Maszlaczky úr azon nyugodt tudattal hajthatá le fejét, hogy ingatag védencét úgyis kezei közt tartja.

Egy estve a pesti nemzeti kaszinó termeiben szokatlanul élénk sürgés-forgás volt észrevehető; az olvasóteremekben, a kártyaszobákban, a tekeasztalok mellett, minden helyiségben egymást beszédhez jutni nem engedő csoportozatokat lehete látni, miken nagy lelkesüléssel tört magának olykor utat egy-egy buzgó hazafi, új tudósítások titkaival vonva maga után a tudni vágyókat.

Vajon mi támasztá e mozgalmat? Tán az országház építése jött ma indítványba, s arra adakoznak a magas hazafiak? Vagy a lánchíd részvényeit kapkodják egymás kezeiből? A Mátyásemlék foglalkoztatja tán ily elevenen a kedélyeket, vagy Vörösmartynak egy újabb lelkesítő költeménye jár kézről kézre?

Itt jön Maszlaczky úr, őtőle mindjárt megtudjuk, mi történt. A parány kiadású nagy férfiú el van fulladva a buzgalomtól, s csak kezével mutatja, hogy mindent megtudott. Körülfogják, nem eresztik tovább, el kell neki mondani, amit hozott.

– Úgy van! Megérkezik. Holnap lesz itt. Magam beszéltem **-yval. A Magyar Király vendéglőbe fog szállni. Nro 1. 2. 3. alatt. Háromszor énekel…

– Ki énekel? Mit énekel? – kérdé egy most érkezett laikus hangja.

– Kicsoda? – sipított Maszlaczky úr az elszörnyedés éles hangján. – Hát Carl! Az isteni Carl! A minden csalogányok királynéja, ki mellett elülhetnek minden szirének és haldokló hattyúk s egyéb klasszikus énekesei a költői világnak; itt lesz, fel fog lépni, háromszor egymás után. Már bizonyos. Már útban van. Én már előre páholyt is foglaltam mind a három estére. Ah, ha félholt volnék, sem maradnék el!

A lelkesülés ragadós; Maszlaczky úr szavai valódi enthuziazmust idéztek elő; alig jutott eszébe néhány spleenes sakkozónak untából megjegyezhetni azon különösséget, hogy ez a száraz, semmitől nem érdekelt ügyvéd ily költői felmagasztaltságra képes, s míg otthon a reggelit is sajnálja magától, drága páholyokra szórja ki a pénzét. A legtöbbek előtt ez igen természetes tüneménynek látszott; a művészet hatalma fát és köveket megmozdít, miért ne mozdíthatná meg Maszlaczky úr szívét is?

Maszlaczky úr nem hagyott békét a társaságnak. Ezer indítvány származott tőle: tisztelgő küldöttség a gőzhajónál, virágokkal díszített szobák, hintóból kifogott lovak s helyette befogott lelkes állatok, koszorúözön, díszajándék s több efféle, melynek mind akadt külön pártolója. Maszlaczky úr nem engedte magát felülmúlni nagylelkűségben senki által.

Csupán egy alakot lehete látni nagy búslakodva annyi lelkesült nép között, ez volt Kárpáthy Abellino. Búsan járt az elhagyottabb teremekbe, s kidugta fejét az ablakon, hogy ne is hallja, amit odabenn beszélnek.

Hajh, évek előtt, midőn még százezrek ura volt, ily alkalmakkor ő lett volna a szóvivő, most pedig hallgatnia kell; lelke előtt bús kecsegtetéssel vonultak el a hajdankor szép tüneményei, a párizsi operaház virágzó korszaka, a loge infernale uralkodási évei, a pompás kalandok, miknek hőseül városszerte őt ismerék el; óh, ki előtt nem voltak zárva a legelső művésznők budoárjai, a színházak foyer-i, kinek ízléséről, fényűzéséről még a lapok is beszéltek, kinek véleménye tekintély és vezérszó volt a finom világ előtt, és ki most hallgatni és félrevonulni kénytelen, midőn egy utazó európai művésznő megtiszteltetéséről van szó; azon egyszerű ok miatt, hogy pénze nincs! Ah, ez keserűbb volt, mint ahogy szavakkal le lehetne írni! Nem tűrheté tovább e kínzó helyzetet, minden tekintet egy tőrszúrás volt szívének, el kellett hagynia a kaszinót; futott onnan, mint a lőtt vad, ki a Dunapartra, alá s fel két óra hosszat, onnan haza, lefeküdt, reggelig hánykódott ágyában álmatlanul; alig várta, hogy megvirradjon, akkor nyakába ölté a várost, bezörgetett valamennyi ismerős uzsorásnál, pénzkalmárnál, hogy csak száz pengőt adjanak neki, ne többet, mint száz nyomorú forintot, amiért ő testétlelkét lekötelezi, ezeret, kétezeret ír helyette, megfizeti ekkor meg ekkor.

Mind hasztalan. Mindenkitől pénzt kérni, annyit tesz, mint senkitől sem kapni, s azonfelül a rossz adós homlokára van valami átkos kifejezés sütve, egy neme a Kain-bélyegnek, amit ezek a hitelezők rögtön észrevesznek. Óh, a hitelezők nagy pszichológok.

Abellino nem kapott pénzt, késő estig nem tudott száz ezüst forintot kiteremteni. Kérte a Kárpáthy-család illető ügynökét is, hogy előlegezze neki napidíjait. Nem cselekvé. Nem hajtott könyörgéseire, esküvései nem hatották meg. Óh, az egy Cerberus!

Csüggedten, leverve érkezett meg estefelé a kaszinóba. Nem akart ugyan oda menni, de lábai csak oda vitték. Szegény ember, minden tagjai nagyon rosszul szolgálták.

A kaszinóban még nagyobb volt a lelkesülés, mint tegnap. Carl már meg is érkezett; több előkelő urak, köztük Maszlaczky is, szerencsések voltak nála tisztelkedhetni, kedvökért egy áriát énekelt, mindenki el volt ragadtatva.

És Abellino nem lehetett ott, neki el kelle maradnia mindezen tisztelgésekből. Látta kitéve az asztalra az aláírási ívet, s tapasztalnia kellett azt a keserves kíméletet, mellyel őt ismerői illeték, midőn fel sem szólíták a részvételre, s szánakozva kikerülék; ez a kín egy pokolbeli specifikum, melyet csak az bír megérteni, aki azt minden részleteiben ismeri. Éhezni, szomjazni, börtönben lenni kisebb rossz lenne rá nézve ennél.

Maszlaczky most is nagy urat játszott; neve szép összeg mellett áll az aláírások között. Abellino egész este őt kísérte szemeivel, s amint meglátta, hogy eltávozik, ő is vette kalapját, utána sietett, a lépcsőkön utolérte, s nyájasan megszólítá:

– Jó estét, édes barátom, kedves Maszlaczky úr.

– Alázatos szolgája, kedves nagyságodnak.

– Megálljon, ne szaladjon el előlem! Hát haragszik-e még rám?

– Én? Semmi okom sincs haragra. Sőt ellenkezőleg, nagy tisztelője vagyok kedves nagyságodnak.

– Ne nagyságoljon engem! Ön oly derék férfiú, ön megérdemli, hogy bárki is barátságában részesítse. Nevezzen engem barátjának. No, mondja nekem „kedves barátom”!

– Tehát, „kedves barátom uram”, lehetek valamiben szolgálatjára, kedves nagyságodnak?

– Igen; menjünk innen a kapu alól, mert itt szélhuzam jár. Egy igen sürgős kérésem volna kedves barátomhoz.

E szavaknál karját az ügyvéd karjába ölté, és vonta magával.

– Parancsoljon velem.

– Óh, nem parancsolok, csak kérek. Adjon nekem két hétre száz pengő forintot.

Az ügyvéd megállt, és szeme közé nézett Abellinónak azzal a sajátságos mosolygással arcán, aminél kiállhatatlanabb mosolygást bizonyára senki sem látott, aki valaha abban a helyzetben volt, hogy pénzt kérjen igen kockáztatott sikerrel.

– Én adjak száz pengőt kedves nagyságodnak?

– Roppantul lekötelez vele. Irtóztató szükségben vagyok. A legnagyobb zavarban. Ha nem ad ön, becsületemre mondom, főbe lövöm magamat.

– De hát hogyan gondolja azt kedves nagyságod, hogy én kölcsönözzek nagyságodnak?

– Mon Dieu, csak ne nagyságolna annyit, kedves barátom. Higgye el, hogy nem bírnám magamat rávenni, ha éhen halnék is, hogy valakitől pénzt kérjek; egyedül önhöz van bizalmam. Hát nem tartoztam-e önnek már máskor is, s nem megfizettem-e becsülettel?

– Nem bizony; harmadfél esztendeig tartozott hatvan forintommal kedves – kedves izé (ezt a szót választá a „kedves nagyságos úr” és „kedves barátom uram” közvetítőjeül), s akkor is csak azzal a fenyegetéssel tudtam megvenni, hogy a kezemnél levő perében addig egy betűt sem írok, sem a kezemből ki nem adom.

– No, látja – szólt szelíden Abellino, mintha a felhozott tény éppen őmellette bizonyítana.

– Látom, látom; de ez a garancia többé nincs meg rám nézve, tudja kedves hm, hm (itt köhögéssel ütötte el a címet), hogy én nem tartom többé kezem között a pert.

– Hátha visszaviszem? – sietett mohón szavába vágni Abellino.

– Köszönöm alássan, csókolom a kezeit, nem instálok belőle. Elég volt abból ennyi. Az isten őrizzen meg attól minden jámbor prókátort, hogy méltóságod (már méltóságod) pörét viselje.

– Kérem, barátom uram. Ne beszéljünk olyan fennhangon itt az utcán! Mondja ön meg, hogy mi panasza van ellenem.

Mentül alázatosabb lett Abellino, annál dölyfösebben pattogott Maszlaczky.

– Ejh, tudja azt jól kedves – igenis; minek magyaráztatja most újra? Kedves – ugyan, ne kényszerítsen engemet más címekre, mert mindjárt kijövök a contextusból – kedves nagyságod, hogy kedves nagyságoddal lehetetlen kijönni, kifárasztja még az enyimhez hasonlatos bárányi türelmet is. Azok az örökös skrupulozitások, azok a szünteleni praevaricatiók, azok a mindennapi subsumptiók, azok az elől meg elől kezdődő extravaganciák képesek volnának egy angyali prókátort is diszgusztálni.

Abellino ugyan nemigen értett az elsorolt diákbűnökből egyet is, de ígérte, hogy azokat mind engedelmesen el fogja hagyni; csak adjon neki száz pengőt, s vegye vissza a pert, ha tetszik zálogul.

– Hja, mit csináljak én vele? Mire megyek én vele? Mikor kedves nagysád más nézetekben van, mint én? Én azon az úton nem folytathatom.

– Hát milyen nézetekben legyek? Mondja kérem! Adjak magamról írást; hogy is nevezte ön, cessziót? Mi? – No szóljon!

Maszlaczky úr vállat vonított.

– Az nem megy ám olyan hamar. Én csak a magam fejétől tettem az ajánlatot. Még nagy kérdés, ha vajon rááll-e arra nagyságos Kőcserepy úr? Azt sem tudom, hogy idebenn vannak-e most, nincsenek-e a villájukon odakünn.

– Óh, én bizonyosam tudom, hogy idebenn vannak. Jöjjön velem, menjünk együtt oda. Majd én megvárom önt a kapuban.

– Hová gondol nagysád? Csak nem mehetek tarka mellényben és gérokkban egy olyan úri házhoz, kivált este. Még azt hinnék, hogy tolakodom. Vannak illedelmi szabályok, amiket respektálni kell.

Abellinónak el kelle nyelni, hogy őt, a divat kiszolgált vezérét egy fiskális figyelmeztesse az illedelem szabályaira.

– Tehát mikor? – sürgeti szorongva. Maszlaczky úr meggondolta magát.

– Holnap tíztől tizenkettőig táblai ülés van, fél egykor a nagyságos úr hazajön; fél háromig informálhatom. Méltóztassék megjelenni nálam pontban három órakor; otthon leszek. Reménylem, hogy jó sikerrel.

– Kérem önt, vegye rá! – rimánkodék Abellino.

– Rajta leszek – monda Maszlaczky úr oly büszke hangon, mint aki meg van győződve afelől, hogy valakivel nagy jótéteményt követ el.

Abellino egész hazáig kísérte a derék férfiút, a kapuban elválva is megszorongatá kezeit, és nagyon lelkére kötötte, hogy mire ő jönni fog, már készen legyen az engedménylevél, hogy neki csak alá kelljen írni.

A pillanat szorultságában még ő sürgeté azt, amit néhány nap előtt visszautasított. Óh, jól tudta ezt előre Maszlaczky úr, hogy így fog következni, ismerte ő már a maga emberét. Az ügyvédnek szükséges pszichológnak lennie.

Maszlaczky úr szállásán senki sem volt már ez órában. A vén huszár otthon lehetett már Budán, ahonnan nappalra átjárt; fráter Bogozy bizonyosan új kollégákra akadt, kikkel a vadpohár érdemes szertartását segített végrehajtani; a fiskális úr egyedül volt mind a három szobában. És az alatta lakóknak mégis úgy tetszett, mintha mind a három szobába számtalan emberek jönnének, mennének egész éjfélig – pedig csak maga járt-kelt ott Maszlaczky úr, magában mosolyogva és kezeit dörzsölgetve nagy vígan; jókedve elvégre annyira kezde fajulni, hogy énekelni is próbált, azon a kellemetlen embergyilkos félhangon, aminek hallása a legjámborabb kedélyt is képes dühbe hozni. Hogy mit énekelt, azt nem lehete megismerni, annyira hamis és alakjából kivetkőztetett valami volt az, s nem is az volt benne a nevezetes, hogy miként, hanem hogy egyáltaljában énekelt, hasonlatosan Kreutzberg oroszlánjához, melynél csodáltuk azt, hogy kimondja e szót: „mama!”; nem szépen, de elég, hogy kimondja.

A házban lakók, kik fölijedtek álmaikból e kísérteties éneklésre, fejökre rántva takaróikat, gondolhatták magokban: „Valami nagy dolog érte ma Maszlaczky urat, mert megint énekel! Minden lélek dicsérje az Urat!”

A fiskális úr pedig még azon este levelet írt nagyságos Kőcserepy úrnak. Mindössze ennyi volt a levélben:

„Tisztelt kedves barátom uram!

Consummatum est. (Elvégeztetett.) Holnap estefelé bátor leszek tiszteletemet tehetni.

Dátum s a többi.

Kedves barátom uramnak

alázatos szolgája
Maszlaczky Gábor, m. k.”

Kívül nagyobb a cím, mint belül a tartalom.

Nem is ment el délben a tanácsoshoz, hanem reggel jókor, még az ülés előtt elküldé neki ezt a levelet Bogozytól, azon izenetet nyerve feleletül, miszerint szívesen váratik.

Amint majd meglátandjuk, régen értették ők már egymást ebben a tárgyban, s közös erővel dolgoztak e kedvenc eszméjökön, évek óta, szép egyetértésben.

Amint a három órát ütötte délután, már ott csöngetett az ajtón Abellino, s fenndobogó szívvel nyitott be Maszlaczkyhoz, remegve kérdezvén:

– No, széna-e, vagy szalma?

A fiskális gyötrő tempóval készült a felelethez, elébb kényszeríté leülni, azután mindenféle írásokat keresgélt, utóbb egy hosszú értekezéshez fogott, melynek tartalmából a nyugtalan kliensnek meg kelle érteni, mennyi rábeszélés- és fáradságba került a tanácsos megnyerése, ki egy igen nemeskeblű férfiú, aki magáért semmit sem szokott tenni, s eleinte hallani sem akart az ajánlatról; később azonban mégis hajlandó volt ráállani, de csak úgy, hogy ő egyenesen Abellino javára teszi ez áldozatot, s a Kárpáthy jószágot csak mint fidei commissumot, mint hitbizományt veendi át, s annak minden tiszta jövedelmét Abellinónak utalványozza. Ennél azonban ő – az ügyvéd – jobbnak látta egy bizonyos kerek összeget kötni ki, miután meglehet, hogy Kőcserepy túlságig vitt lelkiismeretessége miatt a régi terhek kifizetésében Abellinónak még majd annyi sem maradna, sokkal célszerűbb leend az indítványozott huszonnégyezer forintban megnyugodni, ugyebár? Ez csaknem hetven pengő minden napra. Már ez csak szép pénz.

Abellino nagy kínlódások és feszengések között hallgatta ezeket végig. Értette is, nem is, de bizonyára nem tartotta a fejében. Úgy szerette volna mondani; „Add ide már azt a száz pengőt, aztán csinálj, amit akarsz!”

Maszlaczky úr végre eléje terjeszté a kész engedménylevelet, s kérte, hogy legyen szíves átolvasni. Abellino elborzadt a sok betűtől. Látta, hogy ott van a huszonnégyezer forint, egyébre nem volt gondja; megkérdezte, hova kell írni a nevét; egypárszor elcseppenté a tintát, odarántá az aláírását; megtanulta, hogy nem hátul, hanem elöl kell a pecsétet odanyomni. Fráter Bogozy és Maszlaczky úr előttemezék az okiratot, s öntének rá porzót, amennyit magába bírt venni.

Maszlaczky úr adott ezért fráter Bogozynak egy forintot, ami arra indítá Abellinót, hogy ő is adjon neki egy aranyat, melyet ma reggel kapott a családi gondnoktól, napi illetőségében.

Ekkor aztán egy szépen összekötött csomóban elkészítve, kegyesen markába csúsztatá Maszlaczky úr a sürgetett száz pengőt, meg sem engedve, hogy nyugtatót adjon róla. Meg van róla győződve, hogy a kedves nagyságos úr, mihelyt pénznél lesz, nem fog róla elfeledkezni. Abellino nem ismert oly nagylelkű embert többet, mint Maszlaczky úr. Kicsinyben múlt, hogy meg nem csókolá. Meg nem engedte neki, hogy az előszobáig kikísérje; maga is kitalál az ajtón.

Ez a száz pengő oly boldoggá tevé ismét; régen volt ennyi pénze egy csomóban, valamennyi ördög mind felébredt benne ezen lágy bankjegycsomó selyemsusogására. Kevélyen és nyalkán kezde lépegetni, nádpálcájával nem gyámolítva köszvényes lábait. A lépcsőkön találkozott egy szép kis pirospozsgás szolgálóval, azt megszólította, egyet csípett az orcáján és – kezébe nyomta az egész bankjegycsomót, úgy, ahogy Maszlaczky úrtól átvette.

Szerencséjére a kis parasztlyán a lábához dobta a pénzcsomagot, és elszaladt előle, különben rögtön visszamehetett volna másik száz forintot kérni Maszlaczky úrtól.

Így adta el Ézsau az elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért.