Zoltán születésnapja volt. E napot a Szentirmay-család rendesen Kárpátfalván vagy Madarason, Zoltán jószágán szokta megülni. Előre készült rá cselédség, jobbágyság; a házakat meszelték, mint valami sátoros ünnepre. A parasztleánykák vízben tartogatták előre a nefelejcset, mit majd koszorúnak fűznek, s az emberséges bátyámuramék hizlalták a tulkot, mit ősi szokásként a földesúr névnapjára szoktak levágni. Mindenki tudott valami meglepőt, valami kedvest tartogatni a bálványozott gyermek számára, ki szeme fénye volt kicsinynek és nagynak, kinek láthatásaért az öreg emberek napestig elácsorogtak a kastély udvarán, mikor a szomszédból odavetődött. Születése napján azután egészen az övék volt, akkor láthatták, beszélhettek hozzá, hallhatták nyájas szavait, megszoríthaták szép fehér kezeit, mik oly erősek voltak, mint az acél; megköszönheték neki mindazt a jót, amit esztendőn át velök éreztetett; hogy oly istenáldása volt rajtok, mint az eső és a napfény; hogy a boldogságot itthon lakóvá tette födeleik alatt, s elmondhaták neki, hogy az Isten engedje nekik e boldogságot sokáig élvezni, hogy láthassák őt évről évre nagyobbnak, boldogabbnak, és áldhassák még a csecsemő gyermekek is, akik az ő nevén tanulnak gagyogni…

Mindazt oly igazán, oly érzékenyen tudták elmondani ezek az együgyű emberek!

Hát azután az ajtókon belül! Midőn a család egymagára maradt. Tele minden szív nemcsak a maga örömével, hanem még a máséval is.

Négy gyermeke volt Szentirmaynénak, két fiú, két leány. Mind a négy úgy szerette Zoltánt, mint testvérét, s gyakran kedves civakodással törtek rajta, hogy melyik szeresse jobban – tán Katinkát kivéve, aki sejteni kezdé talán, hogy ennek az édes szeretetnek valami bánata is van, amit titkolni szokás, s ami a testvérérzelemben nincsen…

Születése napján a gyermekek mind megajándékozák valami apró emlékkel Zoltánt; a picike, a legkisebbik, alig harmadfél éves, még verset is mondott neki; óh, milyen vidám dolog volt az. Zoltán az ölébe kapta, és összevissza csókolá. A másik kettő duzzogott, hogy hát őket nem? Katinka már nem mutatta a duzzogást…

Ő egy pompás kötésű emlékkönyvet adott Zoltánnak, melynek kezdő lapjára ő maga rajzolt egy gyöngéd kézzel színezett képet, mely valami mohos követ ábrázolt, amire Zoltán neve volt írva, gyászfüzek árnyékolták azt be.

Zoltán enyelegve fordult a lyánkához.

– Te emlékkönyvet adsz nekem? Tán azt akarod, hogy elváljunk? Hisz emlékkönyv arra való, hogy elmenjünk messzire, egyikünk fel, a másikunk alá, s aztán sohase lássuk többé egymást.

Katinka nevetett rá. Hogy is lehet Zoltán oly bohó? Hisz őnekik nem kell elválni soha. Ők mindig olyan gyermekek fognak maradni, s teljes világ végeig mindig együtt játszanak a kertben, és hajszolják a tarka pillangókat virágról virágra.

Még egy becses ajándékot kapott Zoltán születésnapjára. Egy statisztikai sorozat volt az, melyet valami vén tisztviselője, Varga uram, egykor jószágigazgató az öregúr alatt, írt össze számára; maga hozta volna el, ha ágyban fekvő beteg nem volna, amiért ezerszer kér bocsánatot. E sorozatban összehasonlítások voltak téve ezelőtt tizennégy évi adatokkal. Mi volt akkor a Kárpáthy-uradalmak jövedelme, és mennyivel emelkedett most, mennyi volt akkor a hasztalan kiadás, mennyivel kevesebb a mai, a nép mennyivel lett jobb és gazdagabb, mennyivel kevesebb bűneset fordult elő, úriszékeken alig használja már az uradalom pallosjogát. Hány iskolával szaporodtak falvai, mennyivel többen törekednek a míveltség felé, mennyivel több házasság köttetett, s mennyivel kevesebb töretett meg? Lovakra, kutyákra mennyivel kevesebb volt a költség, emberbaráti célokra mennyivel több?

Zoltán fel bírta fogni az ezen adatokban rejlő magasztalást. Gyámatyja műve volt az mind, azért örömmel fogadta azt, de magában gondolá, hogy ez emelkedő boldogságot egykor ő is nevelni fogja, s magas eszményképeire méltóvá küzdi fel magát. Oly jólesett volna most Rudolfot megölelhetnie, megcsókolni atyai, munkás kezét, mely oly erősen épít, oly kitartóan fárad, oly csalhatlan biztonsággal vezet, azt az imádott, azt a bámult kezet, mely oly csodaszépen rajzol, mint amilyen csodabiztosan lő, s oly édesen áld, mint amilyen keményen sújt.

De Rudolf nincs jelen az örömnap reggelén, hiába várják őt délig is, akkor sem jő. A tisztelgők, a jobbágyok, tisztviselők üdvözlő küldöttségei mind eltávoztak már; a család termeibe vonult vissza, s ott várták Rudolfot késő estig, s félreismerhetlen borút vont örömeikre az ő hosszas elmaradása. Maga Flóra sem bírta magának megmagyarázni e távollét okát.

Hisz Rudolf Szentirmán volt még tegnap, midőn az egész család átjött, s úgy mondá, hogy korán reggel utánok fog jönni. S íme már este van. Talán valami baj érte? Különben nem maradt volna el.

Flóra maga is nyugtalan kezde lenni, s estefelé kisétált gyermekeivel a kastély kertjébe; ott egy magas halmon, melyről mesterséges vízomlás rohant alá, a hajdani szittya kastély ősi romjait megkerülve, letelepedett a kedves család; innen a magasból messze le lehetett látni az útra. De nem ment semmi mulatság úgy, mint máskor. Még a gyermekek is levertek voltak, s az örökké vidám Katinka arcán is elkomorulás látszék, ami oly jól illett életvidám, telt rózsa színéhez.

Végre Zoltán nem állhatá a nyugtalanságot; engedelmet kért gyámanyjától, hogy lóra üljön, s átsiessen Szentirmára, megtudandó, nem érte-e a grófot valami veszély, de Flóra nem engedé; bizonyosan mulaszthatlan dolga van férjének, s nem venné jó néven családja túlságig vitt aggodalmát.

Mégis könnyebben esik a szívnek, ha csak néhány lépéssel is eléje mehet annak, akit óhajtva vár; az emberben van valami ártatlan babona, mely azt súgja, hogy csak meg kell indulni az elé, aki sokáig jő, hogy azonnal jöjjön. Tán ha elébb megindultunk volna, elébb megjöendett. Zoltán nem állhatá meg, hogy legalább a kert túlsó széléig, mit nagy facsoportok takartak el, gyámatyja elé ne kerüljön. A két nagyobb gyermek kétfelől karjába kapaszkodott, és ők is vele indultak, a két kisebb szinte sírva fakadt, hogy nekik nem volt szabad vele menni.

Flóra, bár nem mutatta, de komolyan aggódott. Ez a nap mindig nevezetes családi ünnepély szokott nálok lenni, és Rudolf sohasem maradt el arról; ilyenkor meg szokta csókolni gyámfiát, megdicséré egy évi haladásaért, megáldá, szeretetével elhalmozá, mintha mindannyiszor családja új tagjává avatná őt, e napok benyomása mindig újabb szemet adott a lánchoz, mely az ifjút gyámatyja családjához fűzte, és íme, most egy szem elmaradt. Pedig egy szem híjával lebomlik a lánc! Rudolfot nagy dolognak kellett érni, hogy e családi ünnepet elmulasztá.

Bizony nagy dolog történt vele.

Midőn éppen kihajtatott egyik kapuján a Madarasra vezető útnak indulandó, akkor érkezék az udvarra parasztszekéren fráter Bogozy Pestről a másik kapun. Amint az ajtó elé ért, kiugrott kocsijából, leveté porköpenyét, sapkáját felcserélte kucsmával, kardját előkereste a szalma közől, s oldalára köté, és azzal felment a tornácba, haragos tekintéllyel kérdezve a szembejövő sujtásos hajdútól:

– Itthon-e a méltóságos gróf?

– Nincs – volt a rövid válasz.

– Hm, az baj. Vagyon-e a méltóságos grófnak törvényes korú, de nem teljes korú fia? Értse meg jól: törvényes korú, de nem teljes korú.

– De furcsa – morgott a hajdú –, tudom is én; nem értek én diákul.

– Az szép; hát maga kicsodas? Hajdú?

– A méltóságos úr huszárja. Nem hajdú. Hajdú az, aki a vármegyeháza előtt strázsál.

– Hogy híják?

– Ebkérdi Pál – szólt a cseléd fitymálva s nagyon bosszantva az eddigi kérdések által.

– De komolyan feleljen kend, azt mondom! – kiálta rá Bogozy haragosan. – Úgy tekintsen rám, hogy én a tekintetes királyi tábla jurátus notáriusa vagyok, s exmisszióból jövök. Azért hivatalosan kérdem kendet: Kinek híják?

A hajdú a hivatalos szóra kivette a pipát a szájából, de azért megnyomta a feleletet, mondván büszkeséggel:

– Nemes Kánya Márton.

Bogozy feljegyzé azt plajbásszal egy nagy vörös tárca fenekébe.

– Hány esztendős?

– Én magam csak negyvenkettő, hanem az apám elélt nyolcvanig.

– Állapotja?

– Köszönöm kérdésit. Egészséges vagyok.

– Nem azt kérdeztem, micsoda kondíció, hivatala van?

– Mondtam már egyszer: huszár; hanem a bátyám fiskális.

– Van felesége?

– Kettő.

– Bolond kend?

– Instálom, az egyik már meghalt.

– No, hát mármost fogja kend ezt az írást; ez idézőlevél, citatorium a méltóságos gróf ellen. Kendnek mint házhoz tartozó cselédnek, érvényesen adhatom ezt át.

– De énnekem, úgy segéljen, át nem adja az úr, ha százszor jurátus is.

– De gondolja meg kend…

– Nem gondolok én semmit! – szabódék a hajdú, kinek rettentő iszonyata volt mindenféle törvényes dolog ellen, s azt hitte, hogy aki egy olyan írást elfogad, azt mindjárt egzekválják is.

– Az én kezembe ugyan nem nyomja azt az írást. Én nem láttam, nem hallottam semmit, én nem vagyok senki, engem nem hínak sehogy. Én itthon sem vagyok.

Azzal elosont az előszobába, s bezárta maga után az ajtót. Példáját látva, valamennyi cseléd szétfutott az udvarról.

Fráter Bogozyt egy cseppet sem zavará meg ez erőszakos eltűnés, előkeresett a tarisznyájából négy szeget és egy kalapácsot, s azokkal az idézőlevelet szépen kiszegezte az orra előtt bezárt ajtóra. Azután szépen felült a szekérre, visszafordítá a rudat, s elhajtatott, amerre jött.

A cselédek csak akkor mertek előjönni, s mily nagy volt megütközésök, midőn a veszedelmes iratot az ajtón látták fityegni kifeszítve, mint valami statáriumot.

Elszörnyedt minden ember. Minő irtóztató gyalázat ez! A kastély kapujára idézőlevelet szegezni!

– Le kell onnan tépni! – kiálta egypár vitézebb némber.

– Nem, hozzá nem nyúljatok! – szólt közbe a hajdú. – Ez törvényes dolog, s bajt szerezhet annak, aki hozzányúl a kezével. Hanem mindjárt tegyünk valamit! Hol a kis groom? Gyerejde csak, te kölyök! Hány esztendős vagy, te fickó? Nyolc? Nem igaz, csak hét vagy! No, megállj; vedd le te innen ezt az írást! No, ne félj, nem harap meg. Bele ne nézz! Senki se nézzen bele! Ki is tudna ilyen ákombák írást elolvasni? Mármost ugorj a legjobbik paripára, s vágtass a méltóságos úr után, s ahol találod, ott add át neki ezt a levelet! De siess nagyon!

Két perc múlva vágtatott a lovászfiú Madaras felé.

Feleúton érte a lovász a grófot. Rudolf megállíttatá kocsiját, amint ezt vágtatva közeledni látta. A fiú elmondta hevenyében, ami történt, s átnyújtá a grófnak a veszélyes iratot, melyet fülénél fogva tartott két körme hegye közt.

Szentirmay átvette azt, és olvasni kezdé. Ha valaki figyelmezett volna arcára e percben! Mily indulatroham viharzott azon keresztül! Mi volt ez? A leggyalázatosabb, legiszonyúbb vád, halálos mérge minden boldogságnak. Oly vád, melynek sötét színén keresztül nézve mindaz, ami jellemében nemes és szeretetre méltó volt, mint önző, förtelmes indulat kénytelen feltűnni, mely megaláz és lealjasít, s egy jótetteken épült jó hírnév életét egy mérges lehelettel semmivé teszi.

Szentirmay Rudolf gróf házasságtörő. Ezt mondja a kétnyelvű rágalom, és az önérdek mentő horgonyát leli e vádban; mert ha ennek árnyékát rávetheté, kincseket szerzett általa. Rudolf reszketni érzé minden tagjait, mintha valami utálatos hideg állat érintené testét delejes iszonyattal. Ez a csapás jól ki volt mérve. És éppen arra az örömnapra, midőn az egész család egy kedves ünnepet ül, midőn kicsinye-nagyja egy kedves születésnap megújultát üdvözli; éppen ekkorra hagyták fel e vérig, e lélekig ható döfést. Milyen jól el kell készülve lenniök, hogy azt meg merték tenni.

Rudolf elsötétült arccal tekinte maga elé.

– Olvasta valaki ezen írást? – kérdezé a lovászfiútól.

– Hozzá sem nyúlt senki, én pedig csak nyomtatást tudok olvasni.

Azzal Rudolf összehajtá az iratot, s keblébe dugá, de egyszerre kidobta azt onnan, s lábával indulatosan rágázolt.

Az mégis iszonyú, hogy nyomorult Mammonért hitet, boldogságot, becsületet így eltéphessen valaki, hogy valaki ellen erényes tetteit mint éles kardot fordítsák, hogy a legtiszteltebb férfinak azt mondják a törvény előtt: „Te egy nőnek becstelen szeretője voltál, mert, íme, annak fiát úgy szereted, mint tulajdon gyermekedet”!

Mármost aztán menjen oda, és üdvözölje őt születése napján, és csókolja meg, miként máskor szokta, miként azt tőle óhajtva várják.

– Hajts vissza Szentirmára! – szólt Rudolf a kocsisnak, s néhány perc múlva újra otthon volt kastélyában. Amazok ott várhatták őt sokáig.

Késő éjjelig szobájában volt bezárkózva; a cselédek csak azt hallák, hogy jár szüntelen alá s fel, egy percre meg nem állapodva. Végre elcsillapult. Néhány perc múlva hallották csöngetését. Huszárja sietett be hozzá.

– Üljön valaki rögtön lóra, s menjen Madarasra! Akármilyen korán reggel lesz, mire odaér, költse fel rögtön Zoltánt, s adja neki át e levelet. A nyitott kocsi álljon elő, fél óra múlva indulok Kárpátfalvára.

– Zivatar lesz, méltóságos uram – aggódék a hű cseléd.

– Annál jobb – monda Rudolf, s szótlanul haladt le a lépcsőkön, künn a folyosón várva nyugtalanul, míg lovait befogják.

Azok ott a madarasi kastélyban várhattak reá sokáig.

Zoltán és Katinka százszor is lementek megnézni az utat, nem közelít-e porfelleg Szentirma felől, s ismét visszatértek, gondolva, hogy mire még egyszer erre jőnek, akkorra bizonyosan meglátják.

A hosszas várakozásban egészen elfáradva, leültek egy fa alá, mely körül fehér, gömbölyű pad volt csinálva, s amint ott ültek egymás mellett, egészen elkomorodott mind a két gyermek, valami olyan nehéz, oly szomorú ült egyszerre szíveikre, magok sem tudták, hogy mi az. Az a fa, mely alatt ültek, egy szép halavány jávor volt, oly magas, oly karcsú; s amint ott alatta ült a két gyermek, csendesen hullongott alá reájok egy-egy elsárgult falevél.

Egy éppen a lyánka ölébe hullott, Zoltán felvette azt onnan.

– Látod, ez a levél milyen zöld volt egy hét előtt, s milyen sárga most. Tudod-e, hogy miért van az? Mert el kellett neki válni. Ilyen szomorú az elválás.

Katinka még az elébbi említésétől az elválásnak el volt érzékenyülve, csakhogy akkor elnevette azt, de most nagyon, nagyon lelkére vette ezt a szót, s bár nem felelt rá, de lassankint egypár könny támadt szép szemeiben, s végigfutott arcán, mint egy hulló gyémánt.

Zoltán minden erejét összeszedé, hogy e könnyek láttára el ne érzékenyüljön. Mintha szívét szorították volna össze erőszakos, láthatatlan kezek, mintha rossz jövendőt sugdosnának fülébe érthetetlen hangon. Minden ok nélkül úgy elszomorodott mind a kettő, egyik sem tudta, mi baja.

Ah, menjetek azon halavány levelű fa alól, gyermekek; ennek hervatag levelei fölött sokat könnyezett egy szerencsétlen asszony, talán most is ott jár, talán ő susog ott láthatlan alakban, s az ő csókjaitól hull alá a levél egyetlen fiának halvány homlokára.

Az esti zivatar a kastélyba térni kényszeríte mindenkit a kerti fák alól. A szél üvöltését, a zápor csapását, a villámok dördülését hallva, senki sem mert arra gondolni többé, hogy Rudolf megérkezhessék, s a kisgyermekek félve bújtak jó anyjok keblére; Zoltán elővette a legnagyobb fiút, s egy természettani könyvből ritka állatok képeit mutogatta neki, míg Katinka egy szögletbe leült pici testvérével, s meséket mondott neki tündér emberekről; el-elakadt mind a kettő száján a szó, egy-egy hangosabb villámcsattanásra.

A kicsinyek azután elaludtak, egymást biztosítva, hogy nem félnek. Ödönke, a legkicsinyebb, sorba csókolt mindenkit lefekvés előtt, s követelte, hogy őt Katinka fektesse le, s miután annak nyakába vethette magát, ismét azt követelte, hogy vigye őt Zoltán bácsihoz, hogy azt is megcsókolhassa, s azután biztatá Katinkát, hogy ő is csókolja meg Zoltánt, amit az persze nem tett meg kedvéért; de annál inkább engedtek a buzdításnak a kisebb testvérek, kik egészen magokhoz vonták Zoltánt, gyöngéd karjaikkal átölelve, s hízelgésekkel elhalmozva. Hogy azt Rudolf mind nem láthatja!

Az eső korán reggelig szakadt, jókor hajnalban felkölték Zoltánt a levéllel, mit gyámatyja küldött.

Csodálkozva olvasá belőle, miszerint a gróf őt Kárpátfalvára hívja rögtön a levél vétele után.

– Mikor ment át a gróf Kárpátfalvára? – tudakozódék a bőrig átázott lovásztól.

– Az éjszaka.

– Azon borzasztó időben! – kiáltja fel Zoltán aggodalmasan, s remegve kezdett az öltözködéshez.

A háznál mindenki aludt még a felvert cselédségen kívül, midőn Zoltán lovára veté magát, s eltávozott.

Oly lassan lépett vele a ló, oly nehéz szívvel ment odább, mintha már vissza sem térne ide többet.