A magyar koldus

Én láttam Őt... Künn-künn a parton,
amint leszállt az alkonyat.
Rozsdásan égett a hegyoldal
s búsan beszélt a Balatonnal,
bámulva a hullámokat.

Azt mondta nékem, ez a tenger,
s én integettem őneki,
és átölelt mint unokáját,
s mikor a fák, füvek se látták,
sürűn esőztek könnyei.

Piros tanyák és messze tornyok
intettek csendesen nekünk,
bojtorján, nyár-, akác és somfa,
csupa szegény magyar fa lombja
takarta el az életünk.

Enyves szeme a mély gödörben
olyan vén volt, mint az idő,
a hangja távoli s merengő,
és lelke, lelke, mint az erdő,
sötét rémekkel rémitő.

Egy vén bolond, bolygó pojáca,
vállán rohadt rongy a ruha,
a föld hátán a legszegényebb,
kire nevetve-sírva néznek,
ha bekerül a faluba.

S csak megy előre. Reggel, este
sűrű bozótokon bolyong,
egérfogót, rótt botot árul,
fanyar gyümölcsöt tép a fárul
s nótázik, sír, mint a bolond.

Máskor meg nyárias szinekben
feküdt le, hogyha este lett,
s a hegedű ha már rikoltott,
urak dobáltak neki csontot,
s ő az ebek között evett.

De ekkor este csupa fény lett,
rejtély, bűvészet, lángirás,
fakó iszákja is arany volt,
s fekete, nagy keze aranylott,
úgy ragyogott, mint semmi más.

A kincse, kincse húzta porba,
és az arany hozzája dőlt,
övéi lettek mind a könnyek,
s ahogy kinyúlt s a földre görnyedt,
nem bírta el terhét a föld.

Táncolt, kiáltozott, ujjongott
és nóta kelt az ajakán,
s én a titkoktól terhes esten
zokogva vén kezére estem,
és azt mondtam: öregapám.

Aranyvonat

Figyeljetek, ez nem mese,
ilyent nem olvassz könyvbe se.

Aranyt visznek az angolok
s én rímet, verset hangolok.

Ez a jutalom és a bér
Anglia vére, sárga vér.

Másutt pangás, a tőke fogy.
S a Daily News azt írja, hogy

Kanada földjén valahol,
egy aranyvonat zakatol.

Egymásba fűzve hét vagon,
arannyal rakva vastagon.

Megy csendesen, megy hangtalan
sok millió dollár arany.

Asztmás, uzsorás, béna, agg,
cammog a vonat hallgatag.

A mozgó Wertheim-kassza fut,
amerre megy, arany az út.

Ujjonganak a városok,
hiznak a hájas gyárosok.

Gurul - nem látja senki se -
a yankeek új kriszkindlije.

Egy könny... egy élet... mennyit ér?...
Egy pennyt ér... két pennyt ér...

Szalutál a kis vasutas:
Ez az előkelő utas.

Vas ketreciben áll az őr,
a karja kard, a szeme tőr.

A fűtőt nyűgzi a varázs,
úgy érzi, arany a parázs.

A föld oly néma, mint a sír
s a rongyos masiniszta sír.

Naplójegyzet egy havas reggelen

Láttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó müvész,
mint egy fehér festőmüvész,
mint orfeumi csepürágó,
ki szappanhabbal fest tükörre,
úgy jött a hó, ez a kiváló,
öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyílt,
festett mesét, havas idillt,
besurrant ide és oda,
akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
megőszült százezer kalap,
úgy hogy a száraz és poros
elpetyhüdt város oroszos.
Amerre nézel, tiszta hó,
nyugodt és fényes takaró.
Rózsálló arcfesték a nőnek,
szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
a fájó földön téli vatta,
langyos meleg serked alatta,
bebársonyozza az ereszt,
kabátunkon gyémántkereszt,
száll és csengettyüz lebegőn
az éles kristály-levegőn.
Az utcasárnak tiszta krém,
a kolduscondrán drága prém,
az égből bőkezűn lehint
boát, marabut, hermelint,
most mint nyolcsarku csillag ég,
most karperec, ezüst nyakék,
most egy csiklandó pici rost,
a tél fehér rózsája most,
nappal sportpálya, éjjel édes
fehéren égő, enyhe mécses,
nyugodt derengés. Ropogó
fehérség. Édes rokokó.
Kegyes és fínom, néha mókás,
a kocsis is - allonge-parókás.
A kültelek most egy nagy asztal
terítve hófehér damaszttal
s az éj cukrozza kényeként
a sárt, mint cukrászsüteményt,
hideg, fehér törött cukorral,
úgy önti a cukrot csuporral
és minden édes és fehér,
ameddig csak a szem elér,
cukros a rét, az út, a ház,
cukros a lámpavas, a gáz,
cukros a házak teteje,
a göröngy cukros gesztenye,
a sár is mézzel van sodorva,
s a szemétdomb hódítva, halkan,
rokokó fehérben, aranyban,
úgy állt, mint lakodalmi torta.

Ének Virág Benedekről

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma,
a buta "modern technika" korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván,
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek,
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az aszú, édes őszben,
szívükbe hordták az örök szerelmet,
s mindég holdfényben mondták, hogy szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem - essős vízfestmény - Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján,
és új boron, mikor habos rámpás -
kapukulcs a kezemben, kézilámpás -
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni - az élet elröppen -
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten,
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a "szent öreg" élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most hol ő lakott rég,
s alázatos és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigoru szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifju-ósdi lantos,
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A' hazá-t, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s "Magyar Jövőnk"-ről vagy száz hexamétert.
Ő meg bólintott volna a homályon,
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.
Zsinóros, régi atillát viselt még,
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,
szobája, mint az agg papok szobája,
a szekrényben égettbor s gyümölcs volt.
és dícsérvén a Poézis hatalmát,
átnyujtott volna versemért egy almát.

Szeszélyes futamok a holdról

Ma félek a holdtól,
e sárga koboldtól,
félek.

Kísérteni feljött.
Körötte a felhők
állnak.

Olyan buta-bámész,
bandzsítva reám néz,
némán.

Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
a föld.

Meg is halok, érzem.
Reggel hideg ércen
fekszem.

Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
alja.

Zsákutca tövében
elkondul a léptem
búsan.

Az éjszaka ül meg,
bársonypuha, fülledt,
hőség.

Azt hinni, meleg vér,
s mikor tova mennél,
megköt.

Vér fűszere buggyan,
a zegzugos útban:
hulla.

Az éj csúnya lánya,
ha jönne, utána
sírnék.

Egy kapuba állnék,
szólnék neki - árnyék -:
anyám.

Ha jönne barátom,
júdásian áldón
mennék

kígyózva elébe,
s a tőrt a szivébe
döfném.

Baljóslatu sarló
reámveti gyarló
fényét.

Félarca nevet le,
a fénye kezembe
tallér.

Dinnyék szaga szálldos
és émelyeg álmos
lázzal.

Vad illat a fákon,
lihegve kitátom
a szám.

A mély utak alján
kúszom, sunyi-halvány
rabló.

Pléhkoszorú

Pléhkoszorú
lóg a boltocska ajtaján,
egy kis halottra vár talán.

Pléhkoszorú,
elmúlt az ősz, el a hideg,
nem kellesz már te senkinek.

Pléhkoszorú,
sírokra sem jó, szomorú,
szegény, bitang pléhkoszorú.

Pléhkoszorú,
csak pléhlevél, pléhnefelejcs,
ha kell rá gyöngy, egy könnyet ejts.

Pléhkoszorú,
azt gondoltam, hogy megveszem,
szívemre halkan ráteszem.

Pléhkoszorú,
rozzant, poros a levele,
húsz krajcár... Ennyit érek-e?

Séta a városon kívül, vidéken

Egy-két lépés, elfogy az aszfalt,
és a mező
terít a földre gazdag asztalt.

Itt csönd van. E diófa bólong,
s halkan regél
az avar és a sárguló lomb.

Azt mondja, mély, mély, mély a bánat,
örök-igaz,
mint a hegyek és mint az árnyak.

A rózsa váltja koszorúját, -
de egy marad:
az élet és a szomorúság.

Én már kacagtam s győzve-győztem,
most leülök
a sárga fejedelmi őszben.

Sok nyár és sok lány nevetett rám.
Lassan kihull
kezemből égő cigarettám.

Üres kezekkel mit akarjak?
Csak sírni jó.
Fejem fölött köd, csúnya varjak.

A szívem semmire se vágyik,
és ríkatom
az őszi bánat furulyáit.

Nem szabad feledni

Hadd éljek még - hogy beteljék felettem,
     amit számomra valahol kiróttak.
     Be akarom még csukni az ajtókat.
S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

Kit megbántottam, megvígasztalom majd,
     ki megbántott, azon még bosszut állok.
     Korán kelek, hogy lássam a világot,
s estente halljam még a régi lomb-zajt.

Egy-két szegénynek még levelet írok.
     Megnézem még a szabadkai házat,
     hol porba vert a gyász és a gyalázat
egy nyári éjen s sírok, újra sírok.

Elutazom oda, hol sose jártam.
     Egy ismeretlen ablakon benézek.
     Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
Sötétbe járok. Járok a sugárban.

Aztán, mikor elérkezik a vesztem
     s végére hajlik már emberfeletti
     nagy életem - mert nem szabad feledni -
tisztán és fényesen a sírba fekszem.

Sötét, nehéz tavaszi ég

Sötét, nehéz tavaszi ég,
viharba járó, tintakék,

és neked viszek koszorút,
te mindeneknél szomorúbb

bús gerjedés, bús temetés,
oly fullatag, olyan nehéz,

hogy lehull érett koponyám
a gyászod lila vánkosán,

és én is a tavasz vagyok,
fiatal, búskomor papod.

A sírban elrohad a hús,
de te azt mondod, nyílni bús,

bús küzdeni, bús kezdeni,
időt és lelket veszteni.

A lelkem még oly fiatal,
de látja, hol a ravatal,

s bár gerjedő és bár merő
súlyos-bús, mint te, szent erő,

és hallgatag és tiszta-új,
a kincse roppant mázsasúly,

roskadtan a jövőbe néz,
s mint a tavasz, sötét, nehéz.

Új poéta panasza a régi holdhoz

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
     rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,
     és kérdezte: emlékszel-e még?

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
     húrozottan rezdült az azúr,
hipnotizált pilláim lehunytam,
s borzongott idegem és a múltam,
     mint holdfényben a zongorahúr.

Ottan ültem esti toalettbe,
     búsan ringatott a kerti szék,
s éreztem szájamban émelyegve
     a pezsgő s a nyúl kövér izét.
Gondoltam naivan életemre,
     messze volt már s olyan furcsa volt.
Messze rémlett, messze, mint egy álom,
üvegablakon, diákszobákon
     és fölöttem ugyanaz a hold.

Rokkant álmodó, zavart szemekkel
     néztem, amíg továbbvágtatott,
mint aszfalton, délben a vakember
     vak szemével nézi a napot.
Cinikusan, hitetlen szemekkel
     néztem őt és nem láttam meg őt.
De szelíden rámhajolt és átfont,
altatódalt hintett, éji mákonyt,
     és derengett szemeim előtt.

Csak még egyszer nyúlhatnék feléje,
     tárt kezekkel, álmaim fokán
és imádnám - ó Kelet regéje -
     álmok éji napját, egy pogány.
Csak még egyszer szállhatnék feléje,
     nyűtt szerszámmal, züllött csillagász,
látnám, koponyákon hogy világol,
innék szörnyü varázsitalából
     s fásult csontom fűtené a láz.

Messze estem, jaj de messze estem
     tőle s attól, ami életem.
Vonszolom unottan lomha testem,
     s mint vadállatot, úgy etetem.
Mostan eljő még s azt mondja: élek.
     Holt hitem fényével öntözöm.
S a testvértelen magányba elleng,
elmegy ő is, ahogy minden elment,
     és megtépem sírva köntösöm.

Délutáni meditáció

Milyen lesz a halál,
vajon rossz lesz-e, jó,
ez a végső, komoly
nagy-nagy szenzáció?
Lehet, hogy semmi lesz,
egy sárga délután
elalszik szivarom
s kinyílik néma szám.
Lehet, hogy furcsa lesz,
reámtör rémesen,
hogy belekancsulok
s kocsonyává esem.
Lehet, hogy enyhe lesz,
úgy, ahogy áhitom
s átzúgok rajta, mint
a vasuti hidon,
mint mély vizek felett,
hogy a testem pihen
a hálófülke lágy,
párnázott mélyiben.
Lehet, hogy egyszerű,
csöndeskés és sivár.
Azt mondják: ez nem ő.
Azt mondják: ez a sár.
Lehet, hogy szörnyü lesz,
mint puskadurranás,
fülembe lárma zúg
s nem hallja senki más.
Nagy dinamit-robaj,
velőkig felható,
állkapcát tépdeső,
babonás puskaszó.
Csodás, iszonytató,
iszonytató csodás,
vörös és fekete
utolsó felvonás.
Oly messze még e zaj
s előre reszketek,
mint vad szcéna előtt
színházban a gyerek.
Oly távol még e zaj
oly messze, kívülem,
szeretném hirtelen
befogni a fülem.

Keserű ének

Rövidre nyírnám a hajad,
     mint egy vezeklő zárdaszűznek,
hogy engem láss csak és magad.

És megvakítnám a szemed,
     ezt a két ledér éji pillét,
mely cifra lámpákhoz lebeg.

És hátrakötném a karod,
     hogy csendesen magadba fordulj
és úgy feküdj, mint egy halott.

Akkor borulnék csak reád.
     Halott szemed bús éjjelében
ragyogva ölelnélek át.

Mérgek litániája

Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
csendben susognak hozzám, mint a sír.
Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
akár a gyémánt, a rubin s zafir.

Az ópium volt első ideálom,
az álom, az én altató arám,
csak rám lehell és az enyém, mi drága,
enyém lesz Kína, Tibet és Japán.

Lihegve néztem ódon patikában
az atropin megcsillanó levét.
Bús kedvesünk szemébe álmokat lop,
s sötét szeme az éjnél feketébb.

Szeretem a tápláló s gyilkos arzént,
mert vézna arcunk tőle gömbölyül,
és éltető rózsás lehelletére
az élet és a halál leng körül.

Fejfájasztó homályos délutánon
az antipyrin-hez esedezünk.
Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül,
és óriási lesz pici kezünk.

A koffein komoly, nyugodt barátunk,
mélységek kútja, bölcsek itala.
A veronál vén gyermekek dadája,
a morfium az örök éjszaka.

A nikotin zavart füstfellegében
keleti lázak fátyola remeg.
Az alkohol gyógyítja életünket,
ezt a fekélyes, óriás-sebet.

Hogy integetnek, hívnak és üzennek,
ha bánatoktól bong a beteg éj:
az éjjeliszekrényünkön alusznak,
és hallgatásuk is zokog, zenél.

Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
olyan kicsik és mégis oly nagyok.
Oly mozdulatlanok. S faló ölükben
egy túlvilági lángvihar ragyog.

Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
Komor nevük imába foglalom.
Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
mint átkomat és örök bánatom.

A jó hold

Mért nézel rám oly számadásra-hívón,
ha éjfél után ballagok a hídon,
hold?

Reggel ragyogtam fényesen a napban,
aranypénzem tenéked mutogattam,
nap.

Egész nap öltem, győztem és raboltam,
csak éjfél után járhatok a holdban
már.

Nézd, honi holdam, pénzem meg se tartom,
a szájam áldás és tenyér a markom,
könny.

Mert nem jó nékem, istenemre nem jó,
ez a keménység, ez az úri tempó,
nem.

Ami rajtam van, nem kértem, de adták,
el is hajítom, nem ér egy fabatkát.
Vedd.

Rongyokká szaggatom kevély ruhámat,
a mellem is ronggyá tépi a bánat,
jaj.

Kiszórom néked pár fillérnyi kincsem
s a földre fekszem, ha kell, bizonyisten
most.

Skála

Őszi éjjel
a nők ágya,
mint a vér.

Vágynak ők is,
árva lelkek,
a napér.

Lámpa füstöl
hosszú füsttel
olykoron.

Hull az ágyra
fekete hó,
a korom.

Künn az ajtó,
bús sóhajtó,
nyekereg.

Tompa hangon
rí a gangon
egy gyerek.

Ülnek-ülnek
az ágyaknál
csendesen,

gondolkoznak
régi, rút
emlékeken.

Egy se tudja,
hogy mi bántja,
mit akar?

Kóc a fésűn,
a fejükben
zűrzavar.

Forró ujjuk,
mely sok férfit,
szívet ölt,

most fázósan,
fényes tűvel
inget ölt.

A gavallér -
aranytallér
hova ment?

Porlad ő is,
mint a szivük
odalent.

Hervadt ajkuk
csókos álmot -
sírva kér.

Őszi éjjel
a nők ágya,
mint a vér.