IV. Akik egymást meg akarják enni

Garanvölgyi úr Kampós urammal éppen a gazdasági számadások befejezésén fáradozott, midőn Ankerschmidt lovag kardja megcsörrent az ajtó előtt.

A lovag fejéből az úton kissé kipárolgott a harag; elgondolta magában, hogy valamennyire kordiális, humorisztikus viselet bevezetésül sokkal inkább illeni fog hozzá, mint egyszerre mindjárt az öregágyúkkal rukkolni elő; amiért is a kocogtatásra belülről hangzó „lehet” szót arra értve, hogy „herein”, azzal a durcás tréfával nyitott be az ajtón, hogy:

– Áh, ön azt mondja „herein”, és mégis azt állítja, hogy nem tud németül.

Ekkor álltak először egymással szemtül szembe.

– Nem, uram – szólt Garanvölgyi –, én azt mondtam, hogy „lehet”.

– Ah. Tehát miért nem a régi magyar szokás szerint: „szabad”? Lássa ön, én ismerem a magyart, én nem tagadom el.

– Hja uram, e szót „szabad”, én políciaellenes dolognak partom emlegetni. Most csak „lehet”, de nem „szabad”. Tessék helyet foglalni. Minek köszönjem e szerencsét?

– Ön tudja azt jól; ön engemet megbántott.

– Az nem lehet, álmodni sem szoktam méltóságodról soha. Senkit sem bántok meg. Mindig a zsebemben van az osztrák büntető törvénykönyv, sohasem teszek semmit, amíg meg nem nézem, hogy nincs-e az valamely paragrafus által tiltva.

– De ön egy levelet, ami házamtól jött önhöz, visszautasított olvasatlanul, azzal az izenettel, hogy nem tud németül.

– E vétség ellen nincsen paragrafus a büntető törvénykönyvben, ha csak utólagosan nem fog helyre pótoltatni a Reichsgesetzblatt valamelyik későbbi számában, az eddigiekben tudom, hogy nincs, mert azokat tanulmányoztam.

Ankerschmidtnek megint kezdett már a fejébe tódulni a vér. – De uram, ön maga is katona volt, s mint tudom, jó katona; ön tudni fogja, hogy vannak sérelmek, miket semmi törvényszék nem orvosolhat, de miket férfi férfival egyedül szokott elintézni.

– Tudom, lovag úr, de azt is tudom, hogy kivételes törvények mivel biztatják azt, aki fegyvert vesz a kezébe, mikor engedelme nincs rá; és én engedelem nélküli engedelmes alattvaló vagyok.

Ankerschmidtnek egy egész bataillon ördögöt kellett visszatartóztatni a rohamtól ez ingerkedésre. Csak az hűsítette a vérét, hogy ennek a táblabírónak azokhoz a szarkazmusokhoz olyan szelíd, nyugodt, apostoli fehér szakállú ábrázatja volt.

– No, hanem hát tegyünk félre minden tréfát – folytatá Garanvölgyi –, mondja meg, nagyon tisztelt uram, miben és mi által találja magát megsértve részemről?

– Igen. Ön uram ma egy levelet kapott, melyet házamtól való cseléd hozott ide.

– Kaptam. Nem tudtam, hogy cseléd; azt gondoltam, szolgabíró, mert olyan magas tetejű kalapja volt. Különben nyájasabb lettem volna hozzá.

– Ön e levelet fel sem bontotta; meg sem nézte, kitől jön, hanem feltöretlen visszaküldte azzal az izenettel, hogy nem tud németül.

Ankerschmidt e szavaknál élesen szemügyre vette Garanvölgyi arcát: mit felelhet erre?

Az pedig egy kvékerhez illő szelídséggel felelt:

– Mert valóban nem tudok.

– Ah pah! Ezt higgye az ördög. Ön előkelő úr; szülői bizonyosan jó nevelésben részeltették; lehetetlen, hogy nyelvekre ne taníttatták volna.

– Óh igenis, tudtam valaha. Sőt igen nagyra becsült volt előttem a német tudomány és litteratúra; egy időben egészen au courant tartottam magamat benne; még azt is meg tudtam mondani, melyik szakma micsoda új tehetséggel szaporodott a német irodalomban; hanem már – elfelejtettem.

– Ah, uram, ez nagyon erős! – kiálta Ankerschmidt, kardjával nagyot ütve maga elé. – Ilyen feleleteket adogasson ön másnak, ne nekem. Én nem ilyen humorisztikus válaszokért jöttem.

– Humorisztikusnak találja ön?

– Hogy az ördögbe ne? Azt mondani, hogy az ember elfelejtett – ilyesmit.

Garanvölgyi egyet sóhajtott, s közelebb húzódott a lovaghoz.

– Nagyságos és vitézlő uram; igen-igen nagy dolgokat el tud az ember felejteni, – ha akar. Valaha e megyének választott kormányzója voltam huszonnégy éven át, minden három évben újra megválasztva, s osztottam igazságot ismerős törvények szerint, tartottam rendet jó sikerrel, védelmeztem szóval, tettel, ami az országnak becses volt. Ez elmúlt. Az első évben sokszor jött, mintha álmodnám, hogy be kell mennem a székvárosba, közgyűlés lesz; nagy tárgyak fordulnak elő. Ejh, balgaság; vége van már. El „kell” felejteni! És én el „tudtam” felejteni. Valaha gazdag ember voltam; ha szüksége volt a népnek, mindig kenyeret talált nálam. Ennek is vége. Sokáig úgy tetszett, mikor rongyos embereket láttam ablakom alatt köszöngetni, hogy megyek megkérdezni, miért olyan szomorúak. Ejh, balga képzelet. Nálam sem úgy van, mint régen. El kell azt már felejteni; és én el tudtam felejteni. Voltak rokonaim, akiket jótéteményekkel halmoztam el; megcsaltak, kivertek őseim örökéből; és én el tudtam vesztett jótetteimet felejteni. Volt egy öcsém, egy kedves gyermekem, megholt leánytestvérem egyetlen fia, kit bölcsős korától neveltem; valóban az volt nekem, ami egy fiú az apjának: jószívű, derék, bátor és eszes, büszkeségem, gyámolom; öregségem vigasztalása. Nem, az nem csalt meg; hanem Kufsteinban ül; tizenkét évre elítélve. Ha velem marad, ha együtt jár velem, most ő is szabad; de mert másfelé bocsátám, ő bűnhődik, ifjúsága éveit négy fal között fonnyasztva el, míg én megmenekültem; és énnekem úgy tetszett sokáig, mintha mindennap várnám hazajöttét, mintha már szobájában volna, mintha ismerős hangját hallanám, mintha lépteire ismernék a folyosón; mintha használna az valamit, ha midőn róla álmodom, s megfogom a kezét, és azt mondom: már most itt maradsz, hogy majd akkor ébren is itt fogom találni! Ez a hallucináció tartott legtovább; de el kellett felejteni; mert bolondság az; nem élek én addig, hogy őt lássam, és én el tudtam e bánatot felejteni. Uram, én elfelejtettem, amit veszték, el, amit szenvedtem, el, amit reménylettem; elfeledtem népem bukását, elfelejtettem szégyenemet, dicsőségemet; hogyne tudtam volna hát elfelejteni azt, amiről nem gondolkozom.

Ankerschmidt nem vette észre a szofizmát, mely az antecedens és consequens összeállításából támad; nála csak az ragadt meg, hogy ellenfelének egy kedves gyermeke van, aki börtönben bűnhődik; itt érzé, hogy szemei nedvesülnek.

Most már sokkal csöndesebb hangon beszélt a táblabíróhoz.

– Távol legyen tőlem, hogy én önhöz inzultációkat tenni jöttem volna; e lépésre az kényszerített, hogy e levél borítékcímén, mely önhöz van intézve, egyik leányom kéziratát ismertem meg. Ön, uram, természetesnek fogja találni, hogy nekem, mint apának, kötelességem megtudni azt, hogy gyermekeim, előttem ismeretlen emberekkel, mit leveleznek. Az hozzám nem illik, hogy e levelet magam bontsam fel, mert nem nekem szól, Azért visszahoztam ezt önhöz, hogy bontsa fel ön, s ha maga nem érti azt, mit szavára el kell már most hinnem, van tisztviselője, aki tud németül, olvastassa el azzal, s ha lehet, ismertesse meg velem annak tartalmát.

– Jól van – szólt Garanvölgyi, átvéve a levelet, s kivéve azt borítékjából, odainté Kampóst, hogy olvassa el annak tartalmát. Kampós pedig igazán nagyon keveset tudott németül.

De már most mit csináljon? Ha ő is azt mondja, amit a földesúr mondott, a katona úr azt gondolja, hogy tréfálni akar vele, s még megagyalja. Ami szabad a földesúrnak, nem szabad a kasznárnak. Már csak rá kellett szánnia magát, hogy keresztül ötöl-hatoljon a levélen.

Szerencsére a kisasszonynak olyan finom szép írása volt, mint a metszés. Kampós úr nem is csinált egyéb hibát a felolvasásban, mint hogy a „ß”–t mindenütt „ßf”–nek olvasta, úgy kell neki, miért nem írják „f”–fel.

Ankerschmidt látva, hogy igazán nehezen megy neki a fordítás, minden tételt maga utánamondott magyarul. Ahol Kampós uramról, saját magáról kezdett szó lenni, az majd a torkán akadt a jámbor férfiúnak; háromféle színt is váltott, s mikor elhagyta, úgy tetszett neki, mintha székek, pamlagok s a két földesúr is a pamlagon táncolni kezdenének csendesen.

Garanvölgyi visszatette a levelet borítékjába.

– Megengedi, uram, hogy megtartsam e levelet?

Ankerschmidt némán inte fejével, s csak hosszú bajuszát morzsolgatta végig, szemöldeit komolyan leráncolva. Végre, hirtelen odafordulva Garanvölgyihez, kérdezé:

– Ez bolond dolog ugyebár, uram?

Garanvölgyi csendesen mosolygott.

– Dehogy bolond. Nincs ebben semmi rossz. Én igen köszönöm a drága kisasszonynak szíves figyelmeztetését, jó szívéről tanúskodik, de énnekem, úgy segéljen, a szívemet kivéve semmim, amit titokban tartsak. És ezzel be volna fejezve e kritikus kérdés?

– Úgy látszik. Én mégis nagyon szeretem, hogy ezt megtudtam, ön nem fog érte indiszkrétnek tartani, remélem.

– Én pedig viszont remélem, hogy derék pártfogónémra nézve ez nem leend semmi következménnyel.

– Az már az én dolgom – szólt Ankerschmidt komoran helyéről fölkelve. – Családom körében szigorú vagyok. Katonaságnál tanultam, hogy a feljebbvalónak az alattvaló szót fogadjon.

– Igaz – helyeslé Garanvölgyi. – Csak az az egy alkalmatlan a házi fegyelemtartásban, hogy ott többnyire a nők a vezérek, a férfiak a közkatonák.

Ankerschmidt jónak látta takarodót fuvatni. Sietett már haza.

A tornácig elkísérte őt Garanvölgyi; ott Kampósnak hagyta meg, hogy kísérje tovább a nagyságos urat, mert ő nem hagyja el a házát.

– Még mindig fogadása tiltja? – kérdé Ankerschmidt.

– Nem annyira, mint a csúz a fél fejemben.

Azzal elváltak egymástól. A következő percben mind a kettőnek egyszerre egy gondolatfa támadt: az, hogy – tán lehetett volna az elváláskor kezet is szorítani. Már késő. Miért nem nyújtotta azt elébb a másik?

Mielőtt azonban Ankerschmidt a tornácból a pitvarba léphetett volna, a kíséretéül rendelt Kampós hirtelen útját állta oly sietséggel, hogy a lovag már egyelőre azt képzelte, hogy valami merényletet tervez ellene.

– Nagyságos uram; kérem csak egy pillanatra. Ne menjen még el. Tessék kihallgatni engem.

– Nos? – kérdé Ankerschmidt, szörnyen szemmeresztve.

– Rettenetes dolog az, ahogy el vagyok árulva. Ne tessék hinni. A tekintetes úr nem tud semmiről semmit. Egyedül én vagyok a vétkes; neki semmiről sincs tudomása.

– Hogyan? – szólt a lovag elkomorodva. – Tehát mégis volna benne valami?

– Én nem bánom, ha kerékbe törnek is; tudom, hogy az az áruló majd másutt is el fogja mondani. Azért magam jelentem fel magamat, nehogy a tekintetes úrnak, az én jó uramnak, legyen valami baja miatta. Persze az a hamis ember tudja jól, mert előtte rejtettem a présházban az ászok alá.

– Mit? – kérdé Ankerschmidt, nagy aggódással.

– Már, ha a fejemet veszik is, mi haszna tagadnám. Megvallom.

– Talán csak nem?

– Igenis, úgy van; egy csomó Március Tizenötödikét.

– Mi az ördög az?

– Negyvennyolcadiki újság.

– Semmi más? Hát vegye ön ki az ászok alól, mert ott elrothad.

– S nem lenne érte semmi bántásom?

– Bánja is valaki az újságokat. Tegye ön a könyvtárba, senki sem fog érte jönni.

– Hm. Ejnye. Ezt nem gondoltam. Hanem meg aztán, kérem alássan, más is van ám.

– A patvart! Még más is?

– Amiről az a levél beszél.

– Tán fegyverek?

– Igenis, bizony. A kolna padlásán.

– No, a mennykőbe, ez rossz. Ön fegyvereket rejteget? Mi célra?

– Tudom, hogy végem van, de kimondom. Jobb, ha előre megmondom. Valaha egy szép duplapuskát kaptam a tekintetes úrtól, igen becses ajándék; éppen azért adom fel magamat, nehogy a tekintetes úrra fogják; ha megtalálják, mert az ő neve van belevésve. Azt nem akartam beadni, mert igen jól hord, aztán reméllettem, hogy valaha mégiscsak lehet majd vadászni.

– Vadászfegyver? Hát még mi?

– Hát, még – még. Már csak elmondok mindent: meg egy lőporszaru.

Ankerschmidt roppantul elkacagta magát. Azt várta, legalábbis egy ágyú fog előkerülni.

– No hát – szólt vállára verve a töredelmes bujtogatónak –, minthogy ön olyan szenvedélyes vadász, hát menjen ki a kolnába, hozza haza a duplát; mire hazaér, én küldök önnek egy fegyverengedélyt, nálam van egypár, hivatalnokaim számára kiadva; egyet önnek átengedek, s mikor lejár, eszközlök önnek újra. Hát sok nyulat lőjön aztán.

Kampós uram azt sem tudta, hogy ébren van-e, vagy álmodik. Hogy ő még egyszer valaha vállára akaszthassa a puskáját, s úgy mehessen végig az ugaron fényes nappal, azt ő ugyan egyhamar még álmodni sem merte. Nem is messze kísérte ő aztán a lovagot, hanem amint jóéjszakát kívánhatott neki, vette az útját a kolna felé, s ha látott valaki embert, aki egy helyett kettőt lép, az ő volt.

Várhatta őt Garanvölgyi vissza! Mikor alig vett lélegzetet addig, míg a kolna tetejére fel nem mászott, ott nyaktörő gimnasztikával fel nem húzta magát az elhagyott pálinkafőző kéményéig, s abba lenyúlva elő nem húzá a százféle ruhába pólált drága kincset, mellyel aztán örömében le is gurult a háztetőről; szerencséjére egy venyigerakásra esett, csak az orrát törte be. Bánja a patvar, csakhogy a puskának nem esett baja. Az megmaradt a maga épségében, még rozsdafolt sincs rajta, azt Kampós uram összevissza törülgette kabátja szélével, sárkányát megpróbálgatá, arcához fektette, ha ismerik-e még egymást, sőt végre még meg is csókolgatá, s azután vállára akasztotta; s csípőjére tett kézzel ment vissza a faluba. Szentül azt hitte, hogy ő most egy lábbal magasabb, mint tegnap volt.

Garanvölgyinek e napra be kellett azzal érni, hogy midőn elment Kampós uram ablaka előtt, nagy diadallal mutató fel a puskát. Ádám úr láthatta a ragyogó arcból, hogy ezzel ma nem beszélhet senki.

A kis férfiú egyenesen hazament; nőtlen férfi volt, nem volt kinek elmondania örömét. A cselédektől elég volt, ha bámulhatták, s bejelenthették, hogy a másik uraság inasa egy bepecsételt levelet hozott számára.

Tudta már, hogy mi van abban. Bevonult szobájába. Az őzbőr a falon még most is ott volt felakasztva az üresen álló szeggel, melyen máskor a puska szokott állni. Csak egy gyászos furkósbot volt az ágy mellé oda támasztva, mint egyedüli fegyverzet. Most tehát újra felakasztá régi helyére a becses útitársat, elválhatlan jó barátját minden kerülésben, akit még akkor sem dobott el, mikor Kassától Miskolcig riasztotta a svalizsér; s ott gyönyörködött benne sok ideig.

Mikor aztán kissé kezdtek elülni öröme jókedvű verebei, lassankint felriadt benne a veszekedés nagymérgű kakasa. Az áruló jutogatott eszébe.

Micsoda utálatos, háládatlan ember volt ez!

S még ő utoljára is eltette emlékül a jó ötforintos kalapjával kicserélt kalábriaiját.

Gyere elő, kalábriai!

Kikereste azt most szekrénye titkos rejtekéből, s letette maga elé az asztalra; s levetve felső öltönyét s felgyűrve ingujjait, tartott hozzá ilyen szép beszédet:

– Hát te áruló gézengúz! Hát te kifordított lelkű országkerülő. Így mentél te árulkodni az ellen, aki téged táplált, rejtegetett, felruházott. Te háládatlan, utálatos pöfeteg! Engem akartál te elúsztatni, ugye? De nem kaptál „piros csizmát” érte! Látod, gyalázatos. Azért is ott van a puska! Rosszat akartál tenni, s jó lett belőle. Látod, ugye, te ma itt, holnap ott csaló. Meg akartál rontani ugye, de emberedre akadtál, isten nélkül való, azt mondhatom.

És itt nekiesett ököllel a kalapnak, elkezdé azt kegyetlenül dögönyözni; s miután laposra verte, két markával minden elképzelhető alakba összegyúrta, végtére pedig földhöz vágta, s sarkaival meggázoló.

– Nesze! Nesze még ez is! Ez is a tied! Nesze, istentelen. Piff, puff Így ni!

Csakhogy kitölthette rajta bosszúját kedve szerint.

A cselédek azt hitték odakünn, hogy Kampós uram valakinek kigázolja a lelkét most, s mikor már igen nagy volt a küzdelmi zaj, benyitottak az ajtaján, hogy elválasszák a küzdőket egymástól.

Kampós uram meg nem zavarodva emelé fel a szétgyúrt kalapot, s kielégített vendetta önérzetével nyújtá azt át a vasvillahordozó hetesnek.

– Itt van! – Megdöglött már. – Vigyétek; – szúrjátok fel egy póznára, – tegyétek ki a borsóföldre – madárijesztőnek!

Azzal letörté izzadt homlokáról a verítéket, nagyot fújt, s ingujjait legyűrve, felölté kabátját és megnyugodott.

Ankerschmidt lovag pedig ezalatt otthon tartá a kegyetlen autodafét. A szigorú családi haditörvényszéket, melynek, mint fentebb is érintve volt, csak egy paragrafusa van: az egyik parancsol, a másik engedelmeskedik.

Eliz kisasszony idézve volt a haditörvényszék elé a lovag úr magányszobájába.

Rettenetes ítélőterem az; kegyetlen elnök, hidegvérű ülnökök, megvesztegethetlen közvádló és hidegvérű végrehajtó bíróság: mindez egy személyben Ankerschmidt lovag maga.

Nagyobb ünnepélyesség okáért négy gyertyát gyújtott meg asztalán, s az ott közszemlére kitett halálfőt különösen előtérbe állította. – Két pisztoly is volt az asztalra téve, s kardja még folyvást oldalára volt kötve. Nagy léptekkel járt fel s alá: erősen kigondolta, hogy mit fog elmondani neki.

Eliz benyitott az ajtón, s táncolva, szökellve sietett atyja elé.

– Eliz kisasszony! – dörgé a lovag. – Maradjon ott, ahol áll. Le a kézzel! Ma nem tréfálunk.

Azzal ő maga leült az asztal mellé.

– Ön – bírája előtt áll.

Eliz kisasszony kecses pukkerlivel jelezé, hogy érti.

– Ne mosolyogjon! Ezer villám. Ez nem tréfadolog. Tudja-e ön, honnan jövök én most?

– Vallja meg!

– Mennykőt! Még én valljak neki? Én Garanvölgyi úr házánál valék. Tudja-e ön, miért?

– Hát hiszen szabad volt papának odamenni.

– Nekem igenis. Ki mondja azt, hogy nem? De miért mentem oda? Mert ön levelet küldött neki.

– Hát ezt már ki árulta el? Óh, az az ostoba Gyuszi. Mindjárt megyek, megráncigálom a fülét.

– Itt marad ön! Mit írt ön abban a levélben?

Eliz egyet vonított gömbölyű vállacskáján.

– Hát mit írtam? Tudattam vele, hogy vigyázzon magára, mert árulkodnak ellene, s ha valami rejtegetni valója van, jobban dugja el.

– Láncos mennykő! De hisz ez árulás! Ön családi titkot árult el!

– Ezek az ő titkai, nem a mieink.

– Csitt! Egy szót se többet.

– Hát ne kérdezz tőlem többet.

– Hallgatás! – kiálta Ankerschmidt lovag, nagyot ütve öklével az asztalra. – Teringettét! Meg fogom én azt mutatni, hogy idehaza én parancsolok.

És e szavaknál baljóslatú mozdulatot tett kezével a drótcsövű pisztolyok felé. S csakugyan megérte azt a diadalt, hogy négy másodpercig oly mély hallgatást idézett elő, melyben a légydongás is hallható volt.

Eliz négy másodpercre megszűnt mosolyogni, fejét illegetni és fecsegni, s e négy másodpercnyi komoly hallgatás alatt olyan szép volt, összevont szája oly parányi, bámulón felnyílt szemei oly ragyogók.

Ez ünnepélyes csend alatt Ankerschmidt felállt helyéről nagy elszántsággal és hidegvérrel, szigorú márványarccal tekintve le Elizre.

– Hát – rosszul tettem? – rebegé kétkedve a leányka.

– Csitt! – Eliz kisasszony. Ön főbenjáró bűnt követett el. Ön benső titkokat árult el az ellenséges tábor előtt; ha ön katonám volna, én önt e vétségeért főbe lövetném.

– És minthogy leányod vagyok, tehát – megcsókolsz érte! – vágott bele nevetve a pajkos gyermek, s a másik percben már ott csüngött a kérlelhetlen bíró nyakán, ki szitkozódott, morgolódott, hanem utoljára is azon vette észre, hogy keblére ölelve tartja az elítélendő gonosztevőt, s megcsókolgatva két piros orcáját, azzal az intéssel bocsátja el, hogy csak „máskor is” legyen mindig jó.


VisszaKezdőlapElőre