– Jaj! kedves húgomasszonyom, jaj! Könyörüljön rajtam, szegény nyomorékon.
– Mi baj, katona uram, no?
– Nézze csak: ellőtték mind a két kezemet, most jövök az ispitálból, nem tudok sem enni, sem inni, hacsak nem etetnek, nem itatnak.
– Ejnye, szegény nyomorult ember. No ez már igazán nagy baj. Jöjjön no, itt egy tál gombóc, majd én megetetem szépen. Istenadta jámbor embere! Hogy mind a két kezét ellőtték! Tátsa el a száját, no. Megfújjam? Nem nagyon forró? No, lenyelte már? Itt a másik darab. Innék is egyet, ugye? No, majd én tartom a kancsót. Így ni! No várjon, majd megtörülöm a bajszát.
A huszár (elővéve mind a két kezét a köpönyeg alól): – Köszönöm, hugám; már azt majd elvégzem magam is.