Egy fiatal huszárhadnagy, aki szorgalma és vitézsége által közlegényből vitte fel a tisztségig, nem levén iskolázott ember, sokszor beszéd közben olyan balgaságokat mondott, amikért társai kénytelenek voltak őt megigazítani.
Jó katona volt a fiú, de biz ő fizikához és geográfiához nem sokat értett, amire nem lett volna szüksége, ha nem szeretett volna mindenbe beleszólani.
Utoljára azonban mégis megsokallta, hogy őt egyre igazgatják, s csak az alkalomra várt, hogy emiatt erélyesen tiltakozzék.
Az alkalom nem soká késett. Egyszer vendéglőben ebédelt; mellette egy másik vitéz kapitány, aki a pincért odaszólítva, azt mondá neki, hogy hozzon számára marhahúst szárdellamártással.
Nekem is hozz! kiált a mi hadnagyunk. Én nagyon szeretem a szárdellát, Olaszországban gyakran szedtem azt magam is a fáról.
Ugyan, hallgass már! szól neki a kapitány. Szedtél te magas mennykőt, nem szárdellát a fáról.
Felpattant erre a hadnagy.
De már kikérem magamnak, hogy én rajtam ne tessék iskolamesterkedni. Ha valami bolondot mondok, nem bánom, tessék rajta kacagni, de amit bizonyosan tudok, abból nem hagyom magamat kiforgatni.
Jól van, öcsém, jól szól neki a kapitány , de csak azért ne kiabálj oly nagyon, mert lehet ember, aki nem szereti, ha olyan nagy hangon beszélnek hozzá.
Én pedig ilyen hangon fogok beszélni, s ha nem tetszik, helyt állok érte.
Szó szót adott, utoljára is az lett a vége, hogy a két hadfi vette a kardjait, meg sem várták a szárdellamártást, hanem felmentek az ebédlő termébe, s ott tanúik jelenlétében párviadallal intézték el a dolgot.
A kapitány eleinte csak védőleg tartotta magát, hanem amint a hadnagy egyre tüzesebben kezdte szorítani, végre ő is odavágott neki azután egyet, s azt a vágást a mi tisztünk a képére kapta.
Abban a percben zsedkendőjét a kapott sebre nyomva, hirtelen engesztelődve szól ellenfeléhez:
Ejnye teringettét, csakugyan igazad volt. Most jut eszembe: nem szárdella volt az, amit én a fáról szedtem, hanem kápri.