Azon időben, midőn Debrecen még a török hatalom alatt volt, a török atyafiak nagyon szerették a nagyságos címet; de még jobban szerették a kontyos atyafiak egyik vagy másik bolt tulajdonosát elűzni, s helyettök ilyenkor ők levének gazdák.
Ily alkalommal történt egyszer, hogy egy szegény, de fortélyos ember bement egy vasáruboltba, melynek gazdája valami bolond csausz volt.
– No mi kell, szegény ember? – kérdé a csausz a belépőtől.
– Bizony nagyságos uram, nekem egy pár kapára volna szükségem!
– Ne, szegény ember! válassz ezek közül – szólt a csausz egy halmaz kapát tolva eléje.
A szegény ember hamar kiválasztott magának egy párt, s megegyeztek az árba, mely öt piasztert tett.
– Nagyságos uram – szólt ez egy esdő pillanatot vetve az érdemes kereskedő csauszra –, pénzem most nincs, de egy hét múlva behozom a kapák árát.
– Jól van, szegény ember, jól! De mondd meg csak, kinek hívnak, mert majd megcsalsz.
– Kapacsali Macsali a nevem – szólt a vevő, alázatos pillanatot vetve az érdemes török úrra.
Elmúlt a hét, meg a másik is; az érdemes török úr hiába várta adósát, elmaradt az, mintha a föld nyelte volna el.
Már a harmadik hétnek is fogytán volt az idő, midőn a csausz tovább nem állhatván már a dicsőséget, beszólít magához egy suhancot, ki ott a napon pirítá az orrát.
– Te! – így kezdi az érdemes úr beszédét – egy szegény ember éntőlem kapát vett, de nem fizetett meg érte. Nem ismered?
– Hogy híják hát?
– Kapacsali Macsali – felelé a török.
– Hát uram nem érted? hisz azért mondá, hogy ő Kapacsali Macsali, mivel kapát csalt, ma csalt!