A székely legmunkásabb faj az egész magyar földön, amit bizonyít az, hogy oly kis darab földön, mint az övék, hatszázezer székely meg tud élni, mégpedig tisztességesen, mondhatni bőségben és kényelemben, és hogy egy köblös földet a székely határban húsz pengő forintért is kibérelnek, s a székely kaszásnak háromannyi díjt fizetnek, mint az oláhnak; ennélfogva a székely előtt nincs is nagyobb fogyatkozás, mint a restség, s a székely leánynak nincs nagyobb érdeme, mint ha jó dolgosnak tartatik. A székely nő maga fonja, szövi az egész család ruházatát, ezért annak igen szorgalmas fonónak kell leány korában lenni, mert a székely nem szeret rongyosan járni.
Borcsa húgom körül is jártak már a legények, amidőn estenden kiült a hijú (házeresz) alá, guzsalyát csípejére támasztva, s szorgalmasan pörgetve a gyalogorsót ujjai közt, s olyankor mindig elmondá a kötekedőknek, hogy mindennap, akármennyi házi dolga van is, lefon egy báb (kendercsomag) szöszt a guzsalyáról.
Tamás volt benne (annyit tesz mint „hitetlenkedett”) a legénység, s egy vasárnap összebeszélve, ellopták a leány ládakulcsát, és belecsavargatták a szösz-bábba, mely éppen guzsalyára volt kötve.
Másnap követelte rajtuk a leány a kulcsot, azok csak biztatták, hogy majd előkerül az, ha ma nem, holnap. De másnap, de harmadnap sem lelte a leány a kulcsot; elmúlt az egész hét, mégsem került elő a kulcs.
– De húgom, nem mégy te férjhez – mondá végre a legénység –, mert egy hét alatt sem fontad le a guzsalyról a szöszt!
Így sült ki a gonosz restség.