Egy tisztelendő lelkipásztornak az a gyászos szokása volt, hogy iszonyú hosszú prédikációkat mondott híveinek.
Nem délelőtt, hanem délután veté haza a lelki nyájat, ha egyszer ő esztrengára fogta őket.
Egy meleg pünkösdi napon szinte belevágott leghosszabb prédikációi egyikébe. Már delet is harangoztak, ő még mindig rakta az igét.
A hívek jó sort aludtak már, egy-kettő megéhezett, felkelt és hazament, utána a többi, utoljára úgy elszállinkóztak, hogy nem maradt ott más, csupán az egyházfi.
Az is csak várja egy darabig áhítatosan az áment; végre látja, hogy a pap mindig csak beljebb megy az értekezésbe, nem hogy kijjebb jönne belőle, erre az is elveszti a hitét, s megrántva a pap stóláját, felszól hozzá:
– Tisztelendő uram! Ide teszem a kulcsot a pulpitusra; majd ha elmegy, zárja be, kérem, maga után az ajtót.