Alig hisszük, hogy volna olvasóink között, aki ne emlékeznék arra az ősrégiségű anekdotára, amint két alföldi ember felment Bécs városába, s miután idehaza azt tanulták, hogy ahol nyílt kaput találnak, oda bemehetnek, s ott a gazda kedves kötelességének tartja őket megvendégelni, s ha menni akarnak, majd el sem bocsátja: tehát Bécsben is azt követték, betérvén a legelső nyitott kapun, mely minthogy vendéglő volt, ott is szívesen látták őket, három napig ellátták minden jóval magokat, lovaikat.
Harmadnap aztán szépen elbúcsúztak a gazdától, markába vertek barátságosan, megmondták neki, hogy majd ha azon jár, ők is szívesen látják, s azzal menni akartak haza.
De nem eresztették ám őket, hanem azt mondták, hogy „bezahlt uram!”
– Nem Pecaltnak hínak bennünket, uram, hanem engem Varga Mátyásnak, a komámat meg Tóth Péternek – szabódék az egyik, de csak nem bocsáták őket, hanem lehúzták a szekérről, s a jámborok nem értve egymás nyelvét, azt hívék, hogy az szokásos vendégszeretetből történik, s még három napig ott vigadtak.
– De már most igazán el kell ám mennünk, uram – mondának felkászolódva –, várnak bennünket otthon, kinyílik az idő, tavaszi alá kell szántani.
Megint az örökös „bezahlt uram” fogta őket minden ködmenujjánál fogva.
El nem tudták képzelni, hogy miért hívják őket Pecalt uramnak, míg történetesen egy magyar mágnás oda nem vetődött, s meg nem magyarázta nekik, hogy ez annyit tesz, miszerint ha fizetni nem tudnak, ittmarad a két fakó, s tán gyalog kellett volna hazatérni a jámboroknak, ha e derék úr ki nem fizeti helyettük az árjegyzéket.
Ez tehát régi anekdota, s csak azért hoztuk elő, hogy egy másikat kössünk hozzá, amely már újabb, s történt egy fiatal hazánkfiával, aki egy külhoni városba utazott festészeti tanulmányait folytatni.
Ott egy jámbor kolompárusnál fogadott hónapos szobát; ebédre pedig ifjú legények szokása szerint vendéglőkbe járt.
Szállásadó gazdája rendkívül nyájas volt iránta, amit hasonló nyájasságal szokott viszonozni.
Elközelgvén a karácsony napja, a gazda beáll az ifjú festőhöz, és meghívja őt magához ebédre.
Ez eleget szabódik, hogy már azelőtt két héttel elígérkezett ide meg amoda, jó barátainak; majd megharagusznak, s a többi. Nem használt.
– De már ezt az egyet meg kell önnek tenni a kedvemért, karácsony napján együtt kell velünk ebédelni.
Legyen meg hát.
A festő ott ebédelt a jó egyetértés végett.
Ebéd közben kérdezi a gazda, szokott-e bort inni?
– Soha életemben.
– No de most az egyszer kell önnek egy pohárral inni az én kedvemért, meg ünnepnapért, hozzatok egy iccét.
– Isten neki.
Azzal is készen lett.
A hónap végén azután beadták neki a kontót:
„Karácsony napján ebéd és vacsora: két tallér; – detto, egy icce bor: 8 garas. (Bezahlt uram!)”
Kifizette szépen.