ŐSZI KONCERT - 1912

 

Praeludium

Sírj, őszi vers... Sírj, mind a két szemem,
sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmulást sápadva szomjazom,
az életet, mely már csak félig élet,
a hervadt holdat és a sírt,
s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

Beteg vagyok, szépségektől beteg,
nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
és ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
és föltámad az, aki rég nem él.
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
szél száll és kiszakad a köd,
és a világ fázlódva összerezdül.

Most a ligetbe bolygok délután,
és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
talpig fekete gyászoló ruhám,
s vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
az útakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják,
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.

Intermezzo

Most tetszenek nekem az üvegek,
mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
Most tetszenek a sárgahaju nők,
sugárzásán szeptemberi tüzeknek.
Most tetszenek nekem a temetők,
az elborult szobák benn barna színben,
a haldokló fák szörnyű kardala,
és tetszik a föld és mindenki, minden.
Most dalol az ősz, én is dalolok,
lalláz az ősz lassú litániát.
Most dalol az ősz, dalol a szivem,
dalolni kezd most az egész világ.

A fák:

Múlt este kezdődött a rékviem.
Poros és szürke volt az alkony,
a görbe fénybe mentek hazatérők,
és béna vágyak mentek lomha mankón.
Múlt este kezdődött a rékviem.
Múlt este volt, igen, igen.

A tó:

Múlt este volt,
elbújt a hold,
és megfagyott a csöndtől a vizem,
Múlt este kezdődött a rékviem.

A folyók:

Hazátlanul fütyültek
a ködben a hajók.
Keresve egymást sírva jártak,
mint a kisértetek, az árnyak,
s az ég, a föld úgy hallgatott.
Hullámaim remegve összebújtak,
akár a félő gyermekek,
és sírdogáltak hajnalhasadásig,
mind könnyezett, mind könnyezett.

A tó:

És a víz a fáradt hajókon
olyan nehéz lett, mint az ólom.

A liget:

És délután járt itt egy beteg ember,
s azt mondta nékem, nemsokára meghal.

A rét:

A lég is megfeszült, mint egy üvegfal,
és födve voltunk fénnyel, tiszta csenddel.

A házak:

Mi is elbújunk a homályos égbe,
és összeszorulunk, mint a csigák,
és alkonyórán, alvó ablakokban
föllobban a langyos lámpavilág.
Most a cseléd is elborulva nótáz,
az emeleten égő vasalót ráz
vöröslő tűz-körökbe,
és aki megtér elhagyott szobánkba,
itt is marad örökre.
A nő imádkozik, a férfi bámul
és jeleket les a jós éjszakábul,
ügyetlen ujjon bukdácsol a skála,
az eső is skálázik egymagába,
és a diák fönn egyedül
egész éjszaka hegedül.

Az ablakok:

Mi is siratjuk őt,
siratjuk, aki itt lakik,
a nyárt, a nyári álmait.
Mi is siratjuk őt,
gyászoljuk őt és dobolunk,
a szél, az éj üvegdobunk.
És sírnak rá az üvegek.

Az ég:

És az eső is megered.

A viharok:

Már vérzik a nyár,
a hervatag asszony.
Szél a haraszton.
Kár érte, be kár.
És rebben a sóhaj,
jaj, várjatok, ne még.
És lombtakaróval
takarja tar fejét.
Haha, haha,
hull a haja
és vézna arca hóka.
Fején vörös paróka.
Jó éjszakát.
Minden csupa árnyék
és ő, a világszép
már festi magát.

Az utcák:

Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.

A pálmák:

Mi még hiszünk, imádkozunk a naphoz.

A virágok:

Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jó éjt,
s borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.
Jó éjt virágok és jó éjt világok,
lázas lányok, halotti húgaim.
Jó éjt testvérek, őszi rózsa,
hű rezeda, szép kankalin,
buja thuja, szegény, beteg ciklámen,
most haljatok meg.

Az eső:

Kip-kop.

A fellegek:

Ámen, ámen.

A férfi szól:

- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
De szép lesz ősszel, ha beteg leszek.
Jő valaki, ki csendes és beteg,
megnő a házunk majd, ez a csodás ház,
s a szél bongó telefondróton hárfáz.
Behull a meseházba a verőfény,
és fűtjük arcunk bíbor téa gőzén,
vagy hintázunk együtt a hintaszéken,
vagy álmodunk az elhagyott verandán.
Te hímezel, sötét arcomra bámulsz,
melyet tűzfénybe von nehéz havannám.
- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
Majd jő valaki és szeret talán,
künn sárga fák közt járok lábadozva,
járni tanulok egy nő oldalán.
Tipegek, és ha félek hazamenni,
a kertjeinkben árnyra árny oson,
hazavezet és megcsókolja számat,
gyógyítva csókol a mély folyosón.
És félti szájamat, mint egy sebet,
és csendben eltol, ha csókot adok,
és tiltva teszi ujját ajakára,
mert betegnek árt, jaj, árt a csók.

Most itt vagy és vagy beteg-ápoló,
csókkal gyógyító beteg-ápoló.
Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes -
csak sose lenne a csóknak szünetje -
hajh, nyári láz, hajh, bús delírium,
csókok szüretje, életem szüretje.

A nő szól:

De én szeretlek, édes emberem,
az életem gyógyítja a tiédet.
Gyógyítja egyik száj a másikat,
gyógyítja egyik kéz a másikat,
gyógyítja egymást két szegény kis élet.
Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
a bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
Gyógyítja a vak éjszakát a nap,
gyógyítja a sziklákat a patak.
Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
gyógyítja a fű a beteg sebet,
s a fekete hajat a szőke.

A férfi szól:

Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed
az ördögi cérnák között motoz.
Bukfencező csel, kínai kötés
és távoli és titkos és gonosz.
Egy kis manócska, mindegyik kötőtű,
cikázó újjaid iramja gyors.
Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve oldasz,
te vagy a sors, a sors.

Makrancos munka, női mánia,
valami baljós, balos, ördögi,
én nem tudom, csak félve bámulom,
hogy távolságunk tűkkel tükrözi.
Oly messze vagy te s e galambi játék,
fehér fonál puha pamutba tör.
Ki hal meg itten és miért e háló?
A tű az öl, az öl.

Makrancos munka, bujtó babona,
alattomos, hisztérikus-merész.
Most sunnyogó, huncut, igénytelen,
mint lassu cica, hogyha egerész.
Játék a seb, játék a kacagás is,
s komoly halá a díj egy kacajér.
És csillogó tűk, csillogó szemek közt
hull-hull a vér, a vér.

A nő szól:

Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?
Mit lát szemed az üres levegőbe?
Mit énekelsz? Miért siránkozol?
Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?
Mért nézed úgy két dombos melleim,
mint temetőben a sírhalmokat,
mily könnyeket törölsz szegény hajamba,
és éjidőn micsoda riogat?

Mondd, mért beszélsz mindíg feketeségről,
mért látod szőke fürtöm feketén,
Most sír vagyok én és halotti urna -
mondd, kit temetsz belém?

A férfi szól:

Én eltemettem, édesem, beléd,
kit most borzongva hívok újra vissza,
mint halvány lángnál bomló spiritiszta
halottjai kisértő szellemét.
Én eltemettem, édesem, beléd,
vidám szemedbe az ő bús szemét,
a te hajadba az ő dús haját,
karját karodba,
s most mind a pompa
a te szegény testedbe suhan át.

De lásd, fejemen most a mult cikáz,
és lelkem száll, a végtelenbe túl,
száz idegem megint feléje nyúl,
s mint beteget, elönt az esti láz.

A nő szól:

Pokoli éj.
Iszonyú, iszonyú.
Az éjszaka mi mély,
csupa láng és ború,
halálharag, lég-háború.
Iszonyú, iszonyú.

A férfi szól:

És most megint elémbe jő -
egy pillanatra - régi minden,
hervadtan és halotti ingben
kopog-kopog az ősz, meg ő.

A nő szól:

Ó jaj, te félsz,
kiről beszélsz?

A férfi szól:

Idézem őt.
Gonosz, hazug kezét idézem.
Idézem őt.
Ezen a poklokszülte éjen.
És kék szemed fekete lesz.
Hajad sötéten csergedez.
Hozzá hasonlít a te főd
s a levegőben érzem őt.
Parancsoló árnyék, félig valóság,
félig szeszély.
Most párka, végzet, kezében orsó.

A nő szól:

Beszélj, beszélj.

A férfi szól:

Ó, hogyha láttad volna egyszer,
amint könnyezve, mereven,
imádkozó, áldott kezekkel
letörte én áldatlan életem.
Ó, hogyha láttad volna egykoron,
mint mostan én az arcodon.
Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
a szája egy kis rózsaszínű színház.
Villanylámpácskák gyúltak a fejében,
ha nevetett,
rózsás világos lett a levegő is
feje felett.
Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
mély tükrök mélyiben,
és az ezüstmámortól szertepattant
a tükör és szivem.
Megfeketült a mellemen a rózsa,
melyet adott,
és ráncos lett, mint egy vénasszony arca,
halott, halott.
És megvakult kezében
az ezüst és arany...

A nő szól:

Csitt-csitt, elég,
mostan belép,
közénk ül szótalan.

A férfi szól:

Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja,
és nem mint én, ki tőle idegen,
ki férfi-fővel komorlok a létbe,
dúlt csillagokba nézve mereven.
Te szent vagy és dal és harmónia,
én a természet mostohafia.
Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
de a te némaságod szónokol.

Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy,
üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
én gondolat-kaosz.
Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek,
nem vagy se jó, se rossz.
Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
és hordozója százezer tavasznak.
Én kincseim közt meztelen didergek,
de te mezítlen vagy királyi-gazdag.
Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló,
tojásdad tested a kereveten,
mint egy gömbölyű, forró, eleven
tengermorajt százszorzó, drága kagyló.

A nő szól:

Nézd őket itt... Míg várunk a vonatra,
hogyan cicáznak kormos árnyaink.
A kavicsok közt, a fényes sineknél
zöld csillagunk meddő sugára ing,
és úgy folyik a fénye arcainkra,
mint beteges, halványzöldszínü tinta.
Folyik a holdfény,
a régi kiholt fény,
s lenn összesímul két alak
sötét tagokkal, hallgatag.
Nézd, most húzódva messze távolodnak,
most összeér árnyék-kezük,
s ölelkeznek, szegény, szegény bolondok,
mivel mi is ölelkezünk.

A férfi szól:

Ez itt a korzó.
Itt egy hervadó kert,
mely érzi már a gyilkoló októbert
és sejtelmétől is oly halovány.
A fái közt már-már betegen illan
az őszi nap, a sárga, őszi villany,
bágyadt villanyfény haldokló szobán.
Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,
mert fájdalmas lelkembe meggyötörve,
bámulva nézi önmagát az ősz,
mint egy kisérteties, mély tükörbe.

Ez itt a korzó.
Most tekints körül,
s nézd a parázsló brilliántot, édes,
nyíltan, közönnyel, bátran, ahogy illik
egy "hipermodern" költő kedveséhez.
Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,
halványpirossal, kiszíttan, fakón,
a kánikula sok-sok martaléka,
egy kerti szék az őszi udvaron,
rongyok, remények, megpörkölt rakéták
és cigarettavégek és szivek,
fölöttük az árny, a halál, az éjjel
és a hideg, a szomorú hideg.
Itt egy kávéház, fázó, néma néppel,
ott meg az irodalmi emberek,
kik szivarozva, szigorú szemölddel
szegény hullám fölött veszekszenek.

A nő szól:

Én odamegyek és megkérem őket,
hogy tégedet nagyon szeressenek,
és értsék meg vívódó éneked.
Én odamegyek és megkérem őket,
pajkos kacajjal, mint egy könnyü tündér,
hogy lássanak be fátyolos szivedbe,
szeressenek elátkozott szivünkér.
Általkarolom csöndesen a lábuk,
az életed szelíden elmesélem,
hogy megriadjanak és tág szemekkel
bámuljanak reám az őszi éjen.
Mert szép a lelked régi bánatoktól,
oly édes és jó, mint a tiszta bor.
Ó, én tudom, ki vagy te és mi vagy te,
a te dalod rezgő rezedaillat,
pünkösd a kedved, templom a szived,
és hogyha szavad néha elijed,
előtted szellemek és árnyak ingnak.
Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,
ha néha álomlátón hátra-hajlasz.
Én láttalak a kulcslyukon keresztül,
hogy átölelt sok lenge látomány,
és egy tekintetedre
halványan és remegve
bús angyalok röpültek a szobán.

Intermezzo

Gyümölcsös ősz, te vérző, koszorús,
én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
Szeretem a virágok táncait,
de az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
Ő már a cél, a szín, a hervadás,
nyarak alusznak benne, cukrok íze,
remény, öröm, valóvá semmisítve,
ő már a vég, az állomás, a nász.
Én szeretem az égő-fiatalt,
de várva-várom a bús diadalt,
az utolsó-halálost, szomorút,
mely lelkemet tehozzád igazítja,
tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
és életemre komoly koszorúd.

A nő szól:

Ne sírj, ne sírj. Ah, én nem értelek,
csak azt tudom, hogy fáj s valami jajgat.
Szavaid sokszor félve hallgatom,
csodálkozom az elröpült dalon,
s idézem a világgá szállt siralmat,
mely a szivedből jött - érintve szádat -
és mély, mint a halál, a jaj s a bánat.

Ne sírj, ne sírj. Ah, én nem értelek.
Gyümölcs, öröm közt édes a halál
és szép a gyász, a félő suttogás,
a dal, amely remegve tétováz,
és azután szédült magasba száll.
Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál,
e piros-sárga, őszi karnevál.

A férfi szól:

Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
ruhák között is százszor meztelen,
a hervadásba nyúló buja csókfa,
megrészegülő bíbor levelen.
Őrült menád - kavargó fürteidben
a régi lázak láza szálldogál,
szüretre zendül minden táj körötted,
csiklandja orrod erjedt muskotály.
Ó, örökegy, - ó, ősi titkot érző -
ó, változó kép - táncos tünemény -
te látod még a régi, részeg istent
őrjöngve párduc-szekerén.
Én más vagyok, lásd. Isten, ember nélkül
daloltam ezt a férfi-éneket,
hogy hallottam szivemben s a bokorban
a csöndet, amely rajta lebegett.
A végtelenség bús hárfája lettem,
és összegyűlt minden jaj a szivemben,
s mostan viszik-viszik e kis dalok,
és belezüllnek, meghalnak sóhajtón.

Az ég, az ősz, az éj:

Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
melyet mindenki elhagyott.


A kártyás fölfohászkodik

 

Ó színek színe, ördög bibliája,
          fújd meg lelkembe roppant riadód.
Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem,
          vidd az ördöghöz drága véradód.
Puffadt erszényed, mely vértől hizott meg,
          az élet asztalára dobd oda,
          és hogyha aludt a sors ezer évig,
          mostan történjék végre a csoda.
Vesztett csaták, vér és kudarc után
          más nem maradt, csak ez még és a semmi.
Ó érzitek-e, micsoda hivás:
          szaladni, úszni s menni, menni, menni,
          örökre folyni örök körforgásban
          újhodni, veszni, hullni lefele,
          csók és halál, bús kezdet és búsabb vég,
          színkeverés, tánc és örök csere.
Lélekzeni parázsló oxigénben,
          és nézni, hogy minden hogy folyik el,
          és érezni, fejünkön a sisakkal
          a harc előtt, hogy menni, menni kell?


A kártyás imája

 

Valami van:
a változás.
Valami van:
mi oly csodás.
Én veszthetek,
de nem vesz el ő,
a félszemmel siró,
félszemmel nevető.
Valami van:
öröm és iszony.
Valami van:
a földi sikon.
Valami van:
ezt érezem,
tapintja velőm
és látja kezem.
És hirdetem
búsan-vigan
és esküszöm:
Valami van.


A sötét párka

 

Három bús párka áll az élet útján,
          a nő, a kártya, a halál.
Ó fátylasarcú, rejtett, furcsa párka,
          engem kötényed titka vár.
Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
A szeretőm leszel száz éjszaka.
Az életem péntekjén fölkereslek,
          hozzád őrjöngve fölfohászkodom,
          és kérem az igét, a szót, a kulcsot,
          lábadra ejtve ráncos homlokom.
Lassú nekem az élet - sokszorozd meg
          és adj a láznál lázabb lázakat.
Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd föl,
          hulljon le róla a kemény lakat.
Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
          lássak ragyogva, mint még sohasem,
          mutass nekem most bölcsőt és koporsót,
          bűvös ujjakkal illesd meg a sorsot
          és gombolyítsd le lassú életem.


Tenger és vihar

 

És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
recseg-ropog hajónk,
kegyetlen vashajónk,
hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
A szél, a köd jajong,
hogy sír, jajong
és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
hajrá, tovább, tovább,
mindég tovább, tovább,
csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

Sötét sziklákon át,
millió poklon át
szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg
és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
ordítoznak: csodát,
csodát, barbár csodát,
s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
s hajrá, hogy minden a habokba halt,
habzsoljuk az otromba diadalt,
mint részeg matróz a nehéz rumot.


Az éj, az álom s a kínok

 

De éjidőn szörnyűket álmodunk.
Jönnek felénk piros, kis ördögök,
izzó vaspántba lüktet homlokunk,
sárkányok űznek, krampusz ránk röhög.
Mint a fegyencek járunk szédelegve
cselédlépcsőkön mocskos éjjelekbe,
tengert iszunk s szomjunknak nem elég,
éhségünket eteti az ebéd.
Kincsek között, bársonyba, jóllakottan,
dús asztaloknál vagyunk éhesek,
és ránk vicsorog a sötét sarokban
egy tüzesszemű, ordas, éhes eb.


Szemét és csillagok között

 

Ha emberek közé megyünk, fényes terembe,
          remegve toljuk a tiltó reteszt.
A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén
          oly súlyosan lóg az aranykereszt.
Ez a talaj szilárd - ők állnak, ülnek,
          vagy fekszenek, nyugodtan alszanak.
Övék a föld, a biztos rejtve-élés,
          vetésükben lassan kikél a mag.
Mi a jövőt fogunkkal ráncigáljuk,
          köldökzsinórját tépjük esztelen,
mi Mágusok vagyunk, Előidézők,
          és korcsolyázunk kócos fellegen.
És minden úszik és csurog köröttünk,
          bukunk, hacsak hozzánk nyúlnak puhán,
folyton-folyó és folyton-újuló lét,
          síkos, csuszamlós trottoir-roulant,
hullám a szélben, szél a fellegekben,
          szemét és csillagok közt a kezünk,
bizonytalan habokban, életünkben
          alélva és őrjöngve evezünk -
csak evezünk a ködben és a szélben,
          mint tántorgó és ájult szívbajos,
ki kétes életének óceánján
          rozzant ladikkal tétova hajós.


A kártyás diadala

 

Diadal!
Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
az illatos nő hozzánk költözött
és száll a dal:
Diadal!
Illatzavar, őrjöngő világ,
rivalganak rettentő trombiták:
Diadal!
Kínálja testét, táncol, hahotázik,
ő a miénk és öleljük rogyásig:
Diadal!
Nem egy a csók, de száz és százezer,
ő most szeret és ő most követel:
Diadal
Csóktól, aranytól részegek vagyunk,
és ordítunk és összeroskadunk:
Diadal!


Induló a költőkhöz

 

Ez itt az élet, hámor és kohó -
          világ költői, ide jőjjetek,
testvéri szemmel, örökös merészek,
          nézzétek itt az ősi lényeget.
Látjátok-e, a zöld asztal szövetjén,
          ott ugrik a véletlen, mint a nyúl,
és kavarognak a szinek veszetten,
          mint álmainkba, határtalanul.
Rémítve jönnek szörnyű figurák,
          a feketék, a dörgő pirosak.
Ez itt az élet karneváli tánca,
          borzongató és édes iszonyat,
költőszivünk sok kendőzött alakja,
a képzeletünk lángoló salakja
olvadva, sisteregve, feketén.
Ó élet, élet, roppant költemény,
most láthatunk mezítlenül, ragyogva - -
          Mi kéj.
Mi őrjítő, mi szédítő - -
          Mi mély.


A kártya papjai miséznek

 

Most így teszünk, most úgy, most újra másként,
          ballábbal indulunk a harcba mi,
súgunk magunkba, biccentünk fejünkkel,
          vajákosok mi, kártya papjai.
Hétszer szent a mi ceremóniánk,
          mert erre lejt a táncolók sora.
Ez a varázsszer nyitja meg a zárat,
          valóságnál valódibb babona.
Örök pecsét, mély titkokat lezáró
lámpás, koszorú, mély habokba zászló,
ő a bizalmunk, a szilárd, az áldott,
ő gömbölyíti ki testté az álmot.
És hogyha eljő a nagy Gyertyaoltó,
vesztünk, feléje dobjuk bánatunk.
De rajta is próbálva a varázsunk,
előbb, előbb még hétig olvasunk.


A kártyás sír

 

Bitang! - kiáltja a szélvész utánunk,
zsivány! - sziszegi és megyünk tovább,
s mint a gyerek, akit véresre vertek,
isszuk az undor keserű borát.
Fínom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
s az álmok álma csöndbe hull reája,
és játszani kezd elhagyott szivünkben
az életünk laterna magicá-ja.
Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
          látunk karácsonyt, kávés reggelit,
és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
          és a szemünk könnyekkel megtelik.

És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
          és a sötétség járkál körülünk,
a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
          halálosan magunkba merülünk.
Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
          az életünktől borzadozunk által,
az egyik sír, a másik átkozódik,
          a költőben fölreszket egy csodás dal,
és akinek egy pásztor volt az apja,
          az messziről egy pásztorfurulyát hall.