Mikor az ember hosszas ideig távol van valami helytől, ahol ismerősei laknak, s egyszer ismét véletlenül visszakerül oda, nem első dolgának találja-e sorba kérdezősködni hajdani ismerősei felől, megtudni, kiből mi lett, kivel mi történt; s olyan jólesik azután, ha azt mondják, hogy a jók a becsületesek most is élnek, boldogulnak, jól folynak sorsaik, a rosszak, a ravaszok pedig megbuktak, elpusztultak, gyalázatba estek.

Az ember szereti azt mondani ilyenkor: „Szegény emberek”, pedig nem igaz, nem sajnálja őket, csak alakoskodik; belül azt érzi, hogy „Úgy kell nekik, megmondtam előre, hogy ez lesz a végük”, s meg van elégedve a sorssal, és titkon hálát ad Istennek, hogy őt megőrizte bajtól, gyalázattól, s engedte előrehaladni, becsületesnek maradni.

Amidőn kárpátfalvai ismerőseinket elhagyjuk, s visszatérünk Pestre, éppen akkor legújabb újdonságul fogjuk hallani kedves Maszlaczky úr kudarcát.

Csak egyszer történt meg rajta, de már százféle változatban tudják azt előadni.

A tény körülbelül annyi, hogy kedves Maszlaczky úr egy kézre játszott a felperessel mint alperesi ügyvéd, s miután meg hagyta magát vesztegetni a felperes által, hogy a pert kliense számára elveszítse, akkor ismét a felperest is rászedte; az nem restellt lármát ütni ellene, és saját magát is bajba keverni, hogy őrajta bosszút álljon. Ebből azután igen csúnya lárma lett, Maszlaczky úrra száz meg százféle undokság sült ki; szerencséje volt, hogy vele együtt igen sokan belekeveredtek a kérdéses csávába, s így ő valami hangosabb bűnhődés nélkül úszott ki belőle.

De mégis ottveszté, ami rá nézve drágább volt jó hírnél és névnél: ügyvédi oklevelét.

Szilenciumot kapott örök időkre. Többé soha semmiféle pert nem szabad folytatnia.

Azt hitte ugyan, hogy ezen a bajon könnyen segíthet. Akad fiatal okleveles ügyvédre, aki nevét odaadja neki, hogy annak jelszava alatt ügyködjék. Nem talált senkit. Nem volt olyan szerencsétlen ember a két fővárosban, aki eladta volna magát, hogy háta legyen egy olyan embernek, akit mindenfelől ütnek.

Még Bogozyt is előkereste; fényes ígéreteket tett neki, ha ajánlatát elfogadja.

A jeles fiatalember alázatosan köszönte a megtiszteltetést, de nem fogadhatta azt el, mert sokkal nyugodalmasabb kilátásai vannak; az ifjú Kárpáthyhoz folyamodott valami ispánságért, aki ugyan haragszik rá a követválasztás óta, s nem tudja neki megbocsátani, hogy a kedveért ellenfeleit főbe verte; ha ez elutasítja, akkor megpróbálja még elébb Kőcserepy úrhoz folyamodni íródiákságért, majd azután gondolkozik róla, ha elfogadja-e Maszlaczky úr ajánlatát, vagy sem.

Maszlaczky úrra nézve megszűnt a világ „kedves barátom uram” lenni.

Ismerősei, ha az utcán találkoztak vele, kikerülték; régi, messziről mosolygó ábrázatok úgy néztek reá, úgy kapták félre a szemeiket róla, mintha sohasem látták volna; hajdani pártfogóit ha meg akarta látogatni, egyet sem talált otthon. Talán ki volt már adva az arcképe minden kapusnak, hogy ha ilyen és ilyen ember talál jönni, senki sincs a számára odahaza.

Boldogabb napjaiban gyakran találkozott az utcán egy nyomorult rongyos emberrel, ki embertől vissza nem emlékezhető idők óta járt ugyanazon rongyos atillában, télen éppen úgy, mint nyáron, s lábán egyebet nem lehete látni soha félregázolt sarkú csizmánál, de igen a lábait a csizma hiányosságain keresztül.

Ez valami silentiarius ügyvéd, akit régen-régen valami csempészetért hallgatásban marasztaltak el, s aki azóta csak úgy tengett-lengett a fővárosban, emberek irgalmából. Néha meg megszánta valaki, s adott neki vagy egy kötélre valót, amit az még inkább beivott, mint hogy felakassza magát.

Maszlaczky úr emlékezett ez alakra élte fényesb szakából, gyakran találkozott vele az utcán; milyen alázatosan szokott köszönni mindig; csaknem a földig eresztette le a kalapját előtte, pedig annak is alig volt már karimája, és hogy szokott ő olyankor félrenézni, mintha nem látná a nyomorút, mintha nem hallaná azt a hangosan elmondott: „Servus humillimus, domine spectabilis, bonum mane praecor!”

Midőn senki sem akart többé Maszlaczky úrra ismerni, amidőn keresztülmehetett a város legnépesebb utcáján anélkül, hogy valakivel találkozzék, aki a kalapját megemelintse előtte, egyszer összetalálkozik a silentiariussal.

A rongyos, szurtos alak messziről nyájasan nyújtá eléje kezét, s ha nem is vette le ezúttal kalapját oly mélyen, mint hajdan, de annál ismerősebb és örvendetesebb hangon kiálta eléje:

– Servus humillimus, domine spectabilis; quomodo dignetur valere? Hogy mint méltóztatik szolgálni az egészségének?

S azzal megfogá mosdáshoz nem szoktatott tenyereivel Maszlaczky úr kezét, és megszorongatá azt barátságosan.

Maszlaczky elszörnyedt; csak akkor tűnt fel előtte, milyen mélyen kellett buknia!

Ellökte útjából azt az egyetlen embert, aki kezet szorított vele, és futott haza, fel a negyedik emeletbe, s nagy kedve volt akkor meg onnan a negyedik emeletből kiugrani az ablakon.

Ez az eset megszöktette Pestről.

Összeszedé, ahol pénzei voltak, s gondolkozék rajta, hogy hova vonuljon el, ahol szépen összehúzódva, takarékossággal és uzsorával tisztességesen elélhessen holtig.

Az mégis bántotta nagyon, hogy így be hagyta vágni pályáját; annyi küszködés után ily csúful lejáratni magát. Olyan kedve lett volna még valakin megbosszulni magát, valakinek a vállán kiemelkedni szigorú helyzetéből. Minden ember magasabban állt nálánál.

Mégis úgy tetszék neki, mintha akadna még egy emberre, akit megrémíthet.

Kárpáthy Abellinótól talált irományai között holmi hánytvetett szerződéseket, avult kötelezvényeket, miket az hihetőleg gondatlan volt tőle visszakérni, vagy amiket tán sürgethetett, de azon választ nyerte, hogy biz azok eltévedtek, meglehet, hogy erről ellenokmányokat, térítményeket is kapott Maszlaczky úrtól, s igen valószínű, hogy azokat régen felhasználta parókája fodrozásához. Itt még szerencsét lehet kísérteni.

Könnyű volt a Kárpáthy-család bankárjától, aki rendes apanázsát utána küldözé, megtudni, hogy Abellino jelenleg Graefenbergben van; ott készíttet magából egészen új embert.

Azon időben kezdett leginkább Priesznicz neve és a hidegvízgyógyrendszer hírre kapni nálunk. Abellino is elvivé Prieszniczhez roncsolt tagjait, adjon neki helyettök másokat.

Maszlaczky úr elszántan utána indult.

Gondolta magában, ha annak a huszonnégyezer pengőnek, melyet ő szerzett a bárónak, csak felét el lehetne tőle disputálni, az nem megvetendő halászat lenne.

Az ő sérelme világos; egy nagy perben tizenkét esztendeig fáradott, arra költött, és annyi szép és nagy sikerű munkáért mégsem kapott semmit. Igaz ugyan, hogy az ő saját balgasága, miszerint a számára biztosított összegről önkényt lemondott Kőcserepy részére, hogy leánya kezét megnyerje, és hogy attól úgy el hagyta magát riasztani. És mármost ott nincs is mit keresni; a leány is meghalt, a jószág is vissza van adva Kárpáthynak; élők, holtak, igazság és hazugság, jog és csalás, olyan cifrán össze vannak keveredve, hogy aki ebbe a tömkelegbe bele meri magát mártani, soha ebben az emberi életben abból többet ki nem kerül. Itt nincs más orvoslat, mint Abellinót támadni meg; majd az talán megijed, s otthagyja a bőre egyik felét, csak hogy a másikban ne háborgassák.

Ez üdvös gondolatok közt látta meg Maszlaczky úr Graefenberg csergedező patakjait és susogó fenyőfáit, s elgondolá magában, hogy ha e sok szép patak mind-mind tinta volna, s ezeknek a fenyőfáknak minden tűlevele egy-egy írótoll volna, mégsem volna elég, hogy azt a pert teleírja, ami most, az ő fejében összevissza van gubancolva.

Megérkezve a fürdőintézetbe, rögtön tudakozódott a nagyságos báró után. Nem tagadták előtte, hogy itt van.

Mikor lehetne vele találkozni?

Akármikor. Graefenbergben nem csinálnak a kúrából titkot, folyvást lehet a betegekkel találkozni.

Odavezették Maszlaczky urat a kérdezetthez.

Künn a szabadban négyölnyi magasságról omlik alá egy embervastagságú zuhatag, az alatt állt valami nagyon kevés öltönnyel ellátott emberi alak.

Maszlaczky úr azt hitte, hogy meg kell annak ott halni rögtön.

Erre az arcra sehogy sem emlékezett. Ilyen kopasz fővel és piros pofával ő még nem látott embert, akit ismerjen.

Mondák neki, hogy az őnagysága, a báró.

Nem merte elhinni, amíg az ki nem jött a zuhany alól, s meglátva Maszlaczky urat, azon vizesen át nem nyalábolta.

– Szervusz, kedves barátom uram!

A lucskos alak azzal futott végig a harmatos fűben mezítláb, inte Maszlaczkynak, hogy csak menjen utána, ki még ez ideig sálját sem merte levetni nyakáról, hogy a reggeli légtől torokgyíkot ne kapjon.

Bámulva kullogott a futó báró után. Mire azon szobába ért, ahol őt eltűnni látta, már akkor a nemes báró nyakig ült egy kád jéghideg vízben, s oly lubickolást vitt véghez, hogy Maszlaczky a szoba legszélső szegletében sem volt előle tökéletesen biztos.

Ilyen állapotban alig lehet peres dolgokról beszélni.

Elvárta, míg a nyugodtabb részei következnek be a kúrának.

Nemsokára két izmos fogdmeg állt be, azok kiugratták a bárót a vízből, s fogtak egy csomó vizes pokrócot, azzal körültekergették, bepólyázták, mint egy mézeskalács kisdedet, s lefektették szépen, hogy izzadjon.

– No, most nem szaladhat el! – gondolá Maszlaczky úr. – Különben is, ha az a cél, hogy izzadjon, hát segítünk egy kicsinyt rajta.

– Legkedvesebb méltóságos úr, méltóztatik-e még emlékezni azon kellemetes időkre, a midőn a Kárpáthy contra Kárpáthy-per alkalmatosságával annyi kedves pillanatot töltöttünk el együtt?

– Hagyja el, kedves Maszlaczky, hagyja el – replikázott Abellino onnan a sok pokróc közől. – Infámis idők voltak azok, az a semmiházi sarlatán, az a doktor Mauz milyen iszonyatos kínzást vitt rajtam véghez. Miért is nem lőtte akkor főbe, kedves Maszlaczkym, akkor mindjárt, ahogy összevesztek. Tíz esztendőt elrabolt az életemből; nem tízet, de húszat, a legszebb időmet. – Az a sok só, amit akkor megetetett velem, mind most izzad ki rajtam. Óh, ez a Priesznicz valóságos isten áldása, ha jó fátumom ide nem hoz, régen a föld alatt vagyok, régen.

– Az ugyan nagy kár volna – sietett nyilatkozni Maszlaczky úr, magában gondolván: „Az kellene még csak, hogy te is meghalj, mielőtt illendően eret vághatnék rajtad”!

– Óh, kedves Maszlaczkym, én egészen más ember vagyok most, olyan tál aludttejeket megeszem reggelire négy-öt font fekete kenyérrel, amilyennek a láttára kilelt volna máskor a hideg; minden csontom helyreáll, új vérem támad, a hideg víz keresztül-kasul mossa egész belsőmet, még a bőröm is elváltozik, mint a kígyóé tavaszkor; milyen élet van itt, milyen élet! No, majd meglássa; korán reggel felkelünk, mosdunk, fürdünk, nyargalunk a jó friss esőben, mert itt mindennap van eső, mezítláb szaladgálunk, nem képzeli ön, milyen gyönyörűség mezítláb járni a hideg, harmatos fűben, a jó tocsogó sárban. Majd meglássa ön, ha csak egy hónapig lesz is itt, mennyire átváltozva érzendi magát; ez a Priesznicz úgy kimossa, úgy kiszapulja önt, hogy maga sem ismer magára.

Maszlaczky úr gondolta magában, hogy szeretné látni azt a Prieszniczet, aki a szilenciumot le tudná mosni róla.

Abellino nagyon szeretett beszélni erről a tárgyról.

– Majd meglássa ön, kedves Maszlaczkym, az első két hét nemigen kellemetes, amíg az ember hozzászokik a zuhanyhoz, hanem azután…

– De instálom alássan – vágott közbe türelmetlenül Maszlaczky –, én korántsem azért jöttem ide, hogy itt mosdjam és fürödjem, s igyam a vizet napszámban…

– Dehát miért? Itt nem szabad más kúrával élnie, Priesznicz azt meg nem engedi. Priesznicznek csak egy gyógyszere van, és az a hideg víz.

– Köszönöm alássan. Én nem vagyok beteg, semmi bajom sincs; azaz, hogy tulajdonképpen igenis nagy bajom van, hanem azon nem segít sem a hidropátia, sem az allopátia, sem a homöopátia, sem az izopátia etc. graeca, mert az egészen egzotikus valami baj.

– Halljuk, halljuk – kérdé Abellino kíváncsian, aki még csak távolról sem remélte azt, hogy Maszlaczky úr őt választandja orvosának.

– Méltóztatik tudni, hogy Kőcserepy tanácsos engemet milyen rútul rászedett.

– Hogyne tudnám. A leánya kezét ígérte önnek, s azután ráfogta, hogy a nejébe szerelmes, s megugrasztotta onnan. Ez zseniális ötlet volt tőle. Már hiába, kedves Maszlaczkym, én magát szeretem, de azt meg kell ismernem, hogy Kőcserepy ezúttal igen elmés volt.

Maszlaczkynak kedve lett volna Abellinónak nekiesni, s amint ott a pokróc között nem mozdíthatta sem kezét, sem lábát, jól meggyomrozni.

Ennél azonban sokkal okosabb tromfot is tudott.

– Persze, persze; jó elmésség volt Kőcserepynek az én követeléseimet kivetni a nyakából, s azokat mind méltóságodra hárítani vissza.

Abellinót elhagyta a kacagás. Kezdett jobban figyelmezni Maszlaczkyra.

– Mit hárított ő énrám vissza? – kérdé nagy szemeket meresztve.

Maszlaczky úrnak volt egy irtóztató nagy kabátzsebje, abban egy szokatlan terjedelmű sárga bőrtárca; azt most elővette, kibontotta, holmi avas papirost előkutatott belőle, s azt kiterjesztve hajtásaiból, odatartá a pokrócba takargatott férfi elé.

– Tetszik ezt látni. Ez méltóságod írása, melyben nekem ötszázezer forintot kötelez a Kárpáthy Zoltán elleni perben tett fáradozásaimért.

Abellino kezdett izzadni.

– Azt méltóztatik tudni, hogy én követelésemről lemondottam volna azon esetben, ha Kőcserepy úr föltételeimet teljesíté. Miután azonban ez meg nem történhetett, én kénytelen vagyok elébbi követeléseimet ismét igénybe venni.

– De ki fogja önnek azt kifizetni? – kérdé Abellino, s nagyon kíváncsi volt a feleletet hallani rá.

– Kőcserepy úr aligha, mert ő a jószágot vissza is engedte Kárpáthy Zoltánnak; az még kevésbé, mert neki semmi köze hozzám.

– Talán bizony én? – kérdé megrémülve Abellino. Maszlaczky úr igen jónak találta mosolyogni azon, hogy Abellino ilyen ügyesen meg tudja fejteni a rébuszokat.

– Valóban, igenis.

Abellino úgy meg volt rettenve, hogy egy szóval sem bírta magát védelmezni.

Maszlaczky úr közelebb lépett hozzá.

– Azt tetszik gondolni talán, hogy én magamat ki engedem játszani? Talán azt mondja méltóságod, hogy én erről a követelésemről lemondtam? Van erről valami írás? Nincs egy betű sem. A szó nem bizonyít. Verba volant, scripta manent, a szó repül, a sor marad. Van méltóságodnak csak egy sora tőlem, hogy én követelésemről ezért vagy amazért lemondok? Avagy talán azzal hiszi méltóságod magát védelmezhetni, hogy az a jószág kezére nem került soha? Hja, de tehetek-e én arról, hogy méltóságod cessziót adott róla Kőcserepynek, hogy huszonnégyezer rongyos forintért elprédálta egész úri birtokát? Tanácsoltam én ezt méltóságodnak? Nem méltóságod erőszakolta-e rám a cessziót, nem erőnek erejével küldött-e Kőcserepyhez?

Abellino minderre egy szót sem tudott válaszolni. Elébb a kezeit iparkodott kiszabadítani a pokróc közül, majd a nyelvével keresett valami megfelelő igét, de nem bírt kibontakozni sem így, sem amúgy; Maszlaczky úr ott ült a lelkén, a nyelvén, a tüdején, mint a boszorkányos macska a mesében, melyet az álmodó nem bír magáról elhajtani.

Végre kétségbeesett ordításban tört ki:

– Héj! Segítség! Gyilkosok! Rablók! Meggyilkolnak! Segítsetek! Szabadítsatok meg!

A nagy riadalra összeröffent a fürdői cselédség, a szomszédok, ki félig, ki sehogy sem öltözötten, egy-egy pokróccal a nyakukban, víztől csepegve, borzasan, lucskosan rohantak Abellino szobájába, ki kézzel-lábbal kapálózott pokrócai közepett, s egyre gyilkost és tüzet kiabált.

Maszlaczky úr ijedten húzta magát egy szögletbe, s égre-földre esküdött a szobában tolongók előtt, hogy ő egy ujjal sem bántotta a nemes bárót; kiforgatta előttük zsebjeit, hogy ám nézzék, hogy őnála sem pisztoly, sem penicilus, sem semmi egyéb öldöklő eszköz nincsen. A méltóságos úr minden bizonnyal megőrült, talán a vér a fejébe ment a hideg víztől, s attól egyszerre megzavarodott.

Alig bontották ki Abellinót a pokrócok közől, amidőn ez nekirohant Maszlaczkynak, s ha el nem csípik idejekorán, az sül ki, hogy ő akarja azt megölni, nem az őtet. Csak arra kérte visszatartoztatóit, hogy engedjék meg neki, hogy a nyakát kitekerhesse annak az embernek.

Azt persze nem engedték neki, hanem ahelyett eltávolíták Maszlaczky urat, Abellinót pedig a zuhany alá vitték, s addig húzták a fejére a vizet, amíg azt nem mondta, hogy nem haragszik.

Abellino azonban tüstént felmondta a kúrát Priesznicznek.

– Vagy én nem maradok itt, vagy azt az embert kergessék el innen.

A fürdőtulajdonos leleményes ember volt. Amint megértette eleitől végig a két úr közötti viszálkodás okát, rögtön sietett Maszlaczky úr szállására, s ott igen udvariasan bocsánatot kért tőle ezen rendkívüli eset miatt, ami közte és a báró között történt. Azt nem kell olyan érzékenyen venni. A báró úr nem rosszaságból cselekedett úgy.

És itt bizalmasan megsúgá neki, hogy a báró úr igen jeles, derék ember ugyan, és minden tekintetben nagyon okos és értelmes, hanem néha-néha valamely monomániában szenved, az a sajátszerű rögeszméje van: hogy őneki nincsen lelke, és hogy azt tőle bizonyosan ellopta valaki. Ez az ötlet igen mulatságos bohóság egyébkor, hanem néha-néha oda fajul, hogy eszébe jutván, miszerint neki magának lelke nincsen, a hozzá legközelebb állóét kívánja elvenni; s biz ilyenkor nem tanácsos holmi vékony testalkatú embernek jutni melléje, mert hasonló lélekállapotban az emberek rendkívüli idegerővel bírnak, s egy kézszorítással képesek valakit megfojtani.

Egy óráig sem maradt tovább Maszlaczky úr Graefenbergben.

A másvilágon ám cseréljen vele lelket, akinek tetszik, de ezen az innensőn ugyan bizony senki se áhítozzék utána.

Soha e perctől fogva nem látta Abellino többé Maszlaczky urat.

Hanem azért csalatkozott, ha azt hivé, hogy megszabadult tőle. Ha személyesen nem tehette tiszteletét, jöttek a levelei, amikben három tömött lapon keresztül kért, könyörgött, fenyegetőzött; biztatta, hogy megidézteti, becsukatja, egzekváltatja; ingerelte, hogy béküljön ki, bőszítette barátságos egyezségek ajánlatával, a kétségbeesés örvényébe hajtá hű szolgálatainak felemlegetésével.

Abellino bújt, futott előle egyik városból a másikba; Maszlaczky úr levelei mindenütt reá találtak, s olyan ravaszul voltak álarcolva, hogy Abellino mindig felbontá azokat. A címzet ismeretlen kéztől, néha franciául vagy németül volt írva. Mikor már azt hitte, hogy egyszer-egyszer jól elrejté magát valahol, megint csak kapja a veszedelmes leveleket, s ismét fut odább, mint a hajtott róka.

Végre kiköltözött az országból; ekkor már nem találhatott rá Maszlaczky úr olyan könnyen levél útján, tehát elővette hírlapokban.

Abellino majd itt, majd amott bukkant egy őt illető szerelmes nyilatkozatra valami külföldi lap hátulján.

„Báró K. B. úr felszólíttatik Maszlaczky Gábor által, hogy ki nem fizetett ügyvédi díját térítse meg, különben az egész nevét ki fogja tenni.”

Vagy pedig:

„Báró Kárpáthy Béla úr, kinek tartózkodási helye nem tudatik, vagy maga, vagy meghatalmazottja jelenjen meg ez s ez napon Maszlaczky Gábornál fontos ügyek elintézése végett.”

Azután

„Báró Kárpáthy Bélával igen nevezetes közlendői vannak Maszlaczky Gábornak.”

S több ilyenféle.

Abellino dühösebb volt egy vért szagolt kannibálnál; nem tudott magán segíteni ez ember ellenében. Hiszen ha feleselni kezd vele, pörbe keveri, ha párbajra hívja, pört indít ellene, ha megdöngeti, pört akaszt nyakába, és abból sohasem lehet kikeveredni, soha kiszabadulni, soha végét szakítani.

Végre is Zoltán sokallta meg a dolgot, s felszólíttatá Maszlaczkyt, hogy szabja valami árát annak a lemondásnak, miszerint nem hozza többet összeköttetésbe a Kárpáthy nevet a saját becses nevével, s békét hagy Abellinónak és Kőcserepynek és a többi jámbor embereknek.

Maszlaczky először százezrekről beszélt, hanem azután leszállt ötezer forintig. Ez mindenféle sportulákkal és költségekkel együtt megint felment hatezer forintra; ezt azután kifizetteté neki Zoltán Kovács által, átvevén tőle Abellino ottfeledt iratait, s tudtára adatván, hogy mármost aztán úgy elhallgasson ám ezzel a bajával, hogy szavát se hallják, mert ha még egyszer valahol valami úton-módon előhozza ezt a tárgyat, Zoltán nem fog sokallni öt forintot egy korbácsért és kétszázat azért a gyönyörűségért, hogy azzal Maszlaczky úron hatalmaskodást kövessen el a magyar jus privatum criminale értelmében.

Ez a drasztikus szer használt. Azóta nem tudnak Maszlaczky úrról mások, mint azok, akiknek pénzt kölcsönözget irtóztató uzsorára. Azoknak pedig úgy kell, minek mennek hozzá. Egykettő megszökik néha a felvett pénzzel, minden pszichológia dacára; a többin visszavásárolja azt az érdemes úr.

Más ember vesztését veszteségnek híják, az övé mindig rajtavesztés, s az ilyenekre mindig azt szokták mondani az emberek:

„Nagyon sajnálom, de ugyan örülök rajta.”