A tanácsos szobájába tért, s leült levelet írni.
Volt egy nagy, fekete bőrbe kötött naplója, melybe levelezéseit szokta feljegyezni, az eredetieket mindig magánál tartva; abban voltak összegyűjtve legtitkosabb iratai, a könyv táblájára fényes betűkkel volt sajtolva a sor:
„E könyv holtom után elégetendő.”
A legutolsó levél, melyet írt, Dabronihoz szólt.
Végtől-végig olvasá azt, és újra és ismét elolvasá. Ezzel a bűnhődéssel tartozott magának. Nagyobb, nehezebb vezeklés volt az neki, mintha télben, fagyban, mezítláb kellett volna bűnbocsánatért mennie ellenségei sírjaihoz; minden sor egy kegyetlen szemrehányás volt abból, egy saját fejére visszaesett kő.
Ő maga kínozta ez eszközeivel a gyűlöletnek saját édes gyermekét. Minden tőrszúrás, melyet gyűlölete tárgyának szánt, elébb az ő szívén ment keresztül; minden balsors, amit másnak készített, az ő lelkét sújtotta jobban.
Hogy olyan titoktartók a gyermekek! Miért nem őszinték szülőik iránt? Miért nem hiszik el, hogy azok őket igen szeretik?
Ha kérdezték a szomorú leánytól, miért olyan sápadt, miért oly méla, hogy nem felelt reá? És senki sem bírta azt kitalálni. Most már az is világos volt a tanácsos előtt, hogyan tévedt el Vilma a szetirmai csalitban. A féltett kedves életét megmenteni indult el ő, azon gyönge, töredékeny testtel, midőn ők idehaza az iszonyú bosszútervet koholták, talán éppen akkor, midőn ő ama levelet írta Dabronihoz, elbízott, elkeseredett lélekkel – írt a kétségbeesett leány vad erdő szélében, reves fatörzsre hajolva mentő óvást titkon imádott ifja rokonaihoz, reszkető kézzel, reszkető szívvel.
Ezt elébb kellett volna tudni!
A nagy, hatalmas férfi vevé kezébe a tollat, hogy írjon.
Odakezdte a levelet mindjárt a másik levél alá:
„Kárpáthy Zoltán úrnak.
Uram!
Amit soha nem hallott tőlem senki, azt ön, ím, írásban olvashatja tőlem: megbántam, amit cselekvém. Jól tudom, hogy önnek joga van örülni, amidőn én sírok, de sokkal jobban ismerem önnek szívét, mint hogy önnek ez örömétől rettegjek. Egyetlen gyermekem halálos beteg, s képzelődésének az a kísértő réme, hogy ön meggyilkoltatott. Hála a Mindenhatónak, ez nem történt meg; ön él, és egy szavával, egy megjelenésével megmentheti szeretett lányomat, aki Istentől egyedüli örömem. Én ismerem az áldozatot, amelyet ön hozand, amidőn e küszöböt átlépi, de hiszem, reménylem, hogy ön mégsem fogja azt megtagadni az emberek legszerencsétlenebbikétől
Kőcserepytől.”
Milyen nehéz, milyen keserű bűnhődés!
Hová lettek a büszkeség, a világszereplés bálványai, amidőn ezen levelet írta? Hová lett az öntelt, elbízott hiúság, mely eddigi életét vezette? Mennyi lemondás e nehány sorban, mennyi önmegalázás!
A levelet ismét leírta a tanácsos, s tiszttartóját hívatva, rábízta, hogy vigye el azt Szentirmára.
Zoltán és Szentirmayék a gyászos nap után rögtön eljöttek Pozsonyból, Rudolf bebalzsamozott hulláját magokkal hozva Szentirmára.
A nemes hazafi szerencsétlen végzetének híre az egész vidékre gyászosan hatott, s midőn Kőcserepy meghallotta azt, szíve nagyot dobbant, mintha őt vádolná abban.
Ez nem jó munka volt, ennek nem kellett volna így történni. Amint a levelet elküldé, ismét beteg leányához sietett a tanácsos.
A lyánka egészen magánál volt; a hagymázos lázroham után az elbágyadás tiszta percei következtek.
Az apa odaült betege ágyához.
– Hol fáj, én édesem, én kedvesem?
– Itt és itt – szólt a lyánka, szívére és homlokára téve kezeit. – Tudtam én, hogy az megöl engem!
– Miről beszélsz, kis leánykám, édes szívem?
– Tudod te jól, atyám, hogy mi az. Nagy fájás az. Ha Liza élne, megmondaná, mert ő tudta azt. Mondtam neki mindjárt, ahogy ebbe a házba bejöttünk. Mikor idefenn a sok vendég kacagott, vigadott, mi akkor odalenn a platánfák alatt sírtunk, mert tudtuk jól, hogy ezen a helyen meg fogunk mi halni. Óh, ha arra vigyázott volna valaki!
– Mire kellett volna vigyáznunk? – kérdé a tanácsos, oly közel hajolva beteg gyermekéhez, hogy annak legkisebb suttogását meghallhassa.
– Ha arra vigyáztatok volna, midőn ebédeltünk, hányszor nevetett rajta más ember: ni; ez a két leány legízesebb falatját tányérján felejti! Ilyenkor azt mondják, hogy távol levő rokona éhezik. Mi kezet szorítánk Lizával, és mi értettük, hogy mit tesz az. Mikor eljártunk a templomba imádkozni, tréfáltak velünk: „Mit lehet ebbe a falusi templomba járni? Miért imádkozhatik két ilyen gyermek?” Mi tudtuk, hogy miért. Minden virágomnak, minden ruhámnak volt valami neve, valami jelentése: nem tudta azt más, csak Liza. Nem is fogja azt megtudni senki. Halottak estéjén meggyújtottunk három viaszgyertyát, az egyik vagyok én, a másik vagy te, Liza, a harmadik ő… Leghamarább leégett az övé, azután a tiéd, kis leánykám, azután az enyim… De egyik sem soká maradt a másik után… Mit csinálnak a gyermekek?… Játszanak magokban játékot… De azt a játékot érteni kell… érteni kell, mert anélkül nem ér semmit.
Látszott, hogy mihelyt Zoltán eszméjére tér vissza a beteg, rögtön előjönnek a veszélyes kór jelenségei is. Kétségtelen volt, hogy rá gondolni és meghalni – egy dolog.
A tanácsos nyugtalanul nézte óráját. Kiszámította százszor is, hány perc alatt érhet Szentirmára a tiszttartó, hány alatt jöhet vissza ismét. De a véletlen lehetőségei kínozák. Hátha nem találja ott Zoltánt? Hátha az megveti kérelmét, és nem jön el?
Az orvos ismét új gyógyszert rendelt; a tegnapit félretéteté, mint elvetette a tegnapelőttit és az azelőttit is. Egyik sem tudott használni, mint nem javítand a mai sem. A tudomány hatalmának itt vége van.
– Uram, segíts, uram gyógyítsd meg leányomat! – rimánkodék a tanácsos, kétségbeesetten szorítva meg a távozó orvos kezét.
– Én csak a természet szolgája vagyok – felelt a tudományok embere –, itt Istennel kell küzdenünk.
A tanácsos álmatlan aggodalommal járt egyik szobából a másikba. Már bealkonyodott, s a közelgő éjszakával a beteg kórjelenségei is súlyosabban kezdtek mutatkozni. Szentirmáról még semmi válasz sem jött.
Odakünn fergeteges, zivataros idő kezdett beállani; az egyszerre elfeketülő éjszakát csak a távoli villámok deríték fel olykor, miknek mordulása mindinkább közelgett, a sík rónán végigüvöltő szél csikorogva forgatta az új szélvitorlákat a háztetőkön, miken a Kőcserepy-címer pompázott, egyszer nagy csörömpölve dobott le közőlök egyet.
Milyen gonosz éjszaka! Ki mozdulna ki ilyenkor csendes kandallója mellől, hogy útra keljen?
A beteg oly szánalmasan nyögött, lihegett… Óh, és senki sem tud segíteni rajta.
Megint nagyot villámlott odakinn. Az ég olyan sokáig eldörög utána.
De mégis… mintha ez már nem az égzengés volna. Ez kocsizörej.
Hintó hajtatott be a kastély udvarára. Ez valóban megkülönböztethető. Hintógördülés. Pedig a tiszttartó könnyű szekéren ment el. Tehát valaki jött. Idegen.
De ki?
A tanácsos sietett az érkező elé.
Amint a folyosón végigment, hallá, hogy a lépcsőkön felfelé jön valaki, s a kísérő pitvarnoktól felőle tudakozódik.
De ez nem férfi hangja volt, hanem nőé. Úgy tetszék előtte, mintha ezt a kedves, csengő, gyermeteg hangot ismerné már valahonnan; de nem tudott rá egész tisztán emlékezni.
A folyosó szögleténél szemben találkozott vele. Egy szép, sugár leányka volt az, egész gyászruhában.
Kőcserepy megdöbbent előtte. Ez Szentirmay leánya. Azon Szentirmayé, kinek oly gyászos halála volt. Ez a fekete öltözet nem őt vádolni jön-e ide ez órában; ez a szomorú gyermek nem azért jött-e most, hogy őneki megmondja:
„Egyért egyet, apáért leányt!”
Óh, nem. A galamb fájdalmának nincsen mérge. A szomorú leányka nyájasan, szeliden siet a háziúr elé, s gyönge kezét nyújtva neki, részvevő, bánatos hangon tudakozódik Vilma felől.
Hallotta a tiszttartótól, hogy barátnéja beteg. A levél nem találta Zoltánt Szentirmán, Marionhoz kellett elkísérnie anyját Kőhalomra. A tiszttartó utána ment sürgetős levelével. Ő pedig rögtön sietett át Kárpátfalvára, a jó Vilmát meglátogatni, akivel úgy szerették egymást, s akit oly régen nem látott. Tán, ha őt meglátja, örülni fog.
Kőcserepy oly forrón szorítá a kezében felejtett kis kezet… Ártatlan, boldog gyermek, kinek még fogalma sincs a rosszról, a rútról, a gyűlöletesről!
Ezalatt a beteg szobájához értek, Kőcserepy előbb nyitott be óvatosan.
– Csendesen, csendesen! – suttogá a beteg, fehér ujját felemelve. Arca szokatlan égő pirosságán látszott, hogy ismét rossz éjszakája következik.
Katinka odalépett ágyához, és kezébe fogta társnéja kezét.
Valami vidám mosoly deríté fel egy percre a leányka arcát, amely azután ismét eltűnt onnan.
– Te is őt gyászolod, ugye? – kérdé barátnéja fekete öltönyére mutatva.
Katinka tudta már a tiszttartó által Vilma rögeszméjét: azt hivé, hogy ő is Zoltánt gyászolja.
– Én atyámat gyászolom – felelt Katinka, és nem állhatá meg, hogy ennél a szónál könnyei meg ne eredjenek. El kellett takarnia arcát.
A beteg leány közelebb vonta magához barátnéját, s félelmesen széttekintve kérdé tőle:
– Őt is megölték?
– Óh, nem – felelt Katinka, e percben inkább barátnéjára, mint saját bánatára gondolva –, véletlenül halt meg.
– Úgy? Véletlenül? – suttogá a beteg. – Gondolod te, hogy véletlenül halnak meg az emberek? Óh, én ezt jobban tudom. Sokkal jobban tudom.
És szemeivel atyjára nézett merően, sokáig, hogy a nyugodt, bölcs férfiú a vért érzé zsibbadni ereiben, és nem állhatá ki e kísérteti tekintet néma szemrehányását.
– Csendesen, csendesen, kedvesem – suttogá Katinka, a lázas beteg fejét kezébe emelve.
Milyen gyöngéden, mily édesdeden tud bánni a beteggel. Mintha tulajdon testvére volna!
A tanácsos úgy elnézi, majd a szíve szakad meg bele.
Katinka tudja már, mi fáj oly nagyon Vilmának, s suttog fülébe megnyugtató szókat.
– Ne félj, Zoltán itthon van Szentirmán. Valaki megírta, hogy veszélyben van, és mi érte mentünk.
A beteg szemei úgy ragyognak e szóra. „Valaki! – gondolja magában. – Az a valaki én voltam. De azt te ne tudd meg soha!”
Azután ismét elkomorodik arca, szemei tétova járnak szét a szobában, a régi hagymázos víziók ismét visszatérnek.
– Még nem bántották őt – suttog halkan vissza –, de majd bántani fogják. Hallod, hogy köszörülik a kardot? Én már hallom. Ott voltam, mikor beszéltek róla, hogy megöljék. Eredj, eredj oda, ne hagyd őt elmenni. Beszélj az atyámmal; csak egy szót szólj neki, és semmi sem fog megtörténni; szólj vele, Katinkám, kedves jó Katinkám, siess!
A tanácsos ott áll az ágy fejénél, és hideg borzadály jár végig testén, amidőn ezeket hallja.
A beteg miket fog még beszélni!
Reszkető kézzel fogja meg az ifjú barátnő kezét.
– Hagyjuk nyugodni a beteget, kedves grófnő; kegyed is fáradt, térjen szobájába, amit elkészítettek számára azóta. Ne csókolja meg most, ne hajoljon reá; jöjjön velem, látogassa meg nőmet, majd holnap reggel meglátogatjuk ismét Vilmát.
– Eredj, eredj! – suttoga a beteg is. – Beszélj atyámmal, beszélj anyámmal érte. Ne időzz sokáig!
Kőcserepy gyöngéd erőltetéssel vonta el Katinkát leánya ágyától. Attól félt-e, hogy a beteg leány láza közepett valami irtóztató titkot fog előtte kimondani, vagy attól rettegett, hogy azon férfi leánya, ki most őmiatta nyugszik a föld alatt, míg az ő lázbeteg gyermekét ápolja, annak kórragályát szívhatja rokon idegzetű testébe? Vész és romlás lehelete járt őkörüle, jól érezé. Jó volt abból mindenkit eltávolítani.
Sietett Katinkát átvezetni Eveline-hez.
A tanácsosné most is íróasztalánál ült, és naplóját írta.
Kőcserepy mondá neki, hogy Szentirmay Katinka kisasszony van itt, ki Vilmát látogatni jött el.
E szóra felkelt a tanácsosné, s Katinka elé járulva, megölelé, és megcsókolá homlokát. Miután leültette maga mellé, s hideg sötét szemeivel végignézve rajta, elkezdé:
– Hallom, hogy édesatyja, a gróf elutazott.
– Meghalt – igazítá ki Katinka, kit a megszólítás kellemetlen idegenül érintett.
– Egy dolog az, kedvesem – biztosítá Eveline hideg, méltóságos hangon. – A halál csak elutazás. Aki innen elköltözik, átmegy egy másik csillagzatba; onnan ismét egy másikba és onnan egy harmadikba, és így megy végig minden csillagzaton, és ez az örökkévalóság.
Katinka nem sok vigasztalót talált ebben a fölvilágosításban, amit Eveline azután még érthetőbbé kívánt előtte tenni.
– Így például meghal az apa, másutt: például az Uranusban vagy a Mezarthimban, ugyanakkor újraszületik; utána meghalnak gyermekei, egyenkint azok is követik atyjokat, s az Uranusban vagy Mezarthimban ismét reátalálnak, és ez az igazak jutalma.
Katinka nem felelt e bölcs szavakra semmit; a tanácsosné elmélázott sokáig, egyszerre fölkelt helyéből, s nyugtalanul lépett nehányat a szobában, azután megállt a szoba közepén.
– Igen, de hátha a gyermek hal meg elébb, azután a szülők? – kérdezé magától nyugtalanul. – Mi történik akkor? Mi lesz abból?
És aztán elkezdett alá s fel sétálni heves léptekkel, fejét tenyerébe hajtva.
Kőcserepy kezét nyújtá Katinkának.
– Gyerünk innen – súgá halkan, nagyot sóhajtva. – Menjünk tova!
Az árva leány úgy reszketett, mint a falevél.
Milyen borzasztó éjszaka ez!
Ott kinn tombol a zivatar, a szél csavargatja a fákat, mik nyögve, zúgva hajladoznak haragos rohanása alatt; a zápor úgy vágja az ablakokat, mintha köveccsel hajigálnák, az orkán olyanokat taszít rajtok néha, mint az ágyúdördülés; azok a csikorgó, csörömpölő szélvitorlák forognak erre-arra, mintha nem tudnák már, hogy merre kerüljék ki a vihar haragját.
Milyen rút, átkozott éjszaka ez odakünn!
De iszonyúbb, vérfagyasztóbb éj van a kastélyon belől. Senki sem aluszik. Gyertyákkal, lámpákkal futkosnak egyik szobából a másikba, a gyertya kialszik olykor a sietők kezében a nagy szélrohamtól, mintha minden ajtónyitásnál egy gúnyos, mérges szellem leskelődnék, aki a lángot elfúni törekszik, s késlelteti a sietőket munkájokban.
Óh, bizonyára Kőcserepy tanácsos örömestebb volna ez órában künn a zivataros ég alatt, s hallgatná egy puszta árokpart mellé húzódva a lakatlan rónán a villámok dörgő csattogását, a szél üvöltését, mint hogy ott üljön a csöndes, langy szobában, mely biztos szőnyegekkel, meleg kárpitokkal van elzárva a viharnak még csak hangjától is, s hallgassa ott azt a halk nyögést és azon őrjöngő szavakat, mik egy halálfehér beteg ajkáról ellebegnek.
Amíg lázas látmányai tartottak, kín volt nézni a beteg küzdelmeit. A felhevült agy rettentő képzelme az arc minden vonásaiban kifejezé magát, s e nyugodt, szelíd angyaltekintetet egy elkárhozott torz arculatává alakítá. Ott mentek végbe szemei előtt a legiszonyatosb, a legundokabb gyilkosságok, megnevezte az embereket, akik azt elkövetik, látta arcaikat vonásról vonásra; minden mozdulatot, minden döfést; hogy védi magát az áldozat, hogy rogy össze, hogy foly minden sebéből a vér; hogy kiált segítség után.
Mennyivel jobb volna ehelyett a zivatart hallgatni!
Éjfél tájon elcsendesül a kór, s tisztább percek álltak be nála.
Megismer mindenkit, atyját odahívja magához, s kéri, hogy nyissa ki íróasztalkája fiókját.
– Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott levelet, öt fekete pecséttel.
Kőcserepy meglelte azt a mondott helyen, és odavitte hozzá.
Vilma elvette tőle az iratot, és két kezébe fogá.
– Ez az én végrendeletem…
– Végrendeleted! – sóhajta fel fájdalmas meglepetéssel a tanácsos.
– Ne félj – szólt a mindent félreértő beteg –, csak arról rendelkeztem, ami az enyim! Ruháimat, amiknek úgysem vennétek ti hasznát, hímzéseimet, hagytam az én kis lyánkámnak, aki nincsen többé, aki már azóta vár reám valahol. – Más végrendeletet kell tennem. – Mert ez már nem ér semmit. – Osszátok ki ruháimat a szegény leánykák között, akik olyan jók voltak, hogy mindig köszöntek, ha velök találkoztam. – A kis ezüstperselyemben a megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam azt mind, s félreraktam mind az én kis leánykám számára, hogy neki hagyhassak valamit. Arra sincs szüksége többé. Kerestessétek fel Szentirmán azt a kis parasztleányt, akinek egyszer egy idegen hölgy levelet adott az erdőben Szentirmay Katinka számára; adjátok neki ezt a pénzt; viselje magát jól, és legyen boldog…
Itt néhány percig elhallgatott a halvány beteg; a csendes szobában nem hallatszott más nesz, csak annak a parányi féregnek a kopogása, mely úgy el tudja magát rejteni az ágyak deszkái közé, s midőn megszólal, azt mondják, hogy ez a halálóra. Ott van ő a nagyurak hálószobáiban is, mint a szegényekében, s tizenegyet szokott ütni egymás után.
– Emlékedben tartod-e, atyám, amiket beszélek? – kérdezé a beteg. – El ne felejts azokból semmit is, mert én azt mind igen komolyan mondom, s kívánom, hogy úgy történjék.
A tanácsos megcsókolá kedves betege halvány kezét, s úgy fájt neki, hogy az őt nem tudja szeretni.
– Azután – szólt a beteg, ismét erőhöz térve –, itt a bal kezemen egy fekete gyűrű, saját hajamból van az készítve; legyen ez a gyűrű Szentirmay Katinkáé. Viselje ő azt. És ha férjhez megy, adja ezt a gyűrűt annak, akit szeret: hűséges lesz hozzá az a sírig!…
– Óh, én kedves gyermekem! – zokogott a tanácsos, égő arcát betege fehér köntösébe rejtve.
A gyermek rátekinte, s keserű, hideg bánattal mondá:
– Teneked pedig és édesanyámnak hagyom drága ékszereimet, hagyom ezt a pompás kastélyt, ezeket a gazdag jószágokat, kincset, birtokot, gyönyörű kerteket mind, mind az egész szép világot! Milyen gazdagok lesztek utánam! Minden, minden rátok marad…
Óh, ez volt az út a megőrüléshez!
A tanácsos úgy várta volna még, hogy szóljon valamit hozzá, egy engesztelő, egy vigasztaló szót… A gyermek elhallgatott, és elfordult a fal felé, alig hallhatóan susogva:
– Csendesen… csendesen… csendesen…
Kőcserepy felkelt ágya mellől, s éjnek éjszakáján felment irodájába, a szemközt találkozó cselédeknek halkan súgva:
– Csendesen, csendesen.
Azok lábujjhegyen jártak a folyosókon végig. Még a zivatar is érteni látszott a csillapító szót, mintha neki lett volna az mondva, s elhallgatott, ellankadott – csendesen – csendesen…
Odafenn az írószobában dolgozott egyedül a tanácsos.
Szemei előtt amaz öt fekete pecsétes levél volt letéve az asztalra, mindig arra nézett, úgy írt tovább; mintha eszméjét mindig ugyanazon tárgyhoz vezetné vissza, s onnan indulna ki újra.
Néha könnyebbült sóhajjal tekinte fel a magasba; mintha azon betűk, amiket leírt, súlyos, nehéz adósság mázsái volnának, amiket lelkéről lerázott.
Arcáról végképpen eltűnt ama megszokott mosolygás; egészen más volt tekintete, ily komolyan, ily megtörve.
Éjfél után egyet ütöttek az órák a kastélyban, a folyosókon élénkebb léptek hangjai hallatszottak. A kapus csengetett; az ajtók nyúlós csikorgással nyíltak fel. Kőcserepy nem hallotta sem az óraütést, sem a csengettyűt, sem a további neszt. Lelke egészen másfelé járt.
Azt sem vette észre, hogy valaki benyitja írószobája ajtaját, s csendes léptekkel, miknek zaját elfogja a padlatolat szőnyege, íróasztala elé járul; csak akkor rezzent fel, midőn az érkező, lámpája világkörébe érve, vele szemtül szemben megállt.
Ez ő…
Egészen átázva, összecsapzott hajfürtökkel, felhevült arccal állt a tanácsos előtt Kárpáthy Zoltán.
Az alig bírt szemeinek hinni, annyira megfoghatlan volt előtte, hogy ez ifjú, ki neki annyi keserűséggel tartozik, ily viharos éjszakán megjelenjen halálos ellensége hívására, azon ősi kastélyában, melyből őt csúfosan kijátszották – hogy vigasztalást hozzon abba ellenségei fájdalmának.
Szólni sem tudott hozzá sokáig. Az ifjú maga lépett hozzá közelebb, és monda:
– Ön hívott engem, és én eljöttem, uram.
– Ilyen zivatarban? – rebegé Kőcserepy.
Zoltán mondhatta volna erre, hogy ha Rudolf halálának emléke távol nem tartott tőled, ez a zivatar nem gátol akkor. De nem szólt semmit. Ezen búalázta arcot látva, lehetetlen volt neki szemrehányást tennie, lehetetlen volt őt meg nem szánnia.
És az nem válik soha ifjú szívének szégyenére, és jellemén nem ejt semmi csorbát, hogy amidőn ez, igazán, mélyen szenvedő embert ott látta maga előtt, nehány nap alatt megőszült hajjal, megvénült, szomorú ráncokkal jelölt arccal, kisírt szemekkel, elfeledé, hogy mennyit vétett őellene, s kezét nyújtá elé…
Milyen boldoggá tette őt azáltal!
Hogy szorítá meg azt a megbocsátó kezet a bánatos apa, s hogy szorítá azután szívéhez!
– Ön nemes… ön igen nemes… – ennyit bírt rebegni.
Az ifjú felöltönye csuromvíz volt. Kőcserepy észrevette azt, s készteté, hogy tegye kényelembe magát, odavezette a kandallóhoz, segíté levetni kabátját, leülteté a tűz mellé.
– Mint otthon. Mintha otthon volna ön – mondogatá neki, s rövid gondolkozás után kimondá: – Hisz ön úgyis itthon van már.
Zoltán csodálkozva tekintett a tanácsosra.
Az íróasztalához sietett, s azon iratot, melyet éppen most szerkesztett, odavivé az ifjúhoz, átadva neki, hogy olvassa el. Zoltán a legelső soroknál megilletődve hajtá azt össze.
Törvényes cesszió volt az, melyben Kőcserepy a Kárpáthy Abellinótól nyert engedélyt a kárpátfalvi és madarasi uradalmak iránt visszaruházza Kárpáthy Zoltánra.
– Mit akar ön ezzel, tanácsos úr? – kérdé Zoltán egészen megzavarva.
– Csak az igazságot. Öntörvényes birtokosa e javaknak, más mindenki csak bitorló. Ezt nekem szemembe mondá az én tulajdon leányom. Én visszaadom önnek jószágait, és magam elmegyek innen. Elég gazdag maradok még akkor is. Csak leányom maradjon élve; nem cserélek senki gazdagságával. Ő nekem mindenem. Csak most érzem azt, midőn közel állok elvesztéséhez. De nem fogom őt elveszteni. Hazamegyünk szép budai lakunkba, ahol ő olyan boldog volt, ott ismét boldog fog lenni; nem törődöm én többet sem a világ zajával, sem a gazdagsággal; ő lesz az én kincsem, örömem, boldogságom. Nem lesz olyan boldog ember több, mint én. Hiszen már ez is azt mutatja, hogy ő megszabadul, miszerint ön eljött ilyen zivatarban. Az ön belátása meg fogja fordítani betegségét.
Zoltán oly igazán szívéből szánta ezt az embert, akit nehány nap szenvedése olyan éretté tett, ki önfeledt izgatottsággal engedi magát egyetlen valódi indulatja által elragadtatni, s gyermeteg lelkesültséggel csügg fájdalmas illúzióin.
Tehát valóban csak csalódások volnának azok?
Igazán rá volna mérve azon büntetés a sorstól, hogy elveszítse azt az egyetlen kincset, amihez érzéssel ragaszkodott, s tán ez ártatlan gyermek szenvedéseinek nem tudja más orvoslását a végzet, mint hogy őt oly hazákba hívja, ahol ismeretlen eszme a fájdalom?…
Óh, ki tudna erre megfelelni? Hiszen hányan halnak meg ifjan és szeretve, viruló szépséggel arcaikon, boldog reményekkel szíveikben, s ha kérdi valaki: „Miért?…” „Szerette őket Isten, mert ifjan haltak el”… azt válaszoljuk rá.
– Jerünk hozzá… – monda a tanácsos, az ifjú karjába öltve kezét; Zoltán felölté megszáradt kabátját, s kétkedve kérdezi:
– Nem zavarjuk-e ez órában?
A tanácsos egy percig gondolkozott; azután azt mondá Zoltánnak, hogy elébb le fog menni, hírt hozandó betege felől; addig legyen olyan jó, hogy várjon itt reá.
Kőcserepy eltávozásával Zoltán egyedül maradt a teremben.
Ugyanazon terem volt az, melyben huszonegy év előtt az öreg Kárpáthy János végrendeletét mondolá az egybegyűlt férfiak előtt, amelyen annyit sírtak valamennyien.
Az éjszaka csendes volt körüle, és a méla hallgatásban végigvonultak e kastély falaihoz kötött emlékei egész életének: elkezdve a nem ismert időkön, a csecsemő évnapjain, a születése órájában reá mosolygó szemek megtört halálsugárán, végig a gyermekörömek öntudatlan boldogságán, melynek édességét csak akkor tudjuk eléggé ismerni, midőn a távolból tekintünk vissza rája, a nélkülözéseken, az újrakezdett élet mindennapos küzdelmein, a keserű elváláson, s az üldöző titok kétségbeejtő ködalakjain, és ismét vissza a nem ismert, a soha nem látott alakokig, kikről csak képzelete beszélt olykor lelke előtt… És most íme, ismét itt van e kastély falai között, melynek küszöbe megátkozott kő gyanánt feküdt eddig útjába. Ide jutott vissza, csodálatos úton, szeszélyes játéka által a sorsnak.
Az egész igazán úgy tűnik föl előtte, mint egy álom, mint egy csodálatos, tüneményes álom.
– Jó reggelt, Zoltán!
E különös, éber álomból egy édes, ismerős hang ébreszti fel egyszerre.
Megrezzenve tekint fel. Katinka állt háta mögött.
Éppen reá gondolt most is. Lám az erős képzelet élő alakot teremt, a leányka valóban ott áll előtte, s őt nyájasan köszönti.
– Hogy jössz te ide? – kérdi Zoltán, ki Kőhalomról egyenesen jött Kárpátfalvára, Szentirmát nem is érintve, s így Katinka idejöttéről mit sem tudott.
– Meghallottam, hogy Vilma beteg, eljöttem őt meglátogatni. Ugye nem tettem semmi rosszat? Ezt anyám is megengedte volna.
Zoltán megszorítá a jó leányka kezét. „Nem tettél-e vele rosszat? Hogy ápolni, megmenteni siettél annak gyermekét, aki neked még többet vétett, mint énnekem?”
– S hogy vagy ébren ilyen késő órában?
– Megtudtam a tiszttartótól, ki érted ment, hogy ide hívnak, s én tudtam bizonyosan, hogy te eljössz. Egész éjjel vártam reád. Most tudtam csak meg a cselédektől, hogy megérkeztél. Mindjárt siettem hozzád. Látod, amint elindultam Szentirmáról, már akkor közelgett a zivatar. Sejtettem, hogy az téged útban talál, és nem fog visszatartóztatni, hogy átázva érkezel meg. Azért öltönyöket hoztam számodra; itt vannak e kis bőröndben. Öltözzél át! Látod, megbetegedhetnél e nedves ruhákban. Isten veled!
Azzal elfutott a kis kedves leányka, ki háziasszonyi gondosságában el nem felejté, hogy akit féltünk, annak nemcsak arcképét kell magunkkal hordoznunk, hanem egészségére is gondot kell viselnünk.
Zoltán érzelemtölten tekinte utána.
Csupa szeretet! Csupa tiszta színarany szeretet!
Ennek a hosszú éjszakának nem akart vége lenni. Zűrzavar, zajos futkosás, ajtók csattogása s csitító suttogások, lábujjhegyen járás minden szobában, folyosón.
Valami babonás vén dajka keresve keresi viselt kalendáriomában, micsoda nap lehet ma, szentséges atyám; nem ez-e Kárpáthy Jánosné halálának éjszakája, ki ott benn kocogtat szellemujjaival a befalazott ajtókon keresztül, s számot kér azoktól, kiket valaha szeretett. Mit keresed, jámbor lélek, a napokat? Más évjárás, más időszámlálás van ott, ahová a halottak megtérnek. Egymásra következik a hiba és a vezeklés, s nem vár az aratással az időkre.
Zoltán régen, készen volt már átöltözésével, midőn Katinka visszajött érte. Éppen a betegtől jött. A jó leányka arca egészen fel volt dúlva, és szemei zavartak.
– Nagyon rosszul kell lennie – súgá Zoltánnak –, irtózatos, ahogy háborog. – Hallgatni is rettenetes, amiket beszél. Mindig tégedet lát megölve, és egy halavány asszonyról ábrándozik, aki ebben a kastélyban meghalt, s meggyilkolt fiának hulláját viszi karjai közt. Nincs hova fektesse… Óh, az iszonyatos!
Zoltán sietett Katinkával a beteg szobája felé. A leányka tudatá vele, miszerint Kőcserepy az orvossal együtt legtöbb jót remélnek abból, ha a lázbeteg őt meglátandja, s meggyőződik róla, hogy él. „Hiszen ne féljen tőle” – tevé utána, kedves, bátorító nyomással szorítva meg Zoltán remegő kezét.
Óh, más oka volt annak remegni…
Még a szőnyegajtón keresztül is hallható volt a beteg fájdalmas sírása, nyögése. Itt szembe jött Zoltánnal az orvos, s tudatá vele, hogy a kórállapot éppen most van a válságpontján: az az élet és halál elválasztó pillanatja. Talán az ő arca ismét az innenső partra hívhatja vissza a már két világ határán tétovázó lelket.
A beteg szobáját csak egy halvány tejüvegű lámpa világítá; a háttér, honnan az ajtó nyílt, egészen sötét volt.
Ebből a ködös homályból támadtak elő a beteg kínos látványai, a fehér, a véres alakok, a sápadt arcok, a ködtermetek, a merev szemű kísértetek, az ismeretlen csoportok, a koporsóból előszálló rémek.
Senkire sem ismert; akárki jött ott be az ajtón, azt valakinek elnevezte, akitől fél, s irtózott minden jelenlevőtől.
A tanácsos reszketve ült ágya mellett egy alacsony zsámolyon, s fehér, reszketeg kezét tartá kezeiben.
Ekkor ismét nyílt az ajtó, s a háttér sötétéből lassan előlépett Zoltán.
A beteg egyszerre felemelé fejét vánkosairól, ajkai nyitva maradtak, szótlanul rebegve, szemeinek ragyogása leírhatlan gyönyört fejezett ki, karjait reszketve terjeszté ki, arcai rózsákkal mosolyogtak; néhány percig így volt hang, mozdulat, lélegzet vétel nélkül, azután visszahanyatlott fehér párnáira, arcáról elmúlt a lázas pirosság, csak az édes mosolygás maradt rajta.
Néhányszor végighúzta kezét homlokán, nagyokat lélegzett, s pillanatok múlva csendes, nyugodt tekintettel nézett szét a szobában, mint aki terhes álomból ébredt fel.
Zoltán odalépett hozzá közel:
– Hogy érzi magát kegyed? – kérdé tőle gyöngéd susogással.
– Igen jól… – viszonzá a beteg, s odanyújtá kezét Zoltánnak. – Köszönöm, hogy meglátogatott ön.
Ezentúl mindinkább magához kezde térni. Mindenkire ismerősen tekintett; megfogta atyja kezét, s odavonta őt magához.
– Kedves atyám – súgá fülébe –, hogy jön ide Kárpáthy?
– Mint e kastély ura, mint e jószágok birtokosa.
Vilma mindkét karjával átölelé e szókra atyja nyakát, és megcsókolá annak orcáját.
– Látod, ez igen jól van. Ez nagyon helyesen van.
És a nagy, hatalmas úrnak ez az ölelés, ez a csók és ezek a szók jobban estek, mint ami az egész világon azokon kívül létezik.
– Így akartad te, és én így tettem. Ő vissza fog ide költözni, mi pedig elmegyünk innen haza, budai kéjlakunkba, ahol úgy szerettél mindig, ahol olyan boldog voltál, és ott ismét boldogok leszünk sokáig, sokáig.
– Köszönöm, jó atyám. Köszönöm, kedves jó atyám. Énértem tetted ezt. Óh, ha tudnád, milyen boldoggá tettél vele! Hogy szeretlek! Hogy örülök, amiért szerethetlek! Nem kell azt hinnem, hogy igazságtalan vagy. Azzal a boldog gondolattal, hogy te jó, igaz vagy, atyám, fogok meghalni. No, ne sírj hát, hiszen oly édes, oly édes az…
De a tanácsosnak lehetetlen volt ezen szónál nem sírnia.
– Egy óra előtt nagyon rosszul voltam – szólt hozzá a beteg vigasztaló hangon –, az rettenetesebb volt a kárhozatnál; féltem és irtóztam mindenkitől, tőled is. És most olyan jól érzem magamat, úgy szeretlek, úgy örülök neked. Ne sírj hát, hisz egy jó halál többet ér egy rossz életnél. Hol van anyám?
A tanácsos felsóhajtott e szóra.
– Ő nagyon beteg.
– Nagyon beteg? – ismétlé Vilma. – Szegény anyám! Mondd meg neki, hogy én őt nagyon szerettem.
– Ő is nagyon szeretett téged.
– Tudom. Csakhogy nem tudta azt úgy kimutatni. Hiszen mindenki szeretett engem. Most már mindent tudok. Olyan jó azt tudni, hogy engemet mindenki szeretett. Te is, kedves Katinkám, te is. Milyen jó voltál! Amint meghallottad, hogy én beteg vagyok, mindjárt jöttél hozzám ápolni, vigasztalni. De én is megemlékeztem rólad. Ugye, kedves atyám? Megmondtam, hogy ha meghalok, ezt a fekete gyűrűt, mely saját hajamból készült, adják teneked, legyen ez a te jegygyűrűd, viselje majd, akit szeretsz, és hű fog az lenni, amíg csak él, hozzád.
Nem nézett e szóknál Zoltánra, és az sem őreá, de azért úgy értették egymást.
A tanácsos gyöngéd aggodalommal szól gyermekéhez
– Pihenj egy kevéssé, kedves leánykám, aludjál!
– Majd később, még most nem – rebegé ez, szétzilált hajfürteit arcából félresimítva. – Hiszen már reggel is van. Úgy szeretném látni a hajnalt, a szép hajnalt, amint az ablakomon besüt. Fordítsátok arra fekvésemet.
Katinka felkarolta beteg barátnőjét, az atya odaigazítá vánkosait; arcával az ablak felé fordulhatott, mely már akkor világosodni kezdett.
Odakünn az éji zivatar után vidám mosolygó hajnal keletkezett, a mély égen pirosló felhőcskék úszdogáltak; a hajnali harangszó csengett a vidék fölött, tündéri vigasztaló szókban.
A beteg keble nyugtalanul kezde hullámzani… Mégis, mégis olyan szép ez az élet!…
Valami nyomta még szívét… Idáig rejtegette azt… Hová vigye tovább még?…
Szemei Zoltánt keresték, odafordult hozzá, és arcán két hajnal pírja derengett: a nap hajnaláé, és a szívé.
– Ugye, ön nem haragszik énrám? – szólt hozzá engesztelő, reszketeg hangon, s kezét nyújtá felé.
– Óh nem, óh, nem – sietett mondani Zoltán, megfogva az eléje nyújtott kezecskét. – Sohasem.
– Ön megbocsát nekem azért, amit szenvedett.
– Kegyed nem véthetett nekem soha.
– Ön megbocsát atyámnak – suttogá a beteg alig hallhatóan.
– Szívemből.
– Köszönöm, köszönöm. Még egyet kérek öntől. Ugye, ád ön nekem egy kis helyet, egy kis helyet itt a közelben; tudja, ott a fenyőfák alatt, amik mindig zöldek, amiket ön megtartott magának, midőn mindenét átadta, ott egy kis helyet énnekem.
Az ifjú szíve elszorult e szókra, nem tudott egy szót felelni rájok.
Katinka is odaborult a beteg ölébe, az apa szép fejét tartá kezei közt; körös-körül volt véve szerető szívektől.
– Ugye, majd, Katinkám – suttogá a beteg –, sokszor meglátogattok ottan engem; virágot is ültettek oda, s ha rám emlékeztek, nem csúfoltok ki azért – hogy olyan sokat szenvedtem?…
– Óh, ne mondja azt, kedves Vilma! – esenge Zoltán, magához ölelve a beteg leánykát. – Kegyed meg fog gyógyulni, és sokáig fog élni még boldogan.
És amidőn ezt mondá neki, mindig erősebben szorítá őt keblére, mindig jobban átölelé karjaival omlatag termetét, ajkai csaknem a leányka arcát érinték.
És a beteg leány, amint ott feküdt az ifjú karjai közt, szép, tiszta szemeit felemelé hozzá, két hófehér kezét összetevé lankadó keblén, s felsóhajta:
– Óh, én most vagyok legboldogabb – legboldogabb.
És egy szerető, egy üdvözült mosollyal bezárta szép szemeit…
…Légy boldog, kedves gyermek… a te boldogságodat többé nem zavarja semmi.
Künn a hajnalharang utolsó kondulásai rezegnek szét a tájon.
Ti, kik ott álltok körül, boruljatok le, és imádkozzatok csendesen… csendesen…
Csendesen!
A nap most lövelli legelső sugárait az ébredő tájra, ott künn a toronyőr kiáltása hangzik a magasból:
„Hajnal van, szép piros hajnal!”…
…Halott van, szép fehér halott!…