Magunk vagyunk...

 

Magunk vagyunk,
ég a házunk.
Kék az ablakunk.

1890


Kossuth Lajos, Széchenyi...

 

Kossuth Lajos, Széchenyi
kisgyerekek valának,
s lettek vezércsillagai
édes magyar hazámnak.


Híves őszi este...

 

Híves őszi este
fázik mindenem,
temetőben, temetőben,
ott az én helyem.
- - - - - - -

1900


Álom

 

Álmodtam, álmodtam
távol Ázsiáról,
messze Ázsiáról,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honáról.

Oh, hogy felébredtem,
könnyel telt meg szemem,
mert fájt látni nekem,
a sötétség után
milyen fényes dicsőség
ragyogott mindenen.

Hogy odaszállt lelkem,
mennyországba' jártam,
mert hazámat láttam,
fénylő dicsőségben
s nem hitvány, görnyedő
rút rabszolgaságban.

Láttam őseimet,
kacagány volt rajtuk,
villogott szép kardjuk,
hogy az ütközetbe
rohantak, dübörgött
a parlag alattok.

Láttam őseimet,
láttam eget rázó,
villámot szikrázó
nyilokat, ahol csak
jártak, a csatatér
piros vérben ázó.

Hallám a kürtöknek
kiváló fúvását,
a mének futását,
hej szegény hazámban
ily képeknek dehogy
lelhetni most mását.

Oh, hogy felébredtem
és sírva fakadok,
oh mért nem hagytatok
az álom ölében,
édes feledésben
oh mért nem hagytatok.

Álmodni, álmodni
messze Ázsiával,
távol Ázsiával,
ragyogó napfényben,
dicsőségben fürdő
magyarok honával.

1900-1901


Ó búrok, ha én most csak húszéves lennék...

 

Ó búrok, ha én most csak húszéves lennék,
közétek de édes örömest elmennék,
csatáról csatára vinném zászlótokat,
pirosló véremmel védném Hazátokat.

1901


Cigánylány, cigánylány!

 

Cigánylány, cigánylány!
Elrablád eszemet,
s felgyujtottad szép szemeddel
hervatag lelkemet!
- - - - - - - - - -

1901


Kapca-ünnep

 

Tömjén is gomolygott magas oszlopokban
          a borongós égre,
három pap könyörgött áldást az egekből
          e nap emlékére,
ragyogó ruhában volt apraja-nagyja,
          de szivünk nem lángolt,
mint akkor a szerény, de mégis mosolygó
          Szabadság napjakor.

1901


Sírvirágok

 
Költeményfüzér

E költeményfüzér megírására a közvetlen impulzust az oly korán elhunyt
Reviczky tragikus sorsa adta. Korántsem akartam azonban ezen apró
dalokat az ő emlékének szentelni - talán nem is lennének méltók hozzá -,
csupáncsak egy általános képet akartam nyújtani azokról a fehér
arcú, tüzes szemű betegekről, kik naponként zajtalanul sóhajtanak el a
világból, mint ősszel a falevelek. Ez a szürke kép lelkem megragadta,
s benne egy tragédiát látott, azoknak a szegény betegeknek sóhajtását
még az élet zűrzavarában is meghallottam.
És én megértettem azt.

A fiatalemberben - nevet nem adtam neki - eszményítettem meg
azoknak a lemondását, szenvedéseit, reményeit. A költemény személyeire
vonatkozólag csak azt kell megjegyeznem, hogy Ella a tüdővészes beteg
kedvese, ki őt végtelenségig híven ápolja.

Szerző

1

Beh fáj a mellem,
     Tudom, ez ellen
Nincs semmi balzsam.
Számomra meg van írva:
     "Korán ledőlsz a sírba."
Elhalni lassan!

Tüdőm úgy éget
     S nem t'om mi végett
A sorshoz esdek.
"Ne még, ne még!" - kiáltok.
     Oh, tedd reám az áldott
Nehéz keresztet!

2

A barátok, kikkel annyi
     Víg éjet mulattam át,
Itt hagytak a fájdalomba',
A kezét mind félrevonta!
     Haljon a barát!

Oh, ti törpe, gyáva lelkek,
     Féltek tőlem, úgy lehet.
"Jaj, ne menj el, bűn a csókja",
Tőle mind magát megójja,
     Oly nagyon beteg."

Hagyjatok magamra, gyávák!
     Hogyha tépnek a bajok,
Ne számíts az emberekre.
Hagyjatok, míg senyvedezve
     Lassan meghalok.

3

Nem hiszek már, Ella lelkem,
Ugy zihál beroskadt mellem,
     Meghalok, temess el!
Hogyha majd kinyil szemem,
Csókolj meg szép csendesen!

A kakukkórát, ha lelkem
Elhagyott, állítsd meg csendesen
     És ne sírj, leány.
Halkan ülj az ágyra... s nékem
Dald el azt, mit egykor... régen.

4

Sárga őszi reggel
Álmatag szemekkel
     Nézlek tégedet.
Oly fakó sugárod...
Látom, szinte várod
     Boldog végedet.

Én is éppen akként
Nézlek reggelenként.
     Színem oly beteg.
Tört szemem sugára
Várja a sírt, várja...
     A végért eped.

5

Mily furcsa! Kit élve
     Imádtunk, szerettünk,
Ha kihűl, a rögös
     Föld ölébe tesszük.
Nincsen többé köztünk,
     S mi gondtalan járunk,
Kitörölve könnyünk
     Éljük a világunk.

Csak reggel látjuk meg,
     Hogy ágyunk vetetlen...
Eh! ki tölti éltét
     Örökös könnyekben?
Ő már nincs közöttünk,
     Nem érzi közsorsunk.
Szavunk a zűrbe vész,
     Aztán sürgünk-forgunk.

Kilobbanunk mind így,
     Minket nem siratnak.
Emlékünk kis része
     Lett egy rövid napnak,
De mit is érne a
     Sírás-rívás, bánat,
Hisz haló porunkból
     Fel senki sem támad!

6

Majd ha egyszer reggel
     Fénytelen szemekkel
          fekszem hangtalan,
     S mint két éve kérded,
Mint töltém az éjet,
     S nem hallod szavam.

Majd halk búgás támad:
     Forralod teámat,
          Ám nem lesz kinek,
     Mert ki azt köhögve
Kérte, most örökre
     Néma lesz, s hideg...

7

(Temetőben)

1. Egy éve itt valánk,
     E sír felett
Beszélgeténk a végről,
     Leány, veled.

2. Az arcom oly fehér volt,
     Mint a tied.
Elmélkedénk, merengénk:
     "A vég siet."

3. Most nyíl' az őszi rózsa,
     A sír fehér...
Imádkozzunk, leányka,
     A lelkekér'!

4. Jövőre majd magad léssz,
     Magad, magad...
S a hanton újra sok-sok
     Virág fakad...

8

(Epilógus)

Oh, jöjj ki, lányka, gyakran,
     S sírom felett
Susogd ezt az egyet:
     "Szerettelek!"

Szakíts őszi rózsát,
     Mint egykoron,
Csókold meg a virágot...
     Haló porom...

Arcodra könny peregjen
     Holt szívedér'...
Ki mint az őszi rózsa,
     Fehér... Fehér...

1901


A temetőben

 

Alkonybibor; sötétlő cipruságon
a nyugvó nap mosolygó fénye reszket...
Valaki jön, mély gyászban, haloványon,
és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet.

...Sötét az éj, csupán a hold világit,
csalogány szól a bokrok rejtekében...
Éjfélt ütött. - Susogás, - jő a másik...
S átöleli halványan, hófehéren...


Hajnali dal

 

Aranyos szárnyon repül a hajnal
ragyogó bárddal űzve az éjet...
...Tűnnek a rémek, messzire, halkan...
Itt van a hajnal! Itt van az élet!

Lobogó lángként száll a szerelmem,
ifju szivemben rémeket éget...
Égi gyönyörtől reszket az ajkam...
Itt van a hajnal! Itt van az élet!


Sors

 

Változat

Tanuld meg, por fia: a sorsod: lemondás,
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt eltanulja,
csüggedés és kétség nem fér a szívéhez.
Nézd a természetet, mint vál bágyadásra
minden egyes ősszel, lassan hervadozva,
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.

S tudok lemondani... oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra,
édes a lemondás: a halottak arcán
oly szépen mosolyog az öröklét álma.
Mint a kalász ha szép sárgára válik,
levágja a kaszás villogó pengéje:
éppen úgy az ember küzd a haláláig,
azután szétfesel, elillan az élte.

Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!
Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,
s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.
Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel
ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:
a temető minden fájára az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva.

1901-1902


Kossuth Lajos élete

 

Kossuth Lajos élete meglehetősen monoton.
Született Monokon.

1903


Ó el ne ítéld...

 

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.

Az ő szívében is volt fényes oltár,
mely egykoron szent lánggal volt tele:
nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
kinek világa meddő volt s kopár,
ki sose küzdött és sosem bukott el,
kié sosem volt az ürömpohár,

ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
nézz jéghideg tekintettel szemébe,
emeld fel a főd - büszkén menj tovább!

1904


Hát az Ilonka

 

Hát az Ilonka volanfodrokkal kér-e ruhát még?
     S játszik e még mókust búgva a kis Lacika?

1904


A bölcs halála

 

Platon mosolygós, csöndes agg vala.

S amint egy őszi nap nehéz beteg lett,
leült a földre dús szőlője mellett,
hol elhuzódott háza kertfala.
Reásütött kiszáradott, sudár
nagy termetére a langy napsugár,
tar homlokára fényt merengve szőve.
Mosolygva nézett az agg bölcs előre,
eltűnt előtte már a bú, a kín:
s elmélkedett az élet titkain...

Élvezte csöndben a szelíd magányt,
s amint a megváltó halálra várt:
meglátta árnyát a napos falon.
Gondolkodott: mi a való vajon,
hogy ő-e, aki ül a durva földön,
vagy az az árny, mely üldözi örökkön?
Elmélkedett soká, küszködve várt még,
s azt mondta végre, hogy való az árnyék,
s tünők a portestek s a kósza bolygók,
és fínom ajka édesen mosolygott.
Alkonyra kelve nem hallatva egy jajt,
a fal tövébe bölcselkedve meghalt.

A napkorong vérző aranyba hulla,
s fagyos meredtségben feküdt a hulla.
Árnyak remegtek, szél fuvallt alább,
s meglengeté a bölcs nagy, ősz haját,
más szélfiak kifordíták chitonját,
s szandálja lenge szíjjait kibonták,
mert bénaság nyügözte már a testet.

De a falon az árny táncolni kezdett...

1905


Szerenád

 

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

1905


A verseim elé

 

Majd hogyha aggkoromban
látom e verseket,
szólok: "Mi balga dolgok."
S jóízűen mosolygok,
hogy szinte könnyezek,
hogy szinte könnyezek.

Említem, mint a rosszat,
amely feledve szebb,
s szilaj emlékezetben
felzúg az égre kedvem,
hogy szinte könnyezek,
hogy szinte könnyezek.

S ősz fővel ezt beszélem:
"Silányka versezet.
Bennök gyönyört nem érzek,
elszállt az édes érzet!"
S mélázva könnyezek,
elmélve könnyezek.

Akkorra már nem értem,
mire valók ezek;
a rím, a hírnek álma,
mely eltűn, messze szállva,
s majd értök könnyezek...
Őértök könnyezek!

1905


Altatódal

 

Csendesen borulsz anyádra,
Kis szived halkan ver értem,
Hangja gyenge, mint patakzaj,
Ámde én megértem.

Azt dobogja gyenge hangja,
Az ragyog kéklő szemedben,
Hogy csupán anyádért élsz te
Angyalom, szerelmem.

Hát aludj s ne rejtsd e szív,
Hogy majd fellobog
S tőle elsötétül
Tiszta homlokod.

Álmaidba szállj
A mennyhonba át.
S hidd, hogy nem fogsz mást szeretni
Mint szelíd anyád.


Az alkonyathoz

 

Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szivünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
     Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
     Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
     Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
     Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
     Ó alkonyat!

1905


A húrba markol a szokott újj...

 

A húrba markol a szokott újj
Aztán lecsügged a kezem.
Ha jő a szellemnépes éjjel
Lantom remegve szerelem.
De tilt dalolni, énekelni
A szerelem, a szerelem...

Egykor remegve lángra szított
S az égbe száguldott velem.
Most vas-nehéz bilincs gyanánt csüng
Szárnyas dalomról szüntelen
S a porba húz le az egekből
A szerelem, a szerelem...

1905


A visszhang románca

 

"Szeret-e?" Kérdezi a lány
És szól a hang a bércfalán
"Szeret, szeret, szeret."

"Szeret-e?" Kérdezi a lány
S hang nem felel a bércfalán
     Csak csönd, csak néma csönd.

"Szeret-e?" Újra kérdezi
S a csöndesség felel neki:
     "Halál, halál, halál."


A régi dalokból

 

1

Nem a hiú világ a boldog,
a fény, a pompa csak lepel,
hogy abba régi, ősi rongyát,
koldus-nyomorát rejtse el.

A szenvedők szerelme boldog,
ha kéz a lázas kézhez ér,
s két száműzött egymásra dőlve
szerelmet ad szerelemér'.

2

Mint szélben a futó katáng,
bolyongtam árván, téveteg.
És akkor mondta meg nekem:
ne sírjak, mert szeret, szeret!

A rengetegbe törteték,
s belé zokogtam a neved,
ujjongva zúgtak fák, galyak:
ne sírj szegény, szeret, szeret!

És átkaroltam a mezőt,
hullajtva forró könnyeket,
s szóltam: kövek, kemény kövek,
tudjátok-e, szeret, szeret!

Lázas szivemre ölelém
a reszkető természetet,
s azt súgta fű, fa, föld, virág:
ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!

3

Minden nap egy-egy édes álom
nyom nélkül elhal, elenyész,
E röpke élet más se nékünk,
mint egy örök, nagy temetés.

Ábrándjainknak lombja hullong,
és lassudan mind sírba tér.
Míg, mint kopár fa áll szivünk, és
befújja ágait a dér...

1905


Légy csak magad...

 

Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
a végtelenbe lökve - járj magad.
Az ember a tömeg zajába elvész,
de a magány habtengerén szabad.

Légy csak magad te, a magány igazság,
szakítsd el az álság ruházatát,
az ember itt magába vívja harcát,
nem jön segítni őt hazug barát.

Légy csak magad, a harc, s veszély között.
Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
ki fuldokolva csap le a habokra.

S egy óceánnal száll ki zordonul
s büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
mert rája mégis egy tenger borul!

1905


Gyulai úr

 

"Gyulai úr, költő uram!"
- Mit háborgatsz engem ugyan?
"Ébred a nép, sír a haza."
- Ez csak néhány ripők zaja!

"Gyulai úr, költő uram!"
- Hagyj békében engem ugyan!
"A magyar nagy lesz s hatalmas."
- Légy mameluk fiam s hallgass.

Nincsen haszna a panasznak,
a főrendek leszavaznak.
Gyulai úr - lári-fári -
éljen báró Fejérváry!

1905


Dalok

 

Az én szomorgó ifju lelkem
a szenvedés letörte már,
elhalt a kedvem, életórám
éjfélre jár.

Estenden elcsüggedve fekszem,
reggel sötéten öltözök,
nappal kietlen hánykolódom
a nép között.

Teszek-veszek lomhán merengve,
míg mellem a harctól piheg,
de este sokszor felsohajtok:
minek, minek?
- - - - - - - - -

1905


Haragszik az Isten

 

Haragszik az Isten... a sötét viharban,
zúgó ércszavától a mindenség remeg.
Mintha égne a menny - lobban a villámlás,
harsog a mindenség: imára emberek!
Halljátok e hangot parányi porszemek,
ti a végtelennek mulandó férgei!
Mi felséges az Úr a zúgó viharban,
boldog, ki szózatát meg tudja érteni.
     Haragszik az Isten!

Haragszik az Isten... szörnyű e haragban.
Megrengeti vadul a nyomoru földet.
A romboló tűzláng égethet és ölhet.
Ne hagyja el Isten jóságos kegyelme!
Gyászfátyolt ölt az ég, dörg a felhő torka:
hogy szent himnuszával harsogva jelentse:
     Haragszik az Isten!

Haragszik az Isten... Zúgnak az elemek;
érckardjuk szikrát hány s félelmesen csattog.
Hosszú uszályukkal röpülnek a felhők,
remegve bújik el az ember alattok.
Térdre rogy a hívő, ég a templom mécse,
buzgó áhitatban zeng a szent imádság:
ámde halk szózatát túldörgi a vihar,
s villámai zúgva, csattogva kiáltják:
     Haragszik az Isten!

1905


Lidia

 

Ó, hagyj el engem, bűnös asszony,
a szád harap, az orcád éget,
én is szerettem, s engemet sem
szerettek egykor - én se téged.

Mért ismerém meg édes ajkad?
Mért ejte meg a csábos óra?
Mért rántasz ez örvény ködébe,
mért dőlsz a süllyedő hajóra?

Menj el, te átkozott, te rémes,
másutt keresd, amit a sors ád.
Ölelj, de menj sietve, s hagyd el
az emberek elátkozottját!

1905


Méla akkordok

 

1

Az első méla akkord

Kérem ne sírjon: köztulajdon
a lángolás, a szerelem,
úgy kapjuk tüzet a parkon,
a sétaúton, a teren.

Azt, akinek tűz van szemében,
megszólítjuk: "Pardon - tüzet!"
Akárcsak a dohányos éppen -
aztán megyünk egykedvüleg.

Most, hogy kilobbadott a lángunk,
és elhagyott a szerelem,
megyek, nem lantolom silány búnk -
de kalapom megemelem.

Nem tart örökké semmi ünnep,
a fény, a lávacsók kihalt.
Oltsuk ki hát hamvadt tüzünket,
mint egy kiégett, rossz szivart!

2

A második méla akkord

Pár év előtt még lányos arcod
derűs sugárzás, tiszta báj volt,
most képeden csomóba rajzik
a nyári szeplő és a májfolt.

Ma könyvet írsz, hű és okos vagy,
körötted a kedv bárhogy is forr,
toll, pápaszem a fegyvered csak,
s nem kell neked tükörke, rízspor.

Mindezt én objektíven nézve,
naplómba róva konstatálom,
hogy plátóin ma is szeretlek,
s nem bánt a régi, vészes álom.

Ó, hű maradt szivem tehozzád,
de engedd konstatálni lelkem,
hogy az ily változás hatalmas
s reánk - fölöttébb kellemetlen.

1905


Egy forradalomhírre

 

A föld felett láng ég s sötét harag.
Ó, a világon béke nem marad,
a föld mozog, a bércek rengenek,
s ez úgy mulattat újra engemet,
szivembe kap a szélsodorta lomb...
     Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

A rét piros lesz s újra vérhabos,
száguldozó mén holtakon tapos.
Halljátok ezt az érc-szavú zenét?
Távolban egy nép harc-mezőre lép,
halljátok ezt, ti árva magyarok?...
     Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

A szomju föld ma újra vért kiván,
nem hal meg egy nép vérkálvárián;
uralkodók, meging a trónotok:
a jog bosszút liheg már, nem zokog,
és győzni fog, bár elvesz újra sok...
     Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

Világokat szül a setét kaosz,
a bátor ujjong, a cenk sáppadoz,
s amíg a jeltűz gyúl az ormokon,
lázas szemekkel várok s álmodom.
Hadd folyjon a vér, hulljon a halott...
     Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

1905


Icarus

 

Icarus a tüzes naphoz futott.
Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
és léghasító tolla meglazult,
előtte végtelen volt még az út.
Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
Alatta mérgesen morgott a tenger.

Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
arcát belepte a halálverejték,
hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
Sajnálta csendes, lombos otthonát,
hol élhetett vón boldogan tovább,
de húzta testét a nehéz teher le.
Érezte, elvesz... Szárnyát zúgva verte,
mint az, ki véres háborút izen,
s egy percre győzött a sötét vizen.
Tollförgetegbe lankadtan kapálva
kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
érezte, bukni fog, s emelkedett.
Ment a halálba, mind felebb s felebb,
forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
s elkápráztatta könnyező szemét,
perzselte húsát a sugárnyaláb,
de ő röpült...
     És így bukott alább.

1905


Dél

 

Nehéz melegség leng a tóra,
pilledtek a fáradt növények,
egy percre most megáll az élet,
s magába néz a déli óra.

Szomjú a föld, izzó az űr fenn,
és a harangszó lomha, fáradt,
inogva, lassan, csendben árad,
a kert meredten ég a tűzben.

A dél jön, s mint hegyen merengő
vándor, lassan halad előre,
aztán hideg mélységbe dől le,
s a délutáni lomha csend jő...

1905


A költészethez

 

Vérig sebezve, lázba futva
a föld sötét tusáitól
kitör nyomott szivemből újra
az égigérő halk sikoly.
Felcsendül a bús, elmaradt dal,
és újra csendbe könnyezem.
S a tört kobozról méla hanggal
zokog le árva énekem.

Költészet, eljöttem tehozzád!
Véremmel írom ezt a dalt.
Lelkem nehéz tusák kinozták,
és kedvem a zavarba halt.
A torkom sírás fojtogatta,
magamba jártam társtalan:
Hallgass meg, árvák édesanyja,
hozzád zokog fuló szavam!

Előttem állt a vészes élet,
s én harcait csak bámulám.
Éhes, dulakvó, nyers kedélyek
között nem nyúltam kincs után.
Szünetlenül másom kerestem,
ki öntelen szeret s megért,
véresre lökdelék a testem,
és senki sem adott segélyt.

Lihegtem a forró gyönyörre,
forgattam a habos kupát.
Majd néztem árván, elgyötörve,
mint győz a nyegle bárgyuság.
Tündérruhába szállt kavargón
felém sok édes látomány,
s nagynéha egy-egy utcasarkon
heves gyönyörről álmodám.

De mind csak álom volt, csak álom,
amit a szél tovább üzött,
s tövis fogadt a puszta tájon,
és égetett tüzes üszök.
Kínáltam az egész világnak
világot érő szívemet,
a többiek utamba vágtak,
s én sírtam ott, mint a gyerek.

Kolduskirályként így bolyongtam
e napsugáros földtekén,
e kapzsi össze-vissza bolyban
már lantom is feledtem én.
Élesztgetém elhalt szerelmem,
uj hont kerestem, szüntelen,
dörögtem a hitványok ellen,
s zokogtam sok bús éjjelen.

S most újólag reád tekintek,
költészetem, te hű arám,
ó, öntsd a tiszta régi hitnek
vigaszsugárait ma rám.
Nem a gyerek zokog teérted,
akit mulattat a koboz:
a férfi, aki a tiéd lett,
és újra él és álmodoz!

Nem kell tovább a szörnyü hajsza,
amelyre sok zokogva néz.
Bút adj, a szenvedés malasztja
édesb tenálad, mint a méz.
Nyújtod karod, a régi szív vár,
rám ontod éjsötét hajad,
s én mint anyámnak keblin immár
nyugszom te rajtad hallgatag...

1905


Ne hidd, hogy...

 

Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.

A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.

Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata...

1905


Mózes imája

 

Hatalmas úr, sziklás erősség,
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhivod.

Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.

Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.

Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.

Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!

1905


Mahomet

 

Az árva Mahomet ült elhagyottan,
s majd álmodozva porcsibét csinált
a nagy arab pusztán a hő homokban,
majd játsza hódítót, papot, királyt.

Később kifáradt, s andalogva nézte,
mint ontanak szikrát a csillagok.
Rájuk meredt, s nem vette ő sem észre,
amint szelídeden elszunnyadott.

S távol egy ócska viskó állt maga,
forró remények duzzaszták a lelkét,
és rázta már galyát a tubafa.

Érezte, szenvedése elmulik.
Nehéz fejét lágyan kezükbe vették
a zöld-ruhás, éjjel-szemű hurik.

1905