Kortessereget vezetett a hírhedett kortesvezér a szatmári tisztújításra.
Mikor a városon kívül az akasztófához érnek, ott megállítja őket; egy üres hordót leállíttat a középre, arra szószék helyett feláll, s e szavakat intézi hozzájuk:
– „Tekintetes karok és rendek!
Ím e szent helyen, melynek árnyékában a tekintetes karok és rendek nem egy ősének csontjai nyugszanak, el kell mondanom azon egynehány szót, mely szívemet nyomja.
Tudva van a tekintetes karok és rendek előtt, minő nagy és nemes jogok gyakorlatára sereglettünk mi össze, de tudva van az is, hogy e szent jogok csak addig lehetnek tisztelve, amíg tisztátalan kezek nem nyúlnak hozzája.
Nem azért, mintha én a tekintetes karok és rendek morális karakterében kételkedném, de mégis, minthogy mindennapi dolog, hogy az ember ott is megesik, ahol nem akarja, felszólítom a tekintetes karokat és rendeket együtt és különvéve, hogy ha van közöttük olyasvalaki, aki ellenállhatatlan kívánságot érez magában a más lovát avagy ökrét eltulajdonítani, még van idő, térjen magába, váljon ki közülünk, s ne fertőztesse meg e szent nemzeti ünnepet!”
Erre a szóra rögtön kivált a többiek közül három dadai legény, visszafordultak és szépen hazamentek.