Hja, biz az ócska kastély még most is áll.
A tetejével ugyan nem bánt irgalmasan az idő, de alapjai nem engedik magukat megrendíteni.
Pedig azt beszélik már róla, hogy összevissza van furdalva patkánylyukaktól, elkorhadtak téglái, gerendáit megőrölte a szú; csak egy jóravaló zivatar kell neki, hogy halomra omoljon, s megadja magát a mulandóságnak: és íme, az új építmény hamarább összeroskadt, s az ócska ház még most is dacol az elemekkel, tanúságot téve róla, hogy a hajdankor emberei nem úgy építettek, hogy csak „tessék-lássék”.
Garanvölgyi felnyitá a rozsdás lakatokat, s bebocsátó vendégeit a kastély tornácába, melyről már akkor lefutott az apadó ár, vékony iszapréteget hagyva maga után.
– Kedves nászuram! – szólt Garanvölgyi, midőn az emlékezetes szobába értek, melyben Bräuhäusel úr Aladár arcképét meglelé. – Évek előtt ön ezt a kastélyt meg akarta tőlem venni, minthogy útjában volt; akkor azt mondtam, hogy nincsen ára. Most már engedékenyebb vagyok. Árát szabhatom. Odaadom e kastélyt – s az ára, mint a népdal mondja: „egy kemence kalács s egy szép leány”.
– Meg van adva! – szólt kedélyesen kacagva Ankerschmidt, s a két öregúr hosszú kézszorítással erősíté meg az alkut.
– E kastélyra önnek lesz egy kis szüksége most, mert addig, amíg úri kastélyát fölépítteti, összeszorítkozhatik benne, s innen legalább szeme láttára vezetheti az építkezést.
– Én nem azt gondoltam: Az összedűlt kastély helyébe én másikat nem építtetek, – őszintén beszélek. Engem ez árvíz százezer forinttal szegényebbé tett. Eddig gazdálkodásom mellett tőkepénzes is voltam; vagyonom egy része státuspapírokban feküdt, azokat most kénytelen vagyok vásárra vinni, s gazdálkodást kezdeni ott, ahol szomszédaim: megfogni az ekeszarvát. Miután ön e kastélyt birtokomba bocsátá, én ezt fogom felépíttetni, új tetőt rá, új pallókat, szőnyegeket belé, az ablakokat kissé magasabbra, s itt fogunk együtt lakni az én kedves fiammal.
– Ohó, lovag uram! – szólt Garanvölgyi – ebből az sül ki, hogy ön a házat is meg akarja kapni, meg az árát is magánál tartani. Én a házat „szép leányért” adtam. Következőleg a fiamuram és menyemasszony énnálam fognak lakni.
– Ah uram; ön azt akarja, hogy én leányomtól megváljak, mikor senkim sincs kívüle.
– Hát nekem van Aladáron kívül valakim?
– De ön már próbálta őt nélkülözni, sokáig távol volt.
– Annál több ok, hogy most nálam legyen.
– Lássa ön – szólt Ankerschmidt, kérésre fordítva a dolgot –, ön jó gazda, én pedig semmihez sem értek. Szükségem van valakire, aki gazdaságomra felügyeljen.
– Inkább odaadom Kampóst.
Kampós uram sietett e szóra protestálni, hogy de a tens úrtól, ha kiverik, sem megy sehova, még a muszka császárhoz sem.
– De hiszen közel fogunk lakni. Kegyed minden percben átjöhet hozzánk.
– Feledi ön, hogy nekem fogadásom tartja, amíg Magyarországon más világ nem lesz, ki nem menni a házból.
– Ah, de e fogadás már meg van törve e percben, hisz ön íme itt van!
– Az igaz, mert csak azt fogadtam, hogy ki nem megyek, ki nem kocsizom, ki nem lovagolok házamból, de azt nem fogadtam, hogy ki nem csónakázom. Márpedig ez a víz holnapután nem lesz itt többé, s én ismét magányomba vagyok zárva. Ebből mármost ön világosan láthatja, hogy nekem előnyöm van ön felett azt követelni, hogy az ifjú pár az én házamban legyen otthon.
Ankerschmidt még nem adta fel a partit.
– Táblabíró úr, ön alkotmányos ember; tudja azt, hogy semmit rólunk, nélkülünk. Mi itten az érdekelt felek nélkül határozunk. Helyes-e ez?
– Igaza van. Ők adjanak véleményt.
– De hátha nem egyeznek meg? Ha egyik ide, másik oda szavaz?
– Akkor „accessorium sequitur suum principale”, a férj a fő, a nő „elhagyja apját s követi férjét”, ezt mondja az írás.
– Óh nem! A „votum Minervae” asszonyi szavazat, és az dönt.
A két öregúr a nagy disputában a szobákon végigjárva, észre sem vevé, hogy az érdekelt fél hátramaradt amaz emlékezetes szobában.
A szekrényke, mit a bíróság vizsgálata után ismét visszaszolgáltattak, most is ott állt az íróasztalon. Erzsike rögtön ráismert, s arra vezeté Aladár figyelmét.
– Nézze ön, ez azon szekrényke, mely miatt hivatalos kutatás volt e kastélyban, ezt foglalták le a bölcs urak.
– Úgy látszik, nem nyertek vele semmit, mert visszaadták.
– Nem találtak benne mást, mint egy csomó szerelmes levelet, amik önhöz voltak írva.
– Ah!
– Én kíváncsi voltam egyet elolvasni belőlük. Nem haragszik érte?
– Nem érdekelnek. (Aladár nem gondolt egyebet, mint hogy Pajtayné hiábavalóságai lehetnek azok a régi időkből.)
– Pedig az sok érzéssel volt írva. Aki azt írta, az önt nagyon szerette.
– De talán nagyon régen lehetett az.
– Sőt még most is nagyon szereti.
– Azt mondani könnyű.
– Ne hirtelenkedjék! Aki önhöz azon leveleket írta, az önnek kedvesebb még, mint én.
Aladár nyugodtan tette szívére kezét: „az én lelkem nem tud arról semmit”. (Azt gondolta mindig, hogy asszonyról van szó.) – De ha mégis e levelek olvasása után bebizonyodnék ön előtt, hogy ezeknek írója méltó volt arra, hogy ön őt szeresse, akkor is elhagyná-e őt énértem?
Lehetett-e e kérdésre mást tenni Aladárnak, mint a kérdező kezét szívéhez szorítani, s e szívére tett ereklyére esküdni, fogadni, hogy elhagyna őérte mindent, mindent, még ha élete hozzá volna is nőve.
Ezalatt visszaérkeztek az öregurak.
– Kedves bácsi, jöjjön ide – szólt enyelgő mosolygással Erzsike Garanvölgyihez –, s legyen tanúja annak, amit Aladár nekem e percben fogadott.
– Nos, mi az?
– Hogy ő azt, ki e szekrénykében foglalt szerelmes leveleket írta, énértem el fogja hagyni.
Garanvölgyi meglepetve fordult Aladárhoz.
– S te megígérted azt?
Aladár patetikus arccal készült felelni, amit Garanvölgyi nem állhatott tovább, hanem vállára téve kezét, elnevette magát
– No, akkor öcsém, vigyázz magadra ezzel az oldalbordával, mert ebben mesterünkre találtunk mind a ketten.
Azzal elővevé az óraláncára csatolt kulcsot, s kinyitá vele a szekrénykét, melynek felső lapja Aladár arcképe volt, és alatta a levelek.
– Ezeket én írtam hozzád.
Aladár azt akarta válaszolni, hogy akkor ezek nem szerelmes levelek, de amint az elsőt félig elolvasá, nem tehette ezt az ellenvetést; egy fájó, szerető szív sorai voltak azok; nem lehetett ebben ellentmondani.
Erzsike a diadal első percében, pajkos kacagással tanúsítá jókedvét, hanem amint látta, hogy telnek meg Aladár szemei könnyel, egyszerre heves zokogásra változott jókedve, odaborult Garanvölgyi keblére, és bocsánatot kért tőle százszor, ezerszer; hiszen annyiszor vétett ellene.
Aladár az első levél olvasta után némán szorítá meg nagybátyja kezét, ki az érzékeny jelenetnek azzal vetett véget, hogy „ugye öcsém, milyen bolond az ember, mikor maga van”.