XIV. A közös baj

Az életben maradt leány öröklé testvére részét – nemcsak vagyonban, de atyja szeretetében is.

Ankerschmidt a temetés után ott marasztalá doktor Grisákot, ki, ha nem csalódunk, a legőszintébb könnyeket sírta a halott felett; s azon tanácskozott vele, hogy Erzsikét fiúsítsa. Ha nőül megy, akkor is viselje nevét, s utódai az apai név mellett az anyait is.

Két nap foglalkoztak e tervvel; másnap délben, éppen feketekávé után ellátogatott Kampós uram.

A hőkeblű férfiú élénk piros arca szokottnál hevültebb, üstöke a rendesnél borzoltabb volt; valami nagy sietségben jöhetett.

– Fogadj Isten, jó barátom! Mi jót hozott? – köszönté Ankerschmidt.

– Hogy van, inspector úr? – kérdezte doktor Grisák.

– Köszönöm. Csak kasznár vagyok – felelt két oldalra meghajtva magát Kampós uram, s sietve húzott elő egy levelet viktóriája zsebéből. – Engedelmet, méltóságos úr, Aladár úrfitól kaptunk most egy levelet, mely igen sürgetős; az ifjú teins úr azt írja, hogy e levél tartalmát tudassuk méltóságoddal is; amit különben is megtettünk volna, mert ez ügy méltóságodat jobban érdekli, mint minket.

– Mi lehessen az? – kérdé doktor Grisák, kíváncsian orrára csíptetve lornyonját.

– Engedelmével fel fogom az egész levelet olvasni. Tehát: „Kedves bátyám. A Tisza árja gyorsan emelkedik. Tokajból vett tudósítások szerint még mindig növekedő áradástól tarthatunk. Ha még két lábnyira nő, a füzesi töltést éppen a zsilipnél át fogja hágni, ha ugyan a zsilip addig kiállja, miután már eddig is inognak a levert cölöpök. A mi vidékünkre ez beláthatlan baj lenne, mert a Nagykunság felől a túlparton erős védgátak vannak emelve, s így a Tisza arra nem önthetvén ki, olyan helyeket fog árjával meglátogatni, amik még sohasem láttak árvizet: mint ezt már több helyen bámulva tapasztalják. Ha pedig e gáton áttör a víz, bátyám szérűskertjéig meg nem áll; még egy láb emelkedéssel a juhaklokat is felveszi, s két lábnyi áradással a szobákban van. Azért jó lesz elővigyázati rendszabályokhoz nyúlni. Szerencsére a szérűskert erős fecskerakással van kerítve, s a ház előtti kőkerítés is kiállja a próbát, három láb magas trágyarakás körös-körül visszatartja az árvizet. Efelől rögtön intézkedni tanácsos, mert ez a mi védgátunk nagyon rosszul biztat. A kapukat trágyatöltéssel eltorlaszolni akkor is elég idő lesz, amikor már híre fut a gátszakadásnak. Kérem efelől a szomszéd urat is rögtön tudósítani, mert az ő kastélya éppen hetedfél lábbal fekszik mélyebben, mint a bátyám laka, s neki sokkal több oka van az önvédelemre.”

Doktor Grisák azt válaszolta erre a levélre, hogy az lehetetlen.

– De ide van írva, kérem alássan – bizonyítá a kasznár, végigsimítva tenyerével a levelet. – Itt van.

– Elhiszem, hogy ott van; de azért lehet nem igaz.

– Micsoda? Hogy Aladár úrfi ne mondana igazat? – szörnyedt fel Kampós uram. – Ah, tekintetes úr, akkor nem tetszik őt ismerni.

– Én nem mondom, hogy készakarva ír valótlanságokat, de csalódhatik, mint minden ember. Hiszen hol van ide a Tisza?

Hat mérföldnyire. Igen, de a tenger meg száz mérföldnyire van, azért mégis megmondja Aladár úrfi, hány lábbal fekszik a mi tornyunk gombja magasabban a tenger színénél. Aladár úrfi kitanult mérnök, kérem alássan. Első hónapban ezernyolcszáz forint fizetést kínáltak neki a Tisza-szabályozásnál; ha ő azt mondja, hogy árvíz lesz a falunkban, hát akkor az lesz; mert Aladár úrfi azt érti.

Doktor Grisák egyszerre mérnökké lett rosszkedvében.

– Én is értem. Én is tudom, mi az a nivellálás. Nálunk Csehországban is vannak árvizek.

Kampós uram rettenetesen sértve érezte erre a szóra nemzeti büszkeségét.

– Csehországban árvizek? Micsoda árvizek? Egy kis patak megdagad, ha nagy zápor esett, s elhordja a kis hidacskákat; másnap megint helyére megy. Mi az egy magyarországi árvízhez képest! Azt tessék megnézni, mikor minálunk árvíz van! Tenger az, amin gályázni lehet. Aztán akkor tessék beszélni csehországi árvizekről.

– Óh, édes tiszttartó úr, világért sem akarom elvitatni ezt a dicsőséget Magyarországtól, hanem csak azt akarom mondani, hogy állhat egy folyó vize hat lábbal a tér felett, melyet átszel, ha a gátak erősek, semmi veszély sem támadhat.

– Igen, de éppen az a baj, hogy az új gát nem erős, a pilóták máris ingadoznak.

Itt Ankerschmidt is közbeszólt dr. Grisákhoz fordulva.

– Azon védműveket pedig az ön védence készítette.

Dr. Grisák nagyon kellemetlenül érezte magát e figyelmeztetés által érintve.

– Azok bizonyosán elég jók is – sietett bizonyítani a doctor juris azon jeles jogmaxima szerint: „si fecisti, nega.” – Tudja, édes kasznár úr, a mérnök urak mind olyanok, egyik a másik munkáját mindig ócsárolja. Még sohasem találtam olyan indzsellért, aki az előtte ottjártnak a munkáját elvetendőnek ne nyilatkoztatta volna.

De már ezt nem állhatta tovább Kampós uram. Mélyen megsértve hajtogató össze a levelet, s eldugta zsebébe.

– Engedelmet kérek, nem akarok a fiskális úrral disputálni. Én csak méltóságodnak akartam átadni ez izenetet, kötelességemhez képest. Ha méltóztatik-e azt figyelembe venni vagy nem, az méltóságodnak a dolga. Mi részünkről már megtettünk minden intézkedést. Most sietnem kell még a tanyákról felhajtatni a birkákat a majorsági udvarra.

– De csak nem oly sürgetős tán a baj? – kérdé Ankerschmidt, ki maga is nagymértékben hihetetlennek találta, hogy ez a sok szép zöld mező, ami most is virágosan, tarkabarkán terül, amerre a szem lát, pár nap alatt tengerszínné válhasson.

Kampós uram vállat vonított.

– Egyébiránt – biztatá Ankerschmidtet Grisák úr – egy ilyen kastélynak, mint méltóságodé, még az árvíz sem ártana meg. Egészen más az olyan ős paloták sorsa, miket vályogból meg polyvás sárból építettek; azok persze mind rendre omlanak; de ezt egy bécsi építész emelte, ezt nem ingatja meg minden kis tréfa.

Kampós uram türelmének ez volt a kegyelemdöfés.

– Már hiszen fiskális úr, a mi házunkat az igaz, hogy csak idevaló pallér építette, nincs azon semmi cifra kívül; de azt mondhatom, mert ott voltam, hogy olyan téglából épült, mint a porcelán, csak úgy pengett; a vasat sem kíméltük annál, s a javát válogattuk hozzá a fenyőfának. Azt is láttam, mikor az a híres bécsi architektus ezt a kastélyt emelte; láttam, micsoda téglákat égettek hozzá; láttam, hogyan rakták meg az oszlopok közeit törmelékkel; láttam, milyen keveset ügyeltek arra, hogy a fundamentumot mélyebbre ássák, mert alatta homok van; s azt mondom, hogy árvíz napján nem laknám egy óráig ebben a kastélyban, ha ingyen nekem adnák. Engedelmet kérek méltóságodtól, hogy így kimondom az igazat.

– De ispán úr! – pattant fel dühösen dr. Grisák.

– Megyek már, mert ha soká maradok, még kulcsárnak szólít – mondá felcihelődve Kampós uram, s még egyszer bocsánatot kért Ankerschmidttől, ki szépen megköszöné a hozott tudósítást, s azt mondta, hogy majd személyesen fog meggyőződést szerezni a veszély mekkoraságáról, s még ma ki fog kocsizni a Tiszára.

Grisák úrnak erre a hírre rögtön nagy mehetnékje támadt. Eszébe jutott, hogy holnap sürgetős megjelenési határideje van Pesten. Ankerschmidt nem is marasztotta nagyon, hiszen Erzsike maradhat még egy ideig leánynak, nem oly sürgetős az a fiúvá létel.

A doctor juris lázas sietséggel iparkodott kocsira jutni, még Ankerschmidt tréfált vele, hogy tán attól tart, hogy már itt reked.

Ő azonban csak délfelé szánta rá magát, hogy lekocsizzék a Tiszára; ami jó négyes fogatával öt óra alatt megtörtént.

Midőn az országútról lekanyarodva, a töltés felé vette irányát; messziről látható, hogy száz meg száz ember jön, megy, talyigát tolva, rőzsecsomagokat cepelve, több helyeken karóütő bakok működnek ütenyre hangzó kiáltozás mellett, s a réteken agyaggal terhelt szekerek hordják a töltéshez valót egymás után.

Amint a töltés elejéhez ért, egy gubás ember megállíttatá hintaját, s becsülettudó szóval tudakolá tőle:

– Mit tetszik itt akarni?

Ankerschmidt nem haragudott meg ez interpellációért, hanem felelt rá illően:

– A munkát akarom megnézni.

– Szabad kérdeznem, hová való urasága? Tiszán innen vagy túl?

– Innen.

– Akkor jól van. Nem mondaná meg becsületes nevét, ha szépen kérném?

– Szívesen. Én vagyok Ankerschmidt.

– Úgy? Az az úr, aki Garanvölgyi úr szomszédja. Akkor leszállhat, a kocsi itt marad; annak nem szabad a töltésre jönni.

– Kinek a parancsa ez?

– Az ifjú Garanvölgyi úré, az itt a mérnök; most annak fogadunk szót. Mert most nagy úr ám a Tisza! S ha megharagszik, annak a generális se parancsol, hanem az indzsellér.

Ankerschmidt egészen helyesnek találta a gubás embernek azon okoskodását, hogy mikor az elemekkel szükséges küzdeni, akkor a mérnök vezényszavát fogadja minden ember; – s amint az új töltésre felhágott, kénytelen volt elismerni, hogy a Tisza valóban igen nagy úr.

A fölháborodott szőke folyam a közepén egészen kidomborodva zúdult nyílsebesen gátjai közt alá.

A töltésen kívül maradt topolyfák koronái, miknek csak a hegye látszott már ki a vízből, mutatták, mekkorát kellett annak néhány nap alatt áradni.

A nagy száguldó víz színén egyetlen hajót, egy járművet sem látni, máskor e hely malmokkal szokott rakva lenni, amik sorjában, mint vadludak az égben, libegnek a kék víz fölött; terhes hajókat vontatnak máskor alattságra fogott lovak; míg vízmentében mármarosi oláhok tutajai szoktak csendesen vízmentén szállani; közben egy-egy könnyű gőzös füstje is jelt ád a távolból, míg a part mentében halászcsónakok vontatják a kivetett háló apacsúrját, mely magasan áll ki fanyelével a vízből; – most mindez eltűnt. A malmok összezúzva, letépve láncaikról, a járművek partra vontatva, az egész víz színe járatlan, még csak az egyik partról a másikra átjáró komp sem próbálkozik a víz erejével. A kötél feszesen megdagadva húzódik egyik parttól a másikig; a varjúk százával ülnek rajta sorban, mintha az ő számukra volna az csupán ottan. Csak néha rémlik meg az egymás hátára tolakodó hullámok között valami fekete, ami a vízből kétes alakú félrésszel kilátszik. Az ember találgatja, mi lehetne az: darab fa, házból elhozott bútor vagy holt ember?

És a parton mindenki úgy dolgozik, úgy izzad, mintha táborban hányna sáncot ellenség tábora ellen: nyikorgó talyigakerék sírása, csattogó sulyokbak pufogása több az emberzajnál, aki mind nem ér rá most a beszédre, midőn a Tisza a gát utolsó araszát mossa.

Ankerschmidt első tekintetre megértett annyit, hogy a munka legsürgősebb része abból áll, miszerint egy zsilip torkolatát, mely nem látszik eléggé biztosnak, hátulról húzott másodgáttal kerítsék el; s e gát már annyira is ment, hogy csak a rőzseborítékot fonják még oldalára.

– Ott jön a mérnök úr maga – szólt a gubás ember, egy szemközt jövő alakra mutatva, kiben Ankerschmidt alig ismerte volna meg ezúttal Garanvölgyi Aladárt, ha előre nem figyelmeztetik rá; annyira ki volt az forgatva minden úrias alakjából a sok nap és éjen át rajta száradt sártól, öltözete megtépve, kopva a rőzseemelgetéstől, kalapja formátlan az esőtől, s hangja rekedt a kiabálástól.

Kevés asszony szeretne ez emberbe, ha így látná; – de aki egyszer már szereti, az még jobban megszeretné.

– Jó estét, méltóságos úr! – üdvözlé a fiatal mérnök Ankerschmidtet. – Kegyed nem hitt levelemnek, ugyebár, s eljött személyesen meggyőződni a baj felől. Tehát tessék körülnézni.

– Fogadj isten – szólt Ankerschmidt levetve szarvasbőr kesztyűjét, hogy az ifjú feltört tenyerét ne kesztyűs kézzel szorítsa meg. – Úgy hiszem, hogy eleget láttam. Árad-e még a Tisza?

– Ma csak öt hüvelyket áradt; valahol a túlsó parton gátat kellett szakítania, mert tegnap Tokajnál egy lábat nőtt.

– S az ránk nézve könnyebbség, ha a túlsó parton ronthat gátat a víz?

– Természetesen, mert akkor amarra szabad folyást kap; valamint amazoknak is az a menekülésük, ha minket önt ki a Tisza.

– Tehát eszerint mi most mind a két parton egyenlőn imádkozunk: uram Isten, vidd a bajt a másik partra!

– Sőt többet is teszünk, mint imádkozunk.

– Iparkodunk megerősíteni töltéseinket.

– Az volna a leghelyesebb; de annál sokkal rövidebb és költségtelenebb munka, meggyöngíteni az átellenes part védműveit. Nem vette észre méltóságod, hogy kiállított őreim feltartóztatták?

– Ah, tehát azok őrök lettek volna? Valóban egy a nevemet tudakolta és azt, hogy innen lakom-e vagy túl.

– S csak azután bocsátotta fel a gátra, hogy megtudta ön kilétét.

– Itt egészen táboriasan megy.

– Kénytelenek vagyunk vele. Nem csupán az elemmel van dolgunk; hanem emberekkel is. Mind az innenső, mind a túlsó parton százezerek egész évi keresménye, háza, birtoka, mindene van kockára téve. A veszélyt egy hosszú földsánc választja csak el tőlünk. Ha ezt a földsáncot valamelyik oldalon áttörheti az ár, akkor a másik oldal Te Deumot énekelhet, mert ő megmenekült; hanem az elveszett oldalon aztán milliókra megy a pusztulás. A kétségbeesés pedig rossz tanácsadó.

– Csak nem tart ön attól, hogy a túlsó partról átjöjjenek, s gátjainkat elszakítsák?

– Az is megtörténhetik, hanem az ellen őrök vannak kiállítva, mint rendes harc idején. Nálam katonai rend van; éjjel minden száz lépésnyire őrtűz ég, s puskás őrök cirkálnak a gáton, ameddig felügyelésem terjed; hanem azt tudhatja ön, hogy nem azok a legveszélyesebb merényletek, miket fegyverrel lehet visszaverni. Majd egy gazdag úr jön elénk, ki fényes pénzösszeget kínál, titokban, bizalmasan, s nem kíván érte egyéb szolgálatot, mint hogy itt vagy ott, ami hibát a mérnök észrevett, azt ne lássa meg. Ha az árvíz kitör, azt mondják, szerencsétlenség; ki bizonyíthatja be, hogy azt a mérnök előre látta? Ki vizsgálhatja a szívek és vesék titkait? Ha az ily csábítót elutasítjuk, jönnek szakértő tanácsadók, kik a járatlan mérnököt úgy elámítják, úgy tévútra vezetik, hogy egészen másutt erődít, mint ahol szükség van rá. Nem győzöm az ilyen embereket kergetni a tanyámról. Máskor jó emberek ezek, jó pajtások, de a veszély rosszá, ravasszá teszi az embert, ha valami féltője van. Hála Istennek, nekem semmim sincs. Tán én sem volnék jobb a többinél.

– De miért nem erősítik meg inkább a zsilipeket, mint hogy új töltést hánynak föl mögötte? – kérdezé Ankerschmidt Aladártól.

– Ezt már sokan kérdezték tőlem, mégpedig hivatalosan. Íme, itt feküsznek a partra kihúzott pilóták, amik mindent megmagyaráznak helyettem.

E szóval Aladár mintegy négy-öt cölöphöz vezette Ankerschmidtet, miket puskás ember őrzött.

– Tessék idenézni. E cölöpöket az áradás mosta ki a zsilipgátból. Mindenikre fel van vésve a rendelt hosszúság: négy öl, három láb. Most vegyük az ölmértéket, s mérjük utána: a tetejétől az aljáig tesz csak három öl négy lábat. Ebből az a tanulság, hogy a zsilip cövekei öt lábbal kevesebb mélységre vannak leverve, mint a tervben határozva van; itt a vállalkozó takarékoskodott. E takarékosság következése most az, hogy az áradás alul töri keresztül a gátat, hiába volna minden erősítés felülről, a pilótákat a mostani vízárral megerősíteni nem lehet. Ezért vagyok kénytelen egészen új töltést húzatni azon a vonalon, amelyen e takaros munka tart; különben ott ázunk meg, ahol legjobban védve hisszük magunkat.

Ankerschmidt bosszúsan sodorgatta bajuszát e tudomásra, s több ízben dörmögte magában: „ezt pedig annak a mennykő Grisáknak a védence készítette”.

– Én is úgy gondolom, hogy még másoknak is fő emiatt a fejük, mint akik közvetlen vannak benne érdekelve. Olyan emberektől is kelle kísérteteket kiállanom, akiknek tulajdonképpen semmi közük a vízépítéshez. Többek között valami Mikucsek úr járt már itt egypárszor.

– Ah! Ismerem. S mit akart az?

– Semmi egyebet, mint hogy hagyjam abba ezt a munkát, s más fenyegetett pontokat menjek védelmezni.

– S hogy szabadult ön meg tőle?

– Igen egyszerűen; nem feleltem semmit a szavára, s úgy tettem, mintha nem hallanám, mit beszél. Én parancsokat osztottam, ő is; aztán mikor látta, hogy minden ember az én rendeleteimet teljesíti, megharagudott és elment.

– Nem ígérte, hogy visszajön?

– De nagyon fenyegetőzött.

– Hát csak hadd jöjjön, majd én is itt leszek.

– Nagyon köszönöm e segítséget, de tudatnom kell méltóságoddal, hogy szállásom, melyen éjszakára elfogadhatom, egy csomó rőzsekévéből áll, melyből ott, ahol elesteledünk, kunyhót hevenyészünk.

– Az pompás tanya. Hadjáratban sokszor megfizetné az ember az ilyen hotelt, ha kapna; mindenesetre itt akarok maradni. Van jó köpönyegünk, könnyen eltöltjük az éjszakát.

A hadastyán könnyű léptekkel követte a mérnököt a lekötözött fasinákon keresztül rőzsekunyhójáig, ott egy keresztbevetett fűzvesszőkévére mindketten letelepedtek.

Egész este volt már, vadludak falkái tértek haza a vetésekről nádasaikba, s a távol falvakból méla estharangszó tévedezett a Tiszáig; a töltés mentében bükkfakéregtülök messzehangzó szava adott jelt mérföldről mérföldre, hogy a nappali munkának vége van; akik reggeltől napestig dolgoztak, mehetnek pihenni, s következik az éjjeli munka; mert a fáradságos küzdelem éjszaka sem szűn meg: pihent kezek veszik át a letett ásót, kapát, s a töltés munkája halad tovább, elébb hold-, aztán fáklyafénynél.

– Mi sem hittük volna, hogy valaha egy sátor alatt fogunk bivouacozni – szólt Ankerschmidt Aladárhoz, a fanyársra szúrt szalonna zsírját csepegtetve a ropogó tűz mellett pirított kenyerére.

– Közös az ellenség – felelt rá Aladár.

– És közös a féltenivaló.

– Nem minden értelemben. Nekem az, amit védek, csak hazám; de nem birtokom.

– Ez vágás akar lenni ellenem, hogy nekem meg csak birtokom, de nem hazám. Lássa ön, fiatalember; önnek nincsen igaza.

– Akkor annál jobb. Különben most csakugyan kevés előnyünk van egymás fölött; ha így árad a víz, holnap mind a kettőnk birtoka egy helyen lesz: a tenger fenekén.

– De ez a tengerfenék is egy helyen lesz: szíveinkben – mondá rá Ankerschmidt, s Aladárnak meg kelle ismernie a hangon, melyen e szavak mondva voltak, hogy az nem légre bízott frázis.

Bizony az nem lehetetlen! Ha Newton bebizonyította azt, hogy a földnek vonzereje okozza a pondus specificumot, miért ne lehetne a „magyar földnek” oly specifikus vonzereje, mely oka a szívek „pondus specificumának”?

A két férfi abban egyezett meg, hogy az éjjel felváltva fognak őrködni. Aladár, mint a fáradtabb rész, előbb dűl le pihenni; amint a hold lemegy, felkölti Ankerschmidt, s azután reggelig ismét az virraszt.

Aladár köszönettel fogadta az ajánlatot, s köpenyébe burkolózva lefeküdt a puszta földre, fejét a rőzsekötegre nyugtatva, s alig kívánt jó éjszakát társának, már elaludt.

Ankerschmidt a rőzseköteg másik végén ült, s fát rakott a tűzre, hogy folyvást lángja legyen; hogy folyvást világítson, hogy ő folyvást láthassa az alvó arcát.

Nagy tanulmány egy alvó ember arca; minden vonás megtér akkor a maga eredeti kifejezésébe; az alvó arc nem tud tettetést. Néha a szél lekapta a köpenyt az ifjú melléről; Ankerschmidt mindannyiszor gondosan betakarta újra, s zavarta a tűzben az üszköket.

A félhold éjfél táján aludni ment már, az ezüst csónak a széles folyamárban látszott libegni, míg a habok egész az innenső partig elhozták hosszúra nyúlt fénybarázdáját; Ankerschmidt azzal a szándékkal volt, hogy hold lementével sem fogja felkölteni a fáradt ifjút, hanem virrasztani fog helyette, míg magától föl nem ébred, s akkor azt fogja neki mondani, hogy éppen most ment le a hold.

Az ezüst csónak már meg is merült a vízben, már csak fele állt ki, mint egy égő promontor csúcsa; majd az is lejjebb, lejjebb süllyedt; utoljára csak egy szikra volt már, a félhold hegye, aztán az is elmerült a habon túl.

Abban a percben talpra állt az alvó ifjú, s jó reggelt kívánt Ankerschmidtnek.

– Ah, ön fölébredt!

– Most ment le a hold – szólt Aladár a még fénylő égre mutatva, melynek glóriája jelölé a sírt, melybe az égi vándor egy perc előtt temetkezék.

– S ön megérzette, hogy mikor megy le a hold? – kérdé Ankerschmidt bámulva.

– Gonosz alvó volna az – felelt Aladár –, aki meg nem érezné álmában a percet, melyre kötelezve van fölébredni.

A hold lementével száz meg száz fáklyafény gyulladt a töltés mentében, a munka folyt, mint nappal; a taligák nyikorogtak, a kallóverést igazgató vezényszó vontatott hangja elvette az éjszaka némaságát.

– Ha az ember behunyja a szemét, azt képzeli, hogy nappal van, a munkazaj miatt – monda Ankerschmidt, Aladár elhagyott fekhelyére leheveredve. – Tudott ön aludni a kallózuhogástól?

– Óh, igen jól. Az úgy hangzik, mintha az ember a nagy édesanya, a föld szívét hallaná dobogni.

– Éppen csak a déli harangszó hiányzik, mely a munkásokat ebédre hívja.

– Valóban, nekem úgy tetszik, mintha harangszót hallanék a távolból.

– Csak a füle cseng önnek; ennyi taligarívás közül ki ismerné fel a távoli harangszót?

Aladár azonban nem nyugodott, hanem néhány lépésnyire eltávozva, ahol az éjjeli őrtűz világa nem kápráztatta szemét, figyelmesen látszott valamit vizsgálni a Tisza távoli tükrén.

– Úgy tetszik, mintha valami csónakot látnék közeledni.

– Jó szeme lehet önnek, ha lát valamit, én csak a vizet látom.

– Amott, a part mentében, ahol a lebotolt fűzfák kiállnak a vízből. Most mindjárt eléri a fűzfákat.

– Valami tuskó lehet.

– De én látom az evező nyomát a vízen, az valami csónak. Az őrök bizonyosan alusznak, hogy még eddig rá nem lőttek. Nehány perc múlva már Ankerschmidt is hinni kezdé, hogy csakugyan csónak jő feléjük; s azzal mind a két férfi hirtelen felkapta puskáit, s a töltésen a közeledő csónak elé mentek.

A Tisza sebesen hullámzott, a csónak gőzerővel látszott közeledni. Kevés idő múlva már ki lehetett venni, hogy egy ember ül benne, s két evezővel hajtja a ladikot, mely egy darab fából vájt lélekvesztő volt.

– Hahó! Ki vagy? Hová? – kiálta rá Aladár fegyverét lövésre emelve.

A csónakos visszakiáltott:

– Ne legyen az úrnak baja azzal, hogy én ki vagyok, hanem gondoskodjék szegény életéről, míg van ideje; átszakították odafenn – D-nál a töltést.

– Átszakították? – kiálta fel Aladár a düh és kétségbeesés hangján.

– Úgysegéljen, át azt. Láttam, ki volt az. Tudom a nevét.

– Ki volt?

– Nem mondom meg. Ha megmondanám, az urak becsukatnák börtönbe. Jó dolga lenne, ha kiszabadulna, még dicsekedésre venné, hogy ő is ott volt, ahol annyin mások; de ha én tudom, hogy ki volt, abból halál lesz. Jó reggelt, ifjú úr!

– Megállj! – kiálta rá Aladár – Fordulj ide: köss ki a parton. Ha tovább mégy, lelőlek.

– Csak tessék – monda a csónakos, s azzal végigfeküdt csónakában. A kis lélekvesztőt nyílsebesen ragadta el az ár az utána bámulók szemei elől. Hasztalan lett volna minden rálövöldözés. Aladár neszelve fogá meg Ankerschmidt kezét.

– Uram, most jól hallom a harangszót. Ez vészharang. Az az ember aligha valót nem mondott. Most nincs önre nézve egy perc elveszteni való idő sem; ha D-nál keresztülvágták a gátat, úgy az árvíz hamarabb lehet az ön kastélya kapujánál, mint jó paripái.

– Hát ön?

– Én itt maradok, míg valami tennivaló lesz; ámbár itt nem segít többé senki, a víz megkerül bennünket. A munkások szét fognak szaladni, mihelyt e hírt megtudják, és igazuk lesz: mert mindegyiknek családja, gazdasága van otthon. Siessen, uram; ez nem tanakodni való idő.

– S hát ön hogyan fog később menekülni?

– Van itt több ladik is, valamelyikre fölkapok, s megyek torony irányában. Isten önnel.

Azzal megszorítá a lovag kezét, s puskáját szíjra vetve, abban az irányban, merről a rejtélyes csónakos jött, sebes léptekkel kezde haladni.

Ankerschmidt sokáig ott maradt állva, és utánanézett mindaddig, míg egyszer Aladár visszatekintett, s kezével újra inte a lovag felé. Akkor azután ő is iparkodott kocsijához eljutni.

Mikor Ankerschmidt a szekérderékban alvó kocsisát felköltötte, még a töltésen dolgozó nép között semmi nesze nem volt a vészlármának; a sulyok zuhogott, a fáklyák és szurokszövétnekek lobogtak a part mentében.

Ankerschmidt sietve fölszerszámoztatá lovait, s maga vette kezébe a gyeplőt, hogy a part tekervényes utain kitaláljon kocsijával. Egyetlen leánya tölté most be lelkét, ki most egyedül van a vész fenyegette háznál.

Az országút és a töltés közötti rét süppedékes volt, a kerekek mélyen levágtak a kaucsukként ruganyos tőzegben; a hajnalcsillag is feljött már az égre, mire Ankerschmidt az országútra tudott vergődni.

Itt azután kiereszté ostora sudarát, s rohamban engedé fogatát a kavicson hazafelé rohanni.

Egy-egy kapaszkodónál, mikor a paripák tüszkölve haladtak lépést, időt vett magának széjjeltekinteni, s látta, hogy semmi szekér sem jön utána.

Kezdé azt hinni, hogy vaklárma elől futott meg.

A hajnalhasadásnál egy érmentéhez érve, nehány pillanatra megállítá fogatát, s a hidat elkerülve, lebocsátá lovait a patakba, hogy amíg azok néhány percig szürcsölnek, a hídról széjjeltekintsen a vidékre.

Még minden zöld volt.

A rétek sárga és lilaszín virágszőnyeggel bevonva; a szántóföldek mindenféle színárnyalatú zöld táblákra hasogatva, a lapályokon elszórt fehér és fekete nyájak legelésztek, fehér tehenek és fekete bivalyok.

S a felkelő nap sugarával millió gyémánt ragyogott a fűszálakon, s mint az ember árnyéka messze elnyúlt, körülötte fénylő nimbusz támadt a harmatos fűben.

Milyen boldog vidék! Ki békülne ki azon gondolattal, hogy mindez egy nap, fél nap alatt elmúljon, semmivé legyen, hogy ami most boldogság és poézis, az egy álomidő alatt ne legyen más, mint sár és kétségbeesés?

Pedig az így volt már egyszer megírva.

Alig haladt Ankerschmidt vágtató fogata a hídon túl negyedórányira, midőn ismét egy hídhoz értek, mely valami ér fölé volt építve; amint a hídon léptetve mentek, kocsisa visszafordult és figyelmezteté a patakra.

– Nézze csak, méltóságos uram, ez a patak most visszafelé folyik.

Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s valóban úgy tetszett neki is, mintha a patakocska medre nagyon meg volna telve zavaros vízzel, és fordult irányban haladna.

Most már figyelmesebb kezdett lenni, s látta, hogy az út mellett levő árkok mind tele vannak vízzel, amik hogy nemrég telhettek meg, látni való volt a nem vízben élő virágokról, mik az árkok fenekét megtölték; az apróbbak már mélyen elmerülve, míg a szálas kórók, mik magasan kiálltak a vízből, bámulva tekintének le a lábaikat mosó elemre, mely gyökereiket fogja ölni, s más vegetációt honosít meg helyükben.

Egy újabb negyedórányira az árkok már az út melletti réteket is elönték, a sekély víz itt-ott csillámlott a zöld vetés között. Odább haladva már itt-amott az úton is átért a víz, s ott némi lefolyás látszott, s a lapály csillámlott a távoli kiöntéstől.

– Siessünk, jobban siessünk! – nógatá kocsisát a lovag, s folyvást aggódva nézte szekeréből, hogy húzódnak az égen egész falkái a vadkácsáknak és liléknek, mintha nagy sietségük volna minél előbb megtelepülni e tájon.

Az volt a legaggasztóbb, hogy egy lélekkel sem találkozott szemközt. Sem szekeres, sem gyalogos nem látszott az út hosszában sehol, mintha valahol elfogdosnák őket.

Egy helyütt már egész tó állta útját, mely fodrokat verve a szellőben, terült egyik berektől a másikig, s tudomást sem látszott venni a töltésről, mely közbe esik.

– Vágj neki! – parancsoló Ankerschmidt; a kocsis belehajtott a vízbe, a lovaknak csaknem hasig ért az, s a szekér derekán keresztülcsapott; eltartott kétszáz lépésnyire, míg ismét szárazra lehetett érni. De szerencsésen átgázoltak rajta.

Most dombos hely következett, melyet még nem vett fel a víz, ott egy kis erdő feküdt az út két oldalán; az erdő zengett a csalogánydaltól, rigófüttytől, a jegenyék akkor hányták virággyapjaikat, az ákácok illatától át volt fűlve a meleg lég; emberi ideg nem sejtheté azt, hogy mi van az erdőn túl.

Alig értek ki a sűrűből, hol a dombos hely lejtőre vált, midőn egy új táj nyílt meg a szem előtt. Az már a vész panorámája volt. Távol és közel, száz meg száz helyen, mint elszórt tükördarabokban csillámlott a napfény a kiöntött árban, s az út jobb oldala hosszú vonalban tengerpart volt már, széles vízártól ostromolva; az erdőn túl alig ezer lépésnyire mintegy harmincötnyi szakadás volt az úttöltésen keresztül, melyen zuhogva omlott át a túlnan jövő özön.

E szakadáson túl az egész út el volt lepve keresztbe, hosszába forgatott szekerekkel, azokon kezeiket tördelő, jajveszéklő asszonyok, gyermekek s kiabáló férfisereg; magával jóltehetetlen nép.

Amint Ankerschmidt a szakadáshoz ért, megérté, hogy miért nem találkozott eddig szemközt senkivel. Az elöntött falvak menekülő népe nem tudott az akadályon keresztüljönni.

Egypár összetört szekér maradványa, mely az árok szélibe volt kivetve, tanúsítá, hogy akadtak merész próbálkozók, kik át akartak hajtani a keresztülomló zuhatagon; hanem az nem engedett magával megalkudni; minden irgalom nélkül elsodorta a vele kikötni merészkedőt, s azután mindig odábbszaggatta a töltést.

– Nem lehet-e itt átmenni? – kérdezé Ankerschmidt a túlnan révedezőktől.

– Örüljön az úr, hogy odaát lehet! – kiálta át valaki mogorván; – (nagy veszélyben az emberek nem udvariasak). – Köszönje, hogy jó dolga van!

Egy kaputos ember azonban ráismert Ankerschmidtre, s tisztességesebben kezde beszélni.

– Veszedelem van a hátunk mögött, uram; megkerült bennünket az árvíz; menekednénk, ha volna hova?

– Mit tudnak B*falváról? – tudakozódék aggodalomteljesen Ankerschmidt.

– Szomszédjában lakunk, hajnal óta halljuk a harangszót, de oly hirtelen jött a víz, hogy arrafelé lehetetlen volna menni.

– Nekem pedig okvetlen oda kell jutnom.

– Kocsin ugyan bajosan; hanem ha jót akar uraságod, forduljon vissza, míg szinte ide nem reked, s valamelyik Tisza melléki állomásról jöjjön vissza dereglyével, s adjon hírt, hogy itt nagy a veszedelem, ha addig el nem söpör bennünket innen az Isten haragja.

Ankerschmidt átlátta, hogy ezt a tanácsot meg kell fogadni; az átszakított töltésen egyre sebesebben omlott a tóduló árvíz, sebesen terülve szét a túlsó oldalon; itt nem volt mit időzni tovább. Megígérte a szorongatott embereknek, hogy nemsokára csónakokkal fog értük visszajönni, s azzal parancsot adott kocsisának, hogy forduljon vissza, és hajtson újra a tiszai gáthoz, oda bizonyosan legkésőbben fog eljutni az árvíz.

Tehát vissza ugyanazon az úton, amelyen jött.

Most már a virágos kórók az út mellett, a nagy királydárdák sárga virágaikkal, mik elébb kiemelkedtek az árból, az iszap alá voltak gyűrve; most már a kocsiderékig érő pocséta az úton felvett lovat és szekeret, úszva kellett belőle kimenekülni; most már a gazdag árpavetésnek csak a kalásza ingott ki a vízből, s ahol félnap előtt sárga és lilaszín virág öntötte el a kövér mezőket, ott most vízszíntől visszatükrözve látszott meg az ég, mindenütt az ég!

Nem legelésztek már a fehér és fekete nyájak a lapályon, hanem bömbölve futottak mind az út felé, s a dűlőutaknál porfelleget vert a szekerek szakadatlan sora, mik a közelebb falvakból menekvőket hozták, s hordták minden irányban tova.

A rendetlen futamodásból ki lehete venni, hogy senki sem tudja, honnan jön a veszedelem, merre kell előle menekülnie.

A körülfekvő falvakból egyre hangzott a vészharangszó, az égből az ezernyi vízi szárnyas rekedt, zajgó hangja, a földről az a megnevezhetetlen aggasztó hangzűr, mikor ezernyi ezer ember kiált segítség után.

Egy-egy fehér ház a mezők közepén, valami magányos tanya, körül volt már véve vízzel, a háztetőn valami asszonyok ültek, s úgy lobogtattak fehér kendőkkel a menedéktelen távolba.

És Ankerschmidt arra gondolt, hogy talán most az ő gyermeke is így áll a vészkörnyezte ház ablakában és kiált segítség után, és lobogtat fehér kendőt; és nincs, aki megmentésére tudjon menni.

Pedig mindezt megmondta neki az a bölcs ember, akit azért, mert olyan becsületes képe van, a finom urak szeretnek ostobának hinni, és ő nem hitt neki; ahelyett, hogy rögtön éjjel-nappal sietett volna házát körülsáncolni, elhagyta azt, hogy tudomást szerezzen arról, amit el kellett volna hinnie.

Pedig az a keményfejű ember, a kasznár, még azt is mondta, hogy az egész úri kastély rosszul van épülve; ha egy árvíz nekijön, Isten legyen irgalmas, kegyelmes a benne levőknek.

És ő akkor ezt sem hitte neki, midőn védhette volna a házát, midőn segíthetett volna a bajon, most aztán az a büntetése, hogy mindent hisz, és maga előtt lát, midőn nem fordíthat el semmit!

Mire Ankerschmidt a zsilipgáthoz visszajutott, már akkor nem volt ott egyéb, mint Aladár és mérnöki segédmunkásai s a készen tartott dereglyék legénysége. A többi menekült, amerre látott.

Aladár nagy munkában volt; alig ért rá a visszaérkezett urat észrevenni, éppen akkor kötöztette le a töltés karóihoz azokat a pilótákat, miket a víz eddig abból a bizonyos zsilipgátból kiemelgetett.

– Bocsánat, uram, rögtön szolgálatára állok, csak ezeket a dokumentumokat”, miket magammal nem vihetek, teszem addig biztosságba, s a mentő legénységnek adok rendeletet, ki merre induljon, hogy a legnagyobb veszélyben levőknek legelébb nyújthassunk segélyt.

A csónakok és dereglyék csoportja nemsokára Aladár rendeletére minden irányban széledezni kezdett a folytonosan emelkedő ár ellen küzdve, s a félig zöld, félig kék síkon tekervényesen haladva a fenyegetett falvak tornyai felé.

Ankerschmidt ezalatt nyugtalanul járt alá s fel a gáton, s hosszú bajuszát sodorgatta aggodalmában, mintha az volna mindennek az oka.

Nemsokára visszatért hozzá Aladár.

– Most már rendelkezésére állok, uram: ugyebár, nem lehetett többé kocsin hazamenni? A jegenyési erdőn túl már eléje került önnek az árvíz.

– Valóban onnan tértem vissza. Egy kicsit úsztunk is.

– Mármost a kocsit jó lesz Szolnok felé elbocsátani, a töltésen bizton eljuthat odáig, itt nincs vele mit keresni egy ideig.

– De én haza akarok menni. Mi van otthon? Otthon!

– Tudom, hiszen majd együtt megyünk. Magam is sietek szegény bátyámhoz. Az én hivatalom három hétre fel van függesztve, addig nem tehetünk jobbat, mint ha vízbe haló lakosokat halászgatunk ki.

– De ön minden dereglyét elbocsátott már.

– Igen. Azok a legközelebb eső falvakba vannak rendelve, mikhez már el lehet dereglyével egészen jutni; de ha mi hazáig akarunk vergődni, kénytelenek leszünk beérni egy kis könnyű alkotmánnyal.

– Alkotmánnyal?

– Ne tessék megijedni! Nem constitutióról beszélek, hanem erről a kis sütőteknőről idelenn; ebbe beleülünk ketten, éppen csak annyi emberre való; s az a jó benne, hogy ahol szárazföldet érünk, az ember vállára kapja, s elviszi odáig, ahol megint következik a víz.

Valóban furcsa kis „alkotmány” volt az: egyetlen faderékból vájt csónak, egy csáklyával, egy evezővel. Lélekvesztőnek is nevezik az ilyen alkotmányt.

Ankerschmidt csóválta a fejét, mikor azt meglátta.

– Úgy hiszem – szólt Aladár –, hogy mi mind a ketten azt akarjuk, hogy minél előbb ott legyünk, ahol valakink van, akinek életéért aggódunk: kegyednek leánya, nekem nagybátyám.

Furcsa fiú! – gondolá Ankerschmidt. – Nagybátyja életeért remeg, akinek vagyonát örökölni fogja!

– Márpedig, ha torony irányában akarunk haladni, s azt sem akarjuk bevárni, amíg egy sík tenger lesz előttünk a róna, ami holnapig meglesz, akkor készen kell lennünk arra, hogy hol a csónak visz minket, hol mi azt. Tehát, uram, ha van önnek kedve rám bízni a lelkét, a gőzhajó fűtve van; harmadszor csengettek, tessék belépni.

– Mordkerl! – dörmögé bajusza alatt a hadastyán; s azzal kocsisát a lovakkal együtt Szolnok felé elbocsátva, elfogadta az ifjú segélykezét, kit nyugodt kedélyéből semmi küzdelem, még az elemek haragja sem bírt kiforgatni.

A hosszú keskeny csónak tökéletesen tele volt két emberrel; Aladár kezébe vette a csáklyát, s megindítá a járművet, csak arra az egyre kérve útitársát, hogy maradjon szépen ülve a lélekvesztő orrában.

Ankerschmidt tapasztalá, hogy nagyon jó kis eszköz ez hozzáértő kezében. A kis csónak madárkönnyűséggel siklott végig a víz tükre felett, nem mindenütt az út mentében haladva, hanem keresztülszelve a réteket, miken az ifjú mérnök bámulatos biztossággal tudta tájékozni magát, s úgy tetszék neki, mintha ugyanazon házak és tanyák közötti tér, mik mellett az imént kocsin jött el, így csónakon sokkal rövidebb volna.

Néhol a csáklyát le kellett tenni a kézből, s evezőhöz nyúlni.

– Sokkal gyorsabban nől a víz, mint gondoltam, s még mindig szemközt megyünk neki – szólt Aladár, erősen feszítve a lapátot.

– Ön talán fáradt? Felváltsam?

– Nem azt akartam vele mondani. Hanem azt, hogy minél jobban távozunk a Tiszától, annál mélyebb az ár; messziről került elénk, tehát minél távolabb, annál régibb a veszély.

Ankerschmidt szomorúan nézett le a vízfenékre. A víz színe alatt, melyen a csónak átsikamlott, meglátszott a szép kalászos vetés; a búzavirág még ott kéklett, a pipacs még ott piroslott közte, s a hajladozó kalászok, a kék búzavirágok és piros pipacsok között ott vickándoztak a tiszai apró halacskák százai.

A vészharang zúgott minden faluból; a tornyok úszni látszottak az árban, mint mikor délibáb mutogat kápráztató tengert. Csakhogy az most ezúttal igazi tenger volt.

Egy-egy félig elmerült fa meg volt rakva szokatlan zsellérekkel; nem veréb- és seregélyhad, hanem ürge-, patkánysereg foglalta el minden ágát, mely úszva odamenekült; minden irányban lehete látni ez úszó fejecskéket, amint a vizet átszelték, nyugpontot keresve.

Egyszer egy ilyen kis kárvallott ürge egyenesen Aladár csónaka felé tartott; amint az evező hordtávolába ért, elkezdett párvonalban úszni a csónakkal, piciny orrát magasan feltartva a vízből, gömbölyű füleit hátrahúzva s nagy terebély farkával kormányozva a vízben, s eközben oly kérőleg tekintve okos, ragyogó szemeivel Aladárra.

– Ez ártatlan minket megmentőinek néz – szólt Aladár mosolyogva, s azzal nyugalomba hozta az evezőlapátot, s odatartotta a kis menekvőnek.

Az abban a pillanatban felkapaszkodott az evezőre, s azután meg-meggondolt rohammal felkapaszkodott annak rúdján, onnan átcsúszott a csónak párkányára, s ott mind a négy lábát elnyújtva, fáradtan lehasalt.

– Még a vadállatnak is bizalma van hozzá! – elmélkedék magában Ankerschmidt.

A kis fenevad pedig csak feküdt ott lucskosan, sebesen lihegve, s okos szemeivel folyvást Aladárt nézve, mintha mondaná: te nem vagy az, aki engem meg fog enni.

– Ez a jámbor fickó csakugyan utasszállító gőzösnek nézett bennünket – szólt Aladár, s azután kivette zsebkendőjét, s ráveté a fekvő állatkára, hogy ne dideregjen olyan nagyon; amit az hálás köszönettel el is fogadott, csak később dugta aztán ki a fejét, széttekintendő a világban; s mint aki átlátta, hogy biztos helyre jutott, első gondja volt, hogy toalettet csináljon, parányi tenyérkéivel százszor megmosta furcsa füleit, bajuszos pofácskáját, azután fogaival fölberzegetve hátán és oldalain az összecsapzott szőrt, utoljára hosszú, lombos farkát kerítve előre s végig fésülgetve gyors körmöcskéivel, azután megint újra kezdve a mosdást, utoljára pedig két hátulsó lábára ült, s ürgék szokása szerint elkezdett szorgalmatosan fonni.

– Az én barátom, úgy látszik, hogy egészen itthon találja magát – szólt Aladár, túlsó oldalra fordítva az evezőt, hogy el ne riassza vele az ijedős természetű állatkát.

Nemsokára ismét szimatolva kezdé fejét emelgetni a menekült, mintha valamit keresne, s azt a sajátszerű cincogást hallatta, ami olyan, mintha titkos hegedűt hordozna magával.

– Az én barátom, úgy látszik, nem annyira szomjas, mint éhes. – Azzal előkeresett Aladár zsebéből egy darab kenyeret – tegnapi vacsora-maradványát – s abból morzsákat tördelve, odahinté a pici állat elé. És ez elfogadta a kínálást, fölszedegette a morzsákat, mindegyiket külön két kézre fogva s úgy költve el, azután elégülten bújt a sátorba vissza, melyet Aladár odavetett zsebkendője képezett számára.

Ankerschmidt azt gondolá magában, hogy milyen jó dolga van annak, aki útjába esik a szánakozónak.

– Mikorra reméli ön, hogy hazaérünk? – kérdé saját gondjára térve.

– Most délre jár, a jegenyés erdő feleút, s már közel látszik; ha odáig eljutottunk négy óra alatt, a másik felét az útnak három alatt bevégezzük, mert a szakadáson túl nem ellenünk, hanem útunk irányában fog folyni a víz.

– Vajon mi történhetett azóta azon emberekkel, akik ott az útra kiszorulva várták a szabadulást?

– Bizonyosan még most is várják, mert ezen a környéken a dereglyének híre sincsen. Egyébiránt feléjük fogunk menni.

– De hisz mi ezzel a kis lélekvesztővel meg nem szabadíthatunk annyi száz embert.

– Ezzel a lélekvesztővel nem; de talán egy jó ötlettel. Támad az embernek, mikor nagy szüksége van rá.

Azzal derült arccal evezett tovább, mint ki mulatságra jár, s tréfának veszi a veszélyt.

Fél óra múlva elérték a jegenyés erdőt, ahonnan Ankerschmidt visszafordult; mint egy magányos sziget állt az ki a vízből; legszélső fái már a vízben áztatták lábaikat.

Amint az erdőt megkerülték, már messziről hangzott füleikbe valami határozatlan zaj, mindenféle emberi hang siket vegyülete, mint távoli, népes vásár hangja; csakhogy sokkal szomorúbb annál. A sík kitárultával új színhelye mutatkozott a vésznek. Az átszakasztott út töltése most már mind a két oldalán sík tengertől volt ostromolva, a hab széles fodrokban jött felé, mindig új meg új rohammal s elsepréssel fenyegeté az egész ellenálló gátat.

Alig volt hatszáz ölnyi a száraz tér, mely még kiáll a vízből, s melyről előre- vagy hátramenni már akkor sem lehetett, mikor Ankerschmidt először itt volt. És e keskeny veszendő gáton száz meg száz szekéren jajveszékelő nők, síró gyermekek csapata tördelte kezeit; férfiak magas póznákon lobogtattak fehér kendőket, segélyt, szabadulást kiáltott minden torok. A víz nőttön nő; ha az éjjel meg nem szabadulhatnak onnan, a reggel nem fog ott találni sem embert, sem szekeret, sem töltést.

Ilyenkor, mint gúny a sorstól, kanyarodott feléjük a kis lélekvesztő, midőn dereglyére lett volna szükség.

Midőn olyan közel ért a veszélyben forgó néphez Aladár, hogy szavait megérthették, nekiereszté hangját.

– Hahó! Van-e itt egy okos ember? Ha van, álljon elő, hadd beszéljek vele, a többi meg fogja be a száját.

Erre csakugyan elhallgattak, s akadt egy ősz hajú ember, aki levette kalapját, s elvállalta, hogy ő okos ember.

– Nem kell jajgatni, hanem segíteni magunkon! – szólt Aladár, közelebb húzva csónakát. – Mire való ott az a jegenyés erdő? Oda kell menekülni mindenkinek.

– Oda ám, uram – szólt fejét vakarva az öreg –, de úszni nem tudunk; s ha tudnánk is, a sok asszonycselédet csak nem hagyhatjuk itt vesztére.

– Hát ki mondta, hogy itt hagyjátok? Azoknak is át kell jutni. Én persze ezer embert át nem hordhatok az erdőig ezen a ladikon, mert az három napig tartana és addig a víz nem vár; hanem ha tízszer fordulok, átvihetek tíz markos legényt, aki azután hevenyében ledönt nehány szál fát, tutajt üt össze, s a tutajon áthordhatja az egész társaságot az erdőbe; onnan aztán csak nem visz el senkit a víz, míg érte jönnek.

A megrémült népnek tetszett nagyon a mentő javaslat; egyszerre ugrottak ötvenen is, hogy készek átmenni a tutajkészítésre.

– Csak sorjára a dolgot! Majd előbb a méltóságos úr kiszáll, mert hárman nem férünk; az evezőt pedig nem adom a kezemből, mert nem tud minden ember ezzel a lélekvesztővel bánni, s ha felfordítja, akkor aztán mind itt rekedtünk. Tehát előbb, uram, ha megengedné, az erdőnél megállanánk.

– Ott nem használhatok – szólt Ankerschmidt –, hasznosabbnak látnám itt szállni ki a nép közé, legalább lenne, aki rendet tartson.

– Az még jobb lesz. – Aladár nem is vesztegetett több szót, nehány evezőnyomással parthoz állítá a csónakot, s ki hagyta lépni Ankerschmidtet. – Atyafiak, ezennel kijelentem, hogy amit a méltóságos úr parancsolni fog, annak engedelmeskedni kell. Ostromállapot van, sok száz élet forog kérdésben, aki szót nem fogad, azt teketória nélkül főbe lövöm.

A fenyegetés használt, a tolakodók szépen távol maradtak, s Ankerschmidt kiválaszthatta csendesen a legmarkosabb legényt, kit Aladár legelőbb szállítson az erdőig.

Öt perc alatt kellett oda- s visszatérni.

Visszajövet kérdezé Aladár Ankerschmidttől, hogy viseli magát a publikum a kivételes törvények alatt.

– Mint bölcs emberekhez illik.

– Ezt szeretem hallani. Nem is magyar embernek való, hogy veszedelem idejében kiabáljon.

– De mikor úgy retteg a cselédség ettől a nagy víztől – jegyzé meg az ősz földmíves.

– Micsoda nagy víz? Hát a tenger nem nagyobb víz? Hát még ha az megharagszik? Hát mikor az angol hajósok alatt meggyullad a hajó a tenger közepén, száz mérföldnyire a parttól, mit csinálnak azok? No, majd elmondom, ha megint visszafordulok. Ülj veszteg, öcsém, ott a ladik orrában, s ne félj addig, míg engem látsz!

Öt perc múlva megint átjött a ladik, Aladár folytatá beszédét addig, míg a harmadik legény elhelyezte magát.

– Hát azt teszi az angol, hogy az égő hajóról előbb csónakra szállítja az asszonyokat, gyerekeket, aztán a férfi utasokat, azután az élelmiszert, azután a leveleket és a hajószerszámokat, s csak azután hagyja el a hajót maga a hajóslegénység, s aki utoljára távozik el, az maga a hajóskapitány.

– Jól van, uram – szólt az öreg –, én leszek hát az a hajóskapitány itt ezen a vízen.

Az erdőben minden fordulónál több fejsze kezdett kongani; a nagy szálas jegenyefák egymás után omlottak a földre, mire a tizedik legényt is átszállító a csónak, már akkor annyi fa volt levágva, hogy két tutajt össze lehetett belőle tákolni. Aladár azt is megmutatta, hogyan kell, mert ez a soha vizet nem látott nép gyámoltalan volt az ilyen munkában; készített nekik kormányt, evezőt, elrendelte, hogyan kell a tutajt a fahengereken a vízre ereszteni, s azután két legényt maga mellé véve, csónakát a tutajhoz köté, s átkormányozta azt a töltésig.

Nagyobb örömriadal nem fogadott még parthoz közelitő járművet, mint e szerény úszó talpat. Annyi száz veszendő lélek látta benne jövendő napjait megtartva; annyi szem lett nedves e látásra.

– Atyafiak! – szólt Aladár a parthoz érve. – Most már csak rendet kell tartani, s azután nem lesz semmi baj. Legelőször az asszony- és gyermeknépet kell átszállítani, akik legjobban félnek, s szaporítják a bajt. Azután megint egy csoport erős fiatalt, akik még egy nagyobb tutajt készítsenek, utoljára maradnak az öregek, akiknek legtöbb eszük van. Egyszerre harmincnál több embert nem szabad fölvenni. Mikor minden ember biztos helyen lesz, akkor át lehet jönni a lábas jószágért, csak a tutaj mellé kell kötni, az átúszik, ha van mihez ragaszkodnia. Ugyanekkor a szekereket is fel lehet rakni szétszedett állapotban. Nem fog semmi itt veszni. A kormányos vigyázzon mindig, hogy a tutaj bal szegletét a víz folyása ellen tartsa. Holdvilággal minden elkészülhet. Hát kend, öreg, mit sirat még?

Az öreg elöljáró megtörlé veresre sírt szemeit inge ujjával, s megcsóválta fejét.

– Igaz, tens uram, hogy az életünk ekképpen mentséget talál, de ha elnézem ezt a gyönyörű síkságot, s elgondolom, hogy ez tegnap még mind zöld vetés volt, olyan, mint az áldás! s ma már víz alatt van; lehetetlen, hogy ki ne essék a szememből a könny.

– Jaj, öreg, a szegény tótokat odafenn Árvában sohase viszi el az árvíz. Az ott, hogy is mondja a Kis Tükör: „él a szegénységnek zabkenyerével”. Kendteknek pedig idelenn a síkon ötven esztendeig jó dolguk van; ha egyszer csapás éri, a másik esztendőben majd kiheverik, azért a magyar ember csak nem megy koldulni a szomszédba. Nekem is van nagy jószágom, nem egy napja, hanem nyolc esztendeje már, hogy rajta van az árvíz, nem is megy le róla soha; azért mégsem pityergek, hanem látok dolog után. Kiteremti az Isten, kinek mire szüksége van; nem hal meg Magyarországon éhen senki, csak a két tenyerét ne sajnálja.

Az öreg meggondolta a dolgot, s azt mondta, hogy „biz igaz a”!

– No nem sírunk hát többet. Ezt se tesszük. Hanem ha szabad megtudakolnunk becsületes nevét, mondaná meg, hadd hirdetnénk az ismerőseinknek, ki szabadított meg e mostani szorongattatásunkból; hogy még az unokáinknak is meghagyhatnók, kit emlegessenek meg, amidőn az új házak mestergerendáin olvasni fogják az „építődött Anno Domini hányban a nagy árvíz után”!

Aladár és Ankerschmidt e kérdésnél már a csónakban ültek, Aladár megnyomta útitársa lábát, hogy hallgasson, ő pedig visszafordulva e nevet mondá:

– Az én nevem Weltumsegler Jonatán.

Az öreg megcsóválta a fejét, s azt jegyzé meg:

– No, ez sem igaz ám, tisztesség nem esik mondván.

Aladár pedig a vízbe nyomta a lapátot, s a parton állók üdvriadala mellett vágott neki ismét az özönnek.

– Ön a szerénységet egész a restelkedésig viszi – feddé az ifjút a lovag úr –, hogy még a nevét sem fedezé föl a jámborok előtt, akik valóban oly hálaérzettel kérték azt.

– Nem restelkedésből tettem én azt, hanem azért, mert a jámborok szája eljár, s így azután a nevemet majd nemcsak az unokák emlegetnék, hanem a bezirksvorstandok is.

– Ah! Igen? Ön attól tart, hogy a hatóság megtudná önnek e dicséretes tettét, s fél tőle, hogy valami kitüntetést kap, s még a hivatalos lapban nyilvánosan megdicsérik. Már így értem.

– Dehogy érti. Attól tartok, hogy amint lefut a víz, meglátják a sok levágott fát a kamarális erdőben, megidéznek „wegen forstfrevel”, s úgy rám olvassák a paragrafust, hogy meg sem moccanhatok ellene, márpedig én, ki előkelő várfogoly voltam, restellnék most megint alsóbb fokozatú fegyencházi fogságba kerülni.

Már ez ellen aztán Ankerschmidtnek sem volt semmi szava.

– Siessünk hazafelé. Két órát eltöltöttünk itten, azt most éjszakával kell helyrepótolnunk.

– Ön kifáradhatott.

– Még nem érzek belőle semmit.

– Szívesen felváltanám.

– Kardot, evezőt sohasem adok ki a kezemből. Különben most már könnyebb munkánk lesz, a vízfolyás mentébe jutottunk.

– Nem látni még a falu tornyát?

– Nem. De azért jól ismerem az utat. Sötét éjjel is odatalálnék, hát még fényes holdvilágnál.

A csónak csakugyan sebesebben haladt, mint délelőtt, most már nem tiszta, átlátszó vízen, alulról feltündöklő zöld vetés, pipacsvirág fölött; hanem rút, szemetes habarékban, amint az egyenesen jött a Tiszáról, felszíne ellepve nádgyökérrel és réti szénával.

Valami távol vadaskert lakóit felverhette a víz, azok ott úsztak végig a csónak előtt hosszú sorban, oly közel, hogy Aladárnak várni kellett, míg a hosszú konvoj elhalad előttük; a pompás szarvasok ágbogas agancsai, az őzünők okos fejecskéi meg sem rebbentek az emberi közelléttől, s, a szarvascsorda közepén ott úszott nagy lubickolással – egy csikasz farkas.

– Ha ezek a jegenyésre menekülnek: az én embereimnek lesz ma vadpecsenyéjük, s két hét múlva bűnvádi perük – vadórság miatt.

A nap jól lehaladt már, mire Aladár jelezte, hogy a falu tornya látszik már a tenger látkörén.

Hanem még az nagy messzeség. A síkság optikája csalárd. Aladár tanácsoló Ankerschmidtnek, hogy még ne nézegessen hátra, mert beletelik három óra, amíg kastélyát megpillanthatja; addig sokkal jobb lesz, ha végigfekszik a csónakban, s megkísért egyet aludni, amire nagy szüksége lehet a tegnapi álmatlan éj után.

Ankerschmidt megfogadta, hogy lefeküdjék, azt ugyan erősen állítá, hogy azért nem fog elaludni, minélfogva aztán, amint a fejét letette, csakugyan rögtön el is nyomta az álom.

S ha valaha fog valamiért köszönettel tartozni az életben Garanvölgyi Aladárnak, úgy ez azon tanácsadása lesz, hogy aludja át ezt az időt.

Azt az időt, ami alatt a csónak a lakóhely felé közeledik. Hogy ne lássa percről percre közeledni azt a képet, mely a fényes holdvilágnál oly kísértőn emelkedik ki a vízből; egy összeomlott kastély képét.

Aladár látta ezt már, oly messziről, aminőre jó szemei elláttak, hogy Ankerschmidt kastélyának teteje meggörbült; minden evezőnyomás, mely közelebb hozta a tárgyat, világosabbá tette a romlást; már a dűlt ablakok, a szétvált falak repedéseit lehete látni; már a leomlott szárnyak, a beszakadt homlokzat romjai is kitűntek, s Aladár örült nagyon, hogy egyik evezőnyomásról a másikra nem látja ezt Ankerschmidt közelebb jönni, úgy, miként ő.

Késő éjre járt az idő, az egész tájt nagy csend ülte: az a csend, ami az ébrenlevő lelkét megnépesíti bántalmas gondolatokkal; az elhagyottság csendje.

Pusztító elem foglalta el az egész síkot; a láthatáron két hold látszott egymás felé közelíteni: egyik az égen, másik a vízen.

E szomorú világításnál, mint nyomasztó álomlátás, közeledett egyre az Ankerschmidt-kastély romalakja, minden evezőcsapásnál jobban kitüntetve düledékeit. A félrecsúszott ablakok, a lefordult tető felmeredő szarufái, a szétvált nyílás a tűzfalon, a magára maradt kémény, egy-egy meztelen boltozat, mindig világosabban rajzolódtak az estderűnél. Nemsokára az is kivehető lett, hogy a vízár a földszint ablakain át hatolt be, amint a csónak végighaladt a homlokzat előtt, amint a kastély közepén be volt roskadva, azon keresztül, mintegy perspektívben meglátszott az ősi, alacsony kastély alakja, az nem omlott össze.

Aladár kétszeres igyekezettel feszíté a lapátot, s tekintetét le nem vette az alvó útitársról. Az volt a szándéka, hogy nem költi őt fel; elevez szótlanul a rom mellett, ne lássa ő azt meg, s csak akkor fogja őt felkölteni, midőn nagybátyja házához értek, ki bizonyosan megfogadta a jókor küldött tanácsot. Ott aztán bizonyosat fognak hallani a kastélyban voltak sorsa felől.

De talán az álomra hunyt szemek is látnak valamit, s az álmodók megérzik, ha közelít az a nagy gond, mely lelküket álmodva is eltölti, s éppen úgy látja most Ankerschmidt, a csónakban végigfekve, azokat a halomra dűlt köveket, azokat az összereccsent gerendákat s a házán keresztülomló hideg fekete árt, mintha nyitott szemmel nézné, csakhogy ő még többet is lát, a kövek közt gyermekének véres testét, s a fekete vízárban amint annak szép hosszú selyemhaja végig-végigúszik. Az alvó homlokán nehéz veríték gyöngyözött alá, s szaggatott lélegzetében tehetlen kiáltások hangai töredeztek.

Aladár aggodalmas sietséggel evezett el a dúlt kastély előtt, s már-már sikerült azt elhagynia, midőn az utcából, melynek végén a kastély állt, egy másik csónak bukkant ki, melyet a kanyarodástól eddig nem lehetett látni.

A holdvilágnál épp oly hamar ráismert Aladár a másik csónakosban Kampósra, mint az őreá, de mielőtt inthetett volna neki, hogy maradjon veszteg, már késő volt; Kampós uram örömében akkorát rikoltott, hogy arra minden alvónak fel kelte riadni.

– Hahó, ifjú ténsuram! Hahó! – kiálta a lelkes úr csáklyája végére tűzve kalapját.

– Csitt, az istenért, ne kiabáljon… – dörmögé Aladár a házsorba igyekezve jutni.

Már késő volt. Ankerschmidt az első kiáltásra felriadt fektéből, s amint szemeit felnyitotta: a legelső kép, amit meglátott, összeomlott kastélya volt. Talán ugyanazon látás, amiről folyton álmodott, testté válva.

Néhány percig mereven, jégszemekkel, halott arccal nézett a rémképre; azután felugrott, maga elé kapott, s az őrület hangján kiálta fel: „Leányom!”

Ha Aladár jókor meg nem ragadja, a vízbe esik.

– Leányom!! – ordítá magánkívül a hadastyán.

– Ott van nálunk! Nincsen semmi baja! – lármázott Kampós uram, ki most észrevevé, milyen rettenetes ostobaságot követett el, s iparkodott minden tőle telhető tudományával Aladár lélekvesztőjéhez csáklyázni, erősen szerencséltetve azt a felborulás minden esélyével.

Ankerschmidt arca e szóra egyszerre kacagásra vált, kacagott, mint egy gyermek, mint egy őrült.

– Igazán? Igaz-e az! Megszabadították? Semmi baj sincs?

Mely kérdések mindegyikét a naptár minden szemeire esküdve bizonyító Kampós uram; oly pazarul bánva az úgysegéljenekkel, mintha nagy rablásért vallatnák.

– Nincs semmi baj, méltóságos uram. Ámbár elég orozva jött ez a gonosz veszedelem, éjnek idején; mégsem történt semmi szerencsétlenség. Amint a harangot meghúzták, az öreg úr egyszerre talpon volt; kijött hozzám, kérdezte, mi baj. Én mondtam, hogy a görgítői csőszök lóháton nyargalva jöttek; hogy már a határban a víz. No hát akkor be kell tömetni az utolsó kaput. Amint ez megvolt, már jött nagy harsogással az alsó utca végén, éppen a méltóságos úr kastélya felől az Isten haragja, a házak az utcán végig mind el voltak már töltésekkel rekesztve, hanem az utca egyszerre víz alatt állt, s ma estig az ablakok aljáig emelkedett, de azokon felül nem. A mi töltéseink úgy állják körös-körül, mint egy vár. Amint a víz csónakázható lett, azt mondta az öreg úr: „No Kampós, mit csinálnak most Ankerschmidték? Azok nem fogadták meg az intést.”

– Erről beszéljen, erről – sürgeté őt a lovag, kit éppen csak leánya érdekelt.

– Igenis. Tehát mondám, hogy azok bizonyosan úsznak. No hát akkor le kell ereszteni a csónakot. (Ugyan jó, hogy ezt a csónakot előreküldte Aladár úrfi!) „Majd én magam kormányzok!” – mondta az öreg úr, s ekkor törte meg először fogadását, hogy nem megy ki a házból, nyolc esztendő óta. Magam, még egy evezőlegénnyel, egy hosszú kötéllel, egy lábtóval megindulánk a kastély felé. Nagy volt ám már akkor a hiba. Mondtam a nagyságos úrnak, hogy a bécsi pallér megérdemelné, hogy bezsindelyezzék a fejét. Amint a pince megtelt vízzel, egyszerre félrement minden boltozat. S a falakon akkora repedések támadtak, hogy keresztül lehetett rajtok látni. A cselédnép jajveszékelve kiabált az ablakokon, s senki sem látott utána, hogy valami módját keresse a menekülésnek. Mint később megtudtuk, csak a kisasszonynak volt helyén a lelke, hogy egy nagy zongoratokot lehozasson a padlásról, abból valami dereglyét készítendő, de neki sem fogadott szót, hogy fölmenjen a padlásra, mind attól félt, hogy a lépcső leomlik s ő ott reked. Az öreg úr látva a veszedelmet, nekitámasztá a lábtót az erkélynek, s maga felmászva rajta, belépett az ingadozó házba, s a sok rendetlen futkosó cselédet jól lehordva, megparancsolá nekik, hogy legyen eszük: ami bár nehezükre esett, de megfogadták. Azután a kisasszonynak nyújtá kezét, s lesegítette a csónakba. Utána a többi leánycselédet meg a kis Gyuszit. Akkor engemet ott hagyott, s ő maga a házáig kormányozta a csónakot. Ott elhelyezve a kisasszonyt és a vászonnépet, megint visszatért a férfihadért. Szakács, kukta, vadász s más efféle kenyérvesztegető csónakra rakatott; ő ekkor maga maradt hátra két lovászlegénnyel. Azoknak megparancsolta, hogy álljanak az ajtóragaszték alá, ha félnek a házomlástól. Hogy harmadszor is visszatértem a csónakkal, akkor azt mondá: „No Kampós; ez a ház nem állja sokáig, ha ledűl, kirabolhatják. Innen tehát minden szekrényfélét, ami be van zárva, át kell szállítani az ócska kastélyba; azt nem viszi el a víz.” Azzal ő maga minden szekrényt, ládát gyűrűjével lepecsételt, s áthordatott a régi házba, ott állnak a padláson, jó helyen; mindent megtalál a méltóságos úr. Mikor ezzel is elkészültünk, akkor az istállóból kivezetteté a paripákat, s azokat a csónak után kötve átúsztattuk a magunk házáig; ott azután egy lehordott ól tetejéből egy hidat csinálva, úgy ugrattuk be az udvarra a töltésen keresztül: igen szép volt azt nézni.

Míg Kampós uram rövid kivonatban iparkodott a nap eseményeit előadni, azalatt a két csónak megérkezett Garanvölgyi háza elé, mely mint kis sziget a tenger közepén, feküdt az árvíz lepte téren. Az ősi vert falnak most tűnt ki a haszna; olyan volt az, mint a szikla: még három lábnyira állt ki a vízből.

Az emlékezetes óltetőből készült híd szolgált állomási kikötőül, azon lehetett, mint, egy dobogón, az udvarra lejutni.