Minden nemzetnek van egy szent városa, melyre kegyelettel, büszkeséggel gondol. A nagy Németország honfiai elégülten mondják, hogy csak egy Bécs van a világon; az angol büszkén beszél Londonjáról, Párizstól számítja a francia a világ közepét, s az orosz megcsókolja a földet, midőn Moszkvába lép; – szabad legyen a magyarnak is édes örömet érezni, midőn Pestre gondol. Pestre fogunk menni! Pestet fogjuk látni! A szép ifjú Pestet, serdülő menyasszonyát Budának, e vén hadastyánnak, nagyszerű házsoraival, sokat emlegetett közintézeteivel, s annyi minden széppel, jóval, hogy a jövevénynek mind az öt érzéke kifárad, ha mindazt élvezni akarja!

Még ezelőtt egy századdal Pest csak egy kicsiny városka volt, elővárosok nélkül. Alig számított 800 házat nyolcezer lakóval, és íme, egy század múlva, több mint négyezer ház, egész paloták sorai emelkedtek fel a rónán, négy külváros támadt körüle, jólét, gazdagság fejlődött ki az annyi ideig elhagyott parton, s megszaporodott rajta az isten áldása.

A nemzeti kegyelet ide hordta mindazt, ami rá nézve drága volt; múltja emlékeit, jövője magvait, a gazdagság kényelmét, fényűzését, az ipar szorgalmát, a tudomány szellemét, a művészet csarnokait és a jótékonyság menhelyeit. Mint a szív halkabb-sebesebb verése, indítá a közszellemet az egész országban, minden rétegekben, fent úgy, mint alant, szellemi és anyagi életmozgásokban az új, az emelkedő főváros, a szép Pest, a mindennel bővelkedő Pest, melyet egyszer legalább életében meg kellett látni minden hazafinak, hogy meggyőződjék róla, miszerint ez a legszebb városa a világnak, s ami Pesten nincs, az aztán sehol sincs!

Gyermeki kegyelettel a kicsinyek, atyai szeretettel az ország nagyjai, bölcsei, tekintenek az ifjú fővárosra, s míg a homályban és szegénységben született ifjak új életpálya kezdetét látták magok előtt, midőn Pest sorompóin beértek, hol a szellem, a szorgalom hírt, önállást, vagyont szerez; addig a gazdagok, a főurak dicső küzdterét látták itt alakulni a honfitetterőnek, a boldogításnak.

Egy közös szív volt az, mely dobogott minden kebelben, melynek bánata fájt, öröme édes volt mindenkinek, s ebben az érzésben találkoztak egymással a kicsinyek és nagyok.

Egy nagy, nehéz sóhaj száll el keblemről, midőn e sorokat írom. A tiedről is, aki ezeket olvasod.

1838 volt az esztendő.

Előre tudhatjátok, hogy nem költészet az, amit leírok. Mind, mind, az utolsó tényig, szomorú, nagyszerű, porba sújtó s égig emelő események: enyészet – siralom – hamvazó nap az egész országra – óriási erőfeszítésű harca egyes nagy szellemeknek a sorssal, a fellázadt elemekkel; nagy, megpróbáló istencsapása, melyből hogy újjászülettünk, ez tudatja velünk azt a vigasztalást, hogy sokáig fogunk élni.

Talán nem voltunk még eléggé buzgók, talán nem szerettük eléggé sajátunkat, talán nem gondoltunk arra elégszer, amire szüntelen gondolnunk kellett volna: hogy, íme, eljöjjön Isten látogatásunkra, és elvegye azt, ami legkedvesebb volt, hogy megtudjuk, mit vesztettünk benne.

Az egész télen át isten csodái mutatkoztak előttünk fenyegető jelenségeikben. A felvidékeken meleg, olvadékony idők jártak, s az alvidékeken kemény, kitartó tél dühöngött. Északon már tél derekán zöldült a fű, s dél felé még tavaszhó elején házmagasan állt a hófuvat, eltemetve utakat, utcákat, úgyhogy minden város, honnan a havat kihordták, mintha nagy fehér bástyákkal lett volna körülépítve, úgy látszott elő.

A Duna decembertől elkezdve folytonos áradásban volt, úgy hogy március első napjaiban Pest alatt az ember emlékezetére hallatlan huszonegy fokra hágott; s estenként már lehetett hallani a folyam két partján levő helységek segélyharangozásait a távolból, miket a gátjait meghágott jeges vízár körülvett, elborított, s a főváros utcáin láthatók voltak a menekvők szomorú csapatjai, kik rosszul öltözötten, gyermekeikkel keblükön, egy-egy megmentett üszőcskével, a hű házikutyától kísérve, jöttek a szomszéd falvakból, s ijeszték a jövő-menőket kolduláshoz még nem szokott fagyos arcaikkal.

És a csapás mégsem szűnt. Máskor amily sebesen jött, úgy el is szokott menni; most még egyre nőtt, egyre fenyegetett. Tudta mindenki az okát, és elborzadhatott, valahányszor reágondolt.

Pest alatt és Tolnán felül, hol a Duna hármas ágra szakadt, a magas vízállás dacára megállt a jég, s a hosszú hóesés alatt úgy megszilárdult, hogy midőn a felső jegek megindultak, nem bírták kinyomni helyéből. Ott megtorlódott a felülről jövő zaj, s minthogy odább nem mehetett, megtölté lassankint az egész Duna medrét, úgyhogy néhol a jég egész a fenékig állt, s a megtolult ár a szét nem rombolható torlaszon felül ömlött keresztül.

E gondolat a kétségbeesés volt.

A rémség, a pusztulás eddig is szörnyű volt, s mi fog történni akkor, ha bekövetkezik, amiről még kevesen beszélnek, amit csak a műértők, csak a szakemberek aggodalma képes felfogni egész rémletes nagyságában.

Ah, ha azt tudnák az emberek, ha értenék úgy, mint azok néhányan, akik már tudomást szereztek róla, de akik azt elmondani nem merik; hogy ugranának fel ágyaikból éjnek idején, hogy hagynák oda házaikat, futnának ki a város minden kapuin, s nem tekintenének hátra, amíg egy tornyot láthatnak belőle! E mindenki feje fölött függő veszély ez:

Feljebb, Visegrád alatt, hol a Duna kanyarulatot képez, hasonló jégtorlasz támadt, s amint a fenékig befagyott folyam a két sziklapart között megrekedt, az egész felső vidéket már mind vizeibe fullasztá, s Esztergomtul fel egész Bécsig nem hallani egyebet, mint irtóztató rémkiáltást!

De mi történik velünk, ha a visegrádi torlaszt hamarébb széttöri a folyam, mint a tolnait, s az elézúduló zaj itt éri ezt a másikat? Ah ez a félelmetes eszme verítékverő volt.

Óh, Pest, óh, országunk szíve!

Méltóságos Tarnaváry hétszemélynök úr lakában fényes vigalom volt rendezve ez estén.

Március tizennegyedikének éjszakája volt az.

Az ismerős és még sok eddigelé általunk nem is sejtett egyéniségek hivatalosak voltak e vidám estélyre, melyet nagy előkészületekkel rendeztek már több mint egy hét óta.

De táncolni most! Minő gondolat ez?

Ki áll olyan magasan, hogy ne féljen az Isten kezétől?

Kevesen gondoltak arra. Legtöbben az emberek közől nem szeretnek olyan gondolatokkal foglalkozni, amik kellemetlenek. Aztán Pest jól meg van védve, nagy gát fogja minden oldalról körül. Ha éri is valami baj, az legfeljebb a külvárosokban lesz érezhető. Ilyesmi sokszor előfordul, a józsefvárosi vityillókból kiönté a rongyos embereket, de itt a palotákban arról semmit sem tudnak. Azután nem is illik fölösleges aggodalmakkal rémíteni a szegény köznépet, sőt még igen célszerű és megnyugtató, hogy lássa mindenki, miszerint a legmíveltebbek éppen nem aggódnak, hogy félelem nélkül járnak mulatságaik, kedvtöltéseik után, tehát nem félhet senki semmitől.

Pedig Tarnaváry úr maga sem ezen, sem pedig a másvilágon semmitől nem retteg annyira, mint a víztől. Soha még életében hajón nem ült. Fiatal korában követségi járulnokul neveztetett ki Nápolyba. Inkább lemondott róla, s egész pályaútját újból kezdte, hogysem egy olyatén fabörtönbe bezárassa magát, melynek nincsen egyéb fundamentoma, mint a víz. E félelméből már több hónap óta titokban pincéjébe eleve elrejtetett egy csónakot, melyben szükség idején kimenekülhessen, s nagyon haragudott minden olyan beszélgetésért, melyet az árvízre vittek. Ilyenkor goromba volt, s letorkolt minden embert. Meg nem engedte, hogy valaki annak a lehetőségét higgye, amitől ő maga úgy rettegett, s Zoltán csak azóta kezdett kegyence lenni, amióta holmi tanárokkal való ismeretsége folytán kitudta, miszerint Tarnaváry úr lakása, a József téren, az egész városban legmagasabb helyen fekszik, s hogy az a környéken a legbiztosabb menedék.

Mielőtt e vidám mulatságban részt vennénk, keressük fel regényünk egyik hősét, tekintetes Maszlaczky urat, ki szintén hivatalos oda, majd vele azután együtt eljöhetünk.

Éppen készül ő is. E percben igen érdekes helyzetben találjuk. Borotválkozik. Előtte két szál faggyúgyertya, azok közt a sakktáblás tükör, mellyel szembeszállva, Maszlaczky úr egész ügyszeretettel faragja érdemes ábrázatját, nagy kiszámítással és kellő gyakorlattal nyújtogatva nyakát és harapdálva alsó ajkát, az odavonatkozó részletek pontosabb tárgyalhatása végett. Orcájának egyik fele még be levén kenve fehér szappanlével, csak a revers oldaláról ismerhető meg annak mivolta, szemközt nézve pedig igen elevenen emlékeztet arra az indián csodaszülöttre, kit a „Fehér Hajóban” mutogattak, fele fehér, fele fekete ábrázattal.

Az óra éppen kilencet ütött, midőn sebesen vágtató szekérnek zörgése hallatszik az utcán végig, mely a kapu előtt megáll, s rá sietséges csörtetés fel a lépcsőkön, a negyedik emeletbe, s a rögtön utána következő csöngetés tanúsítja, miszerint Maszlaczky úrhoz érkezett valaki. Hát csak hadd jöjjön, Maszlaczky úr egy cseppet sem zavartatja meg azáltal magát; csendes művészi nyugalommal fogja bal kezének két ujja közé orra hegyét, s azt felfelé emelve értelmesen, a jobb kéz ujjaira fektetett borotvával szelíden tisztogatja meg azt a tért, ahonnan a bajusz egy része kitiltatott, miáltal az arc sokkal fiatalabb kifejezést nyer.

Pár perc múlva bebukik az ajtón a késői látogató. Maszlaczky úr látja a tükörből, hogy a fráter Bogozy.

A fráter nem kíván sem jó estét, sem jó egészséget, hanem egész röviden, mégpedig rövid lélegzettel köszön be e szavakkal

– A zaj megindult ma reggel Visegrád alatt!

Más ember azon helyzetben, miben Maszlaczky úr volt, erre a szóra levágta volna a borotvával az orrát, vagy eldobta volna magától az egész szépítési eszközt, s félig fehér, félig veres orcával futott volna ki a házból; Maszlaczky úr mindezt nem cselekedte, hanem nyugodt lélekkel elővette a fenőszíját, hozzáfente a borotváját, s aközben igen csendes hangon kérdezé a frátertől:

– Beszélt Trommellal?

– El is hoztam magammal. Itt várakozik.

– Ugyan, küldje be, kérem! Aztán menjen vacsorálni, de ne beszéljen senkinek, hogy hol járt!

A jurátus eltávozott, s utána egy köpcös, köpönyeges hazafi sompolygott be az ajtón, kinek kövér, jól tartott képében sok hamis vonást hagyott a magát idehívatása felől tájékozni nem tudás. Az egész arc inkább piros volt, mint veres, csupa merő durva elhájasodott vonások, miknek laposságát nagyon segíti kitüntetni még az is, hogy szemöldei vagy nincsenek, vagy olyan világosak, hogy gyertyánál nem láthatni, minélfogva szemei úgy jutottak húsos, kövér homloka két felére, mint valamely becsületes tengeri fókáé.

Látva, hogy a fiskális úr késsel jár az orra körül, nem beszélt addig, míg az művét nem végezé, hanem lebocsátkozék szépen egy szék szegletére, nagy, súlyos, havas köpönyegével megkeresztelve a betakart pörcsomagokat, amikre ráült.

Maszlaczky úr megtörlé arcát, s kedves elégültséggel járatá végig megsimult állán ujjai hegyeit.

– Kedves Trommel uram. Vannak magának ugyebár dereglyéi?

– Vannak. – Igen. – Vannak – felelt az érdemes úr, nagyon meggondolva a szót, mint akinek az önfenntartás ösztöne súgja, hogy ügyvéd kérdéseire valamit az igazságon vagy innen, vagy túl kell felelni.

– Hány?

– Kettő. Igen. Kettő. (Mégis könnyebben esett a lelkének, hogy egyet eltagadhatott.)

– Hát csónakja?

– Az van öt. Éppen öt. Minek tetszik kérdezni?

– Tudna-e még többet is kibérleni egypár napra?

– Minek, kérem alássan? Minek? Kéjcsónakázásra rossz idő van most.

– Trommel uram, kedves, én egy igen hasznos vállalatot tudnék önnek ajánlani. Tudhatja ön: ez nem első, és egy sem vált kárára.

– Köszönöm alássan. Tessék velem parancsolni!

– Önnek legalább tizenkét dereglyét és csolnakot kell kibérelni, és azokat a szükséges legénységgel ellátni, mert Pesten nemsokára nagy szükség leend rá. Az árvíz el fogja önteni a várost.

– De, könyörgöm alássan, ez a magisztrátus dolga.

– Én nem mondom, kedves Trommel uram, hogy ön nagylelkűséget cselekedjék; én önnek vállalkozást ajánlok, ahol ezer száztólit lehet nyerni.

– Értem már, kedves tekintetes úr. De mégsem értem. Sokba kerül ám az, öt forint kell minden napra egy legénynek, tíz forint maga a csónak. Az ember kockáztat legalább hatszáz forintot. Aztán ki tudja, lesz-e belőle valami nagy szerencsétlenség? Ha az ember jó nyereséget akarna látni, arra nézve szükséges volna, hogy ne csak a külvárosokat, hanem a belvárost is elöntse a víz, ahol a gazdag urak, a nagykereskedők laknak, abból látszanék ki valami. Ezt pedig ki tudhatja előre?

– Én bizonyosan tudom – szólt Maszlaczky úr –, a belváros csatornáiban már több helyen eddig is színültig áll a víz, néhol deszkából kénytelenítettek gégéket építeni az emelkedő víznek. Azokban meglátszik, mennyivel magasabb az ár a föld színénél. És még magasabb is lesz. Én igen jó vállalatnak tartom, amit ajánlottam, s kész vagyok önnek az összeg felét átadni.

– S veszteség esetére nem kívánja azt tőlem vissza a tekintetes úr?

– Egy fillért sem.

– Hát ha nyerni találunk?

Maszlaczky úr erre egy kész szerződéslevéllel felelt, melyben meg is volt írva, miszerint ő és Trommel János uram közös vállalatra csónakokat bérlettek ki, melyek szükség esetén a közlekedést a két város között fenntartsák – mérsékelt vitelbérért.

Értsd alatta: oly díjért, aminőt egy halálrettegésben levő embertől ki lehet csikarni.

Utálatos rablás! Kizsákmányolása a közelgő szerencsétlenségnek! És ez is tény. Talán a legszomorúbb az egész katasztróf alatt. Volt, aki előre számított hidegen, meggondoltan a közelgő vészből eredendő üzletre.

A két becsületes ember megértette egymást. Trommel uram átvette az előlegezett összeget Maszlaczkytól, a szerződés párját nála hagyva.

– Mármost rögtön siessen ön a dolog után! Mert a munka még az éjjel elkezdődik.

A hajóskupec elhordta magát nagy sietve. Maszlaczky úr pedig csendesen fütyörészve köté fel fehér nyakravalóját, s tökéletes eleganciába téve magát, elküldött egy bérkocsiért, s néhány perc múlva a hétszemélynök elé hajtatott, melynek hosszú ablaksora ünnepélyesen világított a kívül oly sötét éjszakába.

A középteremből zongoraszó hallatszik elő.

Nagyböjt levén az idő, más zenét hallatni nem szabad. A szép Ilvay kisasszony zongoráz, kinek az orvosok megtiltották a táncot. Maszlaczky úr itt egy futó komplimenttel keresztülhalad. A tánc neki sehogy sem áll, nem szokott benne részt venni. Különben is sokkal több pszichológiája van, mint hogy ne tudná, miszerint célszerűbb a szülők kedvében járni, mint a kisasszonyokéban, ha az embernek komoly céljai vannak. Tehát egyenesen oda siet, ahol a hétszemélynökné, Kőcserepy úr és neje whisteznek. Negyediknek szalmaemberképpen odaültették Misztizlávot, és egyre pörölnek vele, mert nagyon szórakozott, és minden számítás nélkül hányja a kártyákat.

– Én meg nem foghatom, ha minden ember oly konfúzus! – kiált Tarnaváry úr, ki szüntelen jár-kel alá s fel a termekben, mint a görög filozófusok horgas atomusa a káoszban. Az inas elejti a tányérokat, a szakács a kemencébe teszi a fagylatot, a táncszobában összezavarják a quadrille-t, s Misztizláv barátunk treffet ad ki, mikor pikket hívnak. Mi lehet ma?

Óh, mi lehet ma! Irgalomnak Istene légy velünk!

Maszlaczky úr édesen ragyogó orcával érkezik meg, s kezet csókol a két delnőnek, ami nem volna különben szokásos.

– Csakhogy jön – szól örvendve Eveline, kinek szenvedélye a whist –, mindjárt elfoglalhatja Misztizláv helyét; felmentjük önt, Misztizláv. Úgyis látszik, hogy a fél szíve a táncszobában van.

– Egészen ott volna, ha Vilma kisasszony távol nem lenne. Zavarában olyan bókot mondott az egyik asszonyságnak, amivel a másikat megbántotta, kinek három kisasszonya táncol ott benn.

Pedig nem szórakozottság az, hanem a hideg borzalom! Elűzhetlen félelem sápadt alakja ül a mulatozók mellett, s ott benn a táncteremben sápadva mondják egymásnak a lejtő párok:

– Milyen hideg van! – Talán nem fűtenek itt?

A borzalom az, a lélekfagyasztó, a szívreszkettető borzalom. Isten keze függ mindenki felett!

Maszlaczky úr füleit az ütötte meg, hogy Vilma kisasszony nincs jelen.

– Hol van Vilma kisasszony? A kedves kisasszony. Talán nem beteg?

– De igen. Gyöngélkedik – sóhajta a tanácsosné asszonyság. – Azért honn maradt.

– Az igen különös – szólt bele a hétszemélynökné –, hogy valahányszor nálunk mulatság van, Vilma kisasszony olyankor mindig gyöngélkedik.

Ez észrevétel nem volt ment minden malíciától.

– Sajátságos véletlen – monda Eveline; midőn azonban a háziasszony egy pillanatra felkel újan érkező vendégeit fogadni, a tanácsosné bizalmasan odasúgá Maszlaczky úrnak:

– Valóban a septemvirné nem alaptalanul gyanakodik; csakhogy ő nem sejt, nem észlel, ő igen közönséges eszmetehetségű nő, csak azt tudja, amit lát. Vilma csakugyan rossz kedvvel jő e házhoz, de annak sajátságos oka van; már egyszer említém ön előtt. Valami kimondhatatlan gyűlölettel viseltetik ezen ifjú Kárpáthy iránt, aki most… Tarnaváryék gyámsága alá adatott; amit én nem is csodálok; az ifjú ember egyike a legkiállhatatlanabb egyéniségeknek. – Nemde, fiskális úr?

– Tökéletesen egyetértek nagysáddal.

– Vilma valóban beteg. De beteg attól a gondolattól, hogy ez ifjúval találkoznia kellene e helyen. Vilma nagyon szenzitív, benne sok magnetizmus van; ön hisz a magnetizmusban, ugyebár? Óh, én azt csalhatatlannak tartom. Vannak titkos rokonszenvek és ellenszenvek, miket a legkérgesebb szív sem képes megtagadni.

– Óh, vannak – szólt Maszlaczky úr tragikus sóhajjal, mit a tanácsosné sajnálkozó elértéssel látszott fogadni.

Ezalatt visszatért a háziasszony. Emánuel barátunk nagyanyja érkezett meg, kivel unokái elhitették, hogy ennek a nagy néptolongásnak az utcákon az az oka, hogy a török követet várják, s holnap ki lesz világítva a város. Ő szegény semmit sem tud arról a veszélyről, melyet csak egy vékony földhányás választ el még a várostól.

Velök együtt érkezett meg Berzy is, a zseniális báró, ki éppen most jövén a pesti partról, tele van kedves anekdotákkal, s azokat élcekkel fűszerezve szórja a társaság közé. Emánuel barátunk mindenütt a nyomában jár, s amit ő el talált volna felejteni, siet utánatoldani.

– Rémület van a pesti filiszterek közt, holt rémület – tudósít a zseniális báró –, valamennyit meg lehetne riasztani egy sajtár vízzel; végig álltak az egész Duna-parton, ember hátán ember; ha mindenki csak egy követ hozna a töltéshez, s egy darab jeget vinne el a Dunából, nem volna mitől tartaniok. – Egy cukrásszal találkoztam a parton, aki nagy rémülten sietett valahova. „Az idén olcsóbb lesz a fagylalt, uram, mint tavaly volt – mondám neki –, kaphatni jeget eleget.” Az ember úgy nézett rám, mintha kedve lett volna a Dunába belevetni.

Akadt egypár, aki nevetett rajta.

– Hát a fürdőkádat? Mondja el csak a fürdőkáddali tréfát! – juttatá eszébe a fiatal epigon, Emánuel barátunk.

– Óh, az is igen jeles tréfa volt. Egy vén filiszter házában lakom, valami nagykereskedő, aki rendkívül fél az árvíztől. Megtudtam, hogy ugyanazon szobában alszik, mely fölött az én fürdőszobám van. A múlt éjjel tehát egyet fordítottam a fürdő kád csapján, s az onnan kiömlő víz egyszerre elkezdett a padlón keresztül az alanti szobába átcsurogni. Képzelhetni azt a jelenetet, midőn az én Dandin Györgyöm egyszerre az orrára kapja a zuhanyt. Ez felugrik esze nélkül az ágyából, ki az utcára, mit én tudom, hogy öltözve; ordít, hogy itt az árvíz, míg a szomszédok el nem fogják, s eszébe juttatják, hogy az árvíz nem felülről, hanem alulról szokott kezdődni. Ekkor azután nekem esett, szakkerlótozott mázsaszámra, felmondott, fenyegetett mindenféle perekkel, mi pedig majd megpukkadtunk kacagva.

Már ezen méltán is lehetett nevetni. A társaság nagy része osztá a vidámságot.

– De legszebb volt az a mostani – mondá Emánuel. – Azt beszélje el, báró úr. Az jeles volt. Majd agyonvertek bennünket.

– Már az igaz. Hát egy külvárosi házban már annyira fölfakadt a víz, hogy az egész udvar tele van vele, s a kapun be nem lehet járni. A bejárás előtt hét csizmadialegény iparkodott torlaszt emelni nagy sietséggel. Erre én nagy harsány szóval bekiálték a kapun azon hangon, ahogy a vízhordó emberek szoktak kiáltani: „Donauwasser!”, „Duna-vizet vegyenek!” Hanem azután szaladtunk is, mert az én csizmadiáim utánunk rohantak a sámfákkal, s alig bírtunk utat veszteni előttük.

Ezt az ötletet lehetetlen volt igen-igen elmésnek nem találni.

– Hol van Zoltán? Hadd mondjam el neki! – nyüzsgött Emánuel. – Ugyan, kérem, méltóságos úr, hol van Zoltán barátom?

– Tudja a hét mennykő! – dördült rá vissza a megszólított háziúr, ki már azon is dühbe jött, hogy mint mer ez a fiatal gyerek őhozzá szólani, mikor nem kérdezik. – Keresd, öcsém. Én nem strázsálom a te Zoltán barátodat.

– De valóban, hol lehet Zoltán? – aggódék maga a háziasszonyság is. – Egész este nem láttam sehol.

Julcsa kisasszony is bizonyítá, hogy ő sem találja, pedig már kereste is, mert vele táncra volt ígérkezve. Cudarság tőle, hogy meg nem tartotta a szavát.

Sem inasok, sem lovászok nem tudtak felőle semmit. Csak annyi volt bizonyos, hogy a paripája nincs az istállóba kötve.

Az jeles dolog volt, hogy a Kárpáthy család féltett ivadékáról még csak annyit sem tudnak a gyámatyai háznál, hogy otthon van-e, vagy nincs.

Maszlaczky úr és Kőcserepy tanácsos úr különös tekintetet váltottak egymással. Az ugyan sajátságos eset volna, ha a veszedelmes fiatalember valahol nyakát törte volna, vagy a paripa beleragadta volna az árvízbe, és ott fulladott. Mennyivel rövidebbé tenné az egész processzust!

Tarnaváry maga legkevésbé sem aggódott. Olyan nagy gyerek már nem vész el. Bizonyosan jobb mulatságra talált, mint itthon. Majd megjön a lélekadta.

– Uraim, dámáim, vigadjunk! Minek hagyták abba azt a táncot?

Mindenki folytatja elébbi mulatságát; a fiatalság a tánctermekbe vonul, az éltesebb urak és asszonyságok kártyaasztalaikhoz ülnek. A háziasszony átengedte helyét az öreg, nehezen halló úrnőnek, s maga a táncterembe engedé magát csábíttatni, csak egy keringőre báró Berzyvel, azután egy másikra Misztizlávval, meg egy harmadikra Emánuel barátunkkal és azután még ki tudná, hányra és ki tudná, kikkel. Néha-néha egy-egy távoli lövés döreje vegyült a zene közé. Senki sem látszik azt észrevenni.

Már közel volt tizenegy óra, midőn a kapu alatt lódobogás hallatszott, s egyik pitvarnok jelenté, hogy Zoltán úrfi éppen e percben érkezett meg.

– Rögtön ide jöjjön, és adjon számot, hol volt! – riadt fel Tarnaváry úr.

– Azonnal jönni fog, de elébb átöltözik, mert minden ruhája csuromvíz.

A fiatalabb hölgyek kíváncsian kezdének a mondottakra ügyelni. Vajon hol járhatott?

Öt perc múlva megjelent Zoltán.

Elragadó szép volt a gyermek. Különben is életvidám arcát a hideg oly pirosra festette, mint a rózsa, s szemeiben valami szokatlan felhevülés tüze látszott lobogni, termete délceg volt és izgékony, mint rendkívüli erőgyakorlat után szokott lenni nagy lelki és testeréllyel bíró egyéneknél.

A septemvirné súgott férje fülébe, hihetőleg olyasmit, hogy ne szóljon most Zoltánnak ennyi vendég előtt, majd inkább ő kérdőre vonja elmaradása felől. Nőknek az ilyesmi sokkal jobban áll.

– Ej, ej, kedves Zoltán, ön ily soká elmarad. Ön kis házigazda volna, s vendégeit váratja magára.

– Igen sajnálom, de vendégeim voltak nekem is, akiket nem lehetett korábban elhagynom.

– Kik és hol? – kérdé Karolina neheztelést éreztető kíváncsisággal.

– Kilenc ercsényi lakos, kik egy lélekvesztőn menekültek ki a jeges vízárból ruhátlanul és segélytelenül, nem szabadítva meg egyebet, mint a puszta, meztelen életet…

E felelet elhallgattatott mindenkit, csak Tarnaváry úr talált módot belekötni.

– Képzelem, hogy megint az utolsó fillérig mindenét kihányta.

Zoltán reánézett nagy érzékeny szemeivel.

– És én tudom, hogy méltóságod hasonló helyzetben még a rajta levő kabátját is odaadná.

E válasz nagyon lefegyverzé a septemvirt. Megüté Zoltán vállát:

– Igazán mondtad! Jól ismersz. Azt tenném. No, ezért nem neheztelek rád! Ha szerencsétlen embert látok, már akkor a rajtam levő ing sem az enyim; olyan ember vagyok. Hová szállítottad őket, szegényeket?

– Ki a Rákosra, a vendéglőbe.

– Kár volt olyan messze. No, holnap én is küldök nekik holmit. Nyomorultak.

– De nem addig van az, Zoltán barátom! – kiálta közbe. Emánuel. – Te elhallgatod a javát, ez csak mellékes dolog volt. Éppen most beszéltem a lovászoddal, aki veled járt, hiszen te nagy bravúrokat követtél el. Azt el kell mondanod nekünk!

– Csekélység az. Nincs mit beszélni róla – szólt Zoltán, restellve a válaszadást, de gyámja szigorúan fogta.

– Nos, mi volt az, Zoltán? Nekem tudnom kell, hogy ön hol járt. Mondja el!

– Az árvizet nézni kilovagoltam a soroksári töltésen végig. Az borzasztó látvány! Az egész környék egy nagy kék tenger színe, melyen nagy fehér tömegekben úsznak az elszabadult jégtáblák, s a fehér jegek között néhol egy-egy fekete tömeg – valami távolról elhozott hulla…

Minő jéghideg borzadály futott végig egyszerre mindenki szívén! – Ott feküdni a hideg jégtáblán, némán, mereven, amint viszi alá a folyam a hullát csendesen, s ülnek körülötte a jégravatalon, meg-megrebbentve szárnyaikat – a fekete hollók…

– A sík tengervíz közől négy falu tornya látszott elő, a házak már vízzel voltak elborítva; távcsövemmel jól kivehetém, hogy a víz egész az eresz aljáig ért. Többen bizonyosan a tornyokba menekülhettek, mert a vészharangozást gyakran meg lehetett hallani, ha a szél felénk fordult. Itt-amott, a torló jégtömegek között látható volt egy-egy tutaj, mit hirtelenében kútágasokból, kapukból kötöztek össze, s rajtok egész családok, nők, gyermekek iparkodtak kimenekülni az ár közől, lapátokkal, rudakkal evezve; és azután lehetett látni, mint közelít feléjök egy-egy nagy, úszó jégmező, túlnan meg a másik; mi láttuk a magas partról, hogy fog a két tömeg összeérni, míg a szerencsétlenek nem sejtve a szörnyű halált, törekedtek éppen azon helyre evezni; hasztalanul kiáltottunk feléjök; vagy nem értették, mit mondtunk, vagy nem bírtak többé segíteni magokon; a kétfelől jövő jégtorlat mindig jobban közreszorítá őket, egyszerre összeért mindkét felől, néhány pillanatig látszott kétségbeesett küzdése az erőtlen kezeknek a rettenetes halál ellen, azután egy halálos kiáltás hangzott szét az egész vidéken, és azután ismét nem hallatszott semmi, mint az egymásba rohanó jegek harsogása, mik a tutajt és a menekvőket eltemették.

Nem táncolt e percben senki.

Mintha nehéz kövek fekünnének mindenki szívére, úgy elszorultak a keblek a fiú beszédjére, ki önmaga is reszketni látszott még azon rémlátványok jelenései alatt, amiknek szemtanúja volt.

– Egyetlen csónak bírt a töltésig vergődni. Ruhátlan, étlen, koldus módra menekültek ki házaikból. Egy anya volt négy gyermekével, közöttük a legnagyobbik ott veszett a vízben, amint atyját ki akarta menteni; a nő, az anya szeme láttára. Óh, borzasztó!

– Ezeket több emberbarát segélyével elszállítottuk szekereken a magasabban fekvő Rákosra; amint innen visszatérve a város felé siettem, négy ágyúval láttam nagy sietve végigvágtatni a töltésen egy osztály tüzért, kiket ismét roppant néptömeg kísért. E sietség oka megfoghatlan volt előttem, míg egy szemközt jövő lovas meg nem magyarázta, hogy a Csepel fokánál támadt jéggátot szándékoznak ágyúkkal szétlövetni, remélve, hogy ha egyszer a zaj rést találhat, azt majd saját súlyával tovább töri, s a város a legnagyobb veszélytől megmenekül.

– Nos, nos? És történt valami? – sürgeté Maszlaczky úr, kit ennél a jelenésnél kezdett érdekelni a történet.

– Hallották kegyetek talán az ágyúlövéseket egy óra előtt? Mindenki emlékezett reájok, csakhogy egymást nem merték rá figyelmeztetni.

– Azok a réslövések voltak. Egy fiatal tüzértiszt vezette a munkálatokat. Minden lövésnél szikrázó port látszott vetni a felmagasodott jéggát, s amint a negyedik huszonnégy fontos teke közepébe csapódott, egy nagy darab elvált belőle, s csendesen odábbúszott. Azonban az utána tóduló zaj néhány perc alatt ismét betemette a lőtt rést, s teletömte recsegő jégtáblával a szakadékokat. Sziszifuszi munka volt az. Ekkor egy éltes mérnökkari őrnagy érkezett oda lóháton, ki, amint végignézte távcsövével a környéket, megszünteté az ágyúzást. „Ezzel nem sokra fogunk menni – monda –, ez nem ér semmit!” Én odalovagoltam hozzá közel, hogy hallhassam, mit beszél. „Ott azt a jeget valami nem természetes gátnak kell fenntartani!” – monda műértő tekintettel. Többen a városbeliek közől értesíték, hogy ott egy erős jégtörőféle sarkantyú van a vízbe verve. „Úgy bizonyosan az lesz az akadály; ezt szét kell vettetni!” Figyelmesebben nézve, csakugyan láthatók voltak a jég által elborított sarkantyú itt-amott kiálló gerendái. Én bátorságot vettem magamnak e percben megszólítani az őrnagyot, „Uram, egy külvárosi csárda udvarán több nagy kútcsöveket láttam heverni, tán ha azokat lőporral megtöltenők, hosszában szét lehet szaggattatni a jégtörőt.” Az őrnagy rám nézett e szóra, azután vállamra ütött: – „Hát menjen érte!” – monda, intve egy altisztjének, ki szekerészeivel velem jött, s egy óranegyed múlva ott voltunk a csövekkel, miket tulajdonosuk ingyen engedett át. Most azokat megtölték lőporral, s közepökbe egy lyukat fúrtak, hova egy vascsövet lehessen alkalmazni. Azután hat legény csónakra szállt velök, s nagy küzdéssel keresztültörtetett mintegy százlépésnyire a zajon. Ott ki kellett szállaniok, mert a jég keményen állt, s kihúzták a csónakot a vízből. A facsöveket a vállaikon vitték egész a jégtörőig; ott csáklyákkal rést vágva a jégben, lebocsáták azokat a cölöpök közé, úgy, hogy a csövek két vége be levén dugva, csak a közlő vascső ált ki a vízből, melybe azután kanócot dugtak, égő végét jó hosszúra hagyva, hogy idejök maradjon elébb visszatérni, mint a szétpukkanás megtörténik. Azután sietve futottak, eveztek vissza a partra. Át voltak izzadva, mire odaértek. Az őrnagy figyelmezteté a körülállókat, hogy tartsák magukat távol, ő maga azonban lován maradt, távcsövével figyelmesen vizsgálva a jégtörőt. Én mellette maradtam, s láttam, hogy sokszor félretekintget reám, de nem mondta, hogy menjek onnét.

– Vakmerő kölyök! – kiálta fel Tarnaváry úr, kinek üstöke izzadni kezdett az elbeszélésnél.

– Most egy hosszú, kínos várakozás kezdődött. Feszülten, hallgatva leste mindenki az akna fellobbanását; egy szó nem hallatszott sehol. Így múlt el két, három perc, majd öt perc, majd elmúlt tíz, és a lobbanás mégsem történt meg. Talán kialudt a kanóc? De ki fog odamenni, hogy megnézze? Hátha éppen abban a percben, midőn odaér, talál szétdurranni az akna?

– No, azt én is szeretném tudni, hogy ki mer odamenni? – szólt közbe a septemvir.

– Pedig a halogatás veszéllyel járt, mert már egészen bealkonyodott, s az éj elronthatta volna az egész fáradság eredményét. A jég sokkal zajosabban és sűrűbben jött még, mint azelőtt, s a Duna oly szemlátomást áradt, hogy ahol elébb szárazon álltunk, ott már a lovaink lábait kezdte érni a víz. Ekkor maga az őrnagy ugrott le lováról, bele a csónakba, s négy legényt magához véve, parancsolá, hogy evezzenek vele a jégtorlatig. Én is leugrottam lovamról, mit ő észrevéve, hirtelen visszafordult, s kemény, parancsoló hangon kiálta: „Megtiltom mindenkinek, hogy velem jöjjön! Egyedül megyek”!

– Azt ugyan okosan cselekedte – szólt Tarnaváry úr, könnyebben lélegezve.

– Azonban mielőtt a torlaszhoz érkezett volna, a csónak a sűrűn jövő jégtáblák közé szorult, s bár mindnyájan kiugráltak belőle, mégsem sikerült azt kiszabadítaniok, az őrnagy maga kétszer esett bele veszélyesen a vízbe, s a rohanó ár végre levitte a csónakot a kiöntésre, s ott megfeneklettek vele egy jégmező közepén. Már ekkor homályos volt az idő, nemigen lehetett látni; még egy csónak volt a partnál, s öt-hat jurátusféle fiatalember állt körüle, kiknek igen jó bátor arcaik voltak; én bizony meg mertem őket szólítani: „Jó barátim, ne próbálnánk-e szerencsét?” Azok egyszerre elértettek, s mind a csónakba ugráltak velem együtt.

– De csak nem őrültetek meg? – kiálta fel elszörnyedve a septemvir.

– Kedves gyámatyám, látja, hogy itt vagyok épkézláb, semmim sem hiányzik; tíz percig egyedül Isten kezében voltam. Mi szerencsésebbek voltunk. Minket a zaj egyenesen a torlatnak szorított. Mielőtt társaimnak eszökbe jutott volna, én kiugrottam a jégre. Csak azt kiáltottam vissza nekik, hogy emeljék ki a csónakot, nehogy a jég összezúzza.

Azzal futottam az akna felé. Már nem tudom, mit kiáltottak utánam, de úgy tetszett, mintha egész parthosszant egy ordítás terjedt volna el erre. „Isten velem!” – mondám szívemben, s odaugrottam az akna elé, megragadtam a gerendát, melynek a cső volt támasztva, s odatekinték. A kanóc ki volt aludva. Egy kissé megrázkódott bennem a lélek. Most kivettem égő szivaromat, s a kanóc végét meggyújtottam, és újra helyére illesztém. Azután siettem vissza a csónakhoz.

A gyermek ez elbeszélésnél oly fehér kezdett lenni, mint a fal, mintha csak most borzadna el azon veszélytől, amelynek kitette magát.

A körülállók szívdobogását lehete hallani; Tarnaváry úr a hideg izzadságot törölgeté homlokáról.

Maszlaczky úrnak egypárszor az forgott már a nyelvén az egész hajemelő elbeszélés alatt, hogy tulajdonképpen mi jogon merészkedett Zoltán úrfi minden gyámnoki beleegyezés nélkül ily életveszélyeztető kalandba elegyedni, amely utoljára is nálánál különb emberekre volt bízva, de sohasem bírt vele szóhoz jutni, mert az asszonyságok mind körülfogták az elbeszélő gyermeket. Emánuel barátunk nagymamája odahúzta őt maga mellé, helyet készítve számára a causeuse-ön, melyet ő azonban nagy tiszteletből nem foglalt el, s a septemvirné nagy részvéttel és anyai gondossággal törölgeté csipkés batisztkendőjével Zoltán homlokát, s anyai gondossággal igazgatá helyre szétbomladozott hajfürteit. Báró Berzy pedig a kártyázóasztalra téve le írótárcáját, menten feljegyzé Zoltán mondásait, hihetőleg a club of travellers magazinja számára, könyökével az asztalra dőlve, s lábát oly messze elnyújtva, hogy a septemvir háromszor keresztülbotlott benne.

– Nos, nos – sürgeté a zseniális báró, plajbásza hegyét szájában megforgatva –, nos, ifjú barátom, mi történt azután? Zoltánt feszíté az a tudat, hogy valaki az ő szavait leírja, s e perctől iparkodott sokkal szárazabban adni elő az egész történetet, ami azonban a tárgy természeténél fogva kevéssé sikerült neki.

– Az történt, hogy miután meggyújtottam a kanócot, nem tudtunk visszajönni, mert a zaj közt megfeneklett a csónak, s minden megfeszített törekedésünk mellett is azt vettük észre, hogy inkább közeledünk az aknához, mint távozunk tőle. A kanóc pedig egyre sziporkázott.

A szörnyűködés hangjai hallatszottak a körülállók közt.

– Ah, ah! Ne mondja ön tovább! Ne mondja tovább, Zoltán, mert mindjárt rosszul leszek! – kiálta közbe a septemvirné, s addig meg nem hagyta magát engesztelni, amíg egészen oda nem vonta magához Zoltánt, saját kezeivel győződve meg róla, hogy csakugyan itt van, és nem történt neki semmi baja.

– Engemet az ilyesmi nagyon alterál – bizonyítá még azután szenvelgő fájdalomérzéssel, mit a mellette ülő asszonyságok siettek osztani és helyeselni. Tercsa és Julcsa kisasszonyok pedig ott a háta mögött állván, mindjárt megszólták édes mamájokat.

– A mama minden estélyen el szokott ájulni.

– Furcsa, hogy mikor magunk vagyunk, akkor sohasem ájul el. Báró Berzyt hátráltaták az intermezzók. Már az utolsó szót is leírta.

– Hát a parton állók mit csináltak, hé? – kérdé Zoltántól.

– Mit tett volna ön, ha ön állt volna a parton? – kérdé viszont Zoltán, elégtételt véve a báró kíváncsiságaért.

– Az egyszerű: odakiáltottam volna önnek, hogy menjen vissza, s oltsa ki ismét a kanócot.

– Azt nem tettem volna meg – szólt Zoltán büszkén –, mert itt ezrek megmentéséről volt szó, nem az enyimről. Kőcserepyné odainté legyezőjével magához Maszlaczkyt azalatt.

– Nem találja ön e mesét rendkívül unalmasnak?

– És valószínűtlennek. A fiatalember igen eleven képzelődéssel látszik bírni.

– Mentül tovább figyelek rá, annál jobban fel tudom fogni Vilmám ellenszenvét. Mennyi suffisance ilyen fiatalembernél.

– És mennyi arrogancia. Mikor én annyi idős voltam, szólni sem mertem ily nagy társaságban. A fiatalembernek szerénynek kell lenni! Hallgatni, midőn magánál idősebbeket lát; figyelni, midőn azok beszélnek, és felelni, midőn kérdezik. Ez az én elvem.

Ezalatt ki egyet, ki mást találgatott, hogy mit cselekedett volna Zoltán megmentésére, utóbb is neki kellett megfejteni a talányt.

– A veszély találékonnyá tesz: még egykori jó gyámatyámtól tanultam azt, hogy ahol legközelebb a vész, ott legközelebb az Isten. A legnagyobb szorongattatás percében egy gondolat támadt fejemben, ezt Isten súgta nekem. A derék őrnagy azon törekedett, hogy egy kötelet hajtasson hozzánk, de az mindig távol esett el tőlünk. Ekkor én odakiáltottam hozzá, hogy csavartasson egy gombolyag zsineget egy puskavesszőre, s azt lövesse felénk. Így a zsinegen át magunkhoz vonhatjuk a kötelet.

– Bravó, bravó! – kiálta fel báró Berzy, s a társaságban lehete hallani a teljes megelégültség moraját; erre a gondolatra nem jött senki, pedig nagyon egyszerű volt.

– A derék őrnagy rögtön lőfegyvert és zsineget teremtett elő, ő maga rendezé, ő maga célzott, nehogy félremenjen a puskavessző, vagy bennünket találjon. Derék ember. Úgy lőtt, mint Tell Vilmos. A vessző éppen fejünk fölött süvöltött egy ölnyire, a maga után vont zsineget közibénk vágva le. Nehány pillanat múlva meg volt erősítve csónakunk orrán a kötél, túl a parton száz meg száz ember kapaszkodott bele; öt perc múlva kinn voltunk a parton. De ideje is volt. Alig jutott időnk megköszönni mentőink segélyét, midőn egy felvillanó láng vakítá el szemeinket, mely égő gerendákat s szikrázó jégdarabokat lövellt fel az égbe, s kétfelé csapta a jeges árvizet maga körül, oly iszonytató fényt vetve szerte, mintha a jégtenger helyett egy lávatenger fogott volna bennünket körül, mely lassú morajjal azonnal megindult.

– Az különös – szólt közbe Maszlaczky úr, ki szerette az általános bámulat emelkedését kétkedő bölcsészetével alábbszállítani –, az nagyon különös, hogy mi e rettentő explózióból semmit sem hallottunk.

– Ez onnan van, minthogy a pukkanás mélyen a víz alatt történt – felelt neki Zoltán. – Egyébiránt az messze van ide, s önök tánccal voltak elfoglalva.

– Tehát ön eszerint megmenté városunkat – szólalt meg Kőcserepy úr, örök mosolyával, mézédes hangján, melyen keresztülérzett a gúny.

Zoltán szilárdul állta ki a tanácsos nyájas tekintetét. Tudta ő már azt jól, hogy ez ember neki kérlelhetlen üldözője, bár az üldözés okát még nem ismeré; tudta, hogy ez a nyájas mosoly gyűlölettel, irigységgel van megtelve, és talált választ a gúnyos dicséretre.

– A mentség onnan felülről jő, nagyságos úr. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, miszerint a városba visszatérve, a parton állóktól hallottam, hogy a jég sebes haladásban van, s az ár fél óra alatt hat hüvelyket esett.

– A gutát! – kiálta fel Maszlaczky úr, akinek oly jólesett ez a tudósítás, mintha a perköltségekben elmarasztalták volna. Kellemetlen meglepetését csak a többiek öröme nem engedte észrevenni. Rögtön sietett a kalapját, felöltönyét előkerestetni, megígérve a társaságnak, hogy azonnal autentikus tudósításokat fog személyesen hozni a Duna-vízállásról, csak addig mulassanak, amit nála nélkül is megtettek volna.

Zoltán tudósítása elűzé a kedélyek fellegeit, semmi baj sincs többé. Isten csak meg akarta ijeszteni az embereket, s látva bűnbánásukat, megengesztelődött irántuk, elfordítá felőlük ostorát. Igaz ugyan, hogy ezren meg ezren úsznak még most is a koldusbotra jutva veszélyes járműveken, ezren meg ezren várják házaik tetején ülve vagy fák gallyaira kapaszkodva, körülvéve jeges vízártól, a mentséget vagy a halált, de azért azok, akiknek semmi bajok sincs, minek sírnának?

A tánc most újul még csak fel igen jókedvvel. Zoltánnal mindenki akar táncolni. Ő az est hőse a lyánkák előtt, kik által szeretetre méltó gyermetegséggel engedi magát elragadtatni, kézről kézre adatni, hízelgéssel, gyöngédséggel elhalmoztatni, oly tűzzel, oly ifjú bájjal senki sem tudja táncolni a lengyelt, mint ő. Még a kártyateremből is előjönnek őt nézni ilyenkor.

– Ez a fiú valaha kicsapongó világfia lesz! – mondaná Eveline Maszlaczky úrnak, ha az jelen volna, ki azonban e percben bosszúsan nyargal alá s fel a Duna-parton, a hideg szélben, s a partokat ellepő embertömegen keresztülfurakodva, kérdezősködik nagy aggodalommal:

– Mit csinál a víz?

– Hála istennek, apad – felelnek neki.

Már nyolc, már kilenc hüvelyket mondanak neki. Mentül odább tudakozódik, annál többet hall, s mindenki hozzáteszi:

– Hála az istennek!

Az utolsó éppen tizenegy hüvelyknyi esésről tudósítja – hála az istennek.

„Hála istennek! Könnyű nekik azt mondani; a pimaszok, a gyávák! Hogy örülnek a más becsületes ember kárán.” Ők nem tudják, hogy Maszlaczky úr háromszáz forintig úszik ebben a mulatságban.

Egészen elbúsulva kellett visszatérnie a septemvir úr lakába, még a kapuban is hallotta, hogy kiáltotta egy az Új téren végigfutó ember a szemközt jövőknek:

– Egy láb és egy hüvelyk az esés!

Ez volt esteli tíz és tizenegy óra között.

Maszlaczky úr, mint egy bús bagoly, jelent meg a vidám társaságban, a heverőben levők siettek nála kérdezősködni.

– Háromszáz hüvelyk az esés – felelt a tisztelt úr. Akkor is háromszáz forint volt az eszében.

– Mi a patvar? Háromszáz hüvelyk? – kiálta Tarnaváry, s kérlelhetlen kacagásával oly zavarba hozta a fiskálist, hogy az alig bírta magát helyreigazítani, miszerint nem háromszázat akar mondani, hanem csak tizenkettőt.

Ah, tehát mégis igazat mondott Zoltán, tehát csakugyan megfordult a veszély. Ennek az örömére valódi keresztényi kötelesség örvendeni. Az inasok széttárják az ebédlő ajtajait, a férfiak karjaikat nyújtják a delnőknek, s átvonul e vidám társaság a gazdag lakomához. Az ízes ételek, a lelkesítő bor poharai mellett elmúlik utolsó ösztöne is a vak félelemnek. Idebenn lenni jó.

Nem az ős, patriarkális magyar lakomák egyike ez, hol minden ember tisztességesen asztalhoz ül, kinek-kinek el levén rendelve a maga helye, s elkezdik a levesen, és végigfolytatják az egész fogáson, háziúr és asszony agyonfáradnak a kínálkozásban.

A haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és szájnak tetszik, mellettök kanalak, villák, kések és tányérok mind egy halomban; ki-ki vesz magának, amire szüksége van, ott kezdi, ahol akarja, eszik, iszik kínálás nélkül, s letelepszik, ahol helyet talál, a legszemesebbé a legízletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi kínálkozásaival a vendégséget, az emberek úgy esnek át rajta, mintha rabolták volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtok üt, és elhordja orruk elől.

Némely finomabb arszlánnak sikerül többek társaságában kanalat, villát rekvirálni, s egy-egy elhagyott szoba látogatlanabb szögletében magát külön etablírozni, hol fesztelenebbül végezheti étkezését, szabadon beszélgethet egymással, s nem kénytelen más szavára figyelni, itt-ott szelídebb suttogás, nevetés vegyül a titkos tányércsörgés közé, pár fiatal lyánka vonult egy szögletbe, s egy tányérról esznek holmit valami fiatal gavallérral, s beszélnek isten tudja, miről.

Báró Berzy az erkélyt foglalta el Ilvay Matilddal, másnak nem jött volna eszébe e gondolat, mert ott most még hideg van; de Matild át van melegülve, s jólesik hevült arcának a hideg éji szellő; a zseniális báró fagylaltot hozott oda számára. A kisasszony orvosai régen megtiltották neki a fagylaltot, s óvták a szellőtől, minélfogva ő mind a kettőt meglopta, ahol lehetett, s báró Berzy sokkal zseniálisabb ember, mint hogy valakit ily apró öngyilkolásokban megakadályozzon.

Míg azonban ők a társaság zajától különválva fecsegtek az erkélyen, alant az Új téren sajátságos zajgás kezdte magokra vonni figyelmét. Egész csoport emberek álltak meg itt-amott, és valamit figyelmesen látszottak nézni.

Matild szerette volna megtudni, hogy mit néznek ott. Tivadar lekiáltott egy azon menőre, hogy mi az?

– Szökőkút! – volt alulról a rejtélyes felelet. A válaszadó sietve haladt odább.

– Mi az? Szökőkút? – szólt Tivadar. – Őrült ez az ember, vagy ittas?

Azzal odakiáltott egy inast, s felkérte, hogy menjen le a térre, s tudja meg, mit néznek ott.

Az inas visszajött néhány perc múlva, s azt hozá válaszul, miszerint az Új téren számtalan kis, apró szökőkutak vannak; az embernek csak a pálcáját kell leszúrni a földbe, s egyszerre mintegy fél láb magasnyira szökik fel utána a víz.

– Ah, az érdekes lehet – szólt a báró –, ilyesminek még hírét sem hallottam. Szökőkút a leszúrt pálca után; Mózses története a bibliából. Engedelméből, nagysád, efelől szemeimmel kell meggyőződnöm. Ez grandieuse lehet.

Matild maga biztatá, hogy csak menjen, s ő maga a nyitott erkélyablakon kihajolva nézett utána, fedetlen kebellel, a csípős hideg éjszakában.

A báró eltávozásáról ott benn nem tudtak még semmit. Neki különben is szokása volt elmenni, anélkül, hogy a társaságot zavarná, a kis szökőkutakról ott a ház előtt senki sem tudott a konyhákon túl semmit.

Pedig az borzasztó jelenség volt akkor!

A Visegrád alatt áttörő zaj érkezett meg ez órában, s néhány perc alatt két lábnyival magasabbra növelte az áradatot, hogy az irtóztató nyomás miatt keresztülhatott a víz a föld alatt, s a közvetlen téren önmagától kezdett felbugyogni.

Ekkor volt tizenegy óra éjfél előtt.

Ott benn durrogtak a pezsgőspalackok.

Néhány éltesebb férfi, köztök a septemvir és a tanácsos, félrevette magát egy csendes benyílóba, ahonnan nem hallatszik elő a lárma, s ott egész fesztelenül engedé át magát szilaj vigalmainak.

– Igyatok, urak, be van zárva az ajtó! – kiálta a háziúr, kinek arcán fényesen ragyogott már a bor szülte izzadság. – Nem megy ma innen el senki!

Akik megpróbálták nyitogatni a szomszéd termekbe vezető ajtókat, tapasztalták, hogy azok csakugyan be vannak zárva. A kulcsokat a háziúr eldugta.

A tanácsos úr komolyan szabódott, hogy őneki haza kell menni. Maszlaczky úr is támogatá ebbeli nézetét, okul adván, hogy a kisasszony beteg.

– Félsz, hogy leiszlak! – ordíta Tarnaváry, megragadva a távozni akaró kezét. – Félsz, hogy az asztal alá iszlak? Ha nem félsz, maradj itt! Ha nem félsz, hogy leiszlak, maradj itt, és igyál te le engem!

A tanácsos leveti e szóra felöltönyét, melyet már magára vett, s odavágva magát az asztalhoz, monda:

– Jól van, tehát leiszlak én téged.

– Elvárlak, elvárlak! – kiáltozott Tarnaváry, erős öklével ütögetve az asztalt, miközben szemei égő parázsként villogtak. Maszlaczky úr szepegve vonta magát magas pártfogója és barátja karszéke mögé.

– Nem ér semmit a bor – mondta Kőcserepy –, ezzel soká tart a vita. Adass rosztopcsint. Ezzel hamarább elkészülünk.

A szolgák előhozták az erős lengyel pálinkát. Kőcserepy színültig tölté vele poharát.

– A te egészségedért, barátom!

Összekoccintottak. A tanácsos egy hajtással beönté az égető nedvet, s arca nem változott el utána; éppen úgy mosolygott, mint azelőtt, két könyökét az asztalra téve. Tarnaváry szemei könnyezni kezdtek utána, hangja észrevehetőleg rekedt volt, bár váltig köszörülte.

Újra poharat töltöttek.

– Legújabb pered jóvoltára! Hahaha! – koccinta felköszöntve a septemvir. – De annak elibe állunk!

A két pohár nedve egyszerre tűnt el.

Hirtelen újra töltött a tanácsos. Mondhatatlan gúny ült édeskedő arcán.

– A te kedves gyámfiad egészségére!

Maszlaczky úr elnevette magát.

A septemvir kordialiter felkapta poharát, de feleútjában megállt vele. Szemei a legnagyobb ijedelem kifejezését veszik fel. Arcán nagy verítékcseppek kezdtek gyöngyözni.

Mintha valamit hallott volna; valami távoli zúgást, valami névtelen morajt, suhogást, hasonlatost ahhoz, minőt álmában hall valaki, ha fülébe sugdosnak. És senki sem vette azt más észre.

– Nos, barátom. Sokallod a poharat? Tedd le, ha félsz tőle – gúnyolódék a tanácsos. – A te kedves…

Mi volt ez!!

Jóságos irgalom istene, ne hagyj el!

Az álló föld megrendült alattuk, a falak megrázták tömör vállaikat, az ajtók, az ablakok dörögtek, mintha láthatatlan kezek ráznák azokat kívül, s felriadt szellemek akarnának szabadulni kívülről-belülről, kétségbeejtő morajjal.

Hah, mint elsápadt egyszerre minden arc, hogy hallgatott el minden hang a földrengés rettentő jelenetére! Hova lett a kérkedés, hova lett a kihívó dac, az Istenről elfeledkező elbízottság?

Künn a várfokon három mennydörgő lövés zavarta fel az éjt. A Duna átszakasztá gátjait, s megrengetve a félelmes földet, ömlött ki medréből a város két oldalán.

Vész, vész, vész!

Fuss, – menekülj, – imádkozzál, – térj Istenhez! Itt az ítélet, itt a halál! Ki tart meg, ha elhagyott az Isten – és a föld?

Az egész környék lázas reszketését érzé a földnek e pillanatban.

Hogyne reszketett volna! Hogyne érezte volna mély fundamentomaig a gyötrő láz borzadályát, amidőn országa büszkeségét, egy század fáradalmainak emlékét, mint romot érzé leroskadni vállaira? Óh, a föld jobb anyánk nekünk, mint amilyen fiai mi vagyunk neki. Ez régi dolog, és mégsem akarja senki elhinni.

Egy pillanatig halálmereven álltak a vigalom szobájában levő férfiak, ki-ki azon helyzetben, melyben a rémület perce érte. A félig felemelt poharak a kezekben, az ajkakon a félbeszakadt szó, az arcokon a halálsápadt mosoly, melyből a rém kilopta a vért, s csak a torz kifejezést fagyasztá a vonásokon.

A másik pillanatban mindenki rohant az ajtók felé. Azokat nem lehetett kinyitni. A házigazda maga zárta be azokat, s a kulcsokat elrejté.

– Hol a kulcsok, uram? – kiálta Kőcserepy hörgő hangon, míg az ajtó kilincsét el nem bocsátá kezéből.

Akihez a kérdés intézve volt, a septemvir, most is ott ült az asztal előtt, a félig felemelt pohár kezében, az ajk kacagásra nyitva, mintha neki tetszenék ez a mulatság, mintha nevetné a többieket, mintha mondani akarná: „No uraim, erre a nagy ijedségre egyet”!

De a szemek pillantása merev volt, és sötét ónkarika gyűrűzött körülök, mely meghazudtolá a nem való mosolyt.

– Ide a kulcsokkal, uram! – kiálta ekkor egy jelenlevő inas, eldobva a kezében tartott palackot. Nem volt méltóságos, nagyságos úr e helyen többé, a legmagasabb úr éppoly veszendő alak volt, mint a nyomorult cseléd.

De amint megragadá a szolga urának karját, azon percben kihullott annak kezéből a pohár, s az úr lehullott a földre eszméletlenül. Óh, átok! Nem mondhatja meg, hová rejté el a kulcsokat.

Künn a termekben az ijedség rémsikoltásai, lenn az utcákon futó tömegek rémületes ordítása! A harangok vészt konganak, s a várfokról egyre dörögnek az ágyúk, hogy reszket bele minden ablak! És innen nem lehet kimenni!

Hasztalan dörömböltek a zárt ajtókon, ki fogja azt meghallani? Mindenkit saját rémülete űz, senki sem törődik a másikéval. A tánctermekben is szétriadtak a párak, ki-ki ott hagyta táncosnéját, ahol a rémületben felejté; cselédek, urak, mind lefutottak az udvarra, a fényes delnők könnyű selyemöltözeteikben, fedetlen kebellel álltak a hideg éj alatt, könyörögve saját cselédüknek, hogy tegyenek értök valamit, magok sem tudták, mit. A lépcsők közepén egy ájult nő hevert. Eveline volt az. Midőn a földrengésre, a lövések hangjára ő is futott le a többiekkel együtt a lépcsőn, egy alant álló azt kiáltá, hogy a Duna a váci temető mellett szakasztá el gátját, s már a Váci utat is ellepte. És a tanácsosék háza ahelyen állott. A tanácsosnő egyet sikoltott: „Vilma!”, s azzal összerogyott a lépcsőn, féltestével aláfordulva. Az utána jövők kikerülték vagy átléptek rajta; kinek jutott volna most eszébe más bajával terhelni magát.

Azok ott fenn a kétségbeesés dühével rugdalták az ajtókat, miknek szerencsétlenségükre igen szilárd alkotásuk volt, amidőn egyszerre az étteremhez vezető ajtó felől lépteket hallottak közeledni, s nemsokára a zár mellé feszített tör-eszköz recsegése hallatszék, az ajtó mindig jobban feszült, s egyszerre rögtön felpattant, kirúgva a meghajlott zár nyelvétől, s a rémült társaság előtt állt Zoltán.

Egyedül őneki volt szíve meghallani a bezárkózottak segélykiáltásait. – Füleivel hallotta azt más is, de szívét bezárta előttük.

A tanácsnok szemközt állt vele. Nem rettent-e meg ez attól? Tán jó volna azt kikerülni? Tán engedni kellene másoknak, hogy köszönetet mondjanak neki bátor szívéért? De az ifjú éppen őt kereste. Megragadta kezét.

– Jöjjön, uram, gyorsan! Hintaja be van fogva. Neje elalélt, de már a hintóban ül magához térve. Siessen haza, mert a veszély hamarább odaérhet.

Azzal futott vele együtt le a lépcsőkön. Már ekkor mindenki az udvaron állt.

Nagy veszély pillanatában rendesen ahhoz csatlakozik a félők tömege, akiben legtöbb lelkierőt lát, legyen az nő vagy alacsony sorsú férfi avagy gyermek.

– E helyen nem jöhet a víz, még ha harminc láb magasra hágna is – monda Zoltán siettében az udvaron jajveszékelőknek, kik közől legtöbb azt sem tudta, mihez kezdjen.

Hazamenni? Hátha az ár útban kapja, s aztán vissza nem menekülhetnek. Itt maradni is veszélyes, mert az áradás, meglehet, hogy nem fog rögtön elvonulni, ahogy szokta máskor, hogy amilyen gyorsan kiöntött, oly hirtelen ismét visszavonult. De hátha most órákig fog tartani? Hátha napokig!?

A tanácsosék hintaja a kapu előtt állt már. A többiek mind néhány órával későbbre rendelék fogataikat, s gyalog, báli öltözetben hogy induljanak neki a fekete éjszakának, melyet e percben egyetlen lámpa sem világított meg; azokat is elmulaszták meggyújtani a fenyegető veszélyben, s az egész város mély sötétségbe volt burkolva, s e sötétségből százszorosan borzasztóan hangzott elő a rémület kiáltása, a vészharang, a vészlövés összevissza bonyolult csoportok nyargaltak a sötét utcákon, nem tudva, honnan jön a veszély, köztük egy-egy sikoltozó némber, aki gyermekeit nem találta a borzalom órájában.

– Gyermekem, gyermekem! – lihegé a gazdag úr is, kinek leánya betegen feküvék otthon a távoli házban, míg ő nejével mulatni jött idegen lakba. Egész teste reszketett, midőn hintajába ült, hol már akkor neje feküdt, kínos görcsök között.

– Hajts! Hajts sebesen! – kiálta a kocsisnak. – Óh, leányom! Haza, haza!

A gazdagnak is fáj ott azon a helyen! Mindent meg lehet tagadni, csak az apát nem.

Zoltán alig segíté hintajába a tanácsost, azonnal visszafutott a lóakolba, s lovát eloldva, felkapott rá nyereg nélkül, s a tovagördülő hintó után nyargalt, az ottmaradókat biztatva, hogy nemsokára vissza fog térni biztos válasszal.

Néhány perc alatt utolérte a hintót; bekiáltott a tanácsoshoz, hogy csak maradjanak nyomában, ő majd elő fog nyargalni, megtudandó, ha nem lehetlen-e már a hazajuthatás.

Azzal előrevágtatott. Nyomában mindenütt a sebesen rohanó hintó.

Amint a Váci út elejére értek, oly sűrű volt a szemközt tóduló néptömeg, hogy alig lehetett keresztülhaladni rajta.

Mindenki onnan jött, arrafelé senki sem látszott menni.

A háziállatok, tehenek, lovak bőgve futottak az emberek között – mind onnan, arrafelé egy sem.

A menekvők bámulva pillantának fel a szemközt jövő hintóra és lovagra; egy-kettő, akinek nem volt oly nagy oka sietni, rájuk kiáltott, hogy forduljanak vissza, ne menjenek tovább! – Azok haladtak előre.

A leopoldvárosi templomon innen már gyérülni kezde a futó néptömeg, itt-ott bukdácsolt csak nagy ereje szakadva egy-egy targoncás, hevenyében összehányt matyókkal, vagy egy elkésett asszony, ki síró gyermekeit vitte ölében.

Óh, milyen boldog az az asszony! – sóhajta fel a tanácsos magában, ki szüntelen nézett ki a hintóból Zoltán után, néha-néha megpillantva őt a sötétben.

Az emberek mindig kevesebben voltak az utcán. Itt-ott a házak ajtai, ablakai nyitva látszottak. A kivilágított szobákon végig lehete látni, senki sem volt bennök, mind elfutottak onnan.

A távolban látszott már Kőcserepy magas háza. Az első emeleten két ablakban halvány világ drengett, a többi sötét volt.

Az ott Vilma hálószobája; a többiekből bizonyosan elfutott mindenki.

Ekkor egyszerre úgy tetszék, mintha az utca színén a túlsó oldalról valami sötét csillám kezdene támadni…

… Ez az árvíz!

Valami borzadálygerjesztő e látvány, midőn a széles utca fenekén lassankint meg kezdének látszani a házak sötét alakjai és az ablakok csilláma, amint a növekedő vízár fekete tükrét mindig előbbre tolja.

Egy alacsony lebujban még most is danolnak és kurjongatnak. Hogy fognak azok egy perc múlva majd jajveszékelni!

A hintó és a lovas már eltűntek a sötét éjben, csak a távoli gördülést hallani még. Lassankint az is elhangzik. Célhoz ért-e, vagy megállt útközben?

– Vízben vagyunk, nagyságos úr! – kiálta a kocsis a kihajló tanácsosnak.

– Csak hajts gyorsan!

A paripák toborzékolva vágtattak neki a nevekedő árnak, bőszülten ágaskodva vak félelmökben, s a kocsisnak minden erejére volt szüksége, hogy a hintót félre ne ragadják.

És az ár egyre magasabb lett; ahogy előbbre haladtak, a lovak nehezen bírtak már menni, hasig gázolva a vizet, s egy zökkenőnél becsapott a víz a hintóba.

Eveline lábait a vékony atlaszcipőkön át ellepte a jeges hullám, s ez egyszerre magához téríté.

– Hol vagyunk!? – sikolta fel, a hintó ablakát felrántva.

A tanácsos átkarolta nejét, nehogy kirohanjon féldelíriumában a hullámok közé, mik egyes roppant jégdarabokat kezdtek már a hintó kerekeihez súrolni.

– Hajts! Hajts! – ordíta a kocsisnak kétségbeesetten.

Az még egyszer lovai közé csapkodott, de a paripák nem mozdultak tovább. Egyiknek szügyéhez csapódott egy roppant jéghasáb, mitől megrettenve, félrefordítá a rudat, úgyhogy a hintó egyet kanyarodva, keresztbe állt az utcán. Eveline egyszerre végiglátott a sík úton.

– Jézusom! – kiálta fel elborzadva, s minden ízeiben remegve bújt férje keblére, aki éppen úgy reszketett, mint ő.

Hallatszanak-e emberhangok?

Óh, igen, az ablakokból, a háztetőkről, szerencsétlen, gyámoltalan emberek, kik ott szorultak lakásaikban, jajgatva kiáltanak segély után. A föld alatti csárdából egy részeg ember jött elő, káromolva istent és elemeket. Vad szitkozódásai borzasztó visszhangot költenek az éjben. Egyszer egy nagyot ordít, azután nem káromkodik többet. Hihetőleg elbukott, s ott fulladt a vízben. Miért nem halad már ez a hintó?

– Többet érne, nagyságos uram, most egy rozzant csónak. Eveline a halál kétségbeesésével kulcsolta karjait a tanácsos nyaka körül, egyre Vilma nevét zokogva. És ők nem juthattak többé oda.

E pillanatban ismerős hang szólalt meg a hintó mellett. Zoltán érkezett vissza lóháton, de egészen átázva.

– Vissza kell fordulni, nagyságos uram! Egész a ház közeléig lovagoltam, paripám több helyen úszott. Lehetetlen kocsival a házba jutni többé, a víz egész a kapu homlokát tartó szobrokig ér már.

Kőcserepy minden izma vonaglott e hírre.

Alig mondá el Zoltán szavait, midőn a kocsis, nem várva újabb parancsot, visszafordítá lovait.

– Leányom, Vilmám! – kiálta fájdalmas sikoltással a tanácsosné, erőszakosan ragadva meg a hintó ablakát; tán képes lett volna azon kirohanni, és elveszni gyermeke miatt.

Zoltán odahajolt, s megnyugtató hangon mondá:

– Legyen nyugodt, nagysád! Térjenek vissza a septemvir úr lakába! Én kinyargalok a Duna-partra, s az első csónakost, akivel találkozom, ide fogom hozni, és néhány óra múlva karjai közé viszem Vilma kisasszonyt.

Eveline magánkívül ragadá meg az ifjú kezét, s – maga sem tudta, hogyan történt – csak azt vevé észre, hogy megcsókolta e kezet. A kocsis türelmetlenül csapkodott a lovak közé, s néhány pillanat múlva újra visszafelé vágtatott a hintó, míg Zoltán egyikén azon mellékutcáknak, mik a Dunához vezetnek, amennyire lehetett a vízben sebesen haladni, elsietett.

A tanácsos hintaja az Új tér felé tartva, ott szerencsésen szárazra ért, már akkor az egész tér el volt lepve menekvőktől, kik minden oldalról odatódultak, s a tömegeken keresztül csak lépést haladva lehetett a septemvir lakáig jutni.

Ott is nagy volt a zavar. A háziúron eret kellett vágatni, s e percben a láz töré. A vendégek közől senki sem mehetett haza, a hintók kimaradtak, miután egyik városrészből a másikba lehetetlen volt járni. Mindenki jajveszékelt, mindenki el volt csüggedve. Ki tudta volna egymást vigasztalni, midőn mindenkinek saját félelme volt?

Az egész város felett egy rémkiáltás hangzott ezer meg ezer ajakról.

E veszélyes órában Maszlaczky úr különös bátorságot tanúsított a csüggedtek közepett. Biztatott mindenkit, hogy fel sem kell venni az egész veszedelmet, majd elmúlik az; máskor is volt már ilyesmi Pesten, akkor sem lett semmi különös baj. Aztán, ha tovább talál tartani, majd megjelennek a mentőcsónakok, ki-ki megszabadulhat, átmehet Budára vagy ki Cinkotára; egy becsületes emberbarátnak, Trommel uramnak itt több rendbeli járműve van, az bizonyosan sietni fog polgártársait kiszabadítani e kellemetlen helyzetből.

Amint a tanácsosék visszaérkeztek, ő volt a legelső, aki a hintó ajtaját kinyitá, aki Eveline-t kiemelni segíté.

– A leányom! Egyetlen jó leányom – suttogá fülébe a roskatag nő, mire Maszlaczky úr egy hős állását véve fel, nemes elhatározással monda:

– Nagysám! Legyen nyugodt! Ha veszély fenyegeti Vilma kisasszonyt, az én keblem legyen a legelső, mely azt felfogja róla. És ha lávatenger volna az, mi ez utcákat elönti, e két kar megszabadítandja őt. Barátom, számítson reám!

Azzal megcsókolá Eveline kezét, Kőcserepyt megölelé, s belebújva télikabátjába, sietett Trommel uramhoz.

Trommel háza nem messze esett ugyan az Új térhez, s odáig kevés vizet kellett Maszlaczkynak gázolni, de maga a ház, melyben az érdemes úr lakott, még a többinél is alább feküdvén, ide már csak keresztbe tett deszkákon lehetett eljutni.

E deszkák egyikének végén álla a derék úr. Háta mögött az udvarban négy-öt csónak volt látható egészen lengő állapotban (flott).

– Jó reggelt! – kiálta Maszlaczky úr, egy sovány lámpa világánál felismerve ügyrészesét, s szívesen vette, hogy az felsegíté őt a deszkára.

Szép glaszétopánjai egészen tele voltak vízzel.

– Hát rendben vagyunk-e?

– Amint látni méltóztatik – szólt Trommel. – Tessék besétálni hozzánk!

– Nem lehet, sietek. Elő hamar egy dereglyével!

Trommel uram nehány szót súgott egy révész fülébe, s azzal elkezdtek egy csónakot evezőkkel s kormánnyal ellátni.

De mindez oly lassúsággal, oly kimért tempóval történt, hogy a fiskális úr százszor elveszté türelmét ezalatt.

Maszlaczky úr aggodalommal hallgatá az utcákon aláhömpölygő jégdarabok moraját, s bizalmasan sürgeté az érdemes Trommel urat.

– Ugyan, kedves Trommel úr, legyen szíves parancsolni embereinek, hogy siessenek.

Ő maga nem mert nekik parancsolni, mert csak alig állt azon az egy szál deszkán.

Erre Trommel úr maga is hozzáfogott a készüléshez; de csak azt szerezte ezáltal, hogy még lassabban haladt a munka; ahol valami meg volt kötve, azt ő ismét eloldozta, s lehetőleg gátoltatta a kimozdulhatást.

Amely arányban pedig Maszlaczky úr átázott lábai fázni kezdtek, azon mértékben fogyott türelme; aggodalmai növekedését pedig mértanilag kiszámíthatá a falon, melyen percről percre magasabb vízállást mutatott a növekedő ár. Már az ablakon folyt be, s a fiskális úr kénytelen volt a deszka túlsó végeig hátrálni előle. „De miért nem sietnek jobban?”

– Kedves barátim, ne szuszogjanak oly soká! – szólt végre kifakadva.

Trommel úr erre visszafordítá fejét, s egy tökéletes révész gorombaságával válaszolt:

– Hát ha jobban tudja az úr, csinálja maga!

Maszlaczky úr nem tudta egyelőre, hogy mi történik vele.

– Kedves Trommel. Azt tartom, hogy jó volna sietnünk.

– Csókolom kezeit. Ha mi olyan bolondok vagyunk, hogy siessünk, akkor senki sem fizeti meg a fáradságot, hadd reszkessenek előbb egy kicsinyt az emberek, annál jobban előadják majd a pénzt.

A vállalat érdekében helyesen beszélt a derék férfiú, de Maszlaczky úr ezúttal nem azon szempontból vevé fel az ügyet. Neki Vilmát kellett megmenteni, ezáltal elszakíthatlan kapoccsal kötni magához a Kőcserepy családot, hálára, tán melegebb érzelmekre is kötelezni le a fiatal lyánkát, mint szabadító nemtő jelenni meg előtte, midőn legsürgetőbb a veszély. Egy ily jelenet mégis többet ért Maszlaczky úr számításiban egypár száz forintnál.

– Igenis, kedves Trommel uram, önnek igaza van általánosságban – de in specie, részletesen tessék kivételt tenni. Én a magam részére óhajtok egy csónakot, saját rendelkezésemre.

– Ohó! Arról szó sem volt köztünk. Az nincs a szerződésben, hogy az úr még extra is használja a csónakokat. Az volna csak furcsa!

– De, kedves barátom, én nem üzérkedni akarok azzal, hanem saját használatomra kívánom azt.

– Lirum-lárum. Ahol az úr lakik, oda nem megy a víz. Én nem hagyom magamat megcsalni, tudja az úr; ha nem tetszik az úrnak a szerződés, én visszaadom a pénzét, adja vissza az írásomat.

Maszlaczky úr most látta át, hogy micsoda kelepcébe került. Trommel úr ki akarja őt játszani a jövedelmes vállalatból. Ugyan jól kiválasztotta emberét. Kellett neki oly hidegvérű alak, aki százas uzsorát vegyen a szerencsétlenség helyzetéből, s ez egyenesen őrajta kezdi el szerepét; hagyja őt rimánkodni, könyörögni egy szál veszendő deszka szélén, s nem hajt reá addig, míg osztályrészéről teljesen le nem mond.

Egyszer életében vállalt magára Maszlaczky úr emberbaráti szerepet, annak is így megadta az árát. Látta, hogy itt nincs sok válogatás.

– A szerződést is visszaadom önnek, kedves – azazhogy: Trommel úr, és a pénzemet is otthagyom. Tegye el! Hanem adjon egy csónakot rögtön.

– Akár dereglyét, ha így beszél. Már ha énvelem szépen beszélnek, akkor én mindent adok. Látja a tekintetes úr, hogy a magam házát is veszendőben hagyom, csak hogy másokon segíthessek.

Ezzel rögtön készen állt Maszlaczky úr előtt a dereglye, benne négy izmos révészlegény csáklyákkal, evezőkkel; a fiskális úr széttépte a szerződést, s többet nem is vesztegetve a szót a hajósmesterrel, beleugrott a dereglyébe, s parancsolá, hogy hajtsák azt a Váci út felé.

Eleinte szűk, sötét sikátorokon vitt a rémséges út, miknek alacsony házaiba az ablakokon folyt már be a víz. A rozzant háztetőkről szerencsétlen menekvők kiáltoztak segélyért, s rimánkodva nyújtogatták összekulcsolt kezeiket az elsiető üres dereglye felé, mintha isten volna, aki ott alant jár. Hasztalan. A dereglyét hidegvérrel hajták tovább a révészek, pálinkabűzű elméncségekkel vigasztalva a kétségbeesőket.

A leopoldvárosi templom előtt a lépcsőzet alsó fokán egy vén koldusasszony feküdt, kinek már nem volt ereje az oszlopzat talajára felkapaszkodni. Egyik révészt meghatották a vén koldusnő nyögései, s hajlandó lett volna őt fölvenni a dereglyébe.

– Nem érünk rá! – kiálta közbe Maszlaczky úr. – Majd visszajövet.

„Legalább csak az oszlopzatra segítsék tehát fel” – rimánkodik a nő.

„Nem lehet azért most megállni! Csak tovább! Ki veszi számba Pest város koldusait?”

Hanem amint a templomon túl kanyarodtak, ott egy magas ház erkélyéről erős, parancsoló hang kiáltott le hozzájok.

– Révészek! Száz pengőt kap, aki engem innen Budára átszállít!

– Nem érnek rá! – sietett Maszlaczky úr felelni. Hanem a révészek megálltak e szóra.

– Csitt csak! – szólt a kormányos. – Hány száz forintot mondott az úr?

– Kettőt! – kiálta onnan felülről.

– Én négyet értettem.

– Adok hármat.

– Ne alkudjatok, semmirekellők! – ordítá Maszlaczky, egészen felbőszülve azon szemtelenségen, hogy rajta kívül még mástól is fogadnak el rendelkezést. – A dereglye az enyim, kizárólag az enyim! Én fizettem meg az árát.

– No, látja az úr – szólt a kormányos az erkélyen alkudozóhoz –, ez az úr nem engedi, hogy felvegyük. Hiába, ő parancsol.

– Megadom a négyszázat!

– Már az más; tessék leszállani! Ide a vállamra lépjen!

– Én parancsolok, gazemberek! – rikácsola éles hangon Maszlaczky. – Én parancsolok!

– Ebnek parancsol az úr! – riad rá a kormányos. – Szolgái vagyunk mi az úrnak? Azt tesszük, amit akarunk.

– Én megfizettem a dereglye árát.

– Azt végezze el az úr Trommellel, nekünk semmit sem adott. Legények! Ki a Dunára! Ha nem tetszik a mulatság, tessék kiszállni! Maszlaczky úr ekkor könyörgésre fordította a dolgot. Ékesen előadta, miszerint neki okvetlenül meg kell szabadítani a Kőcserepy-házból a tanácsos leányát, ki ott betegen fekszik, az istenre kéri, menjenek oda vele; hanem a révészek megvigasztalták szépen, hogy ne búsuljon semmit, a Kőcserepy-ház igen szilárdul van építve, nem dőlhet össze egyhamar, ott voltak az építésénél. Erősen áll az. Sőt a kormányos egész megnyugtatólag mondhatá becsületszavára, hogy ő bizonyosan tudja, miszerint a tanácsos úr egész családjával együtt kiment még tegnapelőtt falura, nem is jön be a héten.

Maszlaczky úr sírt, ordított dühében, szidta, fenyegette a fickókat. Nem használt semmit. Választania kellett, hogy kiszálljon-e a vízbe, vagy akarata ellen megtegye a halálveszélyes utat Pestről Budáig.

Ezen félelmetes éjszakákon a királyi tábla ülnökei közől többen, a történhető veszély ellen óvakodva, a kúria épületébe rendelék jurátusaikat, hogy ott kétóránként fölváltva a levéltárhoz vezető teremekben őrködjenek.

Az éjfél előtti órában éppen Kovácson volt az őrállás sora. Már egy óranegyed óta hallá a lövéseket és vészharangszót s az utcákon futók kiáltozásait, s érzé a pillanatig tartó földrázkódást, mely miatt a nagy levéltárszekrények mind úgy dübörögtek, mintha a beléjök zárt százados pörök megelevenültek volna, s végítéletet sürgetnének; valahányan kihaltak belőlük, actorok és incattusok, mind lábaikkal rugdalnák e szomorú kripták ajtait, a minden alvó lelkek elszabadulásának éjszakáján. Magok a falakon függő ős nagyúri képek is, arannyal és hermelinnel és büszke arcokkal, úgy látszottak remegni faragott rámáikban, s mindenünnen az ifjú őrre néztek, az egyetlen síron inneni élőre közöttök, mintha kérdenék tőle: „Hát te nem remegsz-e”?

A fiatal jurátus arca sápadtabb volt az övéknél. A rémület és veszély hangjai törtek mindenünnen felé. Hallá, mint futnak ki a nagy épületből mind az emberek, aki benne laknak, hogy sietnek végig lihegve a hosszú folyosón, és neki egyedül kell ott maradni, neki nem szabad elhagyni helyét. Ott járkált alá s fel a szikrázva lobogó gyertya világánál, kivont karddal.

Óh, az a kivont kard olyan sokat tud beszélni, ha van, aki olvasni tud róla! Az elmondja, hogy van az embernek egy kedves jó barátja, aki kettővel fölér veszély idején. Akinek kardja van, az soha sincs egyedül; a kard elmondja, hogy a magyar született katona, s a katonának meg kell állani rendelt helyén, ha a világ összeomlik is kerüle.

A vészharangszó miatt nem lehetett hallani az óraütéseket. Ki tudja, mennyire haladt már az éjszaka? Tréfás órákban szokás volt az ifjak közt beszélni egy néhai vén tabuláris ügyészről, ki egész nap ott szokott ülni a levéltárban, pörtárban, s írt, írt szakadatlanul végevárhatlan replikákat, exceptívákat, információkat, eldönthetetlen hosszú perekben, s minthogy rövid volt neki a nappal, éjszaka is ott írt sokszor, mégsem bírt semmit elvégezni; s minthogy rövid volt neki az élet, most a halál után is följár, s előszedi éjfél után a penészes pereket, s ír nagy sebesen, írja azokat a hosszú, véghetetlen, tekervényes feleseléseket, és mégsem tud végére jutni… „Ha most az csak idejönne! – gondolá magában a fiatal jurátus… – De jót húznék a hátára!” – veté utána magában, egyet suhintva kardja lapjával, s alig gondolta el, midőn nesztelenül megnyílik a főajtó, s belézeng rajta egy tetőtül talpig fehér alak, füle mögé dugott írótollal, nagy remegve s kezeit fázékonyan hóna alá dugdosva, éppen mint valami kísértet, aki jön replikákat írni éjfélnek idején.

– Ki vagy? Megállj! – ordíta rá a jurátus, kardját felé tartva hegyével.

– Ugyan, ne ijeszgessen a tens úr, mikor különben is úgy félek! – szabódék a jámbor kísértő lélek, aki nem volt más, mint a kúria kapusa, ki okiratokat másolt szobájában, s onnan jött elő nagy reszketve a vész harangjaira. – Senki, egy lélek sincs az egész házban, csak mi ketten – mondá fogvacogva, s majd belebújt a fűtött kályhába. – Csak azért jöttem a tens úrhoz, hogy megtudjam, nem kell-e újra befűteni? De úgy megijesztett a tens úr.

– Köszönje, hogy megijedt, mert különben rosszul járt volna. Hány óra már?

– Tizenegy még mikor elmúlt!

– Úgy engem régen fel kellett volna váltani. Ki következik utánam?

– Tarnóczay tens úr. Kétszer izentem már utána, hogy jöjjön, de azt mondja, hogy vesztésben van, regresszírozni kell magát. Most megint utánaküldtem a kisfiút, csak az úton meg ne ennék a halak.

E szelíd kívánsága a jámbor kapusnak menten teljesüle, mert azon percben nagy dalolás hangzott végig a folyosón, sarkantyúpengéssel vegyülve, s nemsokára belépett a terembe a kisfiú lámpással, utána Tarnóczay tens úr, nyalka, kifent arcával, melybe szerelmes volt Pesten minden második némber.

– Jó estét, koma! – kiálta az érkező, őrt álló társára. – Untad már magadat? Szerencséd, hogy svarc vagyok, mert reggelig itt ülhetnél helyettem. Megkopasztottak csúful. Csúnya kozákok vannak ott. Mindig sláger, egyre-másra sláger. Te fattyú! Hol van az a fattyú?

– Kérem – tiltakozék a kapus –, ez az én valóságos törvényes fiam.

– Elhoztad a puncsomat, fattyú? Tedd le ide, fattyú! Nesze egy garas! Nincs biz az nálam. No, majd ha lesz, kapsz egy húszast, te fattyú!

A kapus dörmögve cibálta el onnan a fiát. Kovács is felölté zekéjét, és eltávozott.

Tarnóczay tens úr utánakiálta:

– Aztán ha a Privorszkyba mégy, a helyemre ne ülj, mert ott peched lesz, csúnya peched.

Kovács nem ügyelt rá. Tarnóczay úr még azután is jó sokáig eldörmögött:

– Milyen jó ándungjaim voltak, aztán mégis mindig letájcsoltak, egyre bakala; csizta bakala! A legjobb gusztámat elrontotta a spicc; hiába brennoltam, kaufoltam, pászoltam, aufmisoltattam, nem változott a szerencse. Ma nagy malőrben voltam, engem uccse. Még sáphoz sem jutottam.

Hagyjuk őt morogni. Menjünk addig a Privorszkyba.

Régen megvolt, most is megvan az a szokás, hogy a kávéház helyett a tulajdonos nevét szokás említeni. Ez időben éppen Privorszky termei voltak a törvénytudó fiatalság kedvenc gyűlhelye, s nem tartozott a ritkaságok közé ott még éjfélek után is vidám társaságokat találni párolgó püspökital mellett, földig érő füstfelleg között, kártyai replikákba elmerülve.

A játékasztal most is sűrűn körül van ülve, csupa fekete atillás ifjak, kiknek oldalára kard van kötve, ez oly regényes kiegészítő része a magyar viseletnek, s kivált éjszaka idején elmaradhatlan, mivelhogy a fiatal törvénygyakorló testületnek nem egy tettleges vitatársa van a helybeli céhek harcvágyó fiatalsága között, s ilyenkor azután előfordulható esetekben vajmi jó szószóló a kard.

Egy szép arcú fiatalember adja a bankot, osztja a kártyát; mert egészen nekihevült a játék küzdelmeibe; fején daliásan félrevágott kucsma, nagy sastollal. Az ember úgy szeretne másutt találkozni hasonló alakkal, talán lovon, tán villogó karddal kezében, heves csatazaj közt vagy lelkes tanácsban, magasztos beszéddel ajkán, nem e rút szenvedély eszközeivel izmos kezeiben. Úgy nem illettek ez ifjú arcokhoz az irigység, a káröröm kifejezései. Átok reá, aki azokat előidézte!

Az asztalon nagy összeg pénz hever. Messze lakó apák, anyák fáradságos keresménye, tán az oklevélért járandó utolsó arany, melyet gond nélkül vet oda a sorssal nem törődő ifjú könnyelműség. A kártya fordul, itt vesztenek, ott nyernek. Egyes szitok, egyes örvendő kiáltás áll ellentétbe egymással.

Ott egy szögletben ül a vén jurátus is, fráter Bogozy, ki gordon hangjával meg-megszólal, mondván:

– Áll egy húszas!

Azt a húszast ugyan nagyon szeretné látni a bankadó, mert már nagyon sokszor elveszté Bogozy anélkül, hogy egyszer elővette volna.

Éppen nagy szerencsében volt a bankadó, s annál nagyobb dühben a pontárok (pointeur) midőn belépett a terembe Kovács.

Egész arcából ki volt kelve a derék ifjú, a borzalom és felindulás látszott minden vonásán.

– Barátim – szólt elfogódott hangon, mialatt a bankadó a kártyákat keverte –, halljátok e vészharangozást?

– Régóta hallgatjuk – szólt a bankadó ifjú.

– És tudtok játszani részvétlenül? Az árvíz ellepte a várost!

– Bánom is én; én Bogozy hátára ülök, őbelé nem megy a víz.

– Azt nem mondhatod, hogy bánod is, mert jó szíved van, s ily óriási szerencsétlenség órájában nem maradhatsz hideg vérrel. – Mi közöm nekem a Hausherrek bajához? Én megfizettem előre a házbért, az én gazdám házának nem szabad összeomolni.

– Úgy van, segítsenek magukon, azért háziurak! – kiálta fel egy borzas fiú. – Tán biz azért sajnálkozzunk rajtok, amiért minden hónapban stájgeroznak?

– Amiért nem világítják a lépcsőket?

– Amiért kilenc órakor bezáratják a kaput?

– És amiért kiteszik a szegény legény szűrét, ha nem tud fizetni?

– Hahaha! Nekünk nincs házunk Pesten.

Ilyen mondásokkal özönlék el a víg fiúk fiatal társukat, ki a legutóbbi szóra nyugodtan felelte:

– De azért mégis a mienk Pest…

Ezzel nagy szó volt mondva; senki sem tudott ellene szólani.

– És ha Pest elveszett, elveszett az nekünk is, elveszett az egész országnak…

E szomorú mondásra a bankadó letette maga elé a kártyát, és figyelni kezdett:

– A kúriától idáig jöttömben – folytatá Kovács – egy szegény kézműves neje veté magát lábaimhoz. A Józsefvárosból futott ide; ott a Stáció utcában levő házából riasztották ki a betörő hullámok; két kisgyermeke volt. Erőtlen karjain nem bírta őket magával hurcolni, hanem felvivé a padlásra, s maga a nőttön növő vízben elfutott, hogy számukra segélyt szerezzen. Most már nem tud többé visszamenni, s az a híre, hogy azon utcában egyre omlanak össze a házak. A szegény nő hajfürteit tépte kínjaiban, s könyörgött, hogy szerezzek mentséget gyermekei számára; ő, ki egész vagyonát elveszti e percben, egész életén át dolgozni fog, hogy leróhassa azon költséget, amibe gyermekei megmentése kerülni fog. Én azt mondtam neki, hogy várjon reám a szegleten, s egyenesen futottam ide.

– Akkor, istenemre, jó helyen jársz – szólt a bankadó, egészen áthevült arccal. – Erre már én is vállalkozom.

– Én is, mi is! – kiáltának a többi ifjak, székeikről felugrálva.

– Megálljatok, barátim! – szólt a bankadó. – Az a szegény asszony mindenét elveszti ez órában, talán annyit, mint amennyit mi egy óra alatt elpazarlunk; ím, az asztalon most hever egynémely pénz, enyim is, tietek is, egy kártyafordulón úgyis ki tudja, kié lenne mindaz; hárítsuk össze olvasatlanul, s adjuk annak a nyomorultnak.

– Jó lesz, igen jó lesz! Helyesen van – kiáltának az ifjak valamennyien. A vén Bogozy is felkelt, kivette mellénye zsebéből a sokszor emlegetett húszast, s odaveté a többi közé.

– No, te se mondd többet, hogy nem láttad a húszasomat!

Az egész összeget pedig papírba takarták, lepecsételték egész hitelességgel, s vevény mellett átadták a kávésnak, s azzal siettek kardjaikat felkötni.

Néhányan az ifjak közől a szerencsétlen nőt siettek elhelyezni, kinek a kúria becsületes kapuőre nagy szívességgel nyújtott ideiglenes szállást. Azalatt a többiek futottak egyenesen a Dunapartra.

Ah, szomorú látvány volt az. Két-három helyen omlott keresztül a víz a megrontott gát felett, zuhogó dörgéssel szaggatta tovább a veszélyes törést. A sötét éjszakából messze kifehérlettek e zuhatagok, s mint mikor felhőszakadás után a hegyekről alázúg a rögtöni ár, olyszerű moraj terjedt el a város két oldalán, mely e percben tökéletesen sötét volt. És e sötétség közepett az a kiismerhetlen vészlárma, mely az egész fölött emelkedett, mint egy gonosz álom…

Hol egy csónak!

Ah, azoknak dolguk van most. A nemesebb lelkű hajósok rég a vész színhelyén vannak már járműveikkel, a számítóbbak pedig várnak még, hadd legyen a veszély még nagyobb, hadd legyen a segély még drágább.

De, íme, egy mégis ott látszik lappangani a lerontott kikötő deszkaomladéki között, behúztak a jó emberek minden evezőt, magok is végigfeküdtek a csónakban, hogy annál kevésbé legyenek észrevehetők.

– Héj, hó! Legények! – kiálta rájok Kovács, ki legelső vette őket észre.

– Nos, hát mi lesz? – kérdé mogorván a kormányos, s vele együtt három révészlegény kezdé fölemelgetni karimás fejét. Hiszen ezek a mi ismerőseink, akik Maszlaczky urat elvitték!

Hogy járhatták meg ezalatt Budát? – Története van annak.

Miután a legsűrűbb jég közé bevitték áldozataikat, s egy negyedórai életveszélyes küzdés után sem bírtak odább menni a partnál, akkor ama gazdag úr még egyszer annyi összeget ígért nekik, csak hogy ne vigyék át Budára, tegyék akárhová az ég alatt; mely óhajtását Maszlaczky úr is osztá, s istennek hálákat adott, a révészeknek pedig tíz forint borravalót, midőn valahol a pávák szigete körül száraz földre tették, a mennyei gondviselésre bízván, hogy Kőcserepy tanácsos úr beteg kisasszonyát megszabadítsa.

– Ide azzal a csónakkal, atyafiak! – kiálta sebten a fiatal jurátus a révészekre.

– Hát aztán ki fizet? – kérdé a kormányos, két tenyerébe fektetve széles pofáját, amint hason feküdt.

– Mi fizetünk.

– Hát mennyit?

– De emberek! Hogy tudtok alkudni e rettentő órában! – szólt elszörnyedve a meleg keblű ifjú.

– Hagyd a filantrópiát, barátom, ne vesztegesd azt itt – szólt közbe a kávéházi bankadó. – Pénz kell ezeknek, nem szép szó. Kaptok minden órára öt pengőt, fickók.

A kormányos éktelenül felkacagott, s röhögve fordítá fejét társaihoz.

– Halljátok ezt? Öt pengőt; még talán azt is csak krajcárt, Ötvenért sem mozdulunk innen.

– Hát miért nem?

– Azért, mert százat is kaphatunk.

– Ah, az iszonyatos! – kiálta Kovács. – Van-e kendtekben lélek, hogy saját hasznukra tudnak gondolni, midőn ezer meg ezer kétségbeesett ember kiált segítség után?

– Nem árt nekik, ha egy kicsinyt megfürödnek! – válaszolt rá a kormányos, s a révészlegények olyan jó elmésségnek tarták e mondást, hogy hahotával kacagtak fel rá.

– Ejnye, ti semmirekellő, szívtelen kutyák! – ordíta fel Kovács e kacajra, s nemes haragjában kirántá kardját, s beleugrott övig a vízbe, egy kezével megkapva a csónak láncát.

– Ide mellém, barátaim! Foglaljuk el erővel, ha jó pénzünkért nem adják!

A révészlegények rögtön nekiestek csáklyáikkal megtámadójoknak, de Kovács vitézül védelmezte magát; az egyik csáklyát, mellyel hozzá döftek, derékban szelte ketté, s megrúgva lábával az ingó csónakot, olyat lódított rajta, hogy a másik kettőnek munka volt megállni benne.

Ezalatt fráter Bogozy, kiben a lélek örült, hogy verekedésre került a dolog, hirtelen leoldá rozsdás fringiáját, s odaveté a mellette állónak, mert először is abban a kard ketté volt törve, nem lehetett használni, másodszor pedig ő is a somogyi kanásszal szokott tartani, aki verekedésbe sohasem visz fegyvert, azt tartván, hogy majd lesz az ellenfelének, tehát csak úgy puszta marokkal rontott bele. Egy gondolat volt neki a partról a csónakba ugrani, a másik: nyalábra kapni a kormányost, s kivetni a vízbe; a többi azután egymás után következett. Bogozynak igen könnyen ment ez a munka; bele volt már gyakorolva, s hasonló esetekben igen hirtelen elhatározottsággal bírt; míg más ember azt kérdezgeti az ellenféltől, hogy mit akar? azalatt ő a magáét régen a földhöz vágta, meggyomrozta, s ott is hagyta.

Kovács ugyan könyörgött neki, hogy ne hányja ki a legényeket a vízbe, elég leend, ha lefegyverzik őket, s becsületszavokat veszik, hogy a jurátusok ellen nem fognak többet harcolni; de Bogozy csak akkor hallotta, hogy miről van szó, mikor a jó emberek már mind a vízben lubickoltak.

– Hadd fürödjenek egy kicsit, nem árt nekik! – szólt Bogozy nagyot nevetve. – Kormányos gazda, ugye jó elméncség volt ez kendtől?

Az ifjak elfoglalták a csónakot, míg a legyőzött révészek tüszkölve és káromkodva iparkodtak kigázolni a partra, ökleikkel fenyegetve Bogozyt, ki már akkor, megragadva izmos kézzel a kormányrudat, az áradat omlásához irányzá a csónakot. Az evezők gyorsan csapkodták a habot; a tüzes fiatalság szélsebesen hajtá tova a csónakot, végig a Nagyhíd utcán. Azon a szép, gazdag, ragyogó Nagyhíd utcán, melynek már csáklyával sem lehetett a fenekét érni.

Hova lett Zoltán?

Ha tudná Kovács és fiatal társai, hol van az ifjú nemzedék szemefénye ez órában, a derék ifjú sarjadék, kiben egy jobb kor vezérét reményli a képzelet dús fiatalság maga előtt látni, hogy fordítanák meg egyszerre a kormányrudat, s indulnának másik irányban keresni az annyiszor emlegetett ifjút a sötét tekervényes sikátorok között.

Ott küzd a bátor gyermek a tóduló zaj között fáradt paripáján. Az éles jégdarabok mind kivérzék már lova szügyét, s a szorongatott állat a vész balérzetében fel-felnyerít halálos félelemmel, szokatlan ordításának hangjával megrémítve a rajta ülő szívét.

Nem lehet előremenni!

A paripa mindig jobban gyengült, roskadozott; Zoltán lehajolt a kedvenc állat nyakára, s gyöngéden megsimogatta, megveregette.

– Csak még egy percig ne hagyd el magadat, kedves jó paripám! – szólt hozzá hízelgő szóval. – Látod, mindjárt a parthoz érünk, ott azután megpihenhetsz, kedves lovam, hű állatom.

Az okos állat, mintha értené, amit ura beszél, új erőfeszítéssel rugaszkodott neki a szemközt omló hullámoknak, olykor félig fölkapva a torló jéghasábokra, mik erőszakosan hátranyomták, amidőn egyszerre valami tompa robaj üté meg füleit; a paripa egyszerre megtorpant, s oly gyorsan kapta félre fejét, hogy Zoltán csaknem kiesett a nyeregből; a másik percben az előttük álló egyemeletes ház irtóztató robajjal omlott össze, oly közel hozzájok, hogy a hullámot túlcsapta Zoltán fején. A rémjelenetet nem eleveníté egyetlen emberi hang sem. A ház lakói vagy elmenekültek már, vagy szótlanul ott vesztek mind.

A paripa rémülten hánykódott lovagja latt, s szemei az ijedtségtől fénylettek a sötétben. Zoltánnak egész erejére volt szüksége, hogy a nyeregben maradjon.

A leomlott ház vastag porfelleget támasztott a szűk utcán, s amint azt nagy lomhán felemelte a szél, akkor látszott meg, hogy a sikátor egészen el van zárva a halomba omlott kő- és porladéktól, melynek romjai körül magasra állt ki egy-egy tört gerenda, s a helyökből kivágott ajtók, ablakok rámái, ereszei.

Lehetetlen volt ez úton továbbmenni. Az omladék járhatlanná tette az utcát. Zoltán kénytelen volt lova ösztönére bízni magát. Az akaratja ellenére is mindig vissza akart fordulni; most tehát ereszté, hogy menjen, amerre akar.

Visszafelé sokkal könnyebben lehetett haladni; a sodró ár is segíté az úszó mént siettében, s nem kellett szügyével az éles jegek ellen törnie. Mindamellett érzé Zoltán, hogy a ló ereje végfogyatékán van; olykor egész nyakig elmerül, s alig bírja már fejét fenntartani a víz felett, lélegzete reszket és mindig rövidebb lesz, s egy helyen egészen elbukik.

Máskor átúsztatta e paripával a Dunát, s ki sem fáradt az bele. De most a jégdarabok összesebzék az izmos állatot, s a vérvesztés és hidegség elvevék kitartó erejét. Tán jó volna sorsára bízni a szegényt. Talán megmenekülhetne lovagja nélkül.

Zoltán tudta, hogy itt úszással menekülni nem lehet. A víz jéggel volt tele, a zaj eltemette volna a legvakmerőbb úszót is. Éppen a leopoldvárosi templomig vergődtek, még a legfelső lépcső állt ki a vízből. Zoltán itt leszökött lováról a lépcsőre, kirántá fejéből a kantárt, s azzal elereszté a gyötrött állatot. Mintegy harminc lépésnyire úszott az tovább, akkor egyszerre visszafordítá fejét, s amint elhagyott urát megpillantá a templom lépcsőzetén állva, kiemelkedék a vízből, s hangosan, fájdalmasan felnyerített, visszafordult, odavergődött ismét hozzá, nehéz, erőltetett vonaglásokkal odáig küzdte magát, ott a lépcsőzet alján leroskadt, szép karcsú nyakát kiemelve a vízből, s félig elborult okos szemeivel feltekinte gazdájára, mintha mondani akarná neki: „Ülj fel ismét, meneküljünk együtt, amíg bennem tart.”

Zoltán lehajolt hozzá, ölébe vette a hű pára fejét, mely fájdalmasan nyögve, lihegve feküdt gazdája lábainál, kit a legnagyobb veszély órájában elhagyni nem tudott.

E percben úgy tetszék az ifjúnak, mintha a sötétben valami nyugtalan emberi hang szólna hozzá, rémesen, susogva. Odanyújtá kezét, s érzé, hogy azt egy másik kéz görcsösen ragadja meg, utána egy félig vízben fekvő alak vonaglik fel a lépcsőzetre.

A koldusasszony volt az, kit a révészek itt hagytak.

Egészen eszméletén kívül volt már, s csak a vak ösztön dolgozott benne, midőn emberi neszt hallva, kinyújtá kezét a vízből.

Zoltán egészen kiemelte őt onnan, s átengedve neki az egyetlen száraz helyet, melyen állt, maga egy lépcsővel alább hágott a vízbe.

A szegény asszony reszketett a hideg és a belső hagymáz miatt. Zoltánon jó meleg zeke volt, azt leveté magáról, s betakarta vele a koldusnőt; hisz ő azért nem fog megfázni, báli öltönyét jól összegombolá, karjait összefonta mellén. Ez is meleget fog tartani.

Az éjszakai szél csípősen fútt a templom előtt, egészen átjárva az ifjú könnyű öltözetét. Kalapját régen elvesztette, hajfürteit szabadon zilálta szét, s térdig a jeges vízben állt.

– Nem, nem fogok fázni, nem szabad fáznom – mondogatá magában. – Csak eleinte esik rosszul, azután majd belefásulok. Az éjszaka nem lehet már hosszú, s reggelig majd csak érkezik segély.

Néha-néha valami gyáva démon azt suttogta fülébe: „Talán ez a koldusasszoy nem is él már, mit használ neki a meleg öltöny; vedd el róla, mit árt neki, ha kissé a vízbe ér? Szorítsd odább!”

„Nem, nem! – szólt magában, megkeményítve reszkető testét. Tűrni fogok! Várni fogok! Ez csúnyább volna, mint a rablás, mint a gyilkolás. Nem szabad gyávának lenni!”

A víz azonban egyre nőtt, már térdein felül kezde érni az ár, s az ifjú szíve lassankint elkeseredék.

Eszébe kezdett jutni az édes otthon, a csendes, boldog szentirmai esték, a vidám kacagás órái a nyájas, derült ismerősök között; s az édes hallgatás percei a jávorfák alatt, a kedves kicsike mosolygó arca, gyöngéd kezecskéje az övében. És itt körül a jeges, halálos ár, torladozó fehér-fekete zajával, halálnyögés a közelben, halálordítás a távolban, halál lába alatt, halál feje fölött. Úgy szédült, úgy bágyadt, olyan nagy vágya támadt leomlani ide a hideg hullámba, s elvégezni hiú örömöket, kínzó bánatot – egyszerre.

De nem! Nem. A gyáva csügged el, a törpe omlik le az élet terhe alatt. Nem ilyen vég, nem ilyen sors van a bátrak számára megírva; lelke büszkesége, önérzete súgja, hogy egy dicső, tett gazdag jövő vár reá, s a tűrés, szenvedés csak előkészület ahhoz.

E gondolat úgy átmelegíté a szívet; ez nem engedi érezni a szél hideg fuvallatát. Ah, valóban Orkhán szultán kevésbé fázott szellős sátorában, mint utóda, Mahmud, ki a török paradicsom nyolcadik gyönyöréül egész szobákat húzatott be drága prémekkel.

E históriai emléken nyugodott az ifjú tétova lelke. Mahmudnak jobb lett volna bátor lélekkel, mint prémmel látni el magát. Lám, a bátorság mint melegít! Már az utolsó lépcsőt is mossa a víz, a jég köszörüli a templom oldalát, s a lépcsőzetnél egész fagyos torlaszt emelt.

E pillanatban a széles utca végén vereses fény kezdett derengeni. Zoltán azt is csak képzete játékai közé vette, egyikéül azon fényes gondolatoknak a jövőről, mik e percben lelkét melegíték.

A fény mindig határozottabb kezdett lenni, s nemsokára egy úszó talp tűnt elő, melyen néhány fáklya volt kitűzve. Több férfi evezővel és csáklyákkal hajtá a tutajt, mely sebesen látszott előretörni a jéggel elegy vízsíkon.

A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herkulesi alak, föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arcára ki ne emlékeznék? E villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni és meg nem haragudni, a szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a büszke, szép metszésű ajkakat, miknek minden szava annyi szívet, lelket szokott meggyújtani, míg a dacos áll, határozott gödrével, fényes fekete szakállal van koszorúzva. Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki volt? Ki ne emlékeznék reá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján ezren és ezren hallották e nevet mint szabadulásuk jelszavát hangzani, és utánamondák, áldva, megasztalva, Istenhez imádkozva.

E férfi – Wesselényi Miklós.

A nagy, széles tutaj már akkor tele volt megmentett nőkkel, gyermekekkel. Hiszen minden férfi örömest nézett szembe a veszéllyel, ha családja gyöngébbjeit megmentve tudhatá.

A nagy országférfi bölcs nyugalommal állt a kormányrúdon; midőn ép, erős épületek előtt haladt el, miknek erkélyéről úri halvány arcok tekintettek le rá, kezével inte nekik: „Ti várhattok még, ti nem vagytok nagy veszélyben, lakástok sokáig kiállja a vizet, nagyobb veszélyben levőket kell megmentenünk”! De ha roskatag földszinti házacskát pillanta meg, hol a rongyos háztetőről nyújtják felé kezeiket a nyomor félig öltözött alakjai, ott sietett, ott megragadá izmos kezeivel az evezőt, egyenként szedte le a boldogtalanokat félelmes menhelyeikről, s meleg pokrócokba takarva, a tutajon elhelyezé, s tovább hajtotta azt ismét, ár ellenébe, vész haragjába.

Zoltán szótlanul bámulta a szemközt jövő tüneményt. Úgy rémlett az neki, mint valami álomlátás; e magas, dicső férfialak a fáklyák dicsfénye közepett, homlokán az istenihlet vigasztaló derűje, lábainál a szabadulás hálatelt arcainak csoportozata, mint egy bűbájos tünemény az ind mítosz regéiből, hol az emberalakot öltött Brahma elkárhozott csoportokat ölelve fel, sikamlik végig fényes hajójával a sötét tenger színén.

Az ifjú egészen elfeledett kiáltani. Talán nem is szólt volna, ha a szabadító arra nem irányozza tutaját. Gondolá, hogy a templom is adhatott menedéket valakinek, s aki azt Isten zsámolyánál kereste, az ne csalatkozzék hitében.

– Hahó! Van-e ott valaki? – hangzék mély, mennydörgő hanga a szabadítónak, melyhez hasonló hangot nem hallottunk sem azelőtt, sem azóta; szelíd biztatás és űző rettenet, az oroszlán haragja és az oroszlán szerelme hangzott abban.

Zoltán még most sem felelt volna; valami magyarázhatlan kábulat fogta el idegeit, hogy nem tudott szólni; de a szabadító éles szemei észrevették.

– Ott emberek állanak! – kiálta, s míg baljával a kormányrudat irányzá, jobb keze iszonyú lökést adott a csáklyával a tutajnak, hogy az keresztültörve a zajló jég felett, néhány pillanat alatt ott termett a templom előtt.

– Miért nem feleltek? Ki van itt?

Zoltán csak most kezde föleszmélni. Megismeré Wesselényit.

– Egy koldusnő, uram.

– Nyújtsa kezét.

– Nem bírja, mert félholt.

A szabadító közelebb nyomult, s azon pillanatban ő is megismeré a gyermeket.

– Zoltán! Te itt vagy? Hogy jössz ide?

– Egy beteg gyermeket kellett volna megmentenem, de lovam nem bírt a zajban úszni, s ide szorultam.

– Egy beteg gyermeket? – szólt Miklós, mialatt egyik szolgája átemelte a koldusnőt. – Zekédet pedig erre a koldusnőre adtad. Így majd magad is beteg gyermek fogsz lenni. No, lépj hát ide!

– De uram, meg kell ígérni önnek, hogy segélyemre lesz azon szegény gyermek megszabadításában.

– Hol van? Ki az?

– Kőcserepy leánya.

– Ah, veszélyben vannak, s te mented meg őket? Különös játéka a sorsnak! Ezért kár volt magadat áthűtened, fiam. Kőcserepy úr háza erősen épült, nem omolhat össze, aztán neki vannak jó barátjai elegen, akik sietni fognak segítségökkel kedveskedni.

Zoltán keserűen felelt:

– Báró úr, ez nem azon éjszaka, melyen az ember ellenségét megkülönböztetheti barátjától, ha azt veszélyben látja.

– Lelkemre, fiú! Ez az ember nekem csak az országteremben ellenfelem, de neked az életben ellenséged. Lépj át, nem érünk rá itt sokat feleselni!

– Nem lépek át! – szólt a fiú durcásan. – Én megígértem az anyának, az anya kétségbeesve kért. És ha apám gyilkosának ígértem volna is meg, megtartanám. Itt maradok, várok, míg jön más, aki odavisz.

A szabadító nem feleselt többet, hanem megkapta nagy, rettentő kezével a fiút öltönyénél fogva, s úgy átveté a tutajba, mint a pehelylabdát.

A paripa vergődni kezdett a vízben, midőn urát távozni látta.

– Kié az a ló? – kérdé Miklós, ki bolondja volt a paripáknak.

– Kössétek a tutaj mögé, hadd ússzék utánunk. – Nagyobb kár volna érte, mint egypár rideg, haszontalan kreténért!

Tudni lehetett, hogy kit értett a kretén alatt?

Zoltán csodálkozva szemlélte e különös férfit. Ki oly erősen tudott szeretni, mennyire az gyűlölni is, hogy még a vízbe fúlók közől is ki tudja válogatni azt, aki barátja és azt, aki ellensége, s míg egy koldusért, egy pór gyermekeért százszor veti egy óra alatt kockára életét, azért, akit nem szeret, még csak kisujját sem képes kinyújtani.

– Fogd ezt a csáklyát, és segíts! – kiálta mély gordonhangján az ifjúra. Zoltán megköszönte neki, mert ezáltal kimelegedett.

Pár perc múlva ismét rákiáltott mennydörgő hangon:

– Húzz egyet abból a kulacsból, ha mondom!

Zoltán engedelmeskedett. A szerémi szilvaszesz jótékony meleggel árasztá el rögtön belső részeit, s a kemény munka közben egészen visszanyerték idegei előbbi rugékonyságukat. Gyönyörűség volt nézni, hogy dolgozott, hogy izzadt. Miklós le nem vette róla szemeit.

Már közel voltak a Kőcserepy-házhoz. A két ablakban most is égett a halvány szövétnekvilág, a többi sötét volt már.

– Szegény leány! – sóhajta magában Zoltán –, hogy félhet most oly egyedül.

Eközben elkezdett fordulni a tutaj, s Zoltán örömmel tapasztalá, hogy Miklós a Kőcserepy-ház alá kormányozza a tutajt. Örömmel ugrott oda hozzá, s hálatelten csókolá meg a derék férfi kezét.

– Nem azért teszem – szólt ez alányomott, döbörgő hangon –, mintha megérdemlenék, vagy mintha félteném őket, vagy szánakoznám rajtok, mert csak addig imádkoznak, amíg a veszély tart, s ha kiszabadultak belőle, ismét káromolják az Istent; hanem teszem teérted. Teszem azért, hogy te elmondhasd nekik: „Íme, ti el akartok engem veszteni, én pedig megszabadítlak benneteket”! Helyben vagyunk.

Miklós előtt tudva volt már az iszonyatos per és annak minden titkos alkudozásai és összeköttetései a Kőcserepy családdal. A tutajt megállították a két kivilágított ablak alatt, hozzákötve a földszinti ablakok kiülő vaskosaraihoz, s egy készen tartott lábtót nekitámasztának az ablaknak, melyen Zoltán ifjú erejének heves gyorsaságával futott fel. Miklós maga tartotta a lábtó alját, mintha le volna az verve a földbe.

– Ne félj, fiam! – dörmögé utána.

Csak egy homályos lámpa, fehér tejüveggel leborítva, világítá a szobát. Lehetett volna világosabbá is tenni, de a beteg szemeit sérté a fény. Különben is minden bútorzat oly fehér, mintha valami fiatal halott számára volna felékesítve a szoba, aki meghagyta, hogy őt ne feketével, hanem fehérrel gyászolják. Székek, szekrények fehér fából, a háttérben egy kis alabástrom kandalló, melyből már a tűz kialunni készül, előtte egy porcelán fényernyő, melyen homorműben (konkáv) egy angyal alakja van bevésve, ki a légben repülve, két, keblén szunnyadó gyermeket ölel. Midőn a tűz néha fel-fellobban, a fehér angyal mindannyiszor megjelenik a homályos háttérben, mint valami tünemény, mely ismét tovarepül, ha a láng elaludt. Még a képek rámái is fehérek, csak széleiken láttatva vékony aranyozott vonalt, s metszetek és festvények helyett élettelen gipsz domborműveket (bas-relief) foglalnak be.

Milyen hideg lehet ebben a szobában, ahol minden olyan fehér.

Még maga a szenvedő lyánka is, aki ott a fehér ágyon fekszik. Kezei egész csuklóig fedve a hálóköntös fodraitól, hajfürtei a csipkés hálófőkötő alá szorítva; ha azokkal a sötét, fekete szemeivel nem nézne a lámpa világába, olyan jól beillenék azon gipsz mellszobrok társának, amik íróasztala tetejéről bámulnak – nem tudni, hova.

– Ne tégy már többet a tűzre… – szól bágyadt hangon valakihez. – Gyere ide hozzám, Liza!

E szóra az angyalos ernyő mögül előtűnik egy alig tíz-tizenegy éves leányka. Szép, teli arcú gyermek; az is fehérbe öltözve, mint minden tárgy, ami e szobában van, de orcáit mégsem sikerült összhangzásba hozni a többi kísértetszínű dolgokkal, mert azok pirosak maradtak, mintha egyetlen élő rózsaszínű alak járkálna egy egész színtelen holdvilági völgyben.

A lyánka mosolygott, mintha örömét fejezné ki afelett, hogy beteg úrnője magához hívja, s úgy iparkodott visszatérni hozzá, eközben óvatosan lábhegyein lépkedve, s előrenyújtott kezeivel minden bútort megérintve, amihez közelíte, míg nagy fekete szemei merően felfelé látszottak nézni azokra a fehér tündérkékre, mik a szoba tetejéből kiemelkedtek.

Ez a leányka vak…

Vakon született, és rá nézve mindegy: fehéren vagy feketén van-e bútorozva ez a szoba és ez az egész világ, mezeivel, egével, csillagaival, amik őrá nézve mind nem léteznek.

Egykor a pesti vakok intézetét látogatá meg szülőivel Vilma, ott látta meg a több ifjú szerencsétlenek között ezt a kislyánt. Nagyon megszánta, megszerette, s addig könyörgött szülőinek, míg azok magokhoz vették a boldogtalan árvát.

A tanácsos úr azt gondolá, hogy a vaknövelde őfensége a főhercegnádor pártfogása alatt állván, e gyöngédség által annak magas kegyét magára fogja vonni, Eveline pedig mint filozóf nő, igen helyesen okoskodék, hogy a leánykának társasága a legkevesebb veszéllyel jár Vilmára nézve. A vak leány nem taníthatja őt tiltott eszmékre, hisz ő maga sem ismer semmit, nem hízelghet neki, mert hiszen azt sem tudja, mit neveznek szépnek.

Eddig igaza volt.

A vak gyermek társasága legkevésbé volt veszélyes Vilmára nézve, ahogy szokták a filozófok értelmezni a veszélyt fiatal lyányoknál. Egész napokon át eljátszott vele, ápolgatta, öltöztette a nálánál pár évvel fiatalabb gyermeket, kit „leánykám”-nak szokott nevezni s oly különösen illett a sápadt gyermekarchoz azon mélabús anyai kifejezés, mellyel kis társnéját ápolgatá, oly komolyan, oly meglett tekintettel, mintha számtalan évvel volna nálánál idősebb, mintha nem is anyja, hanem valami nagyanyja volna annak.

Éjszaka maga mellett hálatta, imádkoztatá, lefekteté, betakargata, éppen, mint ahogy anya bánik gyermekével; reggel maga öltözteté fel, s egész nap elvesződött vele, míg egy-egy dalra megtanítá a zongorán vagy a gitáron, vagy különös mintákat kötni és olvasni a könyvre tett ujjai hegyével, míg oly tökélyre vitte, hogy a gyermek a legsűrűbb nyomtatást is el bírta olvasni túlérzékeny ujjaival.

Olyankor azután, midőn gyakran fél napokon át elüldögéltek egyedül a budai nyári lakban, vagy hosszú éjszakákon, mikor Vilma nem tudta lehunyni szemeit, akkor odaülteté maga mellé Lizát, és meséltetett vele magának.

Óh, mennyi szép mesét tudott a kis vak leány! Csodálatos alakokról, képtelen tüneményekről, minőket csak egy vakon született túlömlő képzelete tud teremteni, aki sohasem látta a világot, s iparkodik azt maga elé állítani, egyes felfogásokból, miket hiányos érzékei közöltek vele, hangokból, mikről a tárgyakra következtet, emberek szavaiból, eget, világot, élő állatokkal, beszélő, csengő virágokkal, utazó erdőkkel tele mindenséget, hol emberek, állatok közösen uralkodnak – teremtve maga elé; s képtelen történeteket szőve-fonva azokból, melyben emberek és angyalok, állatok és növények, mennydörgés, tűz, vihar és nap játszanak csodálatos regéket. Vilma olyan örömest hallgatta mindig e furcsa meséket, miket Liza oly folyvást tudott mondani, mint egy hosszú álmot.

Vilma egy idő óta nagyon sokszor volt beteg.

Tapasztaltabbak azzal nyugtatták meg a szülőket, hogy ez állapot csak természetes stádiuma a hajadoni kifejlődésnek.

A lányka különösen kerülni látszott minden zajosabb társaságot. Olyankor mindig feje fájt, s ha ezt mondá, bizonyára halvány arca s égő szemei nem engedtek benne kételkedni. Eveline hozzászokott e pillanatnyi bajokhoz; az orvosok azt állították, hogy mindez igen természetes, és nem kell rajta megütközni. Eveline emlékezett rá, hogy hasonló idős korában ő is hasonló bajokkal küzdött, azóta pedig soha a feje sem fájt. Mert ő bizton elmehetett a meghívások után, s bár anyai szívének jobban esett volna gyermekével otthon maradni, de miután az elmenetel miatt Vilmának mi baja sem történhetett, az elmaradás pedig könnyen kellemetlen súrlódásokra adhatott volna alkalmat, ebből a leglogikaibb mérlegezés útján ki lehetett vetni, hogy Eveline távolléte metafizice helyes.

A kis Liza odaült egy zsámolyra Vilma ágya mellé, s kis úrnője gyöngéd kezét keblén szorongatá, magában tusakodva afölött, hogy milyen különös, hogy ennek is csak öt ujja van, mint a vaknövelde zeneprofesszorának, pedig az csak hegedülni tud, azt sem igen nagyon, míg Vilma úgy zongoráz, mintha mindegyik billentyűre külön ujja volna.

A tűz hangosan kezdett pattogni a kandallóban.

– Meséljek neked valamit, jó anyácskám, kicsi anyácskám?

Miről meséljek? Meséljek azokról a madarakról, amik a tűzben laknak?

Hogy lármáznak, mikor az ember enni ad nekik, fát meg szenet. Odacsapnak a szárnyaikkal az ember kezére, s hajtják be a meleget a nyíláson, és mondják: „Rop, rop, rop, pitt, patt! Ha nem adsz ennünk, elmegyünk”! Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis házat, jégből építette, aztán kitapasztotta hóval, s abba elbújt, mert a szél haragudott rá nagyon. Odabenn előhítta a tűzben lakó madarakat, s a kezeit melengette nálok, azok csak pattogtak, csak kiálták: „Rip, rop, ennünk adj, mert meghalunk”! De a szegény embernek nem volt fája, elment hát a szomszédjához, aki gazdag ember volt; volt nagy háza, hogy egész az égig fölért és sok-sok fája. A szegény ember kért tőle, de az nem adott. Azt mondta neki: „Menj az erdőre, vágj magadnak”! A szegény ember kiment az erdőre fejszével, de a fák mind elmentek már előle. Amint meglátták messziről, hogy fejszével jő ellenök, kihúzták a földből azokat a hosszú-hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy suhogó szárnyaikat, s elfutottak, elrepültek. A szegény ember visszament a jéggunyhóba. A tűzmadarak alig beszéltek már hozzá. Nem vertek szárnyaikkal meleget, egyenkint elrepültek onnan, csak az utolsó hagyott ott egy pici-pici tűztojást; azt is beletojta a hamuba, hogy nem látszott. Ahogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény ember ellensége, a szél, először a hasadékokon süvöltötte be: „Sírj – ríj – félj! – Ne beszélj!” A szegény ember reszketett. Azután az ablakokra került a szél, amik jégvirágokból voltak csinálva, azokat rázta: „Bújj – júj – fúj. Zúzmara zörög!” – A szegény ember bújt előre, és reszketett. Végre az ajtón dugta be fejét a csúnya szél, üvöltve, morogva: „Úr! Őr! Űr! Én vagyok az úr! Én vagyok az őr! Én vagyok az űr!” És azután megfagyott a szegény ember. Mikor aztán a gazdag szomszéd megtudta, hogy a szegény ember meghalt, odament hozzá, hogy a tűztojást elvegye tőle. Megtalálta azt a hamu között, s odatevé a pipájába, s hazavitte. Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás, és elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a tojásból, talált ennivalót körös-körül; rop, rop, jöttek a többiek is egész seregestül, betöltötték az egész szobát, az egész házat, fel a háztetőre rop, rop, rop! Megnőttek nagyra, rettenetesre, megemészték a rossz embert házastól, kincsestől, míg csak porrá nem lett; a vén szél jajgatott a nagy tűzben, amint a tűzmadarak szárnyaikkal korbácsolták, s beleverték szakállát az égő parázs közé, s megpofozták nagy, éles körmeikkel. Képzelem, hogy fájt a gonosznak, aki csak a hideget és a zúzmarát szereti.

Ilyen képtelen meséket szokott rögtönözni a világtalan gyermek kis úrnője mulattatására, miket az figyelmesen végighallgatott, nem zavarva annak szerteszét csapongó képzeletét.

– Mondjak még mesét? – kérdé egy másikra készen.

– Elég lesz, leánykám, feküdjél le te is, ne találjanak fenn, ha meg találnak jönni.

– De hátha majd tudni akarják, hogy van kis anyácskám?

– Semmi bajom sincs.

– Hiszen az elébb sóhajtani hallottam. Én jól hallottam. Miért sóhajtott?

– Csak úgy rámjött a sóhajtás. Valamire gondoltam.

– Mire gondolt, kedves anyácskám?

– Arra, hogy engemet senki sem szeret.

– Hát én? – kérdé a gyermek elszomorodva.

– Csak te.

– És a nagyságos asszony?

– Nem.

– Hát az édes papája?

– Az sem, senki sem. Minek is szeretnének? Mi oka volna rá valakinek, hogy szeressen? Mit szeretne rajtam?

– Mikor kegyed olyan jó és olyan szép – rebegé a gyermek, úrnője kezét ajkához szorítva.

– Az nem igaz; én nem vagyok sem jó, sem szép. Azt csak mondják, de nem igaz. Én magam jobban tudom, hogy milyen vagyok. Rossz vagyok, és rút, azért nem is szerethet senki.

– De hogyan lehet az? – kérdé a vak leány, elbámulva a hallottakon, ki nem bírta képzeletével utolérni azt a gondolatot, hogy valaki magát rossznak és rútnak ismerhesse, ha mindjárt ép szemekkel bír is, s kívül és belül láthatja magát azokkal.

– Miből gondolhatja az én kedves kis anyácskám, hogy őt nem szereti senki, mikor mindenki úgy szereti, úgy keresi kedvét? – rebegé a gyermek, kezecskéjét reszketően jártatva végig Vilma forró testén, mintha azt a fájó részt keresné rajta, ahonnan ezek a szomorú gondolatok jőnek, s azt hinné, hogy ha rajta fogja tartani kezét, majd meggyógyul bele.

– Kedvemet keresik, ugye? De én jól tudom, hogy terhökre vagyok! Szüntelen beteg, szüntelen nyavalygós, az egész ház szemben hízeleg, és ki nem állhat. Én kiállhatatlan vagyok, látom minden ember szeméből; tudom magam is, hogy kiállhatatlan vagyok, s nem bánnám, s tudom, hogy más sem bánná, ha már régen-régen a föld alatt volnék.

A vak gyermek elfakadt sírva e szóra, s hevesen átölelé kis úrnőjét, zokogva:

– Ne mondja, óh, ne mondja azt! Mi lenne akkor énbelőlem; ki szeretné akkor a szegény árva Lizát?

Vilma gyöngéden simogatá végig a vak gyermek fejecskéjét, mint valami komoly édesanya. Még csak nem is sírt.

– Ne búsulj te, gondoskodtam én felőled. Ha én meghalok, itt van írószekrényemben egy ezüstpersely, ami pénzt ajándékba kaptam, azt mind abba szoktam rakni. Ez a tied lesz, ha én meghalok. Látod, mikor ezelőtt négy esztendővel idehoztak hozzám, akkor mindjárt elkezdtem rólad gondoskodni. Minden darab pénzt félretettem az én kisleánykám számára. Régen, régen megírtam én azt már egy levélbe, le is pecsételtem az ametiszt gyűrűmmel, melyen a nevem van, öt fekete pecséttel – itt van a fiókomban –, hogy az én kisleánykámra hagyok mindent. Tied lesz az a kis zsámoly is, amelyen ülsz, magam hímeztem, az ágyam és hímzett takaróm, a hajból font karperecem, te viseled azt majd, és megemlegetsz róla.

A szegény vak leányka úgy sírt, úgy zokogott, és könyörgött kis úrnőjének, hogy ne mondjon neki több ily félelmetes meséket, mikor abból úgysem igaz egy szó is; ő még sokáig fog élni, olyan derék úrnő lesz belőle, mint édes mamája; őneki ne is akarjon semmit is hagyni, mert neki semmi sem kell, csak hogy az ő kedves úrnőjének szavát hallhassa.

Vilma pedig mosolyogva cirógatá a gyermeket, mintha örülne annak, hogy őt valaki így megsiratja.

E pillanatban úgy tetszék, mintha titkos rázkódás futna végig a ház alatt.

– Jézusom, mi ez!? – kiálta, felszökve zsámolyáról a vak leányka.

– Hintó járt a kapu alá – szólt Vilma, ki a keresztülfutó földrengés hatását, az ágyban fekve, nem érezte oly erősen.

– Talán anyám érkezett meg.

– Nem, nem – rebegé Liza, s nyugtalan kebellel kezde el hallgatózni. Arca egészen elsápadt, hogy Vilma ijedten emelkedék fel vánkosairól, megragadva a reszkető gyermek kezét.

– Mi lelt, mit hallgatsz?

Még Vilma nem hallott semmit, de a vak idegei sokkal érzékenyebbek; mit a természet az egyik érzéktől megtagadott, azt a másikban iparkodott kipótolni. Ő már hallotta azt a zúgást, zajgást, mit a gátjait átszakasztott folyam rohanása támasztott, a titkos dübörgést, mit a föld alatti csatornákon át a pincékbe rohanó víz omlása okozott, s a nőttön-növekedő vészkiáltást egyes emberek, majd százak, majd ezerek ajakáról, és nem tudta magának kimagyarázni, hogy mi az; azért állt ott oly halványan, mint a fal, és keble lihegett, erősen zihálva, és szemei forogtak, mint ahogy egy vak szemei tudnak forogni céltalanul, tétovázva.

– Mit hallgatsz? – kérdezé újra Vilma, kerekre nyílt szemeivel a sötét ablakra bámulva.

Egy halvány villanás derítette fel egy pillanatra az ablakokat, s rá egy ágyúlövés erőszakos, taszító dördülete rázta meg azokat. Liza sikoltva esett térdre a dörgés rögtöni hangjára. A város felé fordított ágyúkból sohasem volt szokás lőni; ezt a mennydörgő, ablakrázkódtató csattanást nem hallotta ő még soha. És ismét egy lövés, és egy harmadik is… azután elkezdtek kongni a harangok, először egy toronyban, azután kettőben, háromban, valamennyiben.

– Tűz van! Tűznek kell lenni valahol! – monda Vilma, a vészharangra figyelve.

– Tűz – hebegé utána a vak leány. – A tűzmadarak repülnek. Ki vétett ellenök? – gondolá téveteg lelkében.

– De messze kell lenni, mert odakint egészen sötét van – susogá Vilma, a fekete ablaktáblákra függesztve szemeit. – Ne félj, leánykám, semmit se félj – biztatá a gyermeket, ki odahúzódott keblére félénken, remegve, és hallgatá a mindig közeledő zajt, a hömpölygő morajt, a meg-megrendülő vészordítást, a távolban omladozó házak siket zuhanását, és egyre jobban reszketett és halaványult.

Az egész házban nagy zaj és hurcolkodás keletkezett egyszerre; hallatszottak az emeleten végigfutók dobogásai, a nyugtalanító jajveszékelések, amikből nem lehetett az ijedelem okát kivenni. Vilma háromszor is csengetett már a cselédeknek; egy sem jelent meg a hívásra. Hallatszott, hogy vágják be magok után az ajtókat, hogy futnak el. Egy-egy nőcseléd sírva keresi a mellékszobában nem talált holmiját, de a hívásra nem felel, nem hallja, vagy nem ér rá. Senki sem törődik vele, hogy a szomszéd szobában két gyámoltalan lény marad el, egy beteg leány és egy vak gyermek.

A zaj, az emberlárma mindig közelebb jött az utcán, végre egyes futók száguldó rohanása kezdett kivehető lenni, s a rémkiáltások közől még eddig rémséges zűrhangot képeztek, kihallatszott egy ijesztő vészordítás:

– Az árvíz!

– Jön az árvíz! Meneküljön, aki tud! A Duna két oldalon elszakította a gátot. Isten irgalmazz!

– Isten irgalmazz! – sikolta a vak leány, arcát Vilma vánkosai közé temetve, s kétségbeesetten ölelve védnője kezét keblére, mintha azt hinné, hogy az képes lesz őt megmenteni.

Az árvíz! Az árvíz! – Mi volt az ő képzeletében az árvíz? A híg, fagyos elem meghódította a földet, egy rettentő hatalom, melyet ember nem képes feltartóztatni, rászakadt, ráomlott az élők fejére; a hullám jő nagy zúgással, morgással, mint ahogy jött azon negyven kárhozatos napon, melyen a Biblia szavaiként oly irtózatos módon eltörölte az Isten a földről mindazt, ami él; hasztalan kiáltás, imádkozás, nincsen hova szabadulni; a rémséges hullám egyre nő, egyre árad, túlcsap a legnagyobb házak tetején, a legmagasabb tornyok csúcsán, és addig nő, addig dagad, míg be nem tölti azt a véghetlen űrt, ami a föld és az ég között fennhagyatott. Ah, az irtózatos, irtózatos!

A szegény gyermek homloka hideg verítéket vert e rémeszmék láznyomása alatt, miket eleven képzelete rettentő képekkel népesíte meg. Úszni ott a vizek tetején, mikor sem fa, sem hegy nem látszik már ki többé a vízegyetemből, járni az utcák fenekén, s minden lélegzetre éltető lég helyett megölő vizet szívni be; találkozni a vízfenék hideg csodáival; akárhova nyúl, az ő csúszós, iszapos, pikkelyes testeiket érinteni, s a meleg, pelyhes ágy helyett ott a nyúlós, utálatos iszapban feküdni, a csúnya, evickelő férgekkel egy fészekben, – víz alatti nyálkás virágok között, víz alatti süketes hangok rejtélyes mormogása mellett. Óh, hogy reszketett, hogy nyögött e gondolatok rémei alatt…

A futók, a menekvők őrületes ordítása lassanként elhangzott, csak néha időközönként riasztá fel a támadt hallgatást egy-egy segélykiáltás bizonytalan hangja. A házból mindenki eltávozott már, akár meg lehetett volna őket számlálni, amint a lépcsőkön nagy dübörögve végigfutottak.

A két gyermek szorosan tartá egymást átölelve. Az egyik lázasan reszketve halálfélelem miatt, a másik oly nyugodtan, csendesen, mintha mindaz, ami alatta és felette történik, rá nézve nem volna ijesztő, ismeretlen, megfoghatlan.

Nemsokára hallani lehetett, mint omlik be a pinceablakokon a víz nagy zuhogva, bugyborékolva, folytonos rázkódásban tartva az egész épületet; néhány perc múlva megteltek a föld alatti üregek, s a túltömött nyílások tompa böfögéssel adtak helyet a kiszorított légnek; még egy-egy nagy hörgés hallatszott, mintha valami óriási állat fulladna a vízbe, s okádná vissza a torkába rohanó hullámot; azután elfojtott csend állt be néhány percre.

Csak a reszkető gyermek lihegése hallatszott odafenn a szobában, ki képzeletében ott volt azon nagy ismeretlen állat előtt, mely lábaik alatt oly rémségesen fuldoklik.

Két-három perc múlva elkezdtek egyes pattogások, roppanások hallatszani az egész épületben; de az mind oly közel hangzott, mintha lábaik alatt történnék.

A pincékbe tódult víz most emelgetni kezdé a tömör boltozatokat, a meghajlott vaspántok voltak azok, amik úgy ropogtak, s a földszinti szobák padlatának egyes deszkái, amik az ellenállhatlan feszítéstől felpattogtak, támaszták az ijedelmes hangokat.

Egy pohár állt a beteg leány éji asztalán, abban egy ezüst kávéskalán. Lassankint elkezdett csengni a pohár, amint a kalán hozzáverődött; mintha az is félne, mintha az is vészhangot akarna adni, miként a félrevert harangok a toronyokban.

Egy rémületes óra folyt le így, melyet nem számlált a percinga otthonos petyegése, mert a folytonos rázkódástól maga a falióra is megállt, s a tizenegy órát úgy ütötte el, hogy minden ütésnél percekig megpihent.

Egyszerre valami hosszasan készülő moraj kezdett támadni az épület belsejében, mely úgy hangzott, mintha az egész ház porrá omolnék, s egyik kő a másikon keresztül akarna rohanni. Egy irtóztató dördülés következett reá, mely lomha morajban végződött percek után.

A vak leány úgy nézett merev, világtalan, sötét szemeivel, mintha azt várná, hogy ha a napsugár nem hatott át azoknak örök éjszakáján, e halálos rém alakja keresztültörhetne azon.

A lépcsőzet omlott össze. Még sokáig hallatszott utána, amint a hátramaradt rész kőfokai egyenkint utánaestek, s az omló kőpor suhogva csordult alá a falon.

Vilma csendes nyugalommal ölelé át reszkető társnéját, s amint kezei összeértek, imára kulcsolá azokat felette, és nyugodtan hallgatá a rombolás közeli neszét.

Valóban nem félt attól, ami következik.

Az életunalom szenvelgése nem szokatlan tünemény növendék gyermekeknél; sokszor hallani gyermekektől azt a balga óhajtást, hogy bár meg tudnának halni – kik még nem is éltek; de ha magok előtt látják a halál eleven képét, elfeledik a szenvelgett életunalmat, s reszketnek a fenyegetett életért. Vilmánál ez óra ijedelmeiben volt a léleknek legszomorúbb, legvalóbb próbája. Oly közel hozzá a halál, és ő nem érzett félelmet előtte. Jöjjön, ha jőni kell. Végiggondolt mindazokon, akikhez rokonlánc köti, egyik nevénél sem is jött szemeibe könny. Majd elfelejtik – kigyógyulnak. Az az egyetlenegy, aki megsiratná, akinek fájna, ha ő nem lesz, vele együtt vesz el; úgy vesz el, hogy majd ha a romok közül hulláikat előkeresik, még akkor is egymást átölelve fogják tartani.

Valami könnyű recsegés hallatszott a szobában. Odatekinte, s észrevevé, hogy az átelleni falon egy vékony repedés támadt, a papírszőnyegek kettéhasadtak egy helyen, s látható volt, mint repednek szép csendesen odább. A nyílás mindig hosszabb, mindig tágabb kezdett lenni, a papírszőnyeg pattogott a falon.

A vak leányka felgerjedt figyelmét nem kerülték ki e hangok; jól meg tudá azokat különböztetni.

– Ugye, most mindjárt meg fogunk halni? – kérdé Vilmától, arcát annak keblére rejtve.

Vilma nem felelt neki rá, csak erősebben szorítá magához. Valóban ő maga is azt hitte, hogy úgy lesz. Elnézte szép csendesen, mint tágul egyre a támadt hasadás, már kilátni rajta az éjszakába, egy-egy ködös csillag néz be rajta a vigasztalan távolból. Már egész a tetőig hasadt a repedés, az egész boltozás menete látható, ahogy építve van, még csak aláfelé kell neki végighasadni, s azután elérni az ablakok közeit, és azután vége van mindennek, vége egy pillanat alatt, vége hamarább, mintsem bánni lehetne az életet, és azután a vak és a látó között nem lesz különbség, egyik oly boldog lesz, mint a másik, és oly hideg, mint a másik.

E gondolattal zárta le szemeit, hogy becsukva találja azokat az örök álom.

– Hahó! Itt álljatok meg! – hangzott egy mély, szívrendítő, szívbuzdító hang ott alant, a vízben úszó utcán.

– Ah, a szabadító jön! Az Isten eljött! – kiálta felsikoltva a vak leány, s örömrepesve emelkedik fel úrnője fekhelyéről, s rohanni és szólni akar, de egyikre sem volt képes.

Jól mondád, jó leányka. Isten jár a vészek között. Az ő lelke vezérli a nagyok, a nemesek gondolatát, hogy ott legyenek, hol őhozzá imádkoznak. Áldott a kéz, áldott a szív, akit Isten kiválaszta, hogy általa hirdesse csodatételeit. – Wesselényi van ott alant.

A másik pillanatban egy lábtó csapódott az ablakhoz, mely annak üvegeit bezúzta.

Vilma hevesen szökött fel e hangra ágyából.

– Ruháimat! – kiálta, ijedten kapkodva öltönyei után. Az a gondolat, hogy meghal, nem ijeszté meg, de az igen, hogy meglepetik.

Alig volt ideje felsőruháját magára rántani; valaki sietve futott fel a lábtón, s benyújtva kezét a tört ablakon, felnyitá a táblákat. Csak a lebocsátott fehér függönyök takarták még el az érkező alakját.

– Ne még! – susogta Vilma alig hallható hangon, amidőn a következő pillanatban szétváltak az ablak függönyei, s a párkányról alálépve, előtte állt – Kárpáthy Zoltán.

Vilma nem reszketett eddig, de most elkezde minden tagjaiban remegni, a vér majd arcába szökellt, majd ismét szívébe vissza; egyszerre piros lett, majd ismét fehér, mint a halál.

Igen, ha a halál angyala jelent volna meg előtte, nem érzett volna láttára annyi félelmet – annyi gyönyört.

Zoltán egy pillanat alatt észrevette a veszélyes repedést a falon, s odasietve Vilmához, megfogta remegő kezét.

– Kisasszony, siessen velem jőni, a falak repedeznek!

El kellett bámulni rajta, midőn Vilma visszahúzta kezét, s szótlanul leült ágya szélére. Olyan volt e percben, mint valami álomjáró.

„Óh, igen, hiszen e leány beteg” – jutott hirtelen eszébe Zoltánnak, s megpillantva a karszékre vetett meleg téli sált, azt hirtelen felkapta, s szótlan a lányka vállai körül keríté.

– Mármost siessünk!

– Hová? – kérdezé a lányka, felvetve nagy sötét szemeit, amik Zoltánt úgy zavarba tudták hozni.

– Szülőihez! Kétségbe vannak esve ön miatt!

– Kétségbe vannak esve? – ismétlé az ifjú szavait a leányka, keserű mosollyal. – Hát miért nem jöttek értem?

– Az lehetetlen volt.

– Mindenkinek lehetetlen volt, csak önnek nem volt lehetetlen.

Zoltán türelmetlen kezdett lenni.

– Vilma kisasszony, az istenre kérem, tegye félre irántam való haragját ebben a pillanatban, akármiért neheztel rám, és siessen velem menekülni, mert az alant álló derék szabadítóknak még sok dolguk fog ma lenni.

A vak lányka is odaveté magát kis úrnője keblére, hevesen könyörögve:

– Menjünk innen, menjünk, a ház leszakad, a víz elnyel, meghalunk!

Vilma felállt.

– Elébb azt a lánykát mentse meg ön – súgá remegve Zoltánnak. – Látja, kétségbeesnék, ha ő maradna utoljára. Kérem. Zoltán szót fogadott, ölébe vette a vak gyermeket, ki azonban nem akarta elbocsátani úrnője kezét.

– Hát Vilma? Vilma nem fog jönni? Én nem maradok el Vilmától! Én nem megyek el nála nélkül!

– Én is elmegyek – biztatá Vilma –, veled leszek. Engedd magadat vitetni!

– De ki ez az ember, aki engemet visz? – kérdé az ismeretlenség félelmével – én nem ismerem. Hova visz?

– Csak menj – szólt Vilma érzékenyen –, olyan ember az, amilyen csak egy van.

Zoltánnak egész a tutajig mindig fülében csengett ez a szó: „Olyan ember, amilyen csak egy van”. – Mit tesz az? Olyan bohó vagy olyan rossz, vagy olyan jó?

A leány pedig odafenn erőtlenül rogyott le fekhelyére.

Tehát szülői kétségbe vannak esve miatta! De azért nem azok jöttek őt megszabadítani, hanem engedték e munkát egy ifjúnak, akit gyűlöltek, akiről soha egy jó szót nem szóltak előtte, akiről azt hitték, hogy ő is utálja, és akit meg akarnak rontani.

Mert a figyelmező gyermek előtt nem volt titok, hogy Zoltán ellen valami nagy, valami megsemmisítő terv van készülőben, és e tervnek fonalait az ő szülői tartják kezökben, hogy Zoltán egykor minden vagyonát el fogja veszíteni, és azt ők szerzendik meg, és azzal leányuk leend gazdagabb. Ha tudnák, mit cselekesznek?

Zoltán sietve tért vissza a szobába. Vilma ismét felemelkedett ágyáról, de nem bírt lábain állani, oly gyenge volt. Valóban nagyon betegnek kellett lennie. Zoltán sürgette, hogy nyújtsa kezét, és siessen vele menni. A leány akart volna, de nem bírt megmozdulni. Tán még valami nehezebb ült szívén, mint a betegség.

– Látja ön, hogy lépni sem tudok.

Nem volt pedig sok idő a tanakodásra.

– Úgy megbocsásson ön – szólt Zoltán –, nincs más mód, mint hogy önt karomra vegyem. S azzal nem várva be a feleletet, hirtelen átkarolta a leányt, mielőtt az ellenemondhatott volna.

E pillanatban oly sebesen vert a leányka szíve, hogy lehetetlen volt azt nem hallania.

– Boruljon reám kegyed, és ölelje át karjával nyakamat erősen!

A lyánka hevesen, lázasan lihegett. Ő reáboruljon? Átölelje nyakát? Óh, igen; reáborult, arcát fejére fekteté, s karjával, mind a két karjával odaszorítá magához az ifjút, és azon percben megeredtek könnyei, és Zoltán érzé, mint hullanak arcára e forró harmatcseppek.

Ah, e pillanatban megtudta, mi az a sötét delejes sugár, ami a lyánka szeméből úgy szokott reá világlani, mint a harag. Szegény gyermek, szegény gyermek!

Betakargatá őt meleg kendőjébe, és sietett vele ki a romlatag épületből.

Amint az ablakban voltak, Zoltán egyik lábát a hágcsó legfelső fokára téve, a leány hideglelős reszketéssel ezt súgta fülébe:

– Óh, Zoltán, hajítson ön engemet le innen a vízbe, hadd vesszek el; jobb lesz mind a kettőnkre nézve.

Az ifjú még erősebben szorítá őt magához, s le nem tevé addig öléből, míg Lizához nem ért vele, ahol rábízta a vak leánykára, hogy tartsa átölelve úrnőjét, nehogy ki találjon a vízbe esni.

– Odább! – kiálta érchangon a szabadító, s izmos karjával felragadá a csáklyát, egy hatalmas taszítást adva azzal az elhagyott háznak, mire a tutaj az utca közepére lódult. A ház pedig, mintha ez egyetlen emberi lökés ingatta volna meg, elkezdett elébb tetőtől talapjáig két helyen végighasadni, a külső fal mindig külebb hajolt, az ablakok üvegei szerteszét pattogtak, s azzal egyszerre az egész előfal levált, iszonyú robajjal omolva a vízbe, s fehér porfelleggel borítva el az egész környéket. Amint a por felszállt, csodálatos volt e házra nézni. Az előfal úgy bukott le, hogy az épület hátulja megmaradt, mintha egy színpad függönyét húzták volna félre, akként lehetett végiglátni a tág szobákon. Némely terem egészen épen maradt, a zongora, asztal, karszékek szokott rendben álltak, másutt egymásra volt dőlve minden, mint valami nagy költözködés idején.

Zoltán aggodalmasan keresé szemeivel a fehér szobát. Arra nem lehetett ráismerni többé. A felső emeletből az egész fölötte levő szoba reászakadt, s a sötét idegen bútorok eltemették az egész kis fehér menedéket, a porrá tört fehér romok fölött zöld kályhák, barna pamlagok.

Úgy tetszék neki, mintha azt hallaná háta mögött susogni:

– Miért nem hagytak engem ottan?

Más oldalra ment. Ettől a szótól jobban fázott, mint a csípős éji széltől.

A tutaj tovább úszott a Váci út mentiben, mindig jobban megrakodva megmentett szerencsétlenekkel. A terhet le kellett már rakni az Új téren, addig is, míg alkalmasb helyre lehetne szállítani.

A Nagyhíd utca szegletén összetalálkoztak egy csónakkal, mely nagy ügyetlenül evickélt volna előre, de a benne levő hat vagy hét férfi közől egy sem tudott kormányozni, a jég minden pillanatban megreszkettette, s a folyamár az utca közepére sodorta őket.

– Hova igyekeztek? – kiálta rájok a szabadító, látva gyámoltalanságukat.

Azok nem tudtak a nagy igyekezet miatt felelni. Szerencsére Zoltán felismerte közöttük Tarnaváry cselédeit. E csónak a septemvir pincéjéből húzatott ki, hol előre készen állt, de míg Tarnaváry magához nem tért, senki sem tudta, hová van elrejtve. Most azon hihetőleg Kőcserepy házához siettek.

– Itt a kisasszony! – kiálta rájok Zoltán.

Azok nem tudtak közel jönni, a tutajnak kellett hozzájok vergődni.

Egypár úrfi volt a csónakban, a vitézebbek közől. Nagyon örültek, hogy a kisasszonyt megmenekülve látták, tudniillik, hogy nem kellett érte olyan messze menni, s meleg buzgalommal ajánlkozának, hogy hazáig már majd ők is elszállítják. A szárazföld már oda nem volt messzebb húsz lépésnél, s a víz csak csípőig ért.

Zoltán látva, hogy itt úgyis elég segítő kéz van, közel sem ment, midőn Vilmát a tutajról a csónakba szállíták. Az volt boldogabb az úrfiak közül, aki karját ajánlhatta neki, aki helyet csinálhatott számára.

– Hát te nem mégy velök? – kérdé Wesselényi az ifjú Kárpáthytól.

– Én itt maradok segíteni, ha ön megengedi.

Wesselényi megveregette a fiú vállát. Eleinte azt hitte, hogy szerelmes a lyánkába, akit meg akar szabadítani, s most látta, hogy miután megszabadítá, miután látja, hogy elég kéz siet számára helyet készíteni, ismét hátravonul, s még csak nemes bátorsága jutalmát is átengedi másnak.

Az úrfiak elszállíták Vilmát szerencsésen a Tarnaváryházhoz, nagy diadallal vitték szülői karjai közé; a tanácsos és neje összeölelték, csókolták őket egyenkint; három óráig tartott, amíg elbeszélték, mily iszonyú veszélyek közt jutottak a kisasszonyhoz; csakhogy megmenthették, az isten áldja meg őket érte. Hogy a legnagyobb veszélyből ki szabadítá meg az egyetlen leányt, arról fölösleges lett volna nekik beszélni. És Vilma – egy szót sem szólt Zoltánról senkinek.

De nem is örült senki látásán. És nem könnyezett, midőn mások sírtak. És nem hálálkodott, midőn megmentői égig dicsekedtek nagy tetteikkel.

Hallgatott. Beteg volt.

Talpon volt már minden ember, tele munkával minden kéz; akiben csak ép szív dobogott, akiben csak bátor, emberszerető lélek élt, sietett menteni, szabadítani azokat, akik nálánál erőtlenebbek, akik nálánál nagyobb veszélyben vannak. Minden utcán, minden téren lehete látni e küzdő hősöket, kik ajtókból, gerendákból összetoldozott lélekvesztőkön siettek embertársaik mentésére.

A történet feljegyezte lapjaira e hősök, e bátrak neveit, s nem méltók-e e nevek, hogy irántok a későbbkori költő lelkesülni tudjon; kik merész, elszánt csatát vívtak – az enyészet ellen, ezer veszéllyel terhes három nap, három éjjel tartó harcot; s diadalmasan tértek meg abból, mert amidőn a romboló vész kétharmadát a fővárosnak sírhalommá változtatta, e derék, e bátor férfiak küzdése mellett nem jutott annyi sír számára több halott, csak minden ezer közől egy! – (Hiteles kimutatás szerint.)

Nagyobb az ő nevök, mint a csatatérek hőseié!

Most mutatták meg ők, kiket haza atyjainak nevez a hit, hogy nem hiába viselik e szent nevet, most mutatták meg, kik honfiaknak nevezik magokat, hogy meg tudják érdemelni címeiket. Tizenhat év ködös távola takarta el ez emlékeket, de még most is fényesek, most is magasak ez alakok, s ha az emlékezet végighordozza őket szemeink előtt, most is megjelenik szemeinkben a könny, és nem tudjuk, mi az: öröm-e, vagy hála, vagy fájdalom.

A legelső borzalmas éjszakán látjátok ott a sötét vizek felett végigsikamlani Wesselényi hajóját. Mint az őrszellem maga, jár ő a legveszélyesebb helyek között: szűk utcákon, omlatag házak mellett, miknek vízből kiálló tetején halálfélelem közt reszkető csoportok várnak reá, várnak az Isten kezeire. Az ember nem mindenható. Egyszerre nem szabadíthatja meg az egész világot. Óh, mint szeretné, ha azon karoknak, miknek ereje a hitregék mondáival határos, valóban volna azon hatalma, hogy ezreket ragadhatna ki a halál öléből, ha azon kebelnek, mely küzdeni tanult vésszel és viharral, volna hatalma visszanyomni az elemek veszedelmét is, ha azon mennydörgő szónak, mely előtt annyiszor megrendült az emberi akarat, volna ereje visszaparancsolni medreibe a rontó áradatot, miként vissza tudta űzni annyiszor a rontó szenvedélyeket, oda, ahonnan kijöttek! De az ember nem mindenható. A hősnek az a fájdalmas szerep jutott: mérlegre vetni az emberi fájdalmakat, ítéletet tartani a veszély közepett afölött, kit kell megmenteni rögtön, ki várhat tovább. – Itt egy ingadozó ház tetején sírva kiáltanak hozzá; de amott már nem is kiáltanak, mert a ház összeomlott, s lakói a romok közé vannak temetve. Azokat kell előbb megmenteni. Oda a romok közé, oda a legnagyobb veszélybe! Ti többiek imádkozzatok addig, tinektek még vannak perceitek élni, ezekre már a halál tette kezét. Rajta, férfiak, rajta bátran, küzdeni a halállal, belerohanni a sírba, kiragadni a haldoklókat az omladékból! Egy-két ütést az omló gerendáktól ki venne most észre? Jeges áradatot, melyben nyakig kell gázolni, ki bánna most? Két-három férfi ereje van most minden karban, százé meg százé az övében; fél kezével képes feltartani a dűlő háztetőt, s másikkal kiragadja az alélt veszendő népet. Mindenünnen sírás, mindenfelől jajszó kiált felé, és ő nem szabadíthat meg mindenkit. A csónak, a tutaj már túl van terhelve, senki sem fér rá több, és még annyian vannak.

– Gyermekeket adjatok csak ide! – kiált indulattól reszkető hangon a szabadító, s a háztetőkről, az ablakokból remegő karokkal rakják kezeibe apák, anyák apró gyermekeiket, mintha Isten kezeibe tennék le őket, s áldva néznek az eltávozó után, felényire sem érezve a veszélyt, hogy gyermekeiket megmentve tudják. „Visszatérek ismét!” – hangzik a messzeségből, és a nyomorultak onnak várják a hajnalt, amerre az ő fáklyáinak fénye elhaladt.

Minden mozog, minden kéz cselekszik. Itt egy polgár, köztiszteletű férfi hajtja a csónakot, amott egy szerzetest látunk felgyűrt csuklyával a vizek közt evezni, szóval és karral vigasztalva a veszendőket.

Amott úszik egy dereglye, megrakva kenyérrel, az utcákon. Az emberek éheznek is. Ki az, akinek eszébe jutott, hogy az éhezőkön segíteni kell, addig is, míg meg lehet őket menteni; ki osztja ott a kenyeret, a hajó ormára felállva, a sápadt szűkölködőknek? E férfiú Dessewffy Aurél.

Künn a legtávolibb városnegyedekben láttok küzdeni egy Szapáryt, mint emeli karjain, vállain a rongyos, nyomorult embereket csónakjába, mint tör a vízben úszó házakba, a betegeket mély vizek közől hordva elő, s kezében Pest város térképével kiszámított terveket alkot, órákra osztva fel a napot és éjszakát, hol, mikor kell megjelennie, okosan, előrelátva, mint a gondviselés.

A főutcákon Prónay Albert jár, a főispáni helyettes, mellette bátor hivatalnokai, Pajor, Egressy, buzdítva, szabadítva azokat, akik félnek, akik romlásnak indulnak, mindenütt helyükön, mint illik a megye első hivatalnokaihoz.

Félig betegen, de elfeledve minden fájdalmát, alig gondolva magával, tör a segélyért kiáltók közé egy Podmaniczky. Áldhatják az Istent, akikre rátalál; minden szűkölködőt közel jószágára szállít, s saját palotáját megnyitja előttük; lakjanak abban. Osszák meg vele, amije van.

Így tett egy Károlyi, így a két Eötvös: Dénes és József; Szapáry Ferenc, Draskovics, a Wenckheimek, kiket három nap és három éjjel láttatok mindenütt, ti, akik vártátok a szabadulást, és bizonyságot tehettek róla, hogy ők megérdemlették ezt a címet: „A jók java.” Optimates.

Éjfél után két órakor már minden utca meg van népesülve; száz meg száz úszó jármű szeldeli az árt. A legtöbb csónakon, dereglyén Szitányi név olvasható. A derék nagykereskedő a vész kitörése pillanatában sietett minden hajóját, egész szolgálati személyzetét nemeskeblűleg a hatóságok rendelkezése alá adni. Bizonnyal ő is készen volt a veszélyre, ő is számította annak közelgő perceit, de számította nemes áldozatkészséggel, s midőn megkondult az óra, az áldozattevő nem találta elégnek vagyonát letenni a nyomor oltárára, magát az áldozattevő kezet is odaadta, és ment fáradni napszámosaival egy sorban.

A küzdők, a szabadítók a legveszélyesebb utcákon találkozhatának egy barna, izmos vállú férfival, ki dörgő, mély szóval hívta fel a nyomort, hogy jelentse magát, s ahol romokat talált, mindenütt megállt elébb, nem maradt-e ottan élő, nem hallatszik-e a halálküzdelem nyögése, s úgy kereste, úgy kutatta a szenvedők rejtekeit, mintha azoknak vesztesége volna az övé, az ő fájdalmuk az ő fájdalma, az ő menekülésök az ő menekvése. Pedig e férfi talán ez órában minden vagyonát elveszti. Ez Füstkuti, a nyomdász. A hullám az ő nyomdájába is betört. Annyi szorgalmas év keresménye, annyi fáradság jutalma ott lett semmivé a vizek között; de a nemes lélek nem ér rá most saját vagyonát menteni, becsesebb annál a polgárok élete. A ház, melyben lakik, tömör boltozaton épült; alant a hullám foglalta el veszendő vagyonait, fenn az emeleten száz meg száz menekült áldja szabadítóját, kiknek éltét ő foglalta vissza a hullámtól, s kiket étellel, itallal és meleg nyughellyel ő lát el, rájok költve el, amije még vagyonából megmaradt.

Mindenütt új meg új jelenetei a csodának, a borzalomnak, a fényes polgárerénynek és a mély förtelemnek!

A Leopoldváros egyik utcájában a segélykiáltozás közé vad, embertelen szitkok hangjait halljuk vegyülni. Istentagadó rablók járnak ott az éj borzalmában, s a védtelen könyörgőkét a mély sötétség közepett ingó házaikban fosztják ki, elrabolva tőlük, amit azok vagyonuk romjai közt legbecsesebbnek találtak. A rettegők örömmel látják jönni a csónakot, mely őket biztos révbe vigye, s midőn átadták magokat nekik, akkor ez emberarcú ördögök mezetlen rakják ki őket a puszta romokra. Hol van most az Isten, aki őket megbüntesse?! Szabad a bűnnek a vásár! Nézzétek, hogy bujdoklik csónakával a sötétben a gyalázatos szenvedély a házak falai mellett. Bele ne lépj, ifjú, szép hajadon, ki a szabadulást várod; a kéjenc förtelmes karjai várnak ott, ki az Isten ítéletóráját alkalmasnak találta arra, hogy undok bűnökkel népesítse meg az éjt. Elhal a sikoltás a fekete éjben. Ha hallaná is valaki, hogy jöhetne segíteni? Alant az ár.

De mégis van, aki hallja; hallja az Úr! Íme, fáklyafény közeleg a sötétben a rablók felé, s egy csónak sikamlik alá gyorsan az utcán. Benne ülnek a jurátusok, a mi ismerőink.

– Megállj! – ordít a gazokra Kovács; társai fegyvert ragadva állnak a csónakban, mely nyílsebesen közelít a rablók felé.

A kéjenc csónaka elfutott, magányos martalékát elhagyva a romok között, de a rablók szembeszálltak. Három csónakjok volt nekik, az ifjaknak csak egy. A megrabolt nép áldva, buzdítva nyújtja kezeit a bosszulók csoportja felé, míg átkozva mutat a szörnyetegekre.

– Előre, barátim! – kiált Kovács, merészen odakormányozva a csónakot a rablók közé; hárman vannak egy ellen. Az mit sem tesz. Himpellérek azok, ti pedig jó vitézek vagytok, kard van kezetekben, vágjatok közéjök! Úgy, ni! Az egyik csónak már a falnak szorult. Azt a felingerelt nép kövekkel fogadja, révészei kénytelenek kiugrálni a vízbe, hogy a két tűz közől megmeneküljenek. De a másik kettő dühösen áll ellent. Sikerült nekik a jurátusokat közreszorítani; a jámbor Bogozy a csónak orrán állva már egy ütést kapott a homlokán csáklyával, a többit számba sem vette, s Kovács kardja markolatban törött ketté, amint az egyik rabló a nehéz evezőlapáttal nekisújtott. Már két-három csáklyát döftek csónakuk oldalába, s azon törekesznek, hogy azt felfordítsák, amidőn egyszerre a rablók háta mögött egy váratlan ellenfél kiáltása riad fel. Füstkuti jő ott, a nyomdász; a futó kéjencet éppen az útban fogta el, s csónakát elvette, a magáé után kötve, amidőn meghallá a kardcsattogásokat. Éppen jókor érkezett. A rablók nem várják be, hogy odaérjen, hanem megfordítják hajóik orrát, s egy melléksikátoron keresztül menekülnek a Duna felé.

– Utánok! – kiáltanak az üldözők; s végigkergetik a gaz orvokat a vízben úszó utcákon, kik iparkodnak nyomot veszíteni a tekervényes sikátorok között.

– Megálljatok! – dördül meg egyszerre a közelből egy erős férfihang. Izmos, magas férfi jő szemközt csónakkal, egyenesen a rablókra. A derék mészárosmester Dorn az, csónakja tele van menekvőkkel. A rablók körül vannak fogva. Nincs mit tenni más, keresztül kell nekik törni magokat. Hátul az erősebb ellen, egész erővel a gyöngébbnek kell fordulniok. Az egyik csónak emberei előreszegzett csáklyákkal rohannak a mészárosmesterének. Egy izmos mészároslegény áll felgyúrt karokkal a csónak orrában, s két marokra fogja az evezőlapátot. Ne hagyd magad, fiam! A rablók nekidöfnek a csáklyákkal, az evező egyet süvölt a levegőben, s ahová lecsapott, egyszerre két zsivány bukott le alatta. Emberül van, fiam, remekbe sem adhattál volna külön csapást! A rablók meg vannak szorítva; a jurátus, a nyomdász és a mészáros kezei képzelhetni, milyen kék és zöld nyomokat hagynak magok után, ahol megmarkolásszák őket. Egy nagy terebély fához viszik őket. Megérdemlenék, hogy arra akasszák fel sorba; de azt nem fogják cselekedni. Azon fát egy egész család lepte meg, mely omlott házából oda menekült fel. Most a családot leszedik a csónakba, s a rablókat rakják fel a fára. Ott hadd várjanak addig, míg valaki értök jön, hogy ítéletet tartson fölöttük. Az elvett csónakot aztán felosztják a győztesek egymás között, s mennek tovább ítéletet, igazságot tartani azok fölött, kik e borzalom éjszakáján a bűnnek virrasztanak.

A diadalmas hangok elmúlnak, a fáklyafény lassankint eltűnik szemeink elől, ismét sötét, fekete utcákon megyünk végig, a hömpölygő ár mentiben, a kivilágítatlan házak előtt. Minő zilált kép tűnik fel újra előttünk!? Egy sziget a vízözön közepett, melyen a fél város menekvő népe gyűlt össze; ez az Új tér. Kétszáz lépés előre, kétszáz lépés oldalra, és körös-körül a fagyos hullám. Ezen a körülzárt téren ezer meg ezer férfiú, nő, gyermek, akiknek nincs semmi biztosságuk, egyedül az élő Isten ott fenn. A menekvő emberek között félénken húzzák meg magokat a kóbor állatok csoportjai is; háziebek, lovak, tehenek, mik hazulról elszabadultak, s miket az ösztön ide vezetett, úgy kiáltanak, úgy nyögnek, úgy üvöltenek, mintha a világ romlását éreznék előre, s húzódnak az emberek közé, akik oly tehetetlenek, miként ők magok. A tér vásári bódékkal van most tele, az idegen kereskedők megnyiták sátoraikat a jövevények előtt, s ott várják a futókkal együtt az utolsó menhelyen a közelgő órákat, könyörögve, imádkozva, térdepelve. Még jobb itt a kunyhók alatt. Ime, a magas paloták itt körös-körül, hogy ingadoznak. Mint a villámfutás terjedt el a csoportok között a híre, hogy a roppant Derra-ház, egyike a város legszilárdabb épületeinek, összeomlott! A szörnyedés láza növekszik. Mi történik ennyi emberrel, ha az áradat még nehány lábnyira emelkedik? Itt egymás karjai közt fognak meghalni mindannyian. Rémület látni, mint bontják az előrevigyázóbbak a vásárgunyhók tetőit, hevenyészett tutajokat rovátkolva belőlök. Óh, Úristen, hát el fogod süllyeszteni ezt a várost? A vásártér közepén félelemgerjesztő ének szokatlan hangjai hallatszanak. Ott a héber kereskedők vénjei gyűltek össze egy fabódéban, azt kivilágíták ünnepi lámpáikkal, magokra teríték halotti lepedőiket, letevék a szentírást a földre, s arcra borulva körüle, imádkoztak az erős bosszúálló Zebaoth istenhez, s ott siratták az elenyészendő világot, melyre elbocsátá a haragvó Jehova az ő pusztító angyalait, és nincs, aki megvédelmezzen bennünket azok ellen. A rémület éjszakájában oly borzasztóan hangzanak a vének siralmai, hogy a bátrabb szív is megdöbben hallatukra. Igazán vége volna-e hát mindennek ez éjszakával? Száz lépéssel odább orgonahang és zsoltárok éneke zeng az éjben. Ez a protestánsok templomából jő, hol a nép ezrei kiáltanak Istenhez az utolsó menedékhelyről. Éjszakai ima, éjszakai ének! Kiben ne remegne a lélek? És távol a hullám moraja zúg, és távol a nép siralma üvölt…

Összeomlanak a magas paloták is, nemcsak a nyomorultak gunyhói. Amott egy kétemeletes ház erkélye hajlik alá; átellenben földszinti vityilló tetejét nyaldossa a hullám. A palota urát megmenték, a gunyhóban minden csendes. Amott gazdag kereskedő, itten szegény asszony lakott. A kereskedő, midőn a csónakba lépett, s életét megmenté, csak akkor jutott azon gondolatra, hogy pénztára, minden iratai a házban maradtak. Nosza, fel! Ki lesz a bátor, aki azokért visszamegy? Ötezer pengő a jutalma, aki a pénztárt lehozza. A révészek fejöket csóválják. Nagyon meg kellene annak unnia életét, aki így kísértené a sorsot. Senki sem ajánlkozik rá. Ekkor egy kopott, szegényes napszámos evez oda rongyos lélekvesztőn a gazdag úrhoz, s ajánlkozik, hogy ő lehozza a pénztárt. A kereskedő tétovázás nélkül nyújtja át kulcsait. A napszámos már a ház előtt van, midőn hátratekint, s meglátja, hogy a szomszéd gunyhó padlásablakából valami fehér int felé. Egy szegény vénasszony integet onnan kendőjével; szólani már nem bír, csak a kendőt lobogtatja. A napszámos visszafordul:

– Megbocsásson, jó uram – szól a kereskedőnek –, elébb ezt a nyomorultat szabadítom ki innen, az ön pénztára azután is ráér – s azzal a kicsiny ház tetejére szökve, megragadja az aggnő kinyújtott kezét:

– Ide hozzám! – kiált az ájuldozónak… Azon pillanatban ropogva dűl össze az épület, s a hullám összecsap mind a kettő fölött. A kereskedő háza még órák múlva is fennállt; a nemes lelkű szabadító ott veszett a romok között. De megtalálta őt, aki minden nemes halálát feljegyzi – az Isten…

És ennyi szép, ennyi megragadó jelenet között volt még egy lélekemelő tünemény: a katona mint honpolgár! Amint a veszély kitört, a hadparancsnokok gyorsan gátakat vonattak a kaszárnyák előtt, hogy az ár azokat el ne foglalhassa, s míg a helyőrség egy része hatalmasan küzdött meg az erőszakos elemmel, elűzve azt udvarai elől, azalatt a többiek úszó tutajokon, hidászdereglyéken indultak ki a nemes csatába, hol nem halált, de éltet kelle osztogatni, s a megszabadított szerencsétleneket odahordták kaszárnyáikba, ott átadta neki a katona meleg szobáját, fekhelyét, kész ebédjét, megosztá kenyerét velök, s ápolta a betegeket, vigasztalta a szenvedőket, mintha teljes életében azt tanulta volna.

Egy magas épületből mindenki megmenekült már, csak a legfelsőbb emeletben van még egy családapa beteg nejével és gyermekeivel; egy csónak érkezik oda bátor harcfiakkal, megállnak az összevissza repedezett ház alatt, s kiáltják fel neki, hogy kössön össze lepedőket, és azokon bocsássa le egyenkint családja tagjait. Az ember követi e találékony eszmét, s egyenkint leeregeti nejét, gyermekeit, kiket a derék harcfiak a csónakba elhelyeznek. Midőn az utolsó gyermek is lent van, egyet roppan a ház, s az egész előfal mennydörögve zuhan alá, csak a két oldalfal áll még, a tetőzet gerendáitól összetartva. A csónak menekülni kénytelen az omló kőzápor elől. De a megmentett gyermekek sírva karolják át a bátrak térdeit, s kezeiket ölelve esengnek, hogy atyjokat is mentsék meg számukra, ne vigyék el őket innen atyjok nélkül. Ekkor egy fiatal hős kiválik a többi közől, kiszökik a kőhalomra, egy aláhajlott gerendán felkapaszkodik az emeletbe, s keresi az apát. Az ájultan fekszik a szétnyílt padozaton. A bátor harcfi hirtelen körüle csavarja a mentőlepedőt, s gyorsan lebocsátja az aléltat az ablakon. Úgy recseg-ropog minden körülötte; a halál torkában áll. Egy perc múlva a gyermekek örömkiáltása tanúsítja, hogy az apa meg van mentve; erre egy irtóztató roppanás következik, az egész ház omlik, bomlik, a tető is alázuhan. Hidegvérrel, meleg szívvel hallja a derék bajnok e halálos rémhangokat, s egy kiálló gerendáról azon percben, midőn minden összeomlik, a víz közé veti magát, s a bámulat örömriadása között úszik ki mentőcsónakához. Nevét nem jegyezte fel senki a deréknek, csak annyit tudni róla, hogy tüzér volt.

Vajon hogy fogna esni, ha ennyi borzalmas jelenet között egyszerre csak valaki elnevetné magát?

Hallga! Ez valóban kacaj: Ép, tele torokból jött jókedvű röhögés, ahogy csak az ember víg mulatságok alkalmával szokott nyeríteni, kedves anekdoták fölött.

Egy csónak evez végig a szomorú utcákon, benne öt vagy hat férfialak ül, azok nevetnek oly jóízűen, hogy szinte elnémul bele a veszélykiáltás, a haldokló nyögése, s mintha gonosz csúfolódó szellem kísértene a vész közepett, gúnyolva az imádkozókat, oly borzasztóan, oly visszásan hangzik e kacagás a puszta falak között.

Ah, ezek a mi kedves ismerőink, báró Berzy, Misztizláv, Emánuel barátunk, Abellino és még egypár jeles gavallér, kik egy csónakra tettek szert, s kedélyesen hajókáznak alá-fel, gyönyörködve e nagyszerű látványban.

– Fameuse! Grandieuse! – kiáltá minden utcaszegletnél Misztizláv barátunk, mire báró Berzy azt válaszolta, hogy ennél sokkal különb áradást látott Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztotta a gátat s az árbocos gályákat a császári palota udvarában tette le, s a színházból hazatérő hintókat Kronstadt előtt fogdosták ki. Olyan itt nem tud lenni!

Abellino a csónak fenekén ült, mert ő becses személyét inkább féltette, mintsem a jelenet nagyszerűségét élvezhette volna, s igen könyörgött nemes barátainak, hogy fel ne fordítsák a csónakot, mert az ember könnyen katarrust kaphat, ha ilyenkor megfürdik.

A kacajra az adott okot, hogy amint a Váci utcán végigeveztek a kéjcsónakázók, egy második emeleti ablakban valami fiatalembert pillantának meg, ki igen sajátszerű munkával volt elfoglalva. Menekülnie nem lehetett, de ha lehetett volna is, nem volt hova. Az ifjú sokkal jobbnak találta meleg szobájában bevárni a veszedelem végét, hogysem ismeretlen kilátások fejében magát nyakig benedvesíteni. E helyzetben csupán egy ijesztő körülmény tűnt fel előtte, az nevezetesen, hogy bekövetkezvén az éhség órái, mit cselekedjék akkor. A furfangos jurátus – mert mi is lehetett volna egyéb – azt gondolta ki tehát, hogy egy hosszú spárgára szegből csinált horgot alkalmazott, s azt lebocsátva a második emelet ablakából, amint a rohanó víz a vásártereken felkapott fagunyhókból csoportosan hozta alá a vízszínen úszó gyümölcsöt, zöldséget és kenyereket, azokat ügyesen horgára keríté, s felvonta magához. A kéjcsónakázó gavallérok előtt ez egészen új élelmezési rendszer oly bizarrnak, oly mulatságosan bohónak tetszett, hogy lehetetlen volt magokat visszatartóztatniok, miszerint az utcán végig ne kacagjanak rajta. Már azt még a zseniális bárónak is meg kellett engedni, hogy hasonló zsánerkép a club of travellers asztalán sem fordult még elő, aminthogy e jelenetet rögtön le is rajzolá térdére fektetett tárcájába, mihez Emánuel barátunk tartotta a lámpást.

A kedélyes mulatságot néha megzavarja a háztetőkön, ablakokban álló szerencsétlenek segélykiáltása, kik az előttük elhaladó csónakosoknak szívszaggató hangon könyörögnek, pazarolva isten nevét reájok. Az ilyen jajveszéklést hallani nagyon kellemetlen. Báró Berzy vállalta magára, hogy e mulatságrontó megszólításokat talpraesett élcekkel fogadja. – Elmésségét bámulni merjük.

Egy tisztes asszonyság kiált le hozzájok valami erkélyről.

– Sajnáljuk, madame – szól a báró kalapot emelintve –, nem vagyunk látogatáshoz öltözve.

Milyen jeles élc!

Másutt szegény, rongyos ember kapaszkodik a lámpásvasra. – Ne búsulj, fickó! – vigasztalja báró Berzy. – Akit az istenek függni rendeltek, nem hal az a vízbe.

Gyönyörű tréfa.

Összerepedezett házak előtt megállanak, becsengetnek az ajtón, s Tivadar bekiált:

– Hej, házmester! Nincs ebben a házban kiadó szállás? Pompás egy ötlet.

Egy óra előtt azt gondolta ki az elmés báró, hogy csónakával odaevezett egy házhoz, melyben a jeles ifjúság által közönségesen ismert hölgyek laktak. Azok mind künn ültek az ablakban, s várták a szabadulást, remegő szívvel, mint más bűnös ember.

– Ide, szép istennők! Itt a szabadító! – kiálta a vidám báró, s a kellemetes ifjak leszedték magok közé a félénk nimfákat, s azután egy óra hosszat keresztül-kasul hajókáztak velök a város minden utcáin, oly bolondul hintázva a csónakot, hogy a némberek sikoltozva rimánkodtak nekik, hogy inkább tegyék ki őket valamelyik puszta házba, csak ne gyötörjék tovább; végre aztán visszavitték őket oda, ahonnan elhozták, s újra kirakták a hajóból.

Ily tréfák közt folytak le a vidám mulatság órái. Abellino a csónak közepén puncsot főzött, melytől a vigadó csoport oly derült hajnalkedvbe kezdett jönni, hogy utoljára még egy barcarola énekléséhez is hozzáfogtak. Csak az a kár, hogy gitárt elfelejtettek magokkal hozni.

Midőn a zseniális báró a legszebb fisztulákat vágta, mihez Miszti gyönyörű tremoló félhangon gargarizálta a contrealte-ot, Emánuel barátunk küzdvén gugaszakadtából a baritonnal – íme, egyszerre fényes tünemény kezd támadni előttük az utca túlsó végén, s a kíváncsi ifjak egy tágas dereglyét látnak szemközt úszni, körültűzködve üvegharangok alá borított fáklyákkal.

Az evezőlegények mind fényes, ezüst vállszalagos cselédek, a kormányos aranyhajtókás egyenruhába öltözött férfi; a hajó közepén egy fiatal, karcsú alak áll, kezében hosszú csáklyával. Feje födetlen, magas homlokára izzadt csigákban feküsznek gömbölyű hajfürtjei, szelíd szemeiben, hosszúkás komor arcában mély megilletődés tükrözi magát; látszik rajta, hogy együtt sír azokkal, akik ott körüle vannak, s kezeit áldva csókolják. Az egész hajó árva menekvőkkel van már tele.

– Ki lehet az? – kérdik egymástól a jeles ifjak. Valamennyi mind közellát, s szerencsétlenségre senki sem hozott magával opernguckert. Csak midőn már húsz ölnyire ért hozzájok a dereglye, akkor veszik észre az ifjú mellén a hímzett csillagot, s megismerik a főherceget.

Az ifjú herceg régebben szemügyre vette őket.

– Önök danoltak oly szépen, uraim? – kiált reájok csengő, tiszta hangon, s magyarul.

Báró Berzy nagy ügyességgel felelt:

– Ámbár ez éjszaka nemigen hasonlít a velencei karneváléjhez, fenség.

– Valóban nem. Régen járnak már önök az utcán?

– Kezdet óta, fenség. Jelen voltunk a gátszakadásnál, láttuk mint omlott össze a legelső ház, hogy hágott az árvíz utcáról utcára. Mindez nagyszerű volt, grandieuse; csak az a kár, hogy én ennél már szebb jelenetet láttam Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztá a gátat s a vitorlás hajókat a cári palota udvarában tette le; olyan itt nem tud lenni.

– Veszett-e emberélet áldozatul? – kérdé a herceg elfogódott hangon.

– Óh, mi az, fenség? – vigasztalá a báró. – Szentpétervárott, mikor a Néva elszakasztotta a gátat, négyezer ember veszett a hullámok között, nem számítva a hajókon levő muzsikokat, akiket lesepert a tengerbe. Olyan itt nem fog lenni!

– De reménylem, hogy önök siettek embertársaikon segíteni.

E kérdés olyan hangon volt föltéve, miszerint kitérő feleletet nem lehetett rá adni.

– Megvallom, fenség, az ilyesmit az ixioni munkák közé számítom, sőt tudom érteni Bajazidot, ki az ütközetben minden bajnokát elvesztvén, midőn egyedül úsztatott át a folyón, észrevevé, hogy egy harcosa lova farkába kapaszkodva, menekül vele; ekkor azt mondá, ha elveszett a többi, vessz el te is, s levágta a menekvőt. Mit csinálnék egy emberrel, kettővel, annyi közül? Különben is azt tűztem ki hivatásomul, hogy a club of travellers számára részletesen leírjam ez eseményeket, s apróságokkal nem foglalkozhatom.

Misztizláv tenyereit dörzsölé örömében, hogy ilyen szépen kivágta magát a zseniális báró, míg Abellino aggódva nézett majd reá, majd a főhercegre, nem érthetve minden szót a beszélgetésből.

– Jöjjenek önök utánam – monda az ifjú herceg, egy csáklyalökéssel elhagyva a jeles ifjakat.

– Szerencsénknek tartandjuk – mondanák azok egyszerre, s követék az ifjú főherceg járművét.

A főherceg felvonult az Úri utcán, néhol megállva, ahol éppen segélyre volt szükség.

Az Úri utca végén, a ferencrendi templom és a Kúria-épület között van egy kis emelt tér, mely szárazon maradt, mint valami kis sziget. E szűk tér lovakkal s marhákkal volt jelenleg tele, miket bérkocsisok, szegényebb emberek hajtottak ide; kik ide menekültek, azokat a jámbor atyák s a Kúria titkári és levéltári ügynökei helyezék el a középületek veszélymentes nagy termeibe, csak egy-egy izmos legény, szőrruhás szerzetes vagy kardos jurátus jött-ment a körülzárt szigetkén, keresve, ha nincs-e valami gyámoltalan menekvő a bömbölő, nyugtalankodó állatok között. A főherceg ide irányzá dereglyéjét.

Amint annyira közelítettek a szárazhoz, hogy a lapátok a kövezetet horzsolták, megállítá dereglyéjét, s odainté a bárót csónakával.

Az sietett nagy készséggel.

– Méltóztatik parancsolni?

– Tessék kiszállni a csónakból!

– Hová, fenség? – kérdé az megdöbbenve.

– Akárhová, a víz már nem mély. A csónakot majd átadom másnak, aki jobb hasznát tudja venni, mint mulatságból alá s fel hajókázni rajta.

Ez rettentő ítélet volt a mi ifjainkra. Valamennyien úgy érzék magokat, mintha a csónak forogna velök. Csak báró Berzynek volt elég lélekjelenléte oppozícióra gondolni.

– De könyörgünk, fenség, mi gentlemanek vagyunk, nemesemberekkel nem szokás így bánni.

– Aki ily országos csapásból mulatságot tud csinálni, akinek nincs szíve a szerencsétleneken segíteni, az előttem nem nemesember. Tessék csak kiszállni, uraim, és tessék megpróbálni, mit tesz az: veszélyben lenni, és imádkozni a szabadulásért.

– De enfin, ez privát ügy, fenséges, uram, és nem tartozik semmi tribunál, semmi jurisdictio elé. És utoljára is, én kozmopolita vagyok. Az én anyám egy herceg Korsovszky leány volt, én született orosz vagyok anyai részről, nekem nincs semmi közöm Magyarországhoz, én lehetek oly közönyös, mint akármely más idegen!

– Vessétek ki őket a csónakból! – kiálta indulatosan a főherceg, egészen magánkívül ragadtatva ennyi arcátlan cinizmus által. – Fordítsátok fel a hajót!

Azon pillanatban megragadák a főherceg kísérői csáklyáikkal a csónakot, s a zseniális báró, ki eddig összefont karokkal, napóleoni pozitúrában beszélt a főherceggel, e mozdulat által kényszerülve volt leülni, s megfogózni a csónak párkányába.

Társai megrémülten ugráltak ki a csónakból, mégpedig Misztizláv legelöl, s iparkodtak kimenekülni a szárazba, csak Abellino feküdt végig a csónakban ijedten, és rimánkodott a bárónak, hogy adja meg magát diszkrécióra, és ne kockáztassa társai életét.

– Kinek van kedve a csónakot átvenni embertársai szabadítására? – kiálta ekkor a téren állókhoz a főherceg, mely felszólításra egyszerre három-négy izmos ifjú szökött oda, s megkapva a hajó orrán levő láncot, annál fogva kivontatták azt a szárazra a benne levő két gavallérral együtt.

A támadt zajra a Kúria épületének ablakain több odamenekült előkelő hölgy jelent meg, kik kendőikkel elismerőleg integettek a főherceg felé.

– Ah, itt szép dámák vannak! – monda báró Berzy, mintha ebben a pillanatban semmi más egyéb gondolni valója nem volna. – E szép dámákkal meg kell ismerkednünk. S azzal, mintha éppen csak ez az egy ok bírta volna reá, hogy a csónakot elhagyja, kilépett abból nagy pípesen, büszkén összevissza gombolva kabátját, először jobbról balra, azután balról jobbra, s tökéletesen courtoisie-val üdvözlé az ablakból letekintő úrhölgyeket, s szüntelen fölfelé nézve, úgy nekiment egy riskatehénnek, hogy alig bírta a sálját kiszabadítani a szarvai közől.

Társai megszégyenülve követték, mint kiknek orruk vére folyt. A zseniális báró vigasztalta őket, hogy ne búsuljanak, itt is elég mulatságos kaland vár reájok, a Kúria teremei mind tömve vannak szép hölgyfélével, ebből még ezerféle regényes helyzet, tréfa és bohóság fejlődhetik ki. Ott azonban azt a vigasztalást kapták, hogy a felső teremek nők és betegek által levén elfoglaltatva, tessék az alsó termekbe vonulni, hol a férfiak vannak elkülönözve.

– Sacrebleu! – kiálta Berzy – micsoda semmirekellő lehet az, akinek ilyenkor is eszébe jut ez a pedantéria? Mikor felfordul a világ, legalább az ember azt profitírozhatná, hogy szabadabban társaloghasson.

Kénytelen voltak azonban az alsó teremekbe vonulni.

Fi donc! Milyen atmoszféra volt az! Zsíros parasztok, rongyos kézművesek, síró-rívó kölykek s mindenféle csőcselék egy bűzös rakásban. Ah, ezt nem lehet kiállani. Inkább ki az ökrök és tinók közé! Ott a zseniális bárónak sikerült egy bérkocsislovat kibérelni, s arra felülve, legalább gentlemanhez illő helyzetben tölteni az éjszakát.

Csak Abellino maradt a csónakban. Ő kinyilatkoztatá, hogy inkább kerékbe hagyja töretni magát, de lábait be nem nedvesíti. Ő különben is, könyörög alássan, semminek sem oka. Ő mindent akar, és szívesen segített volna, de társai a lelketlen semmirekellők. Ő ezentúl is a csónakban kíván maradni, s inkább húzza az evezőt, csak ne tegyék ki a partra. Az emberek megengedték neki, hogy ott maradjon, hanem azután ők kérték, hogy ne cselekedje azt, hogy evezzen, mert mindnyájokat felforgatja, csak maradjon veszteg a hajó orrában.

A főherceg hajója ismét továbbment, a parton állók üdvriadásától kísérve; oly tömve volt már menekülőkkel, hogy egész a párkányaig süllyedt a vízbe. E drága teherrel indult neki a bátor fejedelmi ifjú a tengerré áradt Dunának, hogy a zajon keresztül vigye őket Budára. Nem kellett félnie; ahol annyi tette van az erénynek, ott sok keze van Istennek. Az úszó jégtáblák kikerülik, félretérnek a szent teherrel rakott hajó előtt, mintha láthatlan jó szellemek vezetnék azokat félre, s a fényes jelenet mint tündér tünemény sikamlik át a háborgó folyam fekete tükrén, melybe tűzcsillámot vetnek a királyi várnak kivilágított ablakai.

Ah, ott is ébren vannak ezen az éjszakán!

Egy ősz fejedelmi férfi, a főherceg-nádor lakik ott, ki ezen az éjszakán hatvanhat szobáját a királyi várnak nyittatá meg a szerencsétlenek előtt, saját termeiből kiköltözött értök, s mint atya, ki gyermekeit várja, áll ajtajában, vigasztaló szóval fogadva az érkezőket, s nyájasan, érző részvéttel vezetve fel úri termeibe a sápadt, reszkető népet, kiket daliás fia a halál örvényei közől kiszabadított.

Fenn a fényes termekben gyöngéd ápoló kezek fogadják a szenvedőt, a boldogtalant; egy édes jó anya arca mosolyog mindenki elé, egy oly édes, szelíd női arc, melynek láttára elfedi a szenvedő bánatát és veszteségét. Mindenkit ő helyez el, figyelmét nem kerüli ki senki. Nagyobb része a megmentett népnek beteg, gyámoltalan, kór; azokat híven ápolja, gyógyítja, vigasztalja biztató anyai szóval.

Egy nagy kórház a királyi vár, hol a sóhajtások között hálaadó ima hangzik széjjel a magas gondviseléshez, ki a kétségbeesőt ide vezérlé, s a lázas szenvedőknek úgy tetszik a mély éjféli órákban, mintha égi derű között egy túlvilági hölgyalak járna-kelne ott közöttük, oly bájos, oly szelíd, oly jó, mint minőket az oltárképekre festenek, mint egy édes, ifjú testvér ama szegény házakból, kinek ápoló kezétől megenyhül minden fájdalom, még az is, ami a lélekben rág, még a veszteség fájdalma, még a kétségbeesés is, kinek édes zengzetű szavára meg kell gyógyulni a szívnek, kinek égi mosolyától el kell múlni a bánatnak, mert e tünemény mosolygása és beszéde boldogabb jövők reménye.

Pedig az nem tünemény. A bájos, szende hercegnő az, Magyarország nádorának tündeszép leánya, akit úgy szeretett az egész nemzet, úgy szeretett – mint egy szentet.

Ama három gyásznapon éjjel-nappal ottan járt ő – e mennyei vigasztalás a siralmas népek közt.

Miért kellett neki olyan korán az égbe szállni!