, alantas, rút, ravaszdi nép,
Szemében borzalom az ősi szép.
Lángelme díja biztos vértanúság,
A nagyszivűt, dicsőt keresztre húzzák;
De egymás közt régen megalkuvának:
Kimenti bűnük kölcsönös bocsánat.
S mi tartja őket össze? Szolgaság!...
Mily törpe, vak, hideg, sötét világ!
Sokáig itt én nem maradhatok,
El innen, el! Megyek! Bocsássatok!

Bocsássatok, hiszen nem ez honom, nem!
Hol e rabszolgafaj, hol e konok nem
Dőzsölve teng és csillog a piszokban,
Míg pisla élete gyáván kilobban;
Bolygó lidérc, temetőgáz szülötte,
Bús létre rothadásnak tüze lökte;
Nem élhet napvilágon, dús ozonban,
Csak sírokon, erjedve, testromokban.
Koldus-világ! Kifosztott, megalázott,
Hol bűn szeretni s élni már gyalázat!
S ha születik - volt már eset - nemes, kiváló,
Átok kiséri, üldözik s elhal magától.

Nem, nem hazám e vad, kietlen ország!
Szeretni nem fogom világok torzát,
Szolgák sötét biralmát, e pokolt,
Mely föllengő szivemre rátiport;
A bölcs s a költő itten számüzött;
És minden csökevény; - barátság, szerelem,
Ha olykor - áloé virágja - megterem:
Csak szolgafrígy, mit össze lánc füzött,
Nem az, mit fönnen érez a szabad...
Ó, bár emelhetném már szárnyamat!
De szép hazámba még nem szállhatok,
Boldog csak akkor, hogyha meghalok.
Szabadság és szerelem őshazája,
Szemem már újra fényedet kivánja!
Honvágytól égek és beteg vagyok:
El innen, el! Megyek! Bocsássatok!

Elvágyom innen. Nem itt van hazám.
Sütött már szebb világok napja rám.
Jártam beszédes, zengő ligetek között,
Égettek halhatatlan gyönyörök.
A koronás, az égmagas fák
El-elmerengve azt suhogták:
Mily édes élni, álmodozni,
Álmokbul ágokat bogozni!
Az illatnyelvü pompás napvirágok
Magasztalák a nagy szellemvilágot:
Mily édes élni, fönnen érzeni,
Vágyakbul szirmokat növeszteni!
És láthatatlan zene zendül
Zenegve boldog szerelemrül,
Tanítva, mi tehet
Élőbbé életet,
Hogyan lehet
Fokozni végtelen gyönyört;
Hogyan lehet
Ifjabb az ifju, kéjesebb a kéj,
Mélyebb a mérhetetlen szenvedély.
Emlékezem jól: ott volt egykor a hazám.
Csókot leheltek Istenasszonyok reám;
Magas gyönyörtől forrt lihegve keblem,
S nem törte szét a kéj, a mérhetetlen.
S ha mélyegű, csodás szemükbe néztem,
Titkos világuk megnyilott merészen;
S hogy ringató, csodás ölökbe dőltem,
Pazar gyönyörben föltárult előttem
Tündöklő mélyed, Istenország!
Fölrajzott végtelen, fényes körökben,
Mitől halandók gyenge szíve döbben.
És ha daloltam, - ó, csodák csodája! -
Visszhangzott a mindenség palotája;
Tettek születtek mindenik szavamból,
Sátort szövék a zengő sugarakból,
S a fényes hangokon föltámadt egy világ.
Ha örömet daloltam:
Rejtelmes, édes rettegésbe
Tört minden álmatag levélke;
Sejtelmes, méla suttogásba
Merült az óriási pálma,
S maguk az Istenek most istenvoltukat
Tisztultan, újra, fönnen érezék,
S kigyúlt szemükben boldog büszkeség.
S ha fájdalom szilaj húrjába kaptam,
Zengvén panaszt, mely halhatatlan:
Elsápadott és remegett
Az égnek minden csillaga,
És fájó könnyet hullatott
Az örök Boldogság maga;
És átérezve mély keservemet
A Mindenségnek szíve reszketett...
Örök nyár s halhatatlan
Gyönyörök és fájdalmak őshazája,
Szemem már újra napodat kivánja!
Mondjátok, hogyha egyszer meghalok:
Boldog, mert szép honába szállhatott!
Vágytól, gyönyörtől most is reszketek,
Előre küldöm lelkemet,
Megyek!

Hogyan éltem? Mit csináltam?
Teljesűl-e minden vágyam?
Arany napod, ó, Dicsőség,
Süti-e az álmok hősét?
Vagy a Végzet ócska rendje
Ifjan dob a sírverembe?

Beledob egy vak gödörbe!
S elfeledve mindörökre
Kövéríti porom a port,
És csókolom, ki megtiport?
Vaksors az úr e vak tekén,
De örökre én leszek én!

Hogy mit írtok majd énrólam,
A sok üres, csengő szólam:
Nem bánt többé s nem érdekel.
Mély homályban bár vesszek el,
Tündököljek csarnokokban:
Az leszek csak, aki voltam.

Hogy ünnepelt vagy megvetett,
Hogy fönt-e, vagy alant leszek:
Nem érinti azt, mi bennem
Mindig egy, mert véghetetlen:
Maga Isten sem töri szét,
Tűzmagodat, egyéniség!

Amit írtam, csupa élet,
Amit éltem, csupa lélek;
Erő a szó, tett a szellem,
Isteni láng dúlja mellem:
Idő gondját mért viselném?
Mit csüggjek a hír szerelmén?

Mit nyerek a hiu tapson?
Bár hírem az égbe hasson,
Nem leszek én jobb, se rosszabb,
Csak árnyékom lészen hosszabb.
Tölgyfa is, a terebélyes,
Kicsi magban már tökélyes.

Önbevégzett itt a szellem;
Amit alkot, csupa kellem,
Öröklétü, amit gondol,
Halálfia, amit rombol,
S bevilágít tiszta fénye
A teremtés éjjelébe.

Összehangzó itt az érzés;
Kéj salakja, durva sértés,
Vér hóbortja, köznap íze:
Kiveti a költő szíve,
Elrejti a bűvös fátyol,
Szőve könnyböl, napsugárbol.

Tiszta mély a költő szeme,
Ajakán a szózat zene,
Vágy, indulat formába tör,
S új valóság lesz a tükör:
Új teremtés vagy, költészet,
És a régit szebbé tészed!

Állok örök-erdő szélen,
Egyszerre és dúsan élem
A csepp jelent, tenger jövőt,
Mi porba kelt s az égbe nőtt.
Lelkem magas mélységbe nyúlt:
Volt a jövő, és lesz a múlt!

Hogy mit írtam? S mennyit írtam?
Ó, nem annyit, mennyit bírtam!
Az utókor, ha emleget,
Olvassa el a lényeget!
A szívemet olvassa csak,
Ha már mindent a porba csap!

Így élek én; ezt remélem,
Érzem, mi dúl bennem mélyen;
A végtelent egy perc alatt;
Múltakba néz a pillanat,
S jövőbe nyit dicső utat; -
Örök jelen vagy, öntudat!

Sugár vagyok vad vizéren,
Tűz vagyok én, úr a véren,
Sugárban is, ami ragyog,
Az időnek magva vagyok,
Mi a térben térrel dacol,
Bennem a lét ősárja foly.

Csupa gyönyör, amit írtam,
Repülni az égbe bírtam,
Pokolba is én leszálltam,
Árok terhét bírta vállam;
Csupa hév mind és erő mind,
Amit szívem, lelkem érint.

Amit írtam, csupa élet,
Amit éltem, csupa lélek;
Gyönyör a szó, hő a szellem,
Isteni láng dúlja mellem:
Idő gondját mért viselném?
Mit csüggjek a hír szerelmén?!

Dib-bád öröm s ti tünde élvek,
Ragyogó, gúnyos semmiségek
Suhanjatok el nyomtalan!
Rajongó szívem egyet áhít:
Meghalni boldogan!

Rohanjatok, ti pásztorórák!
Tiszavirág kéj, fürge nóták
Csak múljatok, csak múljatok!
S ti néma, hosszu, zordon árnyak,
Szivembe nyúljatok!

Dobjátok ki a léha kedvet!
Te vérgyönyör s ti vak szerelmek,
A tűzre mind, a tűzre mind!
Lelkemnek itt már szűk a pálya,
Csak fölfelé tekint.

Feledve minden földiséget
Egy gondolatnak lángja éget,
Hatalmas vágya megrohan:
Az üdvözítő kínok árán
Meghalni boldogan!

Ó, mondhatatlan lesz, mit érez,
Ha tisztamélyű kútfejéhez
E büszke szellem visszatér!
Dicső Halál! Ha üt az óra,
Jövel majd fiadér!

Jövel, jövel, rajongva várlak,
Hogy titkaid honába szálljak,
El nem riaszt már semmi vész!
S merészen, gyorsan, szent erővel
Ragad egy égi kéz.

Ragadj, ragadj dicső egedbe,
Szépségeit hogy lelkesedve
Kutassam és daloljam én!
Lelkem csak lelked szomjuhozza,
Világok üdve, Fény!

Repülve mindig magasabban,
Itt hagyom az omló salakban
A földi vágyat, földi kínt;
A mindenségnek napja süt rám,
Szellője meglegyint.

S repülve mindig sebesebben,
Fürdöm a zajló fényelemben,
Ó, mérhetetlen gyönyörök!
Meglátom arcod, titkos Isten,
Fönséges és örök!

S mit hasztalan kutattam én lenn,
Egyszerre mind előmbe lebben,
Föltárod, ó, dicső Halál!
Igazság, látom szűzi arcod,
Ölellek, Ideál!

Igy akarok meghalni bátran!
Enyém lesz, mit e zabolátlan,
E nagyralátó szív kiván;
Nem lészen veszteség a nemlét,
Hanem boldog hiány.

Igy akarok meghalni tisztán!
Áttörni sírom sűrü titkán
Láng lelkem már repül, rohan!
Eldobni létem tört alakját,
Meghalni boldogan!

Igy akarok meghalni büszkén!
Lobogva töltött élet üszkén
Elégni gyorsan, könnyedén!
Nem siratom, mi összeomlott,
Örökké élek én!

Elégek én ragyogva fényben,
Szétáradok az összeségben,
Magamat égbe ragadom,
Az ősi honba visszatérek
Tisztán és szabadon.

Költő vagyok s magyar:
Kimondom, fönnen érzem én
Hisz nemzetemre vall
Dalom, hatalmas zengzetén.
Kitárom én szivemnek
Dúsgazdag életét,
És dús szivembül árad
A szép magyar beszéd.

Költő vagyok: ki több?
Van-e, ki jobban, szebben él?
Ó, van-e széditőbb
Gyönyör az ihlet kéjinél?
Örvényeidbe látok
Átszellemülve, lét!
És mélyeid kizengi
Büvös magyar beszéd.

Költő vagyok. Ki mer
Repülni versenyt én velem?
Cserélni senkivel
El nem cserélem életem.
Dalomban töri gátját
Hatalmas árja szét,
S büszkén kel ajkaimról
Lelkes magyar beszéd.

Költő vagyok. Ki lát
Mélyebbre, mint a dal fia?
Megnyílik a világ,
S titokzatos harmónia
Zeng akkor ajkaimról
És árad messze szét.
Méltó vagy Istenekhez,
Dicső magyar beszéd!

Költő vagyok. Szivem
A szabadságért lelkesül,
Mert írva mélyiben:
Éljen az ember emberül!
Ujjongok álmaimban
Bilincset törve szét;
Kitör belőlem akkor
Szilaj magyar beszéd.

Költő vagyok s magyar:
Virága büszke törzsnek én;
Napfényes álmival
Csügg lelkem áldott életén.
Dalomnak minden ember
Megérzi még hevét,
S fönséged elragadja,
Csodás magyar beszéd!

Nincs lehetetlen!
Isten a szellem,
Végtelen úr, örök a gondolat.
Győz, ki merészel,
Isteni ésszel
Vív iszonyú, emelő harcokat.

Nincs lehetetlen!
Szellemek ellen
Hiába harcol a durva anyag.
Hő a göröngyön,
Marmaratömbön
Nem tör-e által a büszke alak?

Nincs lehetetlen!
Bárha kegyetlen
Hatalma a sorsnak, a végzet:
Hír koszorúzza,
Semmi se zúzza
Össze a hőst, a merészet.

Nincs lehetetlen!
Még születetlen,
Biztos diadalma jövőnek,
Záloga itt van
Már dalaimban,
Testet a lélek álmai szőnek.

Nincs lehetetlen!
Ős szeretetben
Testvérek a lények, a tárgyak.
Isteni álom
Úr a világon,
Tett koronázza a vágyat.

Nincs lehetetlen!
Vágyak-emelten
Tör előre merészen a lélek.
Messze kirontva
Eszmehonodba,
Énekeli titkaid, Élet!

Isten a szellem!
Jaj, ki ez ellen
Támadni, iromba, merészel!
Üdv a szabadra!
Lelke ragadja
Dacolni a sorssal, a vésszel.

                      Thou art a symbol and a sign
                      To Mortals of their fate and force;
                      Like thee, Man is in part divine,
                      A troubled stream from a pure source...

                                                               BYRON

Isten! Meglátogattál.
Rám küldéd a sötétség szörnyeit,
Mindenható vessződdel megfenyítél,
Gúnnyal mutatva gyöngeségemet,
Diccsel mutatva bősz hatalmadat,
Hogy megalázzon és megfélemlítsen:
De vergődő szivemben nincs alázat,
Csak dac terem.

Csapást csapásra halmozál,
Hogy büszke homlokom a porba sújtsad
És tört szivemből dalokat fakassz,
Melyek hatalmad dicsőítenék
S irgalmad esdenék mint szolgabért.
És hogy keserveim közt hő imát,
Himnuszt zenegjek hozzád, ó, kegyetlen!
De szívem ellened csak harcra lázadt,
Ó, végtelen!

Szememre fátyolt hasztalan vetettél,
Amelyen által csábító gyönyörben
Lássam rezegni mind a tárgyakat,
S a létlen lényeket keblemre vonjam,
Szeretve őket s alkotójukat.
Im ezt tevéd, hogy szívemet megejtsd,
A hazugságot fénnyel takarandó,
Hímes leplével vázakat fedezz,
Csillámival kitöltsd a szomjas Űrt,
S a képtelen Khaoszt rendszerbe öntsd:
De én fölismerém az őshibákat,
S bíráltalak.

Fölszín-világod el nem kábitott;
A csillogó nyomor, koldus-ragyogvány
Nem vont merész szememre hályogot;
Keresztülláttam tarka köntösén,
Császári mezzén a komédiásnak.
Ez álompompaság, e buja semmi,
Ez önmagát ismételő üres lét
El nem vakíthaták a látni-bátort.
Világod rendjét gúnnyal ostoroztam,
És véled szembeszálltam bátor ésszel.
Te láttad ezt, Olimp gőgös királya,
S villámaiddal a mélységbe űzted
A lázadót.

De meg nem törted őt.
Nem volt szivemben gyönge bánat,
De örök lázadás lakott csak.
Kemény valék, a fájdalmak tüzében
Dacos-szilárddá égetett. - Teremték.
A sárkoloncba életet leheltem,
Bús tetemek hideg arcára pírt,
Lelkembül élő szobrokat faragtam,
Melyekbe megtörik az ősz idő.
Társad levék az alkotás dicsében
S az uralomból jogtalan kizártál,
És meg nem osztád fényes egedet.
Én érte küzdék; ám te bősz haraggal
Lesújtád és a föld keblére lökted
A túlmerőt.

De én újjászülettem.
A Földbül új s nagyobb erőt meríték,
Anyámnak halhatatlan emlejéből
Szívtam magamba örök életet.
S új dac lövellt az újragyúlt szemekből,
Új élet forrott újraszült szivemből,
Új bánat árnyalá s új ingerek
Reszketteték fölcsókolt ajkamat,
Új fény emelte tisztult homlokom,
Fürösztve mind magasb sugárkörökbe,
S lelkemnek hajloka megistenült.
De lábaim is újabb szolgalétre,
Iszap-gázolni újra keltenek,
A vak, sötét fenékre tapadandó,
Magukkal rántva fensőbb részeim:
És újra fölviharzott, újra támadt
Az ősi harc.

Harc önmagam s az isten ellen,
Ki ide láncolt örök példaképül,
Lázongó lelkek szégyenoszlopául
Ez őshideg, e meddő sziklamellhez.
Rám küldte a kétségek keselyűit,
Hogy marcangolná szerte szívemet,
A fönndobogót; a magasrazajlót.
Tanítanának az égről lemondani;
Látnám be, hogy megvívni ésszel Istent,
Hatalmat szívvel győzni: dőreség;
Boldog középszert várjak lágy-epedve;
Leélni napjaim élv s unalom közt,
Magasztva s áldva őt, a jó urat,
Törelmes szívvel, mint a többi jobbágy,
És szemlesütve lessem kegydiját...
De én megtámadám az égi házat,
S kerestem őt.

Üszköt ragadtam rá.
Hiába őrzék írigy szellemek,
A lángot elraboltam behatolva
Mély rejtekébe a féltékeny Égnek,
Üszköt ragadtam vakmerő kezembe,
S vérlángra gyúlt a szendefényü égbolt;
Elsápadának a nagy Istenek.
De ő, Istenkirály haragra lobbant,
Eloltá a tengerlő lángokat,
Az üszköt kiragadta láz kezemből,
S a zúgó Földre lábaimho' csapta,
Engem pedig e zord szikláho' láncolt...
Szivemre tűz kegyetlen napszeme,
Szolgái, a szelek megostoroznak,
S az Éjmadár szaggatja testemet,
És meg nem indul a sírkeblü kőszirt;
Hűs ajkival csupán a Tenger enyhít.
De néked, ó, sötét uralmu Szellem,
Örökre dac!

A nagyszivüek istenálma
Égeti folyvást lelkemet.
Csak egy a cél, de szerteválva
Feléje számos út vezet.

Ti kisszivűek, kishitűek,
Utamból félreálljatok!
Kövessenek a jók, a hűek,
A bátrak és a szabadok!

Keressük őt, a titkos Istent,
Világ szivét, az Ősurat,
Már nincs erő a régi hitben,
Törjünk merészen új utat!

El nem riaszt a végtelenség,
Nem győz le minket tér, idő,
Arcodba nézni, ősi Fenség,
Gyönyör lesz nékünk, rémitő!

Csak bújjatok ti könyvetekbe,
Ápolva gyermekbabonát!
Mi majd a nyíladó egekbe
Keressük lelkünk rokonát.

Miként Napoleon a földet,
Egyszerre vívjuk az eget,
De minket senki meg nem törhet,
Nem győzi le a szellemet.

Elérjük Őt! Mert meg nem állunk,
Szivünkbe más nincs írva cél,
Szerelme terhét bírja vállunk,
Bosszúja sem hoz ránk veszélyt.

Kő az öröklét csarnokába
A perc, mely minket eltemet...
A nagyszivüek istenálma
Elégeti a lelkemet!

Avatlan szem ne lásson sírni engem!
Mit érezek, piacra nem viszem.
Ha lelkem mélyeit magasba zengem,
Forduljon el, ki bennem nem hiszen!

Rejtőzzön el a korcs, ki nem hisz eszményt,
Kinek a szíve ványolt vagy hideg,
Kiben nincs szeretet, léleknemesség,
Ne boncolgassa költeményimet!

Keresse önkörében kiki mását!
Vakond fölött a nap hiába kel.
Nem érti meg a költő szárnyalását
Csak tiszta szem, csak fönnverő kebel.

Örülni sem tud vélem az avatlan,
Repülni szellemszárnyakon;
A költő, mint az Isten, láthatatlan
Annak, kit aljas érzés sárba von.

Nem töri át a durva szívek éjét
A fénypazarló, örökifju nap.
Hogyan érezze át túlföldi kéjét
Zengő sugárnak lelki vak?

Méltatni tudja-e s érezni néma
Az égi dalt, a ragyogó zenét?
Bámulja tán, de meg nem érti béna
A fennkölt lelkek játszi életét.

A Múzsák hajlokát földúlja barbár,
A bárgyu nép megveti énekem;
A boldog Istenek közé ragad bár,
Neki örökké fájó-idegen.

Mindenha botrány és gyűlölt a szellem
A kérgeslelkü, írigy nép előtt;
Van olyan is, kit gyújtson és emeljen,
Mindenha lesznek ily előkelők.

Csapongva, sírva lelkemet kizengem,
De mit érzek, piacra nem viszem.
Rejtőzzön el a korcs, kerüljön engem,
Aki a költészetben nem hiszen!

Nem vagyok vén s nem leszek soha!
Hisz dalom láng és minden sora
Ifjuságot lehel és virágot
Szór utamra, míg fogok lehelni!
Nyár lesz ott szünetlen. Szinte látok
Minden érzést gyújtva tettre kelni.
Sőt ugy érzem, mind merészebb,
És az érzés tettre készebb,
Ha kezem a lant húrjába kap,
Mindig ifjabb, mindig szabadabb!

Szerelemnek csókja arcomon,
Sugarakban fürdik homlokon,
Fényben úszni látom a világot,
Ami meghalt, új életre kelni,
Zengni hallok porszemet, virágot,
Úr a hihetetlen, él a semmi!
Diccsel övedz az örök nap,
Szív a szíven ád hatalmat,
Élni mindig szebb és édesebb,
Mindig ifjabb, mindig lelkesebb!

Mindig ifjabb és dúsabb vagyok,
Boldog, mert dalolva szállhatok.
És ha sújtasz, zord, kemény csapásid
Megtörnek e férfiszíven, végzet!
Elodázhatd szomju lelkem vágyit,
Szomjusága nem ér soha véget!
Nem temeted ezt az érzést sírba!
Haragomnak sem a föld a sírja,
Villámot szór s az egekbe csap,
Mindig ifjabb, mindig szilajabb!

A durva harc árjába dobva,
Alattam vér és testromok,
Lökdösnek engem jobbra-balra
A szívtelen vad harcosok.
Szilaj üvöltés, vészkiáltás
Visszhangja kél az ormokon:
De mozdulatlan, mély szemekkel
Én egy nagy álmot álmodom.

Üldözve sűrű éjvadonba,
Vad horda, mérges és galád,
Csörtetve, zúgva tör nyomomba,
Mellettem remegő család,
Nő s gyermekek, sápadt erőben,
Bog, tüske vérzi homlokom:
De könnyben úszó, nagy szemekkel
A boldogságról álmodom.

Testvéreimtől elszakítva
El, messze vitt a gyilkos ár,
A dús mezőket elborítva
A bősz elemnek nincs határ;
Hullámiból a zúgó vésznek
Már alig látszik homlokom:
De lánggal égő, nagy szemekkel
A szeretetről álmodom.

Senyvedve nyirkos börtönéjben
Én látok - ó, hogy láthatok
Egy új világot úszni fényben,
Szépség- s erőben gazdagot!
Ikrámat szolgavas szorítja,
S a falba vágom homlokom:
De lobogó, szilaj szemekkel
A szabadságról álmodom.

Börtönhomályban elfeledve
El nem temet a sírnyomor,
Dalokat zengek lelkesedve,
Agyamban eszmék lángja forr.
Valami titkos égi jóslat
Emeli vérző homlokom,
S az éjbe révedő szemekkel
Dicső napokról álmodom.

Tömérdek seb borítja testem,
Tudom, hogy el kell vérzenem:
Az átkos, durva küzdelemben
Csak átok s fájdalom terem:
De én a tépett, büszke zászlót
A véres, ádáz harcokon
Szorítva görcsösen kezembe,
Csak álmodom, csak álmodom.

Hazárd valék én világéletemben,
Gyönyör volt mindent egy kockára tennem,
A semmis üdvöt, koldus-gazdag álmot,
Ujjongva láttam tűnni egy világot.

Va banque! - kiáltám s kéjes izgalommal
Szórtam a pénzt s az életet halommal.
Ki már a mélybe s a magasba láték,
Nekem e bús-vidám lét csupa játék!

Va banque! Véremre menjen most a játszma!
A kapzsi bankár százszor is kijátssza,
Lehullt szememről régesrég a hályog,
Kacagva látok tűnni egy világot.

Kacagva látok mindent füstbe menni,
Hisz jól tudom, hogy mindez semmi, semmi
Nábob e szív s olyan könnyelmű, préda,
Hisz ez az élet csupa merő tréfa!

E buborék-tusát nevetve nézem,
A csilla álmot elfuvom merészen.
Meg mások jőnek, és ujjongva látok
A semmiből támadni egy világot.

Ujjongva látom, milyen mély a forrás,
Melyből buzog ez andalító zsongás,
Milyen kifogyhatatlan öblü mélye,
Hogy rajzik, alkot álomszenvedélye.

Tudom, hogy újra csak megsemmisülnek,
Az anda légbe tüstént elvegyülnek;
Meg mások jőnek és kacagva látok
A semmiből támadni egy világot.

Va banque! - kiáltom s kéjes izgalommal
Játszom a gúnyos, örök hatalommal.
Mindent ragyogni s összetörni láték,
Nekem e bús-vidám lét csupa játék.

Va banque! A szívemet teszem e lapra.
Hol a merész? Nos, hol van, aki tartja?
Hurrá! Mondjátok, ó, ki látott
Gyönyörbe tűnni egy bukó világot?!

Elköltözél te is, baráti Szellem!
Itt hagytál engem gyűlölt idegenben,
Vágyó szemem már nem talál.
Hiába nézek túli hajlokodba,
Elébem áll mint sötét tilalomfa
A sírszemű, a torz Halál.

Míg halkan s búsan jártál itt közöttünk,
Sokan nem láttak, kevesen szerettünk;
Üzend meg nékem: jobb-e ott?
Van-é ott válasz a kérdőjelekre?
Ünneplik-é, ki itt el volt feledve?
Vajj érez-é s mit érez a halott?

Emlékszel-é, hogy itt alant mi voltál?
Lemondás bajnoka, Eszménynek oltár,
Éneklő koldus volt cimed.
Eszmények, ábrándok csöndes betegje,
Titkos vágyakra és fájó sebekre
Mondottál mélabús rimet.

Te hirdetéd: a költészet betegség, -
És dalos ajkad lázas reszketegség,
A csüggedésnek réme fogta el.
Hit fénye lelkedet bé nem ragyogta,
Kiömlött zok panaszba, sóhajokba
A mélyen érző, hű kebel.

De célod tiszta volt: a szép Igazság,
Húnyó szemekkel láttad még vigasszát
Tört életednek alkonyán.
Engesztelő szép Hír sütött a sírra,
Emléked állni fog, hol meg van írva:
Ki szomorú nem volt, pogány.

Nem lesz a költészet mindig betegség!
Közelg a nap, én érzem fergetegjét,
A lélekifjitó vihart;
Belép az álmok ihletett betegje
A dús, aranynapú, zengő ligetbe,
Miért a bús Reviczky halt.

Bár kór lakott a kétségdúlta mellben,
Bár élte csonka volt, de ép a Szellem,
Ott új, dicsőbb danába kezd.
E szent betegség, boldog vértanúság
Jó példa volt nekünk és nagy tanulság,
Szivünkbe mélyen véstük ezt.

Bár új dalokba kezdtem lelkesedve,
El nem feledlek, eszmék csüggetegje,
Búsabb időknek bús életfele!
Idegenek között a zord világon
Sokáig voltál egymagad, barátom,
Ki nékem dalt és könnyet szentele.

Isten veled, te hű, baráti Szellem!
Emléked élni fog milljó kebelben,
Nemes szived s a mélabús dalok.
Szivünkben élsz, nem is lesz soha véged,
Virágot s könnyet áldozunk tenéked, -
Fölérez erre a dicső halott.

Elhagytál, hűtlen lepkehad,
Hogy gazdag kelyhemet kiszívtad:
Sebaj! Szabad vagyok, szabad!
És vissza téged sose hívlak.
Korlátlanul, fönnen csapongva
Magán, de úr vagyok honomba.
Ha itt siváran veszni hagynál,
Nem nyögne zokszót ajakam:
Minél magányosabbnak, annál
Nagyobbnak érzem önmagam.

Légy üdvözölve, dús magány!
Nem siratom a völgy szerelmét.
Legyek, mint kövi sas magán,
Magasból tartva büszke szemlét!
Bajtársaim a villám és a felhő,
Nap csókját én érezzem első!
Lelkem! Ha egyszer elragadtál,
Adj innom üdvöt, széditőt!
Minél magányosabb vagy, annál
Hatalmasabb, annál dicsőbb.

S ha jő a vész, a játszi-zord,
Dicső haragját fönnen érzem;
Nem hint az én szemembe port,
Szilaj szerelme lesz a részem.
És a lakatlan sziklaháton
Megalkotom szellemvilágom;
Belátom innen az egészet,
S rideg lakom benépesül,
És ott alant minél sötétebb,
Annál világosb itt felül.

Magamba nézek mélyen én,
S teremtek új, pazar világot;
Szivem termékeny rejtekén
Fogannak örök ideálok.
S egyetlenségtől ittasodva
Fürdöm a metsző sugarakba. -
Csak hagyjatok, ha nem szerettek!
Lelkem magától felhevül;
Künn zúg a tél, s ő még se reszket,
Csak annál melegebb belül.

Nincs többé számotokra hely,
Ti hűtelen érdekbarátok!
Nincs lakma, gyöngyöző kehely,
Mi mosolyogna, várna rátok.
De, ha van szív, olyan magányos,
Oly büszke és olyan talányos,
Oly gazdag, oly boldogtalan nagy
És olyan forró mint enyém,
Kit istenálmok elragadnak:
Jöjjön, szívemre zárom én!

Vezess, vezess,
Te drága Nemtő,
A dús, a zengő
Világon át!
Ó, tárd ki nékem,
Mi dúl a mélyben,
S a fény honát!

Emelj, emelj,
Te büszke Lélek,
A szenvedélyek,
A vér fölé!
Mindent ragyogj át,
És fűzz borostyánt
E fő köré!

Ragadj, ragadj,
Királyi Szellem!
A Végzet ellen
Tusázni kéj!
Nehéz a pálya,
Könnyű a gálya,
Magas a cél.

Szeress, szeress!
Így szólt a Nemtő.
Szeretve, költő,
És áldva léssz!
Szárítsd a könnyet,
Emeld, ki görnyed,
Légy tettre kész!

Zengj, énekelj!
Így szólt a Lélek.
A szenvedélyek
Nem győznek így.
Hatolj a szívbe,
Önts vért a színbe
És lelkesíts!

Fürödj, fürödj,
Így szólt a Szellem,
A végtelenben!
Dicső a cél.
Teremtve, hatva
Az Eszmenapba
Repülni kéj!

Álmodtam nagy, dicső napokrul,
Hogy milliók szemén kicsordul
Az öröm harmata.
A lég egy diadalkiáltás,
A Föld elvégre mégis áldás,
Boldogság gyarmata.

Valóság lett a gondolatból,
Édent varázsolt új aranykor
Anyánk, a Föld ölén.
Osztó igazság, tiszta méltány
Uralkodik e szép planétán
És légi dicskörén.

Hogy rész a résznek nem irígye,
Egy céltul együtt lelkesítve
Osztályuk az egész.
Szeretik egymást s égi társul
Kiki magas célokra társul,
Kar karba, kézbe kéz.

Terítve áll a közös asztal,
Nincs sózva átok- és panasszal
Az életgarmada.
Ledöntve minden régi oltár,
Szabadsághimnusz lett a zsoltár,
A szabadok dala.

Gyönyörben égő, gyors kezekkel,
Vetélkedőn az Istenekkel
A testvér-nemzetek, -
Szabad világ szabad szülötti,
Nem kellett őket ösztönözni -
Munkába kezdtenek.

S az új idők merész csodája,
Az eszmék büszke palotája
Gyorsan emelkedék;
S az ember önlelkén emelve,
Fölebb, a nyíladó egekbe,
Mindig magasbra lép.

Új Babilon! Mi sem zavarja.
A népek régi durva harca
Letűnt örökre már.
Ünnep az ember munkanapja,
Dologban izzad még a karja
De homlokán sugár

Álmodtam fényes, büszke álmot,
Kimozditám az ó-világot
Iromba sarkiból.
S eltűnt a gond, a kín, a bánat,
Érezte ember és az állat,
Hogy megváltója szól.

S a kéjben lihegő göröngyre
Leszállt és rajt maradt örökre
A Gyönyör-óriás.
Láncokba senyvedett a sátán,
S a kéklő vizek büszke hátán
Jártam mint Messiás.

Johádzó tengerek enyelgve
Leheltek csókot a kezemre
S nyaldosták lábomat.
Futott a vak Halál előlem,
Sápadva, szétfolyó erőben
Fuvallva lángokat.

Álmodtam, nagy dicső napokrul,
De ím szemembül most kicsordul
A bánat harmata!
A levegő egy jajkiáltás,
A Föld még most is ádáz
Helóták gyarmata.

Az élet most is gályarabság
S az istenarcu szép Igazság
Számkivetett király...
Alattunk egyre zúg a tenger:
Ne higgy! Nincs üdv számodra, ember!...
Fölöttünk a sirály...

                En me créant Dieu m'a dit: Ne sois rien.

                                                       BÉRANGER

Nem lesz belőlem semmi sem:
Így van megírva könyviben
A végzet átkos Istenének.
Hiába száll magasbra mindeneknél
Dalom, e túlvilági ének,
Szokatlan gyarló embereknél,
Mert csupa fény és csupa lélek.

"Nem lesz belőled semmi sem!"
Ezt olvasám le én, igen,
Ezt láttam irva minden arcon,
Mióta öntudatra ébredék;
Megjóslá mindenik kudarcom -
S én semmi, semmi sem levék,
Nincs árom a világpiarcon.

Nem lesz belőlem semmi sem!
Uszom a végtelen vizen
Az örök feledés honába.
Szinén a hírnév tengerének
Csillog a hitvány és a kába,
De én velök még sem cserélek,
Vonz e magányos, büszke pálya.

Nem lett belőlem semmi sem!
Nincs cél, amelyen megpihen
Ez olthatatlan szomju szellem.
Hol annyi méltatlan ragyog,
Ragyogni szinte szégyenlettem;
Jobb is, hogy semmisem vagyok,
Ha minden nem lehettem.

Ne legyek inkább semmi sem!
Enyésszen el végképp hirem,
Törüljetek ki a világbol,
Semhogy magamat megtagadjam,
S mi bennem oly lobogva lángol,
Elfojtsam s lelkemet eladjam,
Kinálva cenket italából!

Ne legyek inkább semmi sem!
Hisz meg van írva könyviben
Lelkem magasztos Istenének,
Hogy bárha ismeretlen, vak homályban,
Ne törjön meg e büszke lélek,
Bontsam ragyogva égi szárnyam,
Mert én vagyok a fény, az Élet!

Népek karában, ó, mi vagy te,
Én népem, hősök nemzete?
Teremtés méhiben vajj fogant-e
Több ilyen bűvös, szép rege?
Áldott s dicső vagy mindörökre!
Ami nagyot s merészet szív akar,
Egy szóba van foglalva össze:
E szóba, hogy: magyar.

Az istenagyban legszebb gondolat,
Szabadság fölkent bajnoka,
Dicskör övedzi büszke homlokod,
Kebled az Isten hajloka.
Gyönyörbe ring az ajk, téged kimondó,
Neved virágot s vészt kavar,
S a gondolat oly fönncsapongó
E szóra, hogy: magyar!

Sápad nevednek hallatára
Az áruló, az orv, lator;
De azt gyönyörrel átaljárja,
Kiben nemes szív lángja forr.
Emelkedik, ki tégedet hív,
A neved ünnep és vihar;
Dobban, megindul mindenik szív
E szóra, hogy: magyar.

A zsarnokok halálos ellene,
Jónak, nemesnek hű paizs;
És él a nagy Rákóczi szelleme
Még legkisebb fiadban is.
Harag sápasztja elleninket,
Reszketve ejti neved a cudar,
De átaljár szent tüze minket
E szónak, hogy: magyar.

Történeted nagy vértanúság,
Szebb, mint a szentek élete;
Bús lapjain sok mély tanulság
Vérrel irott költészete.
Rád annyi ellen dühe rontott!
Kalászos rónád bús avar...
Ó, mennyi köny és gyász borongott
E néven, hogy: magyar!

De vértanúid szent porából
Új, lelkesebb lét sarjada;
A honfibúnak viharából
Támadt az eszmék százada.
Hiába könny s vér nem patakzott:
E nemzet él! - Él, mert akar!
És minden érzés összehangzott
E szóban, hogy: magyar.

Népek karában újra nagy vagy,
Kossuth, Széchenyi nemzete!
És nőttön-nő a te hatalmad,
Előtted új fény ezrede.
Eszményekért küzdj lelkesedve:
S ne félj, hogy törzsököd kihal!
Vigy lelket a népküzdelembe,
S uralkodjál, magyar!

S mi megmaradt a zord napokból,
Törd össze mind a láncokat!
Űzd el fönséges homlokodról
A visszatérő árnyakat!
A pírt, a véres képek árnyát,
Mi a sötét napokra vall,
Törüld le és minden bilincset
Törj össze, ó, magyar!

Dicső tusákra nyílik a határ,
Mienk a dús jelen s jövő,
Ránk még pazar győzelmek üdve vár;
Üdv, mit a költők álma sző.
Most álom; majdan ragyogó valóság,
Mert érte küzd a fő, a kar. -
Emeld az Eszme lobogóját
Magasra, ó, magyar!

Népek között te léssz az első,
Én népem, hősök nemzete!
Csodákat lesz életre keltő
Fajunk jövő története.
Rettegni fognak s áldni téged,
A neved ünnep és vihar:
És visszazengik ezredévek
E büszke szót: magyar.

Lelkedből lelkezém. Magyar vagyok.
Nemcsak a vér: szellem jogán.
Szellemetekből, ti dicső nagyok,
Növekvém és táplálkozám.
Honszerelem! Vess tiszta lángot!
Jöjjön, ki vélünk érez és akar:
És meghódítjuk a világot
E szóval, hogy: magyar!

                 Csak szólna már, csak szólna már
                 A harcok harsány trombitája;
                 A csatajelt, a csatajelt
                 Zajongó lelkem alig várja!

                                                   PETŐFI

Tettekre szomjazom,
Nagy sikerek fényes sorára;
Hogy amit álmodom,
Az eszmék ragyogó világa,
Mit türelmes vásznára fest
A mennylakó dús képzelet,
Mit a jámbor papírra ró,
Az érzés, a világbiró:
Megtestesüljön valahára.

Tettekre szomjazom,
Vágyom kéjelgni hatalomban.
Gyönyör vón bírlanom,
Miért szivem magasra dobban;
Lebírni mindent s fölemelni,
Építni, törni, szárnyra kelni,
Úr lenni az anyag fölött,
Ringatnának vad gyönyörök
Napfényben, zengő viharokban.

Tettekre szomjazom,
Sikerre, zajló életárra;
Vesztedre, Hatalom,
A gőgös zsarnokok torára;
Dicső tett volna és merész
Trónra emelni szívet, észt;
Mindent újjá teremtene
Hatalmas gondolatzene
Az akarat "legyen" szavára.

Tettekre szomjazom,
Rombolni és alkotni vágyom.
A harcot áhitom,
A rothadt tespedést utálom,
Uralkodó legyen a költő!
Előtte minden emberöltő
Hadd hajtson térdet és fejet!
Vezesse ő a nemzetet
Merészen, bölcsen, tűzi szárnyon!

Tettekre szomjazom.
A szeretet legyen a törvény,
Az eszme hatalom!
Ne legyen többé átkos örvény
A gondolat s a tett között!
Érezzen föl a durva rög,
S az újjászületett világon
Ragyogva éljen minden álom
Az éj bilincsét összetörvén!

Tettekre szomjazom,
Világot átható igére.
Már lázas ajkamon
Dalok fakadnak ünnepére;
Keresztülzúg a lelkemen,
Izzó gyönyörjét érezem;
Csak jönne már a pillanat,
Átszellemítni, zord Anyag,
Nekem hatalmat adna végre!

Tettekre szomjazom.
Csak nyílna már a büszke pálya!
Merészen, szilajon
Vágtatnék a dicső tusába.
Szivemnek hadd omolna vére,
Csak hághatnék undok fejére,
Döfhetném át sötét szivét,
Kit a hazugság örve véd,
Ki gúnyt tetőz e szép világra!

Tettekre szomjazom.
Rohannék már a csatatérre!
Csak nyílna alkalom
A szívek bajnokversenyére!
Nem fog legyőzni nyers erő,
Delejáramként tör elő,
Mint egy hatalmas lángfolyam
Minden korláton átrohan
Szívem halhatatlan szenvedélye.

Tettekre szomjazom,
Dalombul még tettek születnek;
Lángokkal olthatom
Vad lángjait zajló szivemnek.
Születni látok nagy időket,
A szellem újra vakmerő lett,
A képzelet magasra csap,
A szív korlátlan és szabad,
Pusztuljon el a korcs, ki reszket!

Vágyak gyümölcse: tett,
Te vagy a férfi Ideálja.
Nem puszta képzelet
Dús életem napfényes álma.
Vértestet ölt kín és öröm,
A lét korlátit áttöröm,
Túl anyagon és túl időn
Örök mámorba széditőn
Zúg az itélet harsonája.

Eltörlöm a bűnök
Bánatteli poklát,
Szivembe e lángot
Az Istenek olták.

Földúlom a régi
Rozoga világot,
A baromi sárkány
Fejeire hágok.

Inába szakadtan
Hadd hulljon a porba
A vétek, az átok
A földre tiporva!

Hadd hulljon a porba
Minden körülöttem,
Sápadva, inogva,
Reszketve, törötten!

Legyőzöm az ádáz,
Az írigy erőket,
Kihívom a sorsot,
Nem rettegem őket.

Harapja a földet
A százkaru bálvány!
Feltűzöm az égre
Az eszmeszivárványt.

Feltűzöm az égre
A szellemi zászlót,
Bámulja az ellen
A messzeviláglót!

Beoltom a szívbe
A végtelen elvét,
És fölszabadítom
Az emberi elmét.

Koldulva kegyelmét
Ne lesse az égnek,
De nézzen erősen
Szemébe a vésznek!

És törjön előre,
Repüljön a napba,
Mindig sebesebben,
Mindig magasabbra!

Kitárom előtte
Az örök erőket,
Semmi se nyügözze
Az égbetörőket!

Fényt szórok a szívbe,
Az eszme világát;
Föltépem a sírok
Kételyteli zárát.

Leszállok a mélybe,
Pokolba leszállok,
Leviszem az üdvöt,
A pompavilágot.

Leszállok a szívbe,
A szív fenekére,
Ragyogjon a lángja,
Ömöljön a vére!

Ömöljön a vérem,
Emésszen a lángja!
Szenvednem is édes
E büszke tusába.

Ne bírja a földet
A szégyen, az átok!
Fölgyújtom a régi,
Rozoga világot.

Eltörlöm a bűnök
Bánatteli poklát,
Szivembe e lángot
Az Istenek olták.

Tudom, hogy eljön az a nap,
Mindennél szebb, hatalmasabb,
Nagy álmod, Ifjuság!
Ha azt a szót kimondom,
Ha a zászlót kibontom,
Elsápad a világ.

Tudom, hogy lesz még oly idő;
Melynek gyönyöre széditő,
Haragja fergeteg.
Berohanok a viadalba
És diadalról diadalra
Ragad majd engemet.

Tudom, hogy eljön az a nap,
Mely nékem is hatalmat ad
Majd a szivek fölött.
Járok biborlepelbe,
Magasztva s ünnepelve
Az emberek között.

Tudom, hogy a jövő enyém;
Ki csüggött kérész életén,
Csak az lesz puszta por.
A fellegekbe épül
Dicső nagy példaképül
A fájdalom-lobor.

Tudom, hogy eljön az a nap,
Midőn szabad leszek, szabad,
Ur önmagam felett.
A láthatár kitágul,
Alkotva, messze száguld
A szárnyas képzelet.

Ah, eljön, el, a szép idő!
Gyönyörje; üdve széditő,
Haragja fergeteg.
Berohanok a viadalba,
És diadalról diadalra
Ragad majd engemet.

Az ifju, szép tavaszt,
A pírban foganót,
Lángokba rohanót,
Az íratos mezőket,
Miket azúr tető fed;
Hol szeretet fakaszt
Lombot s virágot,
Hol még a kín is áldott:
Én visszahívom azt.

Ah, visszahívom őt,
A bájolót, dicsőt!
Hatalmas vágy emel
Keblén pihennem,
Ajkán lehelnem
Sugalmas szavakat,
És újraélnem,
Mit egykor általéltem,
A ragyogó tavaszt!

A kéjben születőt,
Sugárban feredőt,
A jót, a dúsat,
Ibolyakoszorúsat,
A balzsamot lehellőt:
- Öleltem én is azt! -
A fényt, a rózsát,
A titkos pásztorórát,
Hol minden perc maraszt.

Jövel, ó, ragyogó,
Álomba ringató,
Jer vissza, szép tavasz!
Húsvétja ez szivemnek,
Életgyönyörbe reszket,
Bár odakünn havaz.
Itt van, ó, érzem,
Belengi vérem
Az ifju, szép tavasz!

Csak tartsatok előmbe tükröt!
Habár tudom, nem hízeleg.
Szemlélve arcom dúlt vonásit,
Tüstént magamra ismerek.

Hisz annyi bánat átviharzott
E roncsolt, sápadt alakon,
A szenvedések, kínok árja
A durva életharcokon!

Nyomot hagyott rajt minden érzés
És foltot ejtett számtalan,
Mert szívem még a rossz iránt is
Fogékony volt határtalan.

A szenvedély sok mély barázdát
Vont napsütötte arcomon:
De azért napcsókolta főmet
Mégis emelten hordozom!

Hibáimon ti kapva kaptok,
S erényem föl nem éritek,
Midőn hibáztam, ott valátok,
S így magatokhoz méritek.

Közös mindenha tévedésünk,
De ami fölemel: enyém!
Mindenha egyetlen s magányos
Minden kiváló érzemény.

Közületek vajon ki látott
Erőm teljében fényleni?
És üdvözülve, koszorúsan
Ki hallott engem zengeni?

Ki látott járni pompafényben
A zúgó tengerek fölött?
Közületek ki látta lelkem,
Midőn a napba öltözött?

Ki látta színem változását,
Midőn a lélek elragadt?
Ez elcsigázott, gyönge testen
Ki látott nőni szárnyakat?

Ki látott engem tűzszekéren,
Mint a profétát egykoron?
Illést se látta minden ember,
Csak az, ki lélekben rokon.

Kő sebzi, tüske vérzi lábát,
Ki mindig fölfelé tekint;
És lábaim a földet érik,
Bár fejem az éterbe ring.

Előttetek nem szent a költő,
Csupán saruját nézitek,
Mert lelketek régen kiszáradt,
És szívetek sötét, hideg.

Azért láttok ti feketének
Mindent a fényes menny alatt,
Azért fagyos egész világtok,
Azért unott és lagymatag.

Hadd szántson szenvedély ekéje
Még több barázdát arcomon:
Sugárövezte, büszke főmet
Én mindig fönnen hordozom!

Itt állok én a lét magassán
Lelkem napfényes álmival;
Alattam sír a kárhozott szél,
Alattam tombol a vihar.

Alattam húzza lomha terhét
A légkör minden fellege,
Nyomor, kéj, munka zsong fülembe,
De csak mint elhaló rege.

Elsímul itt a kínvonaglás,
Mi lent ujjong, az itt nem él,
Nem hatol ide vad kiáltás,
S a bosszu keze föl nem ér.

Mi lent panasz, itt méla bongás,
A fájdalom, a kín zene,
A gyűlölet nem lát idáig,
Sem az irígység rőt szeme.

Élv és kacaj itt megszelídül,
Harmattá tisztul itt a könny,
Mi ottan kéj, itt fönnenérzés,
Nyugalom itt, mi ott közöny.

Mi ottan múló indulat volt,
Itt mélyehatlan szenvedély,
Mi ottan álom, tünde ábránd,
Itt mint való költészet él.

Lelkesül itt, mi ottan őrjöng,
Mély itten az, mi ott magas,
A mennybe visz, mi ottan örvény;
Itt fönn gyönyör, mi lenn vigasz.

Vér láza: itt a lét varázsa,
Dallam a tett és tett a vágy,
Az akarat: erő, s a szellem
Lehére kél egy új világ.

Itt állok én a lét magassán
Lelkem napfényes álmival;
Alattam sír a kárhozott szél,
Alattam tombol a vihar.

A köteléket összetéptem,
Amely az élethez füzött;
Tied leszek, tied egészen,
Legyek koldus és számüzött!

Felőlem nyílhatnak a rózsák,
Loboghatnak a csillagok,
Fényük hiába pazarolják,
Én már csak a tied vagyok!

Élveteg ajku szép leányok,
El nem csábíttok engemet,
S ti lobogó, szilaj talányok,
Ábrándos, mélytüzű szemek!

Hozzád, fönséges Istenasszony,
Sokáig voltam hűtelen,
Bocsáss meg, Múzsa, ne fakasszon
Haragra elmúlt életem!

A szép tavaszt a nyár tüzével,
Lángerejével pótolom,
Mint egy elátkozott királyfit,
Dicsőbb életre csókolom.

Életre csókolom a múltat,
Dalomra pezsdül és ragyog,
Fölemelem a porba hulltat,
A fájdalomban gazdagot.

És mit igértél, a jövendőt
Átérezem és megálmodom;
Az örök dicsőség derengő
Fényében fürdik homlokom.

Tied leszek, tied vagyok már,
Hatalmam, üdvöm, mindenem!
Dicsőbb a büszke csillagoknál,
És édesb, mint a szerelem!

Felőlem nyílhatnak a rózsák,
Loboghatnak a csillagok:
Fényük hiába pazarolják,
Örökre a tied vagyok!

                         Sorrow is knowledge

                                      BYRON: MANFRED I. 1.

Vétkeztél, ember? Jaj neked!
Jóvá többé nem teheted,
Örökre a fejedre lázad.
A Természet igaz biró,
Viseld el, mit reád kiró:
Nincsen bocsánat!

Hiába könny, hiába vér;
A rossz termékeny és pazér,
S nem törli el a bűnt a bánat
A vér megint csak vért kiált,
Ha elfogadtad, mit kinált:
Nincsen bocsánat!

Bajtársad engesztelheted,
Nem az örök Természetet,
Mert urad ő, nem léha társad.
Egy élet neki semmiség,
Hiába szolgáltatsz misét:
Nincsen bocsánat!

A Természet nem cinkosod,
A vért soha le nem mosod,
Viselje a csapást, ki támad!
Igazságos s kegyetlen ő,
Mert igaz és egyetlen ő:
Nincsen bocsánat!

Hiába vagy másokra bősz,
Te vagy, te vagy a felelős!
Bűn árnya jár mindenütt utánad.
Parázna volt és szapora
Mindenha Sátán tábora:
Nincsen bocsánat!

Büntessed, ostorozd magad,
Míg szíved ketté nem szakad,
S minden csöpp véred szét nem árad!
A fájdalom nagy tanitó:
Magad fölött légy te biró,
Ha nincs bocsánat.

Emeld föl vérző homlokod,
Ha nem lehet lerontanod,
Mely bosszuért kiált, a vádat!
Legyen az önvád emelőd,
Szentté a dac avassa őt,
Ha nincs bocsánat.

Hagyd omlani, mi összedőlt,
S a fájdalom lesz nevelőd,
Tudás forrása lesz a bánat.
A szenvedés nagy hatalom,
Új, bűvölő világba von,
Hol nincs bocsánat!

Még bánatodra büszke léssz,
Tenátkodat viselni kész,
S hogy meg nem ejte korcs alázat.
És áldod ama nagy birót,
Kinek örök törvénye szólt:
Nincsen bocsánat!

Légy tiszta, mint a hó és forró mint a tűz,
Mint Vénusz lángoló és mint Diána szűz;
Erős, miként a szirt, mint a galamb, szelíd;
Tudj és szeress és csak a szeretetbe higgy;
Csapongj s figyelj, légy óvatos, mégis merész,
Hitednek szárnyait kormányzza kétkedés,
S fakadjon eszményhitből minden kételyed,
Csalódás edzze, erősítse hitedet;
Vidám, mint a pacsirta, szorgos, mint a méh,
Szárnyad pillangóé, de szemed a sasé,
Napod unalmait izzítsa képzelet;
A földön járj, s az égbe ringasd fejedet;
Gyanakvó légy a rossz, bizalmas jó iránt,
Szív tengerén hajózz, de szabjon ész irányt;
Hajtóerőd az érzelem s kormányosod
A messzelátó, mindig éber öntudat;
Csak boldogítni és ne boldogulni vágyj,
És boldogságod lészen épp e tiszta vágy;
Áldozd fel önmagad, önzetlen-nemesen,
S kikért föláldozád, úr léssz a szíveken,
Úrnője léssz, kinek tekintetét leséd,
Lényed kiterjed, fényét messze hintve szét,
Egyéniséged megtagadva nemesül,
Körötted minden fölragyog s meglelkesül:
A szeretet hatalma áldott és szelíd,
Eltörli a világnak minden bűneit;
Szeresd a hont! - De hisz ezt mondanom se kell! -
Fokozd hát e szerelmet még magasbra fel!
Szeresd atyánkat és minket, testvéridet,
Szivünkbe önts reményt, gyulassz magas hitet:
Szeresd az embert! És csupán embert keress!
Az örök emberi lehet csupán nemes;
Szeresd a költőt! Ne tégy, mint a többiek,
Ne legyen a szived olyan sivár, rideg;
Szavában új, dicsőbb világot kelni láss:
A költészet vallás s a költő Messiás!
S ha mindezt megtevéd, ne félj te semmitől,
Ragyogva élsz tovább, bár minden összedől,
A nő tebenned Ideállá magasul,
Halandó volt előbb, most halhatatlanul!

Szakadjatok el, fájó kötelékek!
Nem tűrök magamon már semmi féket;
Bilincsek, láncok, hulljatok le menten!
Rajongva tárom karjaim feléd,
Ó, végtelen, fogadd öledbe lelkem!
Elégek, testem ízenként elég.

Oszoljatok szét, titkos sejtvilágok!
Enyészet! Jöjjön el oldó világod!
A vér e duzzadó erekben immár
Minden zsilipjét szétszakítni forr;
A vágy erősebb tenger kínaimnál,
Elvérzem, vérem csöppenként kifoly.

Te színvilág, omolj a semmiségbe!
Te álom-alkotmány, törj össze végre!
Szeretném már széttépni Mája fátylát,
Illúziója nékem semmiség,
Merész szemem e fátylon máris átlát...
Elégek, testem ízenként elég.

Foszolj szét, ködgomoly, árnyak biralma,
Mely élni tör, holott a szíve halva!
E hazug látszatot utálom én már,
Vesd ki ez üres gömböt sarkiból,
Jöjj, Szellem! Jöttödet rég várom én már...
Elvérzem, vérem csöppenként kifoly.

Ködképek, élet színes buboréki,
Elfúvlak, el fogtok mindnyájan égni!
Bilincsét szétszakítni ég e szellem,
Beléd fogok olvadni én, beléd,
Ó, Végtelen, fogadd öledbe lelkem!
Elégek, vérem lánglobogva ég!

Sivár gúny, zöldszemű irigység
Nem bánt többé s nem érdekel;
Az érdeklánc goromba fékét
Merész gyönyörrel téptem el.

Belátom, milyen dőreség volt
Kivánni, hogy a béna
S ónlábu légi táncba menjen
Vagy zengjen dalt a néma.

Megnyugszom benned. Változatlan,
Még egy könyűt morzsolva szét;
A zöldszemű, rút szörnyek ellen
Most egy talizmán bűve véd.
A sugár, mely égből aláhull,
Már nem vakít, nem éget;
Gyönyörrel szívom be a fényes,
Naptiszta, könnyü léget.

Nem bánt a csönd, nem bánt a lárma,
Rejtelmeid se, mély Magány!
Ne tudják soha meg, mi voltam,
Legyek nekik örök talány!
A fény örök forrása lelkem,
Önön lángomban égek;
Megvethetem - ó, milyen élv ez! -
E kapzsi, bárgyu népet.

A rágalom, a düh, a bosszú
Nekem csak játék, tréfaság;
Lelkemnek, e szabad világnak
Nem dúlja fel összhangzatát.
Lábam szilárd talajra ért már,
Szivembe szállt a béke,
Az örök Nap isteni arcát
Ringatja tiszta mélye.

Utálom a piac becsűsit,
Nem járok árnyékhír után,
Szivembe egy világot zárva
Osztatlan élek és magán.
A szeretet oltára lelkem,
Nem műhely ez, de szentély;
Oly misztikus, csodás a lángja,
Nekik örökre rejtély.

Kerüljetek, vásár bohóci,
Kaleidoszkóp-figurák,
Csillámai a tünde percnek,
Nem adva lételök urát!
Törvénytáblája én a Szellem
Hatalmas Istenének,
Állok parancsit átveendő
Hóreb-hegyén a létnek.

Élet mohói s létunottak,
Kisértet élv, szellemcsömör,
Én csak nevetlek, ó, beh jó, hogy
Bús árnyatok már nem gyötör!
Átfínomult e szervezet már,
Lehullanak a láncok,
Új szemmel, új érzékeimmel
Szabad hazámba látok.

A régi kapcsok bomladoznak,
A lélek immár égbe tör,
Bontakozik, mi rejtve munkált,
Ó, tiszta kéj, szabad gyönyör!
Tér és idő hullámin által
Ringatnak istenélvek;
Dobjátok a máglyára testem:
Égek, de el nem égek!

"Emlékezzél a halálra!"
Így morognak lamentálva
Zord barátok köszönésképp,
A szivükben vad sötétség.

Mást mondok én ma tinéktek:
Hogy nem értek soha véget!
Véssétek a sírkeresztre:
Emlékezzél az életre!

Mit meséltek a halálról,
Végezetbe nyugovásról?
Csere minden, nincs semmi vég,
Mit megöltök, új daccal ég.

Mit meséltek a halálról,
Lemondásról, megadásról?
Nincs enyészet, csak változás,
Örök válás, találkozás.

Mit sápogtok, érzelegtek!
Gyáva szív te, mitül reszketsz?
Szállj magadba szív betegje,
S emlékezzél az életre!

Emlékezzél rá, hogy élsz majd,
Ősi törzsed új galyat hajt,
És akarva, nem akarva
Lelked az a láng ragadja!

Az a láng, mely sosem pihen,
Földszínpadon, sír mélyiben
Egyre munkál és viharzik,
Víja a lét örök harcit.

Űzi, hajtja és ragadja
Csillagokról csillagokra,
Föl az égbe, le a mélybe,
Olthatatlan szomjjal égve.

Új szerzet, új fogadalom:
Nincs halál és nincs nyugalom!
Ezt rebegjük reggel, este:
Emlékezzél az életre!

Emlékezzél rá, hogy élned
Kell e roppant örök éltet,
Hogy másítlan s véghetetlen,
Szakadatlan s eredetlen!

Hogy Ahasvér minden ember,
Ki halni vágy s élni nem mer;
Azt nem lehet, ezt kénytelen:
Néki átok a végtelen!

A föld és a nap kihűlhet,
De te meg nem semmisűlhetsz;
Mint mennydörgés hangját hallod:
Az életet kell akarnod!

Új tanítvány, új szövetség:
Nincs halál és nincs betegség!
Fönncsapongva vagy leverve,
Emlékezzél az életre!

Emlékezzél rá, hogy élni
Nem annyit tesz, mint henyélni!
Szomju kín, ha nem töltöd bé,
Ha betöltöd, üdv örökké.

Üdv a nagyra és szabadra,
Aki szolga, szégyen arra;
Átok, áldás egy gomolyba,
Összecsapva, szertefolyva.

Tragédia, epopeia:
Mérhetetlen magas célja;
Gyászének vagy hallelúja:
Óriási kéje, búja.

Új élet, új forradalom
Hirdetője lett a dalom:
Lelkesedve vagy remegve,
Emlékezzél az életre!

Emlékezzél rá, hogy élő
Vagy, és ittál már vizéből
Az örök nagy Szeretetnek,
Hogy nincsen vég s nincsen kezdet!

Hogy váltig élj, kell meghalnod,
És nem lehet nem akarnod;
S a tagadás ősszelleme
Alkot, midőn csak döntene.

Körbe forog s mégis halad,
Mindig nagyobb és szabadabb,
Elevenebb, bensőbb, mélyebb
Lesz maga az örökélet.

Élet az én hitvallásom;
Mind mélyebbre, beljebb ásom.
Végtelen szép álmot szőnek
Hatványai az időnek.

Ki van mondva az itélet:
Égtek, soha el nem égtek!
Véssétek a sírkeresztre:
Emlékezzél az életre!

Ha majd a hír szárnyára vesz,
És rózsát szór a nép elém,
Nevem dicső, magasztva lesz,
Csodálva és rettegve én:

Ha majd hizelg, ki most lenéz,
Bókokba fojt, ki most lehord,
Meglát a vak, finyás becéz,
És fölemel, ki rám tiport:

Tenyéren hord munkás, nagyúr,
Még a süket is rám figyel,
S kegyelve lesz a trubadúr,
Kit a tömeg most nem szivel:

Ha majd ledér divat, szeszély
Fölkapja még szűz nevemet,
A Közli-had belőlem él,
Szaglász, birál, nyomon követ:

Foltot keres az életész
És kisüti: ember valék;
Bölcsen kavar a sok vegyész
Bókmézbe dühsajtolt epét:

Harag lehűl, a gáncs megül,
A vállára vesz a vak tömeg,
Verseimet ha könyv nekül
Szavalja majd ifjú s öreg:

A honfitárs s a honleány
Értem rajong és lelkesül
(Talány leszek nekik, talány,
Kezükbe csak ruhám kerül!):

Benépesül az ősmagány,
Minden kacag, pezsg, duzzadoz;
Megérhetém s megláthatám,
Hogy a közöny-jég olvadoz:

Megérhetem a diadalt,
Mit - vérdijon - a vágy igért,
Megláthatom, miért sohajt
E szomju szív, a büszke célt:

Előmbe lép az őssetét,
A titkos árny, a néma rém;
Nem érzek mást, csak megvetést,
És arcomat elrejtem én.

Elfordulok. Undor fog el
A tetszészaj, taps hallatán:
Nem erre tört a tűz kebel
Az ifjuság szép hajnalán!

Nem ez, mit az ifjonti Vágy
A Lét fehér lapjára sző.
Az Ideált ringatva jár
Előtte a dicső Jövő.

A Képzelet más képeket
Teremt, betöltve tért, időt;
S mit óriás vásznára fest,
Magasztosabb, nagyobb, dicsőbb.

Nem itt, nem itt, följebb a cél,
Melyért a láng ifjú hevült!
Ez volna hát, ez hát a bér,
Miért vérzett és lelkesült?!

Magasbra tör, mélyebbre ás,
Kit démona művekre bír,
Miket nem érhet hervadás,
Nem dobhat éh torkába sír.

Ez hát a cél! Milyen sekély,
Mily gúnyos és mily nyomorult!
Ki gyűlölt és kit megvetél,
Fejedre az tűz koszorút.

Övezne fény: szivem setét,
S belőle mély panasz fakad:
Eltörpül itt, mi nagy, mi szép,
Nem látok én, csak árnyakat.

Ó, váz világ, torzgyűjtemény,
Nekem gyülölt és idegen!
A koszoru is oly kemény,
Ólomnehéz a fejemen.

Belátom ím, hogy semmi mind,
Mit szenvedék s mit művelék;
Az eszmekéjt, az égi kínt
Elnyelte mind a puszta lég.

Terméketlen talajra hullt
A dús vetés, az égi mag;
Szegény vagyok és nyomorult,
A föld röge is boldogabb.

Gyűlöljetek, mint egykoron,
S tapossatok meg engemet!
Nem jött el még az én korom:
A Szabadság s a Szeretet.

Nem jött el még az én időm,
Még rab a szív, koldus az ész,
Fülembe zúg még rémitőn
Az ős sirám, átokverés.

Még zúgja mind vad átkait
A gyűlölet s a butaság,
A szolgaság uralkodik,
Kietlen még e szép világ. -

- Ily szóba tör a hír fia,
Szomját a hír nem oltja el.
Egyetlen kéj lesz sírnia,
Egy könny, miért még esdekel.

Magányba fut s e koszorút
Eldobja és megrendül ő;
Homlokáról a mély borút
Nem mossa el a fényeső.

Az elveszett s meglelt magány
Lesz újra az ő otthona;
A dicsőség magaslatán
Ő árva, bús és mostoha. -

Ha majd a hír szárnyára vesz:
Előmbe lép a néma rém;
Nevem dicső, magasztva lesz:
Boldogtalan s magányos én.

Lesz még egyszer kikelet,
Diadalnak büszke napja!
Látni fogtok engemet
Lángszekéren fölragadva.

Ünnep lesz a Természetben,
Az örök Nap fog ragyogni,
És a légben szél se rebben,
Nem fog a vész háborogni.

Égen felhő nem fog úszni,
Tiszta lesz a nagy Világszem;
Ámde még se fog szomjúzni
A mezőkön egy virág sem.

Fényhaboknak óceánján
Büszke gályák ringatóznak,
S a halandók égbe látván
Gyönyörökben haldokolnak.

Senki nem lesz bús, beteg,
Megtörik a bűn hatalma;
Szabadság ül ünnepet
Mindeneket fölragadva.

Szent hitére akit térít,
Üdvözülni fog az ember;
Föl a napba, föl az égig
Árad a szív, mint a tenger.

Hatványozni végtelenre
Csak az üdvöt s kéjt lehet majd;
Duzzad a szív ősi kedve,
Tettvirágot szeretet hajt.

Ég a Földdel összeolvad,
Átszellemül a Természet,
Föltámadnak mind a holtak:
Ez lesz, ez lesz az Itélet!

Ifju szivembe süt íme megint
Nyár heve, napja, a mennyei tűz!
Szemem az isteni szembe tekint,
Rajzik a lét, pazar álmokat űz.

Fúr a pacsirta utat a mennybe,
Zengve cikázik az égi madár;
Rózsasziromban dőzsöl a lepke,
Ragyog az Ég szeme, hull a sugár.

Nyüzsög a földszín, zümmög a légalj,
Pompa mezébe öltöz a föld;
Terhe alatt remeg, inog a friss gally,
Nyit a virág, az állat üvölt.

Párzik az állat, az élet ujong,
Az örök, az ősorgia foly;
Habzik az ősdüh, ujulva zsibong,
Kavarog a kacaj és a sikoly.

Ünnepel, égig csap föl az ösztön,
Vérbe fut a szem, az ajk eleped.
Nemzeni tör mind s élni örökkön,
Megkap a vágy most mindeneket.

A Szerelemnek ünnepe van ma;
Pánnak a párja Afrodite.
Élnek az Istenek! És soha halva
Nem lesz az ember ősi hite.

Isteni vágyak kelnek a Földből
Nemzeni, szülni új fiakat,
Újrateremtni, ami öröktől
Fogva hatalmas, játszi, szabad.

S kelnek iromba ördögi vágyak,
Fényre kerül, mi ferde, fura;
Szörnyet a mélység öblei hánynak,
S kiki magának célja, ura.

Csillog a szenny is, boldog a sár is,
Dicsbe borít a Nap aljat, eget,
- Fényben a torz is oly ideális! -
Élvbe fulaszt ma mindeneket.

Cifra, bohókás rongyban az Ínség
Tetszeleg és hivalgva repes;
Hiszen elébe szórja, ma kincsét
Isten, a máskor rettenetes.

Szíve sötét bár, csalfa lepelbe
Látja a balga önönnyomorát,
Kéjeleg abban, ami lehetne,
Issza az álmok légi borát.

Ámde a lények ezrei érzik,
Hogy örök harcban a léttel a lét,
És a teremtés mély sebe vérzik,
Ősi sirámtól reszket a lég.

Vak Szerelem te! Kába hevedtől
Hogy buzog, árad a Földbül a vér!
Mert örök átok, hogy szeretetből
Ölni, teremtni szintaz a kéj.

Értelek, ó, Nyár! Fényes, örök lény;
Hasztalan éltet büszke napod,
Hogyha alattunk tátog az örvény:
Mélyibe látok - s fölkacagok.

Az élet olyan gyönyörű!
Minden teremtmény él, örül
A roppant ég alatt;
Kikel a pondró, fény a rózsán
S a Napnak kéjleányi csókján
Fölragyog a salak.

A rétet harmat öntözi,
Földet arannyal ötvözi
Az égaranymives;
Aranyszálakból a világra,
A bűnre, cédaságra
Virágokat himez.

Virágok kelyhe kihasad,
Csobogva fut a kis patak,
Hátán milljó sugár;
Fut zengve légi pályát,
Picinke szíve vágyát
Betölti a madár.

Mindenki él, örül, szeret,
Nyüzsg, habzik, rajzik és nevet,
Csillog, zsibong, repül;
S ahol mindenki vídám,
Egy van ki halni kíván:
Én sírok egyedül.

Csak én vagyok a szomorú,
Homlokomon örök ború
És méla gyász borong;
Mikéntha temetnének,
Szivembe gyászzenének
Mély áriája zsong.

Az üdvnek végtelen hia,
Élet! Te mély tragédia,
Érezlek át meg át.
Kisérnek örök árnyak,
Szemem a céda nyárnak
Sötét szivébe lát.

Csak engem üld a gondolat,
Mert látom igaz arcodat
A szép álarc mögött.
Csalárd és törpe minden
Elmélyedt szemeimben,
Mulékony, vak, törött.

Hiába vón szépítenem,
Többé föl nem építhetem,
Mi egyszer összedőlt!
Lehullott róla Mája
Bűvös, csalóka fátyla,
Nem nyújthat több gyönyört.

És váltig sír az ősi bú:
Az ember sorsa szomorú,
S nem fordít végzetén
A mennynek minden üdve,
Mert homlokára sütve
E pár betű: nincsen remény!

Valami bűv, mámoros álom
Reszket a lények méla szemén,
Remeg a légben, rezg a füszálon,
Surran a földnek tarka szinén.

Honnan e mámor? Honnan ez álom?
Szív hova száll? Virág mire nyit?
Egy-e a Szépség és az Igazság?
Égbül a földre vezet-e hid?

Valami pajzán, csintalan inger
Játszik a szűz szempilla alatt,
Rózsaszemérmet ragad a tenger,
Zajlik a vér a hószin alatt.

Honnan e kellem? Honnan e bűbáj?
Csókba, gyönyörbe mért ful az éj?
Céltalan üdvre mért tör a semmi?
Hol van az okfő s hol van a cél?

Valami titkos, édes igézet
Hint a szivekbe mákonyi kéjt,
Küld a virágok kelyhibe mézet,
Lányok ölébe csalfa legény.

Minek e játék? Minek e tréfa?
Pajkos örömre mért jön a bú?
Minek e csalfa, balga bujósdi?
Mért hull a porba a szűz koszorú?

Valami csodás, végtelen érzés
Suttog az erdők ága-bogán,
Tűzre fokozza őshegyek ércét,
Zúg a világok fürge sokán,

Mért dul a tűz? Mit suttog a szellő?
Honnan e lánghév? Honnan e láz?
Hol van a mélye? Hol van a nyitja?
Más-e a lényeg, más-e a máz?

Valami őrült, féktelen áram
Vágtat a síkon, a bérceken át,
Törtet a tarlón, csörtet a sűrűn,
Harsonahangon zúgva dalát.

Vajj hova száguld? Ó, van-e lelke?
Érez-e, s vajj mit érez a vész?
Ó, van-e, kérdem, szív a viharban?
És van-e szellem? És van-e ész?

Hova siettek, hova rohantok
Szertelen, ádáz, büszke erők?
Révbe se köttök, partra se juttok,
Nem ad az ég, sem a föld pihenőt.

Ó, van-e lényeg? Fölszin-e minden?
Mélyibe nem hat emberi szem.
Jaj, beh magányos! Jaj, beh talányos!
Átok uralg-e mindeneken?

Végtelen örvény, nyílj meg előttem!
Állj! Ki vagy? Szólj hát, vad rohanat!
Vessetek lobbot szellemi szférák,
Esdeni hallván hő szavamat!

Isten az égben, ördög a mélyben,
Válaszod esdem, követelem!
Eleget láttam, eleget éltem,
Gúnyt minek űz e játszma velem?

Céltalan célra, úttalan úton,
Járjak-e mindig álmatagon?
És az egészről, e csodalétről
Végre lemondjak hullatagon?

Céltalan élet munkanyügében
Elpazaroljam ifju erőm?
Túlnani látás dőre fejében
Hulljak-e sírba majd epedőn?

Vagy csak a részlet nyitva előttünk?
Csukva örökre az isteni telj?
Vagy maga félszeg tán a teremtés?
Teljesen értőn sohse felel?

Büszke hatalmak! Szóba se állnak,
Tova sietnek mind hidegen.
Ó, mi talányos! Vajmi magányos!
Érzem, ah, érzem, mind idegen.

Még tűz hevit engem, az égi, a régi,
Még most is a nyarat énekelem,
De szívem a zord telek átkait érzi,
Ó, jaj nekem!

Nyárnak tüze, bája, az illat, a pompa
Még játszik enyelgve, kacagva velem,
Csak lelkem öröme sülyedt a romokba,
Ó, jaj nekem!

Fáj most is a szívem az égi talányra,
De átok uralg az életemen,
A napot imádom, eléget a lángja,
Ó, jaj nekem!

Elbűvöl az ég ragyogó szüzi titka,
S fölvetni szemem rá mégse merem,
Szivembe hatott be a nap tüzi gyilka,
Ó, jaj nekem!

Elbájol a láng, az erő, a dicsőség,
Elperzseli szívemet a szerelem,
De véres iszonyt fed e fényteli bőség,
Ó, jaj nekem!

Ah, vér van a napban, a büszke tetőkön
Árad patakokban a vér sebesen,
Envérem ömölt ki a légi mezőkön,
Ó, jaj nekem!

Lemenőben a nap, e vérpiros alkony;
Az üdvöt, a lángot eltemetem,
Szivembe lopódzik az éjszaka halkan...
Ó, jaj nekem!

                  Az a nagy bú, amely téged
                 Vádol örök, nagy természet;
                 Mely kiégett szivvel kérdi:
                 Mért születni, minek élni?...

                                  VAJDA JÁNOS

                        I.

Tátongó, mély sebbel szivemben
Jártam a zengő, dús ligetben,
Mint méla árny a sugarak között,
Mint ki menyegzőn gyászba öltözött.

Azúr menny részvevőn borult rám,
Csókdosta arcom égi hullám,
Megsimogattak lombok, sugarak,
De szívemből csak folyt a vérpatak.

És én csak halni, halni vágytam
A fényhabos, virágos ágyban;
Itt, hol a kéj, a létöröm honol,
A szívem lassan, búsan haldokol.

Fölnyitá szép ajkát a rózsa:
Mi bánt, ó, álmok álmodója?
Emelt fejét himbálta a topoly:
Magányos lélek, min gondolkodol?

Az életár hiába zsongott,
Szivembe néma bú borongott.
S ábrándosan suttogva szólt a hárs:
Mondd, min tünődöl váltig, méla társ?

Szomorufűz velem szomorgott:
Mikor vetjük le már a gondot?
Gyönyörre vár száz izzó kéjkehely,
Szegény költő te, min töprenkedel?

Vigaszszó kelt minden bokorban:
Reméld az üdvöt, higgy a jóban!
Itt, hol a fény, a boldogság honol,
Hogyan lehet az emberszív pokol?

Napsugarak szóltak remegve:
Megvett-e a halál hidegje?
Nézd, itt minden csak hőt, lángot lehel!
Sötét ember! Miben kételkedel?

De én csak halni, halni vágytam
A fényhabos, virágos ágyban;
Ott, hol a kéj, a boldogság honolt,
A szívem lassan, búsan haldokolt.

                        II.

Megvette a szívemet a bánat,
Hova lett ó, büszke nyár, bübájad?
Hova lett a régi boldog álom?
Eltűnt, eltűnt, sehol nem találom.

Hova lett a fény, a láng, az illat?
A sötétség lelke lelkemig hat.
Szomorság fogta meg a szívem,
Könnyek úsznak a mosolygó színen,

Már hiába bókolnak a lombok,
Nem érzek mást, csak az ősi gondot,
A teremtés ősi gondját érzem
S örök gyászban foly magányos éltem.

Hova lett a bűvöd-bájod, élet?
Természetből hova lett a lélek?
Tovaröppent az örömnek lelke,
Ami szép volt, él, de megdermedve.

Elátkozva, elbüvölve látom,
Ami egykor szép volt a világon...
Fényes tőr a sugár, könny a harmat
És e szép föld csak rabszolga-gyarmat.

Hova lett az élet szent varázsa?
Ember, állat meg van babonázva.
Hit azúrja s a reménység zöldje
Soha vissza nem tér már a földre?

Az örök nap nem hullt le az égrül,
Körülöttem mégis elsötétül,
Sírva járom be a dús vidéket,
Fényes nappal szomorú kisértet.

Mintha csak a temetőben járnék,
Fut nyomomba hosszu, rémes árnyék,
Körülöttem lidérctüzek égnek,
Az enyészet kohójában égek.

Égessetek ízzé-porrá, engem,
Hadd sirassam, sírván, hogy születtem,
Vegyétek le vállamról az átkot,
Aki megöl, legyen keze áldott!

Vágyom a bűvös kéjhalálra!
Álom borul a méla tájra,
Atyám, a Nap szemem befogja,
Isteni gyásztűz
Halóra, rám tűz
Velem lobogva, haldokolva.

Ajkamon ég még búcsucsókja,
Homlokomat dicskörbe vonja
Az örök Fény, a nagy Világúr.
A Végtelennek
Vizei zengnek,
S kilép a lelkem önmagábul.

A végsugár hunyó szememben,
S a búcsuszó ajkamra lebben,
Rokon Sugár, téged köszöntve!
Szídd föl a lelkem,
Olvassz föl engem
Magadba végkép, mindörökre!

Úgy, úgy, Atyám, égess, temess el
Fényittas, vakmerő szivemmel!
Vad mostohám szomjazza vérem.
Nem, nem anyám volt,
Vesztemre számolt,
A Földtől lelkem visszakérem.

Öngyermekidre unton éhes,
Tőled megválnom, ó, mi kéjes,
Te zsarnok Föld, kőszivü asszony!
Szétdarabolhatsz,
Mélységbe dobhatsz:
A Napba néz még ott is arcom.

Legmélyebb sírod börtönében
Lázongni fog s forrongni vérem,
És túllobogni szűk határit:
A Napba törve
Magasabb körbe
Repülni, fönnen élni áhít!

Dús parkba léptem. Puha pázsit
Könnyűvé tette minden léptemet.
Együtt van itt, mit a szem áhit,
Mit szőttek isten- és emberkezek.
Szín- s illatorgona fogad lépten-nyomon,
S élvvágyam megpihen a boldog szirmokon,
Sóvár szemem betelik ennyi kéjjel,
S harmattá permetez égő tekintetem;
Láz elmém már-már kételkedni szégyell,
S megül a vész viharló szívemen.
Eloltja szomjam s kéjálomba kábit
A bűvös kép s a ragyogó keret.
Ifjú szivembe ifju hit sugárzik,
Nem üldöznek gúnyos tekintetek.
Itt fürtös lugasok csöndjébe járok,
Ott rózsa-erdők, gyönyörű körágyak,
Hatalmas kaktuszok bizarr csodája,
S az áloé, a kert dicső királya;
Majd színpazar, groteszk csoportok...
És én tovább, mindig tovább bolyongok.
Az ibolyák szerényen, rejtve nyílnak,
De kis szivükből messze száll az illat.
Kitárják keblöket a büszke liljomok:
Báj és szemérem két különböző dolog.
- Ó, öntudatlan, szűzi meztelenség!
A szerelemnek édes, tiszta szervét,
Míg a sejtelmes létbe olvad át,
Szégyen nekül láttatja a virág.
Ó, bűvös összhang, fénypazar homály,
Mit nem zavar kétség, amit sivár,
Zord bölcseség még föl nem dúlhatott -
Sátáni agyban született tanok! -
Agyam megittasult e bűbáj-tömkelegbe,
És csak haladtam mind tovább, tovább,
Beljebb, beljebb a szépség-rengetegbe,
Mind, mind magamba szíván kéjelegve
E virág-egyetemnek illatát.
S gyönyörtől ittasodva fölkiálték:
Örüljetek, Fény s Illat gyermeki!
Mely titeket szült, boldog volt az ágyék,
Rebegjetek örök hálát neki!
Mondám, s megint tovább haladtam,
Szíván a szépség részegítő illatát,
S egy sötét hang szólalt meg ím alattam,
Sosem felejtem rémes szózatát:
Vak álmodó, nem hallod a sirámot,
Mely mindenünnen folyvást fölszakad?
Nem látod-e, hogy milyen szörnyü bánat
Van a mosolygó, fényes szín alatt?
Nem érzed át a névtelen bút, mely emészti
Az egész nagy természetet?
Nem tudsz a szín mélyére nézni?
Nem látod-e, hogy itt minden beteg?
Nem az, minek látszik, itt semmi se:
Csak nézni szép, borzasztó lennie!

Jaj, beh szép ősz! Búból fakadt a kéje;
A halálnak halhatatlan zenéje.
Összeillünk már mi ketten,
Tudja Isten, megszerettem
Én az őszt!

Lelkemet is megtörte a búbánat,
Halni tudnék, haló sugár, utánad!
Sötétedik az életem,
Gyönyörűség volna nekem
Meghalni.

Jaj, beh szép ősz! Fájdalomból a kéje,
Így foganik a nappal is az éjbe;
Egy a másba szinte áthal,
Öreg éjből ifju hajnal
Születik.

Lelkemet is átlehelni akarnám,
Illatozón, mint a virág, kiadnám,
Kilehelném a világba
S rálehelném homlokára
Lángomat.

Úgy sírhatnék ma halálos kedvembe!
Ha most keblem hirtelen megrepedne,
S vérlelke, mely úgy fáj neki,
Szakadna ki, áradna ki
Belőle!

Érzelmeim, mint lángtenger, merészen
Elborítnák a világot egészen!
Magamat meg belevetném,
Eltemetném, elfeledném
Örökre!

Vércsepp a hómezőn,
Virág a sírokon,
Kéj csók a temetőn,
Sugár a romokon,
Egy rózsaszál, mely egy halott
Szájából nyert táplálatot,
Napfényben édelgő mocsár:
Az élet kéje ebbül áll.

Mint egy kacér mosoly,
Mely szép ajkon lebeg,
Holott a szív pokol,
S a lélek, az beteg;
Az életkéj is így terem:
Tenyészet az enyészeten,
Hagymázos álmok tűzlehe,
A rothadás költészete.

Egy önfeledt kacaj
A kíntenger fölött,
Virágos ravatal,
Termékeny, buja rög,
Halálra ítélt ajakán
Részegülő örömleány,
Ujjongás a tetemeken:
Nem több az élet kéje, nem.

Elődeink porán
Épített palota,
Fájdalmak asztalán
Terített lakoma,
Őrjöngő, vad halotti tor,
Vértalajon emelt lobor,
Bakkhánsi tánc a sír fölött:
Ó, lét, ebből áll gyönyöröd.

A szenvedés vizén
Támadt sugártörés,
Testvéreink szivén
Kisarjadzó vetés,
Halónak nyújtott hűsitő,
Halálos kedvre pezsditő
Ital a véres harc előtt:
Ez az a kéj, és semmi több.

Kedveseink szivét
Általverő gyilok,
Egy gúnyos semmiség,
Mely szúrni, ölni fog,
Haltestü, szívtelen szirén,
Enyelgő ördög, játszi rém,
Vámpír, mely szíja véredet:
Ím, ez az összes élvezet!

Véröntözött virány,
Szív s elme hábora,
Egy dőzsölő zsivány
Kegyetlen mámora,
Egy ittas dajna éneke,
Egy szatír élvsovár szeme,
Hollósereg, mely dögre száll:
Az élet kéje ebbül áll.

Kolossz a szétfolyó,
Állhatlan tengeren,
Kormánytalan hajó
A levegő-egen,
Homokba írott mély sorok,
Az esztelenbe fúlt okok,
A gondolat, mely űrbe vesz:
A földi élet képe ez.

A semmi, mely teremt,
Egy lázongó parány,
Zenére szomju csend,
Magányt üző magány,
Pusztában elhangzó szavak,
Világtalan vezette vak,
Az űr, mely alakot keres:
A földi élet tükre ez.

Agyagból ideál,
Pontokból egy világ,
Fényszomjazó homály,
Kiáltó némaság,
Orkánra bízott bölcs igék,
Meglelkesűlő semmiség,
Romlás, mely alkotást mimel:
Az élet ez, rejtelmivel.

Virány a vérmezőn,
Sírkertek illata,
A kéj, mely rejtve nősz,
Virul, mert rothada,
Sziklára hulló eszmemag,
Nap, mely diccsel körít sarat,
Fénykéve a sírdombokon,
Zsarnok kedv szolga csontokon:

Keresztre feszitett
Eszményi küzdelem,
Féreggé szűkitett
Isteni végtelen,
Mélységbe omló fénybetűk,
Ihletre gyúló síri tűz,
Babér a mártírhomlokon:
Élet! Tevéled oly rokon.

S a harc, mely céltalan,
A vér, mely vért kiván,
Nagyság, mely hontalan
Az ember házinál,
A sárba öntött istenarc,
Az ősi harc, örök kudarc,
A teremtés, mely zűrbe vesz:
A földi élet átka ez.

Remény, mely végtelen,
Halhatlan eszmehit,
Mely bukva szüntelen
Csak új erőt merít
A vértől szentelt hantokon,
És zászlaját az ormokon
Kitűzi, bár mélységbe vesz:
Az örök élet titka ez.

Nem puszta múló hangulat,
Mivel az én lelkem mulat.

Nem vértünet, szálló veszély,
De mélyehatlan szenvedély.

Mert örömem az ősi kedv;
Örökké forr, kering e nedv.

Vágyam az az ősrégi szomj
És búm a megkövült iszony.

Haragom a villámos ég:
Bár minden összeomlanék!

Panaszom az örök sirám:
Mért élek, mért fogantatám!

Bánatom a föld bánata,
Hogy rajta élet támada.

És én vagyok a Szfinx maga,
Száz öltő meg nem oldhata.

Ha álmodom: isten vagyok;
Az örök nap bennem ragyog...

De amidőn gondolkozom:
Csak rom vagyok, bús, puszta rom.

Világbölcs! Fényes, fönti szellem! Üdvözöllek.
Ó, hogy szomjam te nagy szivedből olthatom!
Mélyítő mélyein a nagy világtükörnek
Jártál te, mester! S én követlek szabadon.
Bár az "örök világszem" megtörött szemedben,
Elméd a titkok szívéig hatolt.
Költő s tudós! Lant volt a próza láz kezedben,
A bölcselem meg égi líra volt.

Világbölcs! Értelek, csodállak és szeretlek.
Átérzem, mitől a szíved vérezett;
A mély iszonytól szívem minden izma reszket,
Mely általjárta s megdöbbenté szívedet.
A létiszony, a nagy talány; a vérkövesztő,
Embervelőre éhes síri rém
Már engem is gyötört; véreztem én is metsző
S kővé meredtem zord tekintetén.

Igazság volt csupán szived izzó szerelme,
S nem kereséd, világos-e az vagy sötét.
Sötét igazság hirdetője, fényes elme,
Ki Mája fátyolát előttünk felfödéd!
Mily zordon és komor tan! Mégis mily világos!
E gyászos tanban mennyi a vigasz!
Kegyetlen bár az istennő, akit imádasz:
Igaz, tehát szép - és szép, mert igaz.

Ó, mert e lét a vak, a bősz vágyak biralma;
Föltépni mélyeit kegyetlen gyönyöröd.
És mintha csak kerubok tűzlelke ragadna,
A kígyó pikkelyes bűntestét széttöröd;
S az édenből haragban égő pallosoddal
Kiűzöd az embert, mert elbukott;
De mégse tiltod el, hogy visszanézve loppal
Az ősi szépet ott keresse, ott.

Avagy nem tárod-e föl az Eszmék világát,
Az örök-szép hazát, a fájdalomtalant,
A gondolat gyönyörét, szűzi tisztaságát,
Hol nincs jövő, se múlt, nincs fönt és nincs alant?
Az örök most s az örök itt az úr örökké,
A bölcs teremtő s a költő király;
Hol végtelen korokká s végtelen körökké
Magasodik, mit perc és hely kinál.

S mutatsz egy más, egy öntelen, egy szent világot,
Az örök-jó honát, a szenvedéstelent.
S bár mély a seb, mint Szanzara szívünkbe vágott,
Nirvána vár reánk, az édes, tiszta csend.
Ahol nem gond a gondolat, nem ér az érzet,
Nem bűn a bűn, nem fáj a fájdalom;
A semmi az, mert nincsen róla földi képzet,
Mert ellenképe az, mi itt vagyon.

Dicsőült szellem! Ott lebegsz te már honodban,
Csak az mienk, mit ránk hagyott könyved beszél;
De szíved itt dobog és szívünk véle dobban,
Tanuljuk, mit tudál; sejtjük, mit érezél.
S bár démonunk más utat törni készte minket,
Dicső előkép! Ihlesd homlokunk!
Az a cél int nekünk, mi egykor néked intett:
A célnál ott leszünk! Találkozunk!

               I.

Szállonganak a hópihék:
Úgy fáj e szív, úgy fáj e lét!

Minden fagyos, ah, jéghideg;
Egész testemben reszketek.

Ó, mondhatatlan fájdalom!
A Föld egy roppant sírhalom.

Alatta minden megfagyott,
Csupán az én szivem dobog.

Az órjás sírhalom alatt
Órjás szivem majd meghasad.

Úgy tombol a kín szívemen,
A Föld fájdalmát érezem.

Az Ég egy roppant kriptabolt:
Érzem, mi lesz, mi van s mi volt.

A Múlt halott, és a Jövő
Egy végtelen nagy temető.

Sivár, gonosz és fénytelen,
Mindenkép semmis a Jelen.

Nincsen remény, eltűnt a hit,
Holt vagy haldokló minden itt.

Szivem! Te sorsod is halál;
Felejtsd, hogy egykoron valál!

Hiába volnál büszke, nagy,
Ha semmivé léssz, semmi vagy -

És elenyész a semmiben
Végső vonaglásod, szivem!

               II.

Erdő, mező dermedten áll;
Azt súgja minden, hogy: halál.

Mély búba tör a téli szél:
Sirasd meg ember, hogy levél!

Lélek beléd csak halni jár,
Bánd meg ezerszer, hogy valál!

Álmot temet a hópehely:
Reszkesd a titkot, hogy leszel!

S egy hang szivedhez odafagy:
Dermedj meg attól, ami vagy!

               III.

Azt mondják, hogy fehér a hó,
- Hiszen a látszat oly csaló! -

Csak én tudom, hogy fekete
Szálakból szőve szövete.

Az ártatlan, szép szín alatt
Látom a sötét pontokat.

E pontok mint központ körül
Sok játszi test jegőcösül.

A zord, üres, sötét szemek
Felém baljósan intenek.

Megannyi mérhetlen atom;
A sírból jő s a sírba von.

E gyászatomok démonok,
Szemök oly rémesen forog.

Üregszemökkel látnak ők,
És hímezik a szemfödőt.

A csillogó, roppant lepelt
Rám teszik, ha időm letelt.

Ne még, ne még! Ó, várjatok,
Boldogtalan paránynapok!

Ha majd a szörnyű óra jön,
Átlépek a bűvös körön;

Fény nem ijeszt, sem a setét,
Lelkem veletek frigyre lép;

Együtt bolyongunk végtelen,
Csodálatos nagy téreken,

S nézzük egy örök élten át
Az élet- és haláltusát:

Nem rémít démonszemetek,
Mert én is pont, atom leszek.

Amért van békés otthonom,
Ne mondj boldognak engem!
Felhők borítják homlokom,
Mély gyász borong szivemben

Köröttem boldog kedvesim:
De vannak elhagyottak;
A hideg éjben gyermekim
Künn fáznak, künn zokognak.

Fagyos szárnyával élesen
Megcsap az ősi szégyen:
Járnak magán, testvértelen,
Testvéreim az éjben.

Mit ér, ha boldog hajlokom
Betöltve puha kéjjel,
Ha szívem nem szakíthatom
Milljó darabra széjjel!

Mit ér, ha itten csönd honol
S beleng az égi béke,
Ha künn a poklok vésze forr,
Öröklött bűnök mérge?

Ott kívül minden reng, remeg,
És rajta nincs hatalmam.
- Megállhat-e, ó, Istenek,
E fészek ily viharban? -

De nem e fészket féltem én,
Nem csupán e családot;
Boldoggá tenni vágyom én
S ölelni a világot:

A boldogságot gyűlölöm,
Mely megbuvik magába,
Melyből a főrész nem ömöl
A nagy embercsaládba.

A boldogságot megvetem,
Mely egy kicsinke koncon
Lapulva rágcsál kéjesen,
- Pákosztos eb a csonton.

Míg lesz egy, ki nyomorban él,
Nem lehet senki boldog;
Rossz szív, mely önmagába fér,
Az önzők mind bolondok.

Boldognak mondasz? Ó, ne mondj
Addig boldognak engem,
Míg emberszív fájdalmat ont,
Könny ég emberszemekben!

Tudnám csak, hogy megváltanám
Véreimet a vérrel,
Magamat szétszakítanám
Milljó darabra kéjjel!

De addig csak hadd hordozom
A zordon gyászt, az átkot,
Hogy boldogítani nem tudom
A nagy embercsaládot!

                          I.

Elrejtem magamat, ne lásson senki sem;
Elvérzem egyedül, némán és csendesen,
Elszállok e földről zord ismeretlenül,
Ahol mint bélpoklost mindenki elkerül.

Eltemetem mélyen mélységes álmaim,
Örök vizek fölé suhannak szárnyaim,
Már lelkem ott tanyáz a lét határinál,
A végtelenben ő hatalmas nagy király.

Elásom a kincset az emberek elül,
Mit gyűjték a földön, míg éltem emberül;
Ne szennyezzék be azt szentségtelen kezek,
Semmik között semmi, elátkozott legyek!

Hogy rámmered imhol sok emberarcu rém!
Nem olyan e világ, mint egykoron hivém,
Bár eleve élt már szívemben a gyanú,
Hogy itt a bölcs koldus s a költő vértanú.

Gyűlölöm e merev, kövesztő szemeket,
E Medúza-fejek kővé meresztenek:
Gyűlölöm e népet, e földet átkozom,
Más ég volt nevelőm, más föld az otthonom.

Elfutok előlük; elrejtem arcomat,
Hadd víjam egyedül válságos harcomat;
Megvívom egyedül az iszonyú tusát,
Magammal a csatát magamban küzdöm át.

Elbujdosom tőlük, mint szellem suhanok,
A láthatatlan Lét keblére rohanok;
Mint suhanó árnyék, mint a futó felhő,
Úgy elmegyek, - s nem lesz nyomaimat jelző.

Ringasson a fölszín bolondot, boldogot!
Maradjon az titok, ami bennem lobog!
Napfényben ússzanak a pillangók s legyek:
Én, miként az Isten, láthatatlan legyek!

De ti, ó, gyermekim, nem vér szerint csupán,
De a szellem örök, évületlen jogán;
És te, ó, drága nőm, hitvesem, szeretőm,
Ki letörve állasz mellettem, reszketőn:

Lelkemből lelkedzett szerelmes magzatim,
Vigaszom ti a lét rettentő harcain;
S ti szabad, nagy lelkek, ti csapangó szívek,
Az álság népe közt igazak és hívek:

Ti rajongó lelkek, ti fennszülött elmék,
Az élet nagy átkát hősileg viselvék,
Testvérim Istenben, rokonim a szívben,
Akikben úgy bíztam, akikben úgy hittem:

Ó, mért is nem lehet könnyítnem a terhen,
Fájdalmitok súlyát vállaimra vennem!
Ti értetek magam szívesen odaadnám,
Ha szívvel győzhetnék a Végzet hatalmán.

És ti elhagyottak, ti föld nyomoréki,
Ti a társadalom halálra itélti,
Ti szegények, árvák, üldözöttek, rabok,
Kiket sors és ember, mindenki elhagyott:

Ó, mért is nem lehet rátok lehellenem,
Én végtelen hitű, halhatlan szellemem!
Örök dacban ég bár, tettekben nyomorult,
Kőfalként nehezül szívemre még a múlt.

Enyészetem árán újjáteremteném,
Világot gyújtanék a mélység fenekén,
Fölnyitnám keblemet, kitépném szívemet,
Ti boldogságtokért odadnám éltemet!

De még a múltért kell vérkönnyet ontanom,
Még nekem is panasz és vád van ajkamon;
Vérző nagy szívemet nem látja senki sem...
Elrejtem arcom és sírok keservesen.

                          II.

Elfordítom szemem, ne lássam szívetek,
Mert undorral tölt el közel ismernelek.
Ó, hisz láttam, mily fekete s gonosz,
Benne csak a Birvágy kapzsi népe honos.

Hiába süt lelkem, hiába világít,
A sötét sötétben megmaradni áhít.
Hiába sugároz örvénybe az arcom,
Előre is tudom keserű kudarcom.

És ha beledobnám lelkemet, kitépve,
Éjjé feketülne a rémséges éjbe;
Égi derű nem űz ily végtelen homályt,
Sivár búba fojtja a gyönyörre sovárt.

Ó, hisz jártam, jártam az üreg belsejét,
Lelkemet, e napot, gúnyolta a setét,
Tiportak énrajtam kárhozottak sergi,
Lelkemet, e mindent kacagta a semmi.

Ah, az emberállat üvöltésit hallám!
Elnyelte a szörnyet szörny után a hullám.
Elnyelte a tenger rút pikkelyes testét;
Az egyik kacagta a másiknak estét.

Ah, az állatember mély bukását látám!
Ott a vizek mélyén lakozott a Sátán.
A vonagló Önzést ottan marcangolja,
Ördög ellen ördög, saját szíve pokla.

Hogy üldözé egymást vad, őrjöngő lázban,
Föl ki nem ismeré önmagát a társban.
Hogy harapa váltig kiki önhusába,
Másnak vélve magát a nyomoru, kába.

Fényhozóra, énrám tör a rémek serge,
Dühöngve a Vérvágy magából kikelve,
Énfelém a mélyből dühtajtékot köpve,
Iszapos haragját a felhőkig lökte.

Bősz habot okádott szinte föl az égig,
De hörögve hullott vissza majd fenékig,
Jajgatása hallszott tompán csak a mélyből,
Nyöszörögve koldult kegyelmet az égtől.

Befogom fülemet, ne halljam hangotok,
Mely undok zajával betölt minden zugot,
Fölveré az örök, szent hatalmak csendjét,
Orgiát ül benne minden esztelenség.

Hiába zeng gyönyört én dallamos ajkam,
Levinni az édent hiába ohajtom,
Hangomat, az égit elnyeli a hullám,
A Gyűlölet szörnye bősz tajtékot túr rám.

Én haragos lelkem hiába mennydörög,
Villámos szózatom nem űzi e ködöt;
Hiába süt lelkem, hiába világít:
A sötétben megmaradni áhít.

                One struggle more, and I am free.

                                                   BYRON

Még egy tusa! És véget ér
A megtisztító fájdalom.
Még egy sohaj a múltakér,
S a tiszta lét magasba von.

Szakíthatok mindazzal én,
Mivel vegyültem hajdanán;
Új kéjek intenek felém
Öledben, végtelen hazám!

Új gyönyörök ragadnak el,
Új szerelem, új vágy hevít,
Új élvtől pezsdül a kehely,
Új eszme; új cél lelkesít.

Ez aljas, bárgyu tömeget
- Ó, mily öröm! - megvethetem;
Ismét a magamé leszek,
Új pályatér nyilik nekem.

Vér és szokás unt szálait,
Ezer bogát elszaggatom.
Él bennem és szilárd a hit,
Hogy úr leszek még magamon.

Nem fog nyügözni szolga-gond;
Köznap munkája nem gyötör;
Lerázhatom a gyáva port,
Mely most még hervaszt, öldököl.

Hol lelkem egy lélekre lel,
Ott lesz hazám, az rokonom;
Nem köt le föld, nem köt le hely,
Csak a szivekben lesz honom.

Embertelen népek között
Ha egy embert találok én,
Nem nézek tért, időt, közöt,
Kisírom szívemet szivén.

Lelkébe öntöm lelkemet,
Őt fogadom testvéremül,
Mindent, de mindent feledek,
Lényem lényében elmerül.

Majd harci kürtbe fúvok én,
Mely lelkes, nagy tusára hí
Azért, miért e föld szinén
Még érdemes lesz küzdeni.

A szellemkürtbe fuvalok,
Mely már régen szótlan hever:
Az összegyűlt hangáramok
Szakadjanak egyszerre fel!

A szellemkardot hordozom
Országokon, sok földön át,
És kitüzöm minden fokon
A küzdelem szent zászlaját.

- Már undorít e társaság,
Mely - ó, iszony! - körülkereng;
Érzékeny, nagy szivemre hág
Finom lakáj és durva cenk.

Ki kell, ki kell, hogy törjek én
E vak homályból mihamar!
Át kell, át kell, hogy rontsak én
E sírbolton, mely betakar!

Át kell, hogy törjem börtönöm
Vérrozsdás, írigy ajtaját!
E pulya néphez nincs közöm,
Megvetem e léhák raját.

Még csak magammal számolok,
S új gyönyörök várnak reám.
E néptől, mely körülforog,
Önmagamat sem láthatám.

A gondolat csatáiban,
Eszményekért hol eszme vív,
Ott érzem én csak jól magam,
Hol elme dönt és férfiszív.

De addig égess, ostorozz,
Megváltó kín, szent fájdalom!
A szenvedés megsokszoroz,
Kifejti lényem gazdagon.

Egy könny csupán, még egy sohaj
A visszahozhatatlanér:
S új harcok szent tüzébe hajt
A büszke hit, a tiszta cél.

Mindig jó voltál és szelíd,
Maga a jóság, szeretet;
Szivedben áldás, béke, hit,
Mindent megáldott hű kezed.

Nem dermeszté meg homlokod
Az élet, a vérfagylaló;
Okos szemedben csillogott
Egy mélyebb, egy tisztább való.

Mit a kegyetlen sors kirótt,
Tűrted panasz, jajszó nekül;
Nem vádolád a nagy Birót,
Bár sújtott kérlelhetlenül.

Csapást csapásra halmozott;
- Keserves, szörnyű próba volt! -
S nem tört meg tiszta homlokod,
A büszke, fennkölt, szűzi bolt.

Vonaglott bár az ifju arc,
Mit könnyek sűrű árja mos:
A szenvedés még nem kudarc!
Hited magas volt és dacos.

Testvér! A jobbik részt vevéd;
Örülj! Kivívtad az eget.
Anyánknak lelke szállt beléd,
Anyánk szerelme ihletett.

Úgy, úgy! Csak hagyd a kishitűt,
Alant jár az, s röghöz tapad.
Nézz fölfelé! A fénybetűk
Fényes lelkedbe omlanak.

Ó, szép az élet, dús a föld!
De csak a gyász pompája az.
És hinned kell, hogy túl dicsőbb
És ragyogóbb lesz a tavasz.

A durva harc oly lázitó
Ezen a vérittas tekén!
A hősre béklyó és bitó
Vár itt, jobb sorsra nincs remény

S a szegény költő sorsa mi?
Száműzés, börtön, magány.
Süket haboknak dallani
Magánya zordon szirtfokán.

Ó, ha tudnád, hogy égeti
Lelkem ez átkos, szörnyü lét!
Hogy olykor csaknem szétveti
A düh e lélek börtönét!

Mert düh, égő harag fog el,
Hogy összetörnöm nem szabad
- Vágyban hiába omlok el! -
A súlyos szolga-láncokat.

Minden csöpp vérem lángba forr,
Hogy hordanom kell ez igát,
A nagyszivűnek hogy pokol
E látszatlét, árnyékvilág.

Anyagba mert nem önthetem
Lelkem mélységes életét!
Börtönbe sínlő végtelen:
Szívem magányos és setét.

S mi az, mi mégis fölemel,
A tiszta láng, a büszke fény?
Hogy van szív, mely magasra ver,
S hevül a költő énekén.

Hogy van fennkölt, testvéri szív;
Ki lángomon új lángra gyúl,
Kit eszmehit s nagy cél hevít,
Ki velem küzd látatlanul.

Mert egyre foly s magasra csap
A légi harc az eszmeért;
Szellemsereg, egy hősi had
Harcol a halhatatlanért.

Testvér! Csak hagyd a kishitűt!
Alant jár az, s röghöz tapad.
Nézz fölfelé! A fénybetűk
Fényes lelkedbe omlanak.

Szállj magadba, könnyü lélek!
Ifju, csillapítsd le véred!
Jobb, ha lángra gyúl az agy.
Nézz magadba éles szemmel,
Ősmivoltod ásd fel, ember,
Gondold által, hogy mi vagy!

Szállj magadba, élv betegje!
Eszményekért lelkesedve
Jobb, ha a jövőnek élsz.
Élve élsz majd s többszörözve;
Átfinomul tűzkörödbe
És megolvad minden érc.

Szállj magadba, bűn halottja,
Ki magad körűl forogva,
Önimádva elbukál!
Szívből szívbe öntsd a véred,
S int, ha a bűn köre széled,
Új magasság, új sugár.

Szállj magadba, s törj előre!
Az igazság levegője
Jól tudod, hogy edz s emel.
Győzd le, győzd le szenvedélyed,
Nyugasztald meg lázad véred:
Szíved szívért esdekel.

Szállj magadba, szállj a mélybe!
Járj a lelki, benső égbe,
Mely sokáig volt pokol!
Ragyogd be az éjek éjét,
És meglátod tiszta kékjét,
Melyből derü s fény omol.

Szállj magadba, szállj magasba!
A magasnak mély a magva,
Mélység az, mi szárnyra kél;
Ott honol a tiszta mellben
Az erdő, mitől a szellem
A magasba visszatér.

Szállj magadba, és magadbol
Irtsd ki, ami benned tombol,
S összeroncsol szívet, észt!
A gyávára vár a nemlét,
Egy istennő tárja keblét,
S várja hévvel a merészt!

Temetést láttam s összeborzadék.
Ez hát a léti cél? Ez hát a vég?
Az életmagvető halált arat?
Lángifju volt ez itt, majd puszta por,
Mit a lelketlen szélvész elsodor.
Elszállt a szellem, és mi megmaradt,
A test, a lélekhíjas hulla csak.

A bús, hideg tetem hogy rám mered,
Üldöz, Halál, sötét kérdőjeled,
Az ősi Szfinx ez itt, az ősi rém,
Mely összetép, ha meg nem fejtem őt,
És összezúz, hahogy megismerém;
Lebírni őt üres, őrült remény,
S birokra készti mégis a merőt. -

Csillám az élet, efemer hatás,
Fölszin-erő, kórképlet, semmi más;
A vájtszemű Enyészet itt az úr,
A szép Tenyészet csak muló zavar,
Azé a zsarnok és a trubadúr,
Szűz, kéjleány, munkás, nagyúr,
A vér, a láng, az illat és a dal.

Villám az élet, tüstént elcikáz;
A viruló talány fejtvénye váz.
A rózsaizmu Élet kedvese
A csontkezű, szivetlen Rémkirály;
Űrkeblén elhal minden érzete;
Elsorvaszt s megfagyaszt lehellete
Mindent, mi él, zajong, zihál.

Roham az élet, önvesztébe tör,
Vítt vára gúnydijul a sírgödör;
Sírvermet ember önmagának ás -
S az életet, míg forr a vérözön,
Csak a halál félelme tartja fönn. -
Mélységes éjben foszforvillanás,
Az örök vízen szétfolyó irás,

Az óceánba szakadó patak,
Az örök valóság visszája csak;
Egy pörsenés dicső ábrázatán
Annak, mi bennünk és rajtunk egész;
Egy laza és törékeny rész csupán;
Bántó zörej csak mély összhangzatán;
Haragos támadat, irígy kelés.

Hullám az élet, a halál folyam,
Mely biztosan s egy cél felé rohan,
Míg az könnyelműn játszik, a bohó,
Céltalanul szökellve mint gyerek,
Oktalanul kergetve élveket,
Melyek elmúlnak, mint szapangolyó, -
Sötéten zúg alattuk a folyó.

Játék az élet, a halál komoly.
Láttára megfagy tréfa és mosoly;
Láttára a rajongó, ifju vér
Ágmedreit rémülve hagyja ott
És kútfejébe menten visszatér;
Jöttére a dús, bíborszín habok
Sápadva keresik az éjlakot.

Mi a halál? Ki mondja meg nekem?
Az élet véges, míg ő végtelen.
Mit hozhat nékem e vonalnyi lét,
Olyat, minek örök értéke van?
Mi haszna éltem, hogyha meghalék,
Ha újra az leszek, ami valék,
S elnyel a semmi, a határtalan?

De mi valék? Épp ez a bökkenő!
Honnan fakadt e nyugtalan erő,
Amely határi közt határtalan,
Véges létére végtelenre tör?
A menny kapuja tán a sírgödör,
S az élet nyitja a halálba van?
E kérdés sorvaszt s e kétség megöl.

Tán a halál az ősi lényeg épp,
A tiszta forrás, a valódi lét?
És épp az élet a visszás nevű,
Csak hiu bitang szó, mely nem talál?
Az ősi szomjat oltja ős nedű,
Örök sebünkre örök írt kinál:
Halál az élet, s élet a halál!

Van-e, ki mer vádolni engem?
Bírám ki lesz itt énnekem?
Egy fehér zászló van kezemben:
Szeplőtelen becsületem.

Gúny, rágalomnyíl visszapattan
E férfimellről nyomtalan;
Vár e kebel, megvíhatatlan,
Hiába csel s ádáz roham.

Vádolni nem mer senki engem;
Sértetlen állok s egyedül;
Nem üldöz, elhagyott az ellen,
A jó barát tisztel s kerül.

Templom e szív, ünnepi csöndjét
Csak magas ének veri fel;
Nem jönnek el, hogy összedöntsék,
Ki jő, borzad s imára kel.

És mégis milyen vad, sötét láng
Égeti folyvást arcomat?
És mégis milyen vad, sötét hang
Jövendöli balsorsomat!

És mégis milyen mardosó kín
Mozdulnom és lélegzenem!
A belső rémek légióin
Megtörik önhitt szellemem.

Bár nékik hozzáférhetetlen
És a tömegnél jobb vagyok:
Vad fájdalom szaggatja keblem,
S bánattól összeroskadok.

Rajtam egy vérfolyam csapott át,
Tátong ezer-ezernyi seb;
Ó, szörnyü kín, ó, rémes önvád:
Én vagyok a legbűnösebb!

Engem vádol minden seb ajka,
Minden kisajtolt drága könny,
Minden sóhaj, melyet sohajta
Tört vágy és meggyilkolt öröm.

Te vagy, te vagy! - kiált az Ínség,
Te okozál minden nyomort,
Te döfted át a szívek szívét,
Te imádtad vakon a port!

A véred mindig bűnre lobban,
És véres bosszuért kiált;
Te reszketél az orgyilokban,
Mely testvérszívet jára át!

Te csillogál a tőr hegyében,
Mely szeretetből ölni tört;
Te vagy, ki más- s önátkaképpen
Megmérgezett minden gyönyört!

Te vagy, te vagy! - kiáltja minden,
Te vagy a bűnös egyedül!
Ott van az ok sötét szivedben,
Hol minden gonosz egyesül. -

S egyszerre látok fölszakadni
Minden siralmat, bút, iszonyt,
Fejem fölött magasra csapni
Mindent, mi vért és átkot ont.

Bűnöst kiált az Összeség rám,
Engem vádol az Egyetem;
Sötét szemek merednek énrám,
S a szégyentől kiég szemem.

Én, én! - kiáltok iszonyodva;
Én, én! - zokog minden parány;
És levék önmagamnak pokla,
S az embert meg nem válthatám!

Minden csöpp vérem azt kiáltja:
Én vagyok a legbűnösebb!
Leroskadok a föld porába,
És fölszakad az ősi seb.

A gyászruhát magamra öltöm,
S arcom rémülve rejtem el:
Nincs bűn ez óriási gömbön,
Melyet nem én követtem el!

                    I.

Irtózom önmagamtól s borzadok.
Szemem a benső örvényekbe néz,
Rémítő súlyát érzem, hogy vagyok,

Rémítő súlyával gyötör a lét;
Hideg verejték gyöngyöz arcomon,
Görcsös haragban megfeszűl a kéz,

Vészfellegek borítják homlokom,
Méhükből születik a fergeteg,
Mely mindent halhatlan gyászba von,

A vérvihar, amelytől reszketek,
A gyilkos forgatag, a szívpokol;
S fölsír a szörnyek lakta rengeteg,

Elsápad a pír, megfagy a mosoly,
Az élvek ajka gúnyt s bosszút lövell,
Minden lehervad, széthull s összefoly.

A vér forrása menten felszökell,
Vad kínba fullad a szelíd öröm,
Jajszó hallatszik távol és közel.

Keserv vonaglik át a holt rögön,
Áttör a föld kérgén a mély iszony,
Sirám s panasz kél téren és közön.

Megbontja eszemet a bősz sikoly,
Velőt hasító rémület szava,
Köröttem kínok óceánja foly;

Harsog a meghasonlás kacaja,
Önkínzó önvád, fájdalomsovár,
Hóhéra önmagának s vérpada.

Őrjöngő bú, kietlen és sivár
Kínjában, ím, önön húsába vág,
És önmagával konok harcba száll.

A bánat-orkán műve pusztaság,
A fájdalom győzelmet ünnepel,
És sarkiban megrendül a világ.

Öngyilkos kedvre gyúl a kór kebel,
Jajgatni s dúlnia már vad gyönyör,
Vésztüdeje halálos kéjt lehel.

A fájdalom most ujjongásba tör,
Enyészet láza alkotást mimel,
Rombolva épit és teremtve öl.

Visszás teremtés rémes képivel
Betölti most a kapzsi, szomjas ürt,
Gyász, borzalom sötét szépségivel.

A pusztulás erővel frígyesült,
Csodás homormű, rejtelmes fonák,
Szív, mely rajong, habár megsemmisült;

Üres, halotti szemgödör, ki lát,
Kiaszott, béna kar, mely tőrt emel...
Egy dulatag, de tomboló világ.