VIII. Bosszú a maga módja szerint

Ankerschmidt másnap korán reggel elutazott hazulról; mindenkinek a háznál azt mondta, hogy Pestre megy, csupán Eliznek súgta meg, hogy másfelé viszi az útja.

Azt senki sem tudta, nem is volt szabad tudni, mennyire szereti a katonás ember rebellis leánykáját.

– Önre bízom, missz, hogy a kimondott házi fogságot szigorúan fenntartsa – így szólt, mielőtt a kocsiba ült volna; a missz és Hermine lekísérték odáig; a fogolynak csak az ablakból volt szabad utánanézni és csókokat hányni felé, de amiket a kegyetlen apa észre nem akart venni. – Önre bízom a szigorú felügyelést. Felruházom önt teljes szülői hatalommal, úgy bánjék vele, mintha édesanyja volna.

A missz nem értette az élcet. Több kell ahhoz, mint „english spoken”.

– Te is, Hermine, vigyázz Elizre; te már nagyobb vagy, mindig okos voltál. Téged sohasem kellett dorgálni, soha figyelmeztetni arra, hogy mit tégy, rendes, figyelmes voltál kisgyermek korod óta. Őrködjél testvéred fölött; tudod, milyen szeles; jó szíve van, de nem lánynak való. Az ördögbe, ha fiú volna, tábornagy lenne belőle. Minden jó tulajdonság megvan benne, amiért a fiúkat megdicsérik, a leányokat pedig megróják. Bánj vele nyájasan, szeretettel, akkor talán megszelídül és eltanul tőled sok jót, amit te bírsz. No mármost ölelj meg, aztán vigyázzatok itthon, valami gyászra ne jöjjek megint haza.

Ankerschmidt kocsijába ült; a hölgyek visszatértek a kastélyba. Eliz még egyre hányta a csókot kezeivel a távozó hintó után, nem bánva, hogy senki sem ügyel rá. Egyszer aztán Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s látva, hogy a többi kíséret eltávozott az udvarról, kivonta fehér zsebkendőjét, s ő is visszainte egy búcsú- és bocsánatadó üdvözletet. Arra aztán becsukódott az ablak.

Alig verte el a szél azt a port, amit a lovag hintaja vert fel a falu végéig, midőn Maxenpfutsch úr bekocogtatott a honn maradt hölgyekhez.

A tisztelt férfiúnak fehér mellénye és fehér nyakravalója volt, s a szokott vadászkalap helyett simára kefélt cilinder a hóna alá kerítve, s nagy kaliberű nyílásával előrefordítva, mint egy ostromágyú. Mindezekből előre lehet gyanítani, hogy a tisztelt úr nem tréfál.

– Alázatos szolgájuk, kisasszonyaim, alázatos szolgája, missz Natalie. Csókolom a kezeiket, hogy méltóztattak aludni?

– Jó reggelt, Herr von Maxenpfutsch, foglaljon helyet. Már el is felejtettük, hogy aludtunk, olyan régen volt. Minek köszönhetjük a szerencsét?

– Én pedig azt hittem, hogy nagyon korán jövök, missz; úrnők sokáig végzik a toalettet.

– Sietnünk kellett, mert a lovag úr elutazott.

– Értesülve vagyok, missz; éppen azért is voltam bátor, missz, ilyen korán alkalmatlankodni. Oh, én tudom, hogy mi a staatsvisitek (jó lesz „államlátogatás”?) órája.

– Ön itthon van nálunk, direktor úr, a házhoz tartozik.

– Nagyon kegyelmes. – Éppen ez buzdított e bátorságra, mert valóban sürgetős ügy, amiben járok, missz; nagyon sürgetős.

Natalie e szóra letette a fehér hímzést, melyen eddig nagy gyorsasággal öltögetett, igen nagy és fontos életfeladatnak tartván, nagy mennyiségű lyukat varrni egy batisztszegélyre. Maxenpfutsch úr most térdei közé fogta cilinderét, s mintha annak fenekéről olvasna valami szerepet, kezdé mesterséges akadozással.

– Igen, missz; azonban, missz; kissé titkos misszióban jövök, missz; ha talán szíveskednék egyedül kihallgatni. Az ügy kegyedet személyesen illeti.

Missz Natalie Elizhez fordult, s édesanyai nyájassággal szólítá fel:

– Kedves Elizem, legyen oly jó a zongoraóráját nehány perccel hamarább elkezdeni a szokottnál. Tudja, tegnap elmulasztotta az egészet.

Eliz értette, mire való az. Eltávolítani, de azért mégis biztosítani jelenlétéről, s olyan dolgot adni, melynek zajától lehetetlenné legyen minden hallgatózás. Engedelmeskedék.

Maxenpfutsch úr most már megfordítva tette térdére cilinderét, s öt ujjával kecsesen dobolgatott annak arravaló tetején.

– Igen, missz; hm, hm, missz; és Hermine kisasszony?,

– Oh, őelőtte nincsen, nem lehet titkom, uram. Ő valódi testvérem, lelkemnek fele; mi annyira egyek vagyunk, mint egy hímzésnek két oldala.

Missz Natalie igen költői hasonlatot talált ki; de ő fehér hímzést értett alatta, míg Maxenpfutsch úr olyan prózai ember volt, hogy tarka hímvarrást értett a hasonlatban; egyik oldalán a képpel, másikán a kuszált tűzésekkel, s mosolyogva mondá, hogy „az igaz”.

– Tehát beszélhetek a kisasszony előtt bátran. Hol is kezdjem? Igenis. Bogumil úr az éjet nálam tölté.

– Ah! – szólt a missz érdekelten, míg Hermine egy regényt vett elő, s azt affektálta, hogy ő most abból olvasni fog. – Bogumil barátom mindent elmondott előttem, missz; mindent. Hogy a lovag úr őt házából kiutasítá azon ürügy alatt; mintha őrá volna gyanúja a Garanvölgyi-pajtában történt motozás miatt. No ez csak ürügy, azt mindenki látja. Bogumil barátom nekem őszintén megvallá az igazi okot, mely e sajnos eseményt előidézte; kimondjam?

– Nagyon kérem.

– Megvallá, hogy ez semmi más, mint az, hogy a lovag úr észrevevé, miszerint az én Bogumil barátom missz Natalie-val benső viszonyt kötött.

– Ah! – sóhajta megszégyenülten Natalie, s szemérmes arca elé kapta a hímzett batiszt szegvényt, mely elég lyukacsos volt arra, hogy keresztüllásson rajta.

Hermine éppen lapot fordított a könyvben, nem ügyelt oda.

– Kérem missz, én tiszteletre méltó viszonyt értettem, s meg vagyok felőle győződve. Bogumil barátom előttem mindent felfedett. Ő kegyedet, missz, nőül akarta venni.

– Ah, uram.

– Fait accompli, missz; én tudom. Zsebében van a diszpenzáció; nekem megmutatta, minden rendbe volt hozva; nehány nap múlva a szertartásnak meg kellett volna történni. Azonban valaki a háziak közül árulkodást tett, hamis értelemben, a lovag úr előtt. Ő a házában szőtt viszonyt botránynak találá, s azért elűzte a fiatalembert; s hogy őt kegyedre nézve is imposszibilissé tegye, még meg is alázta szemei előtt. Így volt-e missz? Én úgy mondom, ahogy tőle hallottam. Nem tettem hozzá semmit.

Missz Natalie lesütött szemmel sipogá, hogy mind úgy van.

– Tehát jól van, missz. Mármost az a kérdés, akarja-e kegyed e szegény, földresújtott fiatalembert rehabilitálni.

– Mindent akarok uram, de nem tudom, hogy mit.

– Majd azt is megmondom, missz; kegyed csak feleljen rá, hogy „igen”. Ez eset által sértve van az ő becsülete és a kegyedé.

– Oh nagyon! – szólt fájdalmasan elforgatott szemekkel s szívére szorított kézzel Natalie.

– Bogumil barátom komolyan gondoskodott a jövendőről. Láttam nála a kineveztetést a budai reáliskolai tanári állomásra. Ha ott megtudatik, hogy innen elűzetett; könnyen diffikultálva lehet az inaugurációja.

– Az égre, uram!

– Itt nincs más mód a baj megorvoslására, mint kegyednek rögtön megesküdni Bogumil barátommal.

– Ah, uram.

– Nem akarja, missz?

– De ilyen sietve!

– Hiszen eléggé el volt rá készülve; vagy talán azt gondolja, hogy Bogumilnak elég ideje van várakozni becsülete visszaállítására?

– Nem, nem uram. Ha az ő becsületéről van szó, akkor mindenre kész vagyok – szólt Natalie, nagylelkűen nyújtva kezét Maxenpfutschnak; s azután lelki támaszt keresve ilyen nagy elhatározáshoz, tekinte Hermine-re, ki most már letevé a könyvet, s hozzálépett, mire az érzékeny hölgy egyetlen barátnéja vállára borulva elkezde sírni.

– Ah, ön nem fogja elítélni boldogságomnak könnyeit.

– No, így jól van, missz. Már így helyesen van; mármost csak nehány modalitásról akarnék még szólani, ami a kivitelre szükséges; de addig is magamat ajánlom; ha szükséges lesz, visszatérek.

Natalie értette az intést, s a távozót kikísérve, künn a folyosón hirtelen tudtára adá, hogy Ankerschmidt magaviselete most már egészen tisztában áll előtte. A lovag neje neki, mint egykori társalkodónéjának, ötezer pengőt hagyományozott, úgy, hogy amíg a lovag házánál van, addig annak kamatjait húzza, ha pedig férjhez menne, akkor az egészet kifizessék neki; míg ellenben, ha érdemetlenül viselné magát, azt elveszítse. A lovagtól ez csak intrika, hogy ki ne kelljen fizetnie az apanázst, sőt tán még el is veszíttetni azt az ártatlannal; de rajta fog veszteni, mert az igazság diadalmaskodni fog.

– Ahán! – mondá Maxenpfutsch úr, s most már világosságot érzett agyában afelől, hogy Bogumil mért van úgy beleőrülve a misszbe, amit ezidáig bizonyára nem értett. Tehát ötezer forintot kap, ha férjhez megy. Az sokat szépít a dolgon.

Ő is elmondta aztán a további mondanivalókat.

Hogy az esküvésnek még ma éjjel kell megtörténnie Maxenpfutsch úr lakásán.

Azért éjjel, hogy senkinek fel ne tűnjék, s azért ott, mert Bogumil nem jöhet a kastélyba, újabb botránynak téve ki magát. Tanúkról gondoskodva van. A direktor úr saját kocsiját bocsátá Bogumil rendelkezése alá, hogy azzal a szomszéd faluból elhozza a lelkészt, minthogy a helybeli más hitű, s nem érti a nyelvet.

E végre szükséges missz Natalie-nak észrevétlenül eljutni a direktori lakba; annak pedig ez lesz a kiviteli módja.

A kastélynak van egy hátulsó ajtócskája, mely az angolkertre nyílik. Ez ajtóhoz egy csigalépcső vezet le az urasági lakosztályból. Az ajtónak, betörések elleni biztosítás végett, csak belülről van zárja, kívül minden kulcslyuk hiányzik rajta. Ha mégis valami olyan eset adná elő magát, hogy valaki akkor akarna ott bemenni, mikor zárva van, egy csengettyűhúzó van a falba alkalmazva, mely a cselédszobába szolgál.

Mármost minden feltűnés kikerülése végett missz Natalie, midőn mindenki lefeküdt a kastélyban, ez ajtón át fog kijönni, a kertben várni fogja a direktor, s a kerten túli lakig vezetőjéül ajánlkozik.

Hogy azonban ismét ugyanazon úton visszajuthasson, az ajtót ne csapja be háta megett, mert akkor reggelig kinn reked; hanem hagyja félig nyitva.

– De hátha valami tolvaj talál a nyílt ajtón bemenni?

– Az igaz, erre nem gondoltunk.

– Megtaláltam! Hermine szeret engem, úgy ragaszkodik hozzám, mint testvéréhez; nála fogom a kulcsot hagyni, s megkérem, hogy mikor visszajövök, ismét bocsásson be.

– De hátha elalszik.

– Óh, bizonyosan mondhatom, hogy nem. Egy regényt kért tőlem régóta nagyon, olvasni, de megtagadtam tőle, még nem neki való; most odaadom, s biztosítva vagyunk, hogy reggelig fennmarad mellette.

– Ez hát jó. Még egy kérdést, missz. Megbocsásson, missz. Egy igen indiszkrét kérdés, de nem lehet kikerülni. Van kegyednek… Van kegyednek… keresztlevele?

– Alkalmasint lesz. Ámbár én úgy hiszem, hogy tévedésből alighanem a nagynénémet írta be a pap; annak is Natalie volt a neve.

– Az igen valószínű. Egyébiránt nem kell azt másnak bemutatni, mint az eskető papnak. Ezt ne tessék elfelejteni magával hozni. Missz Natalie zokogva bizonyító, hogy erre az áldozatra is kész. Vendelin úr aztán csak arra kérte, hogy ne sokat zokogjon, mert gyanút fog vele költeni, az pedig egészen szükségtelen, s azzal násznagyi tisztét végezve, sietett haza az örömapai hivatás előkészületeihez fogni.

Missz Natalie pedig nem fogadott neki szót, mert visszatérve a folyosóról a szobába, ott oly sírást kezdett el Hermine nyakába borulva, hogy az alig győzte helyre vigasztalni.

Pedig már ez így szokás.

– Senki sem sejtheti, hogy én mit érzek. Egyedül ön, szeretett Hermine, lelkemnek képmása. Ha e házat el kellene hagynom, egyedül ön miatt vérzenék szívem; de ugyebár ön nem ítélne el engem azon esetben, ha a körülmények kényszerítenének, hogy e házat elhagyjam, ha talán azzal, kivel sorsomat összekötöm, a rideg elbujdosás sorsát is meg kellene osztanom? Hiszen mi lehet nemesebb hivatás, mint egy nőnek megosztani egy szeretett férj fájdalmait, szenvedéseit! Ez a legdicsőbb feladata egy gyönge női kebelnek, melyben legerősebbnek mutathatja magát.

– Missz Natalie! – szólt közbe egy profán hang.

Az érzékeny keblek szétriadtak. Eliz kiáltott a másik szobából; őt a nagy tervezésben ott felejtették a zongora mellett, s ő már kezdte erősen unni magát.

– Missz Natalie! Engedelmével. Numero Eins várfogoly alázatosan kérdi, hogy hány órai zongora-sáncmunkára van ítélve?

Úgy? Ezt föl kell menteni.

– Eliz kisasszony szobájába térhet és festőállványához ülhet.

Ah, tehát éppen grátia! Eliznek szenvedélye, vigasztalása volt a festés; amellett elült volna napestig, s ha kezébe vehette a rajzónt, reszketett érte, hogy ismét le kell azt majd tenni. Csak azt a sok unalmas mintaképet ne rajzoltatnák akkor is vele, hanem engednék a fejéből alakokat, arcokat, torzképeket előállítani. Ezekért rendesen szidást kap. Legnagyobb engedmény az, ha természet után szabad neki virágcsoportokat, felszelt dinnyéket s más afféle ártatlan tárgyakat lemásolni.

Az bizonyos, hogy mikor rajztáblához engedik ülni, akkor nem kell neki őr. Oda van láncolva.

Missz Natalie azután egész nap ráért Hermine-nel a tervet jól kifőzni. Hermine gondoskodni fog, hogy a missz észrevétlen kimehessen és visszajöhessen a vakajtón, hogy a háziak semmit meg ne tudjanak, s még az éjjel fog írni atyja után, melyben felvilágosítja őt a történtekről, s engesztelődésre hangolja haragjának tárgya iránt, kinek ily komoly szándékai voltak, se nem titkos kém, se nem nőcsábító, hanem egy félreismert nemes szív.

Soha semmi reakció nem várta nehezebben, hogy sötét legyen. Az estebéd is sokkal hamarább és gyorsabban ment végbe, mint máskor. A cselédeknek meghagyatott, hogy jókor bezárjanak minden ajtót, mert kétszeresen kell vigyázni, mikor a lovag úr nincsen itthon.

Eliznek is elengedék a vacsora utáni fejszámvetést. Minthogy ma jól viselte magát, mehetett korán aludni.

Tíz óra tájon már csöndes volt a kastély, az utolsó lámpafény is kialudt, csak az éji lámpáké világított még a kisasszonyok lakosztályában.

Két egymásba nyíló szoba volt az, melyek közül a folyosóra szolgáló volt Hermine-é és a nevelőnőé, ebből nyílt egy kis szoba, melyben Eliz aludt. Ennek nem volt külön kijárása.

Eliz szobájának ablakán be volt téve a zártábla; a másik szoba egyik ablakán ezt kinyitották. Ez volt a jel arra Vendelin úrnak, hogy idebenn rendben van minden.

Viszont Vendelin úr részéről az volt az összebeszélt jeladás, hogy általa egy kavics fog a világított ablakra felhajíttatni.

A kavicskoppanás nemsokára hallható volt. A missz arra kérte Hermine-t, hogy tegye a szíve tájára a kezét, mennyire dobog! – ami csakugyan úgy is volt.

Azzal sáljába burkolózva, lekísérteté magát Hermine-nel a csigalépcsőn, s midőn a vakajtóhoz értek, átadá neki annak kulcsát, melyet Ankerschmidt különösen a missz gondjaira bízott, s ott még egyszer megölelve növendékét, a nyitott álajtón kilépett az udvarra. Hermine a gyertyát is eltakarta e percben, hogy fényt ne vessen ki a nyíláson. Azzal ismét becsukódott az ajtó.

– Itt vagyok, missz – susogá Vendelin úr, ki a falhoz lapulva állt, s karját nyújtó az elrablandó hölgynek.

– Óh, mint félek! – sipegé az, finomkodva.

– Ilyen sötétben.

– Zsebemben a lámpa; a kertben előveszem.

– Ah, nincsenek kígyók a kertben?

– Dehogy, azok most téli álmukat alusszák.

– Direktor úr – suttogá a delnő, kísérője karját jól megcsípve –, én nem tudom, nem ájulok-e el, ha „ön barátját” meglátom.

– No, afelől legyen nyugton. Ő most éppen távol van.

– Távol?

– De mindjárt hazaérkezik. Hintómmal a szomszéd faluba ment a lelkészt elhozni. Fél óra múlva itt kell lenniök. Addig pedig megszokja kegyed az állapotot.

Missz Natalie azonban mindamellett visszavonhatatlanul megígéré, hogy amint Bogumil meg fog érkezni, amint ő azt meglátja, azonnal el fog ájulni.

Már diszponálva volt hozzá.

Vendelin úr gondja volt addig tartani benne a lelket, míg e katasztrófa bekövetkezik, ami remélhetőleg nem várat sokáig magára. Hisz a szomszéd falu, jó lovakon, alig félóra járás, egy óra alatt itt lehet a pap és a vőlegény; addig csak eltartja a menyasszonyt násznagyi diskurzussal a direktor úr.

Azonban az óra elmúlt és azután még egy óra elmúlt, s a vőlegény mégsem érkezett. Missz Natalie el-elkezdte a sírást, meg-meg abbahagyta. Maxenpfutsch úr pedig azon vette észre magát, hogy kelleténél többet ásít. Nagyon hatnak az idegekre azok a percek, amikben az ember egy késedelmes vőlegényre vár, még ha násznagy is az ember, hát még ha menyasszony.

Éjfél után járt már az idő, Bogumil mégsem érkezett. Missz Natalie-nak egy rémgondolatja támadt.

– Uram, ha „ő” valahogy történetesen ez éjjel meg nem érkeznék, mit mondana a világ, hogy én – és ön – itt – együtt – a kastélyon kívül – egy egész reggelig tartó estét –.

Vendelin úr hátán a hideg futott keresztül. Ez ugyan fatális helyzet volna! Még utóbb neki kellene a misszt elvenni.

– No de az nem lehet – vigasztalá az aggodalmas hölgyet; az teljes lehetlenség. – Én bizonyos vagyok barátomról. Akit én egyszer barátomnak nevezek! Ő szilárd jellemű férfiú.

– Óh, nem is úgy értem, de hátha útközben valami baja történt? Tán a szekér árokba dűlt, s ő szerencsétlenül járt? Hátha valahol rablók támadták meg, ő hősileg védte magát s megöletett? Vagy eltévedt a sötétben?

– Ah, dehogy. Ne tessék aggódni. Én már tudom, miért késnek. Bizonyosan a papot halálos beteghez hívták gyóntatni, s amiatt késik. Mert tudja kegyed, missz, a papnak elébb való kötelessége a haldoklókat kielégíteni, mint a házasulandókat.

Abban aztán mind a ketten megegyeztek, hogy valóban annak, aki meg akar halni, inkább szabad türelmetlennek lenni, mint annak, aki esküvőre készül.

Jaj, de azalatt már el is temethette volna a halottját a tisztelendő úr, amíg azok a hosszú órák egymás után lefolytak; elmúlt egy óra, két óra, három óra éjfél után, a kocsi mégsem jött vissza. Már bizonyosan rablók fogták el!

De ne tessék félni. Kocsirobogás hangzik, most hajt be az udvarra a hintó.

– No, valahára hát megérkeztek! Tudtam én, hogy nem nyeli el őket a cethal! Ugyan megszepegtettek már magamat is. No missz, most már bátorság és erő.

– Uram, én nem állok jót magamról, midőn ismerős lépteit meghallom; ah!

Azonban az ismerős léptek sokáig nem akartak hallatszani, s azt képzelheti mindenki, hogy az ájulás előkészületeit sokáig tartogatni valami kellemetlen.

Elmúlt öt perc, mégsem kopog a folyosón senki. No, mi történik odakünn?

Már csak kénytelen volt Vendelin úr engedelmet kérni Natalietől, hogy egy pillanatra egyedül hagyja a szobában, mert meg kell már nézni, hol maradnak az illetők.

Vendelin úr kilépett a folyosóra; valakit látott annak végén állani, s messziről üdvözlé:

– Alászolgája tisztelendő úr, tessék, tessék.

Csak azután, hogy közelebb lépett hozzá, s szemei hozzászoktak a külsetétséghez, vette észre, hogy saját köpenyegét hívogatja olyan szívesen, mely a porolófán függ száradás végett.

Az udvaron állt az üveges hintó, melynek lámpásaiból már kiégett az olaj, a kocsis járatta csendesen az udvaron a kifogott lovakat.

– No, Anton! Anton!

– Jó reggelt – mordult vissza a vén kocsis.

– Mit jó reggelt, te ostoba, én még le sem feküdtem.

– Én sem, de azért reggeledik.

– No hát mit történik? Mit csináltok?

– Mit csinálunk? Hát én a lovakat járatom; azok meg velem jönnek.

– Ne bolondulj; hát a többiek?

– A másik két lovat a lovászgyerek járatja.

– Ne bomolj, vén bolond. Bogumil urat kérdem.

– Úgy? Hát hiszen azt, ahova tetszett mondani, oda elvittem.

– Nos. Hát aztán?

– Hát aztán? Azt mondta, hogy köszönteti a direktor urat.

– Ott maradt?!

– Nem maradt biz az, mert az rögtön postakocsit rendelt, s odább ment.

– Postakocsit? ’Sz nincs is abban a faluban postaállomás.

– De nem is a faluban voltam én, hanem a városban.

– Városban? Hát mit mondott?

– Azt mondotta, hogy köszöni a nagyságos úr szíves közremunkálását, mindig meg fog róla emlékezni.

– Közremunkálásomat? De hát a missz? De hát a missz? Mit izent a missznek?

– A missznek?

– Igen, missz Natalie-nak.

– Hogy mit „izent” neki? – Gyü, te fakó! – Azzal Anton továbbvezette a lovakat.

– Megállsz, gazember! – rivallt a távozóra Vendelin úr. Hová indulsz?

– Eh! A lovak megfáznak az állásban.

– Mért nem felelsz, ha kérdelek?

– Hát mit felelhetnék én arra, hogy mit izent a missznek?

– No hát: vagy valamit izent, vagy semmit sem izent? Harmadik eset nincs.

– De van.

– Mi van?

– Már hogy izenhetne az ember akár valamit, akár semmit valakinek, akit magával visz?

– Mit visz magával?

– Hát a misszt.

– Micsoda misszt?

– Csak tudom tán, hogy mi az a missz? Csak ösmerem tán azt a zöld selyem fátyolt, amit viselni szokott, hogy a nap el ne süsse; meg azt a pepita rokolyát azzal a zöld bársony tükörrel elöl, meg a sárga virágos kalapját, aztán meg azt a búzavirágszín selyem mantilláját, csak tudom talán, hogy milyen az a missz?

– Szent uram Bajorországban! – kiálta fel, üstökébe kapva Vendelin úr. – Mi történhetett itt? Nem hallottad a hangját annak a személynek?

– Lassan beszéltek előttem és franciául.

– Hol vetted fel a kocsira és mikor, és hogyan, micsoda körülmények között?

– Idát ahogy tetszett parancsolni, én úgy tettem. Azt mondá direktor úr: „Anton, fogj be négy lovat a födeles hintóba, s aztán üresen hajts ki, kerülj le az angolkert ajtajáig az alsó úton, ott várj csendesen. Akkor majd odajön Bogumil úr: az felül, azután majd az megmondja, hogy hova vidd; azután akit még el kell vinned, azt is felveszed; ő megmondja, hogy kit. Úgy tettem. Megálltam a kert alatt, jó sötét volt már, mikor az ifjú úr kijött a kertajtón. A missz kapaszkodott a karjába; ő kinyitotta a hintó ajtaját, s fölsegítette a misszt; én kérdeztem, hová parancsolja: ő felelte, be a városba. A városban a postaház előtt megálltunk, ott az ifjú úr kiszállt, relais-t parancsolt; a missz ezalatt ülve maradt a hintóban; mikor aztán előjött a relais, akkor a misszt ismét kisegítette a kocsiból, egy kis útitáska volt vele, amit nem engedett másnak kezébe venni, ő maga vitte utána. Aztán a missz egy ezüsttallért nyomott a markomba, amilyen itt nem jár; az ifjú úr pedig egy papirosba tekergetett tantuszt, amilyennel az urak játszanak. Bizonyosan elnézte, azt gondolta: dupla aranyat ád. Azzal agyiőt mondtak, a posta trombitájába fújt, én meg visszafordultam, s most itt vagyok.

Vendelin úr e szép történet hallása után csak úgy esett be ajtóstul a szobába.

A benn ülő missz a nagy robaj hallatára hátrahajtá fejét a pamlagvánkusra, s éppen en traine volt, hogy Morpheus később született testvérének, az ájulásnak, kit a pogány mitológia az istenségek sorából kifelejtett, illő fenntartás mellett karjaiba dőljön, amint Vendelin úr sipkáját előre elhajítva, berohant, s képéből kikelve ordítá:

– No, missz Natalie, most már én is elájulok! Az a gazember a missz ruháiban elszöktetett egy más nőszemélyt, s rettenetes a sejtelmem, hogy kit?!