Most jerünk őnagysága Kőcserepy Dániel tanácsos úr nyári lakába.

Az valóban különös, mondhatni botrányos dolog, hogy a költői képzeletnek szabad mindenféle úri lakásokba hívatlanul belépni; az ember hiába állítja oda a kapust, hiába írja fel nagy táblára: „idegeneknek tilos a bejárás”, hiába oszt ki meghívójegyeket, melyek csupán a meghívottak személyére szólanak; egy ilyen poéta ember nekiindul, se kérd, se hall, keresztül-kasul járja az egész salva guardiát, s még nem elég, hogy maga odatolakodik, hanem magával viszi egész olvasóközönségét, akik között közrendben levő nemesek, sőt tán polgárok és adófizető közemberek is találkozhatnak, s anélkül, hogy a háziúrnak, asszonyságnak köszönne valaki, összejárják a pompás termeket – pedig tán kesztyű sincs minden olvasó kezén –, benézegetnek minden ajtón, kihallgatják a legtitkosabb beszélgetéseket, kritizálnak, jegyzeteket tesznek látottakról és hallottakról!! Ez ellen valóban valami dekrétumot kellene hozni.

Őnagysága Kőcserepy Dániel úr, vagy mint ő maga szokta írni nevét: Keőcherepy Dániel, ifjabb éveiben éppen nem volt a fényűzéshez szoktatva. Akik mernek rá emlékezni, nagyon jól tudják, hogy fiatal korában nevelő volt Pesten valamely polgári háznál, s akkor még csak egyszerűen Cserép Dániel úrnak hítták. A ház asszonya éltes matróna volt, s a fiatal nevelő nem restellt kedvében járni; az asszonyság nőül ment hozzá, és végrendeletében saját gyermekei kizárásával őt tette általános örökösévé. Az asszonyság azután meghalt; hogyan, mi által, arra senkinek semmi gondja, a gyermekek iparkodtak megélni, ki hogy tudott, a gazdag örökös pedig hozzáfogott pályája egyengetéséhez.

Mint jutott azután azon polcra, ahol jelenleg áll, azt hosszú volna elmondani. Mondják, hogy fiatal korában deli legény volt a tanácsos úr, a hölgyeknél nagy kegyben állott; midőn X. megyében nemsokára tiszteletbeli aljegyzőnek kineveztetett, egész viszálkodást támasztott az ottani szépek közt. Az első alispánnak volt két leánya, a másodiknak volt három; Dániel udvarolt mind az ötnek. Mind a két alispán segíté emelkedni a reményteljes ifjút. Nemsokára aljegyzőből lett főjegyző. A legközelebbi tisztújításon a második alispán meg akará buktatni az elsőt, ő maga kívánt helyébe ülni; mindkettő Kőcserepyre bízta ügyét, s Kőcserepy megbuktatta mind a kettőt. Őt kandidálták harmadiknak; azok kimaradtak mind a ketten, s ő lett az első alispán. Innen már csak egy lépés volt a tanácsosság. Nemsokára újra megházasodott, természetesen sem a két, sem a három exalispán-kisasszonyok közől nem választott, hanem elvett egy excellenciás úrhölgyet, szépet; gazdagot és büszkét, és jelenleg az első házak egyikét ő tartja Pesten.

Mind e mendemondákhoz részünkről egész részrehajlatlansággal hozzá kell tennünk azt, miként Kőcserepy úr kitűnő ésszel bír, melyhez oly erős akarat járulván, mint az övé, éppen nincs mit csodálkoznunk azon szerencsén, mely őt életútjain kísérte.

A körülmények ügyes felfogása, az alkalmakat felhasználni tudás, ügyesség mások érdekeit a magunkéival összekötni, s elég higgadt vér a legszorosabban összefűzött viszonyok kötelékeit is szétvagdalni, mihelyt észrevesszük, hogy mi húzzuk azokat, nem azok minket, és más egyéb fel nem számítható értelmi eszközök nemegyszer mutatták már csodáit a gyors emelkedésnek, s nem kell hinni, hogy az ily hirtelen felemelt alakokat a magasokban lenézik, sőt félnek tőlük, mert nem tudják, hogy meddig fognak még haladhatni. A fensőbb körökben éppen a parvenük imponálnak legjobban; mindenki megdöbbenve gondol rá, hogy ez az ember önmagát vezette fel oda, hová más embert a jó isten helyezett.

Kőcserepy úr háza egyike a leglátogatottabbaknak, az ő termei a divatvilág orákuluma. Amíg ő meg nem kezdi estélyeit, addig botrány volna másnak elkezdeni a szezont; aki fényes táncvigalmairól kimaradna, azt a karnevál minden gyönyörei nem lennének képesek megvigasztalni; ami Kőcserepy úrnak és excellenciás úrnőjének tetszik, az divattá lesz, és azt mindenki utánozza, szépnek, nagyszerűnek találja.

Hanem egy gyöngéje van a nagyságos úrnak; azért mondjuk ily egyenesen gyöngéjének, mert ő maga büszkeségét helyezi abban. Első neje pesti polgárnő volt, kereskedő özvegye. Nevelő korából sok kellemetlen emlékei maradtak ezen circumspectus urak irányában, kik megboldogult első neje házához jártak, s az asszonyt bölcs beszédekkel iparkodtak azon lépéstől visszatartani, hogy gyermekei nevelőjéhez nőül menjen, s később sok bajt okoztak neki a végrendelet végrehajtásánál a kitagadott gyermekek javára tanúskodva, pörlekedve, amikor is sok kellemetlen igazságot szemébe mondogattak a fiatalúrnak.

Azóta a szerencse igen felvitte a derék úr dolgát, s midőn másodszor visszatért Pestre, már akkor éktelen magasságban állt valamennyi fűszerszámos, építész, kalmár és borkereskedő felett; de sohasem bírta nekik elfeledni még most is a régi megbántásokat, az akkori dölyföt, s jó alkalma volt azt minden lépten visszafizethetni.

Palotáját oda építteté az ő házaik sorába, s az pompásabb volt valamennyinél; a jó sógorok mindennap láthatták őt pompás fogatú hintajában elmenni és megjönni. Hátul aranyos hajdú állt a bakon. Az egykori nevelőnek jólesett arra gondolni, hogy az atyafiak mennyire irigykedjenek most rá.

Többen a jámbor polgárok közől szorgalmuk és szerencséjök után nem megvetendő vagyonnal bírtak, s bár ha a közrendű ember nem ért is ahhoz, hogy gazdagságát feltűnő módon tudja felhasználni, de a jólét és kényelem előtte sem ismeretlen.

Már néhány évtizedtől fogva, amióta Pest élénkebb iparral és kereskedéssel bírt, szokásuk volt a tehetősebb pesti polgároknak a budai hegyeken telkeket vásárolni, azokra kerteket, mulatólakokat építeni. Kiknek keresetök módot nyújt szerzeményök fölöslegét élvezetekre fordíthatni, de éppen e keresetmód nem engedi őket lakhelyüktől hosszabb időre eltávozni, azokra nézve nagyon célszerűen vannak kigondolva e nyári mulatókák. Senkitől nem függő urak nyáron jószágaikra vagy fürdőkre mennek; más ember, kinek urodalma egy bolt vagy néha csak egy toll, ott keres zöldet, ahol közelebb találja, s ahonnan, úgszólván, hazaláthat.

A pesti polgárság tehát régóta, mint az ígéret földét ismeri a budai svábhegyeket, s közelgető tavaszkor valódi lelkesüléssel beszél a már lombosuló fákról, a friss forrásvizekről, mikre gondolni is gyönyörűség a pesti kutak kénköves és salétromos vize után, a zengő fülemülékről, a szép kilátásokról és a fölséges levegőről, mely minden betegséget meggyógyít, melytől úgy nő az ember jó kedélye, mint a fű, melytől a gond, hipochondria, hemorrhoid eloszlik, mint a köd; még a szegényebb is félmérföldes utat tesz odáig esztendőben legalább egypárszor, hogy puha fűben fekve költhesse el szerény vendégségét.

Mihelyt néhány vonást ismerünk Kőcserepy úr őnagysága jelleméből, mindjárt könnyen kimagyarázhatjuk, miért volt őneki kedve éppen ez igénytelen hegyek közé pompás villát építtetni.

Hadd lássák azok, kik egykor úgy hatalmaskodtak fölötte, irigyelt uraságát, legyenek nyomasztva az úri fény által, mellyel nyomorú svájci házaikat háttérbe szorítandja, ne járhassanak mezei pongyolájokban, ne merjenek öszvéreikre ülni, attól tartva, hogy az ő látogatóival találkoznak; legyenek megfosztva attól a büszke érzettől, hogy ott a hegyek között ők a legnagyobb urak, s legyenek kénytetve őt még ott is vagy kerülni, vagy süvegelni.

E szándéka kivitelében sok nehézséggel kellett találkoznia. A jámbor atyafiak, amint észrevették, hogy közibök akar letelepedni, mindenütt meghiúsíták vásárlásait, elsőbbség jogán kettős-hármas árát adva, elütötték kezéről az alkudott földet. Végre egy nagy darab kopár telket sikerült megvásárolnia, melynek úgy felverte az árát, hogy akinek éppenséggel nem az ablakon repül be a pénze, nem ígérhetett rajta túl. Rajta hagyták a jó atyafiak, elvárva, hogy mit fog azzal kezdeni.

Az egész földdarab száraz, apró kővel volt terítve, melyet vadzsálya és lapu nőtt be itt-ott, s mentül tovább ásták, annál keményebb kőre akadtak, mind a két oldalát vízmosás rongálta, s fű sem termett azon ember emlékezetére.

A tanácsos úr egypár év alatt paradicsommá alakítá e boszorkányszombatokra való helyet. Pénzzel mindent meg lehet nyerni, még a természetet is. Száz meg száz munkás fogott a dologhoz, a köves réteget szekerekre rakták, azzal betölték a mély vízmosásokat, ezernyi ezer szekérrel friss erdei földet hordtak a sovány telepre, az omladékos helyeket kőfallal keríték, az ország minden részeiből nagy termő gyümölcsfákat szállítottak nagy gonddal és költséggel a kertbe, melynek közepén pompás, keleti idomú kastély emelkedett, s néhány év alatt a puszta, kopár helyen virágos ligetek, gyümölcsös facsoportok, pázsitos szakaszok, nemes szőlőlugasok támadtak mindenfelé; egy valódi paradicsom, melynek látása önkénytelen sóhajra fakaszt mindenkit, kinek hasonló nincsen.

A szomszéd villák és kertek természetesen el voltak e pazar szépségek által homályosítva, hanem a jó atyafiak vigasztalták magokat azzal, hogy amíg a tanácsos úr itt tizenkét holdból álló kőbányát narancsligetté alakít, addig excellenciás nejének Szatmár megyei jószágát félmillió adóssággal terheli, s az uradalmaiból előállítandó gyapjút már hat évre előre elvesztegette; aminél okosabb lett volna otthagyni vadzsályának és lapunak a kietlen földet, mint hiú pompával telepíteni meg, aminél még Semiramis függőkertjei sem kerülhettek nagyobb fáradságba. A tanácsos úr, valahányszor egy saját kertjében termett almába harap, elmondhatja, hogy aranyalmát eszik és ezüsthomokon jár.

Ilyenfélékkel vigasztalta magát a jámbor irigység…

Az 1837-dik év nyarán különösen nehéz okai voltak a környékben lakó szomszédoknak mindenféle keserűséggel nézni a szomszéd pompás kertre.

Ezen év tavaszán, midőn minden gyümölcs szépen növésnek indult már, május derekán nekijött három éjszakai fagy, s a gyümölcsfák mintha le lettek volna forrázva, elfagytak mindenütt, a gyümölcs lehullott, szomorú szürettel terítve a földet, a levél összezsugorodott, minden gyöngébb, kényesebb fa lehervadt lombbal állt, megfakulva, elpusztulva.

Csak a nagyságos úr kertje maradt zölden, ő ama kegyetlen, fagyos éjszakákon fogadott embereket küldött ki kertjébe, kik minden fa alatt nyers szalmakötegeket gyújtottak meg, amikből felszálló sűrű füst nem engedé odatapadni a vészes zúzmarát. Ezerekbe került e fáradságos munka; de midőn az általános romlás szomorú képe a lehervadt környéken meglátszott, Kőcserepy parkja, kertje zöld volt, mint a paradicsom, s midőn az egész vidéken egy gyümölcsöt nem lehete látni a fán, augusztus vége felé az ő fái meghajoltak a sárga-piros gyümölcs terhe alatt, s a gyönyörű lugasokon ezerszemű mosolygással ragyogott az érett szőlő.

Híre volt messze vidéken a boldog kertnek, senki sem dicsekedhetett hasonlóval, az emberek messze földről eljöttek engedelmet kérni, hogy megtekinthessék ezt a rendkívüli tüneményt, úgyhogy alig lehete kétségeskedni a siker felől, midőn augusztus huszonkettedikén, a nemzeti színház megnyitása napján a tanácsos úr az egész pesti úri világot meghívta kertjébe vidám mulatságra, miszerint azok közől senki sem marad el, s amaz ünnepélyen mentül kevesebben fognak jelen lenni.

Mire mi megérkezünk, már akkorra igen szép számú társaságot találunk összegyűlve s szétoszolva a Kőcserepy-mulatókertben; mint az illedelem hozza magával, először is a mulatólak csarnokaiba lépünk, csak azután keressük fel a labirint-parkokban, gloriette-ekben és remeteségekben tanyázó csoportokat.

Az előtornácban, melyről kifeszített nagy kínai csíkos ernyő tartja vissza a nyári napsugárt, egy csoport ácsorgó inason kell keresztültörtetnünk, kiknek változatos egyenruhái, ha érdekelnek valakit, azokról igen helyes fogalmakat szerezhet magának, hogyha egy kolibrigyűjteményt meglátogat.

Uraságok jöttére hirtelen rendbe szedik magokat, és illendő orcákat öltenek, s ha azokat bekomplimentozták az ajtón, ismét összeállnak nevetgélni, beszélgetni; kinek milyen ura, asszonya van, hányszor főznek itt és itt a cselédek számára darapépet, melyik kisasszonynak hogy kézbesítik a szerelmes levelet, mit szoktak beszélni az elutasított hitelezők ennél meg amannál. Ebből meg amabból az úri házasságból miért nem lett semmi? Gróf így és így mennyivel adós a szabójának? Báró ez amaz mivel mosdik, miben fürdik, s több efféle. Szakácsnéról, szobalányról nem fordul elő szó; ez uraknak való téma, inasoknak derogál.

Mi azonban menjünk beljebb.

A nagy teremben, melybe innen belépünk, meglepne bennünket a pazar pompa, mely a függönyök arabeszkjeitől a padozat hímzett szőnyegéig a legválasztékosabb ízléssel van felhalmozva (mert nem elég a pompát megvenni, annak elrendezésében rejlik az uraság bűvészete, és azt eltanulni nem lehet, ugyanezen díszkelléket egy épicier úgy rakná sorba, hogy tereme hasonlítana valami műkirakathoz, míg az excellenciás címben nevelkedett úrhölgy ízlése után úgy tűnik az fel, mint egy tündérpalota, minőt csak ama légi tündérkék tudnak összeszőni, fonni aranyból, ezüstből és selyemvirágokból, s nem engedik e titkot eltanulni senkinek). Minden meglepne bennünket, ha szemeink világát más, élőbb ragyogvány el nem vette volna. Mennyi báj, mennyi kellem! Akárhová tekint a szem, elragadó szépségekkel találkozik. Óh, az úri körök delnőinek szépsége, bájai előtt meg kell hajolnunk. E nemes mozdulatok, e biztos, könnyűded társalgás, e hódító fensőség egyedül az ő sajátjok. Az ő arcaik gyöngéd vonalmait nem hatja meg az ártó napsugár; sem az aggasztó életgondok; ifjú éveiknek nincs egyéb feladata, mint a lélek nemesítése, s annak meg kell látszani az arcon; az ő körükbe nem viszik át ifjú lovagjaink azt a csintalan társalgási modort, mellyel alsóbb osztályainkat megtisztelik; ők egy ideáléletben élnek, nem csoda tehát, ha ideállá válnak magok is, annyira, hogy még a feketevérű momusz-ivadék is elveszti láttokra kritikája fegyvereit, s elfelejti, hogy olvasói még nincsenek bemutatva a díszes társaság előtt, és viszont.

Szerencsénkre a komornyik kisegít bennünket e zavarból, ünnepélyes jelentés hangján hirdetve egy újon érkezett vendéget:

– Báró Berzy Tivadar úr őméltósága.

S belép ezzel egy mindenkitől ismert és mindenkitől szeretett egyéniség, tornyos hajbodrozattal, zseniális arcvonalmakkal, miket tökéletesen egzotikussá tesz szétfésült, fölfelé álló bajusza és csupán alsó ajka alatt meghagyott szakálla, mintha három festőecsetet ragasztottak volna oda háromszögbe; különben en profil is meg lehet ismerni a minden fantázia határain túl magas inggallérokról, hanem ilyenkor tulajdonképpeni arcából nagyon keveset lehet látni; növelni látszik érdekes feltűnését az is, hogy ő soha sincs úgy öltözve, mint más földi ember. Jelenleg sötétkék frakkot visel, szűk, kézcsuklóig érő ujjakkal s hátul egymáson keresztbe hajló szárnyakkal, nyaka körül a roppant hőség dacára pompás fehér selyemsál van tekerve, mely festői ráncolatokban vész el fehér mellénye hajtókái alatt, elöl egy roppant melltűvel levén keresztülszúrva, mely Atlaszt ábrázolja, hátán a földtekével. A feszes, bokáig érő fekete kamáslik rózsaszínű kockás selyemharisnyákat engednek láttatni a ragyogó cipők körületéig, s ami legkülönösebbnek fog előttünk tetszeni, az, hogy füleiben függőket visel, mégpedig nem apró aranykarikákat, minőket férfiak szoktak egészségi szempontból viselni, hanem hosszú, gyémántos csüngőket, amik bizonyos indu kacikai jelleget kölcsönöznek az ifjú lovag külsejének.

Egy pillanat, és ő otthon van a teremben. Őelőtte senki sem ismeretlen, mert akit ő nem ismer, az előtte nem létezik. Mármost csak tartsuk magunkat mellette, ő mindenüvé el fog bennünket hordani, ahol csak egy érdekes személy van, s ilyenformán a legkényelmesebben eligazodunk ez előttünk ismeretlen világban.

Legelső a háziasszonyság és háziúr, kiket a zseniális báró üdvözletével megtisztel.

Eveline – ez a méltóságos asszony neve – kegyesen leereszkedő pillanattal fogadá az ifjú lovagot, ki utánozhatlan fő- és derékhajlással mutatá be tiszteletét. Kőcserepy úr két lépésnyire eléje ment, s megszorítá az érkező kezét, először egy kézzel, azután kettővel, s kedves barátjának címezte őt.

Kőcserepy úr élte virágában levő férfinak látszik, noha már valóban meghaladta az ötven évet, hanem az igen ügyesen szerkezett gesztenyeszín hajzat, a simára borotvált arc s a hibátlanul kipótolt fogak sok évvel fiatalabbnak mutatják, s első tekintetre feledtetik a termet alsóbb körületének palástolhatatlan domborodását. Emellett amaz örökös édes mosoly az arcán, mintha ő volna arra hivatva, hogy mikor a nap nem süt, arcmosolygásával világítsa a földet. Határtalanul örvend, hogy kedves vendégei nem vetették meg szerény meghívását; de amilyen mélyen meg tudja hajtani fejét, olyan magasra is tudja azután emelni, s minden bók után visszavárja a viszonzást.

Engedjük őt most másfelé mosolyogni, újabb érkezőket boldogítva édes szavaival, édes tekintetével, mi pedig folytassuk körutunkat a báró kalauzolása mellett.

A méltóságos asszony egy negyven évet meghaladt delnő, ki korának dacára még mindig tökéletes szépség, legrégibb ismerői sem találnak rajta egyéb változást, mint hogy idomai jobban megteltek. Szabályos arcvonásain mindig ugyanazon kifejezés, melyet ő maga kíván annak adni, nagy, fekete szemei úgy tudnak az ember beljébe nézni, s úgy tudják őrizni, hogy rajtok keresztül ne nézhessen az ő lelkébe senki.

A bárót egy mosoly illeti e szép hideg arcról. E mosoly rá nézve is oly keveset jelent, mint másokra, de ő túl boldognak érzi magát általa.

– Méltóságos asszonyom, csak egyet sajnálok e mai szép napon, és ez az, hogy miért nem kereszteltek engemet Ádámnak.

A delnő kérdőleg tekinte a furcsa lovagra, míg a többi közel állók kíváncsian fordíták oda fejeiket, várva, hogy mi baja neki a keresztnevével.

– Mert akkor elmondhatnám, midőn nagysád kertjébe lépek, hogy e napon fogadtatott vissza Ádám a paradicsomba!

– Valódi byroni gondolat! – kiálta fel Kőcserepy úr, ki tudott máshova beszélni, s máshova hallgatni. – Byroni ötlet. (Hogy miért byroni ötlet, arról aligha tudott volna számot adni, mert Byronról mindössze is annyit tudott, hogy átúszta a dardanellai szorost, s hihetőleg olyanforma különc lehetett, mint báró Berzy; a tanácsos úr átaljában semmiféle, sem kül-, sem belföldi tudóssal nem sokat törődött, de azért szerette mutatni, mintha mindannyit ismerné.)

A tanácsosné asszonyság mellett ült egy karikás karszékben egy élemedett matróna, ki már végképpen lemondani látszott minden igényekről a női szépség iránt, mert még csak a divattal sem kívánt előrehaladni, ugyanazon levendulaszín selyemöltönyt viselvén most is, melyben a bécsi kongresszuson jelen volt; alig bírja már magát tartani karszékében, s ember segítsége nélkül semmi mozdulatot nem bír tenni; de azért most is vágyik a népes társaságok után, s úgy örül, ha az ezüstkürtön keresztül, melyet szüntelen kezében tart, egy-egy szócskát meg bír hallani a vidám fecsegésekből, melyek körüle történnek.

– Mit mondott, Alfréd? – kiálta fel, látva, hogy valamin nevetnek. – Elméncséget mondott, Alfréd, megint? – S emellett sikerült a báró frakkjának egyik szárnyát elkaphatni s annál fogva magához húzni, míg a hallótülköt füléhez illeszté.

A megfogott lovag belekiáltott a hallócsőbe:

– Legalázatosabb szolgája vagyok, madame!

– Ah, ön igazán elmés ember – viszonz az éltes delnő, olyan szívesen kacagva, mintha már most értené, hogy a többiek min nevetnek. – Tehát ön a kaszinóból jön?

(Azt értette, hogy a báró a kaszinóból jött.)

– Én nem, hanem Misztizláv jön onnan – viszonza a kelepcébe jutott lovag, s igen ügyesen martalékul vetett a mindent kérdező és semmit nem halló asszonyságnak egy ott lábatlankodó fiatalembert, akin a világon semmi egyéb nevezetes nincsen, mint hogy a bajusza befelé van kunkorítva, és hogy szembe Misztizlávnak híják (minthogy keresztszüléi a magyar naptárban nem találtak számára nevet), háta mögött azonban csak nevének első öt betűjével címezik. Jó kontratáncos, és táncol akárkivel, csak mondani kell neki; igen kellemes társalgó, minthogy ő maga keveset szól, hanem enged mást beszélni; országgyűléseken távollevők követe.

Ezzel cserélte ki magát a báró igen ügyesen, s ő maga visszafordult a tanácsosnéhoz, könnyeden annak széktámlájára téve kezét.

Az úrnő szemein meg lehete látni, hogy azok valamely kedves tárgyat kísérnek sugáraikkal. Két lyánka sétált végig a termen, karját egymáséba öltve. Az egyik Ilvay Laura, amaz öreg asszonyság unokája, magas, délceg alak, szánalomra méltó szépség! Aki ez arc szokatlan piros tüzére, e nyíló korallszín ajkakra tekint, aki ez alaktalanságig összefűzött derekat tánc közben átkarolja, s érzi ujjain keresztül azt a lázas, fuldokló lihegést, lehetetlen, hogy meg ne szánja őt, kiről bizonyosan tudja, hogy meg fog halni, mielőtt élt volna. Minden táncvigalom után vér szokott jönni ajkaira, s hosszú füzértáncok közben hallhatják táncosai azt a veszélyes száraz köhintést, ami a koporsókra emlékeztet; de ki gondolna ilyenkor arra?

A másik lyánka még alig több, mint gyermek, legfeljebb tizenkét éves, de magasra felnyúlt alak, s gyors növése miatt rendkívül gyenge, hajlékony. Arca hosszúkás, halavány, a titoktartás és érzékenység két félreismerhetlen jellegével, vékony, szép metszetű ajkain gyermeki búskomolyság van kifejezve, alabástrom homloka, keskeny, finom szemöldei összhangzó széppé emelik többi vonásait.

Ez az excellenciás asszony leánya, második férjétől, a tanácsos úrtól.

Wilhelmine és Laura közt legalább tizenkét év különbsége fekszik, és ők mégis együtt járnak, s úgy beszélgetnek, mint a legjobb barátnék. Vilma koránál idősebbnek akar látszani, a gyermeki társaságokat kerüli, sohasem társalgott a magával egykorúakkal, mindig az idősebbekhez volt ragaszkodása. Lauránál az eset meg van fordítva, s így a két lyánka a legjobb barátné együtt, ahogy mondani szokás.

A báró észrevette a tanácsosnő arcán azon gyöngédséget, mely leánya láttára e márványtekintet hidegét szelídíté, s felmagasztaltan mondá az anyához fordulva:

– Mily ideál gyermek! Ez a komoly, magasztos arc egészen hasonlít Anjoui Hedvighez, kinek arcképét a krakkói székesegyházban láttam.

Az anya elmosolyodék e hízelgő szóra, tanácsos úr is kezeit dörzsölé örömében; csak azt szerette volna tudni, hogy ki lehetett az az Anjoui Hedvig.

– Egy szent és egy királynő! – monda báró Berzy, mintha Kőcserepy úr gondolatjára felelne, s fél szemüvegét szemölde alá szorítá, hogy annál tökéletesebb élvezettel bámulhassa e ritka tökélyét a szépségnek.

A két lyánka figyelmét nem kerülheté el, hogy rólok beszélnek, hogy őket nézik, ilyenkor nagyon alkalmas gondolat úgy tenni, mintha azt hinnék, hogy híva vannak, és odasietni, s megkérdeni, hogy mit parancsolnak rokonaik. A tanácsosnő arcára komolyságot erőtetett vissza, mert a leánynak nem jó észrevenni, hogy anyja kényezteti. Ilvayné néhány szalagot, csokrot megigazít Laura öltözetén, a báró hóna alá csapja chapeau bas-ját, s azzal a kis szilfiddel együtt tovább lejt.

Misztizláv ezalatt belemelegedett a kiabálásba, s szép szónoki tűzzel mondá el a hallótülökbe ordítva, amik egy hét óta történnek a kaszinóban, saját véleményét rendesen azáltal téve érvényessé, hogy a hozzá legközelebb állót szólította fel tanúbizonyságul: „Nemde, nagysád?”, mintha maga sem bíznék egészen abban, hogy amiket mondott, azok mind igazak, s tán felét szívesen el engedné magától disputálni.

Az a mulatságos törekvés, miszerint szavait hallhatókká bírja tenni a derék asszonyságra nézve, lassankint odavonta a társaság nagy részét, mi nem kevéssé növelte az ifjú absentium ablegatus kényelmetlenségét.

– Apropó! – kiálta beszédébe egy új hang. – Apropó! Mai nap Pesten valami magyar teátrumnak kellene megnyílni, vagy mi?

Misztizláv zavarba jött e kérdésre, nem tudva, hogy illendő-e neki afelől értesülve lenni vagy sem, s nem lenne-e erre a legtöbb tetszéssel találkozó felelet, ha azt mondaná, hogy nem tud semmit róla.

Míg ő levegőhöz és jó tanácshoz kapkod, nekünk időnk marad végignézni a kérdezőt.

Ez tekintetes Maszlaczky Gábor úr. Ne tessék megbotránkozni azon, hogy ő csak „tekintetes”, mert amellett egyike a legnevezetesebb férfiaknak, híres ügyvéd, hatalmas cselszövő, kinek nem egy a jelenlevők közől köszönhet sokat; több főúri családok megbízottja, és amellett merész, vállalkozó szellem, ki könyökkel küzdi fel magát a társadalomba.

Az egész ember egy miniatűr kép; kicsiny keze, lába, egész becses személye, még hanga is gyermeki, csakhogy éles és visító, ha disputálni kezd; ilyenkor egyik kezét frakkja szárnya alá dugja, a másikkal hatalmasan gesztikulál, arca nekihevül, és a füle hegyéig piros lesz; nagy indulatrohamokban a lába hegyére emelkedik, s általában úgy szokott minden emberrel beszélni, mint a kriminális rabbal.

– Nos, nos? Nem hallott ön róla semmit? – vallatá a szorongatott ifjút, fel-felemelkedve sarkairól. – Az lehetetlen! Hisz ön kaszinóból jön, a kaszinóban pedig nagy viták folynak már napok óta e tárgyról. Mint hallik, gróf Szentirmay Rudolf azt mondta volna ugyanott, hogy amely magyar főúrban csak egy csepp önérzet van, annak jelen kell lenni a megnyitáson. De mi lelte ezt a Szentirmayt? Hát mit ért ez önérzet alatt? Mi köze az önérzetnek a teátrálistákhoz? Még megérem, hogy hazafisági aktust csinálnak ebből is!

A tanácsos úr, mint finom ember, restellette, hogy a tekintetes úr úgy lármázik e finom társaságban, s evégett mosolyogva monda neki:

– Éspedig én fogadni mernék, hogy Szentirmay úr maga is itt fog lenni ez estén közöttünk.

Maszlaczky ahelyett, hogy ez állítás valódi élét felfogta volna, azt hitte, hogy ez az ő megijesztésére van mondva, s még magasabban kezdett beszélni.

– Annál jobb. Én meg merem neki szemébe is mondani, hogy amidőn önérzetről beszélt, akkor elfeledett gondolkozni.

– Fiskális úr – szólt báró Berzy, kit az eleven társalgás érdeke odavont –, Szentirmayról nem jó fennhangon beszélni.

A tekintetes úr erre mellényébe dugva kezét, magas pátosszal felelt:

– Uram, nagyságos báró úr; én nem félek senkitől, s amit kimondtam, azt megállom! Szentirmay úr jól tud lőni, vágni; én pedig jól tudom, hogy arra valók a törvények s azoknak végrehajtói, a dikasztériumok, hogy a honpolgárokat védelmezzék, s engem fegyverrel meg nem ijeszt senki.

S ezzel, mintha észrevenné, hogy a delnőket ily replikák kevéssé érdekelhetik, feléjök fordulva monda:

– Amidőn e helyen ily szép, ily ragyogó társaság van együtt, hol finom társalgás és vonzó arcok várnak reánk, ott valóban nem nehéz a választás jól nevelt emberre nézve, ha vajon a nagyságos tanácsos úr és excellenciás úr neje meghívását kövesse-e a legélvezetesebb ünnepélyre, vagy Szentirmay úrét egy oly fád mulatságba.

Ez bók akart lenni a társaságnak, de nagyon sok felelősséget hárított Kőcserepy úr vállaira, ki sietett is magát az alól kitisztogatni.

– Óh, kérem, én is barátja vagyok minden nemzeti törekvésnek, és ámbátor helyesebbnek tartanám anyagi haladásban keresni elébb a nemzet jólétét, de azért a világért sem állanék útjába ellenkező nézeteknek, s ha tudhatám, hogy ez ünnepély csekély mulatságunkkal összeüt, inkább más napra halasztottam volna azt.

– Óh, emiatt ne csináljon magának nagyságod szemrehányásokat – sietett közbevágni a fiskális úr –, én biztosíthatom, hogy ha tollfosztás közt kellene is választanom, nem mennék oda soha.

A tanácsos úr újólag bizonyítá, hogy minden más egyéb hazafiúi vállalatot kész volna pártolni, csakhogy nem jól kezdik. Ugyanezen úr, midőn aztán anyagi érdekű vállalatokat kell előmozdítani, azt szokta felelni, hogy ő ugyan minden hazai előrehaladásnak nagy barátja, hanem azt elébb a szellemi téren kellene megkísérleni.

Most újabb vendégek érkezése vonta egyszerre másfelé a figyelmet; künn kocsizörgés, ostorpattogás; négylovas hintóval jő vágtatva a teraszra Tarnaváry főispán úr, ki a nyarat családjával együtt Budán a Császár fürdőben tölti már több mint húsz esztendő óta, és semmi más fürdőre nem jár.

A hátulsó ülésben ült a főispán úr, vele szemközt az elsőben a jurátus, ámbár csak ők ketten ültek a hintóban, de azt az illendőség meg nem engedheté, hogy a jurátus főnöke mellett foglaljon helyet.

Amint a hintó megállt – a jurátus kipattant az üléséből, s lesegíté principálisát.

A főispán úr rövid, zömök férfiú volt, rendkívül kurta nyakkal és széles vállakkal, kövér, izmos ábrázatja szép barna volt, és ripacsos, mint a kordován, melyből hatalmasan villogott elő két tökéletes tatár idomú szem, tüzes, fekete, vad; kurta bajusza minden kenőcs mellett mind a kétfelől három-négy ágra válik, és sűrű sertekemény haját semmi fodrászi tudomány sem bírja rávenni, hogy előre ne álljon, mint egy sisakellenző. Midőn lép, magasra tartja fejét, s úgy teszi lábát a földre, mintha éreztetni akarná vele lépéseit; szava rendesen úgy hangzik, mint aki a sok mérgelődésben el van rekedve, éles és darabos; nemigen sokat törődik az emberekkel, mindenkivel nagyon kurtán szokott bánni, s nem válogatja a szót; írása olyan, mint az egyiptomi hieroglif, csak az tudja olvasni, aki már beletanult, igen helyesen okoskodván, hogy sokkal illendőbb, miszerint ne ő tanuljon írni, tanuljanak mások olvasni; viseletében sem igen szokott figyelmes lenni, íme, most is egy nyári jött el a fényes mulatságra; ő bizony ilyen melegben senki kedveért sem öltözik.

A jurátusnak azonban feszes topányt és nadrágot kelle húzni, atillát ölteni, s úgy kardosan követni főnökét, kétlépésnyi távolban egész az előszobáig.

– Audiát! – kiálta itt hátrafordítva kurta nyakát a principális – audiát, itt marad az előszobában. Várakozik, amíg parancsolok.

A fiatal joggyakornok meghajtá magát, s kardját lecsörrentve maga elé, ott állt meg, ahol mondva volt neki, a tarka-barka cselédek között, kik ihogva-vihogva gyűltek a háta mögé s nemigen iparkodtak halkan tenni megjegyzéseiket!

– Be furcsa hajdúja van a főispán úrnak – szólt báró Berzy kurta groomja, combszárig érő, veres mellénye zsebeibe dugva két kezét.

– Nem hajdú ez, hanem jurátus – igazítá ki egy vén urasági huszár.

– Mi az a jurátus? – kérdezősködék egy hórihorgas vadász, kit példányul tartott valami magyar lord.

– A méltóságos urak fő pipahordozója – felelt egy fürgönc komornyik, kit szép gyereknek tartottak az úri körökben. Erre kacagni is kellett egy kicsinyt.

A jámbor jurátus csak hallgatott, és pirult. Hol a jobb lábára, hol a balra állította magát, s filozóf kedéllyel pödörgeté azt a kicsi bajuszt, mely ajka fölött serkedezni kezdett.

A főispán úr pedig a teremajtó felé sietett, hol őt már elfogadáskészen várta a tanácsos úr, oly nyájasan hajtva meg magát előtte, hogy a főispánnál fél fejjel kisebb alakot mutatott, amidőn nagy tekintetű vendége kezét megszorítá, s csak akkor emelé fel ismét fejét még egyszer oly magasra, midőn a terembe bevezeté őt, mintha mondaná a jelenlevőknek: „Látjátok, ez is az én vendégem”!

Mert jegyezzük meg azt, hogy nem minden ember keresi hiúsága kielégítését a piperében, míg egyik gyémántokat és cifra gombokat aggat magára, addig a másik fényes vendégekkel ékesíti fel magát, s ezek a válogatott delnők és hazafiak ugyanazon célra vannak összegyűjtve, mire a ritka szépségű rododendronok, muzsikáló órák s más afféle csecsebecsék.

A főispán úr nem szokta magát nyomasztva érezni semmi társaságban, amit most is bizonyít azáltal, hogy senkinek a köszönését sem fogadja el. Amint a háziúr által a méltóságos asszony elé vezettetik, ott egy kissé meghajtja magát, amennyire tőle telik, s mormog magában valamit, ami hasonlít egy „Alázatos szolgájá”-hoz. A tanácsos úr hátralép, szabad tért engedve a főispán és neje közti társalgásnak, melyet az előbbi meg is kezd e szavakkal:

– Disznó meleg van, méltóságos asszonyom!

S ezzel kiránt egy zsebkendőt kabátjából, körülborzolva vele izzadt üstökét, s nem sokat törődve vele, hogy az a zsebje kifordulva maradt, amelyikből kihúzta.

Misztizláv és a báró sietnek őt üdvözölni. Misztizláv elég együgyű az első szavak után mindjárt azt kérdezni a főispántól, hogy reményli, miszerint a nagyságos asszonyhoz is leend szerencséje a társaságnak, mire Tarnaváry olyan hegyes szemeket fúr bele, hogy a fiatal dandy szinte elsápad bele.

– Bolondul kérdezősködöl, Miszti! – súgá fülébe a báró. – A főispán papucs alatt van odahaza, és semmi sem zsenírozza annyira, mint ha neje felől tudakozódnak, miután az teljesen saját akaratja után jár.

A főispán egy ideig gondolkozni látszott, hogy mint felelhessen méltó haraggal e kompromittáló kérdésre, azután ki is tört:

– A feleségemhez nem lesz szerencséjök. Annak más dolga van. Neki okvetlenül az újan megnyílt komédiaházba kell menni. Tessék, én nem megyek utána! – S azzal két ujjal megfogva háromfelé vált bajuszát, egyet sodorintott rajta nagy mérgesen. – Én életemben még nem voltam, nem is leszek komédiában soha – soha! – És mintha nem tartaná kétszeri állítását elégnek, harmadszor is elkiáltá: – Soha! – s egyet ütött utána az öklével – nagyot.

A komornyik jelentése hangzott közbe.

– Nagyságos gróf Szentirmay Rudolf úr és családja!

E szókra élénkebb mozgás kezdett észrevehető lenni a társaságban; sokan meglepetteknek látszottak: Szentirmay nem tartozott azok közé, kik e társaság tagjait jó barátjaiknak nevezik; hogy történik az, hogy ama nagy készületű ünnepély elől ő maga is átjön Pestről a tanácsos meghívására, mégpedig egész családjával, nejével, leányával, sőt gyámfia, a fiatal Kárpáthy Zoltán is ott lovagol a hintó mellett. Ezt senki sem foghatja meg. Arra a gondolatra ki merne jönni, hogy hiszen még most csak délutáni öt óra van, hét órára ismét Pesten lehet teremni; ezt senki sem tartaná valószínűnek. Akkor minek is jött volna ide, minek fogadta volna el a meghívást? Márpedig megfoghatatlan marad, hogy amire ő maga annyi szenvedéllyel biztatott, toborzott másokat, onnan éppen ő maga maradjon el.

Kőcserepy nem látott Szentirmayék megérkeztében egyebet, mint kivívott diadalát, és sietett eléjök, őket elfogadni. Mindenki, még aki nem mutatta is, érdekkel tekinte az érkező gróf elé, s kíváncsi volt látni az országgyűlési ellenzék egyik vezérét, a nemzeti vállalatok hatalmas bajnokát ezen a helyen, ahol legkevésbé volt feltehető dolog, hogy elvbarátaira találjon.

Az érkező gróf magas, élte férfikorában levő alak, kissé hideg, de bizalomra gerjesztő arcvonásokkal, magas homlokán csak egyetlen redő vont maga után nyomot, középen a két szemöld között a gondolkodás, a mély szemlélődés redője, megvastagítva a szemöldök feletti izmokat, ami férfinak olyan jól illik, körszakálla, melyet még azon időben nemigen viseltek, némi egzotikus tünemény volt e simára borotvált társaságban, s ez is valami ellenzéki jegynek tekinteték.

Neje, Flóra grófné harmincéves lehet ez időben, szép nemes arca csak annyiban változott, hogy egy új kifejezés, az anyai érzet vonalma hagyott jellemet rajta. Különben most is azon vidám, kedélyes delnő, minőnek ifjúkori ismerői látták, arca és szép álla gödröcskéi nem is engednék, hogy szigorúvá legyen, ha akarna is.

Leánya, a tízéves Katinka sokban hasonlít hozzá, akik Flóra ifjúkori vonásait keresik, sokat meg fognak találni abból leánya arcán; azt a gyermeteg szendeséget, a szemek ártatlan, tiszta tekintetét, s azt a nyugodt, szeretetre méltó ajkmetszést. A lyánka egyszerű perkálruhába volt öltözve, mert jobb ízlésű nagyaink, bármily gazdagok is, leányaikkal férjhezmenetök előtt nem ismertetik meg a selyemviselést.

Abból egyébiránt, hogy a grófné nem hozta el leányával együtt annak nevelőnéjét, észrevehetjük, mennyire nem iparkodik szenvelgő szigorúságot mutatni a világ előtt, és nem bízza az anyai gondokat egészen másra.

A család negyedik tagja a mi Kárpáthy Zoltánunk.

Valóban van oka rá a kíváncsiságnak, hogy őt közelebbről megtekintse.

A férfigyermekek rendesen legkevésbé szépek, legügyetlenebbek az úgynevezett kamaszévekben, midőn már elveszték a gyermeteg naivságot, és még nem nyerték meg az ifjúkor deliségét.

A fiatal Kárpáthy e tekintetben kivétel.

Egész alakja meglep szépsége által, idomaiban erő, idegesség látszik, minden mozdulata ügyes, bátor és illedelmes; arca leggyönyörűbb vetülete a napsütötte barna férfiszínnek s a gyermeki rózsapírnak, arcvonásaiban nemesség, okosság tükrözi magát, ajkainak metszése finom, csaknem nőies, de szemeinek nagy lángoló csillagai hirdetik a férfilelket.

– Szép gyermek! Gyönyörű fiú! – mondogatják körül, akik látják. – Lehetetlen, hogy ez… – a többit súgva mondják egymás fülébe. Különösen egyet észrevesz rajta mindenki: azt, hogy mozdulataiban, arckifejezésében, fejhordozásában mennyire utánozza gyámatyját. Az emberek ismét sugdosnak valamit egymás fülébe. Pedig bizony ez természetes és egyszerű dolog; a gyermeki kedély, mint a lágy viasz, úgy idomul ideálja mintájába, s én emlékezem reá, hogy midőn egy kedvenc oktatónknak az a szokása volt, hogy orrhangokon beszélt, ami neki jól illett, tanítványai nagy része elsajátítá tőle ez orrhangokat; sőt a figyelmesebb szemlélő képes felismerni a középosztály növendék ifjain csupa tagjártatásaikból, hogy mely főiskola növeltjei, annyira magukon hordják nevelőik helyes és helytelen modorait; mennyivel valószínűbb ez átalakulás, midőn egy gyermeknek oly mintaképe van, minő Szentirmay gróf, ki nemcsak neki, hanem az egész országnak ideálja, s akit annyira szeret, bámul, imád, hogy már hatéves gyermek korában eltanulta megyegyűlésen tartott beszédeit, s otthon elszavalta azokat Rudolf gyermekei előtt.

A bemutatások, elfogadások kölcsönös, általános mondatok után elvégződnek; Flóra a tanácsosné mellett foglal helyet, Rudolfot a báró, a főispán és a háziúr fogják körül, Katinka rögtön barátnéjára talál Vilmában, ki már régóta egyedül sétál a teremben, nem találva hirtelen eltűnt társnéját; Zoltánt pedig a nagyothalló asszonyság foglalja el.

– Óh, be kedves gyermek; ha az én unokáim közől valamelyik ilyen szép, ilyen deli volna! – szól az őszinte asszonyság, gyöngéden megsimogatva Zoltán sötét hajfürteit, mik természetes csigákban omlanak fehér halántékaira. – Mi hír Szentirmán, mi hír Kárpátfalván? Hallom, hogy utazni voltak Londonban, Párizsban. Rossz útjok volt, ugye? Zivataruk is volt a tengeren. Hallom, hogy maga igen derék fiú.

Zoltán azzal igazolja e dicséretet, hogy híven felel minden kérdésére a jó öreg asszonyságnak, s a tengeri zivatart oly élénk arcjátékkal festi le előtte, hogy a jó néne siketsége dacára is megérti azt, s elhallgatná ezt a fiút napestig, ki oly komolyan, oly tisztelettudón beszélget vele, s nem nevet háta mögé vagy éppen szemébe, mint a többiek; úgy el tudná nézni beszélő ajkait, villogó szemeit, s csak néha sóhajtana egyet: „Miért az ő unokái is nem ilyenek?”

– Ejh, Zoltán, Zoltán! Hagyd ott már az öreget, s gyere a kisasszonyokhoz! – kiált egy idétlen kappanhang a háta mögött, s egyike az öreg asszonyság unokáinak, Czirányi Emánuel lép oda Zoltánhoz nagy szelesen; pár évvel idősebb fiú nálánál, tökéletes kis dandy, csakhogy vékonyabb, mint a többi, aki, úgy látszik, hogy egy csomó szeleburdit választott ideáljának, s amit azoktól eltanult, azon alaktalanságokban rendkívül tetszik magának.

Zoltán komoly arccal intett neki, hogy engedje beszédét bevégezni az öreg asszonysággal.

– Eh, mit beszélsz annak, hiszen úgysem hallja! – kiálta az ifjú fád, nem iparkodva lassan beszélni, sőt azt várva, mások e szavait elméncségnek tartsák, s midőn nagyanyja megfogá Zoltán kezét, odalépett hozzá szelesen, s kirántá azt az agg nő kezéből. – Ugyan, grószmama, ne fogd el Zoltánt, fogj magadnak magadhoz való öregurat.

Zoltán megcsókolá az öreg kezét, s úgy távozott el, Emánueltől vontatva.

– Tisztelni kell az öregeket és a gyöngéket, Emánuel – monda a fiatal bölcs gyermektársának; az nagyot nevetett rá, azt hitte, hogy ez is élc volt.

Emánuel barátunk tökéletes gavallér. Még ugyan nem több tizenhárom évesnél, hanem azért dicsekedhetik vele, hogy kiképzett dandy. E dicsekedést nem is mulasztja el, s ha két-három kortársára akad, azoknak van mit hallgatni afelől, hogy minő vignette alatt lelhető a legfölségesebb pezsgő, hol és mikor szokás találkozni szép varrólányokkal, hány hódítást követett el itt-amott táncpróbákon és gyermekkoncerteken, s mily önálló beszédeket szokott tartani szüléi ellenében. Némely főrangú ifjú sohasem volt gyermek, mert kicsiny korától fogva gavallérnak nevelték.

A kis gavallér úrias szelességgel ragadá magával a karjára öltött Zoltánt, s letaposva egynéhány komolyabb hazafi tyúkszemeit, sietett őt bemutatni az ifjú társaság bálványainak, Vilmának és Katinkának, kik fiatal leányok szokásaként nagy hirtelen ismerősökké tudtak lenni.

Zoltán elpirult, midőn a még soha nem látott lyánka előtt meghajtotta magát. Óh, higgyétek el, hogy az ifjak elpirulása legszebb színe a lélek épségének. Vilma büszke főhajtással fogadá a gyermeket, s nagy, okos szemeivel figyelmesen tekinte rajta végig. Zoltánt zavarba látszott hozni az, hogy valahányszor Vilmára nézett, mindig annak szemeivel találkozott; ilyenkor aztán mintegy pihenésül mindannyiszor Katinka arcát keresé fel, ki vígan nevetve, kacagva beszélgetett Emánuellel, gyermetegen, könnyelműen, ahogy életkorához illett.

Zoltán alig tudott mit szólni a lyánkához, kit mulattatnia kellett volna, míg Emánuel alig talált elég kezeket és lábakat rendelkezésére, mikkel szavait kísérje.

– Jerünk ki innen a szabadba! – szólt Katinka, kedves szökelléssel ölelve át társnéját, s ragadva magával kifelé. – Én nem szeretek a szobában lenni, mikor odakünn oly szép idő van.

Emánuel törte magát a kisasszonyok napernyőiért, Zoltánt odáig is magával ragadta.

– Látod – oktatá fiatal társát –, te olyan félénk vagy. Nem ér semmit leányok körül szemérmesnek lenni. A leány mind egyforma, csakhogy rátartja magát. Majd csak vigyázz énreám, meglátod, hogy egy óra alatt mind a két leánynak elcsavarom a fejét.

Zoltánnak sehogy sem tetszett ez a beszéd, sőt azt nyílt kihívásnak kezdte tekinteni. Neki a nőkről általában és különösen az ő kicsikéjéről – ahogy nevezni szokta – egészen más fogalmai voltak. Ő is gondolkodott és ábrándozott azon szép gyermekről, ki vele együtt nőtt fel, kit ő tanított járni, ő tanított beszélni, kinek számára megtartogatá még kisgyermek korában legízletesebb falatját, legkedvesebb játékszereit, kinek kedveért lemondott kedvenc mulatságairól, kinek szeszélyeit megtanulta tűrni, s kit ha karjára fűzve vezethetett Pest utcáin, olyan édes valamit érzett szívében; de a gondolatnak előtte szentségei voltak. Tudta, hogy az messze van még, a boldogság; odáig sokat kell fáradni, tanulni, küzdeni; azt meg kell elébb érdemelni, és azt meg kell becsülni, s azért olyanformán érezte magát Emánuel hetyke kérdéseinél, mintha valaki ablaküveget kaparna körmeivel.

Katinka víg kedvű gyermek volt, szeretett nevetni, őt nagyon mulattaták Emánul bohóságai; képes volt előre elszaladni a kertben egy lepkét kergetve, s szívéből kacagott, midőn Emánuel, ki el akarta fogni a lepkét, keresztülbukott egy baracksövényen, zöld foltot ejtve fehér pantallója térdén. „Úgy kell neki!” – monda magában Zoltán, ki míg az andalgó Vilmát kísérte, szemeivel féltékenyen követé Katinkát és a fiatal szeleburdit.

Emánuel úgy hozta helyre balesetét, hogy egy tearózsát leszakítva, azt ajándékul nyújtá Katinkának, mit a lyánka könnyelműen fűzött hajfürtei közé. Ez rosszul esett Zoltánnak. Alig bírta kedvetlenségét eltitkolni. Katinka megpillanta egy hintát, s pajkos örömmel szökellt fel belé, aztán Vilmát is biztatá, hogy üljön mellé, és hintázzanak együtt. Vilma eközben észrevette – mert mindenre úgy tudott figyelni –, hogy Zoltán szemeit le nem veszi azon rózsáról, mit Katinka hajfürtei közé tűzött, s ugyanazon ágról leszakítva egy másikat, a fiúnak nyújtá azt.

– Önnek tetszik e rózsa, ugyebár? Van még rajta több is.

Zoltán gomblyukába fűzte a virágot, s még egyszer oly rosszkedvű lesz, látva, hogy Katinka mégsem akarja azt észrevenni.

A két lyány azonban nem tudta elindítani a nehéz hintát. Emánuel mint igazi gavallér, hirtelen sietett rajtok segíteni, s megragadta a hinta kötelét, amivel azt nyerte, hogy szép barna svéd kesztyűje keresztülrepedt, s a hinta mégsem lebegett. Nagyon nehéz volt neki.

– Ugyan, Zoltán – kiálta türelmetlenül Katinka a gyermekre, ki összefont karokkal nézte hasztalan törekvéseiket, gúnyos elégültséggel –, mit nézed a nyomorúságunkat, és nem segítesz? – Aztán mintegy édesítőül mondá: – Ugyan, kedves Zoltán, légy olyan jó, hintázz bennünket…

Ekkor mosolyogva lépett oda az ifjonc, s megragadva izmos kezeivel a csónakot, olyat lódított rajta, hogy az felrepült a légbe. A két lyány sikoltott, mintha félne, s aztán mégis biztaták Zoltánt, hogy lódítsa meg erősebben a hintát. A diadal ezúttal az övé volt.

Mikor aztán a fiú elégnek találta a hintázást, akkor megragadá a csónak szélét, s egy perc alatt megállítá azt; azután kezét nyújtá a lyánkáknak a kiszállásra. Vilma figyelmét nem kerülte el, hogy mily bizalmasan dűl Katinka Zoltán vállára a kiszállás közben, s engedi karcsú derekát körülöleltetni segítség fejében. Ő hirtelen a túlsó oldalon szállt le, mielőtt a két fiatal udvarló segélyére lehetett volna. Emánuelnek kellett megszenvedni érte, őt illeté gúnyos szemrehányásokkal, hogy nem volt kéz alatt, midőn szükség lett volna reá.

Azzal a két lyány előrefutott. Emánuel kedvetlenül kezdé el magát azzal mulatni, hogy lovagkorbácsával az őszirózsák fejeit csapkodá el, s blazírt kedéllyel sipogá:

– Ejh, milyen fád az olyan mulatság, ahol tánc nincs; csak már ozsonnához hívnának. Parbleu, ne menjünk oda, ahol nők is vannak, ott az ember még csak kedvére nem is pezsgőzhet.

A két lyánka pedig, amint annyira elhaladt, hogy szavaikat az ifjak nem hallhaták többé, elkezde bizalmasan beszélgetni:

– Te Katinka – kérdé Vilma –, rokonod neked ez a Kárpáthy?

– Nem éppen – szólt Katinka mosolyogva.

– Akkor hát kedvesed.

– Ah, te bohó! – szólt Katinka, szeme fehéreig elpirulva – hiszen rokonom…

Látva, hogy Zoltán utánuk siet, hirtelen eltűntek a verandába. Mire Zoltán az előszobába ért, már akkor nem látta őket, s amint széttekinte utánok, megpillantá maga előtt Tarnaváry jurátusát.

A szegény fiú meg volt már főve a kánikulai melegben, a feszes atillában és a cselédek elménckedéseiben, s nem tudta, hogy hová nézzen, ahol senkit se lásson.

Zoltán egyszerre örvendve lépett hozzá, s megragadá kezét.

– Kovács, kegyed itt van? Nem ismer rám, ugye? Én vagyok Kárpáthy Zoltán. Nem emlékezik rám?

A jó fiú egészen meg volt lepetve e megszólítás által, s alig tudta magát feltalálni, hogy mint fogadja azt.

– Nem emlékszik ön, mikor Szentirmán volt, ünnepi szónoklatokra, mennyi minden szép dalra és versre tanított engem?

– Óh, igen, igen – monda az ifjú –, de az olyan régen volt.

– És lássa, én mindjárt ráismertem önre, pedig most egészen más öltözetben van, mint akkor. Milyen jól néz ki e magyar ruhában; úgy szeretném már, ha én is jurátus lennék; ugyebár, ön királyi táblai jegyző?

– Igen. Méltóságos Tarnaváry főispán úr oldala mellett.

– No, akkor nem csodálom hát, hogy önt az előszobában hagyták; azt mondják, hogy a főispán úr az alispánok fiaival is, kiket hozzá adtak, úgy bánik, mint cselédjeivel.

(Csodálkozhatnánk, hogy Zoltán egyszerre ily fecsegő lett. E beszédek által ő némi elégtételt akart nyújtani az ifjú ismerősnek, kit főnöke egyoldalú bornírtsága cselédek, inasok gúnyjának tett ki, s e törekvés ifjú szívének becsületére válik.)

– Önnek meg kell bennünket sokszor látogatni – folytatá Zoltán –, gyámatyám nagyon szereti önt, sokszor emlegettük. Addig is jöjjön, beszélgessünk együtt, én önt régebben is olyan örömest hallgattam.

A szájtátó cselédhad vihogása egészen elnémult arra, hogy e gazdag méltóságos úrfi nem tartá illetlen dolognak a jurátussal barátságosan bánni, őt karon fogni, látásának örülni; ami annyival feltűnőbb, minthogy főrangú született gyermekeknél sokkal kifejlettebb a büszkeség, mint az éltesebbeknél, s ők sokkal kevésbé szokták szegényebb sorsú ismerőiket meglátni emberek előtt.

Zoltán valóban örült, hogy ez ifjút, kinek komoly, eszes arcát még évek előtt annyira megszerette, most véletlenül viszontláthatá, s az a kézszorítás, az a mosoly, az a melegség a szavakban nem volt kiszámított szenvelgés, népszerűség kedveérti leereszkedés; egy gyermekszív őszinte örömnyilatkozata volt az, mely még nem azt válogatja, hogy mi magas, mi alacsony, hanem azt, ami kedves, vagy nem az. És mégis jól tudá e percben azt átgondolni, hogy ezáltal ő a szegény ifjúnak, ki órák óta gonoszabb kínpadon áll, mintha hangyafészekbe volna kikötve, kinek esze, míveltsége előtt elpirulhatnának sokan, kik odabenn a termekben ölik az időt, s ki maga pirulni kénytelen az uraságok inasai előtt, kikkel egy sorba állíták, kellemes érzést okoz.

Mindez ugyan sokkal csekélyebb dolognak látszik, semhogy érdemes legyen róla beszélni; de ha megkérdezzük öregeinket, kik hasonló pályát hasonló úton futottak meg, mindegyik emlékezni fog közőlök ilyen apró megaláztatásokra, miken most már nagyot kacagnak ők magok is; de hogy még most is emlékeznek reájok, az mutatja, hogy igen mélyen kellett azoknak gyökeret verni a szívben, s a mély gyökér ágya mély seb.

Zoltán széttekintett az inasok között, kikereste magának közőlök a legimpertinensebb arcot; a „szép” melléknévvel ismert lakáj volt az.

– Jancsi vagy Peti, vagy hogy hínak; hozz ki gyorsan két széket a veranda alá számunkra.

Azt ugyan nem hítták sem Jancsinak, sem Petinek, hanem Adolfnak; egy percig tétovázni is látszott, hogy tegye-e, ami parancsolva van, de nem volt bizonyos felőle, ha vajon nincs-e hirtelen keze az úrfinak, aminek a szennyét azután semmi pártfogolás sem mosná le róla, s jónak látta inkább nagy durcásan engedelmeskedni.

Ha saját házánál találta volna Zoltán hajdani ismerősét, bizonyosan minden előítélet dacára legkisebb tétovázás nélkül karon fogta és a termekbe vezette volna; de itt ő is csak vendég volt; e helyen a jószívűség hasonló nyilatkozata szelesség lett volna, s jámbor ismerősét százféle zavarba ejtendé. – Jerünk a kertbe – monda neki –, ott beszélgethetünk, úgyis nagyon idesüt a nap a verenda alá.

Adolf éppen akkor ért oda a székekkel.

– Köszönöm, visszaviheted – monda Zoltán, s mellénye zsebéből egy fél ázsiást vett ki, kezébe nyomva az inasnak, s azzal továbbment, karjára öltve a jurátust.

Később, midőn szerencsénk leend ezzel a derék Adolffal megismerkedhetni, akkor megértendjük, hogy miért bánt vele oly elvető modorban Zoltán, ki különben maga volt a jóság, türelem és emberiség alárendeltjei iránt. A libériás Adonisznak igen sok és igen különös híre járt azon szédelgős körökben, mikért az őstiszta lelkű ifjú valami természetszerű gyűlölettel találkozott vele mindannyiszor, s szerette megalázni.

A két ifjú elbolyongott a kert tekervényein. Zoltánnak annyi kérdeznivalója volt, mikre a fiatal joggyakorló igen közönséges feleleteket adhatott.

– Régóta van Pesten?

– Közel egy esztendeje.

– Mégsem látogatott meg bennünket, pedig sokszor itt vagyunk.

– Ezért bocsánatot kell kérnem. Törvényszünetek alatt rendesen utazunk, egyébkor pedig nagyon el vagyok foglalva.

– A főispán igen sok munkával terheli joggyakorlóit.

– Aki a jurátusi éveket mulatságnak nézi, az bizony ne menjen hozzá; de aki komolyan készül az ügyvédi pályára, arra nézve megbecsülhetlen az oldala melletti foglalkozás; sehol sem lehet annyi gyakorlati ismerethez jutni, mint nála.

– De ő megalázó munkával is terheli az oldala mellé esküdteket. Sokszor hallottam ebédek felett tréfákat mondatni afelől, hogy bánik jurátusaival, s nagyon szántam azon szegény ifjakat, pedig nem is tudtam, hogy ön is azok között van. De talán nem is igaz az mind.

– Igaz biz az – szólt Kovács könnyű kedéllyel –, hajdúja jelen nem létében kitisztíttatja velünk csizmáit, testgyakorlat kedveért fát is vágat, s fűtésre alkalmaz; éjszakán, ha nagy sár van az úton, leszállít a hintóbul, hogy vigyük a lámpást a lovak előtt; de mindezek sokkal mulatságosabb dolgok, mintsem megszomoríthatnának, s később jó hatással vannak; korunkban könnyen elkapja a világ a fiatalembert, a nagyságos úr minden órában eszünkbe hozza, hogy semmik vagyunk. S ilyenkor, midőn az emberrel annyira éreztetve van semmisége, oly erős vágyai támadnak valamivé lehetni. Óh, én bizonyára sokat fogok egykor köszönhetni a főispán úrnak.

Zoltán keble úgy emelkedett e szavaknál; sohasem feledte azokat el: semmiből lenni valamivé; önsorsát teremteni az embernek; becsülettel, önérzettel jutni el oda, hova másokat megnevezhetlen utak vezettek, vagy ahova mást születése helyezett. Érzé tán magában, hogy ő is képes volna arra, s szinte szégyenlé, hogy oly gazdag, mert sohasem fogja tudhatni, hogy mi annak az értéke, ami a szíven belül van.

A teremben ezalatt megszólalt a zene, természetesen nem cigány húzta, mert azt csak parasztmulatságokban használták; a nemzeti táncoknak, körnek, csárdásnak, még akkor híre sem volt, keringő és francia négyes uralkodott az előkelők termeiben. A báró úr igen jó táncos volt, a keringőt különösen remekül tudta járni, oly messze tartá magától táncosnéját, egész testét hátravetve, hogy ha ilyenkor egymást hirtelen eleresztik, a terem két különböző részébe fognak esni. Erről bizonyságot tehetne Emánuel barátunk, ki dicső mintaképét utánozva, próbálta már egypárszor az ilyen hanyatt esést.

Jelenleg éppen valami lármás francia négyest járnak. A szemközti párok báró Berzy Vilmával és Emánuel barátunk Katinkával. Katinka váltig keresi szemeivel Zoltánt, hogy merre lehet, de nem találja, s kénytelen beérni táncosával. A szövevényes quadrille nem megy végbe minden zavar és előleges értekezések nélkül, melyet az ifjú hazafiak oly komoly arcokkal végeznek el egymás között, mintha valami vitézi bajról volna szó. Báró Berzy a francia négyesben csak egyszerűen lépni szokott, melyet Emánuel barátunk rögtön utánoz, félreismerhetlen kinyomatával arcán azon öntudatnak, miszerint ő okvetlenül bámultatik.

A körülülő éltesb asszonyságok gyönyörködve nézik az ifjak mulatságát; köztük ül a tanácsosné és Szentirmayné is. Mindkettő elég fiatal és elég keresett volna ugyan még, hogy a mulatságban részt vegyen, de az anyáknak az a véleményök, hogy ha leányaik megnőttek, akkor már nekik nem illik táncolni.

A város felé nyíló erkélyen voltak a férfiak éltesebbjei, kik a könnyebbvérűek vigalmaihoz nem tartanak többé igényeket, s szokás szerint vitatkoztak a nap érdekeiről.

Nem azok az emberek éltek akkor, akik most. Mai nap alig van ember a hazában, aki előremenni ne akarjon, s legfeljebb a haladás útjai tesznek a nézetek között különbséget; akkor még egy nagy, mozdíthatlan tömeg ült a nemzet lelkén, melynek nem volt egyéb elve, mint onnan meg nem mozdulni, nem hagyni nőni maga körül a füvet, a nemértés bámulatával fogadni minden új eszmét, húzni ösztönszerűleg hátrafelé mindent, mi előre akar menni, minden új vállalatnál a bíráló háladatos szerepét játszani, s bontani ott, ahol más épít. Miért? Mert jól érezték, hogy ha egy új eszmevilág új életforgást hoz a közéletbe, az eddig nem létezett elemek túl fognak rajtok nőni, s ha a két lefolyt évtized után végignézünk a közéleten, el kell ismernünk, miszerint félelmük nem volt alaptalan, a világ növése eltakarta őket, s az újabb ivadék, midőn a „maradók”-ról hall beszélni, bátran azt hiheti, hogy azok csak a költő képzeletében éltek; úgy elvesztek, úgy elenyésztek.

Még – harminchétben milyen szép sokasággal voltak!

Rudolf akárhova tekintett e társaságban, egy elvbarátot nem talált. Akik körüle voltak, iparkodtak szaloni, általános udvariasság szavaival, sztereotip szívességgel palástolni afölötti örömüket, hogy őt itt láthatják a tanácsos villájában, kinek arcáról lehetett olvasni, hogy Rudolfot maga iránt bizonyos tekintetek miatt lekötelezve érzi, úgyszólván kezei közt tartja. Mik lehetnek ez igen erős kötelékek, mikkel a tanácsosnak sikerült a lélekerős férfit akaratához bilincselni, azt senki sem gyaníthatja, de hogy vannak, azt éppen úgy lehet sejteni Kőcserepy diadalából, mint Szentirmay feszült, csaknem aggályos magaviseletéből. Óráját gyakran nézi.

– Mit nézi annyit azt az órát a gróf? – riad rá Tarnaváry, ki sohasem engedi senkinek kibeszélni magát. – Tán csak nem akar bennünket idehagyni?

– Valóban kénytelen vagyok – válaszol Rudolf hidegen.

– Tán csak nem akar a komédiaház megnyitásán ott lenni? – monda a főispán, homéri kacagással fogadva e szép ötletét.

– Sőt igen.

E szóra a tanácsos úr közbefurakodott, nagy mosolyogva s felfelé fordított ravasz-édes szemekkel tekintve Rudolfra.

– Ah, az nem volna szép méltóságodtól, ha megfosztana bennünket azon élvezettől, hogy itt tisztelhessük.

– Magam is sajnálom, hogy kötelességeim így összeütnek, de megígértem valakinek, hogy el fogom kísérni odáig.

– Mit, kísérni? – pattant fel Tarnaváry. – Odatalálhat akárki is egymagában; mintha bizony olyan nehéz volna eltéveszteni Pesten a Kerepesi utat. Aki kísértetni akarja magát, fogadjon lámpásos gyereket.

Rudolf csendesen mosolygott.

– Aki kíséretemet igényli, az egy közhódolatban részesülő személy.

– Kicsoda az? – kérdék egyszerre mind a körülállók.

– Ki az, ki az? – sürgeté aggodalommal a tanácsos úr. Rudolf benső gyönyörűséggel legelteté szemeit a két férfi arcán – Nem akarom fennhangon mondani, mert félek, hogy kárt okozok ebben a szép társaságban.

A tanácsos úr és a főispán közelebb hajoltak hozzá, mire Rudolf csendesen odasúgta nekik: