Lámpafény

1

Ó lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány,
mint a beteg ajkán a bús mosoly,
te vagy, aki a napnak alkonyatján
fáradt szivünkre balzsamot hozol.

Már mint gyerek csodáltam, lám a lámpa,
s bámész szemekkel néztem ott alant,
amint a vén bronzcsésze a szobánkba
szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.

Mindíg szerettem, mindíg véle nőttem,
később vad éjeken égett előttem,
hogy küszködtem a csillagokra én.

Most tört a lámpám s nincs lámpafény.
Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel
járok kihült lámpával, tört cseréppel.

2

Te vagy napom, nagy sárga lámpa,
     te vagy mezőm, rideg szoba -
S oly jó e lámpafényes árnyba!

Az én párnám a szürke asztal,
     a fegyverem csupán a toll,
csak a sötét betű vigasztal.

Az elmulással így tusakszom,
     kezembe gyorsan jár a toll,
s a lámpafénybe bámul arcom...

3

A zöld mezők selymére félve hágok,
     mint úri szőnyegekre a paraszt,
künn a mezőkön fojtogat egy átok.

Benn várom az örök virágtavaszt,
     és dolgozom rajt, mint a pók a hálón
százszor kötözve és bogozva azt.

Itt meglep egy halk és mélységes álom,
     felém csilingel millió virág,
s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,

az éj gomolygó, szürke árnyin át,
     amíg bezárom csendesen az ajtóm,
a lámpafény dobálja fénynyilát.

Fáradt fejem fehér párnámra hajtom,
     dalt hallok a mély csendességen át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,
     kinyílanak a sápadt nympheák.

4

Az est leszáll. Fáradt szivem beteg.
És egyre jobban halványul a lámpa,
erőlködő szemem tággá mered.

Haldoklik-e az öblös csésze lángja?
Az ég sötét, dalol a fuvalom,
kábult szemem a fényt már meg se látja.

A többiek szavát se hallhatom.
Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet,
mint egy fehér árnyékfolt a falon.

Nem látok. Ők olvasnak, rám se néznek,
hajszolja őket a tüzes robot,
s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb.

A szívem egyre halkabban dobog,
s sírok, mint hogyha minden összedűlne,
pedig csak a lelkem vet véglobot.

Nem látok. Éjpalástba jő a vég.
Kihúnyt szemekkel nézek majd az űrbe,
ajkam, szemem kinyíl... S a lámpa ég.

Az árkádok alatt

A vágy-fuvalmas nyári éjszakában
az árkádoknak csarnokába léptem,
hol a dicsőség zordon nagyjai
kő- s érc-mezükben hallgatag virasztják
a végtelenség hosszu éjjelét.
Sütött a hold, s a kert gyepűire
kékes, sugárzó fényivet bocsájtott,
és én, a nyári hőtől elcsigázva
a csillagos, sejtelmes éjjelen
csukló inakkal és fuló kebellel
egy kőszobor talapzatára rogytam,
s figyelve fényes, nagy szemébe néztem.

Zord arcu bölcs volt, ráncos homlokán
a felkelő holdnak sugára lengett,
s mig arca a kétes sötétbe rémlett,
merev szemekkel néztem rája én,
és átéreztem ott az életem...
Mily semmi a világ tünő zaja,
a szappan-bugyborék szétpattanása
hatalmasabb és színesebb, miként
egy röpke emberélet eltünése!
Az a tudós egykor rajongva élt;
kőarca, amelyen hideg közönnyel
csupán az észnek fénye éledez,
egykor mosolygott, sírt, haragra torzult,
és az öröm rózsáitól kigyulladt:
s most bús, komoly fagy ül vonásain,
s nem rezdül arcán a meredt ideg,
ha háborogva mozdul a talaj,
s a nyári orkántól meging a csarnok,
vagy hogyha hóviharban összerendül
az ősi kőház széles ablaka.
Az a szobor mindig fagyos, komoly,
akár a tenger szürke pusztasága,
akár az éj sötétlő gyász-szine -
örökre egy, örökre mozdulatlan.
Egyhanguan szemléli az időt,
mert ami itt a létben elmulandó,
tisztább alakba az már mind övé,
s az eszmehonból bágyatag mosollyal
nézhet ma már e változás-világra,
hol fogcsikorgva, lázadozva, sírva,
nevetve s elfuladva küszködünk mi,
a látszat-életnek halottjai,
kik a szobor-alapzatok alatt
mozgunk, eszünk, elnyűve testerőnket,
kapkodva a türemlő semmiért
s megvetve azt, ami a létező.

S éreztem akkor, hogy a durva tömb él,
s minden mi eltün ez árnyék-világból,
a lét komor tárcsarnokába jő.
Csupán mi, a percnek bohócai,
a változás serény kengyelfutói,
kik satnya félelem honában élünk
s rabláncokon szilaj táncot ropunk,
vagyunk kizárva az élet honából.
E honba térnek, kik elmennek innen
egy misztikus, dicső feltámadásra.
És a halott, kit könnyel, énekekkel
a sírnak éjjeli szádjába visznek,
szoborszerű, dermedt vonásival
az életet jelképezi nekünk,
a változatlant, a tökéletest.
Mert minden, ami elmulott, egész
és minden, ami itt van: csonka, tört
s az elmulásnak halvány áldozatja,
amelyre bátran azt mondjuk mi: nincs,
a végtelenség fínom művü szobra,
min egy kicsinyke karc se látható.

E gondolat futott által velőmön
ott az öröklét hűvös csarnokában,
mig az özönlő holdsugárba fázva
bámultam a nagyok köztársaságát,
kiknek ma már nem lüktet az erük,
nem fáj az élet lassu tengetése,
s köztünk, halottak közt, örökre élnek.
Nagyon soká merengtem így az égen,
hol tarjagos felhők között suhant
az óriás ezüsthold tiszta gömbje,
fényben fürösztve a nagy csarnokot,
és én, az élet árva páriája,
remegve fordultam felétek ekkor,
fájó rebengéssel rátok tekintvén:
ti óriások, kővé vált erők.
S forró fejem lehajtottam szerényen
állványotok márványpárnáira.

A komédiás dala

Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e szines pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.

Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kivánó ösztönöm.

Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.

Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és - nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!

Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.

A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
     nem nyúl dijért mohó kezem.

De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédjás nem mulat.

Egy őrülthöz

Előttem állsz s hadarsz: király vagy,
vért szomjazó, vad, gyilkos úr,
s az őrület nagy koronája
nehéz fejedre ráborul.

Megtörve fekszel a vaságyon,
parancsot osztogat kezed.
Sovány fejed magasba lendül,
királyi gőgöd élvezed.

A vajszivű könnyekre olvad,
a nagy, vasizmu szolga szán.
Szegény bolond nép. Egy se látja,
mint győz hadad véres csatán.

Ott a napos, poros lapályon
száll egy dühös vas-förgeteg:
acél-sárkányok, zord vitézek
hódolni jönnek most neked...

Aztán csalódva feltekintesz
és szétfigyel csontos füled,
agyad a zord valóra eszmél
s nem részegít az őrület.

Kacagva hódolatra intesz,
kezed kaszál a légen át,
s mi szívszorongva, mosolyogva,
könnyezve bámulunk reád...

Nézlek soká, édes királyom,
sápadt, beteg nagy martirom.
Ágyad szemembe drága trón lesz,
s legfájóbb könnyem elsirom.

Nősz, nősz, dagadsz gyúló szememben,
az őrület lángjainál,
s megcsókolom rongyos sarudat,
ártatlan képzelet-király.

Hajrá, zenét, őrséget erre,
hátráljatok, ti sorfalak!
Parancsot oszt királyotok most,
e szenvedő, szegény alak...

Ti a hirért véres csatában
rabolva nyúltok máshová, -
de ő hatalmát képzelemből
s roncsolt agyából alkotá.

Ti vértivó szörnyek, falánkul
oroztatok száz életet, -
te csak tüzes lázálmaidban
ölsz, győzöl, ó sápadt beteg.

A szenvedély arany varázsa
ragyogja be tar homlokod,
ó képzelet dicső gigásza,
a porba néked hódolok.

Te vagy királyom, én a szolgád,
ints, és ha kell, én meghalok!
Én, én a bölcs... én, én a költő...
a te első alattvalód.

Csönd

Lebegj reám, ó csendes némaság,
véresre horzsolt szívemet kötözd be,
ontsd rám a holtak áldott balzsamát!

A zagyva nyelv hangját zavarjad össze,
fullaszd el égő, száraz torkomat,
alélt fejem zsongó, nagy csend fürössze.

Aludjon el a kínzó gondolat,
ónsúlyod égőn nyomja vissza mellem,
végsóhajom szelídeden fogadd.

Emlékezet, tudásnak kéje, szellem,
halk ájulatba nyögve vesszen el,
és szó ne keljen boldogságom ellen.

Szűnjön pihegni a beteg kebel,
tűnjön le róla a vér régi mocska,
míg boldogan nagyobb öröm emel.

Sártól szennyes valóm tisztára mosdva
lebegjen a felejtés bűvkörén,
s ne bántson a bűn, a sár és a rozsda.

Szent csönd, terítsd palástodat fölém,
fülembe kriptád hallgatása csöng,
s mélységeidből nem nézek föl én:

Oh én fehér sírboltom, tiszta csönd!...

Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sáppadottan fekszem itt alant.

A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.

A nagy bérházba történt valami

A nagy bérházba, hol kőrengeteg
sorvasztja el az izmos életet,
hol a szegény fáknak köves ugar jut,
s mind kétségb'esve nyujtják égre karjuk,
hol a szobák vak mélye zúgva mormol,
hol otthonos a bűz, zaj és piszok, por,
hová a gyárfüst vastagon terül,
hol kis gyerek sír-rí szünetlenül,
s a háziúr, lakó egyként fogoly,
hol a nótás cseléd ruhát porol;
hol annyi közt vagy s mégis egyedül,
hol a nyomor s gazdagság elvegyül,
hol a sötét, dohos, vizes szobákba
sápadt írók éjente lázban írnak,
s ha rózsaarccal ébred a szelíd nap,
benn csak tovább virraszt az éji lámpa;
hol éj a nap s a nappal éjszaka,
hol sose szűnik az élet zaja,
hol pört, zavart gyakorta hallani:
a nagy bérházba történt valami...

Bús őszi délután borult föléje,
unalmasabb, miként az éjek éje,
rítt a gyerek, az ég is könnyezett
langyos, unalmas, őszi könnyeket.
Aludni látszott már az édes élet,
nevettek a szemérmetlen cselédek,
fojtott a füst, kiszáradt a torok,
a szél nehéz, bús álmokat hozott,
egy zűrzavar volt a homályos udvar,
s a házalók döngték be dús dalukkal,
s csak nőttek a szivek fájdalmai...

És ekkor, ekkor történt valami...

Halk reszketés fuvalma szállt oda,
s belésírt e homályos zűrzavarba,
titokzatos búbánatot kavarva,
halkan, búsan a méla zongora.

Erdőben

Ti hűs tetők, te zöldes enyhe éjjel
boruljatok vérző szivemre le.
És részegits meg párás, gőzölő föld
s te márciusnak fűszeres szele.

Legyezzétek ti könnyüszárnyu szellők
a téli bútól bágyadt arcomat,
az ébredő tavasz örömdalában
ernyedjen el a fáradt gondolat.

A rét aranyzöld bársonyára omlik
hullámzatos, sötét hajam.
S én hallgatom fáradt szivem verését
merengve mélán, gondtalan.

Ajkam meredt, fáradt szemem lecsuklik,
elbágyadok és meg se moccanok.
S a szél lábbújjhegyen jő nézni erre,
hogy élek-e - s fekszem, mint egy halott.

A földön

"To love the earth"
                       Byron

Sosem vagyok én boldogabb,
mint hogyha egymagam
a fűbe rejtem arcomat,
s mélázok gondtalan.

S hallván a föld lehelletét,
hogy lázasan remeg:
megértem, mit tesz e beszéd,
ráhajtva keblemet.

(Törjön föl a rút, dőre gőg
a csillagokra bár,
hozzád jövünk utóbb-előbb
és elborít a sár.)

Én földanyám, én mindenem,
te szültél egykoron!
S viharszavad bús intelem:
te rengeted porom.

A föld keblére fekszem én,
a földre, jó közel.
Nézd, jó anyám, fiad, szegény
csüggedve átölel.

A bal lator

Téged dalollak: vasderekú lator,
jéggé fagyott dac, szótalan óriás,
ki meghalál szégyen-keresztfán
s nem hajolál meg a gyáva kínnak.

Két ezredéve zúg le merész szavam,
lantom favázát megszögezem vadul,
s vasszívvel és csontos marokkal
zord zivatart kavarok nagy öblén.

Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz,
erényt pirító, tisztakezű gonosz -
te hallgatál kővé meredten,
míg az erény nyavalyogva koldult.

Előtted állt a pálya szabad tere:
hitért cserélni drága, derűs jövőt,
egy szódra várt csak a kegyúr ott, -
s félrelökéd nyomorult jutalmát.

A jobb lator még aznap a mennybe volt,
s bizony mondom, te itten a földön is,
meg sem halál, már ott valál te,
még mielőtt letörék a térded.

S hogy néma lett az agykoponyák hegye
és az olajfát porzivatar veré,
s indult a föld s hasadt a kárpit:
két nagy, erős merevült a gyász-fán.

Egyik te voltál és a nagyobb, dicsőbb
ő volt, a véres, összeköpött zsidó,
ki néma fejjel dőlt le, büszkén,
és akihez te sosem könyörgél.

Gyilkosok

Állnak komor homlokkal, egy csoportba,
     mint elfogott, nemes vadállatok,
s birkóznak a valóval vicsorogva,
     és szájukon vad fájdalom dadog.

Szemükben égő, olthatatlan örvény,
     arcuk fakó, de nem könnyharmatos,
s mellükre Themis en-jóvolta örvén
     hízott, fehér lábával rátapos.

Dicső erő, űznek, bömbölve marj hát,
csavard ki csak a festett szajha kardját,
hajrá, a mérleg serpenyője kong...

Cibáljátok köpenyje szögletén,
ha nincs erőtök, majd segítek én,
a boldog őrült, ki mindent leront.

Pán ébredése

A nyugtalan föld lázasan álmodik...
Ezüstös árnyak szállnak az éjszakán,
     szines szalag övedzi főmet,
          rózsafüzér s koboz a kezemben.

Fehér, merengő orgona-bokrokon
Selene fátylasan, mosolygva kél,
     a jégre olvasztó meleg fú,
          s forrva bugyog fel a szőke forrás.

A csíra mozdul, s a pihegő talaj
aszfalt-füzőjén nyögve emelkedik,
     s az ébredés fuvalma áttör
          vas-cimeres kapuk ősi gátján.

Sápadva néz a város a rét felé,
vén házak ajkán megfagy a víg mosoly,
          s hallják az éjbe, félve hallják
     láncrakötött nagy erők zugását.

És ing a kőfal; hősi birokra kel
a satnya sarjú s a remegő szobor,
     görcsös gyökér bombázva pattan,
          s messze sötétbe közelg az erdő.

Jön, mint haragvó, zöldhaju szörnyeteg,
lóbázza bőszen ág-bogas üstökét,
     átfogja gyilkosan a várost,
          és letiporja vadúl a sárba.

Farsangi zaj zúg a tavasz-éjszakán,
poros kupákba méz-izü bor kereng,
     fehér bokák táncokba fognak,
          s barna, pogány szüzek énekelnek.

S távolba, künn a széna-szagú mezőn
nyujtózva ásít, talpra szökik vigan,
     s véres szemekkel, mennydörögve
          lépdel a városon át a nagy Pán.

A nyár

A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.

Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül,
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.

Zokogva már hülő keblére fekszem,
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...

Inferno

Szörnyű volt a pokolnak feliratja,
     csak a nagy Dante írhatott olyat,
de lelkem a bűnöst mégsem siratja,
     ki lenn a jégbe vérkönyűt folyat.

Nagy bánatát elfödte a nagy éjjel,
     s jól tudta már, hogy ott nincsen remény,
a borzalomba lelkét szörnyű kéjjel,
     haló kacajjal ásta el szegény.

Szörnyűbb, ha a menyország boltja tűn fel,
s eléd ragyog szikrás gyémánt-betűkkel
a szörnyű szó a drága ív fölött:

Nagy bánatod a hűs éj el nem oltja,
csak támolyogsz, mint a fény éji foltja
s kacag feléd hószínü ördögöd.

Én is

Ó Dante, aki búsan révedezve
jártad szülőhonod szennyes sarát,
s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:

"Ez egykoron lenn a pokolba járt";
Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,
de nem vezérelt engemet barát.

Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
kigyó harapta vérző köldököm,
s pillámra dermedt forró könnyem ottan.

Csiklandozott hideg halálöröm,
vacogtam én is kénes habjaidban,
és útamat még máig is töröm.

A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
izzadtam jégbe, fáztam tüzkohón.
Megettek ördögök, s a testem itt van,

véresre martam ökleim mohón.
És mindhiába a szivembe vert kés,
ha meghalok, százszor megújhodom.

Magam vagyok a poklom, az erem kész
csatorna, hol forr a tüzes patak,
futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.

Bukom, botorkálok a kín alatt.
A tűhegyű korom, a néma éjjel,
a vasfogós manók mind kínzanak.

Felhagytam én már rég minden reménnyel.
Az ásitó bolton nincs semmi fény.
Utamban a kétségbeesés vezérel.

Ó, mert nekem nincsen Beatricém!

A gyászmenet jő

A gyászmenet jő, s a sötét uton
halvány ajakkal vészkürtjét fuvom.
Könny önti el vonagló képemet,
az őstalányok titka rámmered.
Kérek vigaszt, reményt állhatlanul,
s siró szavam az éjszakába fúl.

Ó társaim, tekintsetek ide!
Így távozunk majd mind a semmibe.
Ez az a seb, amelyre nincsen ír se,
ím ez az út, melytől remegve féltünk,
ezért diszítgetjük fel röpke éltünk,
hogy végre e kudarc megsemmisítse.
Egy szürke honba tér a föld fia:
nézzétek - ez a nagy tragédia,
a legsötétebb, a mindennapos,
a szürke életnek komédiája -
tekintsetek kacagva, sírva rája!
Ottan halad már a hűlt föld-lakós.
A tagja, arca, mint mienk: olyan,
de pang erébe már a vérfolyam,
amely zengette ajkát s élteté őt...
Boruljatok a föld porába, élők!
A lég remeg a zúgó harsonától,
szemedbe lobban az éjszínü fátyol,
s te gondtalan jársz-kelsz, s alig vigyázva
nézesz fel a csillámló, cifra gyászra...
Jön a menet, s nem sejted mégse, mégse,
hogy ez királyodnak megérkezése!!

Riadjatok fel hát, ti hűs kövek,
ébredj valóra, esztelen tömeg,
mely a kezeddel ennen-sírod ásod,
és mégsem érzed gyászos elmulásod.
Le, térdre, férgek, - mert jön az Enyészet,
ott leng elől győzelmi lobogója,
egy síri csontfő váza int le róla,
s őnéki harsonáz gyászos zenétek.
Ott jön virágos diadalszekéren
az elmulás cézárja vad-kevélyen.
Nehéz fogatján pöffeszkedve pompáz,
s rátok vigyorg a tömpe orru csontváz.
Halálra-ítéltek, bús emberek,
hajoljatok le és ébredjetek!
Láncot - s zúzzátok főtöket vele,
aranyhaját mindenki tépje le,
és győzzön a vezeklő gondolat,
szőrkámzsa tépje lomhaságtokat,
sirjátok vérré büszke szemgolyótok,
fulladva törjön ki az elfogódott,
karmolja rongyossá virágos arcát
a gyáva gazság, s sírjon az igazság.
Verjétek melletek s zokogjatok
szegény helóták... Jő az uratok!

Mors Bacchanalis

Az ócska csapszék szurtos rejtekén
mulat estente egy sovány legény,
mogorva, száraz egy szikár alak,
józan szemű, de részeg, mint a csap,
Hogy gondtalan beszél mindenki: les,
sunyi, gyanakvó, ám azért szives.
Kupáiból csorog mindennemű
vagyont érő arany- s rubin-nedű.
Csak egy pohárra hív, s nem dől ki százig...

Aztán, midőn a sok ivó elázik,
s az asztalok alatt horkol alul,
és trombitál a hő borgőz az orron,
és izzanak az arcok tűzbe, forrón,
részeg szemekkel néz szét kancsalul.
Fagyos fuvallat száll ki ajakán,
s egyszerre néma lesz és halavány.
A bor kifoly, a lámpa eltörik,
a gyertya szára is leég tövig.
S ő az alvók mellére térdepel,
lehull szeméről a hazug lepel.
Kivillan öblös, csontos durva álla,
s rontó hatalma diadalmaképp
a porba mászók homlokára lép.
S a szürke fényben áll vigyázva, várva.

A gyári munkás, aki küzdve hét nap
munkálkodott, s a nyolcadikra bért kap,
széles gyönyörrel húzza a gugyit,
mely lelkeket öl és agyat butít.
Velök elissza a szegény diák
jó özvegy anyja szűkös gázsiját,
körötte táncol meztelen a kéjlány,
a durva nóta szól sikongva, mélán,
és a poros lebujnak közepén
áll s ütemet ver a sovány legény.
Aztán kiáll a csapszék ajtajába,
s a habozókat vaskarral berántja.
Vékony, szelíd ábrándozók bejönnek,
s hódolnak a tilos, szines gyönyörnek.
Ürül a kancsó, nő a potrohuk,
isznak, de kedvük egyre szomorúbb,
véres szemük fáradt nézése bamba,
bámulnak az unott bizonytalanba,
s ásítozik boruk mellett henyén
az álomgyilkoló sovány legény.

S hogy végre szürkül a ködös, borult ég,
és tompa fénytől feltetszik a szurdék,
vígan kíséri hiveit haza,
a részeg munkást ágyba fekteti.
Vagy perpatvart kavar - s örül neki -
munkába jő a seprű, a kasza.
A gyenge asszony ordít szörnyüképp,
a férj üti, cibálja a fülét,
a vére foly, s csak rázza, döngeti,
az ágyba felriadnak gyermeki,
s látják az árnyban, a vértócsa mellett,
amint a cingár rém szemei nevetnek.

Az ócska csapszék szurtos rejtekén
így vígadoz a zord, sovány legény
és társakat mindenkoron talál,
köréje gyűl a megcsalt és az árva.
S a reszkető, üres gyönyörpohárba
piros bort önt a fekete halál.
És issza duzzadt ajkkal mindegyik,
míg végre az alkony elérkezik:
s ágyába dől a gyenge és beteg,
és egy szeles, sötét őszestelen
a bús, sovány legényke megjelen,
és tántorogva, rémülten hebeg:

"Menjünk aludni, léha cimbora.
Az éj sötét s már rég lejárt az óra,
eltört, legörbült ócska mutatója,
és elfogyott az élet színbora...!"

És rávigyorg kaszásan, feketén,
s karon ragadja a sovány legény.

Én

Mi ez a rejtély?...
          Érzem, a fejem zúg,
szaggatja élesen a fájdalom,
hogy mindenik ideg sajog belé.
Magamra eszmélek, felébredek
s agyamban egy vonagló gondolat forr.

Mi ez, mi ez?
          Egy gondolat fut át.
Szemlélem a kezem, szájam tapintom,
félő gyönyörrel hallom a szavam,
és érezem a testemet, amint
a pamlagon kényelmesen kinyúlok.
Csak hallgatom, hogyan dobog szivem,
s hideg borúval bámulom magam,
mint a vasúton az első beszállót,
kit fáradott közönnyel megtekintünk.
Hogy később mindörökre elfelejtsük.

Mi ez a rejtély?...
          Álmodom talán?
Látom magam és elcsodálkozom,
minden tagom oly kézzel fogható,
mint egy továbbhajítható darab fa,
s mégis nekem örök, sötét titok.
Vágynám bezúzni, ámde nem merem,
mert összetörni fájdalmas halál,
s titkos szövetjén, élő porcikáján,
remegve lüktet az egész világ,
a végtelen űr miriád atómja,
s ha meghal, a világ is véle vész el.

Gyakorta fülledt este, amikor
a néma nyelvü eszme is beszédes,
és a vajúdó gondolat piheg,
s a titkos érzés őrült táncra kél:
borzadva, félve hallom hangomat,
a néma légbe száll. S oly idegen.
Oly bágyatag-csodálkozó fülemnek,
mint hogyha távol zajnak álma lenne.
A többi rám ismer belőle mind -
csak én nem értem, mit jelent e hang.

S tükörbe nézek. Az ezüst lemezről
bámul felém egy ismert-ismeretlen,
sok kúsza, zöld, fehér és barna színfolt,
hosszan leomló haj zsíros vonalja,
két villogó szem harmatos derűje,
amely lobogva, mint két gyenge lámpa,
világosságot ád és fényt kiván.

Mi ez rejtély?...
          Ó feleljetek!
Élesszetek tüzet a tárna öblén,
hol nappal-éjjel küszködöm magam,
s aranyt túrok körömmel, vas-pöröllyel
vagy húnyjon el a sápadt, vaksi fény,
mely a homályos űr ölén dereng.

Mi ez a rejtély s - ez a sejtelem?

Ím e világos, termő pillanatban -
a perc e végtelen kicsinyke részén;
ameddig tart egy röpke villanás -
reszketve, lázban égve ébredek fel
a színes és tapintható zavarból,
és látva-látok, a mélységbe látok,
s rémülve érzem, hogy az ős-titok,
az ősi rejtély, ősi sejtelem,
amit ennen-kezemmel érezek,
amit csodálva hallok en-fülemmel:
az én vagyok!

A "Lenau Gasse"-n

1

Itt senki sincs most... Lanyha őszi csöpp
áztatja a követ.
Az ünneplő tömeg
bámulja a sötét, esős időt.

Kezemben az ernyővel küszködöm,
keresve valakit,
ki újra lángra szit -
s nem látok át a vaksötét ködön.

Vergődöm a szorult sikátoron,
ki nyújt barát-kezet,
ki az, ki kivezet
e szürkeségből - mondd, szellem-rokon?

S elém lebegsz... De majd megfojt az ár,
a ház, a szürke kő.
S az ég, mint szemfedő
befed hideg, könnyes fodrába már...

2

Szegény poétám! Nem volt itt nyugalmad,
koromsötét volt néked ez a börtön.
Vágytál kiszállni rozzant alkatából,
s kemény falába ütköztél örökkön.

Az élvezetnek páriájaképpen
zörgő kocsik kormos mélyén pihegtél,
s üszkös szemekkel vágytál napvilágra,
mig a mezőn sikongott a hideg tél.

És csak futottál bőszen - önmagadtól,
vágyó szemed az Újvilágba révedt,
átvágtad a nagy óceán azúrját -
és ott se lelted azt az enyhe révet.

De az őrültségnek lángcsarnokán át
célodhoz értél, s ott ráhullt a béke,
a ciprusok mélységes mély nyugalma
az új Kolumbusnak kihűlt fejére...

Kérdések

Ha távozom a titkos másvilágba,
mit mondotok remegve majd nekem,
halvány körülállók, látván csodálva,
hogy elszivárog váló életem?

Rothadni dugtok egy ködös gödörbe,
sírtok, hogy a barátotok halott?
S míg fekszem ott, deszkák közé gyötörve,
lesz lelketek, hogy dáridózzatok?

S én, én az átkozott, majd hogy tekintem
őket, kik aztán is csak itt maradnak,
ha érezem, hogy szívem egyre halkabb?

Fellázadok-e szenvedéseimben,
vagy bámulok, amíg legyűr a vész,
mint a hajós, ki tűnő partra néz?...

Vészfék

Hajrá, ha bírsz! Hadd nyögjön lenn a pálya.
Hadd búgjon a síp, főjjön a kazán!
Hadd fogyjon a mozdonynak tűzi fája!
A gőzcsapot hagyd könnyedén s lazán!

Száguldj a tiltó lámpa vérjelébe,
rohanj s recsegjen a homok, kavics.
Tüzes kerékkel zúgj a cél elébe,
bár a kerék széjjelmorzsolna is.

Menj! Ám ha rád letipró csüggedés lép,
és ásitó unatkozás mered,
bátran szakítsd szét vért-lökő ered.

Bordád alatt vonaglón döng a vészfék,
vágd szét zsinegjét, nem lesz benne kár,
egy pillanat csak s a vonat megáll.

Üres erdőben

Üres narancserdőn merengve
járok, s a léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe,
vihar cibálja a vadont.

Magam vagyok s megyek tovább, csak
a fákon át az estbibor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas, fakó rózsáiból.

S én csak megyek a kínkeresztre,
a vak homályba mélyedek
temetkező helyet keresve,
temetni álmot, életet.

Hajlonganak a néma, tar fák,
nő az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hűs, ezüst köd szálldogál.

S én csendesen zokogni kezdek,
szorítgatom a fegyverem,
és áldom a nagy, méla estet,
mely rám suhan már nesztelen.

S avart söpör felém az árok,
szorít a csöndes pusztaság,
fölöttem egy nagy varju károg,
s gúnyolva szól: "Jó éjszakát!"

Plato olvasása közben

1

Való-e a világ körültem
     vagy tán az álom a való,
s e napsugáros, kékes űrben
     a durva hajsza a csaló?

Akkor tün el igaz világunk,
     ha reggelenként ébredünk,
s akkor igaz valónkba látunk,
     ha álmokat néz húnyt szemünk?

E vad tülekvés-e az élet,
     vagy az csak egy álcás halál,
gyötrött valónk csak akkor éled,
     ha silány rög porba száll?

Hol a hely, mely titkunkat ója,
     az égben, az ó sírokon,
s az ember, e bolygó lakója
     az éjjel, a földdel rokon?

2

Az élet oly csodás, tünékeny,
     száll mint az omlatag homok,
felleg, derű jár fönn az égen,
     az alkotást váltják romok.

Hajunk ma éjszin, mint a holló,
     holnapra ősz, s a sors ledönt,
minden csodálatos, leomló,
     mit hordoz hátán itt e föld.

Estente meghalunk az ágyba,
     s reggelre már mások vagyunk.
Mind változunk zokogva, vágyva
     és nem találjuk - önmagunk.

Ezer titok közt fázva, gyúlva
     botlunk, bukunk mindannyian.
Mind látomány lenn, ami durva,
     s a láthatatlan az, mi van.

Bölcsesség

Keblem vörös: ó megsebeztek!
Vért ont sajogva oldalam,
vergődöm a bánatba veszteg,
sötét szobába egymagam.

Lezárom ajkamat, velőm ég,
szenvedve, tűrve egyedül,
gúnyoljatok csak kába dőrék,
szivem szárnybontva fölrepül.

Nem háboritjátok meg álmom,
mert bú szüli legszebb dalom,
a sorscsapást rajongva áldom,
s a bánatot magasztalom.

Miért hajíttok, mért dobáltok,
reám nehéz, hegyes követ?
Hisz minden ádáz, bosszus átkot
ezer szelíd áldás követ.

És annyi átka nincs a gaznak,
mint mennyi áldásom nekem.
Nagy lelkem a jóságba gazdag,
és győz a törpe lelkeken.

Győzelem

Csak hagyjatok csatázni engem!
Győzelmemet rajongva zengem.
Mind győz, aki csatára száll.
Nem gyűri le bukás, halál.

Légváramat tündéri kedvvel
tünő homokra épitem fel,
ti hordjatok szivós sarat -
Az én honom áll s megmarad.

Sziklátok ing a harci zajban,
de az enyém megváltozatlan.
Hiába lőttök rá nyilat,
nem reszketek kudarc miatt.

Nem látta senki égi kincsem,
s sok azt hiszi, valóba nincsen,
és gyűjti a kincset hamar -
a díj azé, aki akar!

Nincsen veszély, mely összerontson,
a vérnyomon, a hullaroncson,
hol a remény, hit, kedv ledől -
én álmodom új lét felől.

S amíg a harcporondra gyász nyom,
és sárba hajlik büszke zászlóm,
és porba omlik mindenem,
én felkiáltok: - Győzelem!

A sírok vonaglanak

Ma itt vagyok. S tán messze, máshol,
     nagy, ismeretlen földeken
énrólam álmodik egy ember,
     vár, felzokog s hív szüntelen.

Talán szeret. Megérzi lelkem,
     ha lopva jő az alkonyat,
s a tág, nagy ég kék tűkörében
     sápadva látja arcomat.

A régi századok hatalma
     gyakran legörnyeszt és leüt.
Bús, vézna árnyak légióit
     látom rohanni mindenütt.

Tán messze, máshol a ködös múlt
     zokog a szemfedő alatt,
késő reménnyel hí ölébe
     és a sírok vonaglanak...

Szabadság

Ó óriási kéj szabad varázsa!
     Lelkem szabad, mint egy bitang ladik,
bordáimat a hab törése rázza,
     a víz felém hullámokat hajít.

Láncom lecsüng, utamba kósza szél jő,
     a hab fehér tajtékot köp reám,
de mégis úszom én, dicső vezérlő,
     s hátán visz a szolgám: - az óceán.

Keresztúton

     1
Sürgöny

Tán most esik meg éppen... Borzalom.
Röpül a vészhír a kis szikra szárnyán.
Egy pillanat, s már száll, mint hogyha látnám
az éjbe rezgő vékony fonalon.

Vadul süvölt mérföldek tengerén,
felnyög az ismeretlen, éji róna,
s a szikra, mint a puskacső golyója,
szívembe forog, s fut, rohan felém.

Látom magam. Perc múlva fölkelek,
sápadtan a rezgő ajtóba rontok,
egy szó átszúrja majd a szívemet.

Köröttem zűrzavar, sötét csoportok,
az arcom elsötétül, szám fehér,
meredten állok. És a hír elér.

      2
Holnap

Az utca árnyán gubbasztok. Derül.
Fagyos szelek zúgnak, vacogva félek,
s szeretném megragadni még az éjet,
de jő a holnap kérlelhetetlenül.

Vak sejtelem, hagymázos félelem
csap lázban égő, fájó homlokomra,
valami súgja, hogy még meghalok ma,
és futni vágyom bőszen, esztelen.

Kék szikra serked az ég peremén,
egy láthatatlan árnyék karja megkap,
jön a derűs ma, s meghalt már a tegnap.

Múl az idő, s csak állok tétlen én,
a fény a tájon nagy csíkokba szétfolyt
s a tarjagos ég arca csupa vérfolt.

Megállt az óra

Megállt az óra, és a mutató
halotti csöndben a hatosra néz.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Bármit teszel, az inga meg nem indul,
és a finom üveglemez alatt
oly szótlanul-nyugodt, mint a halott,
kit a koporsó ablakán tekintsz meg.

Az óra áll. És száll a pillanat,
eltűnnek a napok, múlik az év,
a század, ezred és az óra áll.
Az illanó idő szívdobbanása
remegve lüktet által a szobán,
s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.

A rémes éjfél csöndje sem ilyen.

Vár a kerék. S a rozzant szerkezetből,
a poshadó tétlenség börtönéből,
az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.
Az óra áll, mindíg hat óra van.

A hídon

Húsz éves voltam és egy éjjel
     tíz óra tájt, színház után
a nyári csillagokra nézve
     haladtam által a Dunán,
köröttem minden oly csodás volt,
a híd, hegy tűzzáporba lángolt,
     alant zokogtak a habok,
s egy téveteg hajó a vízben
     hintázva ballagott.

És én megálltam álmodozva
     a lüktető mélység felett,
fejem a hídkarfára nyomtam,
     szájam sirástól reszketett.
Szellő bujálkodott a habbal,
beszélt a víz susogva, halkal,
     titokzatos, bús volt az éj,
s a selymes és szagos víz árja
     hullámos, tiszta, mély.

Ma is emlékezem az éjre,
     üres vágyódással tele,
egy céltalan nap tompa éjén
     bámultam a vizekre le.
Jöttek hajók zord lángtaréjjal,
hullám feszült fel, mint setét fal,
     eltünt a hab, el a hajó,
sóhaj vonaglott a setétben:
     a perc oly illanó.

S miért, miért nem? sirni kezdtem,
     agyamba nyilalt, hogyha majd
egyszer letörve, elfakulva,
     az aggkor nyugalomra hajt,
gondolok-e a titkos éjre,
s elém tünik-e majd igézve
     e híd, e hab, e tűz-virág,
s az éj, amelyre a sugár szőtt
     vörös lángpántlikát?

S hogy érzem akkor ezt az éjet?
     megrogyva, búsan, társtalan?
S mint látom a híd-bolton álló
     huszéves ifjut, enmagam?
Sirok, avagy csak ámulok tán
a könnyü perc hamar lefolytán?
     Vagy tördelem eres kezem,
s a habzenére, lángözönre
     nem is emlékezem?

Ki tudja... Mostan is gyakorta
     úgy rémlik, mint egy költemény
az én sirásos, nyári éjem,
     az én könnyes álom-regém.
Olyan, mint egy ezüstös álom,
     mely ifjan hull a sírba le,
s ma sem tudom, hogy az az ifjú
     Én voltam-e?...

Ábrándjaim, ti...

Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!

Hisz oly sötét, kietlen így a lét,
és más világosság nem kell ma nékem -
Cikázzatok, mint hajdanába, rég.

A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!

Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,
s szikrás korommal bukjatok alám.

Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törődöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap...

Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
foszoljatok pompásan semmivé hát
a végtelen sötétség zord ölén,

Ábrándjaim, ti lángszinű rakéták!