Debrecenben élt egy pocakos egyházfi, kit a dévaj fiatalság gúnynévvel elnevezett „oché”-nak.
A becsületes ember napjait egészen megkeseríté ez az egy szó. Jó a debreceni szalonna és füstölt kolbász; a karcos is jól ízlik rá; de ha valaki azt súgta a háta mögött: „oché”, feldöntötte a poharát, s nekiment a villával.
A hajnali és délutáni álom is vajmi jólesik az embernek, de ha valaki elkiáltá magát az ablak alatt: „oché”, egyházfi uram ugrott le a tornyos nyoszolyáról, kapta a nádpálcát, futott ki az utcára mezítláb, s kergette az apró sihedereket, akik persze fürgébbek levén nálánál, előbb elfutottak.
Egyszer végigkergette őket az utcán, s utánuk hajítá a nádpálcát. A semmirevalók még a pálcát is elvitték.
Az egyházfi ment rögtön nagy méltatlankodással a fiúk praeceptorához, s előadva neki méltó bosszúságát, példás elégtételt követelt magának.
A praeceptor elszörnyűködött a fiúk vakmerőségén, s egybegyűjtve az egész classist, néhány száz zsivajgó fickót, az asztalra csapott a pálcával, s azt mondá nekik:
– Ti semmiháziak! Egyházfi uram azt mondja, hogy ti őtet úgy csúfoljátok, hogy „oché”. Ha én megtudom azt, hogy még egyszer valaki azt mondja neki: „oché”, úgy megverem, hogy sohasem mondja többet: „oché”…
– Köszönöm, rektor uram, elég lesz már – szólt közbe az egyházfi, mikor már harmadszor hallotta azt a szót, amit éppen nem akart hallani.
Ettől fogva, ha csintalan fiúk találkoztak vele az utcán, kalaplevéve mondták neki nagy tiszteletadással:
– Egyházfi uram, én nem mondom ám kigyelmednek azt, hogy oché.