Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei

Egy verses regényből

Szerettelek mindég, fönséges égbolt!
Bölcsőmben is már gyermeked valék,
s csipkém redőin a szűztiszta kék folt
azt hirdeté, hogy gazdag lesz a lét.
Később, hogy életembe vaksötét folyt,
s nem leltem az utam nyomára még,
jártam kiábrándulva, csüggeteg,
nagy bús szemekkel téged néztelek.

A többiek kotortak lenn a sárban,
és lökdösődtek zsíros konc miatt,
nem látva, hogy amott fönn napsugár van,
s lenn a csatorna a szennytől kicsap.
Tűrtem, reméltem, halk szavadra vártam,
mint vétkező, de mindég hű fiad,
lábam botolt és túrta a sarat,
de hű szemem mindég rajtad maradt.

És mostan is oly izzó a szerelmem,
mint a felejthetetlen nász után,
szép vagy, ha arcod édes rózsakellem
füröszti, s elpirulsz egy szent csudán,
szép vagy, ha a hold csendesen mereng fenn,
s hű csókja lángra gyújt, nem hűt csupán.
Szép vagy, magasztos vagy mindenkoron.
Te född be kék selymeddel a porom.

Akkor vagy a legszebb, ha nő a felleg,
ágyúz a villám és a föld süket.
S a birkozó szélvészek ölre kelnek,
és felvonul a győzelmes üteg.
Képed sötétül és reszketnek ezrek,
míg ontasz égető vörös tüzet,
és e szilárd golyót megrengeted.
S sóhajt homályosan a rengeteg.

Te vagy napom, égbolt, te tiszta pompa!
Költőszivem most is vadul szeret.
Mint kisgyerek kihajlék ablakomba,
s bámultam a cikázó kék eget,
csak lóra vágytam, hogy fussak robogva,
amerre vágtat a bősz fergeteg...
Most is szeretlek úgy, mint hajdanán,
villámos, fényes ég, - szülőanyám.

A kályha gyomrán kék parázs szunyókál,
s virraszt a szélvészes, bús éjfelen.
Ma itt vagyok vaskapcsos fordulónál,
holnapra már gőzmén rohan velem,
vár a börönd, s köt ide száz hivó szál.
Égő halántékom ver esztelen.
Egy sziklazápor pattog le a tűzről,
s künn a vasút a pályán nyögve prüszköl.

S már látom a zöld lámpást künn a ködben,
és érzem is, mint indul a vonat.
Nyüzsgő, tolakvó nép zsibong köröttem,
felszállok, elfedem bús arcomat.
A honi szó csak tétovázva röppen,
s égő szemem tüzes könyűt folyat.
Nem írta a váláskínt senki még le,
mert hogyha elmégysz, eltemetnek - élve.

Ó, ott helyed azok közt, kik szeretnek,
s máshol neved jöttment, silány, bitang.
- A társaságból száműzött eretnek,
kinek nem érdekes ott semmi hang:
érzed te, ki gyűjtéd silány eszednek
kis kincseit, kit a hírvágy kicsalt,
mindezt, hogy a vasút megy az utolsó
intésre, mint egy nagy, komor koporsó.

Vár a levélre, csendesen mereng ő,
nem alszik a forró nyáréjszakán.
Járása roskadt s nem víg, könnyü, lengő,
mondják: egy év és ő meghal talán.
Fülig pirul, ha berreg künn a csengő,
de mégse pattan ki a nagy talány.
Pihegve nézi, mozdul-e a zár.
Remegve a levélhordóra vár.

Ó, ismerem e várást én nagyon jól!
Hogy egykoron száműzetett levék,
így vártam én is a levélt honomból,
s sarkcsillagom lett a "szárnyas-kerék".
Későn feküdtem s vártam, olykor-olykor
felkeltem a friss napnál is elébb,
és reszketőn, mint aki félve fél,
nyitám ki a dobozt, van-e levél?

S ha volt, kezembe vettem a papírost,
mint az aranypénzét éhes fukar,
sokszor merengve firtatám, ki ír most,
s küzködtem a reménnyel, a buval.
Ajkamra nyomtam a hűs, rózsaszín jóst,
amely reánk mindég kedvet fuvall.
Száguldozának lelkem vágyai,
s nem tudtam a papírt felbontani.

Máskor beteg volt az egyik s a másik
kedves hívem, futék mindenhová,
keresve a szülőim kézvonásit,
s egy perc a mennyet és poklot hozá,
ne bontsd föl a levélt, megtudva fásit,
de a kezedbe tarthatod soká,
ha jó, örülj előre s légy nyugodt,
ha nagy csapás, mit ér, ha megtudod?

Délután

Az asztalon ott vannak még a morzsák,
a jóllakott gyomor butult, nehéz.
A homlokokra ráleng a komorság,
a rózsakedv ásító görcsbe vész.

Az udvaron csipog künn a baromfi,
bágyadt közönnyel andalog a nap.
A vén kutyánk is lusta már bolyongni,
elnyúl a langyos kőlépcsők alatt.

Az ablakot kinyitják, s rajt ezüstlő
magasba lengő, kék sugáru füst jő,
az úton egy-egy ember megy tova.

Megszólal álmosan a zongora,
s míg pang az élet, itt véresre festve,
kormos köpenybe megjelen az este.

Otthon

Az esteli vonattal hazamentem,
és minden úgy volt, hogy régente még,
a holdsugár némán sütött a kertben,
sóhajtva lengtek a hűs jegenyék.

Csend volt. A mozdony füttye messze hangzott,
ballagva járkáltunk, én és anyám,
hallgattuk a nyolcórai harangszót,
és néztük a bimbót a rózsafán.

A gyertyalángnál a szabadban ettünk,
kísértve árnyként járt a múlt megettünk,
majd gyúlt a mécses, s a ház elpihent.

Én padra rogytam, s a bús éji csend
azt súgta, a futó élet lefoly,
bárhol keressük, célja nincs sehol.

Rab lelkem

A lelkem egy bús rabmadár,
aranykalitkában dalol.
De ketrecét megszokta már,
a fütty, a trilla, nóta szól.

Aranyos itt az árnysötét,
rózsásak a rab álmai,
imádja arany börtönét,
és nem vágyik kiszállani.

Tusakodás

Titkok lebegnek lelkem tengerében,
egy más világnak csillagképei.
S nem fejthetem meg ez írás jegyét, nem,
bár lelkemet mind majd kiégeti.
A durva harcokban jajongva hordom,
rám súlyosulnak bánatomba folyton,
s képük, miként a szfinkszé, bősz, csudás, -
ó, átkozott tudatlanság s tudás!

Mi ez az érthetlen talány körültem,
e markolászó szörnyek versenye,
mi ez a pompa, melynek úgy örültem,
e harsogó, komoly világzene?
Honnan kerültem e talányvilágra,
mit mond fölöttem e sok csillagábra,
mely lánguszállyal rőten elrobog,
hol az életkapu s a sírtorok?

Kérdem remegve és válaszra várok,
s forró szavamra senkisem felel,
eltorlaszol a látástól egy árok,
és ráborul képére száz lepel.
Vagy tán a fátyol titka csak üresség,
hogy a halálnak szívünk búja tessék,
s silány a kérdező, a bölcs bolond,
ki titkok útvesztőjén elbolyong?

Nincs válasz erre, ám titkok nyomását
érzem sötét szivem mélyébe lenn.
S lelkem nyugalmát mind pusztítva ássák,
s velőm mereng álmodva szűntelen.
Fél tudni, és nem-tudni mégse mer.
Olyan vagyok, miként a néma tenger.
Nem tudva, hozzájuk van-e közöm,
fényes világok fényét tükrözöm.

Fejembe pislog az ész, ez a mécses,
mely serceg őrült vészes éjszakán.
Minden homályos, titkos, gyenge, kétes,
rám néz a csillagos, meleg magány.
Már azt hiszem, hogy látok is egészen,
s roskadt agyam már-már enyészni érzem.
S legázol a szfinksz, a sötét s csudás:
szörnyű tudatlanság, szörnyűbb tudás!

A jelenés

Egy fátyolos, halvány nő jött elébem,
karon ragadt, s az arcához szorított.
S én bízva-bízva némán nézdelém
lágy, gyöngyvirágszagú sötét haját
és arca hófehéres csillogását,
megreszkető, gyémántszinű könyűit,
gyászfátyolának méla rebbenését.
Nem ismerém, nem láttam sose őt,
s karon ragadt s az arcához szorított,
fúló nyögéssel, félő rettegéssel -
S én szótalan és lázasan követtem...

Az ujjaink hamar eggyé fonódtak,
s agyamba forró ájulat nyilalt.
Egy percre eltűnt a világ szememből,
s a csillagok közé rohanva föl
kalandorútra szállott méla lelkem.
Aztán lejöttem, s ajka bíborára
csókoltam a mennyég aranyporát,
mi útjaimba testemhez tapadt.
S az ismeretlen, halvány nőt remegve,
titkos gyönyörrel búsan nézdelém...

Olyan fehér volt, mint szerelmesem,
kivel a kékes nyári éjszakában
gyakorta jártam, hogy még élt a földön;
olyan szelíd volt, mint az én anyám,
akkor, midőn fejem ölébe hajtva
a reszkető égbolt tüzére néztem,
mint álmodó, elfáradott diák.
S én ezt az ismeretlent úgy szerettem...

Szétdúlt sikátor ósdi útjain,
sírhalmok eldőlt oszlopi között,
égő tivornya rikkantó zajában,
kietlen éjjel meddő némaságán
vitt csendesen ez ismeretlen asszony,
s én néztem egyre halvány ajkait...

Egyszerre felkiálték: "Ismerős vagy!
Te a Halál vagy."
"Az vagyok" felelt,
és vérvirágot csókolt ajkaimra,
befogva csendesen húnyó szemem.

Reggel felé

Cigányfiú, hagyd abba nótád
elég a búból, itt a reg',
borzongva a bús lángba bámul,
és álmosan sápasztja meg.

Fázva a kékülő homályban,
te meggyötört, szegény fiú,
az arcodon mélyen sötétlik
a csontemésztő éji bú.

Úgy-e a napszám rút s keserves?
Úgy-e lecsüng merev kezed?
Úgy-e fáj a dal, hogyha ríkat,
s te már, te már nem érezed?

Itt az ezüst éj vak ködében
minden hazug, hiú, bohó,
mondd, hogy vetődtél e világba,
te barnaarcú álmodó?

Te kósza faj bús sarjadéka,
vaj' mennyivel vagy boldogabb,
hogy már becsülik szűzi nótád,
s számlálod a tallérokat.

A rétre termettél, szabadnak,
hogy a mezők földjét taposd,
s most selymes túlvilági hanggal
kihízelegsz pár rongy hatost.

Nem bánt-e ez a léha nép itt,
a bús magyar, a céda lány,
mily részegen, sápadt gyönyörrel
dőzsöl szivednek szűz dalán?

Nem gondolod-e néha-néha,
hogy az otthon estente szép,
mikor a bársonyos teremben
felsír borús álom-zenéd?

Nem vágyasz az országutakra,
nem hí a kedves árnya itt
poros viskóknak oldalában
hajszolni aranyálmaid?

És csendes éjjel, hogyha halkan
susognak a falun a fák,
nem hajt-e lelked kedvesedhez
elhúzni az ő bús dalát?

Édes, nyugodt a boldog otthon,
a sátor-árny, a dáridó,
döglött malacról, csirkecombról
az üst körül álmodni jó.

És szép élni és nemcsak zenélni,
- akár az ifjú s az öreg -
teknőket, vályogot csinálni,
s foltozni horpadt üstöket.

Menj vissza, barna-arcu nótás,
megöl az átkos, kába harc,
szakítsd le ezt az úri rongyot,
álmodj, dalolj, mikor akarsz.

De így... Az álmod porba roskad,
ezer borús remény epeszt.
Siess, talán nincs még ma késő.
Légy! - én mondom tenéked ezt!

Karácsonyi dal

A mi kedélyünk rég kihamvadt,
fagyos, hideg az ünnepünk,
lelkünkre hull a téli harmat.

Jeges vidékre tévedünk,
és álmodunk dicsőbb valórul,
s a fergeteg táncol velünk.

Agyunkba duzzadozva tódul
sok új, hatalmas gondolat,
de a fánkról kopott dió hull.

A gyertyalángunk ellohad,
füstölve pattan rajt a szikra,
s kékes, kialvó lángot ad.

S rásüt vonagló arcainkra.

Úton

Fagyos, hideg hajnal borong a tájon.
A jégvirágos ablak szürke még.
Lezárja a nehéz pillát az álom,
a lámpabél lassan, sercegve ég.

S egyszerre, mint egy másvilági látvány,
röppensz be s nyájasan nézel reám,
a kékderengésű fülkének árnyán -
tejarcú, éjszemű magyar leány!

Puszták leánya, bájoló parasztlány,
te tisztalelkű, vidám, egyszerű,
csókold meg ajkamat, és hagyj el aztán,
de ülj ölembe most te gyenge, hű.

Egy percre hű szerelmesed feledd el,
honnan jövök, s hová mék, ne kutasd,
simíts, ölelj sugárzó hókezeddel,
s ringasd el a sötét, komor utast.

Légy az anyám, csókolj, hisz úgyis elmék,
hogy üldözött és száműzött legyek,
ölelj, ne lenne bár drágább ez emlék
neked, mint eldobott vasút-jegyed!

Éjjel

Ha barna szárnyával beföd az alkony,
mint óriás, vérestollú madár,
s zúgó fejem kemény párnámra hajtom:

kitör szivemből a bú árja már,
s zajgó keservvel és kétségb'esetten
panaszkodom, a kínok kínja vár.

S az égre sírok föl, miért szerettem?
Hogy így epedjek lázas éjjelen,
s kimondhatatlan bút hordjak szivemben!

És kérdezem, meddig kell nyögve lenn
szenvednem a göröngyös földhatáron -
S tudom, sötét sorsom reménytelen.

A hű szerelmet mindhiába várom,
csak öntüzében hervad el szivem,
s látom, mit építék régente, már rom.

Arcom tüzét hűs könnyel enyhitem,
s egy vasmarok ragadja meg a torkom,
mert nem vigasztal, nem gyújt semmi sem...

Minek tudásom halmozgatni folyton?
Minek rohanjak éppen én elő,
ki napjaim fáradtan járva hordom?

Lassan kifogy karomból az erő,
a nagy tusákra már ásítva nézek,
másé a rózsakedv, a gyenge nő,

és ekkor érzem, elfed az enyészet.

Szilánkok

Koromsötét kéménysorok között
felkelt a hold, vágyódva szertenézett,
s hideg ezüstrózsákat tüzdögélt
a bús szemérmes éj sötét hajába.

Az összefutó háztetők között
kék utca nyíl a sápadt éjszakába,
és fölfelé az égre túrja útját,
s a rózsaszínű hajnal tetszelegve
járdal szagos, harmatfriss szőnyegén.

Az egyetemi körben

Petőfi bronz mellszobra néz ránk,
- az arca csontos, fürtje borzas -
néhányan álmosan vitáznak,
pár közülünk ujságot olvas.
A régi véres ideálért
langyos kedéllyel harcba szállunk,
a zongorán egy léha nótát
ver néha künn egy barátunk.

A cigarettek füstölögnek,
beszélünk sok garázda lányról,
sápadt képünket láz aszalja,
de a szemünk, főnk mégse lángol,
és a szobor bámul reánk még,
meredt, üres szemével éget,
amint nyugodtan nézi, várja
az eljövendő nemzedéket.

Egy nagy, poros babérfüzér van
magasló homlokára csapva,
és egy kimentszínű, hatalmas
trikolór ing-leng csendbe rajta.
Künn a ködös eső szemerkél,
az ég sötét, kedvünk mogorva.
Felrezzenünk, ha rátekintünk
a néma, nagy bronz mellszoborra.

Egy éji lány dala

Jőjj a szobámba, drágám,
olcsó vagyok.
A csók
nagyon meleg, nagyon jó, hogyha drága,
de jobb, ha olcsó, ily nehéz világba!
Nehéz kenyér így járni, várni,
míg egy szegény
legény
itthagyja pénzét, alkudozva, félve,
mit fillérenként tett az árva félre.

Ismerjük a vendégeinket!
Kopott, komor
nyomor,
s kéjéhes úrfi, ki már összeroggyan,
siet felénk kéjtől hörögve, rongyban,
jönnek sunyin, rebegve, mint az
éhes, beteg
ebek.
Itt az aranyból nékünk egy fikarc jut,
szerény díjért megsimogatjuk arcuk.

De néha mégis jószívű az
ötven vasas
pachache,
ha nem telik ki a pénzed, szegénykém,
elengedem hálából a felét én.

Steinné

Úgy negyven éves. Misztikus nő.
Nem tudja senki, hogy ki ő.
Két tág szobát bérel magának,
regényfaló s istenhivő.

Arcát szünetlen rizsporozza,
s ifjú színébe tetszeleg,
megír naponta tíz-tizenkét
három-hasábos levelet.

Német regényt nyalábbal olvas,
ujsága a Pester Lloyd.
Üres percébe köt, hímez, varr,
vagy gombolyagot gombolyít.

Jól ejti a kemény magyar szót,
de hogyha indulatba jön,
csak németül szól: Jessus! Ach Gott!
Különben patrióta ő.

Kiadja az egyik szobáját,
másikba ő lakik maga,
s itt érzik régi parfümöknek
s a sárgarépa illata.

Lakóját tiszteletbe tartja,
de rája sose takarít.
Herr Doktor-nak hí minden úrfit,
szabólegényt s pénzes csacsit.

Vasárnap mindíg zöldbe rándul,
és jól mulat, hattyút etet.
A Hüvösvölgybe örömest jár
s imádja a Zugligetet.

Olykor néhány agg nénihez megy,
és hangzik a német beszéd,
s aranyszélű findzsából isszák
az illatos kávé levét.

Ünnepnap a templomba jár el,
mivel buzgó istenhivő,
úgy negyven éves. Misztikus nő,
nem tudja senki, hogy ki ő.

Kéjvágy

Sovány vak ember
sziklára kötve
magába gunnyaszt,
egy hegynek ormán.
Az ajka száraz,
heves tüzekben
sötétre égett.
Nincs már könyűje,
se csókja, bókja,
régen kifáradt
a szív csatáján.
Ül mozdulatlan,
lustán merengve,
csak foga villog
az éjszakában.

Álmok alkonyatja

Mikor a nyári dél sárgálva tűz le,
befüggönyözöm az ablakomat,
s belémerengek a bús lámpatűzbe.

Narancsszín est lesz, álom-alkonyat.
Ijedten kotródik a durva élet,
s csend, végtelenség, bús öröm fogad.

Egy éj-szemű leány szemembe réved,
a teste árnyék, s én is árny vagyok,
s szeretjük egymást, száműzött szegények.

Száll az idő. Percek, órák, napok?
Ki tudja? Láz csap által árva főmön.
Csak álmodom magamba rogyva ott.

Én nem tudom, élek vagy képzelődöm?

Vers Szandának

Kezedre csókolom
ma a szivem hőn,
hogy óvj, vezess, ints -
te nemtőm!

Az úrhoz száll imám
elmondva néki,
mi vagy nekem te -
te égi!

Ott elrebeghetem,
hogy mit kivánok,
csupán neked nem -
te áldott!

Hímezzék útadat
a szende rózsák,
amerre jársz csak -
te jóság!

Lia

Nagy, lusta s bánatos vagy,
nincs benned érzés, gondolat.
Imádunk s megvetünk, de velünk
te nem törődsz sokat.

Mást néha felvídít még
egy mámorittas, röpke perc,
te nem örülsz s busongasz,
mindég vihogsz s nevetsz.

Langyos, fehér a húsod,
szived üres és cinikus,
s álmos, meleg vagy és hizelgő,
mint egy komoly cicus.

Venus Mystica

Legyen tiéd az életem s a vérem,
észromboló, szívejtő szerelem,
tépj rongyra mindent, mi lélek, szemérem,
törd össze álmaim és életem.
Mi félelmesebb nálad és mi mélyebb?
Tebenned egy lesz a halál s az élet,
s csókolkozik sikongva esztelen.
Észromboló, szívejtő szerelem.

Párnád olyan lágy, mint a síri párna,
koporsód hűs, de lefekszem bele.
Halálos kedvbe hívsz gyönyörcsatákra,
te gyásznak násza, holtak élete.
Hűs, rettegéses érzés vonz a nőhöz,
egy bús vágy, mit mindenki titkon őröz.
Láztól vacog, fagytól ég homlokunk,
félünk a sírtól, s tűzzel csókolunk.

Elfogyni, égni hajt az ősi törvény,
a láng a kéklő égben eltünik,
hűvös avar zúg az erdőknek öblén,
a víz oszolva hányja gyűrüit.
Egy másvilági kény játszik mivélünk,
a sírokon fetreng a szenvedélyünk,
csókért kapjuk az életet s halált,
és tőle éled a víz, lomb s a láng.

Te jársz e fátyolos, sötét világba,
bölcsők, koporsók titkos Vénusa,
én is tehozzád futok, mint az árva,
látom, teérted zúg e vad tusa.
Megsebzett lelkem, e vérző galambot
neked adom, s előtted porba hajlok,
s ujjongva zengem napfényes imád,
tied a könny, vér s az egész világ!

Byronhoz

Viharszekéren száll lelkem tehozzád,
és elfog a fölséges borzalom.
Látom sötétbe torzult gyermekorcád,
s elcsügged erre vakmerész dalom!
Úgy állsz az éjbe, mint lángfényü vulkán,
vészt, bajt lehellve felfeszülsz magad.
S izzó kövek bősz robbanásra gyúlván,
feltör viharzó, mennydörgő szavad.

Te vagy a mélység, a halál, az éjjel,
az önmagába roskadt szenvedés,
mely túlfeszülve vak bacchansi kéjjel
kidörgi azt, amelyre szónk kevés.
Az, akit az élet haragba elvet,
téged keres fel, s együtt sír veled,
te adsz bújának ékes, fönti nyelvet,
az éjszakába te vezéreled.

Nincsen vigasztalás a te honodban.
A nap kihűlt, az égbolt is sötét.
Egy zord ítéletnap kénlángja lobban
fejedre, s misztikus kört von köréd,
és a sötétbe tétovázva kelnek
rablók, királyok, síró gyenge nők,
zokognak a megkorbácsolt szerelmek,
fetreng a jó a bosszugőg előtt.

Kopár, kiábrándult szivedre szépen
ragyog sziporkázó fantáziád.
A földdel összedől a tenger éppen,
az égen elhal a pár mécsvilág.
Mily végtelen és forró minden itten,
milyen viharzó és mily szertelen,
miként a bú az óriási szívben,
miként a tenger, mint a szerelem.

Zúgd hát szavad, nem kell vigasztalás ma,
tárt mellel állom a csapó vihart.
Múltam leroskadt, sírom meg van ásva,
az én kedélyem is alvó, kihalt.
Harsogj cikázó kékes mennyköveddel,
s zengd húrodon bősz szenvedésem el.
Parány vagyok, gyarló, kicsinyke ember,
de bánatom, átkom hozzád emel.

Ha tűnt a naptányér pirosra festve,
szód hallgatám már mint kicsiny gyerek.
Úgy, mint midőn az ágyba bújva estve
halljuk, hogy a tenger künn hempereg.
S vonzott a bánatod, a vészes örvény,
érzém, a lantod hangja tiszta, mély,
s mentem nyomába csak előre törvén,
s gyerekkedélyem elfödé az éj...

Szerelmi dalok

Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka,
s átlengi már a kertet
a hold sugárzata.

Szélcsendes a nagy éjjel,
nem mozdul a levél,
s a csend szelíd beszéddel
a múltakról regél.

Ma újólag szeretlek,
ma újra búsulok.
Eszembe jár szerelmed,
az édes búcsucsók.

S a néma messzeséget
vadul átszárnyalom.
Egy lázas álom éget,
s kitárom a karom.

Küzdtem sokáig ellened,
te gyászruhás, halvány leány,
te éjhajú, te reszketeg.

Szivem minden tehert lehány,
s vérezve szólok: győzelem,
amíg bilincset raksz reám.

Győztél te rajtam, életem,
s most már tied vagyok, tied,
imám rebegve tördelem.

Csak hallgatom verő szived,
sötét ruhádba szédülök,
és arcomat láz festi meg.

Viszontlátás

Hányszor gondoltam téli éjjel
Ha sirtam, mit csinál a tenger?
Most itt vagyok. Tél van. Köd és szél.
És küzködöm a fergeteggel.

Most itt vagyok. És sírva nézem,
Hogy búg a szél a kékes áron.
Egy lány nevét dobtam beléje,
Mi lesz, mi lesz, ha kihalászom?

De nincs sehol. Hol is keressem?
Köd, tél, habok gyászindulója.
Pedig de sokszor megsirattam
E nyári álmomat azóta.

Fejem a hullámokba fúrom,
Felkotrom a sötét fenéket.
Csak víz. Örök víz. Változatlan.
Hát arcom lett csupán fehérebb?

Más semmi? Mindhiába. Vége.
Hullám moraj már a szerelmünk.
Húzzuk szemünkre kalapunkat.
Föl a fejet. Szépen. Temessünk.

A költő tentásüvege

Tisztelve nyúlj e picike üveghez,
Mert benne álmok vannak, álmok,
Ez az üveg él s bármily elhagyott most,
Mint egy fiatal anya áldott.

Még nem tudod, mi nő ki majd belőle,
De szent e tinta, mint a lelkem.
Alázatos tollal merítsd ki vérét
És áldd meg őt és áldj meg engem.

A fekete asszonyhoz

Amíg dühös, rengő tusáktól
porzik s remeg a deszka-színpad,
s a rémület lelkünkbe átfoly,
s jéggé fagyasztja ajkainkat,
hogy eltünik minden csinált máz,
s a hős kegyetlen kedvbe lármáz,
átkozza zordon földi sorsát,
s kacagja, hogy győz a gonoszság:
te páholyod bíbor homályán
vörös selyemruhádba ülve,
nézesz a villanyfényes ürbe,
s hóválladat vonod, csodás lány.
Hogy porba ér a hősi homlok,
te felkacagsz; "Ó, mily bolondok!"

Szívem dobog, majd megrepedve,
bár az örömre nincs nagy ok.
De mégis, ó, elismered te,
hogy érdekes egyén vagyok!

Az éjszakákat átvirrasztom,
s csak három órakor eszem,
vánnyadt, siralmas színü arcom,
s vadul kalandoz az eszem.

Nincs nyugtom e kopott világon,
egy más honért sóhajtozom,
nem jő szememre éjjel álom,
és sárga horpadt homlokom.

Bordám repedt, a mellem odvas,
kedvem korán megvénhedett,
s titokzatos regéket olvas
múltamból égető szemed.

Szemem egy síri nyughelyet vár,
s a porba csüggeteg keres.
Mindez való... de énnekem már,
hidd el, nagyon nem érdekes.

Előkelő és hallgatag vagy,
arcod fehér, mint a viasz.
Unod a bókolást, a tömjént,
s mégis szüntelen hóditasz.

Reám meredsz nagy bús szemeddel,
míg rád tekintek s álmodok,
s forró, fehérlő ujjaiddal
megsimítod a homlokod...

Ilyen hamar és immár vége, vége,
aludni térsz, s elzár a kripta-gát,
az éjszakába dúlt árnyak mozognak -
Jó éjszakát!

Hűs csókok árnya, bús vágyak halála
követ a néma holt rónákra át,
s hideg sírodba én is elkísérlek -
Jó éjszakát!

Megigazitom a halotti párnád,
életre csókolom majd lila szád,
és felhozom az elmulást magamban -
Jó éjszakát!

S ködlő november tenger pusztaságán
zokogva gondolok magamba rád,
s belé sírom a kongó vak sötétbe -
Jó éjszakát!

Félsz tőlem? Ó, ne félj.
Édes kín a veszély.
Rohanj a harcba s vessz,
a nőnek sorsa ez.
Légy vad, kevély,
ne félj, ne félj!

Ugorj hozzám közel,
ma rózsalomb föd el.
Sáppaszt, fulaszt, gyötör
a vérpiros gyönyör,
a szenvedély.
Ne félj, ne félj!

Ma, édes angyalom,
ajkad megharapom,
s tudd meg, nincs édesebb,
mint ez a gyenge seb,
égése kéj,
ne félj, ne félj!

Szeretlek, terméketlen asszony -
mert megviselt a kéj, a festék,
a bor, a csók s a lázas esték!

Szeretlek, terméketlen asszony,
gyermektelen s finom gyerek-nő,
te lányosarcú, buja, meddő!

Szeretlek, terméketlen asszony -
mert mégis anyja vagy te soknak,
kik néked a kéjről dadognak!

Szeretlek, terméketlen asszony -
mert lelked éjsötét, kiégett,
s majdnem megérted az enyémet!

Szeretlek, terméketlen asszony -
te, a sötét éj rózsaszála,
akit sosem köszönt a hála.

Szeretlek, terméketlen asszony -
mert bár ezren nyomodba lesnek,
nyugodt, fehér s hűs szikla-tested.

Halódó lámpám sárga fénye halvány,
a csillagok is hamvadt fényüek,
olyan hideg van, mint a kripta alján
- Tüzet, tüzet!

A jég sugára ég merész agyamban,
mert rajtam a tél orgiát ület,
vérem zubog, mint óriási katlan
- Tüzet, tüzet!

Halottfehér lesz csüggedt, méla arcom,
künn a vidék is holt - ó, őrület,
álmos vagyok már rég, és mégsem alszom
- Tüzet, tüzet!

Ó, Lidiám, rohanj vadul karomba,
ne hagyj megfagyni ily egykedvüleg,
szívem, e vészharang, zúg kongva-bongva
- Tüzet, tüzet!

Főmhöz kapok, már látom, itt nem áll más,
csupán a tested fénylik, mint üveg,
s kitör szívemből a rekedt kiáltás
- Tüzet, tüzet!

Vágyok szeretni!

Szeretni vágyok, gyötrelemben égve
egy másik ajkra rátapasztani
lávát sugárzó ajkam, vágyok egy nőre,
melynek magasztosak fájdalmai!

Tusázni vágyok hosszú kínos éjjel
az éjszakáknak kóbor rémivel,
hogy rám tekintsen egy lány tűzszemével,
oszlassa búmat, mint a semmit el!

Sorvadni vágyok, folyjon el a lángár
addig, amíg viasszá nem aszom,
de törjön a láng akkor lelkemen ki!

Boldog múlás, örvényes gondolat,
a szenvedély sápadt gyertyája lenni,
amelynek egy égő tűz lángot ad.

Idill a Hűvös völgyben

A lombokon vonagló nyári láz...
Pirosló foltként lángol a napernyő,
a nevelőnő sápadt és merengő,
a kisfiú a völgybe karikáz.

A kurtizán oly hallgatag szegény,
bámul a lányra, várnak mindaketten,
a madmazell a földre néz epedten,
kezébe sárga francia regény.

Bús vágyuk édes, halk gyönyörbe áthal,
és egybeolvad a sürűbe bent
a fák szerelmes, nyári sóhajával.

S jön a fiú. Ijedt tűz a szemén,
mert látja csak, s nem tudja mit jelent,
hogy porba hullt a francia regény...

Fölöttem az éj

Fölöttem folyik el az éjszaka,
a méltóságos, nagy, nehéz folyam,
idesüt a gáz züllött csillaga,
s bárkák úsznak fölöttem komoran,
rettentő bárkák és sirok, sirok.

Ti szörnyü bárkák, késett konflisok,
ti kocsilámpák, bús hajótüzek,
lángoljatok s evezzetek
ti őrült nők virágos bárkákon,
kacagjatok ki engemet,
és menjetek lobogós kikötőkbe.

Én itt vagyok, mélyen, százezer ölre
mázsás vizek feküsznek mellemen,
én itt heverek, én meg vagyok ölve,
és figyelek álmatlan, éberen.
És tépem a vizet, álomtalan ágyam,
kicsi a tenger s tengernyi a vágyam.
Tengernyi vágyam, csak kicsi a tenger,
és nézem a bárkát, amely megindul,
és fényes árnya egész szívemig nyúl,
és hallgatom a mély homályon át
piros torkotok mézes kacaját
hinárok közt, mocsárba feketén.
És bámulok föl üres halszemekkel
az éj, az éj hináros fenekén.

Láncvers *

Testvérek -: itt egy lánccá összeforrva,
amelynek minden egyes szeme lélek
és minden kapcsa szív, e bús csoportban

én most halottas verseket beszélek,
mert hajh, egy ember a mélységbe dőlt le,
ki szenvedett, akár a legszegényebb.

E dalt a földbe! A fekete földbe!
Halott embertárs, sápadt imperátor,
bús társaid szólnak, búcsút köszöntve.

Így hódol büszkén, íme, ez a tábor,
a napfényből az éj felé kiáltva,
kötényes munkások, harcolni bátor,

hű férfiak, kik fájdalmad dijába
bút adnak néked, kit már sírlepel fed,
könnyek császárja, sóhajok királya.

Nem múló szókkal, melyek elperegnek,
nem hulló dísszel, gyászolunk siváran.
Láncával a hatalmas szeretetnek

körülveszünk a messze éjszakában,
csuklónk, karunk úgy rázza meg a bánat,
mint átcikázó, éles villanyáram.

Amit mi alkotunk, az élet - árad,
és viharok azt szerte sose fújják,
tegyük a sírra, testvérek, csodának,

forró testünk eleven koszorúját.

* Alkalmi vers - a szabadkőműveseknek fölolvastam F.I. halálakor.

Két kecskerím

Volt rajta egy rémes zergekabát
és evett egy krémes kergezabát

Bármennyi embert ölök rakásra
Nem teszek szert egy öröklakásra

Kis bordélyház

Picike kéjnők, ti kiket kifestett
fantáziám, tiétek ez a dal,
egy férfitől, kinek az álma feslett
s útszélre vágta már a viadal.
Kis bordélyházam, túl az óperenciákon,
hadd lássa más is, nyíljék kapuja
s lépjen ki onnan százezer buja
kislány gyűrött selyembe haloványon.
Sáros angyalkák, ti hüvelyknyi lányok,
piskótatestek, kapualjban állók,
idézzetek halálos éjeket,
és piszkos, parfümös ruháitokban
készítsetek mocsaras kéjeket.
Hegyes cipőcskétek bús vágyra koppan,
ha izzadt kéj mézibe forrotok,
gyönyört szaglász kis sáros orrotok.
A seggecskétek két kis gumilabda,
és szörp a nyálatok ezüst patakja,
kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok,
aranyt pisiltek és habot kakáltok.
Ti vagytok nekem a láz és a vakság,
ti cukraim és gyilkos mérgeim,
tejen hízott kis rózsaszín malackák,
patkánykák, gyíkok, édes férgeim,
csiklandozzatok, ne hagyjatok árván,
takarjatok be, hogy senki se lásson,
violaszemetek legyen a lámpám,
a testetek legyen meleg kalácsom.
És hogyha majd őszen, lerongyolódva,
az ablakotokon bezörgetek,
eresszetek be rongyos ágyatokba,
az agg költőnek adjatok helyet.

Magyar vagyok, minthogy magyarul írok...

Magyar vagyok, minthogy magyarul írok,
magyarul mondom ámuldozva: tej,
s magyarul mondom a halálos Áment.
Ha ingadozva hátradől e fej,
s az elomló test végső reszketéssel
a levegőbe rázza vézna öklét,
s egy mozdulattal és egy bús igével
egy lesz vele a rejtélyes öröklét.