Szentirmayné célt ért.

Egyheti ott mulatása a kárpátfalvi kastélyban képes volt Fanny állását a világ előtt egészen megváltoztatni. Minden elővélemény kedvezőbb lett azon nő felől, kit Szentirmayné barátságában részesíte. A büszke delnők, kik eddig nagy leereszkedést véltek tanúsítani, ha az ünnepélyen megjelennek, ahol egy polgárleányból lett úrnő játssza a háziasszony szerepét, oly szerepet, mely minden valaha színpadra kerültek között a legtöbb és legszigorúbb kritika alá esik, most kezdtek róla gondolkozni, hogy a leereszkedéshez kevesebb előkészülettel járuljanak; szigorú, erényes asszonyságok, kik kételkedtek magukban, ha illendő lesz-e a fiatal lyánkáikat a kárpátfalvi kastély eleuszi misztériumokkal teljes labirintjába vezetni, most minden aggodalom nélkül rendelék meg a divatárusnőknél a ruhákat. Szentirmayné jelenléte a legnagyobb biztosíték erény és illedelem felől; az agarásztársulat ügye is új fázisba lépett ezáltal, a részvényes korifeusoknak egy okkal több volt társulatuk megszilárdítására; a kortyondi fráterek, az eredeti fickók tanultak okosabban beszélni az ő jelenlétében, s a divatvitézek, a szelíd arszlánok tanultak okosabban hallgatni.

Mindenki előtt emelkedett azóta Fanny erkölcsi értékében, hogy Flóra barátságát megnyeré, magában saját házi körében egészen más szemmel tekinték, s úgy tetszék, mintha János úr maga csak most kezdené felfogni, mit bír nejében. Ő maga is százszorta szebbnek, jobbnak és kedvesebbnek képzelte őt e delnő nimbuszától körülsugározva.

Egész nap együtt lehete őket látni nagy, nehéz munkával elfoglalva; ne tessék rá mosolyogni. A munka nagy és nehéz.

Könnyű a férjnek azt mondani, én holnap vagy egy hónap múlva nagy ünnepélyt adok, hivatalos lesz rá az egész környék, akiket ismerek és olyanok is, akiket sohasem láttam. A többi az asszony gondja.

Neki kell mindenre emlékezni, ami szükséges, hogy fény és megelégedés legyen minden részről; neki kell ismernie vendégei ezerféle igényeit, kívánatait, szeszélyeit, tudni, ki mi által lesz kellemesen meglepve, mi által érezhetné magát mellőzve, megbántva, ki mit és kit szeret, kik nem szeretik egymást.

Nem volna csoda egy új asszonynál, ha azt sem tudná, hol kezdjen mindezekhez. Flóra ügyelete mellett mindez a legszebb rendén ment. Ő már jártas volt az ilyesekben. Mindenre emlékezett, s ha kellett valamit végezni, úgy tett, mintha ő kérdené azt Fannytól: „Ugye, most ezt és ezt kell tenni? Ma nemde ezt végezzük el?” Úgyhogy ha Fannynak elég finom érzése nem lett volna barátnéja gyöngédségét észrevenni, könnyen azt hihette volna, hogy ő maga az, aki mindenhez ért, legalább János úr abban a meggyőződésben élt, hogy felesége otthonias mindezen dolgokban, mintha örökké grófi házakban nevelkedett volna.

És mikor eljött az est, midőn egyedül maradtak, s volt idő beszélgetni, mennyi szépet, mennyi okosat hallott akkor Fanny barátnéjától. Ő csak hallgatott, ő csak nézte e finom beszédes ajkakat, e még beszélőbb, ragyogó szemeket, miktől boldogságot kezde tanulni. Olyankor szobaleányaikat kiküldék, s egymásnak kölcsönösen segítének az esti toalettnél, s azután szabadon, vidáman beszéltek a világ bohóságairól.

Egyszer elővevék azt a névsorozatot, mely Varga uramnak annyi izzadást és szorongattatást okozott. – Fanny nem hallgathatá el az öreg tisztviselő magasztalására, miszerint ő volt az, ki Flórát előtte oly lelkesülten magasztalá, hogy ő már képzeletében is olyannak hitte Szentirmaynét, mint minő valóban.

– Aha! Ti tehát szemlét, bírálatot tartottatok vendégeitek felett.

– Tartottunk volna, de a jó öreg abban alkudott meg velem, hogy csak azokat foga velem megismertetni, akiket okom lesz szeretni; egész odáig, ahol a te neved áll, mind olyanokat talált, kiknek sok jó tulajdonságaikból csupáncsak az az egy hiányzik, hogy nem szeretetreméltók.

Szentirmayné kedélyesen kacagott.

– No, tehát jer ide, szóljuk meg a többieket is.

Fanny odaült mellé. Flóra odavonta a barátné szép fejét, s azután elővették a lajstromot, hogy megszólják a világot.

De elébb annyit kellett ezen a gondolaton kacagniok, hogy ők most teljes elszántsággal és hozzákészüléssel elkezdjék a világot rágalmazni.

Ez igazán különös tréfa.

Ámde különbség van rágalom és rágalom között. Valaki felől álhíreket terjeszteni, rejtettebb hibáit felkapni, továbbadni, ismerőseinél jó hírét aláásni, árulkodni, ezek bizonyosan mind nemigen szép foglalatosságok, ez nemtelen rágalom; de ismerni a világ gyöngeségeit, s azokat ártatlan téveteg lelkekkel megismertetni, óvni, figyelmeztetni valakit, aki különben nagyon érzékeny, nagyon esendő, az útjában fekvő tövisekre, kavicsokra, sikányokra, békákra és vermekre, ez már ismét helyes dolog, ez nemes rágalom. (Ámbár lesznek, akik e szót ismét nonszensznak fogják nevezni.)

Tehát fogjunk hozzá a nemes rágalomhoz.

Legelőbb is a férfiak.

A tény nem az enyim, hanem azé a két hölgyé, aki az értekezés folyamát viszi; ha rajtam állna, én bizonyosan a hölgyeken kezdeném.

– Ezek itt felyül mind nagyságos és méltóságos urak. A nagyságos és méltóságos urakat sokkal nehezebb kitanulni, mint más embereket, mert nekik a közönséges emberi tulajdonságokon kívül még nagyságos és méltóságos erényeik és hibáik is vannak. Itt van egy mindjárt legfelül; ez, ha közönséges ember volna, azt mondanók róla, illetlen magaviseletű, minden nőről rosszat gondol, kivéve a magáéról, mert azzal éppen nem gondol, amellett heves, szenvedélyes; ha indulatba jön, nem válogatja a szót, nem nézi, férfiak vannak-e körüle vagy nők; a legtarkább társaságban, akárhány fiatal leány legyen jelen, olyan furcsa anekdotákat mond el, hogy még az érzékenyebb férfiak is elpirulnak bele; hanem nagy hazafi, neve ismerve és bámulva van, tehát tisztelni kell, tehát nem lehet vele úgy bánni, mint más emberrel; hanem éppen ez a tisztelet a legjobb fegyver ellene, ő bizonyosan erősen fog neked udvarolni, és te nem utasíthatod őt el, hanem ehelyett magasztald őt országos erényeiért. – Ez mindig sakkban tartja őt; én próbáltam, és sikerült. – Valahányszor könnyelmű, csapongó vagy hetyke, alacsony célzatokkal közelít, a nagy tisztelet mindannyiszor kényteti őt országos renoméjának érzetére, s a lehető legkényelmetlenebbül érzi magát oly asszonyokkal szemben, akik mindig nagy tetteit emlegetik előtte, mindig országgyűlési beszédeit magasztalják, mikor ő meleg nyilatkozatokra készül, s mikor legtüzetesebben ostromolna, akkor úgy bámulják, mint a Nelson szobrát, aki négyszer magasabb más embernél, s akinek nem szabad onnan az oszlop tetejéről leszállni. Ezért ő tégedet nagyon együgyűnek, ostobának fog tartani, hanem az rád nézve jó.

– Kicsoda is ez? – szólt Fanny megnyálazva irónjának hegyét. – Szépkiesdy Imre gróf. – S utána írá: – Nagy és tiszteletre méltó férfiú.

Valami mulatságos helyzet volt ez; a hölgyek titkosrendőrsége, kik jegyzeteket raknak az emberek nevei után, hogy előre tudják, kivel van dolguk.

– Itt jön egy másik nagyságos úr. Ezen cím nélkül nem tudom, hogy ismerné-e őt valaki a világon. Semmiféle tulajdonságát sem ismerem, pedig minden hónapban van hozzá szerencsém. De egyet mégis megjegyeztem róla: azt, hogy fölséges étvággyal bír, és mindig azon panaszkodik, hogy nem tud enni. Nagyon kellemetes ember; ebéd előtt azon panaszkodik, hogy nincs étvágya, ebéd után, hogy megterhelte magát; ha nem kínálod, megharagszik, és éhen marad. Ezzel legkevesebb baj van.

– Írjuk utána: báró Málnay Georges (nem György) – kellemetes ember.

– Itt van egy kedves bohó, gróf Erdey Gergely. A legkellemesebb fiú valamennyi között, ki tréfás ötletével az egész társaságot mulattatni bírja. Produkálja a világ minden nemzeteit ellesett alaktalanságaikkal, kalapja föltevésénél angolt, spanyolt, franciát és zsidót állít elé. A legkevésbé veszélyes ember, éppen azért, mert olyan bohó, éppen azért, minthogy oly szeretetreméltó, nem lehet félteni senkit, hogy beleszeret. Képtelen volna egy tapasztalatlan tizenhat éves lyánkát elcsábítani; minden nagyravágyását abban látszik helyezni, hogy másokat megnevettessen. Mondhatni, olyan ártatlan, mint egy gyermek, úgyhogy bátran el lehetne küldeni fiatal lyányokkal bálba mint garde des dames-ot, senki sem szólná meg őket érte. A nevetők mindig az ő részén vannak.

– Gróf Erdey Gergely – jegyzé Fanny. – Kedves bohó.

– Menjünk tovább: gróf Louis Karvay. Nem is lehet őt képzelni másképp, mint így, megfordított névvel: Louis Karvay. Tökéletes világfi Talleyrand korából. Mindenkire figyelmez, és követeli, hogy mindenki figyelmezzen rá, kérdést csak azért intéz hozzád, hogy lássa, mennyire nem tudsz neki megfelelni; valóságos kísértet, melyről sohasem tudhatod, hogy mivel bántod meg. És azután elharagszik esztendőkig, és nem mondja meg, hogy miért; egy levélboríték, melyen Louis helyett Lajosnak van fordítva, elég arra, hogy elduzzogjon érte holtig; ha valaki jön hozzád, midőn ő nálad van, s azon valaki nálánál rangra alábbvaló, és te azon hibát találod elkövetni, hogy az etikett szabályai ellen felkelsz helyedről, midőn csak meg kellene magadat hajtanod, vagy éppen eléje mégy, Louis megharagszik, és azt mondja, hogy őt megbántottad. Az asztalnál kit ültess mellé és vele átellenbe? Ez meg éppen kétségbeejt, mert meglehet, hogy valami ismeretlen oknál fogva valamelyikre haragszik, s akkor azt hiszi, hogy kiszámított álnokságból ültetted mellé, és férjednek ellensége lesz. Utasítást pedig senkinek sem ad afelől, hogy neki mi tetszik, és mi nem. Hanem tessék azon másoknak törni a fejöket, hogy az ő agyafúrt szeszélyeinek titkaiba behatoljanak.

– Ennek a neve után írjuk azt, hogy tüskés gentleman. (Megint nonszensz.)

– Most jön gróf Sárosdy főispán. Derék, jó érzelmű ember, de rettenetes arisztokrata. Parasztokkal, szegény emberekkel örömest tesz jót, de azt nem kívánhatják tőle, hogy őket embereknek ismerje el. Jobbágyainak bizonyosan legjobb dolguk van az egész Magyarországon, de nem nemesembert még csak irnokai közt sem szível. Ez egy kissé feszesen fogja magát irányodban viselni, de szerencsére szíve jó, s a jó szívhez vannak kulcsaink. És nem volna utolsó vállalat őt szabadelvűbb eszmék számára meghódítani, s úgy hiszem, hogy ha mi szövetkezünk ellene, a diadal annyi, mint bizonyos.

Itt egy kissé meg kelle állapodni azon vitakérdés felett, hogy melyike a két hölgynek bír nagyobb előnyökkel és hatalommal e győzelemre; s miután mind a kettő a másikra iparkodott hárítani az elsőbbséget, a kérdés eldöntetlen maradt.

És azután még egy csomó nagyságos és méltóságos úr következett, kik kisebb-nagyobb mértékben szintén igénybe vették Szentirmayné figyelmét, különben nagyobbrészint olyan emberek, akiket egyszer látunk, s azután elfelejtünk, mint valami üstökös csillagot.

Most jöttek a tekintetes és tiszteletes urak, természetesen ezek már mind meglett férfiak, mert azon időkben nemigen osztogatták fiatal embereknek a tekintetes címet.

Óh, ezek a tekintetes urak mindig a legkönnyebben bánható osztálya voltak a társadalomnak; a tekintetes urak sohasem szokták azon törni fejeiket, hogy mikor haragudjanak meg valamely etikettszabály elmulasztása miatt. Derék, becsületes emberek, akik mindenkit meghallgatnak, mindenkinek igazat adnak, senki címét el nem felejtik, és a magukéval meg vannak elégedve; a tréfát felveszik, s örömest visszaadják, nem csinálnak komoly képet, ahol mindenki vigad, s nem nevetkéreznek, ahol más figyelmez. Kiken harminc esztendő óta köszörüli a napi és heti sajtó fegyvereit, tarkabarka képeket festve a tekintetes világ konzervativizmusa, csökönössége, nagy pipájú, kevés dohányú volta felől, kiket csak egy regényíró is munkájából ki nem felejt, ha azt akarja, hogy abban magyar elem és nevetnivaló legyen, és ami a legsajátságosabb, ezek a bohó táblabírák, ezek a tekintetes urak maguk azok, akik e könyveket vásárolják, és olvassák, mert ha ők nem vennék, nem tudom, hogy kinek a számára gyakorolná a betűvetés nemes foglalatosságát a magyar Helikon.

– Most jön a sor az eredeti fiúkra.

– Óh, már ezeket jobban ismerem náladnál. Többet tudok róluk, mint kellene.

– Végül a finom gavallérok. Ezeket is ismerheted.

Kárpáthyné nem állhatá meg, hogy ne ásítson.

– Felelet volt ez arra, amit mondtam? – kérdé Szentirmayné nevetve.

– Csak visszaemlékezés a mulatságosan eltöltött órákra.

– E szavakkal be van rekesztve a szemle a férfiak fölött. Fannyt egyszerre valami komolyság lepte meg. Eléje tűnt ideáljának képe újra. Tehát ő nincs sehol? Tehát őt nem fogja soha látni ez életben többé? Vagy tán ő is ott van e névsorozatban, hisz Pozsonyban többször látta őt Kárpáthy Jánossal karöltve sétálni, tehát ismerősök, s talán csak Flóra nem vette észre őt, vagy azok közé számítá, akikben sem jó, sem rossz tulajdon nincs, amiért megemlékezzék róluk. Az nem lehet; e nemes arcnak nemes szívet kell képviselni, e tiszta szép szemekben csak tiszta szép lélek lakhatik, hisz minden vonás férfierényt, magas, fennkölt szellemet árul el.

Félig habozva, félig tréfásan kérdezé Flórától:

– És – nem hagytál ki senkit?

– De igen! – szólt Flóra nevetve, s gyermeteg játszisággal ragadta fel az asztalról a hosszú iratot, s a pamlagvánkosra vetve magát, maga elé tartá azt kiterjesztve, s onnan kandikálva elő mosolygó arcával, mint egy leskelődő amourette. – Kihagytam egy nevet. Pedig nagyon érdekes név. Nem találod ki?

– Nem én! – szólt Fanny egészen elhalaványodva.

– Ah, be bohó vagy te! Ez egy igen jeles, szép, nemes lelkű fiatalember. Legalább én legszebbnek tartom őt az egész világon, s nem ismerek férfit, ki vele nemes lélekben, szeretetreméltóságban versenyezhetne. Valahányszor arcát látom, a lelkét is látom magam előtt, s imádom mind a kettőt. Mégsem ismersz rá?

Fanny fejét rázta. De igen. Ráismert ő valakire. Csakhogy ez az ő névtelen ideálja volt, kit ő szinte legszebbnek, legnemesebbnek tartott minden férfiak között, s arra gondolt e percben.

– Tehát igazán azt kívánod, hogy megnevezzem őt előtted? – kérdé tréfás bosszúsággal Flóra.

– Igen, igen – suttogá Fanny, s iparkodott belenézni az iratba, melyet barátnéja kötekedve vont el szemei elől, s nagy komolysággal olvasá belőle.

– E jeles, szeretetre méltó férfiú gróf Szentirmay Rudolf.

– Ah – sóhajta Fanny, lángra gyúlt arccal. Most értette át a tréfát, s elszégyenlé magát, hogy oly együgyű volt magától ki nem találni, hogy más név nem maradhatott ki onnan az övénél, melyről még nem szóltak.

Flóra azt hivé, hogy e tréfa után át kell ölelni barátnéját, és őt megcsókolni; az ideál ismét eltűnt a szívből, Fanny lemondott azon reményről, hogy őt valaha lássa, s iparkodott barátnéja jókedvét osztani, s maga is kacagott szórakozottságán.

– Most szóljuk meg a hölgyeket.

– Jó lesz, szóljuk meg a hölgyeket.

– Úgyis csak kölcsönbe esik.

– Persze, aztán mi csak igazat mondunk róluk.

– És az nem emberszólás, és mi csak egymás előtt beszélünk, nem adjuk tovább, amit hallunk.