Egy kisvárosi színpadon nagy látványos előadáshoz készültek. Maga az igazgató, egyszersmind drámaszerző és hős, saját jutalomjátékára készíte egy nagyszerű darabot ily cím alatt:
„A Szahara csodái, vagy a puszták fiának nevezetes viszontagságai” – vitézi játék öt szakaszban, táncokkal, énekkel, tablókkal, mozgó vadállatokkal, tűzokádó hegyekkel és élő forrásokkal.
Az igazgató jó hírben álló férfi volt, ki mindazt, amit a színlapon ígért, teljesíteni is szokta, s becsülendő furfangossággal kicsinált felkelő napot és elsüllyedő várost a maga eszéből. A fenevadak, kikkel a puszták fia harcol, szépen kiteltek a helybeli diákokból, még elefánt is jött elé, abba kettő lévén dugva, kik közül egyik a két első, másik a két hátulsó lábát képviselte – vagyis talpviselte; a szerecsen bajadérek, kik a puszták fiát álmában körültáncolják, besuvickolt képű szolgálók voltak, a flamingó szerepét az igazgató gólyája cinóberrel befestve játszotta, a megjelenő tűzokádó hegy torkából maszkírozott rakéták fityfirikelték az omló tüzet és lávát, és mikor a hó elkezd esni a Szahara pusztáján, az igen szépen lőn visszaadva apróra tépett papirosokkal, miket a padlásról szórtak.
De semmi sem tanúsítá az igazgató leleményességét jobban, mint az eleven forrás, mely a föld alól kitör. A puszták fia tudniillik, miután a puszták csodáit részint agyonverte, részint elszaladt előlük, maga is eltéved a Szaharában; a homokkal behintett színpad élethűn ábrázolja, milyen irtóztató kopár sivatag ez az afrikai Hortobágy; sem enni, sem inni való azon nem találtatik; itt végre megtört erővel, tikkadtan, szomjasan lerogyik a földre a puszták gyermeke, s felsóhajtván így szól: „ah Mahomed, tégy értem csodát, s nyiss forrást e pusztában szomjam enyhítésére.”
Erre azonnal felbuggyan egy bőséges vízsugár a színpad közepéről, melyben a hős megenyhítve szomjazó ajkait, így viszonz: „köszönöm ezt neked, Mahomed, hogy meghallgattál.”
Ezt úgy csinálta ki a furfangos igazgató, hogy fúratott egy lyukat a színpad közepén, az alá odaállított egy dilettáns statisztát egy nagy kézifecskendővel, kinek jól lelkére lőn kötve, hogy amint a fentebbi szavakat hallja, jó eleve odatartván a fecskendő végét a lyukhoz, annak egész tartalmát ügyesen lője fel.
A próbákon mindez a leggyönyörűbben sikerült: tánc és ének pompásan ment, a diákok úgy bőgtek, hogy senki sem mondta volna, hogy nem igazi oroszlányok. A földalatti forrás is, amint a jelszót hallotta, nem késett megjelenni: maga Mahomed, ha akarta volna, sem produkálhatta volna szebben az artézi kutat a Szaharában.
Történik azonban, hogy az előadás folyama alatt a puszták fia elragadtatva művészi ihlettsége által, s elevenen képzelve magában, hogy az irtóztató pusztaságnak közepette eltévedt, midőn tikkadtságtól aléltan lerogyik, éppen rá talált ülni arra a lyukra, ahol a forrásnak meg kellett jelenni, s ott nagy könyörögve elmondja: „oh Mahomed, tégy értem csodát, s nyiss forrást szomjam enyhítésére.”
Az alant álló vízi ember, hallván a jelmondatot, nem késett a fecskendő egész tartalmát rögtön az illető nyíláson felküldeni, mire a puszták fia, odakapván mind a két kezével, felkiált:
– „Köszönöm ezt neked, Mahomed!”