Egy regényemben sem igyekeztem a kort, melyben történetem meséje fejlődik, annyira híven ecsetelni, mint „Az új földesúr”-ban.
Azok az alakok valóban mind itt éltek, az a küzdelem valóban itt folyott le a szemünk előtt, magunk is szerepeltünk benne; ennek a komikuma és tragikuma mind valóság.
Az egésznek az eszméjét egy nevezetes ötlet adta.
Én láttam egy este Haynau tábornagyot (a nyugalmazottat) magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a legkizárólagosabb magyar urak társaságában megjelenni. Még élnek többen, akik hallották tőle ezen erős mondást: wir Ungarn lassen unsere Rechte nicht confisciren!” Már akkor a nyugalmazott tábornagy magyarországi földbirtokos volt.
Ehhez a néhány szóhoz is magyarázat kell: „magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel”.
A Bach-korszakban annyira ment az állambölcsek figyelme, hogy még a magyarok öltözetére is kiterjedt. Miniszteri rendelet folytán betiltatott a széles szalagú kalapok viselése; de különösen a tollviselés a kalapok mellett. E klasszikus rendelet végrehajtására az alföldön éppen egy magyar nemesi családból származott kerületi főnök vállalkozott, aki sok századon át érdemekkel tetézett ősi családnevét Bonyhádyra változtatta, s aki az országos vásárokon szedette le a kalapok mellől a tollakat; amiért aztán megörökíttetett az országszerte énekelt népdalban:
„Kecskeméten kidobolták.
Hogy a tollat ne hordozzák.
Most a tollat kettő szedi,
Amsli zsidó s a Bonyhády.”
Ebből aztán el lehet képzelni, micsoda ellendemonstráció lehetett az, mikor egy ilyen betiltott tollas süveget egy olyan ismeretes szakállbajuszos alak nyomott fel a tarkójára, aminő a rettegett nevű cidevant tábornagy volt!
Mi mindennek kellett történni ebben az országban, ami ezt a pontiusi alakot a Golgotától a Tábor-hegyéig elvezette – a makkabéusok dac-váráig?
Ez azonban csak az eszmét költötte; az alak, ki Ankerschmidt tábornokban van személyesítve, nem ennek a históriai személynek a képmása: több hasonló ismerősből van az összetéve, ámbár egy-egy erős vonás, mint a tromfból jóltevés az üldözöttel, ennél is megvolt.
A börtönből kiszabadított ifjú hősben rá lehet ismerni a szabadságharc legmerészebb bajnokára, ki egy maroknyi csapattal dandárokat vert ki állásukból, s tömlöcében is oly csuda jókedvvel viselte magát; későbbi szabadulási tervekben vezérszerepet vitt, s utoljára a legrejtélyesebb módon eltűnt: a Duna hullámai vetették ki a szigetparton, keze-lába összekötözve. Máig is rejtély Beniczky Lajos élete és halála. Tőle magától hallottam, ami fogságában történt vele.
Az ál-Petőfi alakja, s aztán a bevándorolt hivatalnokcsapat, kíséretével, az új törvényt és rendet használó juris doctorokkal, a külhoni gazdászok, kiket a hibás tudományuk és ismeretlenségük jégre visz, s azok mellett a kárörvendő hazafi, aki szövetséges társának tartja a szegénylegényt és az elemi csapást, s belekacag a pusztító zivatar süvöltésébe, mind ennek a korszaknak a jellemalakjai.
Közel negyven éve már annak, hogy ez a regény íródott; a kor, amelyet lefest, akkor még friss emlékezetben élt, ez magyarázza a hatást, amit akkor az olvasó közönségre gyakorolt. Nemcsak Magyarországon. Lefordítatták legelébb angolra. Minden angol lap a legkedvezőbb ismertetéseket írta róla; az angolból ment át a svéd, dán, hollandi közönséghez, finn nyelven is megjelent. Mindenütt megértették ezt.
És ma már szépen kell kérnem az olvasót, hogy higgye el nekem, hogy ez az egész regény, évtizedekkel az ő születése előtt, valóban így történt meg.
Hogy voltak emberek, akik lemondtak az élet minden kényelméről – azért, hogy a hatalomnak akadályt gördítsenek útjába. Nem különcök voltak: az egész nemzet érzelmeinek a megtestesülése voltak.
Hogy volt egy korszak, amikor áldottuk a sorsot azért, hogy semmink sincs, se vasútunk, se gyáriparunk, se kereskedelmünk, se hitelünk: csak az alattunk levő föld, az a mienk; az a mi védelmünk, az, ami meghódítja a hódítót; amikor a szegénységünk volt a büszkeségünk, a meztelenségünk a páncélunk, mint a varégerek hadának.
És hogy lehetett egy kormány, mely, miután tabula rasa-t csinált országunkból, utoljára még az árvizet is ráereszté, hogy az Isten áldását is letörülje róla. És véges-végül még az égbejáró utat is el akarta tőlünk zárni: megtámadva a vallásszabadságot. S hogy ezen a merényleten összetört a hatalma.
De szép idők voltak! Mikor a protestánsok nagy gyülekezetén megjelentek a római katolikus egyházfejedelmek, mint jóakaró hallgatók, s a honszeretet és szabadság szent lángjától áthevülve, egyesíték buzgó imáikat az üldözöttekével, kitartásra buzdítva őket mindhalálig!
De szép idők voltak!
Hála az Égnek, hogy elmúltak!
1895.
Dr. Jókai Mór